vintage ocean

V I N T A G E Ω O C E A N

vintage

ocean
with a
tsunami warning

+16 szégyenítés.
   A tatamira lépve mindennél jobban kívánom, bárcsak tudnék már hoppanálni - nincs szégyen abban, hogy nem vagyok rá képes, azt megtiltja számomra a középszerűség szabályozása életkorom alapján, de szeretném, ha a nevelőapám már nem munkáját megszakítva hozna Ishida sensei terméhez, mint egy magatehetetlen gyermeket.
   Mélyet sóhajtok, mielőtt felvenném a shinait, kihúznám a hátam, és néma csodálattal adóznék a még üres helyiség illatának, színeinek. Csak én vagyok itt, és az örökségem.

   Mindennél jobban visszautasítom annak vádját, hogy nem tudnám kezelni az indulataimat, és az a vád sem érhet, hogy csupán passzív-agresszív volnék, mert mások érzéseinek megsértése annyira aggaszt, hogy azok mögé rendelem saját magam. Mégis, mikor itt vagyok egyedül, érzem azt a háborítatlan nyugalmat, amelyet sehol máshol azóta, hogy kiragadtak a vérszerinti családomból, belekényszerítettek egy ismeretlen ország szabályai adta keretbe, melynek ha kívánnék, sem tudnék megfelelni. Micsoda ostobaság feltételezniük is, hogy ez nem hagy nyomokat egy fejlődő elmén, kíváncsi vagyok, a saját liberális gyereknevelési elveik mennyire nevelnek a jövő kihívásainak eredménnyel ellenálló generációkat..

   Szavakkal nehezen kifejezhető hálát érzek most is Ishida sensei és a lánya társaságáért - ha eleinte bizalmatlan is voltam mindkettőjükkel. Ben Vane csendje nem emlékeztet arra, amiben felnőttem, habár a szigorú fegyelem tőlünk sem állt távol, messze járok az otthonomtól. A nyugalomban valóban jelen vagyok, elég csupán arra fókuszálnom zavaró tényezők nélkül, amire születtem: itt nincs szükség kendōgu-ra a lényem megfestéséhez.
   - Dargan sensei! Köszönöm, hogy foglalkozik ma velem, gyakoroltam az utolsó edzésünk óta, kérem, ne kíméljen! - felderül az arcom, mikor meglátom ismét Giadát, lelkesen fejet is hajtok felé. Talán értelmetlen volt a shinait elővenném és elég volna a bokken is? A kendo ismeretlen volt számomra, és még mindig a szégyen mély rántását tapasztaltam a gyomromban, mikor elrontottam egy utasítást, mozdulatot: a legjobb akartam lenni, behozni a lemaradásom ebben a harcművészetben is. Csak a harag szó jutott eszembe, ha arra gondolok, korábbi mestereim mellőzték épp ezt az ágat, miközben hangsúlyozták, hogy nincs rá szükség. Elismerem magam egy karddal, de csak a német, általában az európai iskolák voltak ismerősek előttem - és persze a judo.

   Nem hazudtam, ilyesmiben sosem tenném, az más célok elérésre szolgálna - valóban ezzel töltöttem a lehetséges szabadidőmet, mióta hazatértünk az iskolából. Mély undorral figyeltem Revan művészeti tevékenységnek nevezett semmittevését a nappaliban, és bár felajánlottam neki, hogy hajlandó vagyok megvívni vele úgy, mint azelőtt, nem élt a lehetőséggel. Giada - ebben a helyiségben Dargan sensei - sosem bizonyult volna ilyen középszerű életörömnek nevezett lustaságok rabjának, remélem, nem gondolja, hogy van bármilyen közös tulajdonságom a húgommal a nevünkön kívül. Azt sem kellene viselnie, de nem foszthatom meg tőle, bármennyire vágyom is rá.

   Biztosan most is azokat az ostoba darvakat hajtogatja, miután megfestette a papírt - én is ismerem azt a régi mondát a kívánságról, de az ilyen álmodozás sehová nem vezet, a művészet sem önmagáért való. Talán megérdemli azt a szellemi kútmérgezést, amiben élnie kell, miután ezek felé az értelmetlen időpazarlások felé fordult, ha nehezemre esik is elfogadni, hogy azonos volt a nemtőnk.

   - Mindent meg fogok tenni, ígérem! - mindennél jobban vágyom rá, hogy lássa, termékeny talajra hullottak a tanításai, sosem hanyagolnám el a művészetét. Én vagyok a legjobb tanítványa, méltán lehet rám büszke! Mások talán félnek a fizikai fájdalomtól, de én barátként üdvözlöm azt, feltartom a fejem és elfogadom mindazt, amit az élet mérni tud rám. Ezekben a pillanatokban tudom csak igazán, mennyire jelen vagyok - nincs szükség ostoba szavakra, forszírozott empátiára, kellemes hazugságokra.
   Ha apám láthatna.. nem, nem szabad most erre gondolnom. Nincs itt senki más, csak Dargan sensei és én - és közös örökségünk, amely előtt könnyebb térdet hajtanom, mint saját magam előtt.