maskirovka

маскировка

Положи куклу
внутрь куклы

+16
   csend maradt az ajtó sóhaja után: magam voltam és a folyosó, fa és kő melegét lélegezték az éjszaka szürkeségében falak és keretek. a Roxfort idegenül tekintett rám, idegen voltam ismét, bizalmatlan, ajándékot nem hozó, udvariatlan - Szentpétervár hídjai megremegtek, míg az európai szél járt rajtuk. a léptek tánclépések - Roxmorts köszön új századnak, háztetőkön, akár gerincen fut a borzongás jöttömre, pedig most..
   most otthon vagyok ott, ahová várnak.

   már lelkesülök mint gyermek, érte - egy élettel ezelőtt lehetett, hogy utoljára diák voltam itt, portrék, páncélok az ismerőseim, míg lefelé indulok, lefelé, a derűs-hűvös pinceajtók felé. azt mondják, ez az iskola mindig ott van azok számára, akiknek legnagyobb szükségük van rá, és nem volt másként velünk sem: hamarabb tudta, kik vagyunk, mint mi magunk. csak tündökölni láttuk, de mielőtt lehanyatlott.. abból csak történetek maradtak, rés a pajzson, amin át beférkőztünk, és végül minket ért meglepetés. ha kérdeznék, tudnék felelni, miért akartuk épp ezt, épp így, de csalódást keltene a válaszom: kevés nagyobb erő van ezen a világon, keleten és nyugaton, mint a szenvedély.
   lépcsők korlátai, emeletek éjféli emlékei őrzik a Nibelungok szenvedélyét, mellyel a már holtat vágyták saját koporsójukból is: nem voltam vak akaratra, vágyra, gyűlölettel vegyes imádatra, de Grindelwald napkorongnál forróbban égő hevületét elhunyt ellenfele iránt csak a szerelem szent bolondjai érthetik. mit is mondanék a Minisztérium aurorjainak, ha újra megkeresnének, kérdéseikbe foglalnák ittlétem, ismét viselt iskolai egyenruhám, nevem, otthonom? mosolyognék- felelni erre profán, mintha jurógyivij volnék.

   Quennel új barátai közül Lutece az egyik kedvencem - hallgattam óráit még kedvetlenül a kötelességek között, mielőtt érdekelni kezdett volna. betegsége számomra valódi volt, ha most kedvem is volna levetni azokat az ikreket innen, a legmagasabb lépcsőkről. úgy nevelgettem gyűlöletem irántuk, mint más kedvenc virágát, gonddal, könnyekkel és türelmemmel - egy-egy cseppje volt ezeknek látnom Lutece küzdelmét az átok alatt, amelynek nem kellett volna áldozatul esnie. ismerem Hagen barátjának történetét, megállok az első lépcsőfokon: hallgat a Roxfort, figyel csak gondjaiba merülvén, még most sem vet ki magából, pedig megérdemeltem akkor.
számot vetni magammal nem esik nehezemre, vannak adósságok, melyeket élet is kevés leróni. talán az iskola volt valódi apám-anyám, nem taszított ki akkor sem, mikor ellene törtem, mikor dacoltam a magam végzetével, tenyerem alatt markoltam és őriztem annak reményét, hogy magam dönthetek, de számoltam, mint uzsorás a pénzét, napjaimat hátra az életből. pofon, Anton Szemjonovics pofonja soha pontosabban, fájóbban és élesebben nem érhetett volna: nagyobb szeretetből sem. ha akkor nem kapom meg, ma nem járok itt, ott lennék csak, ahová halni jár az emlékezet.

   látogatásom hosszabb volt, mint amit a levélváltás ígért - Lutece kutatásai ott égtek, ahol a csillagok, elhallgattam volna még órákig, ha nem figyelmeztet, hogy későre jár. holnap reggel egy másik intézmény órái várnak, de azok előtt.. Quennel Apollyon, aki talán nem is sejti, hogy irodája megkerülésével, kedves barátja segítségével meg is lephetem. mégis engem lepnek meg, már majdnem az alagsor folyosóján: a fáklyák egy férfi alakját rajzolják a kárpitokra.
   - jó estét.. professzor. professzor Fawcett. - képről ismerem csak, mások történeteiből, cikkekből talán - sosem jártam egyetlen órájára sem. talán ő is így ismer rám, egy életlen portréról, a plakátokról, elkapott pillantásokból a Godrik folyosóján. rezzenéstelenül várom, míg elér, akár vihar a szigeteket, mikor az óceán felől felhengeredik váratlan nyári délutánunkra köpenyként.
   - számítottam.. társaságra nem későn. ismerjük egymást még nem. - derűs vagyok, mintha közös viccünk volna csak, színpadra így kerültünk épp, hogy így történt, nem sejtette senki. magas, magasabb, mint én, válas, vállasabb, mint hittem: de talán csak vicc végén a csattanó, amiért úgy tűnik, a hugrabugosok házvezetője most megbüntet majd egy kihágásért.

   - akartam kérdezni mindig, fáradtak hogy nem óráikon, vannak ébren éjszaka? van titok rá, mondja el nekem? - visszhangot vetnek a szavaim a csendbe, azok is tudják, helytelen itt bennem és körülöttem minden. mégis, szórakoztat az óra és szórakoztat a perc, talán a játék is, amiben részt veszel akaratlan. lehet, régóta tudod, ki vagyok, és nem vágyod Fjodor Mihajlovics örökségét éjfél után pár perccel, megfáradván a katedrádról lelépvén. és mégis: az élet írja a legjobb drámákat - meg persze Fjodor Mihajlovics.