Ars Occulta

[Liam]

Ars Occulta

A fiú léptei tompán süppedtek a fűben, ahogy felénk haladt. Liam. Egyszerű, rövid név, olyan, mint ő maga – egy pásztorfiú, semmi különös. És mégis, itt voltunk mi, felnőtt férfiak, vadászok, fegyverrel az oldalunkon, hogy kérdőre vonjuk. Nem először láttam ilyet. Azt a riadt, mégis gyanakvó tekintetet, ahogy a tekintete végigsiklott rajtunk. Tudta, hogy valamit akarunk tőle.
Alistair megszólalt, én pedig hagytam, hogy a szavai elérjenek hozzá, mint a szél, amely végigsöpör a dombokon – de nem szóltam még. Figyeltem, hogyan mozdul, hogyan tartja a pásztorbotját, és hogy egyetlen bárány sem távolodott el tőle jobban a kelleténél. Valószínűleg nem először állt szemben olyan emberekkel, akik kérdezni akartak tőle. Vagy követelni.
Leengedtem a vállam, hagytam, hogy a ló alattam mozdulatlan maradjon, majd lassan, egészen lassan leszálltam. Hagytam, hogy a föld súlya ismét magához húzzon, és egy lépést tettem előre. Nem voltam sem fenyegető, sem sürgető, csak egy fáradt ember, aki messziről jött, és aki kérdést hordozott a lelkében.
- Ne félj tőlünk, Liam - szólaltam meg végül, hangomat olyan lágyra formálva, mintha egy gyermeket nyugtatnék. - Nem akarunk bántani, hiszen mi is segítségért jöttünk. - A fiú kissé megmerevedhetett, de talán nem lépett hátra. Talán kíváncsi volt. Talán csak meg akart győződni róla, hogy igazat mondok.
A kabátom mélyéről előhúztam a gyűrött papírt, ujjbegyeimmel végigsimítottam a széleken, ahol az idő és az ujjaim már megkoptatták a grafitvonalakat. Egy régi este fénye derengett fel benne, a mécses táncoló lángja, ahogy a kislányom ceruzát fogott, és engem nézett: „Apa, maradj így.” Ott voltunk a papíron, ő és én, a vonalak még gyermekien bizonytalanok, de az arcán a mosoly… az élőbb volt, mint bármi más ezen a komor földön. Néztem a rajzot, és hagytam, hogy a múlt megint magához rántson. A szívemben csend volt, valami fájdalmasan békés csend, amelyben csak az emlék kopogott, mint egy fáradt vándor az idő kapuján.
- Tudom, hogy meggyógyítottak - folytattam halkan, úgy, hogy a többiek is hallják, de mégse tűnjön kihallgatásnak. - És tudod… a lányom is nagyon beteg. - Egyetlen szót sem kellett tennem hozzá, a szemem elvégezte a munka többi részét. Engedtem, hogy lássa bennük a reményt - azt az eszelős, makacs hitet, amely még akkor is ott parázslik, amikor minden más kialudt. A kétségbeesést, amely úgy fojtogat, mint a sűrű köd egy hajnali úton, és az ember csak botorkál benne, próbálja megtalálni az irányt, de minden lépésnél elveszít egy darabot abból, ami még emberré tette. A csendes könyörgést, amely ott szunnyad minden apában, ha a gyermekéről van szó - azt a hangtalan imát, amit sosem mondunk ki, mert az ajkainkról a világ csak gyengeségként olvasná le, de a szívünk mélyén mégis ordít. Nézz rám, és értsd meg, hogy a haragom, a keménységem, minden tettem mögött ott lapul ez az egyetlen igazság: ő érte bármit. Bárkit.
- Segíthetsz rajta, Liam - szólaltam meg, a hangom nyugodt volt, de a szavak súlya alatt még a levegő is sűrűbbé vált. - Nem akarlak bántani téged, nem akarom, hogy bajod essen. Csak tudnom kell az igazságot arról, hogy ki volt az, aki téged is meggyógyított? Ki volt az, aki ezt az ajándékot adta neked?
Egy pillanatra elhallgattam, hagytam, hogy a szavaim megüljenek benne, ahogy a kavicsok süllyednek el a tó fenekére. A fiú tekintete ide-oda járt, mintha keresné a kiutat ebből az egészből, mintha valahol a kocsma repedezett falai között ott lenne a válasz, amit kimondhat anélkül, hogy elárulna bárkit is. Lassan, kimérten léptem közelebb, és lehalkítottam a hangom, hogy csak ő hallja.
- Nem kérek sokat, Liam - folytattam csendesen. - Egy név, egy hely, egy jel. Bármi, amit tudsz. Ha segítesz, gondoskodom róla, hogy senki ne bántson. - egy pillanatnyi szünetet tartottam, hogy érezze a jelentőségét. - Az apám földjén mindig van hely egy dolgos kéznek. Egy fiú, aki ért a jószághoz, aki megdolgozik a kenyeréért, sosem marad éhes. Ha akarod, segíthetek neked új életet kezdeni egy fényűző gazdaságban.
És vártam. Vártam, hogy a fiú, akinek talán fogalma sincs, milyen erők vonják őt most egy világos vagy egy sötét ösvényre, eldöntse, mit felel.

[Winthrop]

II. Szakasz: A Hajsza
I. Kör

M Á G U S O K

Ahogy Winthrop megtorpant és a révület átvette az uralmat felette, megállt a levegő a menedékben. Bár Giadára hallgatva, senki sem zavarta meg a varázslót, Eleanor és Thomas aggodalma kiült az arcukra. Az előbbi arca csak komorabb lett, amikor meghallotta a jóslat szavait a fiúról.
- Látó vagy... – szinte suttogta a szavakat a nő.
- Hát ez pompás! – kurjantott fel Thomas örömittasan – egy látó! Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetne!
Édouard érzelmei kivehetetlenek voltak, mióta leoltották igencsak elcsendesedett, de mintha egy kósza mosoly átfutott volna az arcán. Winthrop kijelentései ellenben egyértelműek voltak, de a francia azért pakolászni kezdte a holmikat egy tértágított zsákba.
- Nem halottad?! Nincsen erre időnk! – szállt vele vitába Thomas.
- ’Ónápokig tártott esszekett összegyűjteni, nem fógom itten ’agyni! – viaskodott miközben bevágott a zsákba több fiolányi gyógynövényt és egy fél kenyeret. Fiatalabb társa, aki látta, hogy több értelme van segíteni neki, mint leállni veszekedni, szintén elkezdett mindenfélét a zsákba szórni. A jelenet valahogy egyszerre volt komikus és kínos, ellenben egy hangos pukkanás törte meg. Valaki elhagyta a védőbűbájok körét. Eleanornak már nyoma sem volt.
- Biztos a fiúért ment – hüledezett Thomas Giada és Winthrop tekintetét keresve.

V A D Á SZ O K

Liam ugyan érdeklődve tekintett a grafitrajzra, de hitetlenkedve Wesley-re. Vonásai megkeményedtek, mintha éveket öregedett volna pár pillanat alatt és vadászok talán megértették, hogy ez a fiú már nem gyermek, hiszen a haláltorkából lett megmentve.
- Anyám imádkozott a gyógyulásomért. – jelentette ki tőmondatban, keményen belenézve [color=#seagreen]Wesley[/color] szemébe. – Kétségbe vonnák Isten csodáit, uraim?
Egyértelműen nehezebb dolguk lesz a fiúval, mint a kocsmárossal – kérdéses, hogy a vesztegetés mennyire fog itt működni. Okos volt a fiú, de nem bízott a vadászokban, a jövőbeni jólét ígéretei nem fogtak rajta, mással kell próbálkozni. Talán ez lehet a logika, ami miatt a kapitány intett Henrynek, hogy ideje elővenni az erszényt megint, bár nem hallhatta Wesley utolsó szavait a fiúhoz, egyértelműen megvehetőnek tekintett minden embert.

Tobias hirtelen felkiáltott és ruhájának ujját felhúzva egy koromsötét kereszt tetoválásra tekintett bal alkarján. Ritka volt az ilyen tetoválás, csak azok viselték, akik már gyermekkorok óta az egyházhoz tartoztak, üzenni tudtak egymásnak.
Persze olyanok tervezték, akik sosem jártak a Roxfortba, ezért tökéletlen volt, csak bizonyos távolságon belül működött. Most, ahogy Tobias és a többiek rámeredtek a tetoválásra, látták, hogy az meg van duzzadva és ütőér módjára lüktet.
- Itt vannak... – sziszegte Vaughan.

[Giada]

✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠
❧ The Lord doth watch from on high;
see thou makest thy performance worthy of His gaze. ❧

Tartja a szemkontaktust a közönségével, akik az eddigiektől eltérő előadást hallhattak tőle. S bár a látott képeket dalba foglalta, ezt most aligha követhette taps, és a figyelem sem páratlan baritonjának köszönhető. Mintha nem csak a többiek tekintetébe, hanem egyenesen a valóságba és a jelenbe kapaszkodna – épp úgy, ahogyan keze is az asztallapba az imént, amíg a képek kínozták őt a Végzet mind a négy lovasáról.
Nem ez volt az első, hogy éberen álmodott, bár ő maga sose tudta meghatározni, hogy mi is az, ami történik vele ilyenkor. Hol üzenetet kap a veszélyről, hol pedig sugallatot arról, hogy ő milyen veszélyt jelent majd másokra. Ezen világmindenség összes tényezője közül csak egy valami biztos: hogy ezek az éber álmok sohasem hazudnak. Még nem tisztult ki a feje teljesen hozzá, de már látja, hogy Giada nem kételkedik a dalában, és az egyetlen ésszerű lépést teszi meg: összeszedelőzködik, hogy menekülni tudjon.
- Egy árnyék vagyok, ami néha belenéz a sötétbe. – válaszol Eleanornak, szemeiből azonban még mindig a riadtság és a félelem olvasható ki. Nem tudja nevén nevezni a dolgot, hiszen ezt soha senki nem tanította neki. Csak mint egy hirtelen lavina, rászakad valami ilyenkor, hogy eltemesse őt. Nincs ennek neve. Nincs rendszere. Senki nem kérdezte, akarja-e. Csak jön, elsöpör – és minden alkalommal elvesz valamit belőle.
- Akkor ragadd meg velünk O’Fortunát, mert az olyan változó, mint maga a fényes Hold! Hol növekszik, hol fogyatkozik – de tétova elme nem penget húrt, a Sors azonban fájdalommal sújt. S tán a kereken és üresen keringő Vadhold most reményt keltett, jót üzent, legközelebb késsel torokhoz szegezve kelt. – a kést pedig az ő kezei fogják odaszorítani. Nem lenne páratlan példa. Nem ok nélkül menekül a nagyvárosokból, és talán nem is ok nélkül üldözik őt.
A Thomasnak szánt válasza talán nem nyílt, nem egyértelmű, de várja tőle azt, hogy eldöntse: a francia füvei és hónapok óta összeharácsolt javai a fontosabbak számára, vagy a pulzusa. Nem fogja megismételni magát. Elmondta azt, amit hallaniuk kellett – ha itt akar meghalni, akkor meghalhat. De ő bizony nem marad.
Egyedül Eleanor és Giada azok, akik kellően komolyan vették szavait. Van az a szituáció, amikor a pánikkeltés nem felesleges, az esély arra, hogy az inkvizíció a közelben van, és épp rájuk vadászik, pedig pont elég erre. Csak Giadát várja meg, hogy van-e még bármi, amit szeretne elintézni, például megpróbálja-e meggyőzni a pakolókat. A maga részéről szerencsésen nem kell ilyesmivel bajlódnia, hiszen még a kabátját se vetette le, mióta megérkeztek. Az összes ingósága, a pálcája és a koboldtól lopott iránytű mind elfértek a zsebeiben.
Indulásra tulajdonképpen készen állnak, de nem akar itt hagyni semmit ajándék nélkül. A koboldtól lopott iránytűt lopva megmutatja Giadának, és sokatmondó pillantást vált vele. Hacsak azóta nem mutat mást az eszköz, akkor továbbra is a francia felé tájol. Ezután a pálcáját is a kezébe veszi, az iránytűt pedig célzottan elhelyezi közvetlenül a védőkörön kívül, a katakombák szűk bejáratánál, a földön. A hely most hirtelen inkább tűnik csapdának, ha itt maradnak, akkor nem lesz hova menekülniük.
- A túlélés kulcsa, hogy semmi sem feláldozhatatlan. A fájdalom pedig értékes, ha jó kezekbe kerül. – magyarázza Giadának, majd közvetlenül az iránytű mutatójára szegezi a pálcáját, és először egy Diffindo varázslattal próbálja használhatatlanná tenni azt. Még csak az kéne, hogy az inkvizítorok ezt használva a nyomukra bukkanjanak. Ezután pedig megpróbálja megátkozni az eszközt, bízva benne, hogy a katakombák egyetlen bejáratánál hagyott, csillogó kobold ereklye kellően figyelemfelkeltő lesz – mintha valaki csak sietségében ejtette volna ki a zsebéből azt. Bízik abban, hogy ha egy inkvizítor megtalálja, kezébe véve égető és fájdalmas meglepetés éri majd.
Ha rajta múlna, az egész katakombarendszert öröktűzzel perzselné fel, de nem kíván több időt vesztegetni itt. Amint végzett a művelettel, minden mindegy alapon átváltozik animágus alakjába, hogy ilyen módon kezdjék meg a menekülést. A magasból jól látja majd, hogy merre leselkedhet nagyobb eséllyel veszély, és időben tudja figyelmeztetni útitársát.

[Fawcett]

ARS OCCULTA

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+

Őszintén felfordult a gyomrom attól, ahogy Fawcett manipulálni próbálta a srácot. Egyre inkább úgy éreztem, hogy csak az én morális iránytűm van itt a helyén. Lefizetni valakit egy dolog, de az, ahogy eljátszotta, hogy meg akar menteni valakit a fiú csodája révén... nos... undorító volt.
Alig sikerült lepleznem az arcomon eluralkodó undort, amikor Alistair néma parancsára én is közelebb léptem a fiúhoz.
Nagyon jól csinálod... - mantráztam tovább a felé küldött mentális üzenetet, amiről persze tudtam, hogy nem ér célba. A vallásos csoda hazugsága a lehető legjobb út volt, amit választhatott. Elvégre ki vonná kétségbe egy hívő szavát? Botor húzás lett volna, még a mi részünkről is. Reménykedtem, hogy elúszik ez a lehetőség, még mielőtt igazán belemelegednénk a faggatózásba. Azért nyíltan nem mertem ellenszegülni Vaughannel, elvégre ha már ennyit szívtam, nem akartam börtöncellában sínylődni.
- Liam... még véletlenül sem vonnánk kétségbe az Úr csodáját, de ha tudsz abban segíteni, hogy kik voltak jelen a nagy feltámadáskor, és milyen eszközökkel segítették a mindenhatót... nos... nem maradnánk hálátlanok - húztam elő egy újabb csilingelő csomagocskát a zsebemből, amiben szintén megbűvölt érmék voltak. Ezúttal őszintén reméltem, hogy a pásztor együttműködik majd. A saját érdekében.
Csak találj ki valami hamis nevet... küldj el minket jó messzire innen, és addig lesz időd elmenekülni a családoddal - küldtem felé a ki nem mondott szavakat, ám hogy ráérzett e a tanácsomra, vagy sem, az a köd homályába látszott veszni.
Ward váratlanul egy kereszt tetoválást kezdett mutogatni nekünk, amit én eddig még nem is láttam.
- Mi a franc?! - szaladt ki a számon, ahogy az ikonikus, duzzadó jelet figyeltem. Hogy mi fog történni, nem tudtam volna megjósolni, de elkezdtem a menekülés lehetőségén agyalni. Ha itt rajtaütés lesz, márpedig Vaughan szavaiból erre következtettem, abba én nem akarok beledögleni, nekem egyetlen keresztes hadjárat sem ér ennyit. Közben az a spontán ötletem támadt, hogyha már itt kell hagynom mindent, akkor jó lenne ezt a kilépőt valami jóra használni... és mondjuk megmenteni Liamet is. Elég közel álltam hozzá ahhoz, hogy egy mozdulattal dehoppanálhassak vele, és úgy éreztem, ha eljön a pillanat, nem fogok habozni... Párizsban volt egy jó cimborám, aki már régebben felajánlotta, hogy menedéket nyújtana, amíg elvonul a fejem felől a vihar. Talán épp most jött el a nap, amikor élni fogok a felajánlással.

Morning, keep the streets empty for me

Ahogy ott állok és Winthropot hallgatom, eljut az agyamig a felismerés, hogy ez az egész út, a furcsa, néhol indokolatlan szimpátiával teli pillanatok, a valahova való megérkezés érzése csak egy-egy macskakő volt egy olyan úton, ami tragédiához is vezethet. Négy lovas, remek szám, Japánban úgy kerülik, mint a dögkutat illik, eleve, amiből három van, abból a negyedik minden bizonnyal halált hoz. Apám mindig ezt mondta, de nem hittem neki, azt gondoltam, hogy csupán babonás vénember, aki még az angol nyelvet sem beszéli igazán jól.
Mikor újra elkapom útitársam tekintetét, a feszült csend, ami eddig megtöltötte a termet most hangokra vált, sok-sok hangra. Van itt meglepetés, öröm, Éduard pedig fogalmam sincs mit csinál, leginkább feleslegesen húzni kezdi az időt. Nem érdemes annál több dolgot magadnál tartani, mint amit egy könnyű batyuban bármikor a hátadra vehetsz, ez nem régi japán bölcsesség. Ez olyan tapasztalat, aminek hála most perceken belül útrakész tudtam lenni.
Ellenben ez a nyomorult lélek csak pakol, mintha nem lenne holnap és valljuk be, lehet, hogy nincs is. Szívem szerint rárivallanék, hogy induljon meg, vagy én rugdosom ki innen, de egyrészt ez nem illene az imázsomhoz, másrészt pedig angolul nem mondhatom, japánul pedig nem értené. Minden, amit teszek, hogy kimeresztett szemmel intek feléjük, de talán még ezt sem kockáztattam volna meg, ha előbb látom Winthrop kis iránytűjét, ami egyenesen a kellemetlenkedő alak felé mutat. Ez nem lehet jó jel, ebben biztos vagyok. Hagyom a másikat működni, miközben hajszálakat keresek, kiváltképp olyat, ami a franciához tartozhat és ha esetleg oda jutna a helyzet, hogy be kell sároznom valakit, még jól jöhet. Nem szép dolog, de ha valakit feláldozhatónak találok a társaságból, az ő és nem is nagyon tett azért, hogy megváltoztassam a véleményemet vele kapcsolatban. Éppen azért bólogatok olyan lelkesen arra, amit Winthrop mond, körbe is tekintek, hogy készen állunk-e a sürgős távozásra, mikor realizálom, hogy Eleanornak se híre sem hamva. Ijedten szívom be a levegőt és szemöldökeimet összehúzva az útitársamra tekintek.
-Eleanor…-formálom a szót hangtalanul, meglepően jól leolvasható angolsággal, Thomas szavait hallva pedig kissé elfog a pánik. Ha valakit nem szeretnék feláldozni az éppen ez az asszony lenne, aki olyan hasonló hozzám, bár úgy tűnik valamiben mégis különbözünk. Hogy lehet ilyen elővigyázatlan! Ha a vadászok itt vannak az első célpontjuk a fiú lesz, ez olyan tiszta, mint az Arakava vize.
-Megu kell találnunku Eleanoru, biztosan bajban van... leszzu-mondom leginkább Winthropnak, de nyilván Thomasban is bízom azt illetően, hogy nem hagyná szívesen sorsára a nőt, aki segített neki. Idegen tőlem ez a végtelen jóindulat, de Eleanor is mutatott felém bőven, mikor befogadott, pedig egy olyan arc, mint az enyém jól megjegyezhető a falusiak számára és könnyen felkelti a vadászok érdeklődését.
Magam annyival járulok hozzá a sikeres eltereléshez, hogy Winthrop átka mellé, még egy bíboránizst tartalmazó keveréket locsolok szét a katakomba fala mellett, mely rettenetes erős, döglött halszaga mellett, fejfájást és hányást idézhet elő. Ez talán nyer nekünk még egy negyedórát. Közben Winthrop már varjú alakban emelkedik a magasban, én pedig még egy pillantást vetek a hátam mögé, szememmel Thomast keresve, majd csuklyámat a szemembe húzva neki is indulok.

[Giada]

II. Szakasz: A Hajsza
II. Kör

M Á G U S O K

A katakombák sötét, nyirkos levegője a döglött hal bűzével vegyült, ahogy Giada végiglocsolta a köveket a bíboránizstől bűzlő főzettel. A védőbűbáj határa remegett mikor távotak, ütött az óra: itt volt az ideje bezárulni. Winthrop pálcájából átok sercent, az iránytű pedig — mintha maga is pánikba esett volna — hol Édouardra, hol a falu irányába fordult, mint egy megzavarodott madár, amely nem tudja, merre van az északi szél. A diffindó ártás nem használt az ősi kobold tárgyon.
Az utolsó pillanatban, mielőtt a kör mögöttük újra zárult volna, a két menekülő — a varjúként szárnyra kapó Winthrop és az árnyként mozduló Giada — még egy utolsó pillantást vethetett hátra.

És akkor...
Thomas kiáltott.
Fájdalmasan, torkot tépve, mint akiben a halál ragadta meg a hangot.

Egy szívverésnyi időre a bűbáj nyílása kitágult, és azon át egy nyers, rémült látkép tárult eléjük: Thomas térden. A torkán vörös csík.
Mögötte ott állt Édouard, mozdulatlanul, higgadtan, ahogy a pengéjét tartotta. Nem pálcával ölt. Kézzel. Tudatosan.
Bal alkarján fekete kereszt éktelenkedett, mintha az egész világ előtt kiáltaná: nem közétek tartozom. Az árulás jele nem kérdezett, nem magyarázott. Csak lüktetett.

A védőbűbáj ekkor végleg zárult. A látvány eltűnt. Csend lett. Egy újfajta csend.
A Menedék — többé már nem volt az.

V A D Á SZ O K

A legelőn a bárányok megrezzentek, mintha előre megérezték volna a feszültséget. A pásztorfiú még mindig némán állt, egyik kezében Henry erszényét tartva.
– Igazi? – kérdezte, halkan, a pénzre sem nézve. Tekintete sötét volt, megkeményedett — nem egy fiúé, aki hálás az életéért. Egy férfié, aki már túl sokat látott.

A válasz azonban sosem érkezett meg.
Egy hang robbant be a fák közül. A szél süvítése. Seprű.
Mintha az erdő árnyai testet öltöttek volna, úgy repült elő egy női alak. Köpenye csapott, vörös haja zászlóként lobogott mögötte. Arcát eltakarta a sietség, de aki ismerte, tudhatta: Eleanor volt az. A mozdulata villámgyors volt, pontos, mint egy csapás. Liamet ragadta fel egyetlen lendülettel, karjával átölelte, és már emelkedtek is.
– Árnyékuk vagyunk, de nem szolgáik! – kiáltotta. Hangja megremegtette az eget is.

A fiú kiáltott. A vadászok csak egy szempillantásig haboztak. Tobias teszetoszán pálcát rántott, de Vaughan nem tétovázott. A csáklya, amit mindig az oldalán hordott, repült. Fém csattant fára, bőrre, faanyagra – a seprű nyelére csavarodott.

Reccs.
Az emelkedés megszűnt. A levegő megtagadta a támogatását.
Zuhanás.

Liam teste előbb csapódott a fűbe. Eleanor alig fél lépéssel mögötte. A seprű kettétört, mint egy kiüresedett csonk. A boszorkány teste még gurult néhány métert, majd mozdulatlanná vált.

Madárraj rebbent fel. A bárányok szétszéledtek.
A világ feszülten figyelt.

✟ Thomas meghalt. Eleanor kérdéses.

✟ Ne feledjétek, ahogy pár körrel ezelőtt írtam, a hoppanálás még nem terjedt el és rengeteg amputoportálás történt ekkoriban, nagyon kockákzatos varázslat!

[Thomas]

✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠
❧ The Lord doth watch from on high;
see thou makest thy performance worthy of His gaze. ❧

Varázslata nem sikerül – így nem hagyja ott, a helyszínen, hiszen nincs értelme, helyette Giada kezébe süllyesztené azt, mielőtt még madárrá változva új távlatokat, új nézőpontokat és új kiutat keresne.
Nincs értelme többet időzni ebben a halálcsapdában. Aki jön, még túlélheti. Aki még pakol, az hátramarad – Thomas nem hallotta szavait, nem kiáltott eleget, hiába figyelmeztette, hiába üvöltötte, menni kell, most, nem várhatnak tovább, Winthrop védőszentté nem válhat, különösen nem süketek és vakok számára. Ennyit a szerencséről, Thomas átkozott szerencséjéről, még ha azt a kést végül nem is ő szegezte a torkához!
A fák közé reppenve csak reméli, hogy a francia nem volt tanúja a metamorfózisnak. Így is többet fedett fel saját magáról, nyomorultságáról, mint amennyi rá tartozna.  Vívódik a harc és a menekülés dilemmájával, a józan ész ugyanis azt diktálná, hallgasson a túlélő ösztönére, és hagyjon ott mindent. Pár perce még meghalt volna Eleanorért. Aztán már akár ölni is képes lett volna érte. Azonban ezek csak múló fellángolások, mint egy nyári táncon a hirtelen jött szerelem. A nap első sugarai feloszlatják ezeket az érzéseket, és beköszönt a csúfos, hideg realitás. A valóság pedig kőkemény és hideg, mint a legfagyosabb tél. Nem kellett hozzá más, mint a Bíró, aki eljövén hozza magával az Haragot és Ítéletet. Könnyek napja a mai nap, mert eljött az elszámolás ideje! És nincs, aki irgalmazzon nekik.
De ezért ő sem adja ingyen bocsánatát, és nem hallgatja meg inkvizítorok lator vágyát. Küldjék csak tűzre, rendezzék jó halála ügyét! Sajátkezűleg, varjú karmaival vájja majd szemét. A Kereszt nem vált meg, legfeljebb időt nyer.
Megpróbálja kifigyelni, hogy égivándor társai, a lég kecses bajnokai honnan és merről indultak meg. Túl hirtelen, túl egyszerre történt mindez. A természet népei pedig csak ember elől menekülnek ilyen összeszedetten – vagy akkor, ha mellettük ember ember torkának esik. Giada akarata előtt fejet, tollat hajt. Meg kell adni az esélyt arra, hogy Eleanorral együtt távozhassanak. Giada tisztán láthatja az irányt, amerre elrepül, abból a célból, hogy mihamarabb felmérje a terepet. Szeretne még előtte megérkezni, hogy megnézhesse magának is, mi történik. Ha ez sikerül, egy fa lombjában, egy bokorban vagy az avarban elrejtőzve tart környezetfelmérést. Nem több ő most, mint egy ártalmatlan, apró madár, nem kelthet feltűnést. Amennyiben mégis felfedeznék, és gyanús lenne, akkor majd úgy csinál, mint aki megsérült, és emiatt nem tudott elrepülni a többivel. Régi praktika, mely eddig többször hasznára vált.

Morning, keep the streets empty for me

Mennem kellene, gyorsan nekiindulni és vissza sem nézni, de mikor Winthrop a markomba csúsztatja az iránytűt, az egyértelműen mögém mutat. Valami végigborzongat, ahogy megfordulok meghallom. Thomas…
Tudtam, tudtuk és éreztük, az iránytű nélkül is biztosak lehettünk benne, hogy ez egy féreg, de, hogy áruló is lenne! Azt is tudnunk kellett volna, mert most megindulok a fiú felé, bár nem sokkal később meg is torpanok, hiszen vége. Nincs értelme, tulajdonképpen ő sincs már, pedig, ha hiszek az ösztöneimnek és nemes egyszerűséggel belerepítem a shurikenem a francia torkába  már az első pillanatban,elkerülhettük volna egy ártatlan halálát.
Dühös kiáltás hagyja el a számat, bár nem mondom ki, de őszintén remélem, hogy az áruló megértette, hogy új célt találtam Eleanor megmentését leszámítva, mégpedig minél előbb és minél fájdalmasabban végezni ezzel a patkánnyal. A batyumba süllyesztem az iránytűt és apró, nesztelen, de annál gyorsabb lépésekkel vágok neki a falu felé vezető útnak.
Időközben egy terv kezd körvonalazódni a fejemben. Sok „és”, „ha”, valamint „talán” van benne, veszélyes kimenetele is könnyen lehet, de nem vagyok hajlandó letenni róla. Be kell ismernem, hogy nem igazán Thomasról szól, hanem az árulás tényéről és a megtorlásról.  Tudom, a régi mondás szerint, aki megátkoz valaki, ásson két sírt. Én nyugodt szívem ásom meg a sajátom, ha az ilyenek velem pusztulnak. Két lehetőségem van, persze az egyikhez célszerű volna tudnom, hogy a sietve felszedett hajszálak ehhez rókalelkű franciához tartoznak-e, ezt viszont nehéz volna megállapítani, emellett azt sem zárhatom ki, hogy ő is épp ugyanoda siet, ahova varjú barátommal mi is tartunk. Akkor a terv ezen része értelmét veszti, nem lenne ugyanis kérdéses, hogy ki az igazi Édouard. Ez tulajdonképpen a biztos halál. Japán anyóka képében ezesetben több esélyem lehet, de a rasszom így is elárul, hiszen kevés esetben lehet errefelé egy faluban két japánnal találkozni. Egyelőre nem kell döntenem, emellett szerencsére épp olyan társaságom akadt, aki sokkal előrébb lát nálam. Felfelé intek Winthropnak, miszerint szólni kívánok vele. Amint mellém ér suttogva kezdek beszélni hozzá, tisztán érthető tökéletes angolsággal.
-Van egy tervem, de ehhez te kell legyél a szemem és a fülem -magyarázom neki és kiemelem a zsebemből a százfűléfűzetet tartalmazó fiolát, hogy lássa mi is jár a fejemben- tudnom kell, hogy a francia a vadászokkal van-e. Jelezz, ha igen.
Ennek tudatában követem az általa adott irányt magam is, a lehető leggyorsabban. Figyelem a lélegzetem, most nem fáraszthatom ki magam, szükségem van minden energiámra, mert nem tudok mindent megtervezni, túl sok a megválaszolatlan kérdés. Minden porcikámban érzem, hogy közeledem, amikor meghallom Eleanor hangját, amire az izmaim azonnal megfeszülnek. Nem halhat meg ő is, nem lehet így vége. Biztonságos távolságban állok meg és várom Winthrop esetleges jelzését, markomban pedig a hajszálakat szorongatom. Elkezdem magamban felidézni, hogyan is beszélt a féreg.Vajon tudom-e produkálni a megfelelő akcentust, ha szükség lesz rá?

[Liamet]

ARS OCCULTA

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+

Már a nyelvem hegyén volt a hazugság, de nem volt alkalmam ki is mondani azt. Egy pillanat alatt változott át a helyzet baljóslóból pusztítóvá. A semmiből repült be közénk a seprűs boszorkány, majd mielőtt bármelyikünk feleszmélhetett volna, magával ragadta Liamet.
- Árnyékuk vagyunk, de nem szolgáik! - hangzott el a mondat, amit már korábban hallottam a vadászoktól. Ez a nő nem lehetett más, mint az egyik első számú célpontunk, Eleanor. Megfagyott az ereimben a vér, és közben tisztelet ébredt bennem iránta. Kétségkívül merész húzás volt tőle, hogy személyesen jött el megmenteni a pásztort. Ettől függetlenül a rémület minden lélegzetvétellel erősödött bennem. Itt leszámolás lesz. Vaughan mindenkit megelőzött. Igaz, én csak a pálcámért nyúltam, majd egy pillanatra kivártam. De csak egy pillanatra. A csáklya tette a dolgát, a seprű megadta magát, a páros pedig zuhanni kezdett. Még azelőtt léptem, hogy a testek a földbe csapódtak volna. Mérlegeltem a lehetőségeimet, és a biztonságosabb menekülési forma mellett döntöttem. A hoppanálás ugyan gyorsabb lett volna, de jóval kockázatosabb. Nem egy varázslóról hallottam már, aki belehalt a próbálkozásba. Ugyan korábban már tettem kísérleteket, és semmim nem szakadt le, ez nem jelentett garanciát arra, hogy ebben a kiélezett helyzetben nem hibáznék.
Nyugodt, gyors mozdulattal alkalmaztam magamon a nonverbális kiábrándító bűbájt, majd ha senki nem állított meg, a lovak felé siettem, a lehető legkisebb zajt csapva. Ha sikerült elérnem a lovakat, úgy odaléptem ahhoz, amelyikkel érkeztem, és felültem rá. Készen álltam, hogy elvágtassak innen, még mielőtt vér tapadna a kezemhez. Elég volt ebből a rémálomból. Terveim szerint meg sem álltam a legközelebbi kikötőig, hogy onnan Franciaországba utazzak. Tudtam, hogy mindent egy lapra teszek fel, elvégre ha a menekülésem nem sikerül, Vaughan kétség kívül végez velem, avagy bebörtönöz. Már sajnáltam, hogy nem léptem le korábban, hogy túl hiú és naiv voltam... hogy azt hittem, megúszhatom ezt az egész átokverte pozíciót anélkül, hogy különösebben megérintenének a történtek. Akár túlélte a zuhanást a fiú, akár nem... most nem számított. Ebben a pillanatban én már biztos voltam benne, hogy képtelen vagyok együtt élni egy mágus vagy boszorkány halálának súlyával. Tolvaj voltam, csaló, dzsigoló... de nem voltam kegyetlen gyilkos. Varázsló voltam... Nem tartoztam ide. Nem maradt más választásom, az eddig helyemen tartó cinizmusum órái leperegtek. Menekülnöm kellett. Ha gyáva húzás is volt, akkor sem álltam készen arra, hogy számomra ismeretlenekért áldozzam az életemet. Igaz, mentségemre szóljon, hogy az övékét sem akartam elvenni.

[Giada]

II. Szakasz: A Hajsza
III. Kör

M Á G U S O K   É S   V A D Á S Z O K

A reggel csendes volt, de nyugalomról nem lehetett beszélni. A harmatos fű halk roppanással engedett a lépteknek, a levegőben valami furcsa, nehéz feszültség vibrált, amit nem lehetett néven nevezni, csak érezni – a bőr alatt, a gyomor mélyén. A fák árnyékában Giada mozdulatlanul a tisztást. Valahol, nem messze tőle Winthrop is figyelt.

Henry épp a lóhoz lépett volna, mikor Tobias előrelépett. Nem kiabált, de a hangja olyan élesen szelte át a csendet, mint egy penge. A mozdulata szinte szelíd volt, mégis rettenetes. Egy gyors, prefiticus totalus ige, és máris ott volt a fény – hideg, kékes villanás – és Henry teste megdermedt. A férfi egész testében megrándult, aztán megállt, mint egy bábu, amit valaki elfelejtett letenni, a kibárándító bűbáj eltünt róla.
– Áruló – mondta Tobias. – Ez a férfi nem közénk tartozik. Soha nem tartozott. A hite hamis, a vére tisztátalan. - Hangja remegett, mintha nem hinne saját magának, ahogy kimondja a szavakat, szemében fájdalom tükröződött. Bal alkarján sötétlő tetoválás – a Templomosok jele – tisztán látszott, ahogy feltűrte a köpenyét. Emlékeztető volt mindenki számára: nem most kezdte, nem önkényeskedik. Gyerekkora óta erre nevelték. Talán most is irányítják?

A tisztás szélén Eleanor a földön feküdt. Koszos, gyűrött ruhája átnedvesedett, az arca csapzott volt és sápadt. Vaughan lépett oda hozzá, dühös, gyors léptekkel. Nem habozott – megragadta a nő haját, és durván rántotta meg. Eleanor nyöszörgött, de már nem volt ereje ellenállni.
– Mocskos boszorkány – sziszegte – Ennyit ért az összes ármánykodásod?
Aztán Wesley felé fordult, még mindig a boszorkány haját tartva.
– Ne vedd le a szemed Henryről – mordult rá. – Tobiasnak dolga van.
Tobias bólintott, értett a szóból, de a tekintete zavart volt, mintha valami elmozdult volna benne. Ahogy Wesley átvette tőle Henry figyelését, nekilátott a mágja állításnak.

A háttérben, alig észrevehetően, egy árnyék próbált eltűnni. Liam volt az – a pásztorfiú, akinek semmi keresnivalója nem volt itt, de valahogy mégis ide sodródott. Most megpróbált kihátrálni, lassan, meghunyászkodva, mint aki attól fél, hogy már a lélegzete is túl hangos. De amikor felemelte a fejét, egyenesen Giada irányába nézett. A tekintetük találkozott.

[Giada]

✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠
❧ The Lord doth watch from on high;
see thou makest thy performance worthy of His gaze. ❧

Ártalmatlan, apró madár csupán. Nem kelthet feltűnés, ahogyan a közelben, a lombok között körbenéz. Tapadt már vér a kezéhez, és sikálta azt körmei alól. Hosszú idő volt, és még hosszabb, mire elméjét lecsitította annyira, hogy ne gondoljon az akkor történtekre újra és újra. Bár olykor még visszakúsznak a gondolatok hamis képekként, amikor alvásra hunyja le megfáradt lélektükreit.
Ezek a smaragdzöld tükrök most a hipokratákat kémlelik. Azokat, akik maguk is varázslók. Talán a Roxfortba is járhattak, az általa ismert világ legjobb Boszorkány és Varázslóképzőjébe. Inkvizítoroknak nevezik magukat, és azt vallják, gyűlölik a mágiát, mégis, ezt maguk is használják. Ha varjú alakjában lépes lenne nevetni, most kényelmetlenül felkacagna a gondolatra. Szeretné dalba foglalni társaik elleni árulásukat, és azt, hogyan használják fel a talán maguk által alapított Rendet arra, hogy kegyetlenségüket törvényes módon kiélhessék. De csak csőrét tátja ki résnyire, hogy kifejezze véleményét.
Winthrop maga is követett el kegyetlen tetteket. De ezek sohasem a kegyetlenkedés céljából történtek. Sose volt se szándék, se cél élvezetet találni abban, ahogyan a fény kihuny a tekintetben, ami ránéz. Épp ellenkezőleg, mindennél jobban gyűlölte a késztetést, miközben rettegett attól, hogy mi történik, ha nem valósítja meg ezeket a képeket. Ha áldozata szenvedett, akkor ő velük együtt sír. Könnyezett akkor is, amikor a pálcát annak a nőnek a szívéhez szegezte. Szíve lüktetésének ritmusát feledni képtelen. Négy ütem az életért – és egy ötödik, ami elveszi azt.
De Winthrop ezt nem élvezte. A lovasok viszont alig várják, hogy parádét csinálhassanak. Szeretik a hatalmat, és szeretik azokat a kiváltságokat, amiket vallási fanatizmusukra hivatkozva megszereztek maguknak.
Köpne egyet a földre, ha varjú alakban ilyesmire képes lenne.

Mikor látott eleget, fordul vissza Giada felé. Halkan és észrevétlenül suhan át a lombok közt, majd fel a magasba. Pár méterrel Liam mögött vált alakot. Nem szívesen, hiszen nem lehet biztos abban, nem ólálkodik-e valaki körülöttük. Valamint azt sem tudja még, hogy a fiúban mennyire bízhatnak. Esze volt annyi, hogy megszökjön, amíg az álszentek Eleanor hajon cibálásával voltak elfoglalva. Megvárja, míg Giada jelzi neki, hogy beszélhet, mielőtt szólásra nyitná immáron azt az emberi szájat, ami nevetni és köpni is tud.
- Életben még, de kimerülten. – tekintetén látszik, hogy zaklatott, ideges attól, amit látott. Ilyen helyzetekben rendszerint a futást választja, nem pedig a hősködést. Talán ezzel próbálkozhatott az a fanatista társuk is, akit végül eretneknek bélyegeztek.
- Egy árulójuk van, kit szintén odavetnek istenük lába elé. Vérük az égett hús szagáért buzog. A francia nincs ott. – a jelentést rövidre fogja, amiben kicsit több, de lényeges információk is szerepelnek, mint amit ez a fantasztikum kért tőle.
De azért ő szeretne ismét a biztonságosabb alakjában létezni tovább. Nem szeretne sült varjúként szerepelni a bálványimádók étlapján.