Fogadótér

A virágos kapun túl a vendégek egy virágokkal és lampionokkal díszített fogadótérre érkeznek. Itt köszönthetik a vendégek egymást és természetesen Pomona Bimba professzor asszonyt. Egy különleges mágikus pergamen lebeg a tér közepén, amelyre mindenki írhat egy személyes üzenetet vagy emléket a tanárnőről.

[Минерва Макгонагалл]

две тени одного света

Минерва Макгонагалл

Közel hét év telt el azóta, hogy utoljára megláttam a napfelkeltét a kastélyhoz tartozó birtokon. Nem ugyanarra a vonatra szálltam fel a vizsgáim után, mint bárki más, szeptemberben pedig már nem csatlakoztam hozzájuk az új tanévre. Az volt az a nap, amikor Liliya és Hagen Romanov megszűntek egy lélek két lélegzete lenni, a körülmények pedig erőszakkal ugyan, de két, önálló egységre szakították őket.
Ahogyan az elme is keresi az amputált lábat, a valóság hideg zuhanya pedig sokként éri azt, úgy sokáig mi is csonkának, hiányosnak éreztük magunkat. Az igazgatónő akkori döntése, melyhez jól tudom, több tanár társuk felállva tapsolt, végül megpecsételte a sorsomat – még ha nem is úgy, ahogyan akkor azt látták.
Eszemben nem volt az, hogy én még egyszer betegyem ide a lábam. Máig kedvelt időtöltéseim egyike a Roxfortot és az akkori tanári gárda többségét minősíteni, ha ez épp szóba kerül egy-egy régi iskolatárssal való találkozás során. Freya meglátása előtt fejet kell hajtanom, igaza van – ennyi év elteltével kereshetnék már valami újat, amit utálhatok. Bimba professzor talán csak az üdítő kivételek egyike volt, akitől érdemben tudtam tanulni, még ha a stílusa tőlem idegen is volt. Fontos volt nekem az a tantárgy, amit tanított, hiszen amióta az eszemet tudom, egészen konkrét elképzeléseim voltak arról, hogy mit akarok kezdeni magammal, még ha ez szemben is állt a szülői és nagyszülői akarattal.
A nyugalmazott gyógynövénytan professzor hosszú életútját igazolja a tág korosztály, akik képviseltetik itt magukat. Ismerőssel eddig azonban még csak futólag találkoztam, bár Caeliussal válthattam pár gyors szót, mielőtt tovább rohant volna a barátnőjét megkeresni. Egy egyszerű, rövid üzenetet hagyok a mágikusan lebegő pergamenen, hogy kifejezzem a tanárnő felé jókívánságaim. Egyetlen tanévet adott nekünk a sors, ami mozgalmas volt ugyan, de azért még sem tett rám akkora benyomást, mint Oakley professzor munkássága. Nem messze tőlem Bimba professzor személyesen is fogadja a jókívánságokat. Még sem rajta akad meg a szemem igazán, hanem azon a magas, zöldet viselő boszorkányon, akinek még könyörögtem is, hogy higgye el, érdemes vagyok én a tudásra.
Közel hét év után még mindig azt látom, hogy az egész nem szolgált más célt, mint politikai érdekek kiszolgálását, és büntetést, amivel elválaszthatnak minket egymástól. Elfojtom haragom, ami felszínre akar törni – annyi év mély önismerete segített abban, hogy könnyebben uralkodjak ezeken az impulzusokon, mégis van abban valami megbocsájthatatlan, hogy ezt tette velem és Liliyával. A pillanat tört része alatt válaszút elé kerültem: engedem, hogy továbbra is az érzelmek irányítsanak engem, vagy szembenézek azzal a traumával, ami aztán alapjaiban határozott meg engem?
Lábaim végül maguktól lendülnek McGalagony professzor irányába, anélkül, hogy átgondolnám, mit is szeretnék, mit fogok csinálni. Nem volt se célom, se szándékom találkozni vele, egy belső sugallat mégis arra késztet, hogy ne meneküljek tovább. Nem tud még egyszer kirúgni innen. Nem vagyok már Grindelwald hírnöke, a Szellemszállásos házibuli értelmi szerzője, sőt, a kitagadás miatt Anastasia Romanov unokája sem.
- Régen találkoztunk, igazgató asszony. – kezeim összekulcsolom hátam mögött, amikor elé lépek, fejemmel pedig kimérten, meghajlás-szerűen biccentek. Egyszerű, protokolláris, formális köszönés, még ha az igazgatónő alighanem nem örül annak, hogy viszont lát.
- Nem gondoltam volna, valaha még látom magát, főleg nem itt. Remélem, azóta nyugodtabb diákévekben volt része. – elismerem a hajdani forrófejűségem, de azt nem, hogy ez lett volna a legjobb döntés. Legfeljebb a legkényelmesebb. Az mindenképp szembetűnő, hogy mennyit javult az angolom. Erős akcentusom rengeteget javult, bár az enyhe utórezgése még mindig ott bujkál szavaimban. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen átalakuláson mentem keresztül, miután az igazgatónő kimondta, hogy nem vagyok ide való – de vajon ő is változott, vagy csupán én nézek most rá más fényben, más lencsén keresztül?

[Mr. Romanov]

Mr. Romanov

A tavaszi késő délután fénye aranyló fátyolként telepedett az üvegházak falára, megcsillant a varázslatos üvegtáblákon, és táncolt a növények fölé kifeszített láthatatlan hőpajzsokon. A levegőben friss föld, citrusos nevetőitalok és virágzó egzotikus növények édeskés illata keveredett, s az egész kertet különös, békés derű lengte be. A Roxfort ma egy régi tanárát búcsúztatta – Pomona Bimba professzort, akinek jelenléte, akár egy évszázados fa árnyéka, biztonságot és termékenységet adott mindannak, amit nevelt, legyen az növény vagy emberi lélek. Minervának ez a nap rengeteget jelentett, egy újabb korszak lezárását, egy régi és közeli barát elengedését. Igyekezett hát, hogy minden a lehető legzökkenőmentesebben menjen és méltóan búcsuztassa kolleganőjét - aki lépten nyomon emlékeztetette Minervát arra, hogy magára hagyja a "friss husíkkal", Pomona így emlegette a tanári kar fiatal férfi tagjait. Minerva most egy kicsit távolabb állt a középponttól. Nem volt már szüksége a figyelemre, s ahogy évei megszaporodtak, egyre inkább igyekezett a háttérből figyelni az élet sodrát, nem pedig a közepén állt. Mostmár értette Albus miért mondogatta, hogy egy jó igazgatónak, nem kell feltétlenül közbelépnie. Vajon a másik kettő is így vélekedik? Jövőre kiderül..

Csendesen figyelte a régi és új arcokat – volt tanítványokat, akik már most többnek tűntek, mint amilyennek emlékezett rájuk. Meglepetések, ismerős gesztusok, suttogó nosztalgia lengte körbe az üvegházakat. És mégis, a levegő egy pillanatra megtelt feszültséggel. Nem nagy dolog volt, inkább egy finom megbillenés, mintha egy madár árnyéka suhant volna át rajtuk, ami után macskaformájában ugrott volna. Megérezte a jelenlétet, mielőtt meglátta volna. Az ösztön nem hagyja cserben azt, aki ötven évig tanít fiatalokat, a kastély egerészkirálynőjét pedig mégkevésbbé. Minerva szája sarkában megjelent egy gúnyos mosoly, Mrs.Norris labdába sem rúghatott mellette.

Az észlelt árny lám, felfedte magát. Hagen Romanov mindig is olyan diák volt, akinek belépése megváltoztatta a tér dinamikáját. És most sem volt másként. Csak ezúttal nem a lázadó kamasz jött vele – hanem valami más. Valaki más. Megfordult. Léptei már felnőtt férfitól származtak, nem volt bennük az egykori csörtető düh - talán csak egy szikrányi. Tartása, öltözéke, sőt még az arcvonásai is letisztultabbak voltak, mintha éveken át csiszolta volna önmagát – belül és kívül is. De a szemében… ott még vibrált valami. Nem gyűlölet. Inkább mélyre ásott igazságérzet – azé, akit nem hallgattak végig, akit nem értettek meg. Vagy legalábbis ő így élte meg.

Minerva nem mozdult, amikor a férfi megállt előtte. Nem volt benne félelem. Csak csendes tudás arról, hogy vannak döntések, amiket a történelem helyett a jellem diktál – és ezért nem kérnek bocsánatot. Csak elhordozzák őket.
– Régen találkoztunk, igazgató asszony – mondta a férfi.
A hangja mélyebb lett, az angolja gördülékenyebb, mint emlékezett. Az akcentus még megmaradt, de már nem uralkodott el a mondatokon. Szinte úgy csengett, mint egy dallam, ami nem illik a kórusba, de szólni mégis gyönyörűen tud.

Minerva bólintott. Kimérten, ahogy mindig is tette, de figyelmét nem rejthette el. A szemével tanított – és most is azzal beszélt. Emlékezett arra az időszakra. A háború utáni évek keserű zavarodottságára, azokra a nehéz hónapokra, amikor minden döntés egy penge éle volt. Hagen Romanov akkor még nem volt kész a világra – és a világ sem rá. A múltja súlyosabb volt annál, amit egy tizenéves vállára szabad lett volna tenni, mégis ott volt. És ő, mint igazgatónő, nem engedhette, hogy ennek árát mások fizessék meg. A tanárok felelőssége nem az igazságosság, hanem a biztonság volt – s ez néha kegyetlenebb, mint bármilyen ítélet. Azóta eltelt hét év. Romanov nevét hallotta itt-ott – előbb Ázsiában, majd a Szent Mungóban. Alkímiát tanult, önuralmat, rendszert – azt, amiből egykor semmi sem volt benne.

És most itt állt előtte. Nem követelőzött, nem emlékeztetett. Csak jelen volt.

– Mr. Romanov - Minerva végül megszólalt. Hangja halk volt, de éles. - Úgy gondolom egy roxforti igazgató éveit sosem lehet igazán nyugodtabbnak nevezni - alig látható mosoly kúszott arcára - bár tény, hogy egy diákjóléti bizottság kevesebb fejfájás, mint egy párty a Szellemszálláson. - szemével ugyan nem, hanglejtésével cinkosan kacsintott. Nem volt benne neheztelés, vagy ítélkezés, inkább invitálás a nosztalgiára.