✠✦✠ Bloodlust so sublime ✠✦✠❧ Wesley Fawcett ❧Időpont: a MUDBLOOD koncert alatt
18+ mentális betegségek ábrázolása, erőszakos témák, általános Winthrop bs
Ahogyan a látogatók inkább kellemesebb helyszínekre cserélik az üvegházat, úgy telepedik az üvegházra az egész teret kitöltő, nyugtalanító csend. A kúszónövények suttogása bár közelebb van, de eltompul a sárvérűek koncertjének távoli morajlása mellett. Kellően dallamos, más egészen ahhoz képest, amit ő ismer, egészen újszerű. Nagyon nehezen bírja ki, hogy ne dúdolja velük az egyik szólamot, de csak ujjaival dobol combján, mialatt a sötétben szinte együtt kúszik a növényekkel arra a helyre, amit az álomban is látott.
Ruházata sötéten csillog, mint másik alakjában a tollai. Öltözete nem hord magával vidámságot, nem ígéri a megújulást, és nem ünnepli a virágok nyílását, hogy egy új ciklust indíthasson el a természet. Azonban valamivel mégis rendezettebb a kinézete az átlagosnál. Arca üdébb és frissebb, mint máskor, és nem tűnik feltétlenül egy rongyos, szakadt koldusnak első látásra úgy, mint máskor. Vállig érő hajának egy részét összekötötte, és egy földre hullajtott, szép rózsaszálat a hajába szúrt, a jobb füle felett, mint díszes, gyönyörű éket. Kár lenne veszni hagyni azt, ami szép. Ettől pedig még Winthrop is képes szépnek érezni magát.
Tudja jól, hogy találkozni fog vele, mert itt lesz majd ő. Azok az álmok szüntelenül ezt mutatták – márpedig az álmaiban még sosem csalódott. Azok mindig a pucér, véres igazságot vetítik azok elé, akik képesek ezt meglátni.
Türelmesen kivár az üvegház sötét árnyai között, szinte mozdulatlanul. Csak ujjaival dobol tovább combján, ahogyan a távoli zenét hallgatja. Sajnos az elmosódva visszhangzik itt, pedig szeretné, nagyon is szeretné inkább velük élvezni a muzsikát. Fél azonban az arcától, és attól, hogy majd annak nevezik, ami. Gyilkosnak. Bolondnak. Koldusnak. Nem, neki ez nem kell, köszöni szépen. Inkább megmártózik a kúszónövények által alkotott rejtekben.
Emlékszik a hangokra is abból az álomból, és pontosan tudja, hogy tapsvihar és üdvrivalgás fogja megelőzni az ő érkezését. Lehunyja szemeit egy pillanatra, hogy elképzelje azokat a lépéseket, amik bizonytalanul közlekednek az árnyakban. A professzor, mert hogy professzorról van szó, talán még nem is tudja, hogy mi vonzotta őt ide. Ő azonban látta, amit látott – még ha pontosan nem is tudja megmondani, hogy mi fog minden mozzanatban történni, abban biztos, hogy valamilyen formában meg fog történni mindaz, ami eleve elrendeltetett. S ki ő, hogy ellenálljon végzetének?
- Kényelmet nyújtanak-e a Roxfort vastag falai, jóuram? Megtalálta-e lelke nyugalmát? – a földön ülve szólítja meg a professzort, aki ezen kastély védőszárnyai közé menekült, talán az igazság, talán saját démonai elől. Vajon tudja-e, hogy mennyit figyelte ő mostanában? Nem feltűnően, hiszen ő nem volt több, mint egy madár, aki az irodájának ablakában pihent meg, vagy keresett menedéket a ragadozók elől. Csak egy varjú, aki a távolban a virágágyásból lakmározott, amíg ő a kviddics meccs felé tartott, hogy szurkoljon a borzoknak.
Pontosan így látta ezt a pillanatot – a továbbiak azonban homályosak és zavarosak. Csak pár emlékfoszlány maradt meg számára, hogy hozzávetőlegesen mi fog történni.
- Lüktet-e még a neve a szívében? – belenyúl a hajába, és kiszedi belőle a hajdíszként használt rózsát. - Megannyi a közös a virágban és a feleségében. Például a nevük. És az, hogy mindketten halottak, úgy ám! – nevetve nyújtja felé a virágot. Úgy sejti, hogy ezzel ki fogja hozni béketűréséből, de felkészült arra, hogy fájni fog. Nem beszélhet vele addig amúgy sem, amíg nem tudja, mennyire fontos ez számára.
Roxfort RPG
Szerző