Liliya Apollinarya16+
A friss virágok illata mosolyt csal az arcomra. Azon kapom magam, hogy újra és újra a Roxfortra nézek, amely minden ellenére, ami történt, változatlan. Mintha a látvány, az illat, a felmelegedés érzése összekapcsolna engem emlékekkel, mintha én is csak ide járnék. Felfoghatatlanul régen volt, de ahogy abba az irányba nézek, a megszámlálhatatlan roxforti emlékem egyikében találom magam néhány másodpercre. Öt-hat éve nem jutott eszembe ez az akkori tavaszról- a növények illata mellett inkább az köthetett össze azokkal az évekkel, hogy most is felhőtlenül boldognak érzek mindent.
Az érzéseim évek óta megvannak Liliya felé, régebben, mint azt hallania kellene a társadalomnak, de ez az első alkalom, hogy a kísérőm ide. A két élet találkozása, hogy a Roxfort és Godric's Hollow nem két, távoli égitest, melyeket csak egy teleszkóp homályos képei kötnek össze, meleg és színes képekkel tölt el, hasonlóan az évszak, és Bimba professzor tiszteletére rendezett ünnepséghez.
Persze, nem állítom, hogy nem töltött el némi rossz érzéssel, amikor a lányomnak nézték őt, vagy legalábbis tettek egy nem is túlzottan burkolt kritikát, szemrehányást. Úgy illendő a királynő országában, hogy egy korombeli férfi, aki elvesztette a feleségét, nem űzi tovább a boldogságot olyan illetlen módokon, mint a szeretet; jóvá válik valamiben, kívülről kifogástalan gentleman lesz, és nem terheli sem örömmel, sem bánattal az udvariassághoz szokott népet. A szerelem a fiatalok dolga, a tizenéveseké, huszonéveseké, mielőtt valamilyen módon megfelelő házastársat találnak, aki a társadalom számára is megfelelő. Amennyiben nem az, már ők is szembenéznek azzal a kérdéssel, hogy mi másban volna akkor megfelelő, ha nem keres sok pénzt, nem ő főzi a legjobb teát? A köztem és Lili közötti korkülönbség sok illetlen, botrányos gondolatot támaszthat, olyanokat, melyek talán nem is állnak túlzottan messze a valóságtól.
- Nem, ne aggódj. Tökéletes idő van.- el kell mosolyodnom, ahogy ismét a két néven szólítasz, eszembe jut az az alkalom, az a szürreális este, amikor először neveztél így. Tudom, talán ez is volt a célod vele, hogy ismét érezzem annak a vodkának az ízét, ismét sötétben legyünk egy kicsit, együtt egy másik évezredben. Talán azt szeretted volna, hogy a kedves, rózsaszín virág, amely tőlünk karnyújtásnyira virágzik, belélegezze az emlékeimet, az érzelmeimet, érzékeimet, talán látni akartad, ahogy a szirmai élénk vörösbe borulnak, mintha gyökerein keresztül vért szívott volna fel a cserébe öntött földből, amelyen megcsillan egy csepp nedvesség.
Hagyom, hogy magaddal vonj. Nem vitatkozom a tavaszról, az talán tényleg nem csak boldogságot hoz. Ígéri a nyarat, de ígéri a tanév végét is, ígéri a búcsút egy újabb évfolyamtól. Ígéri a búcsút a téltől, mely talán hideg és kegyetlen a maga módján, de ami összebújni kér minket. A madarak boldog csipogása felemeli a lelket, ahogy a virágok illata is részegítő, de tudom, hogy nincs szomorúbb érzés annál, mint boldogtalannak lenni ilyen időben. Olyan akkor a tavasz, mintha egyedül lennél örökre, öröm nélkül egy örömmel teli világban, mely gúnyolódik rajtad, számon kér érte, hogy nem örülsz vele kincseinek, melyek amúgy sem maradnak sokáig így. Néhány hét, minden évben, nem végtelen, mint a tél és a nyár, és évről évre rövidebbnek is érződik.
Nem tudom elsőre, hogy mi lehet igazán rossz hír a mai napon. Az egészséged kiváló, az összes küzdelmet és rettegést követően újra táncolhatsz, nem fenyeget többé minden hegyes felület, minden beszökött kneazle szeszélye azzal, hogy elveszítelek téged. Nem jut eszembe más sem, mert gyorsan elfelejtettem Izlandot, hogy nincs vége a fenyegetésnek, mely az életedre tör, újra és újra próbál összezúzni mindent. Talán már nem győzhetnek úgy, ahogy győzni akartak, de eleget láttam belőlük, eleget ismertem meg abból a családból, hogy tudjam, mindent meg fognak tenni, hogy mi is a vesztesek oldalán álljunk.
A Dolohov név még ma is úgy cseng, mint egy átok, és szörnyűbb jelentése van, mint egy gonosztevő egy mágiatörténeti könyv lapjain. Csomót érzek a gyomromban, az előbbi vörös virág betegesen lilává válik, mintha sírna, könyörögne, hogy adjak neki valami szebbet, mint a szorongás, mint azoknak az átvirrasztott éjjeleknek az emléke, amikor ölelni akartalak, aludni melletted, de nem mertem egy percre sem lehunyni a szemem, mert rettegtem tőle, hogy már akkor is válságos állapotod kihűl reggelre, nyomtalanul, mintha csak képzeltem volna a megismételhetetlenséget.
- Ide akarnak jönni megint?- tudom, egy egész generációt elveszítettek, veled együtt mind a négyet, akit küldtek, csak a legidősebb fiú maradt, Amos Jöttünsson fia, aki talán valamiféle örökös lehet. Még ha nem is sokan tudhatnak róluk a Minisztériumban, ahhoz biztosan elegen a megfelelő emberek közül, hogy ne hagyják, hogy ismét olyan legyen az ország, mint Voldemort idején, ahogy azt a másik rendet is gyorsan felszámolták, nyom nélkül.
Félek előre, hogy mit akarsz javasolni. Félek, hogy vissza akarsz menni újra, félek tőle, hogy mit jelentene ez. Legutóbb sem támogattam, de beleegyeztem, és majdnem belehaltál. Reménykedhettek benne, hogy senki nem győzi le azt a borzalmas átkot, és lassan elszáradsz, mint egy virág, melynek mérget cseppentenek a gyökereire. Tudom, hogy ezúttal más lenne, ezúttal ollókkal, ásókkal és tűzzel esnének neked, mert fenyegeted a létüket.
- Mire gondolsz? Mit elleneznénk?- tudom, hogy ismersz, talán jobban, mint én magamat. Téged nem köt meg a britség, nem érzed udvariatlannak belemélyedni a saját legféltettebb gondolataidba, legmélyebb félelmeidbe. Ha te tudod, hogy nem fogom támogatni, biztosan úgy van.
Nem engedem el a karodat. A virág színt vált, mintha a véredre akarna emlékeztetni, 1998. augusztus 31-én.
Roxfort RPG
Szerző