welcome to my head
where everything is sad
- William Ashford -
Ahogyan énekem játéka, a tapsok is elhalkultak, még ha szívemben magammal is viszem az örömmel teli emlékeket. Jól sikerült az előadásunk, még annak ellenére is, hogy most nem szólaltak fel azok a dalok, amiket a leginkább szeretek elénekelni. De ez a nap most nem rólam, és nem a szenvedéseimről szól. Ma nem szeretnék térképet adni a világ kezébe, hogy elmeséljem a testemet csúfító átokhegek történetét. Ma nem buzdítom ellenállásra a közönséget, és nem beszélek a világ igazságtalanságairól sem. Még ha megoldani nem is tudom őket, legalább nem hagyom, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják őket.
Mindig lesz alkalom arra, hogy ezeknek adhassak hangot, azonban a mai előadásunk más volt, mint a szokásosak. Nem egy füstös klubban léptünk fel, vagy egy vidéki tó partján, hanem a Roxfortban, mindezt azért, hogy kedveskedhessünk a volt professzoromnak és házvezetőmnek.
Az éjszaka ellenére a kialakított kertig tartó útig nehéz eltévedni, és nem csak azért, mert jól ismerem a kastélyt, hanem mert különös alapossággal gondoskodtak a hangulatos világításról. Megígértük a többieknek, hogy jobban megmutatjuk nekik a kastélyt – Knox-szal rengeteget meséltünk arról, hogy milyen is volt ide járni, és rendszeres téma a Roxfort összehasonlítása az Ilvenmornyval és a Beauxbatonssal az esti, meghitt hangulatú beszélgetések alatt. Mindenre sort kerítünk, persze csak miután megoldottuk legalább részben Simone pálca problémáját. Nagyon heves volt, amikor az utolsó, érzelmes dal végén bedobta a közönségbe a dobverőjét, azonban túl későn vette észre azt, hogy az nem egy dobverő volt, ami a tömegben landolt.
Csak véletlenül sétálok épp erre. A koncert alatt az arcomat takaró fátylat már levettem a fejdísszel együtt. A Greg által kiválasztott szandál túlságosan nyomja lábaim, így kezemben tartva őket, mezítláb sétálok tovább a kert hűvös földjén. Nincs kifejezett tervem, nincs határozott célom, csak hagyom, hogy a lábaim vezessenek. Ha pedig bárkivel összefutok, megkérdezem tőle a fontos dolgot a dobverőről, hátha nyomára bukkanok.
Ekkor vehetsz észre, amikor már nincs kit kérdeznem, és csak az egyedüllétem tölti ki a körülöttem lévő teret. Egyedül maradtam a kert csendjével, az éjszakai, lágy szelek finom sugallatával, és valami megfoghatatlan jelenléttel, ami a levegőben vibrál körülöttem. Ugyanaz a személy vagyok, és ugyanazt a hosszú, pitypang színű kaftánt viselem, mint a színpadon, mégis olyan, mintha egy másik személy lennék. Valami változott bennem, ami alig észrevehető, mégis nyilvánvaló. Most nem ragyog át az az elemi magabiztosság, ahogyan a hangomat hallatom. Sugárzik belőlem helyette más, ami ezt felváltaná – a csendes, éteri jelenlét. Mintha nem is lennék itt teljesen, és az éjszaka mélyén én magam is egy árnyalattá válnék.
- Köszönöm. Persze, mit szeretnél? – fordulok irányodba, miután megszólítasz. Az arcod fiatal még, talán kicsit ismerős is – diák lehetsz, vagy egyike azoknak, akik koncertjeinken velünk éneklik a Crucio refrénjét, beleöntve azt a fájdalmat és haragot, amivel egy teljes generációt kis híján összeroppantott, és egy életre örök nyomot hagyott.
- Nem találkoztál egy elveszett varázspálcával véletlenül? Magyalfa, véla hajjal, az anyaga kicsit megkopott, és körülbelül ilyen hosszú. – megemelem két kezem, melyek közül egyikben a szandálomat tartom, és a két mutatóujjamat kinyújtva belövöm azt a körülbelüli méretet, amekkora a Simone által eldobott és elveszett varázspálca lehet.