William Ashford

[léptek a porban]

~ ~ ~ léptek a porban ~ ~ ~
Barátok jöttek, ó, könnyű szelek,
Egy pillanatra vállamra ültek,
Nevettek, s mint őszi avar a szélben,
Szó nélkül, halkan messzébe tűntek.
Így hát várok, hogy újabb szelek jöjjenek,
De tudom, hogy csak árnyékot hoznak,
S én, ki nem tanultam a búcsú szavát,
Mégis magamba zárom őket, mintha örök volna a hallgatás.

~ ~ ~ elomló alkonyat ~ ~ ~
S a szerelem? Az éjben suttogó fény,
Egy álom, mi ujjam hegyén elolvad,
A szívemhez ért, s már foszlott is széjjel,
Mint hajnali dér a kietlen dombnak.
Álmodott éden, hol a csók csak tűnt fény,
Törékeny pillanat, mi elhalkul, elhal,
Mint vízbe hulló levél, mely nem ér partot,
Szétfoszlik a vágy, mint ködben a hold.

~ ~ ~ fagyott penge villanása ~ ~ ~
A szívem remeg, ha lépteiket hallom,
A szemükben hűvös tükör, mi engem tükröz,
Minden szó, mit mondanak, élesebb a pengénél,
De mégis valahol bennem él egy kérdés: miért?
Az élet vad lova, mit ők ostoroznak,
De hol van a végső cél, miért is hajtunk?
Talán csak önmagunk árnyéka, mi üldöz minket,
De a harc vége mindig a csend, mi mindent elnyel.

~ ~ ~ sodródó árnyékok ~ ~ ~
S végül azok, kiknek neve nincsen,
Csak árnyként lebegnek az útjaimon,
Hol kísértetként követnek, hol elvesznek,
És végül magam sem tudom, ki voltam, s ki vagyok.
Ők a csillagok, miknek fénye elhalványult,
A szavak, mik elfeledve vesztegelnek,
Léptük nyomán csak homály, mi felsejlik,
De minden egyes lépés után újra elfelejtkezem róluk.

Kód:

[font=times new roman][size=12pt][b][color=#6C748F]kapcsolatunk[/color][/b] ~ ~ ~[/size][/font]
[font=times new roman]Mit gondolsz rólunk?[/font]

[ébren álmodó]

ébren álmodó ~ ~ ~
Azt hiszem itt lenne az ideje felébredni. Azok közé tartozik, akik inkább befelé figyelnek, mint kifelé, akik a saját gondolataik útvesztőjében bolyonganak, míg a világ körülöttük halad tovább, mintha mit sem számítanának benne. Néha úgy tűnik, mintha minden kérdésed csak újabb kérdéseket szülne, mintha szándékosan keresné azokat a bonyodalmakat, amikből nincs egyértelmű kiút.
Nem vagyok az a tanár, aki erővel próbálja önre erőltetni az élet nagy igazságait, és azt sem várom, hogy a gondolatai hirtelen más irányt vegyenek pusztán azért, mert én azt mondom. De azt hiszem, az a dolgom, hogy néha emlékeztessem arra, hogy a világ nem csak az elméleteidől és a saját belső küzdelmeidből áll. Néha érdemes kilépni abból a burkolt szarkazmusból, drámaiságból és önmarcangolásból, amivel oly előszeretettel álcázza magát.

[Néha rajtad felejtem a tekintetem]

Néha rajtad felejtem a tekintetem ~ ~ ~
Már másodév óta érdekelsz. Már évek óta kíváncsi vagyok rá, hogy mi bújik meg a szemeid mögött. Talán, mert látni vélem, hogy van valamilyen hatalmas súly rajtad, látni hiszek valamit, ami a párás tükörből vissza-visszanéz rám egy álom és ébrenlét közötti zuhanyt követően.

 Többször is majdnem megszólítottalak, de nem lenne fair tőlem. Nem lenne helyes elvárnom, hogy feltárj dolgokat, amelyek csak a legközelebbi barátokra tartoznak. Talán rájuk sem.