vermut és rum

Part I.

A hatszázkilencvennyolcas tételnél tartunk és én nagyot kortyolok a vermutból. Al-Muharib a közel kétszáz év alatt rengeteg értéktárgyat halmozott fel, de leszármazottak s végrendelkezés híján ez egy meglehetősen kellemetlen helyzetet teremtett. A mágus jog szerint a Minisztérium kénytelen árverésre bocsájtani az értékeket, hogy azok mágikus történelme folytatódjon és ne akadjanak fenn történelmünk ezen szakaszának hálóján. Ez persze egy akármilyen mágusnál még teljesen rendben is lenne, de nem a nagy gibraltári Tariq Al-Muharibnál. Az ezennel kihaltnak számító család már a mórok óta a gibraltári szoros területén élt és jöhettek spanyolok, angolok, ők mindig is örökpillérek voltak. Mr. Al-Muharib pedig kiváltképpen prominens tagja volt a modern brit mágusközösségnek. Barátságot ápolt többek között Bathilda Bircsókkal, Nicholas Flamel-el es persze Albus Dumbledore-al is. Leginkább alkimistakent vált ismertté, de ahogyan ezek a nevek, ő is igazi polihisztor volt. Éppen ezért, mágikus tárgyai felbecsülhetetlen értékűek, ugyanakkor nem a személyes holmija okán vagyok jelen. Nem, ez nem érintené a Koronát. Ellenben volt az Al-Muharib család birtokában egy tárgy, amely nem szabad, hogy idegen kezekbe, pontosabban mondva, spanyol kezekbe kerüljön.

A Kétszínkő a legendák szerint Gibraltár szívét rejti magában és birtokosai megérthetik és elsajátíthatják a szoros valódi titkát. Hogy ez pontosan mit takar az csak Al-Muharib tudta biztosan és sajnos ezt a titkot magával vitte a sírba. Nagy Birtannia és az egész világ pedig itt maradt a homályban, ami sűrűbb és átláthatatlanabb, mint a reggeli tea. A kő létezése a muglikhoz is elért, legalábbis azokhoz az elit körökhöz, akik tudnak a Varázsvilág létezéséről. Így például Őfelsége is tisztában van a tárgy mondájával, de senki nem gondolta volna, hogy uralkodása alatt alkalma nyílik a Koronának hogy kincsei közé tudhassa a Követ, sőt talán a Szívet is – bármit is jelentsen az. A Királynő nem sokkal a licitálás elött érkezett és a rezidenciáján eligazított engem. Mivel ő maga nem vehetett részt az árverésen - egyértelmű okok miatt nekem kell képviselnem. Kicsit visszás, hogy minisztériumi emberként éppen a Korona vagyonából vásárlok be Mágiaügyi Minisztérium árverésén, de ez az alkotmányos monarchia a kapitalizmusban. Na és a britek aztán értenek mindkettőhöz. A küldetés tehát egyértelmű: akármekkora összegért is, de meg kell szereznem a követ. Az ügy kifejezetten kényes hiszen a spanyol korona igényt tart Gibraltárra már hosszú évszázadok óta, de ahogy a mondás tartja, amig a majmok itt vannak, addig az angolok is maradnak.

Közömbös taps és elkel a hatszázkilencvennyolcas, egy szépen kidolgozott kéziszigony, kobold munka. Vajon mihez kezd vele a nagymamámra emlékeztető, pufók asszonyság? Persze a hely hemzseg a világ minden tájáról jött műkereskedőktől és a mugli elit képviselőitől.
- Következik, a hatszázkilencvenkilences tétel – szólal meg ismét a konferanszé – egy emlék az ókorból. A Kétszínkő.
Megfeszül a levegő, ahogy cérnakesztyűs segédje elkezdi lefejteni a védőcsomagolást majd a pódiumon lévő bársonypárnára helyezi az ősi arany karperecet, melynek közepén ott van a félig kék félig pedig fehér kő. Érezhetően nem én vagyok az egyetlen a teremben, aki a kőért jött, többen is fészkelődni kezdenek.
- Krétai munka, körülbelül kétezer éves. A legenda szerint Héráklész Oszlopinak – Gibraltár ókori neve – valódi erejét és szívét rejti. Mikor felügyeletünk alá került megtisztítottuk és azonosítottuk ám biztosíthatom önöket, hogy hatalmát és mágiáját nem idomítottuk. – fontos ezt kijelenteni ilyen értékű tárgyaknál, hiszen, ha a bizottság egy tagja is próbára tette volna a kő erejét úgy titka értéket veszítene – Hölgyeim és Uraim! Kezdhetjük a kikiáltást egymillió galleonnal?
Auror reflexeim nem hagynak cserben és lendül is a táblám. utoljára Green Day koncerten csápoltam ilyen hevesen.
- Igen az úr a uruz rúnával! – int felém – egymillió előszőr...
- Másfélmillió! – kiáltja egy szakállas, turbánt viselő varázsló, aki a fehu táblát tartja a kezében.
- Másfé....
- Kétmillió galleon – kiabálom be
- Hárommillió! – a szigony újdonsült tulaja is beleáll a licitbe, de felvillan tábláján a hold szimbólumot, közel ér a határához.
- Három és félmillió – fehu megint, mit jön ez mindig ezekkel a felekkel? Ideje elrettentenem a nyerészkedőket.
- Hatmillió galleon.
Többen is felvillantják a nap szimbólumát, elértek a limitjüket, nem óhajtanak tovább részt venni a licitben. Őfelsége kész egészen nagy összeget allokálni a vételre, előzetesen úgy becsültük, hogy a licit elmehet akár tizenötmillióig is, de a Korona kész megadni akár húszat is. Ez átváltva körülbelül százmillió font, lényegében egy kúria vagy palota ára. Döbbenetes számomra, hogy ekkora pénzekkel dobálózok megbízásból.
- Hatmillió galleon elöszőr, hatmillió galleon másodszo...
- Hétmillió galleon – jön a terem hátuljából a női hang. Petrhro rúnás táblát tart a kezében egy korombeli, fekete göndörhajú, gyönyörű nő. Nagy barna szemei kacéran csillanak, ahogy elkapja tekintetemet. Vajon miért nem szállt be eddig a licitbe? Csak arra várt, hogy kiessenek azok, akik nem komoly versenytársak?
- Nyolcmillió – szállok csatába.
- Kilenc
- Tíz
- Tizenkettő – már keményebb a hangja és kihallom jól burkolt akcentusát. Spanyol.
- Tizenöt – fogy a türelmem.
- Tizenöt és fél – végre, ha felekkel dobálózik kezd a határához érni, fel is villan tábláján a hold szimbólum.
- Tizenhét – remélem ez lesz a kegyelemdöfés. Már én táblámon is ott a félhold.
- Tizennyolc – szinte már kiabálja. Tábláján megjelenik a nap. Én is kezdek elérni a határomhoz, ikernoteszomba, melynek párja Őfelségénél van írom a vésztervet. 25?.
- Húszmillió galleon – már nálam is ott a nap, az a gyanúm, hogy megbízóink ugyanazt a határt adták meg nekünk, pusztán csak én voltam a gyorsabb, aki elért eddig a pontra. A kérdés most már csak az, hogy melyikünk tudja időben emelni a limitjét. Ránézek a noteszra, még semmi válasz.
- Húszmillió elöszőr, húszmillió másodszor, húszmil...
- Huszonötmillió – zengi Perthro. Ezek szerint tudott emelni, rohadjon meg.
- Huszonötmillió galleon először – kezdi meg a konferanszé – huszonötmillió galleon másodszor – gyerünk már – huszonötmi – ~~25?~~ 35!.
- Harmincötmillió galleon! – kiabálom be, a szigonyos nő a gyöngyeihez kap. Pethro szúrós tekintettel néz rám, mint aki képes lenne helyben kivégezni. Kezdenem kéne bemelegíteni?
- Harmincötmillió galleon először – jön ki az összeg döbbenetéből a vezérhang, a Minisztérium boldog lehet, hogy ekkora összeget akaszt le – Harmincötmillió galleon másodszor – Hátra tekintek, de nem találom a nő tekintetét – Harmincötmillió galleon harmadszor! Elkelt!
Átjár a büszkeség. Jó azért nem egy feltámadásban lévő sötét vámpír boszorkánytól mentettem meg éppen a nemzetemet meg egy hercegnőt, de a heti sikerlistára ráfér. Noteszembe gyorsan befirkantok egy pipát, jelezve a Királynőnek, hogy a küldetés teljesítve és hamarosan érkezem a rezidenciájára. Nyugodtan gurítok le még egy kortyot a vermutból most már hátradőlhetek a licit végéig.

Vagy mégsem?

Ahogy a segítő csomagolná vissza a karperecet valami kitépi a kezéből. Valami baromi gyors és szőrös. Ez egy.. berber makákó? Mi a fasz?! Mi történik?! Mint egy skót, ha valaki kiborítja a whiskyt, kipattanok székemből, poharam csörömpölve landol a földön – szerencsére a vermutot senki sem sajnálja. Pálcám a kezemben, lendül, de nem találom el. A majom kiugrik a poros terem ablakán én pedig mit sem törődve a felfordulással, gondolkodás nélkül ugrom utána.

Egy laposabb ház tetejére érkezem, előttem fut a majom vagy tíz méterrel, én a nyomában. A színes házak tetején ugrálunk át. Nem érdekelnek a mugli bámészkodók, bár szerencsére Februárban amúgy sincsenek sokan. Az már annál inkább szorongatja érzékeimet, hogy öltönyömet és az oxfordi stílusú cipőt nem erre találták ki. Próbálom szórni az immobilust, de nem találok célt, túl kicsi és gyors a célpont. Vetődés a házsor végén, beérünk a szálloda negyed szélére, de a majom a tengerpart irányába tart. Ha a házakon utáltam a futást az oxfordban, a homok teljes kín, de arra sincs időm, hogy lebűvöljem magamról vagy hogy rendesen gondolkodjak. Elkezd szúrni a tüdőm és lassulok, ahogy az adrenalin adta löket kezd kifogyni. Érzem ahogy izzadságom már teljesen ellepte hátamon az inget zakóm alatt.

Egyértelműen animágussal van dolgom a tudatos koordinációból ítélve és azt hiszem teljesen egyértelmű az is, hogy a nő lesz az. A sors fricskája, hogy egy spanyol pont berber makákóvá változik, bár nem tagadom, hogy tökéletes választás a küldetésre. A sziklák irányába tart a partszakaszon, gondolom az erdőben akar elbújni és visszaváltozni, ebben a formában nem tud dehoppanálni. De én igen. Következő lépésemnél megfordulok tengelyem körül és pár másodpercre benyel az örvény de csak húsz méternyire megyek előre a térben. Pontosan annyit, hogy a majom belefusson capitulatus-omba. Kirepül karmai közül a karperec, de ugrik utána már emberformában, én is elkapom.

Ahogyan két irányból ragadjuk meg, a többezer éves ékszer ketté válik, egyik felén a fehér kő marad az arany markolatban, a kezemben lévőben pedig a kék. Minden pusztán másodpercek töredéke alatt történik. Valami nem stimmel. Úgy érzem, hogy beszakad a dobhártyám. Földöntúli, elviselhetetlenül magas sikolyok áradnak a karperec mindkét feléből. Ösztönösen kapok a fülemhez, nehogy mandragóra sikolyt halljak, ahogy látom, Perthro ugyanígy tesz. Mindkét ékszer a sziklákon hever, a kavicsok szabályosan táncolnak a magasfrekvenciára. Ez nem mandragóra lesz. Hirtelen kapcsol az agyam, nyúlok mindkét félért, de csak az egyiket érem, így nem tudom visszazárni, most kell meghallgatni, vagy nem kussolnak be. Így is nagy feltűnést keltettünk.
Egymás szemébe nézünk a nővel. Ugyanarra gondolunk, nem kellenek szavak. Mindketten tudjuk, hogy nem mondunk le saját felünkről. Egyszerre ugrunk le a sziklákról a vízbe. Mélyebb, mint hittem, teljesen ellepnek a hullámok. Ösztönösen úsznék felfelé, de nem tehetem. A sikoly dallá változik. Az agyam tudja, hogy ez nem angol, mégis értek minden sort.

Hádész gúnyja,
Kronosz átka,
Borzalom volt,
Szívük vágya.

Bűnhődés az ítélet,
Prométheuszi végzet.
Kegyetlen tett,
Atlasz válla megremeg.

Szív csak az,
mely erőt áld.
Sötét mélység
Rejti titkát.

Oszlopokon túl,
Gyűrűk lángja,
Őrizze őket Poszeidón,
Három árnya.

A kék kő elhallgat a markolatban, tudja, hogy hallottam a dalt. A sós hullámok közt amennyire tudom kinyitom szememet. Látom, hogy a pusztán pár méterre lévő nő arcán ugyanaz a döbbenet tükröződik, mint amit én is érzek. Dehoppanálok, kezemben a kék köves karkötővel. Csurom vizesen, levegőért kapkodva, négykézláb érkezem Őfelsége rezidenciájára.
- Daniel! – kiált fel – Mégis mit jelentsen ez?!
- Felség... – zihálok – a Szív – úgy érzem mindjárt elhányom magamat – Atlantiszban van!