The friendship of the raven and the badger

After the storm with Zafira

– Vidd innen, tűnj innen! – Ültem fel hirtelen a suli kórházi ágyában, miután egy elég durva álmom volt. Gyorsan megbántam a dolgot, ugyanis éles fájdalom nyilalt az oldalamba, a többi zúzódásról nem is beszélve, ami ugyan eltörpült a bordatörésem okozta szenvedése mellett, de mégis jelen voltak. Szemeim gyors tikkelésbe kezdtek, a fejemhez kaptam, hiszen azt éreztem, hogy egy pillanat és kitör belőlem az, amitől mindig is rettegtem és oly sokszor okozott már kellemetlen pillanatokat. A mentális problémám, ami túlzott stressz hatására jön elő és hát ez a mérkőzés nem volt problémáktól és túlzott hevességtől mentes, igazából több volt, mint egy egyszerű kviddics mérkőzés. Ez leszámolás volt a Hugrabug és a Mardekár között, évekre visszanyúló nézeteltérések rendezése, személyeskedés a javából és mivel a Hugrabug sosem az erőszakról volt hires, természetes volt, hogy mi maradunk alul. A pillanatot követően, hogy a már sérült oldalamra kaptam Travers gurkóját, éreztem hogy eljött a vég, de arra nem emlékszem, hogy értem a földet. Reszketve fordultam a mellettem lévő ágyak irányába, ahol a többi játékostársam feküdt, Blackwar és Munson még eszméletlenül feküdtek az ágyakon, talán Rory, Holden és Reese élték túl sérülések nélkül ezt a mészárlást.
-   Itt van Mr. Finnighan, gyorsan igya meg. – jelent meg a semmiből Madame Pomfrey és a már számomra is ismert főzetemet átnyújtotta a reszkető kezembe. A víz már kivert, a szemeim úgy tikkelnek, mintha valami belement volna, valószínűleg el is vörösödtek, a fejem is rángatózott. – Segítek, nyugalom. – tette hozzá, majd próbált úgy megitatni, hogy a nyugtató főzetemből minél kevesebb lötyögjön mellé. Ő és a tanárok az egyedüliek, akik tudnak a mentális problémámról, amit még egy a múltban történt üldözés alkalmával kaptam egy halálfalónak köszönhetően. Egy szikrája érte a szemeimet az átkának, bele se gondolnék, mi lett volna, ha telibe talál, de ennek köszönhetően ez a probléma elkísért idáig, mert azon kívül, hogy ez a főzet féken tartja a problémám és extra durva álmosságot és fáradékonyságot okoz, nem találták meg a gyógymódot. Talán a bájitaltan tanárunk készíti el ezeket a főzeteket, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy sok időt töltök miatta a Mungóban, hogy mindig valamit finomítsanak rajta, hátha jobb hatásokat érnek el vele, vagy csak legalább jobban kezeli a stressz közeli állapotom.
-   Így ni. – mondta, miután leért az utolsó korty is a torkomon, persze rengeteg mellé ment a remegésnek köszönhetően, de remélhetőleg így is hatni fog. – Egy fél óra és kutya baja, persze a többi sérülésének több idő kell. – intett nyugalomra, majd miután visszafeküdtem, már higgadtabban tette hozzá. – Remélem azért ismét megfontolja a kviddics hanyagolását.
-   A többiek...jól vannak? – válaszoltam még mindig remegve, mire Pomfrey fejét rázva vette tudomásul, hogy kérését ignoráltam, de azért válaszolt a többieket illetően és megnyugtatott, mindenki rendben lesz, csak pihenésre szorulnak.
Még mielőtt elsietett volna azért közölte, hogy voltak itt a csapattársaim, de miután mindannyian eszméletlenek voltunk, nem engedte be őket. Jobb is. Nem szeretném, ha bárki ilyen állapotban látna engem, nem akarok magyarázkodni, nem akarom, hogy az egész suli arról fecsegjen, hogy Robert nem százas. Gondolataimból a gyengélkedő ajtajának nyikorgása zavar fel. Jajj, ne.  

 

[giving injury realness]

giving injury realness
Rob
2005. Február

- Tavish, bejöhetsz – mondta a javasasszony, amikor már vagy húsz perce várakoztam a folyosón. Azt mondta, hogy várnom kell egy kicsit, Rob már ébredezik de még szeretne itatni vele egy két főzetet mielőtt bemegyek. Ez az nő egy földre szállt angyal, mármint szigorú meg minden, de tök gondoskodó és nagyon érti a dolgát. Legutóbb mondjuk akkor volt hozzá közöm, amikor szétcsesztem a hajamat, de tökre nem ítélkezett. Sőt, inkább köbö spa-napot kaptam hajpakolással meg minden. Valami azt súgj, hogy a Hugarbug csapata nincs ilyen jó állapotban és van egyfajta sötét irónia abban, hogy ezt leginkább Nialennek és a gurkóinak köszönhetik. A folyton puggofó sráccal a legutóbb pont itt dumálgattunk és lepleztük le egymás hazugságait. Fejben szeretném elkülöníteni a kviddicset az emberektől, de a meccs alig pár órája ért véget és még mindig sokkban vagyok. A Hugrabug szurkolói csalással befolyásolják a játékot majd a Mardekár lemészárolja a csapatot. Döbbenet, mintha nem is egy középiskola sporteseménye lett volna. Ez várna ránk is áprilisban?

Nagyot sóhajtok és végre belépek a terembe. Végigszalad a hideg a hátamon, ahogy látom az ágyakban heverő borzokat. Jó persze tudom, a kviddics egy veszélyes sport, de általában jó, ha egy-egy játékos lesérül, nem pedig a fél csapat. Vagy csak azért ráz meg ennyire mert nekik drukkoltam? Akkor is így éreznék, ha a Mardekárosok feküdnének itt? Bevillannak a barna szemek, a goromba arc és az ír akcentus. Bakwaas, biztos nem látogatnám meg azt az idiótát, Nialent is max miután lenyugodott. Miközben sajnálom a borzokat, nem tehetek róla, de agyam már azon pörög, hogy még is hogyan kímélhetem majd meg csapatomat attól, hogy hasonlóan járjon. Több edzés? Az a játéktechnikán és stratégián segít, de nem védi meg őket ettől. Ide erőnléti edzés fog kelleni. Bele sem merek gondolni, mi lesz Soffival, ha O’Hara megpróbálja szabályosan lerúgni a seprűjéről. Ki kell találjak valamit.

Rob valóban úgy tűnik, hogy már felkelt, de nem érdemes kertelni, szar passzban van. Hú de vörösek a szemei, olyanok, mint londoni környékünkön a srácoknak, akik folyton tépnek a parkban. Nem tudom milyen főzetet adhatott neki Pomfrey, de az idegeire biztos jó hatással lesz. Igazából jobban belegondolva, nem lennék meglepve, ha Rob néha repülne. Megmagyarázná a chill természetét és amiért mindig éhes. Oh banyek, a kaja!
- Rob! Jó reggelt, hasadra süt... nos most már lassan a hold – nézek az ablakfelé, ahol a nap már lenyugvóban van.
- Jót szundiztál? – mosolygok rá, ahogy leülök az ágya melletti székre - Hoztam neked reggelit. – válltáskámból elkezdem kipakolni éjjeliszekrényére a csokibékákat, mindenízű drazsékat és tökösderelyéket. Próbálok pozitív lenni, tudom, hogy ilyenkor a lesajnálás az utolsó, amit az ember kívánna – én legalább is biztos a falra másznék tőle, de a nasi pakolása közben elkapom Rob tekintetét. Nem bírom ki, hogy ne érzékenyüljek el egy picit.
- Hogy érzed magadat?

After the storm with Zafira

Az ajtó nyikorgása még hagyján, reméltem, hogy a csapattársak közül jön be valaki, akiknek méltán nem örültem volna, de egy olyan személy látogatott meg, akinek egyszerre örültem is, meg nem is. Nem akartam, hogy Zafira így lásson,  de ha már valakinek meg kell látnia a jelenlegi állapotomat, hát az a második legjobb barátom Miles után.
-   Szia. – köszöntem szűkszavúan, miközben még mindig küzdöttem a testem remegésével. A felső testemen sebek és kötések éktelenkedtek, Madame Pompreynak köszönhetően reggelre a csontjaim helyre állnak, de addig biztosítani kell a rögzítését, míg ez nem történik meg. – Nem…mondanám. – remegett bele a fejem a beszédbe, így a szavam egy pillanatra elakadt, mintha csak dadogtam volna és erőltettem volna a beszédet. Kezeimet ökölbe szorítottam, mintha csak próbáltam volna visszafolytani a tikkelést és a rázkódást, sosem működött, de mindig megpróbáltam, amolyan mellékcselekvéssé vált már ez nálam. - Azt...álmodtam...hogy kerget... - folyamatos rángás. - kerget...kerget egy cikesz. - nyögtem ki végül mérgesen, de azért elengedtem egy félmosolyt is.
Szerencsétlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam a barátom társaságában, pedig tudom, hogy bármit megoszthatnék vele, de féltem, hogy az évek alatt felépített kép, ami rólam kialakult, egy őszinte vallomás miatt egy pillanat alatt leomlana. Hogy nem azért vagyok ilyen laza és álmoskás mindig, mert ilyen a természetem, hanem mert főzetekkel tömnek, aminek ez a mellékhatása, hogy mentális gondokkal küzdök egy rosszul sikerült mentőakció miatt. Az egész suli rajtam nevetne. Így is O'Hara és Travers célpontja vagyok folyamatosan Miles-al karöltve, mindig szívják a vérünket és nem tartanak érdemesre még az életre sem. Mi lenne, ha még ez is kiderülne, akkora fegyvertényt kapnának, hogy az utolsó évem gyötrelemmé válna.
Arról nem is beszélve, hogy meg vagyok most ijedve. Eddig kviddicsezés közben sosem jelentkeztek a tünetek. Ez egy olyan helyszín volt, ahol nyugodtan tölthettem az időmet, anélkül, hogy aggódnom kellett volna a problémám miatt, de így, hogy Traversék boksz zsákot csináltak belőlem, valószínűleg elindított bennem valamit, ami előhozta ezt a rettenetet. Lehet abba kell hagyjam a Kviddicset?
Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemembe és oldalra fordultam, hogy Zafira ne lássa. - Khm…köszönöm. – válaszoltam neki, miközben megrándult a vállam. Persze, aranyos dolog volt tőle, hogy hozott nekem ennivalót, édességet és miegymást, de pont most nem szívesen mutatkoztam volna társaságban, étvágyam meg pláne nem volt.
-   Jól… azt hiszem. – válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna. Nem akartam rákérdezni az eredményre, arra, mi történt azután, hogy lezuhantam, arra, hogy milyen a közhangulat odakint, vagy hogy aggódnak-e értünk. Érdekes gondolat. Ki aggódna ugyan.
-   A főzet…hatása. – próbálkoztam, ahogy egy görcs elkapta az öklömet és ismét oldalra billentettem a fejemet egy rohamtól. A szemeim égtek, nem győztem becsukni őket, de próbáltam tartani magam, holott Merlin tudja, hányszor tikkeltem, miközben a padlót néztem. – Jó kis meccs volt. – tettem hozzá, próbáltam laza maradni a körülmények ellenére, nem akartam, hogy Zafira aggódjon, de elég nehéz tartani magam, miközben úgy rángatózok, mint akibe villám csapott. – Sajnálom. – böktem ki végül, miközben megint elcsuklott a hangom. – Odafent... - tikkelés... - elveszítettem a kontrollt…- rángás. – Nem szabadott volna lesüllyednem a szint…szint….szintjükre. – dadogtam, majd mérgemben megragadtam a fejemet mindkét kezemmel és erőből szorítottam, mintha csak fenyegetni akartam volna ezzel a szervezetemet, hogy hagyja abba a rángást. Gyönyörű látványt nyújthatok. – Sajnálom…grrrr…hogy így kell látnod… - morogtam még mindig a könnyeimmel küzdve.
 

[giving injury realness]

giving injury realness
Rob
2005. Február

– Egy cikesz kergetett, mi? – nevetem el magam halkan, féloldalra döntött fejjel. Nem a megszokott poénkodós, hangos kacaj ez, inkább csak egy óvatos, gyengéd mosoly hanggal. Mert Rob hangja remeg, és a tekintete olyan, mint amikor valaki egyszerre próbál kemény lenni, miközben belül minden darabokban. De ettől még nem tudom megállni, hogy ne kacsintsak rá egyet.
– Biztos vagy benne, hogy nem egy ékszer volt? Az az arany izé, amit Miller előtt lengettek, bhai, majdnem engem is megzavart a lelátón. Már vártam, mikor repül be valami Bollywood nyaklánc a pályára – próbálom kicsit oldani a hangulatot, hiszen a humor mindig is ott volt közöttünk. De ahogy jobban ránézek, megint megremeg bennem valami. Ez most nem az a Rob, akivel a mindig baromkodunk. Ez most... más. Nem rosszabb. Csak őszintébb.
Csak ülök, nézem, és egy pillanatra még a drazsét is félbehagyom a kibontásban.
– Rob... biztos, hogy jól vagy? Mármint... tényleg jól? – kérdezem halkan, és a hangom most teljesen letisztul. Semmi pakli szleng, semmi ironikus csavar. Tényleg tudni akarom. Mert aggódom.

A keze rándul, a feje is, és én meg csak ülök ott, mint aki túl sokat akar segíteni, de túl keveset tud. A hugrabugosok mindig olyanok voltak nekem, mint a kastély szíve. Ők azok, akikhez lehet menni, ha baj van. Akik összetartanak. Akik nem kérdeznek, csak ott vannak. És Rob pontosan ilyen. Mindenkihez van egy kedves szava, ő a csapat lelke, a nyugodt hang a káoszban. És most ő szorong. Most ő az, akinek támasz kell.
– Tudod, ha valaki, hát te aztán nem süllyedtél senkinek a szintjére – rázom meg finoman a fejem. – Az, hogy ki dühös, ki fáradt, ki remeg, nem azt mutatja, hogy gyenge... csak hogy ember. Te meg... hát nem tudom, hallottad-e már, de szerintem te egy elég jó ember vagy.
Megpróbálok nem túl érzelgős lenni, de nem vagyok robot. Az a jelenet ott fent a levegőben... mintha nem is sport lett volna, hanem csata. És Rob most itt ül, a teste gyógyul, de a lelke? Ki gyógyítja azt?

– Nem kell bocsánatot kérned. Nem azért vagyok itt, hogy a tökéletes oldalaidat nézzem. Azért vagyok itt, mert te vagy Rob. És ez most épp nem a legfényesebb pillanatod, de attól még... nem vagy egyedül, theek hai? A végére újra elmosolyodom, és most tényleg felé nyúlok. Finoman, óvatosan megszorítom a kezét a takarón keresztül. Azt akarom, hogy tudja: nem csak eljöttem. Itt is maradok. Akkor is, ha nem beszél. Akkor is, ha tikkel. Akkor is, ha sír.

After the storm with Zafira

//Önmarcangolás, depresszív viselkedés, csúnya nyelvezet.//

Itt ülök Zafirával az oldalamon és azon görcsölök, hogy a remegés és a tikkelés abbamaradjon végre. Szinte távolinak tűnik az idő, mikor még a kvaffal a hónom alatt repültem a póznák felé, haraggal és izgalommal az arcomon. Nem tűnt fel, hogy tikkelt a szemem, nem érdekelt a mentális problémám, talán nem is figyeltem fel rá, talán nem is jött elő, magam sem tudom.
Csak félig figyeltem fel Zafirára, mikor az valami csalásról beszélt, nyilván nem mi terveltük ki ezt, de van, ami nem változik. Eddig is mi voltunk a csaló csapat, hiába próbálnánk megvédeni magunkat nem sok értelme lenne, de talán nem is foglalkozik vele az iskola, főleg így, hogy a Mardekár ripityára vert minket. Csak figyeltem a tenyereimet, amik nyirkosak voltak az erőlködéstől és akaratlanul is berémlett apám alakja, ahogy oldalra nézve próbáltam eltakarni könnyes szemeimet Zafira elől. Nagyszerű, képzelgek is. Ritka mellékhatása a problémámnak, de sajna előfordul, hogy olyan dolgokat képzelem magam elé ilyenkor, amik valójában nincsenek is ott. Most éppen apám állt mellettem könnyes szemekkel és lesajnáló tekintettel, mint azon az éjszakán, amikor az átok eltalálta a szemeimet. Nem láttam őt, mert be volt pójázva a fejem, de tudtam, hogy ott van. Sosem felejtem el, amit mondott akkor. Akárhányszor előjön ez a problémám a fejemben cseng a mondandója. ”Robert. Egy szebb jövőért, egy nagyobb jóért, talán a varázsvilág jövőjéért feláldoztad az egészséged.” Faszság. Olyan titkot őrzött apám, amivel a világon semmit sem lehetett kezdeni, de ő azzal kábított, hogy megmentettem a varázsvilágot, csak hogy büszkének érezzem magam. Egész életemben egy szerepet kellett játszanom, ami nem is vagyok valójában. Lazának és jópofának kell mutatnom magam, olyannyira, hogy elhiggyem, hogy az vagyok, mert ha egyszer is elhagyom magam és elszomorodok vagy felmérgelem magam, erősebb lesz a betegségem. Folyamatosan kontroll alatt élek apám, azért a “világmegváltó titokért”, amivel menekültünk. Csak meredten figyeltem apám halványodó alakját a bal oldalamon, amikor Zafira hangja megtörte fájdalommal egybekötött utálkozó hangulatom a képzeletbeli alak felé.
-   Nem, nem vagyok jó ember. Vagyis nem tudom, lehet az lennék. – magyaráztam magam elé meredve. Miért ne mondanám el? Megszűnne a nyomás, ha piszkálnak érte, hát aztán? Ha nem kviddicsezhetek, amúgysincs értelme az életemnek, mit érdekel néhány idegbeteg, lelkinyomorult mardekáros, ha mindent elveszítek?
-   Ez, nem a kviddicsmeccs következménye. – néztem fel rá mosolyogva. Nem, nem olyan mosollyal, mint, ahogy általában rámosolygok az emberekre. Nem olyan önfeledt, na mizu mosoly ez, amit talán Tavish megszokott.
-   Gyerekkoromban…eltalált egy halálfaló átkának egy szikrája. – megremegtem és akaratlanul becsuktam a szemem, ahogy a történet kimondásakor felrémlett a zöld fény, amint közeledik felém. Ijesztő volt, mint egy villámcsapás és a robaj, akár egy robbanás, aminek nyomán egy ház összedől. – Azóta, ha valami stressz ér, harag vagy feldúltság, amit nem tudok kezelni, előjön ez a remegés, ez a görcs, tikkel a szemem és hallucinálni kezdet. – magyaráztam, mintha csak egy film cselekményeit mesélném el valakinek, miután láttam azt és próbálnám elhitetni az illetővel, hogy azt nem szabad megnéznie.
-   A tökéletes oldalam. Csak egy szerep. – néztem le a kezeimre, miután konstatáltam, hogy csökkent a remegés. Óvatosan oldalra tekintettem és láttam, hogy apámnak már csak hült helye volt. Nem tudom, el veszi-e a kezét, miután hallottam, hogy az ő kedvelt barátja nem is az, akinek mondja magát. Ez az egész laza, jó fej srác szerep csak egy álca, mert ha véletlen elengedem magam és átadom magam egy kósza depresszíónak vagy egy hosszabb aggodalom lánculatnak, előjön ez a szar.