Thomas Issachar Reese

THOMAS ISSACHAR REESE

◊ A zene az egyetlen varázslat, amit sosem lehet elrontani. ◊

Alapok

jelszó || Főborz Tanárúr Farmerja
nem || férfi
születési hely, idő || Springfield, Illinois, Egyesült Államok; 1982. december 5.
kor || 22 éves
származás || magnixszületésű
munkahely || MUDBLOOD

A múlt

- Felvétele zökkenőmentesen történt. Látszólag fel sem fogta, mi történik vele. Aggódott, az apja egészségügyi állapota után érdeklődött, amíg nem kapott nyugtatót. Éjszaka keveset alszik, főként gyógyszerek segítségével. Nappal fáradtságra panaszkodik. Rendszeresen panaszkodik idegességre, és ilyenkor kakaót kér egy megadott recept alapján. Mikor alszik, rémálmok gyötrik apja halálával kapcsolatban. Ezek után is kakaót kér.
- Csonttá soványodva, állandó remegő szorongásban, gyötrő agynyomással ágyban fekszik, nem tud enni. Rendszeresen említi a halál gondolatát, de apja halála óta tartózkodik az erre alkalmas eszközöktől.
- Éjjelenként sokat sétál a kórházon belül, de egyszer sem lép ki a kapun. Szigorúan tartja a határvonalakat.
- Beszéde lassú és halk. Álmatlan éjszakáin változó hangulatú dallamokat dúdol az őt látogató nővéreknek, orvosoknak. Nem beszél orvosokkal, pszichológusokkal, nővérekkel. Csak betegekkel áll szóba, mindenki másnak dúdol.
- Kedélyállapota lassan javul. Nyár végére szóba áll a dolgozókkal is. Mindenkivel kedves, de apja gondolatára, említésére a kakaót igényli. Pótcselekvésként sokat olvas, és véleményét a margóra jegyzi. Néhány kulcskifejezés: szabadság, rideg, vér, gyilkos, jövő.
- Nyár utolsó heteiben jó a kedve, nem panaszkodik étvágytalanságra és álmatlanságra, ezért hazaengedjük. Másfél hónap alatt sokat javult az állapota.

Elhatároztam, hogy nem fogok félni. A félelem csak további kellemetlen lelkületet szül, és semmiképp sem lendíti előre a fejlődésemet pozitív irányba. Apám emléke miatt ezt persze nem hagyhatom. Apám ennél többet érdemel. Bátornak kell lennem, hogy boldogulhassak a világban, mégis rettegek. Nincs senki, aki segítene. A kórházban csak formaságokkal törődtek, és bár jobban érzem magam a gyógyszerek miatt, tudom, hogy ez nem végső állapot. Ha rosszabbul érzem magam, vissza kell majd mennem, vagy bevisznek. De nem akarok visszakerülni. Nem tehetem meg apám emlékével azt, hogy hagyom magam elsüllyedni a búskomorságban. Sosem ilyennek ismert. Senki sem ismer ilyennek. Mindig mosolyogtam, vicceket mondtam csekély baráti társaságomban, és csak a hozzám legközelebb álló emberekkel osztottam meg a titkaimat, mint amilyen az apám is volt.
Nem roskadhatok magamba, nem szabad visszakerülnöm a kórházba. Most nem, mert már itt a félév. Az iskolából nem hiányozhatok. Nem tudnám befejezni a tanévet, nem tudnám letenni a vizsgáimat, és nem hagyhatnék magam mögött mindent, ami a varázsvilághoz köt. Nincs vele bajom, igazán kedvelem a rendszert, ellenben első évfolyamos korom óta sokkal távolabb kerültem apámtól, mint amennyire akartam. Az elemi más volt, mert ott naponta hazajártam, segített megírni a házi feladataimat, és szemet hunyt hibáim felett, amelyeket mágiám miatt vétettem. Mióta meghalt, sokkal erősebbnek és fájóbbnak érzem a varázsvilágot. Én így nem tudok igazi mágus lenni. Az egyetlen, számomra fontos embert tanulmányaim alatt, talán emiatt veszítettem el, de az utolsó évet még ki fogom bírni. Ezt az évet ki kell még bírnom, aztán továbblépek. Ismét varázstalanként fogok élni, ahogy azelőtt.

Emlékszem, hogy mikor betöltöttem a hetet, kaptam egy bőrkötéses könyvecskét. Ekkor már tudtam írni, bár az igaz, hogy rendkívül sok helyesírási hibával, és még annál is több logikai bakival, de nem számított. Attól kezdve feljegyeztem minden apuval közös élményemet, és mire tizenegy éves lettem, már meg is telt az ilyen eseményekkel a könyvecske fele, pedig nem volt vékony. Kifejezetten vastagnak mondanám.
Megkaptam a behívómat, és mikor iskolás lettem, akkor már csak az állomásokon zajló elköszönések és a nyári vakáción során átélt kalandos utazások, megrázó színdarabok és hasonló 'felnőttes' programok kerültek a lapokra. Minden, ami pozitív és negatív, de rólunk szól, és ezt ADDIG a napig írtam, aztán...
A mai napig nem sikerült leírni, hogy mi is történt akkor, pedig már számtalanszor megpróbáltam. Le akarom írni, tényleg. Igenis akarom, hogy sikerüljön, mert tisztában vagyok azzal, hogy idővel fel kell dolgoznom a tényt, hogy... Hogy megtörtént. De még gondolatban sem sikerült ezt kimondanom, és addig lapra sem tudom vetni a betűket. Eltemetni sem hagytam. Még nem, mert lehet... Mi van akkor, ha csak sokk érte, és alszik? Lehet, hogy csak kómában van! Én érzem, hogy nem halt meg, mert az nem lehetséges. Nem halhatott meg, ő mindent kibír...
Kinyitom a könyvet, és az első oldalon megérintem zavaros, kacskaringós írásomat. 'Fantasztikus nap volt. Elmentünk túrázni arra a nagy hegyre. Apu már nagyon sokat beszélt róla, és most elmentünk, és nagyon szép volt. Olyan, amilyennek elmesélte. Fent piknikeztünk, és beszélgettünk. Csak este jöttünk haza, amikor már nagyon sötét volt.'
Inkább becsukom, és bele sem gondolok abba, hogy milyen boldogok is voltunk akkor, és minden más közösen eltöltött percben. Fantasztikus volt, de sajnos... Sajnos ennek vége, és ezt még nem tudtam teljesen elfogadni. Amit furcsállok, hogy nem sírok. Azóta nem sírtam, mióta átvezettek a pszichiátriai osztályra a kórházban. Mintha nem lennének könnyeim, mintha nem kellene gyászolnom, de... Nem megy. Amíg nem hiszem el, addig sírni sem fogok tudni. Addig nem gyászolok, míg látom annak az esélyét, hogy az apám élhet azon a kórházi ágyon...

Kedves apa! Napok óta nem tudok aludni, enni, létezni, amióta visszajöttem az iskolába, holott tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire is fontos ahhoz, hogy ne romoljon, sokkal inkább javuljon az egészségügyi állapotom. Tudom, hogy nem szabad elengednem magam, de sajnos hiányzol, és megint látni akarlak, akármennyire is tudom, hogy ez nem lehetséges. Szeretlek! Tommy. Ui. A bagolynak adj enni, és kösd a lábára a választ, ahogy szoktad, meg fog engem találni. A csemegéje az asztalom fiókjában van, egy régi, barna, foltozott zsákocskában.
Összehajtom a másodikosként írt levelet, amin apám kézírásával néhány kedves szó is szerepel, és visszarakom a nyakamban lógó medálba az összehajtott papirost a többi hasonló közé. Valamire csak jó a mágia: minden közös emlékünket magammal tudom hordani, de nem teszem, mert tudom, hogy el kell szakadnom. Már nem... Mindig is az apám marad, de még nem tudom kimondani és teljes mértékben feldolgozni azt, ami történt vele.
Felállok a nézőtér egyik székéről, amin eddig ültem, és fellépek a színpadra, hogy énekeljek. Apu egyik kedvenc előadója Lou Reed, így tőle választom a Perfect Day című számot, aztán majd... majd meglátjuk, mennyire is tökéletes a hangom és a nap.
- Just a perfect day - kezdek el énekelni, és abban a pillanatban könnyek szöknek a szemembe, de a hangom nem csuklik el. A hangomnak tökéletesen ura vagyok, még akkor is, ha nem olyan tiszta, mint néha kellene. Illetve, szerintem nem eléggé az. Apu... Ő mindig azt mondta, hogy őstehetség vagyok, én pedig sosem hittem neki. Ezzel kapcsolatban mindig is maximalista voltam... Az vagyok máig is.
Mindent elfelejtek, miközben énekelek. Mindent, ami az iskolával, vagy a hétköznapokkal kapcsolatos, mert most nem szabad mással foglalkoznom, csak apuval. Neki énekelek és magamnak. Az ő kedvenc dalát adom elő, nem is véletlen, hogy egyedül vagyok.
Mindez azonban nem gyász, hanem sokkal több annál. Nyáron történt a baleset, azóta nem vagyok képes gyászolni. Ezt inkább csak emlékezésnek mondanám, elvégre mindig együtt énekeltük Lou Reed dalait, és amikor nem szerepelt éppen, akkor a Broadway híres musicaljeinek dalbetéteit is. Ezek boldog emlékek, nem szomorúak. Nem a nyárra gondolok, hanem sokkal régebbre nyúlok vissza. Legaláb 1972-ig, a Perfect Day-ig. Addig a dalig, amit közösen énekeltünk napokig a szünetek alatt, aztán karácsonykor a sok ünnepi dal helyett és között szintén helyet kapott. Kiváltképpen fontos momentuma a közös életünknek.
- You're going to reap just what you sow... - a dal végén abbahagyom az éneklést, és megrázom a fejemet, mert tudom, hogy soha nem fogjuk ezt együtt énekelni. Mert mélyen, legbelül tudom, hogy elment, hogy nincs már többé, de a felszínen ezt még nem tudom elfogadni.

Most mondjam, hogy hosszú volt az út idáig, vagy azt, hogy büszke vagyok magamra és arra, amit elértem? Vagy dicsekedjek másoknak arról, hogy kinek is vagyok a fia, és hogy ez igazán várható volt. De én csak annyit kérdezek ehelyett, hogy mi értelme ennek az egésznek? Az ember él egy életet, ami boldogsággal tölti el, majd az élet gondol egyet, és azt mondja: ebből elég. Talán ezért mondják azt, hogy az élet egy háború. De az ellenfél mindig rejtve marad. Elvégre, kivel küzdenék? A nálunk hatalmasabb erők ellen felesleges, mások ugyanúgy nem érnek semmit sem, ahogy mi, minden más pedig hiábavalóság. A háborút magad ellen vívod, de aki sosem kerülhet ki győztesen, az is te leszel, nem csak a két fél.
Biztosan sokan meginterjúvolnának engem, ha megtudnák, hogy ilyen gondolkodásmóddal akarok színész lenni, de ők azok, akik ezt csak egy szórakozásnak veszik és olyan kitűzött célnak, amit ugyan el fognak érni, de nem ez életük legfőbb vágya, és nem is tudják, hogy a pénz vagy a hírnév vezette őket a világot jelentő deszkákra.
Azt mondják, ilyen idősen csak kevesek tudják, hogy mit akarnak az élettől. Szerintem én ide tartozom, és nem nagyképűségből, hanem szerénységből inkább. Meg szeretném mutatni apának, hogy érdemes volt élnie, és meg akarok köszönni neki mindent, amit értem tett tizenhét év alatt, és én addig soha nem köszöntem meg tiszta szívből. Túl sok ilyen van, de talán a receptek és az életmód elég egy kezdőlépésnek, első lépcsőfoknak na hosszú, magasodó fokok előtti tudatlanságban. De egy ideig még ennek elégnek kell lennie, mert nem most leszek színész. Nem most fogom megkapni azokat a szerepeket, amiket Ő, és nem most írok róla színdarabot valaki segítségével. Még tanulnom kell ahhoz, és ezt minél hamarabb el is szeretném kezdeni. Nem véletlenül vagyok Londonban. Sokak ezért New Yorkba mennek, a lehetőségek elhanyagolhatatlan városába. Elvégre, ott minden van, és még azon túl is számtalan csoda és pénz. Kár, hogy engem nem a pénz vezényelt Angliába, hanem a tényleges tudás, és úgy gondolom, a legjobb helyre kerültem, ahová csak lehetett.

Jellem

"Tommy egy érzékeny, mélyen gondolkodó fiatalember, akinek személyiségét jelentősen formálta az apja iránti szeretet és az ő elvesztése felett érzett fájdalom. Szorongása és álmatlansága miatt olykor gyógyszerekre szorul, és bár ezek segítenek a hétköznapok elviselésében, nem jelentenek valódi megoldást számára. A szavak helyett gyakran a zenével kommunikál: dallamokat dúdol, amelyek tükrözik éppen aktuális hangulatát. Ez az egyetlen módja, amivel kifejezheti azt, amit szavakkal nem tud.
Az idő nem törölte el a fájdalmát, de lassan formálta, rétegezte és beépítette a személyiségébe. Ma már nem az a csonttá soványodott, rémálmokkal küzdő fiú, aki kakaót kért minden alkalommal, amikor apja említése megingatta. Megtanult együtt élni a gyásszal – nem elfelejtette, csak beillesztette a történetébe. Nem tartózkodik az emberektől, de nem is nyílik meg könnyen. Még mindig megválogatja, kivel beszélget igazán, és a felszínes társalgásokat igyekszik elkerülni. Kedves, de távolságtartó. Barátai száma továbbra sem nagy, de akiket közel enged, azokért tűzbe menne. Továbbra is nehezen bízik meg az orvosokban és pszichológusokban. A halál gondolata már nem olyan közel áll hozzá, mint öt évvel ezelőtt, de a sötétség sosem múlt el teljesen. Vannak jobb napjai, amikor képes örülni apróságoknak – egy jó koncertnek, egy sikeres dalnak, egy hosszú beszélgetésnek egy régi ismerőssel. De vannak rossz napjai is, amikor nem mozdul ki, nem válaszol, és a régi naplóját olvasgatja, újra és újra.
Tommy öt év alatt nem lett tökéletesen egészséges, de megtanulta kezelni a démonjait. Nem fél már úgy, mint régen, de a múltja mindig ott van vele – a dalszövegeiben, a keze alatt pengetett akkordokban, a régi levelekben, amelyeket még mindig a medáljában hord. Már nem kéri a kakaót. De ha valaki egy hideg éjszakán elé tesz egy csészével abból a receptből, amit régen ivott, még mindig úgy kortyolja, mintha egy darabka múlt lenne, ami megőrzi apja emlékét."

   Apróságok

mindig || gitár, zongora, szaxofon, éneklés, MUDBLOOD, egészséges életmód
soha || lustaság, édességek, gyorskaják, "Én nem tudok énekelni", alkohol
hobbik || dalszövegírás, edzés, gyakorlás
merengő ||
   Az első alkalom, amikor apámmal együtt léptem fel. Csak 10 éves voltam, és reszkettem az izgalomtól, de amikor rám nézett, és együtt énekeltünk, minden félelmem eltűnt.
   A pszichiátria rideg, fehér falai között mondták ki: két lövés érte apámat. Nem volt esélye. Csak ültem ott, üresen, és próbáltam elhinni, hogy az egyetlen ember, aki igazán az életem része volt, már nincs többé.
mumus || a híd alatt látom magam szakadt ruhában, éhesen, szomjasan, beesett arccal
Edevis tükre || elismert előadóként állok egy színpadon
százfűlé-főzet || tisztán méregzöld színű, a szaga meg olyan, mint a régi, poros, penészesen dohos pergameneké, amiket leöntöttek használt zsírral
Amortentia || füstgép füstje és apám samponja
titkok || egyszer majdnem elveszítettem a hangomat egy mandulagyulladás miatt
azt beszélik, hogy... ||
   apám halála nem véletlen volt, és én tudok valamit a körülményekről.
   nem is az vagyok, akinek mondom magam.

   A család

apa || Ephraim Meshach Reese; 49 évesen elhunyt; magnix; szoros, szeretetteljes kapcsolat
anya || Patricia Ann Davis/Reagan; 53 éves; magnix; nincs kapcsolat
állatok || egy bagoly

Családtörténet ||

Mond valamit az a név, hogy Ronald Reagan? Bizonyára, hisz kerek kettőezer-kilencszázhuszonkét napig volt ő az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Szép tisztség, s ezidő alatt felesége, mivelhogy volt neki, volt a First Lady. Ők az én nagyszüleim, akik alkalomadtán talán kiejtették a nevemet, de érdemben sosem törődtek és már sosem fognak törődni velem.
Érdekes, hisz a nagyszülők legtöbbször mindenüknek tekintik az unokájukat, és ez így van a mi „családunkban” is. Annyi a gubanc, hogy engem sosem kezeltek Ronald bácsiék családtagként. Talán ez így még mindig zavaros…
Anyám és apám 1983-ban, egy nemzetközi színházi fesztiválon találkoztak először. Hajnal volt. Mindketten ittak már, egyikük sem volt józan. Egy botlás volt, egyetlen éjszaka egy elfelejtett dallamra – és én ott fogantam.
Anyám soha nem akart engem. Amikor rájött, hogy terhes, már késő volt, az abortusz pedig szóba sem jöhetett. Apámmal, Springfieldbe menekültek, Illinois fővárosába, ahol apám lakásában éltek, amíg meg nem születtem. Nem mehetett vissza terhesen a párjához, családjához az elnök lányaként. Egy idő után persze már csak a kényszer tartotta őket össze. Napról napra egyre elviselhetetlenebbek lettek egymás számára.
Aztán megszülettem, anyám pedig eltűnt az életünkből, mintha soha nem is létezett volna. Visszament Los Angelesbe, vissza a saját világába. De apám nem hagyta annyiban, ezért felkereste őt, leleplezte kapcsolatukat a nő családja előtt, és kiharcolta, hogy legalább a tanulmányaimat fizessék a hallgatásáért cserébe. Aztán nem látták egymást többé. Én sem láttam őt. Nekem nincs anyám.
De apám… apám mindig is igazi ember volt. Ő tényleg jelen volt az életemben. Mindent megtett, hogy jó életem legyen. Azt vallotta, hogy az együtt töltött idő a legértékesebb, ha az ember szeretteiről van szó. Nem az ajándékok, hanem a szavak, hiszem mindig is a szavak embere volt – a színpadé, a zenéé, a történeteké. Most pedig nincs többé.
Egy sikátorban találtak rá, alig pár utcányira a lakásunktól. Csak elment cigarettát venni. Mindig ugyanott vette. Ismerték a boltosok, ismerték a járókelők. De azon az estén valaki más is ismerte őt. A rendőrök szerint rablás volt. A tettes fegyvert fogott rá, pénzt követelt, apám pedig megpróbált ellenállni. Mindig is büszke volt arra, hogy nem hagyja magát, hogy a színházban megtanulta a testbeszédet, hogy képes felismerni az emberek igazi szándékait. De ez nem egy előadás volt. Két lövés. Az egyik a mellkasába fúródott, a másik a bordái alatt érte. Mire a mentők kiértek, már nem volt pulzusa.

Külsőségek

magasság || 188 cm
testalkat || egészséges mértékben sportos, izmos
szemszín || barna
hajszín || barna
kinézet ||
A hajamat általában a szél kócolja egy kicsit, a borosta az arcomon még nem túl erős, csak épp annyi, hogy ne tűnjek teljesen makulátlannak. Magas vagyok, eléggé ahhoz, hogy a legtöbb ember kicsit felnézzen rám, és bár nem vagyok kifejezetten kigyúrt, a ruháim alatt is érezni, hogy a testem erős, edzett. A mozgásomban van valami ösztönös, könnyed elegancia, de ez nem tanult dolog. Egy jól szabott, egyszerű fekete póló, amit finom anyagból készítettek, és egy elegáns, de kényelmes farmer, ami nem szorít, de kiemeli a vonalaimat. Ha egy rendezvényről van szó, egy jól megválasztott ing, ami tökéletesen illik rám, sosem hagy cserben.

Tudás és karrier
pálca típusa || 12 és fél hüvelyk, kocsányos tölgy, sárkány szívizomhúr maggal, kényelmes markolat, kellemes rugalmasság végzettség || Ilvermorny, Thunderbird ház
foglalkozás || MUDBLOOD együttes tagja
iskola || Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
szak || Színművészmágus szak
varázslói ismeretek ||

Az Ilvermornyban tanultak inkább arra szolgálnak, hogy jobb előadóvá váljak. igazán Azokat a tantárgyakat élveztem, amelyek valamilyen kreatív módon kapcsolódtak a művészetekhez. A bűbájtan például sokat segített abban, hogy megtanuljam a varázslatok finomhangolását, és elérjem azt, hogy a hangszerek, amiket használok, különleges hangokat adjanak ki. Bájitaltanon olyan illatokat és aromákat kerestem, amelyek kifejezetten jól illenek a színpadi előadásaimhoz, és különleges atmoszférát teremthetnek. Az átváltoztatástan sem igazán kötött le, bár az elméleti részei hasznosak voltak a színpadi illúziók kialakításában.
Szeretem a varázslatos lények történeteit és látványát, de sosem voltam az a típus, aki túl sok időt szeretett volna eltölteni velük. Azokat a tantárgyakat tartottam fontosnak, amelyek segítettek abban, hogy a zenémbe mágikus hangokat csempésszek, és a színpadon való megjelenésem is igazán különlegessé váljon.

Egyéb

avialany ||Alfred Kovac