Anne-Rose Tuffin

[kindness]

"The world can be a nasty place
You know it, I know it, yeah
We don't have to fall from grace
Put down the weapons you fight with

And kill 'em with kindness
Kill 'em with kindness
Kill 'em, kill 'em, kill 'em with kindness
Kill 'em with kindness
Kill 'em with kindness
Go ahead, go ahead, go ahead now

We're runnin' out of time
Chasing our lies
Everyday a small piece of you dies
Always somebody
You're willin' to fight, to be right

Your lies are bullets
Your mouth's a gun
And no war and anger was ever won
Put out the fire before igniting
Next time you're fighting

Kill 'em with kindness..."

[There is bravery in being soft]

There is bravery in being soft

Még mindig emlékszem a nyüzsgésre a King's Cross pályaudvaron, amikor a 9 és 3/4-ik vágányt kerestem. Hiába voltak ott a szüleim és a családi testőr, én mégis rendkívül elveszettnek éreztem ott magamnak. Nem sok híja volt annak, hogy a szüleim kijelentsék: ez felesleges időpazarlás, és befejezzük ezt a bohózatot, amit boszorkányképzőnek neveznek.
Aztán valahogy sikerült megtalálnunk egymás a 9. és a 10. peron között. Látszólag két, eltérő világból érkeztünk - ez már az öltözetünkön és a családi kíséreten is meglátszott. Mégis megvoltak azok a jelek, amikből felismertük a közös metszéspontot. Egy pillanatra átfutott az agyamon a kérdés, hogy vajon te is olyan vagy-e mint én, és hasonlóan tanácstalan, ha a varázsvilágról van szó.
Aztán kettőnk között egy sietős felsőbbéves suhant el, csomagjai tetején egy bagolykalitkával. És valahogy mindketten megértettük, hogyan tovább.
Az évek során egy csendes, visszahúzódó lányt ismertem meg benned, akivel rengeteg közös pontot találtam. Nem értem, miért olyan kicsi az önbizalmad, hiszen semmi okod szégyenkezni, és szerénynek sem kellene lenned.
A nyári egyezségünket pedig számon tartom rajtad – igen, arra a tetoválásra gondolok.

[ANNE-ROSE & CASSIA]

ANNE-ROSE & CASSIA

✦───༓───✦

Anne-Rose Tuffin olyan, mint egy nyaklánc egy díszdobozban. Fényes, könnyű, gondosan válogatott. És te mégis mindig csak akkor veszed fel, ha senki nem lát. Nem azért, mert szégyelled — hanem mert nem tudod, meddig tart.

Nem hideg, mint a többi ékszer. Nem idegen. Puha, szinte otthonos. Az érintése nem emlékeztet, hanem feledtet. És ez talán a legijesztőbb része.

Szereted a jelenlétét. De néha túl sok. Túl közeli. Túlságosan emlékeztet arra, amivel te nem születtél. Olyan figyelmet ad, amit nem kértél, és mégis: melletted van. Makacsul. Ragaszkodóan. Te pedig nem tudod eldönteni, hogy ez erő vagy ostobaság.

Néha egymás mellett ültök az órákon. Néha együtt nevettek. Néha megölel. És te hagyod. Mindig hagyod. De van benned valami, ami számol. Ami figyel. Ami nem felejt. És amikor a nyaklánc túl szoros lesz — mert egyszer mindig az lesz — nem szaggatod le magadról. Csak becsukod a dobozt, csendesen.

Nem miatta. Sosem miatta.

Hanem mert vannak napok, amikor még magadtól is elzárkózol.