Mardekár vs. Hollóhát - Lelátók

Itt szurkolhattok a csapatoknak, minden Kviddicsfan élhet vágyainak!

Drukker versek, reagok, felkiáltások, hajtépések, ércelődések, nemi aktus a lelátó alatt - ide velük!

[- HAJRÁ SOFFI! HAJRÁ ZAFIRA!]

Luftkrieg
2005. április 2.

  Azt követően, hogy Talbot majdnem elintézett akaratán kívül a Hugrabug elleni meccsükön, nem állítom, hogy túl nagy bátorsággal ültem le a nézőtérre. Nem is csak magamat féltem (bár kár lenne az arcomért, a géniuszomért és az új kabátomért), hanem a csapatunkat, különösen Soffit. Persze a legkevésbé sem lennék boldog attól, ha Zafira sérülne meg, el tudom képzelni, hogy Travers gurkója mit csinálna vele, de Soff olyan kedves. Olyan bájos. Nem akarom, hogy egy ilyen durva sportban vegyen részt, hogy megsérüljön.

 Soha nem fogom megérteni, hogy miért teszi ezt valaki magától, de készültem egy szurkolói táblával. A legutóbbi meccs emlékére a nosztallangot rajzoltam rá, egy „HAJRÁ HOLLÓHÁT! HAJRÁ SOFFI!” felirattal, és csináltam két egy méter körüli, sasfejű bábot is, akik feltartják ezt, és a pálcám intésére a meccs elején sas(szerű) rikoltással üdvözlik a csapatunkat. Nem túl drágák, nem tettem beléjük több energiát, nem próbáltam elérni, hogy valahogy maguktól mozogjanak, végig a kezemben fogom a pálcámat, fenntartom a kis fehér fonalakat, amelyek mozgatják, közben pedig kész vagyok arra is, hogy használjak egy pajzsbűbájt baj esetén. Azt hiszem, hogy kész vagyok rá. A divat bajnoka vagyok, nem a párbajoké.

 - HAJRÁ SOFFI! HAJRÁ ZAFIRA!- nem szoktam hozzá a kiabáláshoz, úgyhogy egyszer végigmegyek a csapaton, még egyszer megismétlem Soff nevét, azután innom kell a termoszban kicsempészett meleg teából. A combjaim közé veszem a pálcámat egy pillanatra, hogy végigtapogassam a diákcsemegét, amit a zsebemből lévő zacskóból öntök a kezembe, azután megkínálok mindenkit magam körül, és sietve bekapok egy pár szemet, mielőtt magamhoz veszem a pálcámat, és újabb rikoltásra késztetem a mágikus sasfejű bábokat, akik megrázzák a táblát.

 Csak legyen vége minél gyorsabban, és senkinek ne legyen baja...

Cheering for Zafira

   Sas lecsap a kígyóra! Hey! Hey!
   Kapd el a cikeszt Zafira! Hey! Hey!
   Nem lesz itt most túlóra! Hey! Hey!
   O’Haráék mehetnek a sunyiba! Hey! Hey!

Ugrált Robert önfeledten, egyik arcának oldala sárgára, másik kékre festve, kezében egy szurkolói sál, amire Hollóhát volt hímezve és Zafira repkedett a szélein széllel szemben. Úgy lóbálta, hogy még a rá mágikusan rávésett karakter is beleszédülhetett, mellette Miles hasonló elánnal énekelte az általuk kitalált gagyi, de annál szórakoztatóbb strófát. 

   A gurkó a kígyóra visszaszáll! Hey! Hey!
   Bukjon el a Mardekár! Hey! Hey!
   Hajrá Zafira! Mutasd meg nekik! – kiáltotta önfeledten.   

 

[No fear, all cheer]

No fear, all cheer

- Holden! Lehet a kviddicsben úgy szurkolni egy csapatnak, hogy közben az ellenfél egyik játékosának is szorítasz? – vetem fel a vitaindító témát Holdennek a szurkolótéren. Hiszen ő játszik, a szabályokat is jobban érti, biztosan jobb választ tud adni rá nálam. A legutolsó meccsen persze kétségtelen, hogy kötelességem volt a saját házamnak szurkolni, és az is vitán felül áll, hogy kötelességem volt a tanári kar előtt jelenteni azt a személyt, aki a mi nézőterünkről segítette a csapatot kéretlenül. Még mindig felháborít az eset. Ez nem csak Roberték képességét, de a házunk becsületét is aláássa.
Ahogy látom, a házunk többsége, például a duplahex a Hollóhátnak szurkol. Az alkalomra én is kékbe öltöztem, főleg Soffi és Zafira miatt. Azonban a mellkasomon ott díszeleg egy kitűző, amit a Mardekárosoktól vettem. Egy terelőütő látszik rajta Travers nevének betűivel kirakva. A rövidke animációban pedig újra és újra elüti az útjába kerülő gurkót. Abból a magasból biztosan nem látja, de a reggelinél már összefutottam vele, hogy kifejezzem jókívánságaimat, és biztosan látta a kis jelvényt.
Talán megerjedt a reggeli sütőtöklé – a kommentátorunk valahogy ma merészebb és humorosabb kedvében van, mint az elmúlt években valaha. Először csak kikerekedt szemekkel fogadom a vicceit, és hitetlenkedve pillantok háztársamra, hogy vajon az én fülem rossz, vagy tényleg kézimunkáról magyaráz az igazgatónő előtt? De hiába az összes figyelmeztetés, McGalagony megrovó tekintete nem elég ahhoz, hogy megfosszon minket a műsortól. A kora tavaszi időjárás hűvös szeleket hoz, a napfény pedig egy szebb nap reményét. Kevésbé tudok a meccsre ténylegesen koncentrálni ettől. Sajnos Zafira bámulatos cseléről is lemaradok a rám törő nevetési rohamoktól, amit a kommentátor vált ki belőlem, még ha nem is értek minden viccet.

[- Mit gondolsz, Leon? Ki fog győzni?]

Örülök neki, hogy a tanári lelátó védett a közeledő vihartól. Ilyen időben szívesebben tartózkodnék vagy a kastély falai között, vagy még inkább Godric's Hollowban Liliyával, de soha nem hagynám ki a lehetőséget, hogy itt is támogassam a rám bízott diákokat. Azért a hideg idő elviselésében mindenképpen segít, hogy Liliya ma is elkészítette a zöld-fehér onigirit a szurkoláshoz, amely most melegen tart. A csapatom játékosai viszont teljesen el fognak ázni.

 Nem vagyok szakértő, de nem is kell igazán annak lennem: ahogy nézem a Hollóhát játékosait játszani, ahogyan követem az eredményjelző táblát, könnyen meg tudom mondani, hogy Mr. O'hara csapata ma valóban a mezőny másik nagy esélyesével játszik. Ez teljesen más, mint a Hugrabug, ahol már az elejétől érezhető volt, hogy a Mardekár csapata kaliberekkel jobb. Nehezen tudom követni, hogy pontosan mi történik. Kiveszem az egyik, Liliya által sütött kígyó alakú süteményt, és beleharapok.

 Tudom, hogy rengeteg diáknak ez a játék nem csak játék. Biztos vagyok benne, hogy Connornak ez a győzelem, a bajnokság, és ennek megismétlése olyan fontos, mint a prefektusaimnak a RAVASZ vizsgáikon szerzett legjobb jegyek, ha nem fontosabb. Ahogy látom, hogy a Holllóhát átveszi a vezetést, majd egy szabálytalanságot követően a fiú megsérül, elgondolkodom rajta, hogy mi fog történni, ha végül a munkájuk nem térül meg. A nem is olyan régen leadott főzet, amit feltaláltam, sem térült meg nekem igazán, nagyon sokáig... nehéz azt mondani valakinek, hogy fogadja el a vereség lehetőségét, amely akkor is elérheti, ha mindent megtesz a győzelemért. Én biztosan nem fogadtam volna el valakinek az érvelését erre vonatkozóan, mert az idő és az élet nem fogadott el tőlem sem mentségeket. Nem kaptam meg azt a még mindig szükséges két-három hónapot, kifutottam az időből.

 Remélem, hogy a csapatom munkájának eredménye végül megtérül, és ahogy nézem, ahogy kiegyenlítenek, még mindig hiszek benne, hogy győzni fognak végül. Oldalra nézek, a Griffendél házvezetőjére, aki mellettem ül.

 - Mit gondolsz, Leon? Ki fog győzni?- megkínálom a férfit egy kígyós süteménnyel, amit remélem, nem értelmez úgy, hogy elvárom, az én csapatomnak szurkoljon.

Nem sok griffendéles szurkol a Mardekárnak, és nem csak ma, általában sem jellemző. Legalább tizenöt éve, de talán már az Első Varázslóháború óta megvan az ellenségeskedés a két ház között, és ha ez nem is számítana, azt nehéz elvitatni O'harától, hogy egy arrogáns, felfuvalkodott bunkó, és senki nem akarja a győzelmét. Mégis az ő szurkolótáborukból nézem a meccset Amycusszal.

 Elsősorban miatta ültem erre az oldalra- még ha magában a csapatban nincs is senki, akit igazán kedvelnék, a Hollóhátban sem igazán vannak közeli barátaim, és szerettem volna úgy nézni a gyakorlatilag döntőt, hogy valakivel közösen szurkolok. Kicsit keserű a gondolat, hogy mi a harmadik helyért fogunk már csak játszani, de nehéz lenne elvitatni, hogy Zafira Tavish sokkal jobb játékos nálam, Miller ellen viszont nem lett volna szabad veszítenem. Ha sikerült volna kikerülnöm egy-egy gurkót Traverstől és Wilsontól aznap... ha kicsit szigorítottam volna az edzéstervemet a Hollóhát meccs előtt...

 Száműzöm ezeket a felesleges, bűntudattal átitatott gondolatokat, és kicsit összefogottabban, de tapsolok, amikor a Mardekár egyenlít, azután megkínálom Amycust az édes, zöld popcornnal, amit reggel bűvöltem össze. Elméletileg biztonságos, gyakorlatilag figyeltem rá, hogy eleget egyek hozzá, hogy ha mégsem, ne egyedül kerüljön a Gyengélkedőre. Egyelőre nincs vele probléma, az íze is jó, és a két doboz Pepsi, amit elhoztam a meccsre, és amit iszogatunk, és segít benne, hogy élvezzek egy minőségi kviddics meccset, és ne próbáljak visszarepülni az időbe, ne próbáljak kijavítani egy hibát.

✠✦✠ mochi-mochi ✠✦✠
❧ Springtime is upon us
The birds celebrate her return with festive song ❧

Vivaldi tudta, miről költ dalt, mikor hegedűjével elhozta az égzengést és a madárdalt. A madarak a kora tavaszi napsütés ellenére reggel óta nyugtalanul zsibonganak, mintha megérezték volna azt a hirtelen vihart, amit még Trelawney mindent látó szeme sem láthatott előre.
Ami pedig a madarakat illeti, egy másik madár is izgatottan várakozik, épp itt, a környéken. Winthrop túlélő ösztöne elég fejlett ahhoz, hogy tudja: ostobaság lenne a kastély közelébe mennie emberibb, ám kétségkívül kevésbé bizalomgerjesztő arcával. Roxmorts utcái, ahol hébe-hóba kalapol tehetségét áruba adva, még biztonságos, hiszen körözés alatt sem áll. S kétségtelen, bolondnak bolond – de annyira nem, hogy a kastély közvetlen közelébe merészkedjen. A birtok egyes részei azonban, ahol diákok kedvtelve hizlalják az egészen emberbarát kis varjút, még biztonságosnak számítanak. Rendszerint a többi varjúval egy falkában kóvályog a rengeteg szélén vagy a veteményes környékén. Csak annyiból tűnik ki, hogy az ő szemei egészen Mardekár-zöldek. És valamivel barátságosabb, mint a többiek.
Egyik kedves kis hízlalójának bűn lenne nem szurkolni. A nevét nem tudja, de kapott már tőle finomat, valami édeset és ragadósat, az ő szívéhez a hasán vezet az út. Emlékszik még a saját diákéveire, de azok aligha tartogattak kacajt és nevetést. Hacsak nem rajta nevettek – lógott, mint egy száradt kolbász, hiába sírt, hogy elég volt már. Csak egy szó, hogy Levicorpus, és ott lebegett, ő volt a cirkusz.
Lebegni azóta magától megtanult, sőt, repülni is – bár a vihar talán erősebb nála, jobb így a Hollóhát kék ernyői alá húzódni. Sasok és nosztallangok szimbóluma mellett talán jut őfeketeségének is hely. Tollai egészen eláztak, hatalmas esőcseppek gurulnak le róla, mialatt a diákcsemegét majszoló diákhoz közel keres a zivatartól biztonságos menedéket. Hátha lepotyog neki is valami abból a finomságból.

KÁR-KÁR KRIKK-KRUUK KRÁÁ!  
MOK-MOK MÁR-MÁR KÁÁÁÁÁÁ!

[fordítás: Hajrá, mochis kislány!
Hajrá Varjúhát!]

[No fear, all cheer]

No fear, all cheer

Elég volt csak gondolnom a kellemes napsütésre és az azzal járó D-vitamin pótlásra, amire komolyan szükségem is van a kastély zord és vastag falai között. Először csak szemeregni kezd az eső, amire fel is emelem pálcámat, hogy egy vízlepergető-bűbájjal esernyőt állítsak a fejem fölé.  Emelkednek a sárga-fekete esernyők is, a távolból egy nagy napraforgó-mezővé avanzsálva a nézőterünket. A zivatar pedig egyre erősödik – a jókedvemet nem veszi el, a villámlások és dörgések legalább eltompítják valamelyest a hangos nevetésemet a kommentátor megszólalására.
- Szerintem a kommentátornak tetszik Tav. – jegyzem meg prefektustársamnak, miután sokadjára hívja fel a figyelmem a hang arra, hogy Zafira milyen gyönyörű. Ezzel pedig nem tudok vitatkozni.
Nem kedvelem O’Harát, de ez csúnya sérülésnek tűnik. Számomra még mindig egy csoda, hogy milyen gyors tempójú a varázslattal történő gyógyítás, hát még az, hogy egy ilyen után még visszamegy a pályára harcolni. A mugliknál egy ilyen után az egész meccset berekesztenék, még ha fociról is van szó.
A pillanat tört része alatt történik meg a baj. Nem emlékszem, hogy a gurkó lepattant-e az indulót éneklőkről, vagy a gyors reflexeiknek hála tudtak elhajolni, de én telibe kapom azt. Csak arra van időm, hogy a pálcás kezem gyorsan az arcom elé emeljem – a gurkó kevésbé töri össze az arcomat, bár a vér megserken az orromból. Ahogyan csuklómban is megelevenedik az éles fájdalom, pálcám pedig majdnem olyan hangos reccsenéssel törik el, mint amilyen hangosan a villámok is cikáznak felettünk.
Mindig is tudtam, hogy a gurkókkal való találkozás fájdalmas, de kész őrültségnek hangzik az, hogy bárki önként kitegye magát ennek.

Highway to the Danger Zone

Nézzük, s  lássuk, hogy a Mardekár olyan rútul elveri-e a Hollóhátat, ahogy minket sikerült. Némi heveny szégyenérzet még van bennem az egész eset miatt, de már küzdök vele, mint bölény a vihar ellen és azon a meglátáson vagyok, hogy immár győzzön a jobbik, ha hagyják.
-Tulajdonképpen bármit lehet, én is ritkán szurkolok egy konkrét csapatnak, Travers meg tényleg tehetséges, ezt el kell ismerjük -mosolygok Opheliára, akin így közelről jól látszik, hogy nem pártatlan, hanem éppen mindenhova hajlik, amivel nincs is semmi baj.
A kommentátorunk ma épp úgy hasít, ahogyan a játékosok, olyan magasságok ezek, amikbe ritkán jutunk el, bár a tanári kart elnézve nem marad majd megtorlatlanul ez a mértéktelen, kissé pikáns humor. Az én kedvem mindenesetre jobb tőle, ahogy Ophelia megdöbbenve rápillant, csak nevetve vonom meg a vállam, miszerint "itt a tavasz, dagad a…mondandó”.
Ha meg már tavasz, akkor a meccs izgalmait tetézi is egy jó kis vihar, elő is kapom az esernyőmet annak reményében, hogy nem viszi el a szél a szomszéd országig és, amögül leskelődöm kifelé.
-Meglehetősen -értek egyet a mellettem ülő hölgyeménnyel, mert, ahogy látom Zafirára ma nem csak az eső záporozik, hanem mindenféle őt méltató komment is. Legközelebb körbe kell rajongjam a kedves kommentátorunkat hátha rólam is mond valami szépet, vagy ha nem is a személyemről, hát a teljesítményemről.
A gondolataim közül az zökkent ki, amikor Travers bekanyarítja a gurkót a háztársaim közé, aminek hatására összevont szemöldökkel nézek fel, mert ez aztán nem túl korrekt, de azt álmomban sem gondolnám, hogy hamarosan Ophelia kapja az áldást. Jól látszott, hogy nem mi vagyunk a célpont, ennek ellenére hallom, ahogy törik a pálca, ami azt illeti örülök, hogy csak az, és nem csontok ropogása jut a fülembe.
-Jóbarát, megvesztél?!-pattanok fel üvöltve, majd fejemet rázva fordulok Opheliához és nyújtok át neki egy zsebkendőt, hogy megtörölhesse a vérző orrát.
-Hogy vagy? Mid fáj?-kérdezem tőle és próbálom erőteljesen a fejemben tartani a gondolatot, hogy ez tényleg nem a mi reszortunknak lehetett tervezni. Na igen, mint mondtam Travers rém tehetséges, csak közben néha egy állat.

[No fear, all cheer]

No fear, all cheer

tw: vér

Így fordul ki magából egy tökéletes nap. A világhírűen rémes, helyi időjárás kellő figyelmeztetés kellett volna legyen rá, hogy ne jusson eszembe esernyő nélkül kilépni a birtokra, különösen nem kora-ravasszal. A sárga-fekete esernyők armadája között én vagyok az egyetlen, aki pálcáját maga felé emelve védekezett az eső ellen – hogy aztán a védekezés Nialen megvadult gurkója ellen történjen.
Érzem a vért eleredni az orromból, és a kellemetlen, sós ízét, ahogyan lassan a résnyire nyitott számba folyik, amin át levegőt szerettem volna csak venni. Egyszerre zuhan rám a kezem, az orrom és a pálcám sérülése. Utóbbi gyakorlatilag szinte teljesen félbetört – csak egy kis része az, ami még hídként kapaszkodik a két része között. Kibuggyan belőle a sárkányszívizomhúr, ami magját és mágiáját adta. Bármennyire is rugalmas a faanyag, ezt a becsapódást még ez sem viselte el.
- A kezem és az arcom… de azt hiszem, nem tört el semmim. Illetve majdnem. – takarom sérült kezemmel a vérző arcomat, a folyadék pedig bőségesen teríti be a taláromat is. Már a második alkalom, hogy Holdennek kicsit több vérrel kell szembesülnie velem kapcsolatban az utóbbi hónapokban, mint amit szerettem volna. A gurkó becsapódásának nyoma még a kezemen is meglátszik, ahol eltalálta. A megannyi ékszer se tette kellemesebbé ezt a randevút.
Tiszta kezemmel elveszem a felkínált zsebkendőt és orrom elé teszem azt, hogy segítsen megállítani a vérzést, és közelebb húzódok Holden esernyője alá. Hálás vagyok a gondoskodásának, jó érzés, hogy vigyáz rám. Hallom közben, hogy a kommentátor a cikeszről beszél, de most az egyszer nem tudok rá figyelni. Ismét elszalasztom Zafira bravúros mutatványát. Már csak arra eszmélek fel, hogy a tömeg együtt ünnepel a Hollóhát győzelmének.
- Sose foglak megérteni titeket, miért vállaljátok ezt önként. – mindig is tudtam, hogy a kviddics brutális sport, de ez most nem hozta meg jobban a kedvemet a kipróbálására. Nem tűnik fel, hogy a tömeg üdvrivalgása valahogy… másabb, mint az eddig megszokottak. Ha mégis, azt csak a kupadöntő számlájára írhatom.
- Legalább személyesen gratulálhatok a csapatoknak a gyengélkedőn. Elkísérsz? – állok fel, hogy minél hamarabb odajuthassak, megelőzve a tömeget. Madam Pomfrey bizonyára a játékosokkal lesz először elfoglalva, az én sérülésem pedig valószínűleg rutin munka már neki. Kivéve, ha a pálcám is meg tudja gyógyítani, amit kétlek. De egy biztos: nem csak új pálcát kell majd vennem, hanem egy stílusos esőkabátot is.