he hides in the shadows

┏━━━━༻❁༺━━━━┓
a grin where mercy
should have been
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛

Anyám azt tanította, hogy ami e ház falain kívül, odakint, az utcán történik, az nem a mi dolgunk. Nem számított tehát, hogy mi az, amit akaratunk ellenére is látunk, vagy milyen híres is a varázsvilágban annak az arca, akit felfedezni vélünk. Akár a Mágiaügyi Miniszter maga is térjen be idegesen a Borginba, vagy távozzon a Szirénből úgy, mintha kicserélték volna. Anyám csak behúzta a konyhaablak függönyeit, amikor észrevette, hogy épp olyat látok odakint, ami nem az én szememnek való. Nem foglalkoztam utána többet se ezzel, se a többi, gyanakvásra okot adó dologgal.
Füleim ennek ellenére nyitva tartom, mint mindig. Annak ez idáig mindig hasznát vettük, ha például időben tudtam szólni egy minisztériumi razzia miatt, és mindig jól jött az is, ha idő előtt megtudtam, ha valami különleges áru kerül valamelyik üzlet polcaiba.
Van még egy érzékszervem azonban, ami túltesz a látásomon a konyha ablaka mögül, és a hallásomon, ahogyan a sikátorból az Abszol Út derűsebb üzletei felé veszem az irányt. Ezt nem tudom eltompítani, sem irányítani. Nem volt mindig egyértelmű számomra, hogy mivel rendelkezem, és az sem, hogy ez másoknak nem természetes, de valahol mélyen mindig is tudtam, hogy mire figyelmeztetnek azok a szagok, amiket érzek. Legyen az apró füllentés vagy alig észrevehető önbecsapás, a szimat nem szokott cserben hagyni, és elég nagy bizonyossággal tenném rá akár az életemet is.
Nem véletlen, hogy azt a varjút olyan gyakran elhessegettem az ablakpárkányunkról. Nem szeretem, ha ott időzik. Nem az összes varjúra irányul a gondom, bár egészen olyan, mintha engedelmeskednének neki és hallgatnának rá. Egyedül az az egy, azokkal az ijesztő, zöld szemekkel, akinek itt létét nem tudom elviselni. Pedig állatokra nem szokott működni a szimatom. A kóbormacskákra se szokott. Akkor ennél a varjúnál hogyhogy szokott?
Bűzlik az egész, és bűzlik most a padlás. A bejárati ajtó mágikus zárral kezelt, így elképzelni sem tudom, hogyan tudott bejutni a lakásba. A szilveszteri ünnepség miatt mind a mugli, mind a varázslónegyed teljes felfordulásban áll, engem azonban nem hívtak sehova. Apám is csak odalent, a boltban ünnepel a betérő, jókívánságokat továbbító, állandó vevőivel.
Pálcám magam előtt tartom, és egy macska is megirigyelhetné az ügyességem, ahogyan a padláson osonok. Az egyik tetőcserép elmozdulhatott. Ez megmagyarázza, hogy miért is van itt annyira hideg. Az egyetlen fényforrást az a lyuk nyújtja a tetőn, ahonnan a sugárzó Hold és a kültéri lámpák világítása utat kap a padlásunkra.
A forrás maga egy letakart, valószínűleg már nem jól működő zongora tetején pihen meg. A szemei csukva, de én mégis tudom, hogy kiről van szó. Már nem csak a szeméről ismerem fel, hanem a csőrének formájáról és feketén irizáló tollazatáról is. Nem foglalkozok a nyomjellel, az itt senkit sem érdekel – a pálcám egyenesen rászegezem.
- Petrificus Totalus! – az apró madár megdermed, talán fel is ébred. De nem egyezek ki ennyivel. Egy revelio bűbájjal fedem fel titkát – és a szemem sem rebben akkor, amikor a zongoráról már egy felnőtt férfi merev, mozdulatlan teste zuhan le.
Karjaim összefonom magam előtt, de a pálcám továbbra is kézben tartom. Álcája lehullott. Tehetetlenül fekszik a földön, most pedig kénytelen viselni a következményeit annak, hogy mi történik akkor, ha nem hallgat a figyelmeztetésemre.
- Csak annyit kértem, hogy tűnj az ablakpárkányunkról! – fejem megemelem, ahogyan beszélek ezzel az emberi szennyel, aki azt hitte, hogy elég okos lesz ahhoz, hogy átverjen. De a szimatban nem lehet csalódni. Nem lehet becsapni azt.
- És akkor most beszélj, ha nem akarod, hogy kiadjalak a Minisztériumnak. A bácsikám küldött? Keresel valamit? – a fenyegetés ezen a ponton nem több annál, ami. A Minisztériumot senki se szereti, a spicliket pedig még annyira sem. Vannak azért elveim.