Erkély

Az első emeleten szinte a homlokzat teljes széltében fehér kőkorlátos erkély fut végig. Több széles, kétszárnyú ajtó is nyílik rá, általában a háló- és vendégszobákból.

((Nénémnek))

Huzat, vad szél szaggatja az ódivatú karnison lógó mélyzöld függönyöket a hatalmas franciaablakok előtt. Az egyik üvegezett ajtó nyitva van, itt fény és levegő áramlik be a szobába. Draco szobájába. A helyiségbe, ahová egy hete rajta kívül senki nem tette be a lábát, és amit, saját börtöneként választva, ő sem hagyott el. Igaz, a berendezések ripityára vannak törve, ám ügyet sem vetett arra, hogy esetleg rendbe kéne hoznia a tárgyakat. Majd megteszi helyette más. Neki semmi kedve hozzá. Csak egy újabb dühroham volt, semmi több... Házimanójuk hozzá van szokva ehhez, akárcsak anyja.

Most odakint áll az erkélyen, a derengő fényben, a hét első vacsorájának magányos elfogyasztása után, a pohár borral, és a kilátást bámulja.
Imádja a szobáját azért, amiért ablakai s erkélye nem az ostoba gyógyvizű tóra néznek, hanem az előkertre és a dombokra. Zöld, szeles dombok, a nem is olyan messze távolban pedig látszik a mugli falu... Északra pedig, a dombokon túl tudja, ott van Stonehenge. Ismeri ezt a vidéket, ismeri, mint a tenyerét. Otthon... Csendes, drága otthon. Itt nem zavarja senki és semmi.
A kellemes, édes március végi szellő mindenki más számára kellemesen simogató lenne, ő azonban csak egy újabb erőnek érzi, mellyel dacolnia kell. Hisz a hideg, durva szél bele-belekap ingébe, és teljesen összekócolja most épp fénytelen, szőke haját. Ő azonban áll, csak áll a kőpárkányra könyökölve, és miközben bele-belekortyol a száraz francia borba, a szürkületet nézi némán.
Holnap utazhat vissza az iskolába, hisz a tavaszi szünetnek vége. És úgy kell visszatérnie az ódon falak közé, hogy végre, szánalmasan hosszú idő után rádöbbent: Dumbledore tud a Tervről. Tud mindenről. Piton elárulta őket - ki más is lehetett volna? És ki mondta el Pitonnak? Már nem dühös, ahhoz túl fáradt, és eleget dühöngött: erről a szobájában ripityára tört bútordarabok is tanúskodnak. Eljutott abba az állapotba, amit úgy neveznek: az esélytelenek nyugalma.
Kezdi megérteni, anyja miért zokogott olyan hosszasan a lábainál, mikor Draco nyár végén, anno közölte vele, hogy a kocka immár el van vetve. Gyenge anyja akkor azt mondta könnyek közt, hogy ebbe a feladatba bele fog halni, és hogy inkább meneküljenek el... Ő akkor azonban már nem táncolhatott vissza. Nem mintha akart volna.
De lehet, hogy anyjának igaza volt akkor... És ez az egész egy csapda. Hisz Dumbledore-t maga a Nagyúr sem tudja megölni! Kezd tisztán látni - így hiszi legalábbis.
Viszont vele van az ostobák hűsége... Ami azt mondja: igen, kitart a végsőkig. Nem bukhat el. Ám ha mégis... inkább haljon meg a próbálkozás közben, minthogy aztán ki kelljen állnia a Nagyúr haragját.

Az egész hetet szobája magányában, elsötétített ablakoknál töltötte, nem evett és alig ivott valamit, ma végre visszatalált önmagához.
Nincs több ostoba terv. Innentől fogva mindent egy lapra tesz fel, és a szekrény megjavítására fog koncentrálni. Már majdnem sikerült. Majdnem. Igaz, anyja állítása szerint az a szerencsétlen macska soha nem bukkant fel a Malfoy Manorban, de ez nem keseríti el. Nincs más lehetőség, nincs más kiút.
Egyszerűen sikerülnie KELL.
Egy ideje már csak áll mozdulatlanul, a boros poharat lazán tartva ujjai között. Az is furcsa, hogy nem fújta még ki vékony kezéből a szél. Haja a szemében, szájában, de ő nem mozdul: mintha nem lenne más, csak egy finom márványszobor a maga hűvösségével és időtlenségével.

A tékozló fiú.

[I'M YOUR DEATH]

// Draco //

* Sötétség.
Nagy a sötétség. Ez telepszik a tájra. Olyan sötét, olyan fekete, mint a hangulatom. Pont, mint az. De persze nem véletlen. Sosem volt. Sosem lesz. Nem is csoda. Én vagyok a megtestesült gonosz. De mi a gonoszság? Mi? Nincs rá magyarázat. Mert minden nézőpont kérdése. Minden. Ez is. S a sötét lelkem nem is lehetne más. Sok bűn nyomja. Sok elkövetett hiba. Sok megbánt döntés. És még több hazugság. Ármány. Mindezek a jó érdekében. Ami mások szerint rossz. Mások szerint… ennyit tesz a vélemény. De nem bánom. Semmit sem bánok. Semmit. Semmit. Semmit.
Épp ez lehet a hiba. De a Dark Lady mégsem bánkódik. Bűnhődni fog majd, majd… egyszer… talán… De nem most. Nem itt és most. Még nem.
Annak máskor jön el az ideje. Most viszont nem ez aggaszt. Nem ez. Más. Súlyosabb dolgok… másfajták… bár… mi lehet súlyosabb a bizonytalan jövőnél?
Az élet túl bonyolult. Összetett. Kusza. Kiszámíthatatlan.
Eddig jól mentek a dolgaim. Az Azkabant leszámítva…
Mert a börtönbeli szenvedés minden volt. Minden. Szenvedés, kudarc, fájdalom, s valahol öröm. Öröm, hogy nem kell egyedül tengenem az életben a Nagyúr nélkül.
Így is nehezebben bírtam ki. Mi lett volna akkor…?
Nem. Nincsenek eshetőségek. Ha voltak is, már rég tovatűntek.
Nincs már több „ha”. Már nincs. Ezzel kapcsolatban nem. Mással összefüggésben viszont igen.
És sok ilyen van, melynek utána kell járnom. Nekem. Erre senki nem képes. És senkiben sem bízom már meg. Vagyis… megválogatom az embereket. A férfiak erre gyengék. A nők közt is sokan. Elég csak a férjemig elmennem. Jellemtelen, akaratgyenge… és még ő mer engem őrültnek nevezni a hátam mögött! Szerencsétlen barom! Ennyi hosszú év után se ismer… ennyit tesz egy érdekházasság. Ennyit tesz egy fogadott gyermek. Ennyit jelentünk mi neki. Egyáltalán bárki. Vagy bármi. A Nagyurat is beleértve. Őt is. Mert Ő sem kivétel már. Ő sem. Biztos vagyok benne. Biztos… mint a Halál.

Épp Cissytől jövök. Délután érkeztem a húgomhoz. Volt némi nézeteltérésünk. Nem is kevés. S maradtak is kételyek. Leginkább a rejtélyes homály, amibe burkolózik az zavar. De ő ilyen volt mindig is. Szeretett titkolózni, terveket szövögetni… épp mint kislány korunkba… s a végén más irányított. Ő mindig álmodozott. Én viszont végrehajtottam mindent, amit akartam. Én voltam az erős, a harcias, az akaratos. Én nyertem. Ő meg jött utánam, vagy épp velem, ha úgy akartam. Most… most se változott semmi. Csak épp már felnőttünk. Saját életünk van. És fontos dolgokkal játszadozunk. De megtesszük. A játékszabályok nem változtak. Talán sosem fognak…
Talán…
Este lett mire végeztünk. Egész besötétedett. A ház meg… fényárban úszik. Pompa, dicsfény, és fennköltség. Mindezt hirdeti egyszerre. Én csak Luciust látom… meg Narcissa boldog életét. Igenis, irigylem. Lucius az enyém is lehetett volna… de nem így történt. Nekem a boldogtalanság a párom. S nem lesz ez már másképp. Még Mirol sem enyhíti az egyedüllétet. A magányt… Az Örök Magányt…
Senki sem…
Haza kellene indulnom, de sem kedvem, sem erőm nincs hozzá. Csak a négy fal várna. Olivia most nincs otthon… nélküle üres a ház. Rodolphus meg… elmegy mellettem… a házimanó, akivel társaloghatnék. Sajnos, korlátozottak így a lehetőségeim.
Helyette inkább sétára indulok. Csak a régi szép emlékek kedvéért. Nem kell sokat várni, rögtön a felszínre bukkannak.
A gyermekkor, a roxfortos évek…. Tom Denem… Lucius… a Mardekáros banda… a későbbi események… a muglivadászatok… a hatalomszerzés… a Nagyúr bukása… az Azkaban… a szökés… a bújkálás… és…és…és… a szomorúság.
Kezdem úgy érezni… kiégtem. Meglehet Rod miatt van. Más oka… nem tudom…
Öregnek és fáradtnak érzem magam. De teszem a dolgom. A Nagyúrért. Ő erőt ad. Mindig.
Mégsincs mellettem. Nem is lehet naphosszat, ez érthető. Nélküle… néha elhagy a hitem. A kedvem. Csak… pihennék.
Mégis a Tervet végre kell hajtani. S ha valaki, hát én igenis megcsinálom. Meg, ha addig élek is.

A hideg szellő lágyan kap bele az éjfekete ruhám anyagába. Nem tudom mikor jöttem ide ki, de itt vagyok. Az Erkélyen. Szép rálátással a kertre.
Itt még jobban sziporkázik minden a fénytől, ahogy az egész ház ki van világítva. Mintha fényárban úszna… mégsem én vagyok itt az Úrnő, vagy a Királynő… nem…
De itt van a királyfi…
Draco…
Ó, a kicsi Draco… a kicsi Malfoy, aki már nem is olyan kicsi…
Menyasszonya van, s feladata. Nagy feladata. Neki is erősnek kell lennie. De mennyire!
Sajnálom. Hisz a hibát nem ő követte el, hanem az apja. Mégis neki kell bűnhődnie.
Pont neki.
Mellé lépek. Eddig még nem vett észre. Pont mögé állok.
Halkan suttogok, akárcsak a feltámadó szellő. Lágyan, halkan, sejtelmesen. Nem akarom megijeszteni egykor volt tanítványom… a legjobb diákom… A legjobbat, aki többre vitte… talán a legtöbbre…
- A lezárt elme a legnagyobb hasznot hajtja… mindig. Lezártad… ugye? –
Villan meg a szemem… na de ezt a másik nem láthatja, hisz mögötte állok. Lehet, a frászt hoztam rá. Ez esetben csak sejtelmesen pimaszul mosolygok. Lehet, kirázta a hideg tőlem… nos… ez esetben is csak a szám görbül felfelé. Ha már itt vagyok Dracoval is váltok pár szót. Ráérek utána is távozni. Úgysincs kihez mennem már…  *

((Nénémnek))

Fogalma sincs, van-e rajta bárki is a kastélyban, de nem is érdekli. A házimanó, akit egy vagyonért szereztek nemrég, nyilván itt van, mintha hallaná is a halk pukkanást. Talán elvitte az üres tálcát a szobájából. Bár az is lehet, hogy csak egy ág ropogott, vagy a tető. Szokott néha, hisz a ház elég régi. Nem ócska, csak régi. Nemes és nagy múltú.
Be van zárkózva jelenleg saját kis világába, és nem is a dombokat látja már maga előtt, hanem saját terveit, új céljait és a komoly elhatározásokat. Mert elég volt a kudarcból. Egy életre elég.
Karja egy izmának rándulásával megtörik a láthatatlan márványpáncél. Az ajkához emeli a bort, de...
Minha egy léptet hallott volna a háta mögött. Szoknya vagy talár suhogását, ahogy belekap az erkély rostélyain bekúszó szél.
Fekete viharfellegeket hoz a távolból. Már látszanak.
Számított is a hangra meg nem is. Azt remélte talán, ismét csak képzelete játszik vele, és mutat neki olyan hangokat, melyeknek igazából nincs forrásuk. Hisz kimerült, kimerült önmaga sajnálásától, a rettegéstől és az undortól.
Az ismerős, szigorú hang azonban mégis megpendül, gyomra pedig összeszorul, ahogy, tudja, anyjának is, mikor meghallja ezt az átokverte hangot.
Nem mintha nem lenne oda nénjéért. Mélyen tiszteli, és imádja, csak az a baj, hogy valahol mélyen fél is tőle. Jelenleg pedig csak a Nagyúr jobbkezét látja benne. Azt, aki kikérdezi, és ha megtudja, hogy nem készítette el a leckéjét, megbünteti.
Nem fordul meg, bár félti a hátát: első tette a felszólítás hallatán az, hogy megerősíti elméje védelmét. A jégfal állt bár eddig is, még egy kezdő legilimentornak sem jelentett volna különösebb kihívást áttörni a védelmet.
- Mint mindig - válaszol. Hangja kissé rekedt, hosz egy héten át nem beszélt, és igazság szerint nem is ivott, csak ezt az egy pohár szerencsétlen kis bort most. Hátrarázza haját arcából, és kiissza a poharat, hogy az megnedvesítse kiszáradt száját. Csak ezután fordul nagynénje felé.
Mindig szívélyesen üdvözölte a börtönvicelt nőt, akiről ugyan sokszor hallott, viszont gyermekkorában csak annyit tudott róla, külföldön élnek. Később kiderült, hogy a külföld igazából Azkaban szigete volt, és hogy nénje sok más hű (és őrült) Halálfalóval együtt ott raboskodott, ám pár éve, mikor kiszabadultak...
Megismerte Őt.
Egy halván, örömtelen mosolyra még most is futja.
- Üdvözöllek, Néném. Mi szél hozott erre?
Hisz jobb, ha ezt tisztázzák. Ha kínzás is következik, szeretne minél hamarabb túlesni rajta.

[I'M YOUR DEATH]

// Draco //



 Okklumencia. A legfontosabb. Az életbenmaradás elmaradhatatlan kelléke… és a Sors akarata. Mert a gyengék elbuknak. Hány órán keresztül sulykoltam én ezt az unokaöcsémbe. S lám, lám… mára kikerült a kezemből. Tény, hogy okos gyerek. Szorgalmas is… de lusta és trehány. Mint az apja. S hiába is próbál ez ellen bármit is tenni. A vér nem válik vízzé. Soha. Sajnos. Vagy, hát ki tudja…
Megváltani senki nem fogja a világot, csak aki arra rendeltetett. Az meg úgysem tudja magáról… tehát…  nincs esély.
De persze én nem vagyok jós. Mindig is utáltam a mágia azon ágát. Olyan, mint egy kéz, mely a homályban tapogat. Néha hasznos, néha nem, s néha hoz némi eredményt. Néha becsap és átver. Sőt… néha a végzeted suttogja a füledbe.
Én nem akarom tudni a végzetem. Úgysem kerülhetem el, ahogy más sem a sajátját. S ez így korrekt. Így valós. Így életszerű.

Élet… persze… élni kell. Vajon Draco így van ezzel? Nem tudom. Nem, mert megerősíti az elméje bejáratát. Falat húz maga köré, olyan vasbetonfalat, amit senki nem tud áttörni. Helyes. Épp ezt szerettem benne. Gyors, ügyes, okos. Pillanatok alatt képes átlátni a helyzetet, s még hamarabb cselekedni. Ez nagyon is jó tulajdonság. Bizony.
De hanyag ugyanakkor. Ez ebben a percben is érződik. Mert ha egy pillanattal korábban próbálok a fejébe nézni… nem lett volna akadály.
Ezt ő maga is tudja jól. S aggasztja. Van is miért.
A mestere meglepte. Ejnye. Mikor lesz majd az az idő, mikor a mesteren túlnyúlik a tanítvány? Mikor túlszárnyalja?
Mert az én időm lassacskán lejár.
A Tervet véghezviszem… de hogy utána mi lesz…
Még a Nagyúr se tudhatja… épp azért mert a Terv… sajnos el is bukhat.
Most mindent egy lapra tettünk fel. Mindent.
Egy mindenkiért, mindenki egyért. Ha elbukunk, mindenki elbukik.
Lucius is, Cissy is, Rod is, és Draco is… akárcsak én. Mindenki.

Nem akarom ezt… persze hogy nem… ahogy más sem. De van és lesz, ami még nem történt meg, mégis érzed. Ezt viszont bőszen eltitkolom. S az én fejembe senki se lát bele. Soha.
Bárcsak Draco is ilyen lenne. Kőkemény, s sose nyitná meg a csatornát… sose látna a fejébe senki… Nagyobb biztonságba tudnám. Mert igenis, szeretem és féltem. Még ha bennem egyesek szerint nincs ily semmilyen érzelem, nem hogy olyan, mint a szeretet.
Csak annyit tehetek hogy mondom neki. Mint eddig oly sokszor. Később majd az idők folyamán úgyis a saját bőrén tapasztalja meg, mi a helyes. S majd akkor rájön, talán nem is butaság, amit órákon át mondogattam neki…
A kérdésre feltett egyszerű válaszra egy elégedett hümmentés hangzik el.
Mint Mindig.
Úgy legyen. Úgy legyen, Draco.
S nekem nem is kell szólnom, a fiú magától üdvözöl. Gondolom meglepte, hogy itt lát…
Mostanság amúgy is bújkálok… mint eddig… meg… nem túl jó a kapcsolatom Mrs. Malfoyjal. Ezt… lehet ő is tudja. Vagy sejti. Mindegy. Nem érdekel. Ahogy sok más se.
- Anyáddal volt dolgom. S megtaláltalak itt. Gondoltam üdvözöllek. Mert most jó darabig nem fogsz látni… A Nagyúr feladatot bízott rám… ahogyan Rád is… tudok róla…. -
Figyelem a reakciót. Minden rezdülést. S igen, megpróbálok belelátni a fejébe. De persze lezárta már. Direkt akartam. Így a kihívás. Már megszoktam Rodnál. Vele ugyanígy társalgunk. A másik rezdüléseiből próbálunk olvasni. Az arcról és a szemekből. Ez az igazi kihívás… főleg, ha nyersz s megfejted a másikat… az egész lényét… 
                         Ha…

((Nénémnek))

Nyeglén állja nagynénje pillantását. Fél kézzel a korlátnak dőlve, kezében az üres pohárral. Igazából szívesen hozzávágna a földhöz, vagy a falhoz, vagy a közelgő viharfelhőkhöz, de Bellatrix Lestrange előtt nem akarja kimutatni, hogy még a dühét sem képes legyőzni, és hogy még a csalódottságán sem tud felülkerekedni. Nem engedheti meg azt a luxust, hogy mások gyengének lássák. Igaz, hogy hibát hibára halmoz, és igaz, hogy nem áll jól a szénája, (sőt, egyikük szénája se, ha már itt tartunk, hisz az egész voltaképp Dracon múlik), de a látszattal sokmindent el lehet hitetni az emberekkel.
Kivétel ezalól a saját nagynénje. Mestere. Előtte valahogy sosem tudta biztonságban a gondolatait. Pitontól nem félt. Dumbledore-tól talán. Bellatrix azonban más.
Ő valahogy nem magukat a gondolatokat olvassa el, hanem... sokkal többet tud ennél, de még nem jött rá, mit. Mestere nyilván gondoskodott róla, hogy a tanítványa ne kerekedhessen felül rajta.
Igen, Draconak ez az elképzelése az összes tanárról. Gyűlöli őket. Egytől egyig.
Figyelmét felkeltik nagynénje szavai. Először látható érdeklődést mutat, mikor Bellatrix közli, hogy nem gyakran lesz köreikben... Talán összeveszett volna az anyjával? Véglegesen? Ám nincs rá módja, hogy rákérdezzen, hiszen nénje egy sokkal aggasztóbb tényt közöl.
Hogy tud... arról.
Vonásai megkeményednek, mindez azonban egy másodperc töredékéig tart. Aztán a játék...
...kezdetét veszi.
Érzi, nénikéje megpróbál behatolni elméjébe, ott azonban csak a felszínre helyezett jellegtelen gondolatokat láthatja. Dolgozatok, tanórák, tanárok, randevúk. Minden, ami lényeges, gondosan el van zárva a jégpáncél alatt. Pontosan úgy, ahogy tanították neki. Pont, ahogy tanították.
Nem lendül ellentámadásba. Sejti, Mestere ellen úgyis esélytelen lenne. Az arcjátékot kezdi hát figyelni. A tébolyult lélektükrök mögé akar látni.
- Természetes, hogy tudsz róla - szólal meg végül. Arcán magabiztosság és elfojtott félelem sajátos keveréke tündököl. Mintha félne a holnaptól, mintha... Alig várná a holnapot. - A Nagyúr bizalmasa vagy, nénikém.
Hííízeleeeg, ehhez nagyon ért. Belül persze forrong. Bár lassan kezdi megszokni, hogy mindenki tud a Tervről. Vajon akadnak, akik már fogadásokat is kötöttek, hogy meddig bírja? Aszentségit!
De nem. Senki nem veheti el tőle a dicsőséget. Senki.
- Remélem, hasonlóan bíztató eredményeket tudsz majd felmutatni Urunk előtt, mint én, nénikém - járatja a száját, és közben nagyon reméli, hogy kudarcai híre nem terjedt el túl széles körben. Sőt. Egyáltalán.

[I'M YOUR DEATH]

// Draco //



A kételyek mezeje jön. A fiatal úrfi nem tudja, mit higgyen. Jogosan kételkedik. Meg is teheti. De ismerhet már engem. Elég jól. Jobban, mint mások. Beleértve a saját férjem. Mert bizony Draco-t többre becsülöm, mint őket. Mindannyiukat. Na de ennek a folyamatnak a része is hosszú történet. Nem érdemes belemenni. Most meg nincs idő. Mert az értékes percek elsuhannak, mint a kósza szél, mely végigsöpör újra és újra a tájon. Így figyelmeztet…
Én pedig felszegett fejjel figyelem a másik lélektükreit.
Igen, tudok a Tervről. És nagyon nem tetszik. Nagyon nem.
Bevallom, önző okokból.
Én is megcsinálnám, Én el is végezném, Én akarom megtenni.
De nem tehetem. Nem. Nem. Nem.
A parancs egyértelmű volt, s nem szegülhetek ellen. Pedig milyen jó lenne! Piton is bűnhődne. Mert ő is egy ostoba kis féreg. Rég el kellett volna taposni. Longbottomot is felkutatnám… felidézném a régmúltat… a szülei hajdani egykorvolt mását… s ő is mehetne a Mungóba… hogy teljes legyen a család. S Draco helyett igenis elvégezném a feladatot. Megölném, hidegvérrel ölném meg az igazgatót. Mert mindig is gyűlöltem. És túl sokat ártott nekünk. A bosszú hajtana. A Nagyúr pedig nem enged. Megköti a kezem. Már megint… de… miért?

Napok, hetek óta rágódok ezen. Nem jöttem még rá. És ez idegesít.
Mert előttem sosem voltak titkai. Soha. Most mégis… szinte kirekesztett. Pedig mennyit bizonyítottam! Mennyit tettem érte! S lám… mindez semmibe vész. Egy pillanat alatt romba dől… nevetséges. A hűségem nem kifogásolható. Ki ült több évig az Azkabanba? Ki raboskodott és szenvedett? Kibírtam… Érte kibírtam…
Most jogosan vagyok rá dühös. Ennyit jelentek neki. Egy bábot, akit kedve szerint mozgathat. De nem marad ez sokáig így. Mert visszaszerzem a becsületem. Azt akarom, hogy úgy, mint régen, velem foglalkozzon. Kérje a tanácsom, hallgassa meg az ötleteim… és hagyja, had tegyem a dolgom.
Eldöntöttem. S meg is tartom. De ettől függetlenül most Draco-nak kell bizonyítania.
Senkit sem érdekel, hogy nem elég érett. Nem elég kitartó és elszánt. És nem tudatos.
El fog bukni. S ezt nem akarom.
Bízom benne, de… kételkedek. Főleg a feladat nehézsége miatt.
S galád módon mintha nem lenne neki elég ennyi, még egy terhet teszek a vállára. De csak azért, mert tudom, benne bízhatom egyedül. S hogy miattam ezt be is tartja. Biztosan.

- Draco… én eleget bizonyítottam már. Többet mutattam fel, mint eddig bárki a Halálfalók közül. Nekem nem kell semmilyen eredményt elérnem. – lélegzetvételnyi szünet. – Neked viszont igen. S erre még nem vagy felkészülve. Mégis meg kell próbálnod. Ki kell köszörülnöd a csorbát. Hiába nem te botlottál meg…-
Vállat vonok, s a rideg tekintetem most a távolba mered. Sajnálom a fiút. Mégse segíthetek rajta. Kikerült a kezeim közül. Mindössze csak szemmel tarthatom, s figyelhetem az útját. Talán, kis szerencsével, a háttérből beleszólhatok a dolgokba… de nem reménykedek ebben sem már.
- Viszont nem ezért jöttem… én is feladatot bízok rád… -
Akár ellenére van, akár nem, el fogom mondani, mit kell tennie.
Aztán majd kiderül, hogy mi lesz.
Az idő majd meghozza az eredményt… meg a jót… vagy a rosszat…

((Nénémnek))

Lassan folyik hűvös társalgásuk, s tele van elszántsággal, hamissággal, fitogtatással. Ki az erősebb? Ki a trükkösebb? Melyikőjük hűbb híve a Nagyúrnak? S melyikük hasznosabb?
Mindez nem kérdés, ha a dolgot Bellatrix szeméből vizsgáljuk. Mindez azonban megkérdőjelezhető, ha Draco is képbe kerül. A friss vér hatékonyságát nem szabad lebecsülni. Az ifjak lelkesedését, a találékonyságot, a bizonyításvágyat? Melyikük ér többet a Nagyúr szemében? Az, aki úgy gondolja, nincs már mit bizonyítania, vagy az, aki szentül hisz benne, hogy újabb és újabb eredményeket kell felmutatnia az életben maradásért?
Mert ez egy kemény játszma. Ahol nincs pardon.
És ahol nem bocsátják meg, ha hibázol.
Így hát apró, hitetlen-tiszteletlen mosolyrándulás jelenik meg vékony ajka szegletében, mikor nagynénje közli, hogy ő már hátradőlhet. Mert nem, ez nem így van. Sose lesz így. Itt minden egyes nap egy átkozott küzdelem.
De neki csak jó, ha nénikéje így gondolja, nem? Egy ellenféllel kevesebb. És? egy mentorral is, bár csak a belsejében elrejtőzött hálás gyermek tekint Bellatrix Lestrangera tanítóként, aki a fogja a kezét.
Hisz többé már nem.
És erre a nő rögtön figyelmezteti is. Közlik vele, hogy küldetése van, és hogy egyáltalán nincs könnyű dolga. Ezt eddig is tudta, az ördögbe is. És bár nem remél és nem is kíván együttérzést senkitől, mégis? rokonok! Ennél többet várt. Bár persze tisztában van vele, hogy Bella a saját fiait is boldogan dobta volna oda Nagini elé vacsorának, ha a Nagyúr arra kéri.
Még szerencse, hogy Olivia lány.
Lassan kiderül, mi is Bellatrix jövetelének és annak, hogy őt itt felkereste, a célja. Felszegett állal büszkén, magabiztosan áll a szélben, és nénikéjére néz. Kicsivel magasabb nála. Kicsivel.
Kivár, mielőtt felelne, de csak egy keveset.
- Tudod, nénikém, hogy csakis és kizárólag a Nagyúrnak tartozom hűséggel. Csak az ő parancsait teljesítem.
Az eszébe se jut, hogy ez inkább egy személyes jellegű kérés. Ugyan! Van olyasvalami Bellatrix Lestrange életében, ami fontosabb lehet a Nagyúrnál, és ami megéri neki, hogy szívességet kérjen Dracotól?...

[I'M YOUR DEATH]

// Draco //



 A lehulló szőke tincsek sem feledtetik azt az elszánt pillantást, melyet Draco küld felém. Még a bájos, gyermeteg arc sem enyhíti azt a kitartást, ami a fiúban nyugszik. Még most. S még egy idejig. Addig, míg van erő. Mert ha az egyik elszáll, akkor a másik követi. Örök hűség a két különböző érzelem közt, s lám lám, most mégis egy, egy egyesült szövetség, amelyben ha egy bukik, viszi magával a másikat. Pont, mint az életben. Abban a keserves, kudarccal teli pokolban. Ahol egy ha hibát követ el, romlásba dönthet mindent. Mindenkit.
Lucius ezt tette, s mindannyian bűnhődünk érte. Leginkább a fia. No de ő mikor volt tekintettel másokra? Soha. S én épp ezért nem akarok ilyen lenni. Ezért készítem fel a lányom is időben mindenre. És ezért próbálok a számára, legalább neki, egy viszonylag biztonságos jövőt kialakítani. Lefektetni az alapokat, mert én, lehet már nem leszek addigra. Sosem tudni…

- Hát persze… csak Neki. De Draco a helyes elvek is néha hibásak. Én nem számítok neked? – vonom fel a szemöldököm, s sértődött arcot vágok. Mert mégis nekem kellene a legtöbb hálával tartoznia. Erre tessék! Mintha minden természetes lenne. Hálátlan kölykök!
Karjaim összefűzöm magam előtt és a korlát mellé lépek. Pislogok a sötétbe, s… várom a választ. Vagyis, nem is igazán várom. Inkább csak… húzom az időt. Megpróbálom összeszedni a gondolataim. Keresem a szavakat. Mert csak ez a fiú a reményem. Másba nem is bízok jobban a családomon belül, mint benne. Ha úgy tetszik, Olivia után ő a családom. Más…. Nem.

-Néha meg kell szegni az ígéreteket. Át kell lépni a határokat. S el kell törölni a szabályokat. –
Pillanatnyi csönd. Csak a hatás kedvéért.
- S szeretném ha megtennél nekem valamit. Valami fontosat. Mert… én már nem biztos, hogy meg tudnom tenni, mire oda kerülök…-
Szépen körülírva minden, de a lényeg várat magára. Még egy kis ideig. Ha a fiú rábólint, beavatom mindenbe. Ha nem… hát új tervet kell készítenem.

((Nénémnek))

Összehúzza a szemét. "A helyes elvek hibásak..."? Nem érti. Mit akart ezzel mondani nénikéje? Ugye nem azt közli vele, hogy pártütésre készülnek a Nagyúr ellen? Nem, azt biztosan nem, bár... Erre a gondolatra lelke egy percig az öröm hidegét lélegzi be. Szabadság ígéretei lennének talán e szavak? Izgatott lesz, pedig még el sem hangzott semmi tény.
Nem. Jég, fal, okklumencia. Nem szabad elkalandoznia. Nem szabad ábrándoznia.
Hiszen mindez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. S így is van. Keserű tény, hogy egyikük sem elég bátor (vagy ostoba) ahhoz, hogy szót emeljen a Nagyúr ellen, és szövetségeseket keressen egy olyan viperafészekben, ahol az jut ételhez, aki a másikat halálra marja.
Tekintete elpillant a nő feje mellett oldalra. A pontra, ahol az imént letűnt a napkorong. Nincs már más, csak a sötét, meg a hideg szél.
Talán várnak tőle valamiféle választ, de ő a szemrehányást inkább költői kérdésként értelmezte. Nincs felelet. Minek is lenne? Kimondja, hogy "Dehogyis nem"? Hülyeség.
Bár olvashatna most a nő fejében, de... Nem olyan ostoba, hogy megpróbálja.
Aztán... megint a hitszegéssel jönnek neki. Várj várj várj. Most komolyan? Tényleg? Az imént világosan kijelentette, hogy hűséges a Nagyúrhoz. Úgy tudta, Bellatrix is az.
Áhá. Szóval ez egy próba!
...és ha nem?
Ő is karba fonja a kezét, nemtetszése jeléül, de egyéb gesztust nem tesz. Szeme sarkából figyeli csak nagynénjét.
- Ezt nem értem, Nénikém - mondja ki végül mégis a dolgot, bár utálja beismerni, ha valamiben nem jeleskedik. - Rendkívül rejtélyesen fogalmazol... Mégis hogy várhatod a támogatásomat egy olyan ügyben, amiről nem tudok semmit?
Bellatrix felé fordul, és leereszti a kezeit. Pont szembeáll a széllel.
- Elképzelni sem tudom, mi jár a fejedben.
Óvatosan fogalmaz. Ki kell derítenie, tényleg a puccsról van-e szó. Minden mondat oda vezet. De... Hátha téved. Nem lenne szerencsés hamis vádakkal illetnie egykori mentorát, már csak azért sem, mert még ráfoghatják, hogy éppen az ő fejében fordulnak meg efféle lázító gondolatok. Abban pedig nem lenne köszönet...

[I'M YOUR DEATH]

// Draco //



Elég csak egy pillantást vetni a fiatal Malfoyra. Összezavarodott. Tisztán látszik a zavarodottsága. Nem tud kiigazodni rajtam, s ki tudja milyen gondolatok kerítik hatalmába. Biztos semmi jóra nem gondol, de hát ki gondol, aki engem ismer, vagy rám tekint. De hogy pont Draco ne ismerjen engem…
Önmagamban halkan mondok le a fiúról.

Könyörgés az összes szó. A fiú szavai. Fél. Reményt adhatok neki, bár nem tudom mire gondol, de biztos valami cselszövésre. Pont mit én tervezek. Hát ez jó. Mert soha. Soha nem hagynám el a Nagyurat. Ostoba kölyök. Ebből is látszik, gyermek még. És felelőtlen. Igaz, most van annyi esze, hogy lezárja az elméjét, de más esetbe, mint mikor jöttem, nem volt fal, s bárki könnyeden belelátott a gondolataiba.

Felnevetek. Hangosan. Gonoszan. Szemeim pedig megcsillannak. Hogy lehet ilyen ez a fiú? Bevallom csalódtam most benne. Többnek hittem. Többet láttam benne. Na, de azért nincs elveszve minden remélhetőleg. Ha kicsit összeszedettebb, jobban koncentrál…. talán… talán…
- Nem kell találgatnod, mert elmondom. –

Hangom kemény, éles, már már követelőző. Hidegen pillantok a kék szempárba, s próbálom úgy is rányomni akaratom. Csak a nagyobb hatás kedvéért.
- Vigyázz Oliviára. Vigyázz rá. Ő még kicsi. De ettől függetlenül célpont lehet. –
Tessék, kimondtam. S máris könnyebb, nehezebb. Mert most minden megváltozik egy csöppet. Nagyon is.
- Rád bízom őt. S ha baja esik, téged veszlek elő. –

Hirtelen mozdulat. Gyors, mint a villám. Megragadom a tőlem már magasabb fiú karját. Erősen, határozottan szorítom, de ez persze nem fájhat a másiknak. Nem is akarom, hogy a kín marjon belé, ezért nem erőlködöm, amúgy meg, megtehetném.
- Kérlek, Draco. –
Kértem. Hogy kapok e segítséget, rajta áll. Ez lehetne az oktatásáért cserébe a jussom. Ami jár nekem. És a lánynak is. Hisz rokonok vagyunk. És Olivia is Draconak. Elviekben törődnie kellene vele. Na de a gyakorlat a legtöbbször mást eredményez. Mint oly sok jó példa sora mutatja ezt.

((Nénémnek))

Ez a gonosz, kárörvendő és gúnyos nevetés, ez az őrült hahotázás.. Ettől kinyílik a bicska a zsebében. Nem, ő nem egy ostoba senkiházi, akit csak úgy ki lehet röhögni - ezt még a családjától sem tűri el! S főleg a családjától...
Mit röhög a másik annyira? Fogait csikorgatja, ajkai keskeny vicsorra húzódnak mérgében. Rohadtul vicces! Vajon akkor is ennyire kacagna nénikéje, ha szóról szóra visszamondanáa Nagyúrnak az iménti szavakat? Még a leghülyébb Halálfaló is arra gondolt volna, amire Draco, hát még ő maga... Nem ostoba ő, csak gyanakvó. Mindennel és mindenkivel szemben. Hisz hogy bízna meg bárki másban, ha a saját apjában sem tud már?
Igen. Tényleg nevetséges ez az egész. Fontolóra veszi, hogy fogja a poharát, és faképnél hagyja az őrülten nevetgélő nőt - hisz annál több esze van, hogy rátámadjon, vagy esetleg megemlítse sérelmét.
Végre szavakká formálódik a gurgulázó rikácsolás. Mily kegyes! A pokolba az egésszel.
Akármi is lesz a kérés, nemet mond, és kész. Hát ezek után meg is érdemelné a másik. A rohadt életbe.
Oda se néz, ahogy Bellatrix végre kimondja óhaját.
...Olivia?
Na tessék! Ezek után még hajlandóak egy kölyköt is a gondjaira bízni? Hát mi ő, dadus bácsi?!...
És még meg is fenyegetik. Cöh.
Ha biztos lenne benne, hogy a másik nem látná, teátrálisan forgatná a szemeit, így azonban eszébe se jut ilyesféle szemtelenség. Épp mély levegőt vesz, összeszedi nemlétező bátorságát, hogy kimondhassa a NEMet, mikor hirtelen a karjába csimpaszkodnak.
Úgy néz oda, mintha Bellatrix soha életében nem érintette volna még meg, és különösen furcsa is lenne ez a gesztus a nőtől. Az is. Az is...
Az izom megfeszül az ujjak bilincse alatt, tudat alatt. Hiába, egy szinte felnőtt férfi testi ereje még mindig nagyobb egy középkorú, csontsovány nőénél. Ha már a varázserőben nem tudja felülmúlni... De nem akart ezzel semmiféle fenyegetést közvetíteni nénikéje felé. Csak egy apró rándulás, semmi több.
És a kérés...
Nem. A nemlétező becsülete nem engedheti, hogy nemet mondjon. Nem engedheti sem a hevenyészett hála a tudásért cserébe, sem pedig a család köteléke.
Megfogja nagynénje kezét, és finoman lefejti a csontos ujjakat a karjáról.
- Nem fog baja esni.
Ígéret.
Megértette és elfogadta a parancsot.
Egy pillanatra tekint csak a nő mély szemeibe. Csak egy pillanatra, hogy jelezze, meg lehet benne bízni.
Néma szövetség köttetik...

[I'M YOUR DEATH]

// Draco //

Kiélezett a pillanat. Le sem lehet tagadni. S ez leginkább két emberen múlik, akik a világot váltanák meg. De nem egymásért. Érzem. Tudom. És leginkább… ez sosem volt kérdés.
Mert bárhogy is törődtem vele, szerettem őt… Draco Narcissa fia. És Luciusé. Akár tetszik, akár nem. Persze egyesek vad elképzelése, hogy idegenekért is tűzbe mennének. Ez a fiú csak a rokonom. Semmi több. Pótolható darab. Így nem menteném meg. Nem feltétlenül.
A kérés viszont más. Nem rá akarom tukmálni a gyerekfelügyeletet, hanem… csak annyit, hogy figyeljen. Figyeljen arra, akit a gyermekemnek merek nevezni. Aki a nevemet viseli és aki számunkra az utolsó reménység.
Azért, mert már tudom, sosem lesz fiam, akit az Uram lábai elé tehetek. Nem. Nem leszek olyan szerencsés, mint Cissy. És sose nézhetem, ahogyan a fiam sikerrel jár. Soha. De ő megteheti. Mert neki itt van Draco.

Az irigység hosszú hullámokban önt el. Évek óta tart már ez. Évek óta, nap mint nap, s ezen semmi sem változtat, semmi sem enyhít, semmi sem feledteti. Nem is kell, de lényegesen könnyebb lenne ettől az életem. Tisztábban látnék, s jobban tudnék összpontosítani másra. Az újabb elvégezendő feladatokra. Mert a gondolataim sekélyes felszíne alatt folyton ott munkál bennem, úgy mint másban is.
De ezen semmi sem változtathat már igazán. És lassan kezdem is elfogadni a puszta tényeket. Ugyanakkor nem véletlen, ha egyszerűen csak olyasvalamit kérek, amit nem lehetetlen megváltani. Mert ez nem az. És mindamellett, sosem kértem. Soha. Az számomra az utolsó dolog a földön. Nem alázkodok én meg senkinek. A Sötét Nagyúr sem várja el, hisz tudja, ki mennyit ér. Ám most itt kénytelen voltam megtenni. És nem önmagam miatt. Ez pedig így más színben tűnik föl. Amit nagyon remélem a Malfoy gyerek is ért.

Nem fog baja esni.
A válasz egyszerű, tömör, s nem is kell más nekem. Nem tetetem le vele a Megszeghetetlen-esküt, mert nem. Nincs szükség ilyenekre. Elég a szava. A puszta adott szava. És jogos a kérdés: Miért is?
Mert tudom, Olivia mennyire ragaszkodik hozzá. Tudom, ő se megy el mellette. Egyszerűen a kapcsolatukra építek. Az érzelmek labilis talajára, ami nem elég megbízható. Ezért van ott mellette szoros támogatásban az én személyem keltette félelem. Mert ha csak haja szála is görbül… én intézem el Lucius egy szem kicsi fiát. Akármit is mond maga a Nagyúr!
S ennyi bőven elég.
A kezemhez kéz ér, s az ujjaim megadóan ernyednek el. A másik elhúzza a karját, s immár szabad, mint a madár. Nem húzom őt le a sötét mogorva valóságba.
Nincs is már mit mondanom. És neki sem a legnagyobb valószínűség szerint.
A szavaira egy bólintás a válaszom. Magamban mondom csak ki, hogy: Úgy legyen.
Mert nem bánnám ha a dolgok ezen részével nem lenne semmi fennakadás vagy probléma.
És az utolsó jogán sem vetek fel semmi. Ez szokatlan lehet tőlem, de leginkább, most a helyzet komolysága követeli meg a hallgatást.
Végül ellépek s az ajtó felé indulok. Megállás nélkül. Csak az ajtó kilincsét érintve fordulok hátra. Sötét tekintetem a fiúra vetül, talán valami hálaféle is megcsillan benne, de meglehet hogy mindössze érzéki csalódás az egész. S végül elnyel a ház sötétbe boruló belseje, hogy végül a főbejáraton át távozzak az éjszaka homályába oly váratlan hirtelenséggel, ahogy ide érkeztem.

~Vége~