Kert

[hátakkor… szia]

Tény, hogy a mai este nem lett olyan verőfényes, mint ahogyan azt előre vártam. Igazándiból egy jó kis beszélgetés céljából tértem ma be ide, ám ebből csak siránkozás, bocsánatkérés és egy kevés nevetés, jókedv jutott. Még az a kevés jó is, azt kell, mondjam, így utólag, omlott volt. Vagyis nem szabadott volna. Ahogyan idejönnöm sem. Fene tudja, hogy mi lesz a barátságunkból. Ígérni nem tudok semmit, sőt, még azt sem tudom, hogy a lánnyal látjuk-e még egymást. Valamikor biztosan, de a Roxfortban már tuti nem. Én jövőre visszatérek az iskolába ő pedig valamiféle bujdosást tervez, szinte az egész elkövetkezendő tanévre. Nyilvánvalóan nekem jobb sorom lesz, bár még fogalmam sincs, visszatérhetek-e, hőn szeretett iskolánkba.
Megígéri, hogy nem rágja magát a történteken. Mondja ő. Tudom, hogy ebből egy szó sem igaz. Azért ismerem már annyira, hogy képes legyek leszűrni, mikor mond igazat, s mikor nem. Jó, persze, nyilván ez olyan érzés, amit nem tud elfojtani. Nem tudja elzárni a gondolatait, így akár akaratlanul is gondolhat rám. Naná, nem könnyű dolog, nekem se lesz könnyű, bár nekem nem sokat jelentett ez a kis incidens, így nem lesz nehéz elfelednem.
Egyetért velem. Ismét. Nem fogunk találkozni, de isten tudja, meddig nem. Lehet, hogy majd csak 10-15 év múlva látjuk egymást viszont. Az nem lenne túl jó, de ez ellen nem tudok mit csinálni. Ez a készülődő háború, s az országszerte lezajló rengeteg merénylet mindent felbolygat, noha nekem azokon kívül is éppen elég bajom van, példának szolgáljon ez a kis incidens, ami miatt sokáig nem merek majd barátnőm szemébe nézni, anélkül, hogy ne furdaljon a bűntudat. Egyszer úgyis elmondom neki. Minél hamarabb, annál jobb. Ragaszkodni fogok a személyes találkozáshoz, de remélem megért. Igazából tudom, hogy nem így lesz. Egy jó kiadós pofonra, egy hatalmas nyaklevesre számolok, amit ha nem ad meg ő, akkor majd én megteszem helyette.
Kissé meglepődök, mikor fejét mellkasomra teszi. Ezek után már nem kéne. Nem is akarom. Minden porcikám tiltakozik az érintések ellen. Nem is érek hozzá, mert abból már fene tudja, mi sülne ki. Elhúzódik, majd szemembe néz.
Elküld. Igen, erre számítottam. Vagyis, úgy voltam vele, hogy ha nem küld el, akkor elmegyek magamtól, már nem akarok több időt itt tölteni. Nem. Szótlanul, gondolataimba mélyedve felállok, majd elindulok a ház felé. Az ajtóból visszafordulva elköszönök tőle, azután a hatalmas házon átsétálva kilépek a már említett bejárati ajtón, s a holddal szembe találva magam, mosolyogva indulok el.

:: köszönöm a játékot

~End~

Végre túl vagyok a 6. évemen is és az utolsó következik. Leteszem a RAVASZ-t és továbblépek. Megkeresem anyám gyilkosát és elbeszélgetek vele. Erre a gondolatra mosoly húzódott végig az arcomon. Ez a nap kivételesen meleg volt így csak egy rövid farmer volt rajtam ami kb. a térdemig ért és az alja rojtos volt. Meztelen felsőtestemet nem kellett rejtegetni, hisz nem volt vele semmi probléma, a csajok imádják, ha egy izmos felsőtest jelenik meg előttük. Ahogy sétáltam az utcán láttam, hogy Barbaránál sokan vannak lehet, hogy buli van. Gondoltam benézek.
-Helló, mi folyik itt? Buli van vagy mi? - kérdeztem az egyik srácot, majd rájöttem, hogy ezek itt mind Roxfortosok. Barbarát kerestem a tekintetemmel. Titkon, valahol a lelkem legmélyén szerettem őt, jobban, mint egy barátot. Azt hiszem bele estem. De nem mertem neki megmondani, mert féltem attól, amit mondani fog. A pálcám a zsebemben lapult. Mióta betöltöttem a 17-et sosem tettem le. Főleg ilyen vészterhes időkben, mint ami most van. Ki tudja mikor ugrik elő egy halálfaló a bokorból, vagy éppen mikor jelenik meg neked Voldemort a férgeivel. Utáltam a bandát. Egytől egyig. Mocskos, alja népség, a varázsvilág szégyene, hogy egyáltalán képesek voltak sötét varázslatokhoz folyamodni. Mondjuk pont én beszélek. Egy halálfalót Cruciatus átokkal kínoztam meg, de megérdemelte. Erről szerencsére még senki sem tud, és remélem sokáig titokban is marad, mert nem szeretném ha ki tudódna. akkor ki is csaphatnak a Roxfortból, azt pedig nem akarom. Elvágná a karrierem mielőtt elkezdődne.
Egy új gondolat férkőzött a fejembe. Nagyon rég gondolkodtam rajta, de most eszembe jutott. Szerettem, és érdekes módon nem nagyon találtam rá választ. Úgy éreztem, hogy ennek így kell lennie és kész. Igen, mondhatnám, hogy szép, okos, aranyos stb. De ezek csak sablon dumák. Volt a csajban valami megfoghatatlan. Valami amit csak érezni, illetve a szíveddel lehet látni. Ez egyáltalán nem kapcsolódott a mágiához. Ez ott volt a muglikban is. Szinte majdnem mindben. Barbarát, ha jól emlékszem, akkor másodikban, de lehet, hogy harmadikban ismertem meg. Persze egy osztályba jártunk, de sosem vettem a bátorságot, hogy megszólítsam. Aztán egyszer bájitaltanon kért segítséget, mikor én már kész voltam. És ez nem merült ki az óra végeztével. Még most is barátok vagyunk. Vagyis ő barát, én meg kicsit többet szeretnék tőle. Majd talán egyszer. Remélem lesz valami, mert ha nem akkor halálfaló leszek, az tuti.

Hektor

Csengetés...
Egy újabb nap. Megint egy keserű ébredés. Ugyan az az unalmas napirend. Hétköznapi teendők elvégzése, búslakodás, emlékezés... Némi sírással fűszerezve. Az elmúlt hetek szürke hétköznapjai minden hajnalhasadáskor beköszönt és eljő újra és újra.
Egy fáradt mozdulattal lenyomtam az ébresztő órát, majd hátamra fordulva, a plafonra szegeztem a tekintetem. Szokásom mostanában egyre csak az elcseszett életemen elmélkedem, hogy mennyire elrontottam. Depressziós vagyok-e? Talán. Lehet meg is őrültem, lehetséges egy megtébolyult tizenhét éves vagyok. De ezt, mindezt semmiképpen nem szeretném a világnak mutatni, legfőképpen a családomnak nem. Hamarosan Hazaérkeznek, újraláthatom őket, talán utoljára, talán nem. Nem búcsúzom el tőlük. Biztosan visszatartanának. Az éj leple alatt tűnök el, amikor nem látnak...Boldogan üdvözlöm őket, mint ha mi sem történt volna.
Ezek után Caleb-bel és Emmával fogok bujkálni. És azután? Erre sem tudom a választ. Életem kilátástalan. Valószínűleg, próbálok bekerülni az Aurorakadémiára, de azt is csak azért, hogy auror lehessek. De ezek csak tervek, spekulációk. Egyáltalán nem biztos, hogy valamelyik is valósággá válik...
Gondolataim más vizekre eveznek.
A mostani nyár múltja...Hjaj...Már nem is próbáltam küzdeni az emlékek előtörése ellen, úgy is elérik elmém.
Könnycsepp.
Még egy.
Nem törlöm le, hagyom, hadd mutassa érzéseimet. Senki elől nem rejtegetem, nincs itt senki, nem várok senkit.

Felülök ágyamban, lábaimat földre helyezem, s a gardróbszekrényem felé lépkedek, de megtorpanok és a hálószoba ajtó felé veszem az irányt. Nem fogok még átöltözni. Francnak kell az. Kinek akarok tetszeni? Egyedül vagyok ebben a rohadt házban.
Bár hívtak el emberek, még sincs kedvem kimozdulni az odúmból. Akiket idehívtam, azok mind megbánták, vagy legalább is  lelohasztottam a kedvüket. Így már nem fogadok el egyetlen meghívást sem, s nem engedek senkit  ide be.
A konyhában elkészítem szegényes reggelimet. Müzli, némi tejjel, de mint eddig is, nem ettem sokat. A fürdőszobában megmosakodtam, s vetettem egy pillantást a tükörre, amiben egy alak állt. Szép volt, ápolt, nem voltak karikásak a szemei, még csak nem is látszott fáradtnak. Az alaknak a szemei kiemelték arcának sápadtságát. Nem volt végül is semmi gond vele, de valahogyan látszódott az arcon a fájdalom, kimerülés. Csak néztem és néztem az alakot. Ez volnék én? Ennyire depressziós vagyok, vagy már meg is tébolyultam? Pislogva nézem az arcot, majd otthagyom a helységben.
Huhogás.
Megjött a posta. A bejárati ajtón keresztül kiléptem a szabadba. Így reggel is már a nyári forróság uralkodott. Reggel? Inkább már délelőtt. A kapunál üldögélt a baglyom, karmaiban a postám. Elindultam a kis utacskán úgy ahogy voltam. Kócos, kibontott hajjal, pizsamában, mely jelenleg egy halvány rózsaszín szaténhálóingből állt csak.
A bagoly csak egy levelet hozott. Nyomban kibontottam. Hamarosan hazajönnek, még pár nap. Tehát hamarosan készülődnöm kell.
Újabb könnycsepp.
Kinéztem az utcára, ahol meglepően sokan mászkáltak. Kicsit pásztáztam a tömeget, s már fordultam vissza volna a ház felé, amikor egy ismerőst pillantottam meg. Barna rövid haj, magas termet, rövid gatyás tizenéves. Hektor? Itt?
Ha belegondolok, nincs semmi meglepő ebben, Ő is Godric's Hollowban lakik akárcsak én, e erre sosem láttam. Igazán nem találkoztunk a szünetben sem még. Pedig régi barátok vagyunk. Nem a legjobb barátok, csak olyan haver inkább.  
Nem tudom, honnan jöhetett, de mint a villámcsapás úgy hasított belém a gondolat. Köszönök. Nem. nem akarok beszélni senkivel. De végül is bunkósság lenne, ha nem köszönnék neki. Már valószínűleg észrevett engem, ahogy nézem, így végül rászántam magam az idióta ötletemre.
- Szia Hektor- integettem. Elég gyengére sikerült, akármennyire is örültem, hogy látom, megmaradt bennem az a keserűség, mely már egy hónapja kínzott.
Kimenni nem szerettem volna az utcára, hiszen még mindig egy szál hálóingben állok, mezítláb a kapunk mögött. Inkább intettem neki egyet. Remélve hátha idejön. Bár lehet, hogy nem kéne... De elhessegettem a gondolatot.

Barbara

Elmélyedtem a gondolataimban, és nem is figyeltem a környezetemre. Laza stílusban sétálgatok az utcán, és igazi stréber módjára különböző főzetek összetevőin, elkészítésén, tulajdonságain és hatásain járatom a koponyám, amikor ismerős hang hallatszik bal oldalról.
-Szia Hektor! - hallom a hangot, és odafordulok. Számomra csodaszép és egyben megigéző látvány tárul elém. Barbara áll a házuk bejáratánál és az aznapi postát tartja a kezében. Egy szál lenge, halvány rózsaszín szatén hálóinget viselt. Kissé elpirultam, de nagy nehezen, szabadulva a látványtól vissza köszöntem neki.
-Szia Barbi. Azért ennyire nincs meleg. - viccelődtem, majd újabba adag bátorságot véve magamon közelebb mentem hozzá és két puszit nyomtam az arcára.
-Hogy telik a nyarad? Mivel ütöd el az idődet? - a lehető legbárgyúbb kérdések voltak, amiket feltehettem, de ahogy ott állt, abban a gyönyörű hálóingben. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Túlságosan régóta áhítozom Barbi után, ahhoz, hogy ezt most kihagyjam. És lehet, hogy nem is lesz több alkalmam arra, hogy ilyet még egyszer lássak az életben. A mostanában uralkodó helyzet egyszerűen elbizonytalanította az embereket abban, hogy ki fog meghalni és ki nem. Lehet, hogy holnap meghalok. Bánni nem bánnám, csak olyannyira, hogy soha nem mondtam el Barbinak, hogy igazából mit érzek iránta. Emlékszem, amikor segítséget kért bájitaltanon. Ha jól emlékszem, talán másodikosok lehettünk, de a bájitalra már nem emlékszem. Odalépett azzal, az akkor még baba pofijával. Arra nem tudtam nemet mondani.
-Szia, tudnál segíteni? Látom te már kész vagy. - mondta. Én persze elpirultam, mint egy szépen érett alma, és csak bólintani bírtam. Odamentünk az asztalához és belenéztem az üstjébe.
-Ajaj. Itt nagy a gond. Ha jól látom, akkor felcserélted a sorrendet. Először kellett volna a mandragóra gyökér és utána a fátyolka. - okítottam ki, mire hálásan mosolygott.
-Szüleid? - kérdeztem visszatérve a valóságba.

Hektor

Talán mégsem volt a legjobb ötlet megszólítanom. Már verném a fejem a falba, az ötletemért, de már mindegy.
Nincs más választásom beszélnem kell vele. Nincs vele semmi gond, de már megint egy ahh...mindegy...
Vajon észrevett, vagy elment a füle mellett a köszönésem? Remélem nem hallotta meg. Egy ismerőshang ütötte meg a fülemet. Éééés... észrevett-.-
Puszi? o.O Meglepődtem, de csak vigyorogtam, örömmel nyugtáztam, hetek óta, az első igazi mosolyom. De le is hervadt. Magamra néztem és egy szál hálóingben kedveskedtem barátomnak. -.- csodás. Hirtelen, mintha meztelennek érezném magam, karba fontam a karomat magam előtt.
Reagálni se hagyott időt, és már kérdezte a kínos kérdéseket. Másoknak ezek a sablonos kérdések a nyárról, hogy a beszélgetés valahogy elinduljon. De nekem...nekem ezek szörnyűséges kérdések, melyek könnyeket csalnak a szemem szegletébe, elszorítja a szívemet. Hektor nem tudhatta, miért lenne kényelmetlen kérdés ez. Számára ez  átlagos, kedveskedő érdeklődés.
Arcvonásaim megkeménykedtek, s előjöttek az emlékek. Gyorsan rendeztem arcvonásaim mielőtt azt Hektor észlelhette volna.
- Öhm... ja félig-meddig jó. Csak itthon ücsörgök és ténfergek, esetleg a faluba sétálok - és egy újabb mosolyt erőltettem az arcomra, majd rajtam volt a sor- És te? Hogy vagy mostanában? Mit csinálsz errefele?
Csendben végighallgattam beszámolóját, majd feltette következő megválaszolandó mondatát. Erre már könnyedén válaszoltam.- Nyaralnak a húgommal együtt. Pár nap és hazaérnek. Addig egyedül uralom a házat.

Csend
Mély csend

Óóóó bakker, be kéne hívnom, hogy ne tűnjek taplónak. Kicsit lépkedek a lábaimon, majd rászánom magam következő hülyeségemre.
- Nem jössz be?- nem tudom miért csinálom. Nem sokon múlott hogy folytassam: "Vagy inkább nem"
Komolyan mondom le kéne átkozni engem egy hétre. Egy jó hosszút aludnék, nem kéne foglalkoznom semmivel és senkivel. Nem kell félni, nem akarok öngyilkos lenni még.

-Barbi

[/color]


-Köszönöm, bemegyek. Jut eszembe reggeliztél már? - kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy egy falatot sem ettem, és mivel megint anyám haláláról álmodtam korán ébren voltam. Elindultam Barbi után a házba.
-Hát a nyaram. Nos lássuk. Nem sok minden. Apunak nagyon sok a munkája a Minisztériumban Voldemort miatt, én pedig igazi stréber módjára falom a könyveket. Az a baj, hogy nagyon gyorsan elmegy a nyár, és az Aurorakadémiára akarok jelentkezni. Ahhoz pedig nem kótyavetyélhetem el a RAVASZT. Ha mégis balul sül el valami, akkor maradok tanár a Roxfortban. Mondjuk bájitaltan vagy Sötét varázslatok kivédése. Tényleg, te hova jelentkeze?. - kérdeztem. Reméltem, hogy van valami terve és nem csak teng-leng a világban, aztán majd ha jön valami, akkor fejest ugrik bele. Azon gondolkodtam, most hogy behívott, lehet, hogy itt lenne a remek alkalom bevallani neki, amit már régóta érzek. Ha nem megy el sürgősen átöltözni, akkor lehet, hogy olyat teszek, amit később megbánok, nem beszélve arról, hogy akkor szinte száz százalékig biztos, hogy minden eddig dédelgetett álmom összedől. Már annak is örülni tudtam, hogy egyáltalán behívott és nem ácsorgunk még kint az utcán mint valami szerencsétlen párocska akik azt se tudják mit kezdjenek a másikkal. Reméltem, hogy azért a "párocska" rész be fog jönni és nem rontok el semmit. Végtére is olyan rég álmodozom már arról, hogy elmondom mit érzek és ő is elmondja, hogy nagyjából ugyanazt érzi. Ahogy ott álltam a bejárati ajtónál félmeztelen arra gondoltam, hogy így kicsit illetlenség bejönni, akármennyire is nincsenek itthon.
-Őőő, nem gond, hogy nincs rajtam még egy trikó sem? - kérdeztem Barbit. Remélem nem látta, hogy kissé zavarban vagyok. Elvégre nem mindenkihez megyek be félmeztelen. Sőt. senkihez sem megyek be félmeztelen. Azért jó modorra is neveltek ezalatt a jó pár év alatt.
-És mi a terved a nyár hátralevő részében? - kérdeztem tőle megtörve agyament gondolatmenetemet.

Hektor

Végre olyan témák felé evezünk, melyek már nem "kellemetlenek". Rettentő rég beszélgettem ilyen könnyedén, talán tényleg hiányzott a társaság.
- Igen, ettem egy kis müzlit reggel- végre mosolyogtam. Végre jól érzem magam. Elindultam a ház felé, közben hallgattam Hektor mondanivalóját, s közben nagyokat bólogattam. Megint rám terelődik a szó. Nem igazán szeretek magamról beszélni, de most jól érzem magam.
- Váó, tanár. Nem rossz, talán én is maradnék, de én inkább más hivatást választok.
A Griffendél Godrik Aurorakadémiára szeretnék járni. McGalagony szerint még esélyem is van rá, mert nagyon jóü vagyok átváltoztatástanból, SVK-ból és bájitaltanból. Utána, ha minden jól megy auror leszek.
Szép lassan haladunk a ház felé, de Hektor megállít egy mondatával.
-Őőő, nem gond, hogy nincs rajtam még egy trikó sem?
Felnevettem. Jaj, olyan rég nevettem! Olyan jó érzés... Végre van kedvem élni. Most olyan gondtalannak érzem magam! Boldogan néztem barátomra.
- Nem dehogy. Mert szerinted én? Nézz csak rám, egy szál pizsamában vagyok - már nyitottam volna a bejárati ajtót, de visszafordultam.- Öhm...ne érts félre, engem nem zavar, ha bejössz, de nem leszünk inkább hátul, a kertben? Menj itt el a fal mellett és a medencéhez érsz. -mutattam a közeli falra, mely mentén egy kis út futott- Rendben? Én addig bemegyek és átöltözök, mert nem vagyok illő öltözetben - azzal benyitottam a házba, hogy átöltözzek.
[...]
Öt rövid perc után, kisiettem a hátsóajtón a kertbe.
Ahogy beértem a szobámba, lecsúsztattam magamról hálóingem, s felkaptam magamra egy rövid gatyát, és egy narancssárga topot, egy gyors pillantást vetettem a tükörre, és elégedetten konstatáltam, hogy már egy vidám lány néz vissza rám. Ez után rohantam ki a kertbe, ahol Hektor már biztosan várt rám.

Barbi

Barbi eligazított, hogy menjek hátra és a medencéhez érek. Felcsillant a szemem de ezt lepleztem. A lány kijelentette, hogy elmegy átöltözik.
-Miért, szerinted én illő öltözetben vagyok? - kérdeztem mosolyogva. Végül bólintottam és elindultam hátra. Meg is találtam a medencét. Most pofátlan leszek. Amíg Barbi öltözött ledobtam a gatyám, és úgy, ahogy voltam boxerban beugrottam a medencébe. Egy elegáns fejessel indítottam. Ezután leúsztam néhány hosszt, és magam is meglepődtem, hogy igencsak jól bírom a tempót. Szóval nem estem ki a formámból. Remekül éreztem magam. Késztetést éreztem, hogy átváltozzam. Megálltam egy pillanatra és körbe néztem, hogy senki nem lát-e. Barbi nőből van, tuti, hogy ellesz még egy darabig. Amy már tudja úgy is. Még 6.-ban megtudta, amikor segítettem neki bájitaltanból. Üsse kavics. Veszíteni valóm nincs. Koncentráltam, majd éreztem az átváltozással jár "mellékhatásokat". Végül befejeződött. Most már sokkal otthonosabban mozogtam a vízben és hódként akár órákat is képes vagyok elviselni a víz alatt. Állat alakomban békésen úszkáltam a medencében. Csak az a rengeteg szőr ne lett volna. Remélem Barbi nem fog ezért megharagudni. Mármint a szőrért, és hogy igénybe vettem a medencéjüket. Végtére is bunkó dolog volt tudom, de unatkozni sem akartam és ez így jó móka. Legalábbis annak tűnt. Észrevettem egy alakot a hátsó ajtóban. Csak a sziluettjét láttam, de tudtam, hogy ki az. Barbi. Na most aztán kapni fogok.

Hektor

Bár csak pár percig öltöztem, de reménykedtem, hogy a kinti hőség enyhült, de a reményem szertefoszlott, amint kiléptem a hátsókertbe. Füllesztő, majdnem zavaró forróság uralkodott a Godric's Hollowon. Reméltem, hogy Hektor nem tévedt el útközben, s szerencsésen hátratalált. A lépcső tetejéről pásztáztam végig a kertet, de Hektort sehol nem láttam. Hol lehet? nincs senki a kertben, csak.... csak egy hód?!
Ő lenne Hektor??? Szép lassan lelépkedek a lépcsőfokokon, míg le nem lépek a medence térre. Kikerekedett szemmel néztem a medencémben úszkáló állatot. A meglepettség ordít rólam. Volt annyi önuralmam, hogy a számat csukva tartsam. A medence szélén egy levetett nadrág hevert. Gondolatmenetem végére kikövetkeztettem, hogy Hektor a hód. Még ha idiótán is hallatszik. Egy ideig csak álltam, hogy felfogjam a dolgokat,, s csak utána szólaltam meg.

- Hektor...?- kérdezem, és meg sem várva válaszát, böktem rá a szemrehányásom- Miért nem mondtad el, hogy animágus vagy??? Különben is, szállj ki, tiszta szőr lesz minden!- nem volt semmi kedvem hódszőrt szedegetni a medencéből. Egy intéssel magam felé, jeleztem, hogy jöjjön ki.
És nem mondta el, hogy animágus! De még csak előttem se használta a varázslatot! Ajánlom neki, hogy a közelmúltban tanulta meg. Miután remélhetőleg kiszállt, és leültem egy közeli nyugágyra törökülésbe, s neki szegeztem a kérdést:
- Mióta vagy animágus??
Hód...Miért nem mondta el? Nem aszt vártam, hogy rohanjon hozzám és újságolja el azonnal, de azért egy beszélgetés alatt igazán megemlíthette volna, hiszen a barátja volnék, vagy micsoda.

Barbi

Mikor Barbi megjelent a medence mellett azt sem tudtam, hogyan reagáljak. Gyorsan a medence széléhez eveztem, és ott megálltam. Mivel a lényeget már tudta visszaalakultam emberik formámba. De a medencéből nem jöttem ki.
-Eszem ágában sincs kijönni. - böktem a fejemmel a medence mellett heverő nadrágomra.
-Es megnyugtatlak, ebben az időszakban nem vedlek, úgyhogy nyugi. Tiszta marad a medencétek. - próbáltam megnyugtatni. Még mindig a medence szélébe kapaszkodtam, nehogy egyéb dolog is napvilágot lásson Barbi előtt.
-Mióta is? Szerintem 5 éve biztos gyakorlom, a nem több. Még apa mesélt az animágiáról. Mikor rákérdeztem, azt mondta képes lehetek megcsinálni. És sikerült. Asszem tavaly vagy tavaly előtt. Már nem tudom pontosan. - magyaráztam el a lánynak, hogy mi ez az egész, de ő csak ledöbbenve állt előttem, mint aki még nem látott animágust életében.
-Na, nem egy olyan hú de nagy dolog. Csak egyet kérek. Ne légy mérges. - szinte már esdeklőn nézek háztársamra, remélve, hogy nem harapja le nagyon a fejemet.

Hektor

[bocsi, hogy csak ilyenkor]


Szemrehányóan dobogtattam a lábfejem, összefont karokkal. Azért elmondhatta volna. Mit képzel, eljön, én bemegyek átöltözni, és mire kijövök egy hód úszkál a medencében?! Jellemző... Én meg takaríthatok utána.
Hangosan felnevettem, minden mérges elillant, és felkaptam a nadrágot a földről. Kiráztam, leporoltam, majd nézegetni kezdtem.
- Márkás, mi? De jól megy valakinek!
Még egyszer kiráztam, s a medence szélére, pontosan elé terítettem, majd egy cinkos mosollyal hátat fordítottam, és úgy tettem, mintha rendkívüli érdekesség lenne, a pázsit. Belerúgtam pár kavicsba, vártam, hogy Hektor felöltözhessen. Milyen fura, megjelent és máris jobban érzem magam, nem is gondolok rájuk. Nem is bánom, menjenek a fenébe, elrontották, a már úgy is pocsék nyaram, megfosztottak jó pár naptól, héttől, sőt egy egész nyaralástól! Bár nem vágytam így se Horvátországba, de így könnyebb volt, szidni valakit, rákenni a dolgokat, könnyebb a lelkiismeretem, és így Hektorra fordíthatom minden figyelmem, és energiám, ami sok idő után, ismét megszállt, akár egy jó érzés...
- Kész vagy?- reménykedve hátrapillantottam, hogy már nem ádámkosztümöt visel vendégem.
Ha még a medencénél van, melléülök, le a földre, ha már kiszállt, a nyugágyak felé veszem az irányt, kényelmesen elhelyezkedek az egyiken, majd rámutatok a mellettem lévőre.
- Öt év az hosszú idő... Végül is tökéletes lett, megérte!- mosolygok rá, majd törökülésbe vágom magam. Nem kívántam többet szólni, ez ügyben, jobban fúrta az oldalamat, mi történt Hektorral, az idő alatt, amíg én a házban gubbasztottam.
- Szóval, mit csináltál nyáron? Mesélj nekem valami szépet! Nyaralás, csajok, buli, csajok?- cinkesen rámosolyogtam, majd érdeklődve ráaggattam a tekintetem.
Szembesültem: Nagyon régen láttam... A haja megnőtt, sőt talán maga Hektor is nőtt pár centit, így már fel is nézhettem rá. Borostája viszont gondosan el volt tüntetve, a mustráló tekintetek elől, igazán ápolt volt, és édes. Nem találok más szót rá, édes, aranyos. Jelenléte felüdít, jobb mint egy hideg koktél a nyára hőségben, sokkal.

Barbi

Hirtelen ledermedtem és azt sem tudtam mitévő legyek, amikor Barbi megjelent az ajtóban. Nem tudtam hova menekülni, hisz meztelenül elég vicces lett volna a dolog. Odalépett a medence szélére és elég mérgesen nézett rám ahhoz, hogy elgondolkodjak azon, hogy megint átváltozom és elmerülök, majd megvárom míg elmegy. Végül nem így tettem. Kérte, hogy vegyen fel a nadrágom, ami a jelen helyzetben nem volt valami egyszerű. Ezt jeleztem is neki, egy biccentéssel a nadrágom irányába. Odasétált és ledobta elém, majd elfordult. Még így is éreztem, hogy forrong és elég szúrósan néz egy távoli pontot.
- Bocsáss meg ezért, de le kell, hogy hűtselek. - mondtam és mire feleszmélhetett volna már nem tudta magát megtartani. Kiugrottam a vízből és a vállát elkapva berántottam a medencébe.
- És már mondtam, nem kell megijedni, ilyenkor nem vedlek. - mondtam már magam sem tudom hanyadszorra. Mikor kitombolta magát kimásztunk, én gyorsan felkaptam a nadrágom és leültem az egyik nyugágyra, míg Barbi a másikon török ülésbe vágta magát. Megkérdezte mit csináltam a nyáron. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy nem sok mindent. Egyszer mentünk el apával.
- Egyszer voltunk apával "nyaralni" idén. Bár az is inkább tanulmányi kirándulás volt. Sárkányokat és hipogriffeket mentünk bejegyezni. Helyettesítenie kellett a kollégáját. De én élveztem. Szeretem ezt a két fajt. - mondtam Barbinak, majd megelőzve az újabb kérdést én is feltettem neki ugyanezt.
- És te? 

Hektor

["kapcsolás!"]


- Kész vagy?- ismétlem meg a kérdést, a válasz hiánya miatt, de alig, hogy kimondtam a két rövidke szót, valami erős, és meleg, és nedves felnyalábolt, s mire feleszméltem levegőért kellett kapkodnom, hogy meg ne fulladjak a helyszínen itt és most. Egy rúgással fellöktem magam a medencevíz felszínére, s pillantásom barátomét kereste.
- Milyen kis pimasz! Ch!- megjátszott sértődöttséggel, egy darabig még lebegtem egy helyben, de miután láttam, Hektort egy parányit sem érdekli, hogy a nemrég frissen mosott ruháim, mehetnek ismét a szennyesbe, mert beszívta magába a klórszagot, meg még istentudja mit, feladtam és kimásztam a medencéből. Barátom -hál' Merlinnek már legalább egy ruhadarabban- várt az egyik nyugágyon. Szótlanul odabaktattam, és jómagam is helyet foglaltam egy másikon, de fel is ugrottam, és Hektorénak a végére telepedtem le végül.
- Hát jó, de a te károd lesz, ha ruhám mégis olyan lesz!- figyelmeztetem már-már nevetve, mire magamra néztem, a testhez simuló ruháimra. Sajnos túl testhez simuló volt, így -a melltartó hiányában- olyan dolgok is átlátszottak, amiknek nem kellett volna, gyorsan átfontam a karomat magam előtt, eltakarva a lényeget, mintha csak kényelembe akarnám helyezni magam, -megjegyzem nem a legkényelmesebb, de- közben reménykedtem, hogy Hektor a kis "részlet" felett átsiklik.
Fülig érő mosolyom alighanem tépő-bűbájjal se lehetne lekaparni az arcomról.
- Naaa, pedig az nagyon érdekes! Mindig is akartam sárkányt látni!- nem örültem, hogy rám terelte a szót, de most ez sem hervasztotta le jókedvem- Áh, nekem nem volt ilyen érdekes nyaram, csak járkáltam fel-le a házba, illetve a faluban, szüleim és Chloe most Horvátországban süttetik a hasukat valahol, de én nem is igazán vágytam oda, így nem szomorkodom, nyugodt nyaram van- nem teljes mértékben, de részben igaz- Nos, és kiszemeltél már valakit? Mármint barátnő ügyben?- rákacsintottam, visszaemlékezve a Bonnieval eltöltött délutánra, amikor azt hittem együtt vannak, nem így volt, de azóta megváltozhattak a dolgok.

Hát elkezdődik. Már hónapok óta erre az „utazásra” készülök fel. A nyár eddigi részét Jamesnél töltöttem főleg levelezve Barbival, bár mivel egy faluban voltunk sokszor összefutottunk. Az utóbbi időben Ő is eléggé maga alatt volt és elég hülye kérdései voltak, amikre nem igazán tudtam válaszolni. Egyik levelében Chamberpotról kérdezett, a legnagyobb Halálfaló tanyáról. Rosali óvva intett, hogy kerüljem el azt a helyet, ha életben akarok maradni. Nem értem mi baja lehet ennek a lánynak, egész szünetben bombázott a leveleivel egyre furcsább dolgokat írva. Remélem most már kicsit lenyugodott, és meg tudjuk beszélni személyesen a dolgokat.

De egyre inkább úgy érzem, hogy megkergültek körülöttem az emberek. Az utolsó pár hétben James sem volt egészen normális… sőt. Olyan zavartabb lett vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Minden kis szavamon mosolygott, de inkább ilyen „kínomban mosolygok” szájhúzogatásnak tűnt. Amikor kettesben voltunk furcsa csöndes pillanatok voltak, de igazság szerint nem akartam rá figyelni. Egyre jobban titkolózni kezdett előttem vagy nem is tudom, mintha bezárkózott volna. Vagy csak bemesélem magamnak? Biztosan, hisz James nem ilyen fajta, mindig közvetlen és többnyire be nem áll a szája. Az egész mai nap feszültséggel telt el, segített összepakolni a cuccaimat a vendégszobában meg még egyszer utoljára lenyomtunk egy mágus kvízt, mint két stréber, akik azon versenyeznek melyikük az okosabb. Ezt elég nehéz bemérni, mivel James inkább a bűbájokban meg átváltoztatásokban van otthon én meg a bájitalok és a fekete mágia felé hajlok. Kár hogy ez utóbbit nem tanítják a Roxfortban, csak a kivédését. A kvíz –mint az eddigi menetek nyolcvan százaléka- döntetlen lett. Ilyenkor elgondolkodok, hogy miért is nem kerültem a Hollóhátba… de a válasz rögtön bevillan: Talán mert megöltem azt a két rohadékot? Mindegy is. Tehát Jamesszel könnyes búcsút vettünk két óra néma, feszült csönd után. Na, jó, ha könnyes nem is volt mindenesetre valahol megható. Egy baráti ölelés és egy baráti –ámbár furcsa- puszi. Nos, igen engem is meglepett, de miért ne? Lehet, most látjuk egymást utoljára…

A bujkálás elég érdekesnek ígérkezik… A felszerelés megvan, száz fülé főzet, mugli haj, gyanuszkóp és az időnyerő, amit kipróbáltunk Jamesszel is. Oké, csak két órát mentünk vissza, de így is vicces volt ellógni „Wolf-nagyi” elöl. Jelenleg sincs fogalmam arról, hogy juthatott Rosali időnyerőhöz, de inkább nem is kérdeztem tőle, csak hálálkodtam. Minden cókmókomat a ruhákkal, könyvekkel együtt bele van gyömöszölve egy tértágított táskába, amitől már agybajt kapok, mert ha még egyszer leejtem, megsüketülök a robbanásszerű puffanástól. Remélem nem lesz ezekre szükség és nyugodtan átvészeljük azt az időt, amíg a Sötét Nagyúr van uralmon.
 Hogy még izgalmasabb legyen, Barbi beszervezett még egy „útitársat” kis csapatunkba. Emma Gray-t. Egy Hugrabugos liba, láttam már párszor suliban, de éppen elég volt számomra. Igazi szőke ciklon, cicababa, aki szerintem mindent pinknek lát. Nem igazán értem azt sem még is mi oka lenne bujkálni, folyton vigyorgott a suliban, ahogy az egy hugrás szeretet bombától el is várható. Habár lehet nem is lesz olyan szörnyű társaság, hisz Barbi bírja. Majd elválik…

Megérkeztem. A falu egyik végéből átgyalogoltam a másikba. A szokványos mugli ruhákban voltam, semmi különös: egy kopott farmer, tornacipő, póló meg egy vékony bőrdzseki, no meg a válltáska. A mellkasomon lévő dudor pedig jelezte Mao a zöld kígyó jelenlétét belső zsebemben. A pálcát már szorongattam, ahogy a Kenneth kúria előtt álltam éjjel fél tizenkettőkor. Az utca üres volt. Hogy Emma itt kint lesz-e vagy már Barbinál van, fogalmam sincs. De én leteszem a jelzést. Azzal magasra emeltem pálcámat és elsuttogtam magamat: -Expecto Patronum!-. Az ezüst sas kitört a pálcából és leírt egy szép íves kört a kúria körül majd visszatért a fadarabba, amiből kiszabadult. A jelzés meg volt, kíváncsi vagyok Barbi figyelt-e… Errefelé nem vészes ilyet csinálni, a faluban lakó pár mugli megszokta a furcsaságokat, ráadásul már a fél település alszik.

[EMMS]

- Protego! – hangom szinte már visításként hangzott a szűk sikátorban. Borzasztó büdös van itt. És elég hideg. Szokatlanul hűvös, a délelőtthöz képest. Dementorok. Na szép már nem csak ezek a mocskok. Kibújok a kuka mögül, de gyorsan vissza is kapom a fejem. Egy átok, majdnem egyenesen szembe talált. Közel volt.
   Hangosan zihálok, elvégre eddig futottam. Hibáztam. És ezt jól tudtam. Meg kellett volna innom a százfűlé főzetet, még mielőtt elindultam de neem. Nekem spórolnom kellett. Hülye! Hülye! Hülye!  Most már viselnem kell a következményeket. A halálfalókat, melyeket a bátyám állított a keresésemre. Még jó hogy ő nincs itt. Nem akarom újra látni a mocskos pofáját. Meg… félek, hogy elsírnám magam. Megint. Mintha naponta nem sírnék minden kis baromságon. Lehet, hogy mostanában túl nagy rajtam a nyomás és már kezdek túl érzékeny lenni.
   Közeledő lépteket hallok. Tennem kell valamit, de mit?! Túlerőben vannak. Nem tudom, mit tegyek. És ha megölnek? Sietnem kéne, mert Barbiék már tuti várnak.
   Nem gondolkozok. Lépek. Kiugrok a konténer mögül, majd küldök egy gyors Stuport a közeledő alak felé, s megperdülök magam körül, közben erősen koncentrálok Godric’s Hollow-ra. Egy valamire jó volt a bátyám. Megtanított a hoppanálásra, bár még volt mit tökéletesítenem, most mégis reménykedtem benne, hogy nem lesz semmi gikszer.

   A hideg, friss, vidéki levegő megcsapta orromat. Négykézláb értem földet és beletelt néhány percbe, mire észhez tértem. Táskám leesett hátamról. Most ott hever az út közepén, közvetlenül mellettem. Hajam teljesen összekócolódott, arcom piszkos volt, ruhám pedig enyhén bűzlött a kukától, a cipőmet és a cicanacimat meg meg sem mertem nézni. Nem szeretnék korai szívrohamban meghalni. Lehet, hogy a legkukásabb ruháimat kellett volna felvenni erre az útra? Mindegy a táskámban úgyis vannak újak. Csak előtte oda kéne érni. Mázli hogy már nincs messze Barbi háza. És ott majd megiszom a főzetet is. Nem lenne jó még három halálfalóval összefutni. Lehet, hogy azt már nem úsznám meg ilyen könnyen.
   Feltápászkodok és táskámat is felemelem mely csörgéssel felel a mozgatásra. Igen, a tértágító bűbáj még működik, de még ha nem is működne. Az lenne most a legkisebb bajom. Tegnap óta másra sem tudok gondolni, csak erre a pillanatra, hogy végre elindulunk. Olyan jó lesz. Istenem, hogy mondhatok ilyet. Bujkálni indulok, és azt gondolom jó lesz. Istenem EMMS! Gondolkozz! Ez nem egy pizsiparty lesz! Most jönne az a rész, hogy pofon vágom magam, na de a körmeim! Nem tehetem, nem rég lettek megcsinálva.
   Egy héttel ezelőtt már mindent bepakoltam, most pedig itt vagyok. Néhány órával ezelőtt elindultam és már nem sok kell a célig. Elindulok a rövid utcán, melynek végén valószínűleg megtalálom a Kenneth kúriát. Szegény Barbi. Mostanában nagyon rossz hangulatban van. Depressziós. A levelei… még olvasni is borzalmas volt az utolsót és egyben elsőt, a nyár folyamán melyben egyeztettünk a dolgokról. De például mikor találkoztunk. Akkor is nagyon el volt szontyolodva. Pasik. Minden miattuk van, na meg Voldemort miatt, de őt most inkább hagyjuk. Még gondolni is rossz rá. Meg aztán.. én sem vagyok valami boldog mostanában. Mintha feje tetejére állt volna a világ. Minden olyan más lett. Ami régen jó volt most rossz lett. Az édesből keserű a világosból sötét a csokiból vanília lett. Ez már nem az a világ. amelybe én születtem, amelyet szerettem. Ez már nem az én világom. Kérem a régit!

   Megtorpanok. A ház előtt egy férfi alakja áll. Nem túl magas, szóval valószínűleg Caleb lesz. Caleb akit nem igazán ismerek. Csak Barbi mondott róla pár szót, de többet nem. Mardekáros, de nem gonosz úgyhogy… az a tipikus rosszfiú típus lehet. Mint Gerry. Istenem, hogy hiányzik Gerry. És Bastian. Igen már megint a férfiak.
   Arcomon egy apró könnycsepp perdül le, mikor arra gondolok, talán sosem látom őket többet. Lehet, hogy minden barátomat elvesztettem. Mindenkit. Az életem már nem ér semmit.
Pálcámat előveszem zsebemből s elsuttogok egy Expetro Patronum-ot mire a pálcám végéből egy gebe vizsla ugrott elő. Savanyú képet vágtam. Hiányzott régi, macska alakú patrónusom, mely miután összevesztem Brandonnal, elhagyott és helyette itt van ez a gebe dög. Gyűlölöm a kutyákat és most mégis.  Nem gondoltam volna, hogy pont a bátyám miatt változik meg a patrónusom.
   A jel megvolt. Most már minden készen állt. Caleb mellé sétáltam és csendesen üdvözöltem.
- Szia, én Emma vagyok. – a mondat közben nem néztem rá. Végig a házat figyeltem és a helyet, ahol a vizslám eltűnt. Azt hiszem arcomról még nem száradtak fel a könnyek, de nem is érdekelt. Nekem már úgyis mindegy volt.