1. csoport - Bejárati csarnok

[JÁTÉKOSOK:]

JÁTÉKOSOK:

Vikitria Mirol Sebastian Llewelyn Anette Awenmore Amy Joy Susan Scott

Cyrus Halstead Evolet Neela Leroy

A Griffendél utolsó edzését tartotta, egy héttel az idényzáró meccs után. A csapatkapitány Vikitria Mirol még el akarta mondani játékosainak mit is vár tőlük a nyáron, viszont az edzés elég érdekesen alakult.

Vikitria a megszokottnál idegesebbnek tűnt, ráadásul Izabel Bishop és Harry Potter meg sem jelent. Vajon velük mi történhetett? Se Iza, se Harry nem volt büntető munkára hivatalos és egyikőjükre sem volt jellemző hogy ne jelentek volna meg.
Az edzés a szokásos beszédekkel indult, ahonnét Anette szokásához híven megint csak elkésett és ennek köszönhetően az eddigi legdurvább kioktatásban részesülhetett csapatkapitányától. Majdnem egy órás várakozás után kezdődött csak meg az edzés azzal a mondattal:
- Nem várok tovább Potterre.
Potter… Viki nagyon ritkán szólítja a barátait a vezetéknevükön, akkor fordult elő, ha már nagyon ideges volt, vagy ha történt valami. Vajon most melyik eshetőség áll fent? És mit tud Viki Izáról? Hisz csak Harryről tett említést, az ötödéves háztársáról nem, pedig a lány sem jelent meg. Bájital különórán volt, de ennyire elhúzódott volna az óra? És képes volt Vikitriát értesíteni az elmaradásáról, miközben Viki a pályán tartózkodott már, mikor az első játékos megjelent.
Sok a kérdés, és még csak el sem kezdődött a játék.
A feszültség, ami az első perctől érzékelhető volt, csak egyre fokozódott, ahogy telt az idő. Mindenki megkapta a maga kiosztását a legapróbb hibák is azonnali ordítást vontak maguk után, miközben a legnagyobb hibákat maga a kapitány követte el. Többször majdnem életveszélybe sodorta társait, és ezt még maga sem vette észre, annyira máshol járt az esze. De nem csak ez volt feltűnő az ifjú Mirol lánnyal kapcsolatban: feltűnően sokszor nyúlt a balkarjához… Mindezek után pedig jóval hamarabb véget ért az edzés, mint ahhoz hozzá lett volna szokva a csapat.

Lassan kezdett teljesen besötétedni, a szél egyre jobban támadt fel és fekete felhők lepték el az égboltot. Az időjárás jelzett… A baljóslatú előjelek egyre inkább sokasodtak. Vajon feltűnt ez bárkinek is? És ha fel is tűnt, tehetett e volna bármit is megváltoztassa az eljövendőt?
Hisz a parancs már megszületett és véghez is fogják vinni, nem tehet ellene senki, semmit.


A Griffendél csapata együtt lépi át a Bejárati csarnok küszöbét és indul meg a lépcsők felé, mikor hatalmas dörejjel csapódik be a hátuk mögött az ajtó és a következő pillanatban az egész helyiséget egy hangos robbanás kíséretében sűrű porfelhő lepi el. Az előbb még csendes terem, most zeng a robbanás okozta visszhangoktól és az itt tartózkodó diákok lassan kitisztuló füléhez baljóslatú, ismeretlen susogások jutnak el. A füst lassú tempóban, de kezd végre felszállni, és légzést nehezítő porréteg kezd tisztulni, hogy az öt Griffendéles elé tárhassa a szörnyű igazságot, amit a lépcsőre pillantva vehetnek észre a meglepettségtől kábult diákok.



SZABÁLYOK:

Sorrend egyelőre: Griffendél, majd Halálfalók és KM
     A következőkörtől pedig a kialakult sorrend és a Griffendél és Halálfalók között is lesz egy KM

Reag hossz: az 500 szót lehetőleg ne lépje túl, törekedjetek a lényegre

Reag felépítés a könnyebb áttekinthetőség érdekében:
    - A párbeszédek legyenek kiemelve méghozzá feketével illetve pirossal, hogy melyik oldalnak is szólnak
    - Az átkok minden helyzetben fehér színt és félkövér stílust kapjanak

2 reag közti idő: Mindenkinek 5napja van arra, hogy írjon, ha ezt valami oknál fogva nem tudja megtenni, akkor írjon PMet Vikitria Mirolnak

Amit tettem… Megbocsáthatatlan.
Azt hittem sosem leszek képes a barátaim ellen fordulni, de most nem volt más választásom. Meg kellett tennem… Muszáj volt…
Az edzés nem úgy alakult, ahogy terveztem. Egy szimpla jó hangulatú zárást akartam, játszani egy utolsót és elmondani, mint várok a csapattól nyáron, hogy szeptemberben azonnal belevághassunk a közepébe (ha egyáltalán visszatérek…) Erre mi történt?...
Végig ideges voltam és feszült. A pozitív gondolatoknak a csírája is kiveszett belőlem. Anette-et már szinte sajnáltam azért, amit tőlem kapott, de nem tudtam leállítani magam, kitört belőlem. És aztán szép sorban mindenki részesülhetett a ”kicsattanó jókedvemből”, mert mindenki megkapta a magáét, pedig meg sem érdemelték volna. Főleg azok után durvultak el a dolgok, hogy olyan nyolc óra tájékában felizzott a Jegy. Elkezdődött…
Ahogy a Jegy izzása erősödött, úgy váltam, úgy váltam egyre feszültebbé és végül már nem bírtam tovább. Félórával előbb fejeztem be az edzést mint szoktam, sőt jóval korábban, mert általában a késésektől számolva szoktam húzni az időt, de most nem érdekelt. Az öltözőben is sietettem mindenkit, azzal az indokkal, hogy McGalagony beszélni akar a csapattal. Persze ez nem volt igaz.
Ideges voltam és egyre inkább sürgettem a többieket. Az apróbb zajokra is felkaptam a felkaptam a fejem és folyamatosan füleltem mikor kezdi el ütni az óra a kilencet, mert akkor késő…
Nem akartam, hogy belekeveredjenek. Minél előbb a Klubhelyiségben akartam tudni mindenkit, ahol a legnagyobb biztonságban vannak. Féltettem őket és ez ellen nem lehetett tenni, Izával pedig… Az egy teljesen más szituáció volt, az… Muszáj volt…
Együtt léptük át a kastély bejáratát, mikor hirtelen robbanás töltötte be az egész termet és mindent elöntött a törmelékekből keletkezett fullasztó felhő. Csengett a fülem és hirtelen levegőt sem kaptam a tüdőmbe áradó portól, de egyet nagyon jól tudtam: Itt vannak.
Azonnal a pálcámért nyúltam, hisz mit ér a varázsló a fegyvere nélkül? Ráadásul nagyon is jól tudtam mi történik körülöttem. Draco délután elmondta mi lesz, és nem volt nehéz kitalálnom a részleteket. Csak… Hamarabb érkeztek…
Biztonságban akartam tudni a csapatom, de pontosan belehoztam őket mindennek a közepébe. Először Iza, most pedig mindenki más…
Amint a porfelhő kezdett felszállni, azonnal megpillantottam két fekete ruhás alakot a lépcső tetején. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Halálfalók. Egyiket sem ismertem fel, de abban sem lehetettem biztos, hogy egyáltalán ismerem e őket, de nem is számít ez ilyen időkben. Ők tudják ki vagyok, és most már a társaim elől sem titkolhatom tovább.
Vége van…
Tudtam, hogy a csapattársaim nem fognak tudni, olyan gyorsan reagálni a hirtelen jött támadásra, mint én, mert őket meglepetésként érte, én pedig sajnos számítottam rá. Csak reménykedtem benne, hogy még elkerülhetem a csatateret velük.
- Kilencről volt szó – szólok oda a két Halálfalóhoz szemtelenül, hogy húzzam az időt.
Szedjétek össze magatokat! Védekezzetek!
Rimánkodtam magamban, hisz nem akartam, hogy bárkinek is bántódása essen.

Amy nem érti mi ez az egész.
A kapitány végigcirkuszolta a teljes edzést, akárha valami hisztis gyereklány volna, okkal és ok nélkül egyaránt kiabált mindenkivel. Ráadásul sem Harry, sem pedig Iza nem jött el, ami csak nehezítette a megjelenő ötös helyzetét.
A lány hamar kiszúrta, hogy az edzés vége felé és az öltözőben egyre többet tapogatta a karját Viki. Láthatóan ideges volt, ami csak tovább bőszítette Joyt az igazságtalanság dühöngések áradata után. Ráadásul azt sem értette mit akarhat McGalagony a csapattól pont most.
Egészen az előcsarnokig homályos volt a kép.
Amikor a robbanás hangja betöltötte a hatalmas előcsarnokot, a lány ösztönösen a többiekhez húzódott. A pálcája észrevétlenül, csaknem magától ugrott a kezébe. Értetlenül nézett a lépcső tetején álló feketeruhás alakokra, azután szinte dermedten bámult a félig előtte álló csapatkapitányra, aki ezekhez az emberekhez beszélt.
- Viki, mi a fene folyik itt?
És ekkor megértette. Mint valami óriási kirakó, váratlanul összeállt előtte a kép, minden darab a helyére került. Joy nyelt egyet, ahogy lepergett a szeme előtt Vikitria iménti viselkedése, az idegesség és ahogy időről időre a karjához kapott. Amy most fogta fel Mary igazát, végre átlátta annak a bizonyos veszekedésnek a lényegét, de csökönyösen nem akarta elfogadni háztársa, barátnője, csapattársa árulását.
- Mondd, hogy nem te… Viki, kérlek mondd, hogy nem miattad… - csuklott fel a lányka.
Tiltakozott a tudat ellen, a gondolat mégis előretolakodott. Tudta, csak úgy bizonyosodhat meg az igazáról, ha megnézi Viki karját, ha felhúzza a hatodéves talárjának ujját. Nem volt hozzá ereje. Persze hallott ő ilyen-olyan pletykákat az iskolában, miszerint Viki hazudott a DS lebukásánál, ő tehet az egészről, azonban egyszerűen nem tudta elhinni ezeket.
Hát most önmagát okolhatja mindezek miatt, bár tudta, hogy ő sem láthatta előre a bajt.
Hol vagy ilyenkor, Harry, amikor igazán kellenél? – kérdezte önmagától, miközben fejében kavarogtak az átkok és rontások nevei, melyeket a DS edzések során tanult meg. Mert ezt harc nélkül nem fogják megúszni, az biztos, ám ő nem adja könnyen ez életét.
Az ismétlés mellett valahogy mégis odaférkőztek a csk ártatlanságát bizonygató, mentegető gondolatok Amy elméjébe. Akármilyen áruló, akkor is: valaha közéjük tartozott, hiába, hogy neki köszönhetik a támadást.
Kilencről volt szó – ismételte egy hang a fejében. Joy az órájára pillantott. Nem mintha számítana, de addig még van pár percük. A Griffendél toronyba készültek, s ha nincs a robbanás, akkor talán ott éri őket a támadás. Ott többen lennének, nagyobb lenne az esélyük, hogy meg tudják védeni magukat. Ezek szerint Vikitria mégiscsak védeni akarta őket?
Nem tudni, de a harc végén már biztosan nem is fog kiderülni.
Amy nem akart először támadni, sokkal inkább a védekezés volt az erőssége… és valahol mélyen még mindig hitt abban, hogy csak egy rémálom az egész. Mégis úgy helyezkedett, hogy szükség esetén azonnal egy nagyobb kőhalom mögé tudjon vetődni, magával rántva a hozzá legközelebb álló csapattársát. Hiába vannak négyen (hiszen ki tudja Viki melyik oldalon fog harcba szállni), kevés az erejük, tudásuk két halálfalóhoz.

[Hear me roar!]

Jó, jó, tudom!
Tudom, hogy késni szoktam, és hogy ez nagyon csúnya szokás, és hogy ideje lenne már levakarnom magamról, de hidd el, én igazán igyekszem!
Ma igazán kitettem magamért pedig. Még húsz percet se késtem! Sőt, alig késtem egy negyedórát. Egy kis mázlival még az akadémiai tizenöt percbe is be tudtam volna suvasztani magam. Igazán, ettől már sokkal többet is késtem... Na, persze, jogosan lehetsz ideges, hiszen javíthatatlan vagyok, de mondd meg őszintén...
...ezt most megérdemeltem!?
Száz meg száz legorombító akciót kaptam már Vikitől kviddics-pályafutásom során, és Amy mindig mérte az óráján a perceimet, meg Ginny is folyton röhögve mesélte utólag, hogy milyen jókat szórakoztak az öltözőben egymás között azon, hogy Viki milyen hasonlatot találhatott ki rám a legutóbbi edzés óta, na de ez!? Csapatkapitányunk olyan brutálisan támadott rám tizennyolc (egy másodperccel se több!) percnyi késésem után, hogy az a kviddics történetében száz évre visszamenőleg is valószínűleg párját ritkítaná. Hiába, hogy annyi átkot őrző évszázadok alatt még nem kapott a kapitányától, mint én Vikitől csak ebben az évben, és hallgattam már szentmisét csendes csalódásról meg szenvedélyes, vad prédikációkat a mihaszna lelkemről, de a mostani veszekedés decibelszintje egy kész Walpurgis Lányai-koncerttel volt összemérhető. Mire a végére ért, csüggedten bámultam JólsepRem karcsú alakját, és nem mertem a lányra nézni. A gyomrom leköltözött egy földalatti szintre, és majdnem a szemeim is könnybe lábadtak. Viszont hallottam, ahogy a hátam mögött valaki azt suttogja: Ezt még ő sem érdemelte meg.
Azonban úgy tűnt, hogy Vikitria nem az irántam fellobbant tömény ellenszenvből viselkedett ma kissé hisztérikusan. Gondoltam arra, hogy oka lehet ennek a Iza és Harry furcsa távolléte, de mégsem egészen úgy festett a dolog. Előbbiről mintha meg is feledkezett volna, bár ez kétséges, hiszen sokszor még a bolhát is meglátja, kizárt, hogy elkerülné a figyelmét egyik terelőjének hiánya. Szinte tapintható volt körülötte a feszültség, s bár ennek csak egy jóval gyengébb változatához voltunk hozzászokva (Viki mindig is szenvedélyesen vezette le az edzéseket, de hát – lelke rajta! Mégiscsak a legjobb csapat vagyunk a suliban), lenyeltük a kemény egyórás idegbajt. Hátha csak a vizsgák teszik, vagy valami.
Az edzés végeztével elindult hát a csapat, zaklatott kapitányával az élen, a kastélyba. Alig értük el a bejárati csarnok nagy lépcsősorát, amikor robbanásszerű dörej hasított a levegőbe. A sűrű porfelhőben prüszkölve kerestük egymás döbbent arckifejezéseit, ám akkor rökönyödtünk meg igazán, amikor kibontakozott a káoszból két sötét, álarcos, kámzsás alak.
Vikinek a sötét alakokhoz intézett megjegyzésére meghűl bennem a vér, és társaim fájdalmas nyögéseiből ítélve mindannyiunknak ugyanaz járt a fejünkben. Amy még tett egy elkeseredett próbálkozást, de már bizonyára mind tudtuk, mi az igazság...
Végigfutott a hátamon a hideg. Ezek most gondolkodás nélkül megölnek!
Hasonlóképpen gondolkodás nélkül – a lábam közé kaptam a seprűm. A földön nincs esélyem védekezni, hiszen a legutóbbi DS edzésig sem sikerült normálisan megtanulnom a kábító átkot, egyedül a lefegyverzés az, ami megy, meg néha a hátráltató ártás is sikerül...
Vajon a barátaim mennyire szeretik a seprűiket?
Sajátom nyelét az égnek rántva, a magasba röppenek.
- Kik repülnek a legjobban a Roxfortban!?

Ez aztán egy marha jó edzés volt. Érezte Viki, hogy valamiért nem volt meg a csapatban az a fene nagy lelkesedés, ezért morgott mindenkivel, hogy növelje az érdeklődésüket a kviddics iránt. Legalábbis Bastian ezt gondolja, hiszen ő lenne az utolsó, aki rosszat merne feltételezni akárkiről is. Vikitriát nem úgy ismerte meg, mint aki annyira osztogatná a népet mindenféle mocskossággal, ezért most sem fogta fel halálosan komolyan ezt az egészet. Azonban az tényleg elgondolkodtatja az embert, hogy vajon miért nem jött el sem Harry, sem pedig Izabel. Izabel még nem nagyon hagyott ki edzést sem, ahogyan a Potter gyerek sem, noha férfi fejjel Bastian csupán annyit mond rá gondolatban: „Biztosan csajozik valahol.” Annyian tapadnak rá, hogy azt ember nem képes megszámolni. Irigylésre méltó, hiszen Sebastian maga – az évek során – Lunát sem volt képes elhívni valahová, pedig már igazán itt lenne az ideje Kevin szerint. A szőke srác nem nagyon tudja, hogy hogyan mennek a nőkkel a dolgok. Ez is lehet az egyik ok, amiért elnézi Vikinek ezt a mai viselkedést. Nagyon sokan mondták már neki, hogy vannak ilyen hangulatváltozásaik, vagy mi...
Belépnek végre a kapun, majd – mivel látja, hogy mennyire lapos lett a hangulat – megszólal, hogy némiképp oldja a feszültséget, pedig lehetséges, hogy éppen ezzel húzná fel mindenkinek a már így is túlterhelt idegrendszerének rugóját. Hogyan is gondolhatna erre? Ő nem fárasztja magát a hülyeséggel...
- Frankó kis edzés volt, mi? Csak így tovább, Viki... ez ám a valódi ösztönzés. - vigyorog idétlenül, miközben kalózokhoz illő kézmozdulatokkal próbál még nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy mennyire elemében van ma. Igaz is, még folytatta volna, hiszen nem megy neki túl jól, de majd máskor.
Látja, hogy nem nagyon vevő rá senki sem, főképpen nem a búvalbélelt Viki, és Amy sem túl sziporkázó ma. Pedig általában az szokott lenni, most mégsem tündököl szokásos fényében és csillogásában. Erre a gondolatra elhúzza a száját, majd éppen Anette irányába emelné tekintetét, hogy talán az ő szemében lát majd némi életet, amikor hatalmas robbanás fogadja őket a bejárati csarnokban. Bastian gyomrában érzi a dübörgés utórezgéseit, majd ahogyan rátör az a kevés pánik, gyorsabban kezdi venni a levegőt, aminek következtében nem kevés port nyert a tüdejébe.

A porfelhőben próbálja kutatni a többiek arcát, majd amikor kiszúrja Vikit, Bastian arca eltorzul. Nem tudja mire vélni a dolgot, hiszen egyébként sem forognak túl gyorsan agytekervényei, egy ilyen hirtelen jött esemény után végképp nem tudja hova tenni magát. Sajnos, ő nem olyan régóta van a csapatban, hogy mindenkivel olyan nagyon jó kapcsolatot ápoljon, és egyébként is túl sokat fecseg és úgy pörög, hogy félő belefúrja magát a földbe, de most mintha mégis kezdene valami fény csiholódni az agyába. Amy-re tekint, majd Anette-re, végül Susan arcát vizsgálja, majd a nagy csöndben megszólal a Mirol lány. „Kilcenről volt szó.” Úgy tudja Bastian, hogy a földrengések erősségének mérésére szeizmográfokat használnak. Ennyi maradt meg fejében még otthon, amikor próbált nagyon okos lenni, aztán feladta a tanulást. No, de ez úgy jön ide, hogy biztosan ennek a mérésnek az eredményének kellett volna elérnie a 9-et, hiszen ez biztosan erősebb volt, mint 9... akármi. A fiú észre sem vette a baljós előjeleket, ám végül két fekete, álarcos alak jelenik meg. Hatalmasat nyel, hatalmasat dobban a szíve.
Viki vajon miért társalog ezekkel a rossz-arcúakkal?, hangzik fel fejében a kérdés. Te, marha... azért, mert hozzájuk tartozik. Újabb hatalmas lelki törés... bambán, hitetlenkedve figyeli Draco Júliáját, miközben azt sem tudja, hogy mit tegyen. Csatlakozzon Anette-hez? Azt kéne, hiszen sosem volt jó az átkok szórásában, s abban is teljesen biztos, hogyha még értene is, akkor sem érne fel két... izé... Halálfaló tudásával, hiszen „Tudjukki” biztosan nem alkalmaz bénákat. Nincs mit tenni. Lába közé kapja a seprűt, majd mély levegőt véve libben fel Anette mellé.
- A... a Griffendél kviddicscsapata! - kezdi bátortalanul, majd kiáltja el magát, és a lányra tekint.

[CAPITULATUS.]

Hát, ami a mai edzést illeti, nem tartozott a legjobbak közé. Nem azért , mert nem mozogtunk eleget, hanem mert Viki idegei pattanásig feszültek, és rajtunk vezette le. Pár megszólalást én sem álltam meg szó nélkül, aztán feladtam és lenyeltem Viki dolgait. Neki is lehetnek rossz napjai… Ez van. Volt pár necces eset, és néha igen úgy éreztem, hogy rég be kellett volna fejeznünk, hogy mindenki egyben megússza. De végül megúsztuk.
Öltöző, csend és hullaszag. Aztán valami feltűnt. Viki igen gyakran dörzsölgeti az alkarját. Nem rémlett, hogy edzésen megsérült volna… De akkor? Csak nem?
Nem az nem lehet. Tova is léptem a dolgon. Aztán szépen besétáltunk a suliba, be a bejárati csarnokba. Épp talán Bastian jegyzett meg valamit, bár annyira nem is figyeltem oda a többiekre, mert ismét azon járt az agyam, hogy miért is volt Viki olyan fura…
Amikor is, robbanás.
Csend.
Füst, por, törmelékek…
Cseng a fülem…
Tisztul a kép.
Először Amy hangját hallom, amint Vikinek szegezi a kérdést. És igen, ekkor leesett. Tényleg oda tartozik. Majd Viki is megszólal… Kilencről… Hát ez az… Lehet, hogy ha késnek kicsit mi megússzuk. De így, így harc lesz. Nem féltettem magunkat, mert tudom, hogy remek emberek vannak mellettem. De akkor sem lesz egyszerű. És vajon Viki hol áll most? Ki mellett veszi fel a harcot?

Nagyon reménykedtem, hogy ha már elárult minket, legalább nem átkoz le… Bár, anno Mary, és a DS. Na de ennyi időm nem volt. Mert ekkorra már én is észre vettem a maszkos alakokat a lépcsőn. Kétség sem férhetett hozzá, hogy halálfalók. Anette rikkantott s seprőre pattant. Bastian a tekintetemet kereste, s nem lehetett túl bíztató, mert ő is seprőre pattant.
Akkor most mi jövünk.
-   Szerintem valaki maradjon lent is. – pálcát rántottam, mereven magam elé tartottam, s azon gondolkoztam, hogy támadjak e, vagy csak maradjak a védekezésnél.

Eddig egyikünk sem tett semmit, mármint nem támadott. De hát Griffendélesek vagyunk vagy mi a szösz. És én néha kicsit tán merészebb is mint kéne. Nem sokat teketóriáztam. Megcéloztam a jobboldali alakot.

- CAPITULATUS. - S reméltem, hogy használ… Másra nem számíthattunk, csak magunkra. Hajrá Griffendél!

[- Legyünk méltók a nevünkhöz, és ahhoz, akit szolgálunk!]

Cyrus némán állt a maszkok mögé rejtett halálfalók társaságában, gondolatai azonban szüntelen ostromolták elméjét. Sem a hely, sem pedig a módszer nem volt ínyére való, tekintettel, ha támadni kellett, jobban szerette azt szemtől szemben tenni, nem pedig alantas módon megkerülve az áldozatot.
~ Borgin & Burke’s, szánalmas és visszataszító hely, azonban szükséges az akció sikeres kivitelezéséhez. A Malfoyok piperkőc, égetnivaló porontya az életben először képes volt épeszű ötlettel előállni. Ettől ugyan még nem lesz valódi halálfaló, de hadd ringassa magát ebbe a tévhitbe. ~
Elhessegetve a kósza eszmefuttatást sóhajtott egyet, majd immáron egészében a feladatra koncentrálva lépett be a szekrénybe. Pillanatnyi sötétséget követően a kastély egy igencsak zsúfolt helyiségében huppant ki az ikertestvérből. Nem igazán törődött a többiekkel, számára a Nagyúr már korábban kijelölte a célpontot, melynek célja egyértelműen az elterelés. Ahogyan az várható volt, természetesen igen nehéz feladattal bízta meg, ami az egyik legrégebbi, a nevében Azkabant is bevállaló végrehajtóhoz méltó.

Elővéve pálcáját tekintett körbe, majd kikísérve a halálfalókat a terem ajtaján az első ablakhoz lépett. Csendesen méregette a mélységet, noha a léptekből azonnal kikövetkeztette, valaki őt választotta útitársnak. A tény nem zavarta különösebben, főként azért, mert biztos volt abban, akit küldtek, elégséges kell, hogy legyen a feladat végrehajtására. Pesztrálni senkit sem fog, egy előőrs azonban soha nem árt.
- Legyünk méltók a nevünkhöz, és ahhoz, akit szolgálunk!
Szólalt meg a tőle jól megszokott bársonyos és nyugalmas, mégis, valahogyan lelket szorongató hangon. Egyszerre volt jeges, félelmet keltő, mégis titokzatosan csalogató. Mondatát követően egy pillanatra tekintett csak hátra, megtudja, ki az, aki őt választotta, majd nyugtázva magában Leroy kisasszony sziluettjét a maszk alatt haloványan elmosolyodott. Egy úrias mozdulattal kiábrándító bűbájt szórt magára, majd abban a pillanatban, amint befejezte ölelte őt körbe a fekete felleg. Kireppent az ablakon, amelyen pillanatokkal ezelőtt még a mélységet szemlélte.

Cyrus, kinek testét elnyelte a gomolygó füst, gyors tempóban haladt a kijelölt célpont felé, amely nem volt más, mint az iskola főbejárata. Amint megpillantotta a hatalmas, kovácsoltvassal díszített ajtót, ereszkedni kezdett. Elérve a kövekkel rakott utat állapodott meg, testének sziluettjei pedig, ahogyan az őt körbeölelő mocsokszín füst oszlani kezdett, jelentek meg. A maszktól ugyan nem volt látható a gúnyos mosoly, mely arcát itatta, de ott éktelenkedett az ajkakon. Nem mondta ki a bombarda igét, csak előre szegte pálcáját. Láthatatlan sugár szökött ki belőle, melynek ereje hűen tükrözte Voldemort éktelen haragját. Az ajtóba csapódva robbanás rázta meg az épületet, nem csak a vaskos bejárat, de a körötte nyugvó fal is megsínylette a támadást. Lassú léptekkel haladt a törmelékek között, mígnem a csarnokban megpillantotta az árulót. A Mirol lány nem volt több a szemében ennél a fogalomnál.
- Szilencium!
Hangja erőteljes és ellentmondást nem tűrő volt. A többieken végignézve úgy találta, könnyed estének néz elébe. Feltekintett a repkedő, magukat hősnek képzelőkre, majd ismét a földön maradottakra vetette maszkos orcáját. Az egyik lánytól érkező capitulatus éppen Leroy kisasszony felé száguldott, ennek fényében megemelte a pálcát, majd a nagyszájúra célozva vele szólalt meg ismét.
- Crucio!
Ezt követően azonnal körbeölelte a füstfelleg, és már száguldott is a seprűsök felé, egyetlen céllal, megbüntetni arcátlanságukat.

[- Te átkozott! -]

Elsősorban Vikitriának, Anettenek és Suenak, de a többieknek is

Ravasz mosollyal arcomon pillantok körbe. Nolám, itt lennénk. A Roxfort rég jól ismert falain belül. Újra. Noha most régen más szándékok vezéreltek ide nem pedig az ész pallérozása, mint annak idején, hollóhátos koromban. Most küldetésem van. Feladatot kell teljesíteni.
És nem... meglepő módon nemcsak a Nagyúrnak. Igazából tudom jól Rodolphus mennyire számít rám. Rám csakis rám. S hiába van ott Crasso de... a fenébe is!
Átkozott versenyszellem. De talán épp ez az, ami plusz löketet ad. Energiát, és kellő elszántságot hogy felvegyem vele a versenyt... még akkor is ha Tristram leelőz, amint kivág a titkos szobából, aminek létezéséről korábban még csak nem is tudtam, s eltűnik az orrom elől.
- Te átkozott! - morgom, de már esélytelen hogy meghallja. Már indulnék is utána, mikor magam előtt valaki más is megjelenik, mégpedig az, akit oly sokszor láttam már és aki mégis oly idegennek hat a számomra. Önkéntelen is Cyrus nyomába szegődöm, s amint észrevesz apró mosolyt villantok felé, amit ráadásul a szavai is kiváltottak belőlem, amíg el nem érjük a bejárati csarnokot.
A csarnokot, ahol már nagyobb élet van, hisz egy csapatnyi diák, seprűkkel a kezükben most vonul be addig legalábbis zavartalanul, mígnem Cyrus egy erőteljes bombardával be nem robbantja a kaput.
A riadalom elégtételt szül, amely egy örömteljes kis kacajban nyilvánul meg s ez elég hatásosan vérfagyasztó, talán elégé el is rettentő. De nem Vikitria Mirol számára.
Ó igen... James kicsiny pártfogoltja. Kedvenc pici rokona...
Nem. Őt nem lehet így, ilyen könnyen megtörni. S nem is várok mást, mint amit kapok. Számonkérést. Kilenc. Kit érdekel mi volt megbeszélve? Kit érdekel mikor már itt vagyunk és... elláthatjuk a sok kis taknyos baját? Morogva vetem oda hát a lánynak.
- Csak ne parancsolgass itt... Mirol lányka... könnyen ráfázhatsz!-
Időhúzás a részéről, egyértelműen... és ez bosszantó, mert nem tudom mire vélni. Félti ezeknek az ostoba haszontalan gyerekeknek az életét? Ugyan már...
Tekintetem Cyrusra villan, miközben röppen az átka a lány felé, s eközben az egyik diák a többiek közül elkiáltja magát, amihez csatlakozik a szöszke fiú is...
Griffendél...  ó mindig is de mennyire gyűlöltem! Ösztönösen mozdul hát a kezem a magasba s követi Anette seprűjét, miközben elkiáltom magam:
- Piroinitio!-
Ez megteszi a hatását, hisz azonnal vörös fényű tűz tör elő a kezembe fogott juharfa pálcából. S noha ez nem a lányra irányul így is kellő lehetőségem nyílik ártalmatlanná tenni őt, ha célba talál az átok. Legalább akkor a hirtelen jött nagyszájúsága is elmúlik a lánynak, és felülről sem kell támadástól tartanom noha a szőke fiúcska még mindig fent köröz. Ám őt Cyrus átkainak valamelyike talán lelövi a magas seprűről. Így a másik hirtelen jött lefegyverző átokkal közel egy időben védekezem, a nonverbális varázstudásnak köszönhetően némán, a Protego védőbűbájjal, s amennyiben Miss Scott varázslata hatástalan, pálcám lendül is felé egy határozott és erőteljes mozdulattal, miközben elkiáltom magam heves örömmel a szívemben.
- Stupor! -

[- Capitulatus!]

Le sem véve a szemeimet a lépcső tetején álló két Halálfalóról hallom, ahogy Amy kétségbeesve próbálja elhitetni magával, hogy semmi közöm ehhez az egészhez. Válaszokat vár tőlem, azt akarja, hogy mondjam neki azt, amit régen a szüleitől hallott minden áldott este, mikor rémálmok gyötörték: nincs semmi baj…
Csak hogy nem fogok hazudni. Nem fogom neki azt mondani, amit hallani akar. Nem tehetem. De ha tehetném, sem tenném már, már úgy is mindegy. Már teljesen mindegy…
Egyetlen árva szót sem szólok. Egyet sem.
Akármit mondok, azzal csak minden rosszabbá válik, hisz az egy dolog, hogy szemtelenkedek és időt próbálok húzni, hogy a társaim, a barátaim végre összeszedjék magukat és rántsák elő azt az átkozott pálcájukat, ami az én kezembe már régen ott van. Most a legapróbb mozdulatomra is oda kell figyelnem, mert egyetlen hiba és akkor azt nem én fogom bánni…
Anette kurjantására viszont már hátrakapom a fejem.
Nem… Mondja valaki, hogy ezt nem gondolta komolyan…
És a következő pillanatban már Bastian is a levegőbe emelkedik.
Mit akarnak ezzel elérni? Mit gondolnak, mire lesz ez jó? Inkább rántották volna elő a pálcájukat és védekeztek volna. Oh, bárcsak jól sülne el ez a magánakciójuk…
Sue legalább harcba lendül. Az átka nem is rossz ötlet, persze hogy betalál e, ez egy más kérdés.
Ez az egész helyzet… Két tűz köré kerültem. És valakiket mindenféleképpen el kell árulnom… De végül is a régi életemet már hátra hagytam. Arról akkor lemondtam, mikor a balomra felkerült a Jegy, most már csak a dolgomat kell tennem. Az pedig…
Közben a két halálfaló leér hozzánk és akkor látom meg kivel is hozott újra össze a sors…
Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy felismerjem melyik Halálfalóval állok szemben. Ezt a tekintetet sosem fogom elfelejteni, örökre belevésődött az emlékezetembe, de mikor rám pirít, akkor az a kevés kétség is, ami inkább remény volt, szertefoszlik. Halstead...
Majd egy megjegyzéssel jutalmaz a sötéthajú démon, amire csak egy gyilkos tekintet a válaszom. Fogalmam sincs ki ő, de engem ne merjem fenyegetni. Halstead viszont…
Szinte újra érzem testemben a kínzását, a fájdalmat, amit okozott. Látom magam előtt őrült szemeit, ahogyan élvezi a szenvedésem látványát. De mikor Suera küldi az egyik átkát...
A legszívesebben rátámadnék. Ráküldenék egy Cruciot, hogy Ő is érezze, érezze a fájdalmat, amit előszeretettel alkalmaz. Perverz.
Látom Sue szenvedését, azt is tudom min megy át, de nem tehetek semmit. Egyszerűen nem. Nem szabad. Remeg a kezemben a pálcám, de nem a félelemtől, az egy cseppnyi sincs bennem, hanem a tehetetlenségtől. Itt állok és végig kell néznem, ahogy a barátaimat kínozzák, és ne adja Merlin meg is ölik. Ezért... Pont egy ilyen szituációért kellett nekem is átélnem a kínok-kínját, de a legszívesebben most is azt tenném, mint akkor. Csak tudom, ha mozdulna a kezem és pálcámból nem a piros talárosokra reppenne átkom, akkor abban a pillanatban suhanna felém a mindenki által ismert, de legalábbis már hallott, zöldcsóva... Azzal pedig semmit sem érnék el.
Túl gyorsan pörögnek az események, hogy józanul, hidegfejjel tudjak gondolkodni, de most muszáj. Muszáj!
A másik halálfaló kivédte a feléje száguldó átkot. Oh, a fenébe legalább ekkora szerencsénk lett volna... Igaz akkor sem tudom, mit csinálnék, ha két "társam" feküdne eszméletlenül a lábaimnál...
Áldom a percet, mikor megalakult a DS. Annak köszönhetően most a Stupor, ami szintén Suera irányult szertefoszlott, csak hogy már nekem is cselekednem kellett. Amy felé fordulok és elkiáltom magam:
- Capitulatus!
Nem viszek erőt ebbe a varázslatba. Szándékosan. Azt akarom, hogy éppen csak kirepüljön fegyvere a kezéből, hogy aztán egykönnyen vissza tudja szerezni.
Oh, kérlek Amy gyere rá, hogy direkt volt ilyen gyenge az átkom. Kérlek. Nem akarlak bántani. De ezt kell tennem...
 

A káosz közepette a Griffendél csapata remekül megállja a helyét. Mindenki ösztönszerűen kap a pálcájához vagy pattan seprűre. Anette és Sebastian akadályok nélkül reppentek a levegőbe, de ott már korántsem olyan könnyű a dolguk. Cyrus, aki láthatólag a rangidős és az erősebb is a két Halálfaló között egyetlen szóval inti csendre Vikitriát. Tartana talán tőle a lány? Vagy a nagyszájú kapitány életében először tudja, jobb, ha csöndben marad? De hiába a hallgatás, szemeiből akárki kiolvashatja gondolatait.
Sue lefegyverző bűbája sajnos hatástalan, mert ellenfele jóval erősebbnek bizonyul.
A fekete csuklyás férfi egy pillanatra sem remeg meg, mikor pálcáját Suera emeli és elhagyja a száját a kínzó átok. A fiatal lány nem tud védekezni az ilyen komoly varázslatok ellen ezért azonnal megízlelheti milyen a cruciatus hatása. Szerencséjére az elviselhetetlen fájdalom csak hosszúnak tűnő másodpercekig tart, mert Cyrus a levegőbe emelkedik diákok után vetetve magát.
Eközben Evolet átka súrolja a sebesen szálló Anette seprűjét, amely füstölve válik nehezen irányíthatóvá. Sebastian nyomában pedig Cyrus repül.
Suera röppenő Stupor nem ér célba, mert egyik társa sikeresen kivédi.
Amy felé repülő lefegyverző bűbáj hatásosnak bizonyul, de meglepő módon enyhére sikeredik, pedig Vikitriáról köztudott, ráadásul a DS edzésein is tapasztalhatta mindenki, hogy nem fukarkodik varázserejével, ha támadásokról van szó. Most mégis éppen csak kirepül a griffendéles hajtó kezéből a pálca, amit egy jól irányzott ugrással újra a kezében tarthat a lány.


Sorrend:
Amy, Anette, Sebastian, Sue, KM
Cyrus, Evolet, Vikitria, KM


Utólagosan cseréltem ki Viki és Dementor reagját, ezért van egy kis hiba benne, ezért mindenkitől elnézést kérek. Viki nem irányít. Csak később döbbentem rá, hogy Viki Halálfalóként küzd ezért jobb ha köztük is harcol. Átláthatóbb és mindenkinek könnyebb lesz a dolga.

[- Everti Static!]

Csak Anette kérdése hallatán figyelt fel arra az apróságra, hogy kviddicsedzésről jönnek, ott fogja a seprűjét, ott van a kezében! Még elrepülhetne! Nem, már késő. Anette és Bastian felröppenésére támadásba lendültek a halálfalók. Amy az első nagyobb kőhalom mögé dobta seprűjét, hogy biztonságban legyen és szükség esetén bármikor használatba vehesse.
Amy számított Viki átpártolására a halálfalókhoz, mégis meglepte, amikor csapatkapitánya lefegyverezte. Gyenge volt a bűbáj, nem esett messzire a leányzó pálcája, mindössze egy nagyobb ugrással elérhetné, ha akarná. Akarta is.
Úgy döntött, pálcája fogytán igénybe veszi a mugli módszereket. Gyönyörszép hasast ugrott varázspálcája felé, s röptében igyekezett elsodorni Vikitriát, nehogy bárkire is küldhessen átkot, de legfőképpen a saját hátát szerette volna védeni Joy. Amy nem akarta bántani, de meg kellett tennie a barátai és a saját életének védelme érdekében. Elég keményen ért földet, nem volt ideje az esés tompítására, így amikor felpattant, hogy egy kőtömb mögé vetődjön, érezte, nem kevés felhámot hagyott a kőpadlón a könyökéről és a térdéről.
Újabb vetődés következett, ezúttal a seprűjét rejtő romhalmot igyekezett elérni Amy, hátha a levegőben többre menne ő is. Elvégre egy csapatot alkotnak, s ha Sue képes lábra állni és felszállni, akkor együtt könnyedén legyőzhetik a levegőből a két halálfalót és a csatlósukat. Csak ekkor vette észre a lány, hogy bizony nemcsak ők tudnak repülni, hanem a Suet megkínzó halálfaló is szárnyra kapott időközben. Érdekes módon neki seprű sem kellett hozzá, tehát innen nézve határozottan hátrányban volt az amúgy is foghíjas kviddicscsapat, mivel az ő járgányaik éghetőek.
Ha nem sikerült elérnie a köveket, akkor (amennyiben eszméleténél van) igyekszik más búvóhelyet keresni.
Ha épségben sikerült elérnie a kőhalmot, akkor megpróbált az egyik halálfaló háta mögé kerülni. Amikor úgy érezte elérte célját, kinézett a romok takarásából és hamarjában egy átkot is elkiáltott. Nem látta jól, hogy vajon tényleg sikerült-e a halálfaló háta mögé kerülni, de nem is figyelte.
- Everti Static!
Valamit talán elérhet az átokkal...
Még ebben a helyzetben - amikor tudta, hogy a bőrére megy a játék - sem lett volna képes a főbenjáró átkokat használni. Ezért próbálkozott az első varázsigével, ami eszébe jutott. Az átok elkiáltása után azonban óvatlanná vált, ugyanahhoz a fedezékhez igyekezett visszahúzódni, ahonnan az imént előbújt.
A lány nem látta mi történt csapattársaival időközben, csak reménykedett, hogy mindannyian épségben vannak.

[Aqua... Aquamenti!]

Most láthatom igazán, miért kellett volna kicsit többet iparkodni McGalagony órájára azokkal a dolgozatokkal, hogy a sorozatos büntetőmunkák miatt ne kelljen kihagynom minden második DS edzést. Akkor talán lenne esélyem hadonászni a pálcámmal is, mert így igencsak csekély. Ki tudja, miért, a mindenható bizonyára eredetileg kviblinek szánt, csak a kanyarban gondolhatta meg a dolgot, mert hogy sose mutattam tehetséget a komolyabb varázslatokhoz, az hétszentség. Persze, a többieknek könnyű, őket egyéb teendőik nem szólítják el folyton az önképző szakkörről, így állandó jelenlétükkel volt esélyük javítani a tudásukon. Sose hittem volna, hogy egyszer Fricshez fogom hasonlítani magam – de nem tagadhatom, hogy én is nagyobb eséllyel tudnám agyonütlegelni a halálfalókat egy deszkával vagy a seprűmmel, mint elkábítani őket. Na de persze ez az én problémám.
Alig röppenek a magasba a buzdító rikkantásommal (néha nem ismerek magamra, komolyan, fogadni mernék rá, hogy ebből a mondatból még egyszer szállóige lesz), érzékelem, hogy Sebastian is hasonlóképpen tesz. Szeretnék küldeni feléje egy „csak lesz valahogy“-típusú, nem sok reménnyel kecsegtető félmosolyt, de az egyik csuklyás Vikire küldött némító átka elvonta a figyelmem. Ezután még lélegzetet venni sem volt időm, és már repült is a kínok átka Sue felé.
A bejárati csarnokban tetőfokára hágott a káosz, a többszínű fénycsóvák könyörtelenül törtek át a még mindig porral telített levegőn, pedig abban reménykedtem, bárcsak a sötétségbe merülő barnás színű levegő valamiféle láthatatlan függönyként védene meg minket az ártó varázsoktól...
Ekkor füstoszlop csapott fel az orrom előtt!
Kiadósan megbántam, hogy elbámészkodtam. Már sikerült tudatosítanom, hogy a hosszú hajú, sötét nőszemély átka találta telibe a seprűm. Riadtan markoltam meg a nyelét még erősebben, és épp csak időben – a JólsepR rémisztő rángásokba kezdett, mintha így próbálná eloltani a lángjait. Eddig oly megbízható barátom irányítása teljesen kikerült a kezeim alól, kishíján lehajított magáról. Csinálnom kell valamit! Hogy is mutatta Flitwick?...
- Aqua... Aquamenti! Gyerünk már! – hadonásztam kétségbeesetten égő seprűm nyele fölött, de akkora lökéseket kaptam oldalról, és annyira remegett a kezem, hogy bennem a remény aprócska lángja is hamar szertefoszlott – nem úgy, mint az orrom előtt füstölő valódi láng...
De ekkor koncentrálásba belezsibbadt agytekervényeim ujjongva jelezték, hogy takonyszerű folyadékot láttak kicsordulni a pálcám hegyéből!
Teljesen ráfeküdtem a seprűmre, lábaimmal körülfonva a nyelét és a farkát, és jószerével beledugtam a mágikus fadarabot a lángokba, hogy ne tévesszem el. Így persze nagyobb az esélyem arra, hogy leessek a seprűmről, de arra kisebb, hogy eltaláljon egy fénycsóva a szaporán röpködők közül. Gondolatban biztattam magam, gyerünk, sikerülni fog...  
És akkor sercegő hang csapott fel a lángok közül, és a saját szememmel láttam, ahogyan egy vékony, aprócska kis sugárban csurog a víz, és oltja a tüzet! És az bágyadt füstölgésbe fordult! Istenem, micsoda felemelő érzés lett volna, ha épp nem...
Ááá, az egyik csuklyás felénk repül!
Pontosabban levegőbe emelkedett csapattársam felé, és bár be kell vallanom, ez nem kevés megnyugvással töltött el, a másodperc törtrészével ezután feljajdult valami a gyomrom tájékán.
Ez nekirohant Bastiannak!
Mivel úgy gondolom, hogy a nőszemély el van foglalva a többiekkel, és haverja is eléggé bestartolt a fiúra ahhoz, hogy engem egy pillanatra figyelmen kívül hagyjon, seprűm utolsó mozdulatai közepette rángatódzó kézzel a suhanó csuklyás alak és a pirostaláros hajtó kettőse közé fordítom a pálcám.
- Protego!

Susan S. Scott következik

[PETRIFICUS TOTALUS.]

Miután Anette és Bastian a levegőbe reppentek, s az én számat is elhagyta az a bizonyos átok, máris rá kellett ébrednem arra, hogy kevés vagyok így, hogy hirtelen jött a támadás, mint Csokibékában a légy. Épphogy célbatalálna az átkom, a másik csuklyás alak némán megátkoz. Legalábbis úgy gondoltam, hogy ő volt.
A következő pillanatban hihetetlen fájdalom hasít belém. Földre kerülök, mert olyan érzések ezek, amikkel még sosem kerültem szembe. Görcs húzza össze minden porcikámat, és kibírhatatlannak tűnő fájdalom kínozza minden egyes testrészemet. Nem nehéz kitalálni, hogy valamelyik "kedves" halálfaló kínált meg egy Crucióval.
Nem vagyok egy nyápic alak, de ez még az én tűrőképességemet is igen próbára teszi. Szerencsére a hosszúnak tűnő másodpercek eltelnek, de ez sem akadályozza meg, hogy egy könycsepp ne guruljon végig az arcomon.
Hallom a csetepatét magam felett, látom a suhanó alakokat, de egyelőre nem sokat vagyok képes felfogni a külvilágból. Minden porcikám izzik, igaz, hogy a fájdalom már enyhült, de az agyam még nem felejtette el, hogy az imént mit is éltem át. S hogy soha ne is felejtsem utózöngéit még érezni fogom egy darabig. Közben hallom a csata zajt, és azt is, hogy valaki; nagy valószínűséggel a halálfaló Nő, ismételt átkot szórt rám. Már épp fel voltam készülve a legrosszabra, hiszen jelenlegi állapotomban, nem igazán tudtam magam megvédeni, amikor is az átok nem ért célba. Nem tudom ki volt, aki megmentett, de egy félhangos mondat elhagyta a számat.

- Köszi, ez életmentő volt. - csak ennyire futotta.

Megpróbáltam magam összeszedni, hogy azért mégse legyek totál kiszolgáltatott a HF-ek számára. Lassan térdre kapaszkodtam fel magam, megkerestem a pálcámat, és nehézkesen bár, de talpra álltam. Na most figyeljetek. Gyorsan körbe járattam a szemem a helyszínen, és ekkor vettem észre, hogy a levegőben lévők sincsenek jobb helyzetben mint én voltam az előbb. Pálcámat a seprűsök nyomában levő Halálfalóra irányítom, és egy jólirányzott áttokkal reményeim szerint padlóra küldüm.

 - PETRIFICUS TOTALUS. - ha a tervem bejön akkor a földre kell zuhannia, és ezzel Anettéék is megmenekülnek. Ha nem jön be... Akkor gyorsan elgondolkozom, mi is lehetne a következő átok, ami talán hatásos... Remélem hatásos volt, és azért csapódott bele a srácba... ha nem, akkor Merlin óvjon minket...

Amy vetődését sikeresen hajtotta végre, csak egyetlen aprósággal nem számolt. Az ember ösztönösen cselekszik, ha valami felé repül, ráadásul Vikitriának a csapat terelőjeként jobban ki voltak élezve az effajta érzékei. Mind a két lány a földre került, csakhogy Amy már nem tudott tovább gurulni, hogy pálcáját visszaszerezhesse.
Anette, igaz nem a legnagyobb precizitással, de eloltotta a seprűjén keletkezett apró lángokat, de ahhoz már késő volt, hogy sokáig a levegőben tudjon maradni. Egyelőre nehezen, de még kordában tudja tartani seprűjét, és ennek köszönhetően sikerült pajzsot emelnie Sebastian és Cyrus közé. És ha netalántán, újra a levegőbe akarna reppeni a Griffendél őrzője, Vikitria és Amy seprűje gazdátlanul hever a romok mellett.
Sebastian a tőle megszokott ügyességgel repked a levegőben, kitérve egyelőre mindenfajta átok elől, amit felé küldtek. Cyrusnak koránt sincs egyszerű dolga a fiatal fiúval és mikor Anette pajzsbűbája kettőjük közé emelkedik, kizökkenti az üldözésből. Vajon továbbra is Sebastiant fogja kergetni, akit egyelőre még nem tudott elkapni ezzel elég erősen sértve az önbecsülését, vagy inkább Anettet veszi célba, aki egyelőre még az igencsak instabil seprűjén csücsül?
Közben Suenak is sikerül végre feltápászkodnia a földről, és amint összeszedi magát már lövi is az átkát Cyrus felé, egyrészről társainak segítve, másrészről az egyenlítés végett. Csak, hogy az átkot sajnos nem talál. Hiába volt tökéletes a célzás, Anette időközben felhúzott pajzsbűbájának köszönhetően Cyrus irányt változtatott, és Sue átka mellette repült el. Három egy ellen… Mi lesz erre a reakciód Cyrus? Talán ki fog rajtad három diák? Meglehetősen megalázó lenne.
Ami viszont igazán érdekes, hogy Evolet bizony egyedül maradt. Amy épp Vikit döntötte a földre, Anette és Sue Cyrusra támadt, Sebastian pedig éppen a saját bőrét mentette, hogy aztán minden erejével segíthesse társait. Vajon minek köszönhető Evolet, hogy rád senki sem támadt? Talán nem tartanak kellő ellenfélnek? És te vajon segítesz a társadnak vagy csak figyelsz és szórakozol egyet?