2. csoport - Nagyterem bejárata, Nagyterem

[Résztvevők:]

Résztvevők:

Ebony Demelza Walcott
Josh Reynolds
Darren Gregory White
Cassidy D. M. Pearline

Travis Foley
Damien Pulse
Gregory Hawk
Dorothy Moon

A kaland részvevői csak azok a játékosok, akik korábban előre jelentkeztek, s a beosztás alapján ebbe a csoportba kerültek. A mesélő Susan S. Scott, aki Csámpással mesél. Akinek kérdése, problémája van, az PM-ben jelezze.



A játék a Nagyterem bejáratánál, és a Nagyteremben játszódik. A védők csapata a vacsora után maradt a teremben, a többiek később érkeznek. Természetesen lehetőséget kap a három "támadó" mardekáros, illetőleg Foley professzor, hogy a helyüket meghatározzák. Míg Damien, Gregory és Dotty a teremben tartózkodnak.
A kaland során előkerülenk majd NJK karakterek, hiszen a Nagyterem nem kis helyiség, rajtatok kívül más is tartózkodik ott. Ezek az NJK-k nem befolyásolják a játék menetét, nem átkoznak, nem védekeznek, de bevonhatók a játékba.

Játékszabályok:

A sorrend megegyezik a fent leírt sorrenddel.
Reagálási idő mindneki számára 5 nap. Aki ez idő alatt nem reagál, az kimarad abból a körből. A KM jelzi, hogy ki volt, és mi történt vele. A karakterek természetesen nem halnak meg, ha csak a user nem akarta ezt. De nálunk nincs ilyen.
Reag hossza: maximum 400 szó, szépen kérlek benneteket tartsátok be.
A köröket mindig a Kalandmester kezdi, akkor jelennek meg az NJK-k reagálásai is.
Reag felépítése:
- az általatok mondottakat piros, illetőleg fekete színnel emeljétek ki.
- az átkok félkövér betűtípussal jelenjen meg a jobb elkülönítés érdekében.

Köszönöm



Este kilnec órát ütött az óratoronyban lévő harang. Lassan a Nagyterem lélekszáma is csökken. Már csak kevés ember üldögél az ódon falak között, s még rágcsálja az utolsó falatokat. Néhányan kellemes beszélgetésbe merülnek, s csak a kondulások figyelmezteteik őket, hogy mennyi is már az idő.

E közben a Borgin & Burke's-ben Halálfalók csapata lép be egy Volt-Nincs szekrénybe, hogy aztán abból kilépve az iskola nehéz falai közé kerüljenek. Közöttük van Cassidy Pearline is. A Nagyúr hű szolgája, és vérfarkas. A Szükség szobájából kilépve kóborolni indul, hogy végre egy kis vért onthasson. Mert vonzotta valami... S így talál majd rá a védők kicsiny csapatára.

A mardekárosok dönthetnek, hogy a pincefolyosók felől érkezve lépnek e be a terembe Pearline kisasszonnyal egyetemben, közben reménykedve, hogy nem falja fel őket véletlenül... vagy odabent várják a harcot a többiekkel...
A reakció, és álláspontotok felfedése csak rajtatok múlik.
Foley professzor szintén a Nagyteremben tartózkodik utosló tanárként, hogy felügyelje a még étkezőket.

Miközben egy hangos robaj, egy hihetetlen robbanás rázza meg az öreg falakat, s hozza a Nagyteremben tartózkodókra a szívbajt. Vajon mi is történhetett a vastag tölgyajtókon kívül? Hamarosan megtudjátok...


A vérfarkasok megkapták a parancsot. Menjenek be az iskolába, s onnatól már teljesen rajtuk múlik a vérontás, vagy egyebek. A döntés már az Állatok kezében pihen. Hogy hogy döntenek? Majd Pearline kisasszonytól megtudjátok...
Hát lássuk, hogyan álljátok meg a helyeteket a harcban...

Annyi minden történt az utóbbi időben. Változások. Óriási, visszafordíthatatlan változások. Kényszerhelyzetek, megaláztatások, kiszolgáltatottság. Most pedig a mérhetetlen feszültség, a bizonyítási vágy uralkodik. Kavargó érzelmek teszik még bonyolultabbá a helyzetet. Mi a megoldás?
Magam elé meredve ülök a Nagyteremben a már félig kihűlt vacsorám fölé hajolva. Bambulok, az agysejtjeim viszont vad táncot járnak. Villámmal kicsit megkotrom a tányéromban maradt ételt, de még csak oda sem nézek, hogy mit is csinálok. Teljesen máshol vagyok ebben a pillanatban, teljesen máson jár most az eszem. Egy olyan valakin, aki felforgatta az életem. Az egyik ilyen valakin...akivel még ha akarok, akkor sem tudok elbánni. Nem vagyok képes rá. Talán egyetlen egy dolog, amire nem vagyok képes. Most pedig nagy feladat vár rám. A taktikusságomban bízhatok csak vagy esetleg másban is? Talán. Erre csak a jövő adhat választ.
Hirtelen harang kondul, 9 óra. Fejem egy pillanatra felemelem, körültekintek a teremben, majd látva, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki még bent tartózkodik ismét a tányérom fölé hajolok. Ezúttal nem csak bámulok magam elé, de villámmal gyilkosságra vetemedek. A felszúrt borsószem kisvártatva a szám áldozatává válik. Ennyi egy élet. Nyelek egyet és vége. Bárcsak mindenkit ilyen egyszerűen el lehetne tenni láb alól.
Kezem újra emelkedésnek indul, majd újabb falat jár úgy, mint az előző. Azonban váratlanul történik valami. Égető érzés kerít hatalmába, a fájdalom átjárja a karom. Arcom megmerevedik, de érzelemnek nyomát sem láttatja. Tudom mit kell tennem, ezért egyből otthagyok csapot-papot és az ajtó felé indulok. Útközben pillantásom a talárom ujjára téved, kezeimet összefogom magam előtt, biztosítva, hogy még véletlenül se lásson be senki az anyag alá. ~Vajon mit akarhat most? Vajon mire kellünk neki? Vajon milyen feladat vár ránk?~ A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, mígnem elértem a kilincset. Lenyomni viszont már nem volt időm, óriási robbanás rázta meg a Roxfort falait. Hirtelen jött a hatalmas hang. Egy pillanatra összerezzentem, majd hátrébb léptem két lépést és a pálcám után nyúltam.

[- Meglepetés!]

A Nagyúr oly régóta tervezgette egy a támadást és most végre beteljesedni látszott hőn áhított vágya. Bizony nem egyszerű küldetés uralma alá hajtani az egész Roxfortot, de Cassidy szentül hitte, hogy egy ily ördögi terv sikere szinte biztos! Mi jöhet közbe ugyan? Minden a tervek szerint haladt, egyelőre!
A vérfarkas az egyik Volt-Nincs szekrényen keresztül bejutott az őrzött falak közé, s a Nagyterem felé vette útját. Szerencsére senkibe sem botlott bele az út során… persze ez a diákoknak mázli hisz esélyük sincs elbánni vele. Túl erős, túl tehetséges, túl elszánt, túl hű, egyszerűen labdába sem rúghatnak mellette…

~ A legszebb az egészben, hogy szabad kezet kaptam! Kedvemre öldökölhetek és még csak következménnyel sem fog járni! Komolyan, mint a karácsony! Ez az én ajándékom a Nagyúrtól: vér, sikolyok, szenvedés, halálhörgés, a nyitott íriszek utolsó tánca… Már ha rá gondolok is izgulok, akár egy kisgyerek ki készül megtudni milyen traktort kapott a homokozójáték szettjéhez! ~

Lassít léptein, ki kell élvezni minden egyes pillanatot, hisz hamarosan vörös foltok lepik el az egész termet. Hamarosan… Cassyt is sok stressz érte mostanában, ezenkívül pasiügyek, így levezetésképp jó néhány diák fogja bánni, hogy anno valami idióta felhúzta a hölgyeményt, s most kívánja kiadni magából a felgyülemlett dühöt. Kellemetlen lesz a bent lévőknek, nem lenne a helyükben, de hát az már az ő problémájuk. Neki csak az a feladata, hogy hajtsa uralma alá a Nagytermet és ebben pár poronty segédkezik majd neki. Elvileg hárman várják majd odabent, mind Mardekáros csemete.

~ Sosem fogom megérteni mi a francért kell ennyi újonc kis taknyost beszervezni a „nagy seregbe”! Hisz tapasztalatuk sincs etéren, és mi a garancia arra hogy megbízhatóak? Végelmében ide járnak, akár hármas ügynökök is lehetnek. Szóval azt mondják kettős kémek, mert elárulják az iskolájukat, de talán közben az a terv hogy mi ezt bevegyük… Nem tudom! Bármi megeshet! Én nem bíznám a sikert… gyerekekre! Pf… A Nagyúr viszont biztos tudja mit csinál, az ő dolga, én végzem a sajátom! ~

Ezzel oda meg is érkezett az hatalmas ajtó elé, mely a Nagyterembe vezetett. Ekkor hallotta a harsány robbanást, mely szerint a többiek bejutottak a másik oldalon. Remek! Ekkor egy Bombardát küldött az ajtóra, melytől elég távolt állt ahhoz, hogy neki ne essen baja! Miután a nem kívánatos bútordarab eltűnt a képből már szabad volt az útja és várta hogy kis ’segítői’ csatlakozzanak hozza, mert azért még jópár diák tartózkodott odabent…

- Meglepetés! – kiáltotta gúnyosan, majd megragadta pálcáját mellyel kész volt támadni és védekezni egyaránt, ha valaki lenne olyan ostoba és ellenszegülne neki.

   Egy ilyen hosszú és fárasztó nap után nincs is jobb dolog a világon, mint amikor a folyosó, illetve teremügyeletet is rásózzák az emberre! Mikor megkapta a tanári katedrát, ebbe bele sem gondolt. Tanári munkakör. Hogy az estéit semmiképp se tölthesse el hasznosan – például a nagyszerű hatodik évfolyam giganticid főzetkivonatait értékelve –, most itt kell köröznie a nagyteremben, mint egy prédájára leső sasmadár. Az utolsó kollegája is bő fél órával ezelőtt döcögött ki jóllakottan az étkezőből. Ez a felügyelősdi nem Frics dolga lenne?

   Kilenc óra, a rozoga toronyban is félreverték a harangot. Remek, akkor mostantól terelgetheti is ki azt a pár diákot, akik még eszegetnek bent, hiszen takarodó-idő van.
   Hanem ekkor hatalmas robbanás rázza meg a helyiség falait, noha érzékelhető, hogy mindez csupán a satnya visszhang, és most valahol nagyon csúnyán megsérült a kastély. Legalábbis a morajok alapján más nem adhat ki ilyen siralmas zúgást és ropogást, mint maga az élő kőfal. De egy másodperc se telik bele, s a nagyterem masszív tölgyajtaja omlós vajként olvad szét egy kéretlen átok hatására. Vakító fénynyaláb tör utat magának hosszú métereken átnyúlva, hogy Foley kénytelen legyen a szeme elé kapni a karját, mert egy pillanatra őt is elvakítja a látvány. Szentséges egek, hiszen az előbb egy diák állt még ott, a bejárat innenső felén!
Valaki felkiált, de nem segélykérőn, és még csak nem is szitkozódva, amiért korom vagy szilánkdarabok lepték el az arcát – ez a hang egy idegené, női, gunyoros és teljesen magabiztos hang. Talán ő idézte elő a robbanást is?
   Foley nem tétovázik tovább, ahogy kisöpörte a szemébe hullt pernyét, előrázza talárja ujjából a pálcáját, ami mindig biztos közelségben várja mágusa parancsait.
   Azonban egyelőre nem hívja fel magára a figyelmet. A füstködben annyit képes kivenni, hogy a behatolók – hányan lehetnek? – toporzékoló, robosztus alakok, élükön egy karcsú, ám fenyegető tartású nővel. Valószínűleg ő kiáltott fel az előbb. A fiatal professzor beveti magát a legközelebbi asztalok mögé, s onnan oson minél közelebb az ajtó romjaihoz. Muszáj megnéznie azt a fiút, aki kifele tartott a teremből, lehet, hogy megsérült. Adja az ég, hogy a többi bent tartózkodó ifjoncnak ne most jusson eszébe hősködni!

Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Rengeteg halálosan felesleges tanóra, pár teljesen értelmetlen és át nem jövő ’’poén’’ a magát humorosnak képzelő évfolyamtársak szájából és rengeteg házi feladat, aminek csak elenyésző százaléka készült el… de legalább már vége, végre vacsoraidő. Szinte szótlanul eszegettünk Greggel: valahogy egyikünk sem érezte szükségét a szavaknak egy ilyen nap után.
- Valami program ma estére? – tettem fel a szokásos kérdést két falat steak között. Őszintén szólva sok kedven nem volt most ahhoz, hogy társadalmi életet éljek: egy pohár Lángnyelv és a puha ágyikó pillanatnyilag sokkal jobban vonzott… de ha már korábban megbeszéltünk valamit Greggel, akkor azt nem fogom lemondani. De vajon van valami ilyesmi? A memóriám finoman szólva sem tökéletes… szóval bármi lehetséges.
Hirtelen egy hangos robaj hallatszott valahonnan kivülről. Na ez már nem volt mindennapi.
- Hm… valahol party van és minket meg sem hivtak? Mit meg nem élünk… - reagáltam re a szokatlan eseményt, de hangom kissé bizonytalanul csengett. A kastélynak megvoltak a maga hibái, amik a korával jártak, de azt nem lehetett mondani, hogy nem szigetel jól… márpedig ez a valami elég hangosnak tűnt. Kevés olyan elvetemült csinytevő van a kastélyban, aki megkockáztatná, hogy vacsoraidőben a nagyterem mellett durrogtasson… ha pedig messzebbről jött a hang, akkor… az talán több is lehet, mint valami elvetemült csirkefogó.
A válasz a következő pillanatban érkezett meg, méghozzá néhány fa-cafat képében, ahogy a kétszárnyú ajtó darabokra robbant.
A bent ülő diákok többsége valószinűleg teljesen leblokkolt, ahogy élethelyzetbe kerültek: ez valami más, mint tanórán bogarakat bűvölni…  de szerencsére én nem tartoztam közéjük: nem ez az első eset, hogy veszélybe került az életem… s igaz, hogy az ellenségek más természetűek voltak a többi esetben, az alapvető védekezési forma nem különbözött: nemes egyszerűséggel becsusszantam az asztal alá s elkezdtem a zsebemben turkálni, a pálcám után. Nem tellett sokba megtalálni, de utána már kicsit nehezebb kérdés következett: mit is kéne kezdenem ezzel a fadarabbal?!
Végül döntöttem. Nem biztos, hogy a legjobb ösvény, de az egyetlen, amire abban a pillanatban képesnek éreztem magam. Kibújtam a bútordarab alól, pálcámat rászegeztem s elmormoltam a Lebegtető-igét, mire a massziv fa a levegőbe emelkedett és kilencven fokban elfordult a tengelye körül s felborulva landolt a földön. A fedezék ezzel kész is lett volna, ha egyszerű ellenfelekkel álltunk volna szemben…
- Páncélozd le – szóltam Greghez, miközben bevetettem magam a rögtönzött tákolmány mögé. Ő azért csak jobb varázsló valamivel…
Mire ezzel végeztem, a következő teendő is körvonalazódott a fejemben. Most adtam csak hálát az égnek, hogy nemrégiben jónéhány késemet elhagytam s kénytelen voltam megtanulni elővarázsolni őket a semmiből: ezúttal hasznomra vált a tudomány, ahogy a pálcaintés nyomán meg is jelent négy penge előttem. Az egyiket gyorsan az övembe tűztem egy esetleges közelharci szituációra felkészülvén, a másik hármat pedig felmarkoltam s Gregre néztem, arcomon félmosoly.
- Na nézzük mire képesek a barátaink… - mondtam gúnyosan. Leritt rólam, hogy élvezem a helyzetet. Aztán felemelkedtem s tekintetemet az ellenség felé szegeztem: ki is szúrtam egy, a rombolás közepén álló alakot. Néhány pillanat eltelt célzással, majd egy, kettő, három, már repültek is a kések. Az egyik a nő jobb vállát, másik kettő pedig a mellkasát vette célba.

[Vingardium Leviosa!]

...hogy teljesen őszinte legyek, nem fért a fejembe, hogy hogyan létezhet akár csak fele olyan eseménytelen nap is, mint ez a mai... Komolyan mondom, semmi sem történt... Egész álló nap halálra untam magam, miközben szívem szerint világgá rohantam volna, az unalmasabbnál unalmasabb órákról.
- Én nem terveztem semmit... - válaszoltam a cimbim kérdésére, miközben körbehordoztam a tekintetem a nagyteremben. Már csak alig voltunk bent páran, de a szemem megakadt egy ismerős arcon, Dorothy-n. Mosolyogva biccentettem neki, és éppen készültem volna visszatérni a vacsorámhoz, amikor megremegett a föld.
Damien megjegyzésére kivételesen nem választoltam, mert elfogott valami rossz előérzet. Biztos ami biztos alapon, jobb kezemmel kivettem a pálcámat a zsebemből – azonban a mozdulat közben hozzáértem a Felix Felicis-es fiolámhoz is, amit már hónapok óta hordozok magammal. Lehet eljött az ideje, hogy felhasználjam végre... Majd kiderül. Egy dolog azonban biztos, az önbizalmam pár másodpercen belül visszatért.
- Kispályások... - könyveltem el félhangosan a hirtelen beálló csendben, mert nem úgy tűnt, mintha jönne a folytatás.
Tévedtem. Méghozzá elég nagyot... Akkorát, hogy még a kétszárnyú ajtó is darabokra robbant tőle...
Ennek már a fele sem volt tréfa, az első pillanattól kezdve világos volt: ez nem diákcsíny.
Hasonlóan gyorsan reagáltam, mint Damien. Mialatt ő lebukott az asztal alá, én rászegeztem a pálcámat az egyik bejárathoz közeli padra... Huss és pöcc,
- Vingardium Leviosa! – ordítottam el magam, majd miután megemelkedett a bútordarab, egy gyors csuklómozdulattal a bejárati ajtó felé „hajítottam.” Eközben már az asztal is eltűnt előlem, ahogy átvette a rögtönzött barikád szerepét. Bevetődtem hát mögé, és miután Damien mellett földet értem, egy nonverbális bűbájjal lepáncéloztam a fedezékünket. Jobb, ha a támadóink nem tudják, hogy az asztal nem egyszerű fadarab...
Mindeközben egy különös érzés fogott el. A hónapok óta tartó rossz előérzet kezdett eltűnni, elérkezett a bizonyítás ideje. Pár pillanattal később aztán, már-már menetrendszerűen, jöhetett a szokásos Pulse/Hawk egysorosok egyike:
- Hát... - fordultam Damien felé, miközben a (cimbim által annyira utált) féloldalas vigyorom szétterült a képemen – Valamiben meg kell halni, nem?
Felpattantam én is, és egyelőre maradtam a varázslós megoldásnál:
- Bombarda! –küldtem az átkot a bejárat feletti falra, hátha a törmelék egy része a támadókra hullik majd...
Aztán ha ez a megoldás nem válik be, majd meglátjuk... Még az is lehet, hogy egy jó kis verekedésre is sor fog kerülni.

[fajtársnál]

Kellemetlen.. Igencsak kellemetlen. Foleyhoz jelentkezni korrepetálásra; ez vele hogy történhetett meg?
Ujjait tördelve áll a Nagyterem ajtaja előtt, alsó ajkára enyhén ráharap. Csak nem tudja rávenni magát, hogy belépjen. Végül is, már egészen késő van, biztos nincsenek sokan bent.. Nem, nem hall semmi zsivajt, azt viszont érzi, hogy Foley is bent van. De csak egy dolgozatot hagyott ki. Merlinre, de bájitaltanból ezt sem engedheti meg magának, be kell pótolnia valamikor.
Összerezzen a nyíló ajtóra. Egy kis hármadéves lép ki a teremből, készségesen tartva az ajtót a hatodéves lánynak, hátha az be akarna menni. Megrökönyödve pillant az alsósra; miért pont most lesz udvarias a világ? Gyors mosolyt erőltet az arcára, majd sietve belép.
Ahogy gondolta, tényleg nincsenek már sokan. Nem mintha két évfolyamtárs nem lenne elég.. De iszonyatos.. Sietve int Gregék felé, majd tekintetével megkeresi Foley professzort, és elsuhan a tanár irányába. Igen, eléggé izgatott, hiszen kínos lesz ez az egész beszélgetés, de azt hitte erre már eléggé felkészült. Valahogy mégis zaklatottnak érzi magát, mintha valami rémes készülne. Sőt, ez nem kifejezés, valamitől feláll a hátán a szőr, és ezt a hátborzongató érzést nem tudja lerázni magáról. Ujjai idegesen dobolnak oldalán. Már ott áll a tanár előtt, már csak annyi hiányozna, hogy megszólítsa, és nyitná is a száját, de valami nincs rendben, valami nagyon nincs!
Morogva kapja fejét az ajtó felé, ahol alig fél perce még ő álldogált, mire hatalmas robaj rázza meg az épületet. Valami az ajtón túlról, de a hang így is fájón döngeti Dorothy dobhártyáit. Hát még, ami most jön. A Nagyterem súlyos tölgyfaajtaja papírlapként omlik össze az átok hatására, amit kívülről ráküldtek.
Dorothy elszörnyedve figyeli az eseményeket, de ösztöneit nem tudja leállítani. Teste támadóállásba görbül, majd behúzódik egy asztal mögé, pillantását azonban végig a bejárat romjain nyugtatja. Abban az egyben biztos, hogy nem a robbanás volt a legrémesebb dolog ebben az estében. Ekkor lép be az ajtón egy idegen nő.. Idegen. Ez a szó pontosítást érdemelne jelen helyzetünkben. Alig pár másodperc kell, hogy Dorothy orrát elérje az az orrfacsaró vad szabadsággal teli erdőszag, ami a nőből árad. Legalább is Dorothy így tudná körülírni ezt az illatot. Mindenkinél más, ennél az idegennél is mintha érezné a fák között elejtett vad hergelő aromáját, de a szag alapja mindig ugyanaz, minden fajtársnál. Elkerekedett szemekkel figyeli az érkezőt, jobbjában érzi, máris a pálcáját szorítja, pedig észre sem vette, hogy érte nyúlt. Letagadhatatlan emberi, de igencsak hasznos reflex.
Egy vérfarkas itt! Az iskola falain belül.. Hirtelen egész testét elönti az adrenalin. Merlinre a teremben tartózkodók! Ők nem tudják.. de nem is tudhatják meg. Ijedten pillant körbe, hisz’ Foley alig pár perce még a háta mögött állt. Megnyugodva látja, hogy a tanár már rég fedezékbe húzódott, és Greget és Damient sem fogja váratlanul érni a támadás.
Akkor már csak egy dolog van hátra. Vajon a másik van-e olyan régóta vérfarkas, hogy érzékelje a fajtársait..? Ha nincs, akkor előnnyel indul. Egy biztos, az a nő az övé, senki más kezébe nem engedheti. Az alapszabály marad: a saját mivoltát titokban kell tartania.
Pár pislantással felméri a terepet, majd szinte osonva indul meg az asztal takarásában a robbanás helye felé. Persze, valószínűleg egy bizonyos idő után a legnémább osonás is haszontalan, de arra még alapozhat, hogy a másik vérfarkas szaglását a robbanás jócskán megzavarta, hiszen a közvetlen közelében állt. Adja az ég!