4. csoport - Elátkozott nap egy elátkozott folyosón

//A soros Kevin Stratford, mivel Jeremy Matthews még nem jelezte visszatérési szándékát.//

[- Igazad van. De mi van ha...?]

Mintha nem is én lennék. Mintha egy őrült fészkelte volna magát a testembe. Mintha nem létezne a külvilág. Nem tudok másra gondolni csak Rá...nem tudom kiverni a fejemből, egyszerűen képtelen vagyok rá. Újabb lendületet veszek és kétségbeesetten rontok a földön felhalmozódó törmelékeknek, de azok sajnos erősebbnek bizonyulnak nálam. Csupán egy óriási koppanás, majd egy tompa puffanás jelzi az eset sikertelenségét. Óhatatlanul is a homlokomhoz kapok, számat elhúzom a bizsergető fájdalomtól. Nem tudom, hol vagyok, de talán már azt se, hogy ki. Fájdalmas arccal révedek a távolba, de szemeim most talán még rosszabbul funkcionálnak mint ezidáig. Mire volt ez jó? Mit értem el ezzel? Csak ülök ott a kőtömbök közt, mint egy rakás szerencsétlenség, mint egy élő halott...és Hannah? Mennyivel járok közelebb a megoldáshoz? Bágyadt tekintettel forgatom lüktető kobakom, de a lányt még véletlenül sem látom. Szóval ennyi történt...egy nagy büdös semmi. Gondolataimból egy srác erőteljes hangja zökkent ki. Nem láthatom őt, csupán egy közeledő folt az, ami kivehető a sötétben, de a hangjából egyből rájövök, hogy az illető csak Chris lehet. Még szerencse, hogy a fülemet egyelőre nem érte semmiféle baleset.
- Igazad van. De mi van ha...? - pillantok haveromra vagyis a haveromnak feltételezett nagy pacára. Nem fejezem be a megkezdett mondatot, egyszerűen nincs idő a sopánkodásra, ezt már én is érzem. Vagy cselekszem vagy mindennek vége. Nem csak én létezem, nem csak én vagyok óriási bajban és nem csak Hannah. A megvilágosodás villámcsapásként hasít az agyamba. Önző vagyok...amilyen sosem voltam. Ezt hozná ki belőlem az effajta szituáció? Nem engedhetem, hisz ez nem én vagyok. Ki kell nyitnom a fülem, meg kell hallanom a segélykiáltásokat. Hisz mindenkit veszély fenyeget, akár mindannyian itt veszhetünk. Csak egy módja van a szabadulásnak, az összefogás, az együttműködés.
Két tenyerem a falnak támasztom, lábaimat magam alá húzom. Nem érdekel a hátamon patakokban folyó vér, ellenállok a kísértésnek hogy hátranyúljak. A forróság bejárja a testem, az izzadtság szinte érezhetően keveredik a vöröslő folyadékkal. Szemeim lassan lehunyom, szemhéjaim összeszorítom, hogy a látásproblémáim még véletlenül se zavarhassanak meg célom elérésében. Küzdök. Hogy kivel? Legfőképpen önmagammal. Ajkaim szinte remegnek, ahogy a maradék erőmet is összeszedve megpróbálok felemelkedni a talajról. Óvatosnak kell lennem, hisz ha a fal megmozdul maradéktalanul betemet a kőrengeteg...onnantól kezdve esélyem sincs. Ereimben meghűl a vér. Koncentrálok, a mozdulatokra összpontosítok. És ez az ami meghozza a kívánt eredményt. Talpon vagyok, még ha nem is a legstabilabb testhelyzetben, de állok. Karom azon nyomban a falhoz döntöm és a fájdalom ellenére megpróbálok a hangokra figyelni. Segítenem kell, ki kell innen jutnunk.  Egy pillanatra mintha Luna hangja csendülne fel, de olyan mintha a messzi távolból jönne...csupán hangfoszlányok. Talán mégsem lesz olyan könnyű, talán a fájdalom most már minden porcikámra kihat. Talán ha el akarok érni valamit, közelebb kell vánszorognom. Ekkor azonban szavak, kivehető szavak jutnak el az agyamig. A szikla alatt...aki tudja...lebegtetni...világítok. Oldalra nézek és meglátom a csapatot. Valaki van a szikla alatt, a sziklának pedig arra kell lennie. Nem töprengek csak ellököm magam a faltól, miközben másik kezemmel már a pálcám markolom. Forog velem a világ, de a foltokra összpontosítok. Percekbe telik míg ingadozva, ide-oda dőlve, itt-ott megtámaszkodva eljutok a célig. Egyre jobban vérzek és egyre kevésbé bírom tartani magam. Elérek egy vállat és egyik kezemmel megtámaszkodom azon. Nem megy...mennie kell. Látom a szikla körvonalait, tudom, hogy mit kell tennem. Megemelem a pálcát tartó karom, majd nagyot sóhajtok és az utolsó, tartalék erőmet is összeszedve elkiáltom magam:
- Locomotor!!!
Én magam is megrendülök a nem várt hangerőtöl, el sem tudom képzelni, hogy hogy vagyok képe ilyesmire, ilyen állapotban. A szívem visz...a testem meg...feladja a harcot. Hirtelen megrázkódom, kezem lehullik arról a támaszt jelentő vállról, a fájdalom a tarkómba hasít. Makacsul állok ott, de a világ elsötétül körülöttem...én pedig a földre zuhanok...

[- Nos lehet, hogy megvan a megoldás a kijutásra és a fiú életének megmentésére.]

A hollós srácért végrehajtott majdnem teljes sikerű mentőakció után az üstnél volt és a néhai szobor lábainak környékét vizsgálta. Különös érzése támadt. Az a tudat, hogy csak erre juthatnak ki egyre erősödött benne. Lehet, hogy a többiek mást gondoltak, de ő biztos volt abban, hogy az egyetlen kiút az üst és a szobor. Igen a szobor, mert ha meg tudják hova tűnt a szobor többi része akkor sejtése szerint ki is jutottak a korai sírjukból. Gondolatmenetéből két dolog zökkentette ki. Az egyik Luna hozzá intézett kérdése volt.
- Nos lehet, hogy megvan a megoldás a kijutásra és a fiú életének megmentésére. - felelte Luna kérdésére a lány felé fordulva. Folytatta volna azzal, hogy elmondja azt, amire jutott, de egy krákogó, női hang hallatszott, aki hozzájuk beszélt. Igen gyorsan fordult vissza egy kérdő tekintet kíséretében.
- Kit tisztelhetünk önben?- kérdezte udvariasan a rejtélyes idegentől. Közben Luna is megosztotta velük hasznos tanácsát. Ő maga is elővette a pálcáját, hogy ha kell használja. Közben a másik srác is adott egy jó ötletet, amit a haverja rögtön követett is. Ezt onnan tudta, hogy közben a többiek felé fordult. Látta, hogy Kevin próbálkozása kiütötte a fiút és össze csuklik. Rögtön Kevin mellé ugrott, a válla alá kapott és szép lassan lefektette a fiút a földre.