Folyosók

>Emily<

*Tavasz van. Az udvar köves talajának résein már kikandikálnak kisebb-nagyobb növénykék, felütötte fejét a százszorszép, sőt, néhány lányka már a hajába is tűzte. Marty ezt persze nem látja, szeme vakon tekint az élet apró örömeire, lélektükrei az ablakot fürkészik, pupillái egészen kicsire szűkülve erőlködnek, hogy megtalálják a szempárt, amely Martian újabb paranoiás rohamának okozója. Az ablakok vakítanak a magasan járó nap sugaraitól, ám… most megcsillan valami más. Varázslat? Egy tárgy?…
Az ég meghallgatja fohászát, a felhő engedelmesen kitakarja egy pár pillanatra a meleget adó égitestet, és Marty végre meglátja… A másodperc töredéke is elég ahhoz, hogy felismerje az ablakban tanyázó lányt… Elárulja a fekete frufru alól kikandikáló, lehetetlen kék színű szempár, hősünk tehát nekilódul… Sok-sok szeszélyes, nyikorgó lépcsőfok után eléri a folyosót, ahová igyekszik, tudja, hogy már csak egy szakasz, már csak 20 lépés, már csak 10… Szép lassan egyre csak közeledik, már látja a lányt… Megáll mögötte, a rajzra néz, amelynek lélektükrei éppen oly nonszensz tekintetet kölcsönöznek az ábrázolt arcnak, mint… igen, pont, mintha Emily arca lenne.*

- Höh.

*Az apró, nevetésszerű horkantást egy mozdulat követi, átnyúl a válla fölött, maga elé emeli a rajzot, majd felveszi a „megfejthetetlen vagyok” – típusú álarcot, és újra megszólal.*

- Nocsak, nocsak…

×Martian×


~Nem lehetett ő. Nem, nem, nem.~ Kapkodva szedegetem össze a padra szétszórt ceruzákat, és egyéb kisebb-nagyobb rajzeszközöket, egyesével bedobálom őket a táskámba, mit sem törődve azzal, hogy így semmit sem fogok megtalálni később benne. Most csak egyetlen egy dolog érdekel, mégpedig az, hogy minél gyorsabban felérjek a klubhelyiségbe. Ott talán megnyugszom, és helyre tudom tenni a gondolataimat. Talán túlságosan fáradt vagyok… akkor viszont elmehetek aludni is… Ezekre a lehetőségekre gondolva még gyorsabban hajigálom be a holmikat, majd becsukom a táskát, és a vállamra veszem. Csak egy valami maradt ki, ezt nem, soha sem rakom be a táskámba, mert végül összegyűrődne… A vázlatfüzetem még mindig a padon hever. Lehajolok érte, közben hajam a szemembe lóg. Ahogy megérintem a füzetet, valami furcsa érzés fog el. Mintha… lenne valaki mögöttem, vagy a közelemben… Mintha valaki figyelne engem. De nem, biztos csak paranoiás vagyok… Vagy mégsem? Ekkor egy horkantás hallatszik. Nem, tehát nem vagyok paranoiás, tényleg nem vagyok egyedül. Egy kéz nyúl át a vállam fölött, és elveszi a rajzot. Óvatosan, kissé félve hátranézek, és meglátom… Marty arcát. ~Nem, ez… lehetetlen…~ Szóval mégsem… Úgy tűnik, nem képzelődtem, mikor megláttam azt az alakot… Tényleg ő volt az, aki az udvaron járkált… De hogy lehet, hogy ő itt…? Meglepődöttségemet nem tudom leplezni. Hidegkék szemeim kikerekednek, majd halovány, elhaló hangon megszólítom.

- Marty?

Mikor kimondom a nevét, tudatosul bennem, hogy tényleg itt van. A meglepődöttség kezd elmúlni, helyét most a gyűlölet, és a felháborodottság veszi át… Ettől sikerült összeszednem magam, és immáron hűvös, tiszta hangon megkérdezem tőle azt, amelyre oly rég óta szeretnék választ kapni…

- Hol voltál, és mit keresel itt?

Magyarázatot várok mindenre. Az eltűnésére, arra, hogy csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül elment… Marty szemébe nézek, saját szemeim pedig gyűlöletet tükröznek. Mindent tudni akarok az elmúlt hónapokról, arról, hogy miért tért vissza, és hogy mégis mit csinált ennyi ideig… Talán még azt is sikerült kiderítenie, hogy hol van Sandy… Igen, biztosan miatta ment el, de nem, az nem elég, hogy egyértelmű válasznak, helyes feltételezésnek tűnik, nekem ennyi nem elég. Marty szájából kell hallanom azt, hogy mi is történt… Mélykék szemeibe nézve előtörnek az emlékek, a jók és a rosszak is… Közös emlékek, régről, a távoli múltból… Mielőtt teljesen belemerülnék az emlékekbe, sikerül visszatérnem a jelenbe. Nézem az arcát, így várom a választ. Mióta itt áll előttem, közel sem érzem magam annyira üresnek, elhagyottnak, magányosnak. Igen, hiányzott nekem, de az, hogy itt van, kettős érzéseket táplál bennem. Legalább annyira szeretném, hogy itt maradjon, mint azt, hogy menjen el, és ne is jöjjön vissza… de magyarázat, és válasz nélkül nem fogom elengedni…

×Abbey×


<A folyosón, majd később az udvaron>


A név. Nos igen… Meg fogom tanulni, előbb-utóbb biztos. Abbey elveszi a pergament és a pennát, majd szorgalmasan írni kezdi. Nézem, ahogy ír, majd mikor elkészült vele, mosolyogva átnyújtja nekem. Elveszem, a szavakat ajkaimmal némán formálva elolvasom, majd összehajtom, és elrakom a vázlatfüzetembe. Onnan biztos nem fog eltűnni, és amikor rajzolok majd, eszembe jut az is, hogy meg kell tanulnom.

- Köszönöm… Legalább fejlesztem majd a névmemóriámat…

A kviddics. A varázsvilág legszebb, és legélvezetesebb sportja. Imádom, csak éppen nem vagyok benne túlságosan profi. Ez sok mindentől lehet, például attól, hogy már nagyon régen nem sikerült játszanom. Most viszont, Abbey felajánlotta, hogy játszik velem, és tart ilyen… mini-edzéseket, és ezzel jobb szintre hoz.

A csapatkapitányság. Igen, talán meg tudnék birkózni ezzel a feladattal is, de tekintettel arra, hogy nem szeretem az ilyen felelősségteljes feladatokat, nem is szeretnék vele próbálkozni. Egyáltalán, a házunkban való játszással sem…

A szerelem. Egy múlandó dolog…A szerelem elűzi az időt. Az idő a szerelmet. Úgy tűnik, Abbey-nek is rossz emlékei vannak a szerelemmel kapcsolatosan… Nem lepett meg. Gondoltam, éreztem. Vonzom az olyan embereket, akik csalódtak valamiben, valakiben… Mesélni kezd. Tehát megbízik bennem. Ennek örülök. Figyelmesen hallgatom a történetét. Fejemben megjelennek a képek, hideg tél, hó… hócsaták… hányszor volt abban részem régebben… és milyen gyorsan eltelt az az időszak… Roxmortsi tiltott kirándulások, megmagyarázhatatlan összhang, vonzódás, és… szerelem. Nézem az arcát, és látom rajta, hogy nem túl jó érzés neki erről beszélni… ezt meg is tudom érteni. Én sem szívesen emlegetem fel a legnagyobb titkomat… De nem, arra még gondolnom sem szabad. Lehajtom a fejemet, úgy hallgatom a lányt. Tovább mesél. A Valentin napos résznél felkapom a fejem, és kissé értetlenül, hitetlenkedve nézek rá. Nem… ez… szörnyű. Eltűnt. Eltűnt ő is. Ebben a pillanatban érzem azt, hogy teljesen meg tudom érteni azt, amit most érez. Ha eltűnik valaki, akit nagyon szeret az ember, összeomlik, még akkor is, ha már megromlott a viszony köztük…
Egy könnycsepp végigfolyik Abbey arcán, közben az ablakon kifele néz… Kezemet a vállára teszem, átnyújtok neki egy – a táskámból előkeresett – zsebkendőt, és ránézek.

- Nem is tudod, hogy mennyire át tudom érezni a helyzeted… Tudom, hogy nem kérhetem, hogy ne légy szomorú, és úgyis el fogod felejteni, és túl fogsz rajta lépni. Ez lehetetlen… De legalább próbáld meg. Különben is, olyan szép idő van. Ilyen időben nem szabad szomorúnak lenni.

A tehetetlenség. Tudom, hogy nagyon tenni nem tudok azért, hogy jobb kedve legyen, elvégre a múltat nem tudom eltüntetni, kiradírozni. Azért legalább megpróbálom elterelni a figyelmét, és jobb, kellemesebb témákra terelni a szót.

A versírás. Így, a történet megismerése után azt hiszem, nem kétséges, hogy miről fog szólni a lány legtöbb verse. Csalódottságról, fájdalomról… Igen, ilyenekről… Akárcsak az én rajzaim többsége. Úgy tűnik, szívesen megmutatná nekem a verseit, ennek örülök, hiszen – ha magamból indulok ki – nem mindenki szereti megmutatni az alkotásait. Erre a témára evezve ismét mosolyogni kezd. Ez már jobban tetszik... Nem szeretem, ha szomorú valaki...

A történet. Ismét a történetre kanyarodik a beszélgetés. Véleményt vár? Nehéz, nagyon nehéz. Séta közben elgondolkozom egy darabig rajta, majd kinézek az ablakokon, amelyek mellett elhaladunk. Pár perccel később ránézek Abbey-re, és elmondom a véleményemet…

- Nos… szerintem… ilyen helyzetekben képtelen az ember normálisan, megfontoltan dönteni, reagálni. Ugyanakkor, igazad volt valamilyen szinten. Továbbá… ha ő akart volna még valamit utána, akkor nem hagyta volna ennyibe a dolgot… Szentimentális kis hülye? Ne mondj ilyeneket, ez butaság. Nem vagy az. És nem, nem szúrtál el semmit sem. Ő szúrta el ezt a dolgot… egyedül ő.

A séta. Minden körülmény közt megnyugtató és üdítő hatású. Az eső illata, a tiszta ég gyönyörű színe, a fákról csöpögő eső látványa… csodálatos. Körülnézek, mélyet sóhajtok. Végre levegőn… Nézem a természet csodáit, teljesen le vagyok nyűgözve. Úgy tűnik, Abbey is örül annak, hogy kint vagyunk… És én… ezúttal nem egyedül sétálok kint. Micsoda változás… Ránézek Abbey-re, majd csendben, hogy lehessen hallani a lágy szellő fújdogálását, hozzászólok.

- Nos, merre menjünk?

A kezdet. Talán egy barátság kezdete ez a séta, és ez a mai nap… Innentől minden csak azon múlik, hogy hogyan fogunk egymáshoz állni…

>Emily...<

- Kicsilány…

A hang, amelyen beszél, erőteljes, mélyről jön, egészen lentről, végigzengeti a tüdejét, a hangszálait, a levegő Emily felé eső részét, majd végül célba ér. Enyhe, kötelességszerű lenézés sugárzik belőle, az aranyvér, a tiszta származás teljes tudatában szólította meg a lányt. Ajkán kis félmosoly játszadozik, ahogy közelebb lép. Felsőteste most már egészen közel van a lány arcához… Lejjebb hajol… A lehelete már érződik a lány fehér bőrén. Most már feltűnik neki a szürkés folt Emily arcán, rögtön kap is az alkalmon, s a régi, eltűnt emlékek mozdulatával letörli.

- Maszatos az arcod… Grafit, igaz? Igen, Marty. Habár jobban örülnék a Martiannak, és két puszinak.

Felegyenesedik, eres, hosszú ujjakba végződő kezeit a tarkójához rakja, minden porcikája megfeszül, nyúlik, csontjai elcsigázottan ropognak – nyújtózkodik. Jobb kézfejét pengevékonyra szorított szája elé rakva elnyom egy apró ásítást, félig lehunyt, halványkékes vonalakkal átszőtt szemhéja alól a lányt fürkészi. Emily reakciójára vár.

Rég nem látta már a lányt. Nem változott sokat. A szeme ugyanolyan vonzó, ugyanolyan kék, a bőre is még mindig fehér, és bársonyos… Marty azonban sokat változott. A bensőjében a látványra megmozdul valami, és most háborog, belülről feszít, ám a fiú már könnyedén legyőzi az érzést. Egyelőre nem szabad elutasítóan viselkednie. Mozdulatai, tekintete, hangszíne – ezek mind-mind egy nagyobb összhang tagjai, amelyeket ő irányít, csakis ő, és senki más, külseje csak azt árulja el, amit ő megenged neki… Hát igen, Emily-t bizonyára meg fogja lepni, milyen erős lett…

×…Martian…×


Erőteljes, zengő hang.
Az ismerős, régóta hallani vágyott hang… Egy fiú hangja… Aki azóta szinte férfivá érett, az idő alatt, amelyet messze tőlem, ki tudja, hol töltött, miután eltűnt… aki itt hagyott, és mit sem sejt abból, hogy mit is éreztem akkor, amikor elment… Nem tud az átsírt éjszakákról, az összeomlásról, arról, hogy mennyire is hiányzott… De nem is tudhatja meg. Legalábbis nem lenne túl jó, ha tudna róla… Senki sem tudhatja meg, hogy mit éreztem, és most mit érzek. Megtartom magamnak, elrejtem mélyen magamban. Hangjában lenézés érződik… Közelebb lép hozzám. Nem mozdulok. Egyhelyben állok, majd ránézek, utána pedig beszélni kezdek. Hangom fenyegető, tekintetemen az tükröződik, hogy akár ölni is képes lennék…

- Ne kicsilányozz le!

Apró félmosoly.
Mosolyog… És nem tudom, min, és miért. Semmit sem értek… Nem értem, hogy miért viselkedik így, miért ilyen furcsa… Fejem most egy magasságban van Martian felsőtestével. Felnézek rá, ő pedig lejjebb hajol. Érzem a bőrömön az általa kifújt, meleg levegőt, a közelsége összezavar… Kezét felemeli, az arcomhoz ér… Összerezzenek, majd megfogom, és lerántom.

- Ne fogdoss… ne érj hozzám! Kérdésedre felelve pedig… Igen, grafit. Ha emlékszel még rám, akkor arra is emlékezned kell, hogy szoktam rajzolni. Előfordul, hogy maszatos lesz az ember… Ez mondhatni a rajzolás velejárója.

Teljes név.
Meglepődök, mikor azt mondja, hogy a teljes nevén, és ne a becenevén szólítsam… hívjam Martian-nak… Hát rendben. Nekem teljesen mindegy.  Mikor megemlíti azt, hogy „jobban örülne két puszinak”, gúnyosan, és őszintén felnevetek.

- Először is… Rosszul emlékszem, vagy te régebben tényleg nem szeretted, ha Martian-nak szólítottak? Másodszor… Puszit? Te… jól érzed magad, Martian? Szerintem teljesen megőrültél. Csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül eltűnsz, majd visszatérsz, magyarázatot nem adsz, és azt várod, hogy puszival köszöntselek? Hogy örüljek neked?

Nagy nyújtózkodás.
Nézem, ahogy nyújtózkodik, ahogy izmai megnyúlnak… Még mindig nem hiszem el, hogy itt van… Fáradtnak tűnik, legalábbis az elfojtott ásításából erre engedek következtetni. Sokáig bámulom… Mennyire… mennyire… ~Nem! Szedd össze magad!~ Igaz. Nem mutathatok ki semmit. ~Gondolj csak arra, hogy mennyire haragszol rá…~ Keresem Martian hibáit, és hiába találok benne rengeteget, éppen azok a hibák azok, amelyek annyira érdekessé, izgalmassá, és talán… szerethetővé teszik őt…

A visszatért Martian.
Mindig is szerethető volt… Ez az egy dolog az, ami megmaradt abból a fiúból, akivel évekkel ezelőtt találkoztam… Teljesen más, mint amilyen volt… Legalábbis a személyisége egyáltalán nem hasonlít arra, akit én megismertem… Az a srác, akit elsőévesen megpillantottam, eltűnt, köddé lett… Mi történt vele? Miért lett ennyire furcsa? Mi késztette arra, hogy ilyenné, erőssé, sérthetetlenné váljon? Számtalan kérdés cikázik a fejemben, az egyik pedig minden más gondolat fölött áll… miért kell mást szeretnie?

*Nem mozdul. Mereven áll, egy helyben, és csak bámul. Martian majdnem rákiált: "Mit bámulsz?" De megállja. Külsejét teljesen leválaszotta háborgó bensőjéről, semmi sem valódi, de a látszat tökéletes. Aranyvér. Sose gondolta volna, hogy egyszer majd tényleg hasznát veszi a származásának, hiszen eddig nem kellett színlelnie; ha nem is szerették, úgy fogadták el, ahogy volt. Volt...
Ohohó...Emily semmit sem változott. De nem ám! Hangja ugyanúgy cseng, mint régen, ugyanolyan éles, és milyen őszinte, te jó ég... Martian szinte megijed. Egy pillanatra újra a klubhelyiségben áll, hátrakulcsolt kézzel, és szájra szorított fogakkal... Haha, az is egy emlékezetes pillanat volt. Életében először és valószínűleg utoljára volt lelkiismeret - furdallása. Sandy azonban elment, csak Martian tudja, hová, Emi pedig hiába szól hozzá ugyanúgy, mint régen, ezúttal sem fog többet megtudni.*

"Ne kicsilányozz le!"
-Miért, már felnőttél?

*Ezt a kérdést igazán megengedhette magának. Nézi a szemeket, amelyek bizonyára jó sok könnyet ontottak távozása után, és arra gondol: nem, nem nőtt fel. Hiszen nézznek oda, tekintete ugyanúgy a durcás kislányé, és az érintését is ugyanúgy fogadja, mint régen. Először mozdul meg: összerezzen. Csak nem zavarodott?...
Az erőszakos mozdulatra Martian összehúzza a szemöldökét, lélektükrei egy pillanatra igencsak ijesztővé sötétednek, talán a halvány agressziótól, amely átsuhan rajtuk, keze vasmarokként szorul Emily csuklójára - bőven átéri...*

-Azt hitted...? Ne légy nevetséges, Emily.

*A név kiejtésére különös gondot fordított, és megérte. Tisztára úgy cseng, mint régen. Merthogy Martian nagyon is emlékszik azokra az időkre, a helyre, ahol most is állnak, a vázlatfüzetre, Emi állandó 'kísérőjére', és persze a maszatokra...*

-Hogy ne emlékeznék...Sandy-n is voltak ilyenek.

*Két mondat. A külső szemlélő semmit sem vesz észre, ám Emily lelkét bizonyára tőrként járja át majd.
És pont úgy, ahogy most valami Martian lelkén. Az emlékezés jeges tőre?...
A nevetés hallatán összerándul, emlékek hosszú sora tolul fel benne, fekete és arany tincsek keverednek össze, majd válnak szét, és egy pillanatra ((kiesik 10 perc az életéből, csak vicceltem. )) újra a múlt feneketlen, sötét bugyraiba zuhan. Tekintete össze - vissza cikázik a folyosón, és most a falnak dől. Fekete bőrzakóját fázósan húzza össze magán, fúj egyet, kísérletképpen a fekete tincsek szeméből való száműzésére, majd megrázza magát. Hangja már nyugodt és hűvös, igazi férfira vall, akinek bensője megfékezése nem jelent problémát, maximum az ujjaié, amelyek ösztönösen az egyik vékony ezüstkarikát forgatják a kezén...*

-Martian...talán nem tetszik?

~Abszolút férfias, és remekül hangzik~*teszi hozzá magában, majd kissé előredől, két kezét Emily felkarjaira teszi, arcára pedig két, halkan cuppanó puszit nyom. Az egész helyzet annyira...diszkrét, és talán csak a mozdulat következtében kavart, enyhén ízes, jeges illatú légörvény zúdíthat újabb emlékáradatot Emire... De erre most nincs szükség. A kislány máris ideges, ide azonban nyugalom és aranyvér kell, így tehát Martian a higgadt, meggyőző beszéd mellett dönt. Hangja most egyáltalán nem ijesztő, nem is parancsoló, egyetlen célja a megnyugtatás...*

-Nem, nem őrültem meg. Nem is szándékozom a közeljövőben, bár ki tudja... Magyarázatot vársz? Ugyan, téged az nem is érdekel...

*Ujjai eközben zsebében kotorásznak, kezei között egy vékony, fehér henger jelenik meg, pálcája végén kis láng gyúlik, majd a kezében tartott valami füstölni kezd - rágyújtott...*

[Egy pillanat.]

×…Martian…×


Egy pillanat.
Úgy érzem, hogy egy kicsit, egy rövid időre mindketten visszaemlékeztünk a múltra, a közös emlékekre, és mindarra, ami velünk történt… Talán kellemes, talán nem, mégis ragaszkodok ezekhez az emlékekhez… A visszaemlékezésre való vágy gyorsan elszáll… Az egész csak egy pillanat volt.

Egy kérdés.
Egy kérdés, melyben lehet, hogy igazság van. Felnőttem-e… Nem tudom, lehet, hogy nem. De miért is kell felnőnöm? Egyáltalán… Mi értelme van a felnőttségnek ilyen korban? Az, hogy még több problémát lássak? Hogy még ennél is komolyabban vegyek dolgokat? Így is elég sok mindent veszek komolyan, és talán még olyanokat is, amelyeket nem kellene… Tudom, hogy Ő saját magát felnőttnek tartja… Hát szíve joga… De nem biztos, hogy az igaz is… Hűvös hangon szólok hozzá, érdektelenül… Csak egy kérdés…

- Felnőttem-e? Hm… Jó kérdés. Szerinted?

Egy érintés.
Hozzámér, én pedig megpróbálom lerántani a kezét. Erre ő persze ideges lesz, ezért erős kezével átszorítja a csuklómat. Egy pillanat erejéig eltorzul az arcom a fájdalomtól, majd mikor kiejti a nevemet, hidegkék szemeimet az arcára emelem, és csak nézem… Ahogy a nevemet mondta… A hangsúly, a hang… Hirtelen eszembe jutnak a régi idők, és az, ahogy régen ejtette a nevemet… Igen, ugyanaz… Megfogom a kezét, amely most a csuklómra szorul, de nem teszek semmit… Csak fogom, a háta mögé nézek, merengek… Mennyi emléket hozhat elő egy érintés…

Egy név.
Sandy… Miért kell mindig őt emlegetnie? Miért kell kínoznia, gyötörnie? Tudja, hogy nem szeretem, ha róla van szó, és most úgy tűnik, hogy direkt ezért említi őt… Belenézek Martian mélykék szemeibe, majd a lehajtom a fejemet, és csak a földet bámulom. Nem tudom eldönteni, hogy mit érzek most, mit gondolok Sandy-ről, hogy egyáltalán szeretném-e, hogy visszajöjjön… Jó barátok voltunk, már nem is tudom, miért… Annak ellenére, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem azzal, hogy belekavart az életembe, ugyanúgy mellette álltam, lemondtam az álmomról, és mégis képes volt szó nélkül elmenni. Az eltűnése utáni időszak fájdalmát is neki köszönhetem, elvégre egy hónap alatt elvesztettem két barátomat, két olyan embert, akik fontosak voltak számomra… Az egyik talán… mindennél fontosabb volt nekem. Halk suttogás hallatszik… Egy név…

- Sandy… Miatta mentél el?

Egy kacaj.
Lám-lám, csak nem összerándult? Biztos csak képzelődtem. Mintha eszébe jutottak volna a múlt eseményei, azok az emlékek… Mintha ugyanúgy fájna neki a múlt, ahogy nekem, mintha Ő is szabadulni szeretne tőle… És mindezt előidézte egy kacaj…

Egy fiú.
…Akinek beceneve… egy kisfiúra, míg teljes neve… egy igazi férfira illik. Hogy tetszik-e a neve… Igen, tetszik. Mindig is tetszett. Olyan dallamos, és… férfias. Már nem a becenevét használja, mert… Mert az elmúlt idő alatt felnőtt. Már nem csak egy fiú…

- Ó, de, lenyűgöző a neved.

Egy helyzet.
Az érintés, a puszi alapból felkavaró érzés, már attól is kellőképpen elöntenek az emlékek, melyek a Martian-nal való beszélgetés alatt igen gyakran előjöttek már, de ezt az érzést csak erősíti az illat, melyet akkor érzek meg, mikor odahajol hozzám. Egy pillanatra lehunyom a szemem, egy pillanatig hagyom, hogy belemerüljek az emlékekbe, majd összeszedem magam, felnézek, egyenesen Martian szemeibe… Kijelenti, hogy engem nem érdekel, hogy mi volt vele, hogy hol volt… Talán nem is tudja, mekkorát téved. Mikor rágyújt, tudatosul bennem, hogy ez tényleg Martian… Itt áll… Ismét… Itt áll előttem a nagy Martian Hungary - Bols.  Nem hiszem el… Ez annyira… Hihetetlen egy helyzet…

- Nem, persze, nem érdekel. Csak viccből kérdeztem. Mondjuk… Érthető, hogy nem akarod elmesélni, hiszen nem szívesen mond el az ember ilyen dolgokat annak, akit gyűlöl…

Nem tudom, mi jár a fejében, hogy mit akar, hogy miért utált meg… Hogy miért játszik velem… De jelenleg nem ez izgat a legjobban… Csak azt szeretném tudni, hogy mi történt az elmúlt pár hónapban, hol járt, és mi történt Sandy-vel. Csak ez a lényeg… Nem fogja elmondani egykönnyen, ezt tudom is… Viszont valahogy biztosan rá tudom venni…

[[Oliver]]

[Oliver]

*Magány… Már hetek óta nincs mellette senki sem. Barátja alig van, de őket is lerázza, ha teheti. Nem tudja mi van vele… Mintha elromlott volna. De nem, ez nem lehet… Hiszen mindig is ilyen volt. Soha nem számíthatott senkire sem, csak is magára, és ezt már illett volna megtanulnia… de nem.
Harag… Mióta visszatért ide, valami elfojtott indulat kerekedett úrrá a testén. Mindenkibe bele tudna kötni, bárkit megátkozna, de leginkább az öccsét.
Hiány… Óh, Nicole… Amióta visszatért szinte nem is beszéltek. Ott volt az a fél óra, amikor is összevesztek. Na igen, Mike akkor is azt a furcsa érzést érezte. Mintha nem is ő irányította volna a testét… Ám ez már mindegy.

Szombat délután öt óra van. Ilyenkor a diákok a kviddicspálya környékén vannak, vagy kinn a parkban, esetleg a klubhelységben. Ám Michael még is a folyosókat választotta. Egy kifakult farmer van rajta, fekete, feltűrt ujjú inggel viseli, fekete tornacipővel. Varázspálcája a bal zsebében van… Nem nagyon szokta használni, elvégre… nem olyan kényelmes típus.
Végigszánt a folyosón, majd mikor egy kiürült helyre ér, kiszúr magának egy ablakot. Arra veszi hát az irányt. Mikor megérkezik, fogja és leveti magát az ablakpárkányra. Zsebéből előhúz egy lapos, fényes, ezüstös tárgyat. Még egy percig bámul ki az ablakon, majd szájához emeli a szájharmonikát és bevezeti a dallamot… Minden sor után, melyet elénekelt, egy sor szájharmonikás dallam következik.

I heard all your reasons
I heard all your plans
I have seen the seasons
Clutched up in your hands
You're the one eyed feather
You're the lion's mane
Swear you've heard the weather
Calling out your name
There'll be no more winters
There'll be no more spring and
There'll be no more dinner bells
Left for you to ring
There'll be no more dinner bells
Dinner bells to ring
Maestro learns the music
Musicians learn to dance
There'll be no more trumpets
There'll be no more flutes
No more clapping hands
I've heard all your reasons
I've heard all your plans
I heard of your treasons
and I've heard all your pleas
And i've made friends with the hang man
So there'll be no more winter
There'll be no more spring and
There'll be no more dinner bells
Left for you to ring
There'll be no more dinner bells
Dinner bells to ring
There'll be no more dinner bells
Dinner bells to ring
There'll be no more dinner bells
Dinner bells to ring…

( Michael)

Sivatag, kihalt vidék, ahol nincs más, csak homok, amerre a szem ellát. A szellő néha felborzolja a homok felszínét és hullámokat rajzol annak felszínére. Talán így lehetne leírni azt a környezetet, ami Oliver elé tárul a folyosóra érve. Nincs nyüzsgés, nincsenek diákok, tanárok, akik fel-le rohangásznának, mint a szorgos kis hangyák. Könnyed léptei nem is hallatszódnak a folyosó kövezetén, talán csak farmerének suhogása jelezheti közeledését. Fehér szélű, fekete alapú surranója nem is ejthetne nagy hangot a kövezeten, olyan vékony a talpa. A fekete farmer azonban más, mint minden durva ruhanemű, súrlódása megtöri a csendet. A nap fénye megcsillan a fekete öv ezüstös befűzőjén. Oliver kicsit megigazítja menet közben a fehér inget, a nadrágból kibuggyanó részeket visszatűri, majd kipillant az ablakon. Látja, hogy mindenki a kviddicsmeccre tart, ekkor kicsit megszaporázza a lépteit.
~ Hű, már mindenki ott van, csak én késem le a meccset. Jellemző, szombaton mindig elalszom és mindig , mindenhová én érek oda utoljára. Oliver, fel kéne nőnöd.~
Ahogy tovább halad az üres folyosón, érdekes dallamok jutnak el hozzá. Harmónika és ének keveredése, nem tiszta hang, néha hamiskás, de hallgatható. A zenét azonban nem ismeri fel, még ha sok mugli előadót hallgat, mégsem tudja, hogy milyen dallamot énekelgetnek a folyosón. Az út ahogy kanyarodik, úgy kanyarodik rajta a bolondos diák és ekkor megpillantja az egyik ablakban ücsörögve, szájharmonikáját fújogatva Michaelt, egy évfolyamtársát. Túl jól nem ismeri őt, de néhány szót már váltottak az évek alatt. Végignézve rajta, látja, hogy a másik srác nem lehet túl jókedvű, főleg, ha ilyen dallamokat játszik.
~ Ajaj, fogadni mernék, hogy valami nőügy lehet. Idáig minden haveromat csak akkor láttam ilyen fancsali képpel, ha eg nő lekoptatta őket, vagy épp szakított velük. Más nem is lehet, azért megkérdezem, hátha sikerül jobb kedvre derítenem.~
- Szevasz cimbora- Köszönt rá, amikor mellé ért és vállával nekidőlve a falnak Michaelre pillantott.
- Nem is tudtam, hogy harmonikán játszol. Mond csak, te nem jössz a meccsre? Állítólag nagyon jó lesz.-
Kezdett bele a beszélgetésbe, nem akart egyből ajtóstul rontani a házba. Ha a srácnak valami baja van és szívesen megosztaná mással, akkor most van rá ideje. Oliver remek hallgatóság, mint mindig...*

[[Oliver]]

[Oliver]

*A dallam, melyet játszik, még akkor sem törik meg, mikor megpillant egy közeledő srácot. Oliver… Egy griffendéles srác. Nem mondhatni, hogy ismeri már, de valóban… pár szót már váltottak. Régebben, amikor még Michael is az a bolondozó, mondhatni dilis srác volt, akkor egészen jókat is röhögtek, de mára… Minden megváltozott.
Surranó… Mindig is tudott öltözködni ez a srác. Ha mondjuk fekete ing lenne rajta, fekete csuklyával, akkor könnyedén le halálfalózná bárki. De Michael nem tartozik a mindenki kategóriába. Ő csak megvonná a vállát, mert nem érdekelné… És valahogy most mindennel így áll. Semmi sem érdekli, még az sem, ha pálcát szegeznének a mellkasához…*
~ Mi történik velem? ~
*Kérdi magától, míg a harmonikát fújja. Még így is tud koncentrálni, ez nem nagy ügy. Közben az ablakon bámul le és a griffendéles tömegek között kutatja Nicole-t. Most valahogy ez a meccs sem tudja érdekelni… Azt sem érti, miért ilyen későn lesz. Mindig reggel van, de most… szinte már este van. De hát, nem az ő dolga…

Oliver megszólítja. Egy ideig úgy tesz, mintha nem is hallaná, ám végül fúj egy utolsót a harmonikába, majd leereszti. Egy ideig még néz maga elé, ám végül kezét a homlokára teszi, sóhajt egyet, majd felpillant a srácra.
A cimbora szón egy ideig megakad… Ezt most vegye bóknak, ha egy ilyen nagymenő, mint Oliver, így nevezi őt? Hát, elvégre… kit érdekel? Nem foglalkozik vele. Ha a srácnak nem tetszik, ahogy válaszol, majd megmondja. *
- Szevasz!
*Keveri a választ egy sóhajjal, aztán fejét nekidönti a falnak, úgy néz ki az ablakon. Egy másodpercre sem akar ránézni Oliver-re. Az lenne neki a legjobb, ha békén hagynák…*
- Most már tudod…
*Mondhatják bunkónak, mert nem az. Erre Huxley is rájöhetne.*
- Nem mi játszunk… Majd Abbey elmondja. Engem most nem érdekel.
*Válaszolja egyhangúan, közben le sem veszi tekintetét a griffendéles lányfalkáról.*
- És te… te miért nem vagy a meccsen?
*És most végre leveszi a szemeit a kis csapatról, és Oliver-re függeszti a tekintetét. Ha ennyire társalogni szeretne, akkor hát rajta… Itt a lehetőség.*

[( Michael )]

( Michael )

Oliver ott támasztja a falat, hallgatja az utolsó dallamokat, a szám igen szomorkás. A dallam megszakad, MIchael mereven bámul maga elé. Olie úgy érzi, hogy talán eljött az az idő, amikor nem kap választ és fölösleges a jelenléte. Vállával ellöki magát a faltól, azzal a célzattal, hogy folytassa útját a kviddicsmeccsre, ám ekkor visszaköszönnek neki.
~ Na, ez már jó jel, talán még van remény és sikerülhet egy kis életet vinni belé. ~
Ezen gondolatát azonban megcáfolja a hugrabugos srác viselkedése, aki csak úgy bámul ki az ablakon. Mókás griffendélesünk kipillant az ablakon és egy csapat griffendéles lányt pillant meg, az ő tekintete is elidőzik rajtuk egy ideig, azonban Oliver arcán szomorúság helyett csak egy mosoly jelenik meg. Nem csoda, hisz nem minden nap láthatja egy csapatban az összes griffendéles lányt. Azonban tekintetét visszavezetve Michaelre rá kell jönnie, hogy a srác szomorúságának köze lehet a griffendéles lányokhoz, legalábbis egyhez biztosan.
~ Hm, ha nem csal az emlékezetem, Nicole körül láttam mindig sündörögni, sőt, mintha együtt is jártak volna. Vajon mi történhetett~ A gondolatok közben a mosolyt is eltűntett az arcáról, nem akarta, hogy Mike félreértse a helyzetet és gúnyolódásnak vélje mindezt az évfolyamtárs részéről. Ekkor, kicsit megkapva kapja a választ egy korábbi kérdésére, melynek hangvétele elég bunkóra sikeredett, de Oliver nem vette fel, hisz látja a srácból áradó rosszkedvet és még ha nem is tudja, de azt gondolja, hogy mit érezhet a srác. Oliver is érezte elhagyatottnak magát az apja miatt, de ez az érzés hamar elmúlt és átformálódott valami egész mássá, talán szánalommá és ha nem is gyűlöletté, de ahhoz közeli állapottá. Újabb válasz érkezik, s a figyelem még mindig  a griffendéles lányokon van.
- Áh, persze, a végeredményt. Mondjuk én sokkal jobban szeretem végignézni a meccset és szurkolni a csapatnak.- *Válaszolja, miközben tekintetével ismét a lányokat nézi. A következő kérdésre Michaelre pillant.*
- Oda indultam, amúgy a szokásos. Ma is sokáig aludtam, teljes időzavarban szenvedek, azt sem tudom, hogy mennyi az idő, valamelyik szobatársam fogkrémmel kente össze az arcomat, azzal szenvedtem egy fél órán keresztül, mire sikerült letakarítanom. Csak tudnám, hogy melyikük volt...Tudtad, hogy a túlzott fogkrém használattól olyan illata lesz az embernek, mintha mentalevél lenne? - *mondta és egy kicsit elnevette magát. Ezután elkomolyodott és Michaelre nézett.*
- Mi a baj? Tudok valamiben segíteni? Esetleg kapcsolódik a problémád valamelyik szoknyáshoz?-*Tekintetével a griffendéles lányokra bök, majd visszapillant Mikera, kíváncsi a válaszára.*

[[Oliver]]

[Oliver]

*Még azt sem fogja fel, hogy Oliver majdnem ott hagyta őt egymagában. Egyrészt mert hunyorogva bámul ki a napon, lévén zavarja a nap. Másrészről pedig nem is arra felé néz... A harmadikat meg már tudja mindenki... piszkosul nem érdekli mi zajlik körülötte.
Hogy ez depresszió e? Nem, dehogy... Mike valahogy, hugrabugos létén hajlamos az önsajnálatra. Mert a hugrabugosok mindig is afféle közösségi csoport voltak. Barátságosak, komolyak, és szorgosak. És hát, amikor magányosak, azért a szívük mélyén mindig is azt szeretnék, hogy legyen valaki mellettük. Ám mikor ott vannak, akkor meg egyedül akarnak lenni. Ördögi kör.

Mike nem is tudja, mi lenne vele az apja nélkül... Nincsen senkije, csak az öccse. Már ha annak lehet egyáltalán nevezni a kis férget. Tehát tényleg egyedül lenne. Viszont már nagykorú... azt nem mondom, hogy felnőtt is. Sok mindenre magára hagyatkozik, de felnőttnek még senkit sem nevezhetünk itt az iskolában... mármint a diákok közül.
Csak néz maga elé egy darabig, majd mikor már tényleg megunja, hogy a távolban eltűnő diákokat nézi, akkor lepattan a párkányról és elindul. Csak úgy céltalanul... Talán Oliver követi.*
- Nem én vagyok a csapatkapitány...
*Oliver jól tudhatja, hogy az a kis sértődöttség mire utalhat a hangjában. Egy éve még rajta volt a csapatkapitányi karszalag, ám azóta... minden megváltozott. Gyerekként ment el, férfiként jött vissza... Mondhatni. *
- ...majd Abbey kielemzi a stratégiájukat, és elmondja a csapatnak. Az ő dolga.

*Mondja félvállról, majd befordul egy másik folyosóra. Több diák is van már itt. Ekkor tűnik fel neki, hogy a szájharmonika még mindig a kezében van. Belesüllyeszti hát a farmerja zsebébe.*
- Fogkrémmel...
*Megcsóválja a fejét. Micsoda idióták vannak.*
- Valahogy sejtettem...
*Válaszol egykedvűen a mentaleveles kérdésre. Ha most jó kedve lenne, bizonyára tovább fűzné ezt az idétlen témát olyasmikkel, mint „De ha nem mentolos fogkrémet használsz akkor nem... „. De most ilyesmihez abszolúte nincsen kedve.
Ekkorra már Oliver is érzi, hogy valami nincsen rendben. Így a feltett kérdés után, Mike ismét megáll, de nem fordul meg. Háttal áll a srácnak, közben kezeit a zsebébe dugja, fejét pedig lehajtja.*
- Nincs semmi baj...

[(Michael)]

(Michael)

Oliverrel előfordul, hogy úgy a gondolataiba mélyed , hogy csak későn reagál az adott eseményekre. Az ablakon bámul kifelé, nézi a kint ácsorgókat és mire újra Mikera pillantana, akkor már a srác hűlt helyét találja az ablakban. ~ Hova tűnt?~ Fordítja el a fejét és ekkor látja, a hozzá beszélő, ám tőle távolodó alakot. Gyorsan kilép és utoléri a hugrabugost.
~ Hűh, mintha csak a gőg szólna belőle. Lehet, hogy ez a baja? Áh, nem hinném. Azért, mert nem csapatkapitány, idáig még semmi baja sem volt.~
- Óh, nem is azért mondtam. Tudod, én is jelentkeztem a csapatba, nagyon szeretek játszani, de még csak a tartalék csapatba sem jutottam be. Lehet, hogy túl magas vagyok, vagy attól tartanak, hogy a kviddicsre is csak poénból járnék...nah, érted, mégis kijárok a meccsekre, mert szeretem nézni, a stratégiát azt nem is nagyon figyelem. - Válaszolta, miközben sikeresen felzárkózott Michael mögé, aki továbbra is céltalanul ballagott a folyosón. Elkanyarodva előbukkant néhány diák, ezen még Oliver is meglepődött, hisz úgy tudta, hogy mindenki a kviddicsmeccsen van. ~ Különös, talán osztanak valamit? Jó lenne tudni, mert ha csokidrazsé, abból én is szeretnék.~
Kalandoztak el egy pillanatra a gondolatai, de még mindig próbálta tartani Mike tempóját, aki továbbra is csak félvállról lökte oda a szavakat Olivernek. Szerencséje, hogy ilyen emberrel akadt össze. Lehet, hogy más helyzetben már szócsatát váltanának, vagy úgy összevesznének, hogy örökre megutálnák egymást.
- Nézd, megértem, hogy nem akarsz róla beszélni. Nem is faggatlak, tudom, hogy miatta vagy ilyen. - *mondja sejtelmesen Oliver, bár Mike valószínűleg tudhatja, hogy Olie Nicoleról beszél.*
- Csak annyit mondhatok, hogy egyszer minden megoldódik és ahogy láttam, ti összeilletek, szóval fel a fejjel, még semmi sincs elveszve! - Mondta a bátorító szavakat Michaelnek, miközben egy kicsit, barátilag hátbaveregette. Oliver szinte a fél iskolát ismerte, sok mindenről hallott, többek között Nicoleról és Michaelről is. Többen csak álompárként emlegették őket anno, legalábbis Oliver ismerősei. Aztán jött az az egy év, amikor Michael a Durmstagba került, a lány meg összekeveredett egy másik sráccal. Mégis, sokan azt mondogatták, hogy a lány mégsem felejtette el a hugrabugost. Hogy mindebből mi igaz? Azt Oliver nem tudhatja, de van két szeme és jó emberismerete, ezért is bátorította Michaelt.

Szavai elcsendesültek, arra várt, hogy a srác mond e valamit, ha nem , abban az esetben tovább áll mellőle, hisz mindent megtett azért, hogy valahogy jobb kedvre derítse, de ő nem bohóc, nem csodatévő, egyenlőre még nem is varázsló, így ennél többet nem tehet. A csöndben telt léptek közben néhány fiatalabb mardekáros lépett oda hozzájuk.
- Meccsre fogadtok? Mindenízű drazsé a tét- Oliver a srácokra pillantott, s felhúzta a szemöldökét, majd hallkan odasúgta.
- Fogadni? Vicceltek? Na, söprés, mielőtt még feltűnik Piton...-*mondta, s elhessegette az elsősöket.*
- Cöhh, még hogy fogadni. Honnan szedték ezt a mugli szokást? - *csóválta meg a fejét, miközben Michaelre pillantott.*

[[Oliver]]

[Oliver]

*Óh nem, őt már rég nem érdeklik az ilyen dolgok, mint a kviddics. Félre ne értsék! Szeret játszani, nagyon tehetséges is, de már akkor sem olyan, mint régen. Biztos benne, hogy folytatni fogja iskola után is, elvégre, ez az egyetlen olyan dolog, amiért az utóbbi időben érdemes ide járni. Ezért még azt az utolsó évet is végig fogja járni…
Hihetetlen, hogy egy év alatt mennyit is változnak az emberek. Még is, a Durmstang tanulói sokkal felnőttebbek. Ott arra nevelik őket, hogy az élet könyörtelen, és meg kell tanulni a szemébe köpni. Minden átok ott van a fejükben, ők azt tartják fontosnak…
Rengeteg dologban különbözik a két iskola. Mindegyik jó valamiért, de Michael… talán még is ezt választaná. És nem azért, mert félne az ottani diákoktól… jóllehet sokban hasonlítanak egymásban. De akkor is ide jönne vissza… mert Nicole itt van. Neki az a szó, hogy vége… semmit sem jelent. Csak egy szó, melyet az ember legyőzhetetlenné akar alakítani.*

- Semmi kedvem kimenni a meccsre, és itt le is zártuk a témát, világos?!
*Olyan hirtelen, olyan hevesen kapta fel a vizet, hogy még az is lehetséges, hogy Oliver egy pillanatra megijedt. Ám Mike már nem is lepődik meg. Hozzászokott ehhez a hajlamához már, jó pár éve tart. Ez nem az új korral jött, ezzel él születése óta. Anyja utálatos hagyatéka.
Na igen, lehetséges, hogy más nem tűrte volna tovább ezt a viselkedést… Akkor majd lekopott volna róla, és nem járt volna Michael így, hogy félvállról kellett löknie a rizsát. Ne értse félre senki, ő örül neki, hogy van egy kis társasága… de akkor legalább másról beszélgetnének. Akkor nem érezné úgy, mintha az orra alá dörgölnék az egészet.*
- Óh, de jó neked…
*Válaszol vissza. Még, hogy tudja… Csak azt hiszi magáról, hogy tudja, pedig nem. Senki sem tudja, még Briant sem. Pedig aztán vele sokat szokott a bajairól beszélni. *

- Na persze…
*Álompár? Hát az egy kicsit erős szó lenne. Az addig igaz, hogy tényleg nagyon szerették/szeretik egymást, de hogy álompár? Ők csak egy átlagos kis párocskák voltak, semmi több. Pedig talán… ha azok lettek volna, akkor most nem itt tartanának. Nem kerülnék egymást, és nem lenne Michael-nek ilyen rossz kedve.*
- Figyelj… Marhára örülnék, ha nem beszélnénk Nicole-ról… rendben van?
*Ekkor már szembefordult a sráccal, szemei kivételesen nem szórtak villámokat, nyakán nem dagadtak meg az erek… Hangja tökéletesen nyugodt, csendes volt.*
- Nem szeretnék róla beszélni…
*Zárta le az egészet, majd fordult is vissza, de ekkor pár kis elsős gyerek „támadta” meg a kétszemélyes seregüket.
Ami azt illeti, Mike-nak fogalma sincsen, honnan jött ez az ötletük, hogy ők pont fogadni szeretnének. Mi sugallta ezt nekik? Ám mielőtt még megszólalhatna, Oliver elzavarja őket… Helyes, kár lett volna miattuk koptatni a nyelvét.*
- Netán valami bajod van a muglikkal?

[(Michael)]

(Michael)

Hiába próbált a meccsről beszélni, csak úgy, amolyan bemelegítő beszélgetésként, hirtelen, egy pillanat alatt az addig oly csendes és szinte magába roskadó Mike egy pillanat alatt harciasan és mondhatni ellenségesen szólt vissza Olivernek, aki bár nem ijedt meg, hisz Michaelel nagyjából egy súlycsoportba tartozik, talán még magasabb is egy fejjel, de meglepődött ezen a hirtelen kitörésen. Pár pillanat is eltelt, mire felhúzódott szemöldökei visszaálltak normális helyzetükbe.
- Oké - Válaszolta a barátságtalan mondatra, majd néhány pillanatig nem szólalt meg.
~ Ez a feszültség, nem értem, hogy egy lány miatt hogyan lehet így kiborulni~
Futottak át a gondolatok a fejében. Oliver még soha nem volt szerelmes, volt egy-két évfolyamtársa és néhány ötödéves, akik tetszettek neki, de hogy valamelyikbe is szerelmes legyen. Azt sem tudta, mi az az érzés. Néhány pillanat múlva ismét megszólalt és próbálta bíztatni a hugrabugost, de bár ne tette volna, úgy tűnt, hogy a helyzet egyre rosszabb, Mike kezdett egyre ellenségesebbé válni.
~ Na, ez gáz. Még mindig itt bandukolok mellette, pedig semmit sem tudtam tenni. Ráadásul kezdem egyre nehezebben viselni. Én csak segíteni akarok neki, pff..~
Nem tagadta, arcára kiült a csalódottság, annak a jele, hogy hiába próbál segíteni, semmire sem jut. Sosem szerette mások szenvedését nézni, de másokkal ellentétben ő nem kerülte el ebben a helyzetben a társait, hanem próbált velük kapcsolatba lépni és szavakkal segíteni rajtuk. Idáig többnyire sikereket könyvelhetett el magának, de most be kellett látnia, hogy kemény fába vágta a fejszéjét.
Ekkor leálltak a folyosón,Michael ismét felturbózta magát és szó szerint leállította Olivert.
- Jól van, vettem - *válaszolta, s közben még a kezével is jelezte, hogy megértette, nem kell még egyszer megismételni. Ekkor botlott beléjük az a néhány kis elsős a fura ötletükkel, de Olie gyorsan el is zavarta őket, majd Michaelre pillantott.*
- Bajom? Az ég világon semmi bajom sincs velük. Csak tudod, a szabályzat tilt minden fogadást. Ezt jobb, ha ők is megtanulják...az már más kérdés, hogy mi a szobatársainkkal mindig rendezünk magunk között fogadásokat.- *tette még hozzá, de ennek ellenére nem felejtette el az előzményeket.*
~ Most az optimális döntés az lenne, hogy itt hagyjam, hisz elég bunkó. Áh, nem tehetem meg. Ezt csinálják azok, akik nem akarnak segíteni, vagy megfutamodnak. Mi a csudát csináljak vele. Ilyenkor nem jó magára hagyni az embert.~
- Mike, már a múltkor is akartam kérdezni. Megvan még a gitárod? Tudod, én is gitározgatok néha, de van egy csomó akkord, amiket nem tudok lefogni. Egyszerűen analfabétának érzem magam, mert én nem értek az ilyenekhez, nem segítenél? Mutathatnál néhány fogást.
~ Ha ez bejön, akkor már elértem valamit. Legalább nem lesz egyedül és elüti az idejét ezzel, így nem fog Nicolera gondolni. Ha ez sem sikerül, nem tudok mást tenni~