Gyengélkedő

[ Még a Tóparton ]

Eddig szabad kezét is a fiúcska háta alá csúsztatja, hogy könnyedén felemelkedhessen vele görcsös tartásából. Kellemes hidegség áramlik a bokájától a térde felé, végig, ahogy kiengednek zsibbadt tagjai. Most már szinte biztos a sejtésében; a gyerek nem lehet idősebb egy elsősnél, legalábbis ilyen pehelykönnyű csontozattal nem valószínű.

- Részben. Tanárként ismeretlen terepen járok, bár nemrég magam is csak egy diák voltam itt a sok között – válaszol anélkül a férfinak, hogy levenné a szemét a karjában tartott, sebcsipkézte kölyökről. Milyen pofonegyszerű bűbájjal kezelték a helyenként szivárgó sérüléseket, ez igazán az eszébe juthatott volna neki is. Már előre látja, milyen álmatlan éjszakája lesz a heveny bűntudattól. Vagy ettől a mártírkodási kényszerétől.

Aztán mintha valami helytelen, társaságban illetlenségszámba menő témára tért volna rá azzal, hogy rákérdezett az alulöltözött férfi kilétére. Nem tévedett, ez biztos; Remus Lupin áll előtte, a férfi, akiről iszonyatos dolgokat állítottak holmi szennylapban, amit az ország nagyja természetesen előszeretettel forgat a kezében. Ám hiába mocskos szájú az újság szerkesztősége, többnyire helytállók a cikkek, amelyeket lehoznak.
S ez a beborult tekintet, ami nem sokkal ezelőtt még aggodalommal csillogott, csakis arról tanúskodhat, hogy a közlemény alanya úgyszintén olvasta a beszámolót.
- Nem tagadom, olvastam – és most kellene hozzátennie valami olyasmit, hogy megnyugodhat, engem nem vezet az orromnál fogva a Próféta, vagy hogy nem ítélkezem személyes tapasztalatok hiányában, de Travis csak megkövülten áll, és ajkai hűvös nyugalommal tapadnak egymáshoz, mintha sosem akarnának szólásra nyílni.
Talán nem is lenne szerencsés, ha hozzátenne bármit is a mondatcsonkához. Végül is, sosem tudhatja, hogy a híreszteléseknek mennyi valóságalapjuk van. Bár első ránézésre Lupin nem kifejezetten annak a vérszomjas szörnyetegnek tűnik, ahogy a lapban jellemezték.

- Travis Foley… professzor. Kezet is nyújtanék, ha… – fejével a ájult test felé mutat – Esetleg felkísérne bennünket a Gyengélkedőbe?

Igaz, a kérdés kétféle választ vázol fel alternatívaként, ám Travis hanglejtésében van valami különös. Szinte invitálásnak tűnik, de az is lehet, hogy pusztán a modorából kifolyólag ajánlja burkoltan a társalgás lehetőségét. Mindenesetre várakozón vet egy pillantást Lupinra, mielőtt megindulna az alsóssal a betegszobák felé.

[ A kórteremben, remélhetőleg Lupinnal ]

Már hosszú-hosszú percek óta a fiú ágyának végében várakoznak, de mióta felhozták őt a partról, csak a javasasszony sürgölődött nagy lázasan körülötte, más nem történt. A bájitalos küblik egyre csak szaporodtak az éjjeliszekrényen, a függönyt hol elhúzták, hol a barátságtalan vaságy lábaira csavargatták, így is friss levegőt biztosítva a betegnek.
Travis a tőle megszokott közömbösséggel bámul a pepitamintás padlóra, s csak akkor szólítja meg ismét Lupint, mikor a nővérke eltűnik a hátulsó, rézkopogtatós ajtó mögött.
- Bár szerencsétlen körülmények között, de örülök, hogy éppen a part környékén találkoztunk – a kijelentés tulajdonképpen meglehetősen semmitmondó, s ezt Travis is hamar belátja. Nincs értelme finomkodni.
- Végül is, Lupin, hogyhogy erre járt? Az iskolában, épp a tó közelében? – áthallani a hangjából némi élcet, de ez amolyan felmérésféle. Tulajdonképpen még maga sem tudja, hogy viszonyuljon a semmiből felbukkant alakhoz. Tényleg érdekelné, hogy miféle dolga akadhat az ex-professzornak az állása derékbetörése után a kastélyban.
Felületes kis sóhaj után a betegágyra tekint, minden érzékszervével várva a választ. Rendkívül kíváncsi természet, s tehet ellene bárki bármit, ezt a szokását nem fogja tudni levetkőzni soha. Periférikus látásával igyekszik minden apró részletet bemérni a mellette lévő férfi megjelenéséből; a különös, megviselt öltözéktől a sápadt, fakó arcig. Nem az előítéletek hajtják, sőt. Saját maga akar meggyőződni a többség igazáról, vagy éppen rácáfolni az állításaikra. Kíváncsi. Mint egy rossz kölyök.
Fókusz nélküli bámészkodásából a sérült mozdulatai zökkentik ki. Ezek szerint nincs már gond. De hogy is lehetne, hisz a leghozzáértőbb javasasszony kapta a kezei közé a fiút.