Park

Bam

*Nagy levegőőő.. Kifúúúúj... Szemei idegesen pattognak hol a nagy toronyórára, hol meg a kis utacskára, de sehol senki. Mi van? hol késik?*
~Mondtam, hogy nem jööön!~
*Kántálja egyre csúfondárosabban a kis hangocska odabent, és már kezd elgondolkozni azon a tényen is, hogy vajon mennyire őrült? Hangokat hall. Vár valakire, aki talán nem is jön. Itt ül, és mindjárt elájul olyan ideges. Újra vesz egy nagy levegőt, és a száján keresztül lassan kifújja. Mennyire idegtépő tud lenni a várakozás, nemdebár? Megdörgöli a szemét, hogy csináljon valamit, és a haját újra átköti... Feláll, jár néhány kört, majd visszaül, és most a másodfokú türelmetlenség jön. Ül, szinte mozdulatlanul, és nem csak egy pontra szegezi a tekintetét. Az órára, és próbálja szemmel bűvölni, hogy gyorsabban mozogjon. De mint mindig, ez most sem jön be. Aztán... A szemei nagyra nyílnak. Jól hallja, vagy megint a  képzelet játéka? Kerekek? Izgatottan pillog, és igen- meglát valakit. Egy gördeszkán. Egy hatalmas mosoly ragyog fel arcára, és meglepetten érzi, hogy izomláza van. Nem baj. Nézi az egyre közelgő Bamet, és odébbhúzódik ösztönösen. Bam jön, ugrik, és mellette landol köszönve. Mia egy hatalmas mosolyt villant rá, és köszön.*
- Szia Bam! Ezt én is elmondhatnám, nem?
*Kérdez vissza, és most megint csak ellepik a fejét a kérdések, amiket fel akart tenni a srácnak. Vajon mennyire esne hanyatt, ha lerohanná őt velük? Semennyire. Szóval csak ül a fenekén, de egy kérdés csak kibuggyan.*
- Nos, hogy van a szebbik feled? - majd akaratlanul tovább fűzi- És Ő? Jóllakott már?
*Nagy vigyor, és a fiú pocakjára pillant, a fenti kérésével megkérdezve, hogy reggelizett-e. A viszont kérdés esetére Mia gyomra felmordul, hogy ő vele mi van, miért a másik hasával törődnek odafent, és elvigyorodik... Vállvonogatás, ez van.*

Antony

[/shadow]   



Lyukas óra. Végre kipihenhetem az eddigi fáradalmakat. Legendás lények gondozása órám lenne, de a tanár valamiért nem ér rá. Azt nem mondták, hogy miért. Tony-val mentünk volna, de így most a Parkban sétálgatunk és megvitatjuk, hogy ki mit tud. Amolyan fakultatívabb Legendás lények gondozása.
-Oké. Mit tudsz a hipogriffről? - tettem fel neki a kérdést. Amolyan "Legendás lények-Ki mit tud"-ot játszottunk. Érdekes volt már maga az öltet is, hisz nem sűrűn csinálnak ilyet a diákok. Vagyis én még nem láttam.
Tony, az a srác, akivel 11 évesen, az első évemre készülve, találkoztam a Roxfort Expresszen. Ültem a kabinban és egy animágusokról szóló könyvet olvasgattam éppen, amikor az ajtót majdnem kitépték a helyéről. Az ajtóban egy fekete hajú, sötét barna szemű srác állt.
-Szia leülhetek? - lihegte, és minden szót elég nehezen mondott ki.
-Persze gyere. - mutattam a velem szemben elhelyezkedő ülésre.
-Hektor Fuller vagyok. Most leszek első éves. - mutatkoztam be és kezet nyújtottam neki, ahogy apu mutatta.
-Antony Sephir. És én is elsős leszek. - válaszolt, majd kezet ráztunk. Percekig kínos csönd, majd megkérdezte:
-Mit olvasol? - én felmutattam neki a könyv borítóját, amin ez állt:

Horatius Kulloh: Az Animágia művészete

-Fú, te aztán jól bele trafáltál. Csak nem te is animágiát akarsz tanulni?  kérdezte elképedve, én pedig csak mosolyogtam rá.
-Már csak finomítani kellene, mert még kicsit kellemetlen a dolog. - válaszoltam nagy vigyorogva.
Visszatérve a jelenbe elmosolyogtam ezen az emléken.
-Na jó kibővítem. Hipogriff és dementor. Külső és jellemzők. - szegeztem neki a kérdést és vártam, hogy válaszoljon.

Hektor O.O

Egy újabb lyukas óra, egyre több, aminek személy szerint nagyon örülök, bár ki ne örülne? Plusz szabadidő, ráadásul tanóra helyébe. Remek! Bár Hektor szerint, akkor is LLG-vel kell foglalkoznunk, de nem bánom. Teljesen más a legjobb barátoddal tanulásról beszélni, mint egy vén banyával, aki akkor is belénk erőlteti a szükséges információt, ha éppen a halálunkon vagyunk. Na jó, azért jócskán eltúloztam, de igazam van. Így hát 1 órás kötetlen időnkben a parkban sétáltunk, miközben egymás tudását teszteltük a Legendás Lényeg gondozásával kapcsolatban.
- Oké. Mit tudsz a Hipogriffről? - Teszi fel a kérdést felém, mire nekem nem jutott más az eszembe, minthogy egy sasfejű lény. Összehúztam szemöldökömet, közbe a földre néztem. A válasz már a nyelvemen volt, mikor egy új fogalommal bővítette ki a témakört.
- Na jó kibővítem. Hipogriff és dementor. Külső és jellemzők. - A dementor szó hallatán megjött az ihlet, ugyan még nem találkoztam efféle lénnyel, de halottam létezéséről, sőt érdekelt is az órán mikor erről a teremtményről tanultunk. Pedig nem vall rám, hogy figyelemmel követem a tanár előadását. Fejemet kicsit oldalra döntöttem, majd hangos szónoklásba kezdtem, mint aki nagyon érti a dolgát.
- Hát bizony a dementor egy rendkívül visszataszító egyed, úgy 3-4 méter magasak lehetnek, és fekete csuklyás köpenyt hordanak. - Bólogatok, mint mikor a húgomat világosítom fel a varázsvilág rejtelmeiről. - az azkaban őrei voltak, s ami a képességüket illeti, nagyon félelmetes teremtmények. - Gondolkozok el, majd Hektorhoz fordulok és kifejező tekintettel folytatom - a közelükbe rendkívül hideg van, s ekkor a legszörnyűbb emlékeinket elevenítik fel. - Váltok át szinte kísérteties hangnemre, majd eszelős tekintettemmel a kérdés másik felére térek. - A Hipogriff pedig.. annak pedig őő sas, sasfeje van- Gesztikulál közben eszetlenül a kezeivel - és, madár ivadék és, és. Azt hiszem rajtad a sor, hogy beszámolj nekem a Hippogriffekről! Azon az órán azt hiszem épp az azelőtt lévő esti-bulit aludtam ki. - Néztem a 4 és fél méteresre növekedett szemeimmel, majd elfordultam, ezzel jelezve, hogy átadtam a stafétát. - És mesélnél nekem valamit a futóférgekről mert, azt hiszem azokról halottam valamit, de nem áll össze a kép. Érdekel, milyen undortó kis jószágot áldtak meg ezzel a csúf névvel. - Teszem még hozzá, majd magam elé mosolygok, azon gondolkozva, hogy tényleg nagyon keveset tudok az LLG-ről. Jobb lesz bepótolni a lemaradást.

Tony

   



-Miért nem figyel senki? Pedig annyi csodálatos lénnyel találkozhatsz. Lehet, hogy ez az első és az utolsó. Mondjuk erre a dementor potenciális jelölt. Az elsőre és utolsóra. Kapsz egy csókot és véged. - viccelődtem, majd bele kezdtem a mondandómba:
-A hipogriff, sasfejű, lótestű lény, aminek szelídítése szaktudást igényel. Az állat megközelítésekor a szemébe kell nézni, majd meghajolni. Ha ő is meghajol, akkor nyert ügyed van. De ha nem akkor iszkolj, mert kinyír. - ismertettem, majd rátértem a futóférgekre. - A futóféreg vastag, barna, maximum 25 cm-es féreg, nevével ellentétben nem sokat mozog. A nedves helyeket kedveli. A farki végéből származó nyálkát varázsfőzetek besűrítésére használjuk.
-Még sosem találkoztam dementorral, de nekem tetszenek. Érdekes lények. - Tony ezen kijelentésére megálltam és földbe gyökerezett a lábam.
-Te normális vagy? Tuti, hogy nem ezt mondanád, hogyha találkoztál volna már egyel is! - hordom le, de ahogy látom nem nagyon figyel. Felhozom ismét az elmémben a boldog családi képet, az 5. születésnapomról. Melegséggel tölt el az emlék.
-Expecto Patronum! - kiáltom a varázsigét, és a sas már létre is jön az ezüstos folyadékból, ami a pálcám végéből folyik ki. Még ilyen világosban is tökéletesen látszik inkarnálódott patrónusom sas alakja.
-Ez az egyetlen varázslat ami megvéd tőlük. Semmi más. Vagy ismered a Patrónus-bűbájt vagy meghaltál. Mert ha egy dementor megérzi a félelmed biztos lehetsz benne, hogy addig szipolyoz amíg bele nem halsz, és megkapod a dementor csókot. A dementorok undorító és utálatos lények. alattomos és aljas. A közelsége életed legrosszabb emlékét játssza le újra meg újra. Amint mondtam, ha nem ismered a patrónus bűbájt meghaltál. És a Halálos átokkal ellentétben nem hallottunk még olyanról, aki túlélte volna egy dementor csókját. - fejezem be az ismertetést, és ha jól látom Tony szeme elkerekedik. Valószínűleg ebből a szempontból még nem vizsgálta meg a dementorokat.
-Ha választani lehet, akkor én inkább a hipogriffet választom a dementor helyett.

[Mia]

*Valamiért nagyon örül a lány látványának. Legfőbb oka talán az, hogy nem tévedett, és sikeresen nem egy vadidegen mellé huppant le. Mondjuk, abból könnyen ki tudná magát húzni, mert mi tagadás, elég jó beszélőkéje van, de... Jobb ez így, sőt! Így a legjobb. Ám az feltűnt neki, hogy Mia arébb csúszott, és nem sikítva ugrott fel helyéről. Kár, pedig jót lehetett volna nevetni rajta. Mia is biztosan viccesnek gondolta volna, ahogy elnézte tegnap, hogy mindenen nevetett. Kicsit felsóhajt, mintha olyan nagyon sokat bíblődött volna ma is a lépcsőkkel, és még most is annak a nyomait élné.*
- Hát őszinte leszek veled. *Komoly arckifejezés, feszesre kihúzott hát. Még egy feletébb fontoskodó köhintés is!* - Legszívesebben, mindig mikor ülésre terelődik a téma, felszisszenék, vagy feljajjgatnék de... *Száját kicsit félrehúzza, és nagyot sóhajt, minthavalami nagyon kényes dologról kéne beszámolnia. Bár ha úgy vesszük, tényleg az.* -Nincs sok kedvem magyarázkodni senkinek, hogy teljesen épp vagyok az oroen... ori...Óh... *Nehéz szó. Kicsit meghúzza a sapkáján a fejét, és rájön, hogy ő bizony most egy nagyon "kemény szakszóval" akarja magát kifejezni.* - Orientációmat illetően! * Önelégült mosoly és a szokásos csettintekmutatok, hogy végül megtalálta ezt a kedves kis szócskát, amit még Füles mondott neki, valami nagyon nagyon fáradt reggelen. "Mé' kellett má' felébreszteni te ferde orientációs?!" Majd újra visszacsúszik az ő megszokott kényelmes helyzetébe. Úgy érzi a következ válasza, már nem kíván ekkora komolyságot. Megsimogatja hasát, kicsit nézegeti, majd Mia felé fordul, olyan ábrázattal, mint aki előbb egy gyereket nézegetett. Meg persze olyan hangal is szólal meg.*
- Ő meg még nem ébred fel. Csucsul... *Bizony Bamnek mindene volt a gyomra. Imádta a jó kajákat, a furcsákat, az ehetőket, a kenhetőket, a leveseket, a húsokat. Egy szóval mindent. Egyedül talán azt nem eszi meg ami mozog... De ez is kétséges, mert bátorságpróbás játék során már nem egyszer kellett csótányt ennie... Szóval Bamre illik talán a legjobban az emberek egyik jezője: "Mindenevő".*
- És a tiéd? Ő hogy van? *Ábrázata még mindig anyáskodó, és teljesen úgy fest, mint egy újdonsült kismama, aki egy másik anyukával vitatja meg gyermeke szokásait, dolgait.*

[Bam]

*A lány arcáról le sem lehetne törölni az örömet, amit az okozott, hogy nem valami kitudja kicsoda jött ide, hanem Bam. Elég fura, hogy egy embernek tud örülni, ez már maga csoda, de persze ez sosem volt kizárva. Mondjuk, ha Jasper feltámadna, Mia ugyanolyan, vagy nagyobb rajongással venné körbe. Aztán jön Bam hátsója témaként, és Mia arca meg-meg rándul, majd a válla is remegni kezd. Ez a nap is keményen indul... Amikor az orientációt is kiböki, belőle meg a kacagás tör fel, amit nem sokára valami nyekergés nyom el, és a rekeszizma felé kap. Haldokló képet vág, de a szemei tovább nevetnek. *
- Ó... Értem... -miközben igyekszik, hogy ne nevessen- Szóval az orientációd...
*Milyen furcsa. Eddig állandóan azon volt, hogy a lehető legtöbbet nevessen, de csak egy fanyar mosolyra futotta. És most... A nevetést vissza kell tartania, mert az izomláz nem jó dolog. ki gondolta volna, hogy a hosszú idő után való nagyon sok nevetés izomlázat okoz? Nos, Mia már ezt is tudja, és ha rekeszizom verseny lenne, talán a lány nyerné meg az első díjat... Mennyit fog edzeni Bam mellett! Csillogó barna szemeit a fiúra emeli kissé rémülten. Okkal. Amaz már megint valamin forgatja a fejét. A hasát simogatja, és nézegeti, majd kijelenti, hogy negatív. Jó, más szavakkal... Hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy ne nevessen, ettől meg olyan képe lesz, mintha citromba harapott volna. Amikor rákérdeznek az ő hasára, egy forró csokit varázsol elő, és a fiúra pillant.*
- Nos, most már minden rendben... Kérsz te is?
*Kérdezi, és a forró csokit a fiú felé nyújtja. Amennyiben kér, az övét adja a fiúnak, s csinál magának másikat. A jelenlegi forrócsokijában egész darab fehér csokik vannak, és Mia nagy élvezettel szopogatja el őket, és aki eddig nem tudta, most már kételkedés nélkül kijelentheti, hogy a lány nagyon szereti az édeset, mindenféle szokása ellenére.*
- Te tulajdonképpen hol laksz?
*Kérdezi, mert miközben csokit ivott, eszébe jutott, hogy nem sokára haza kellesz mennie, és mielőtt még rájött volna a hányinger, elterelte a gondolatait, és inkább valami más felől érdeklődött.... Na jó, annyira nem más felőle, csak Bam otthona felől. Elképzelte, ahogy a fiú a többi helyi csávóval gördeszkázik, garázsban élnek, meg ilyesmi, mint ahogy mesélni szokták neki a ,,barátnéi", akiket anyja küld a nyakára megőrzése céljából. Legalább érdekeset is tudnak mesélni. Két kézzel markolja a poharát, hogy a hideg mancsokat legyőzze, mert anyja gondolatától kirázza a hideg, és a két lábát felrakja törökülésben, szemben a fiúval, és nem illendő, de nem érdekli! Oldalra dönti a fejét, és vár.*

Hektor

Sokkal könnyebb olyan feladatra figyelni, ami érdekli az embert. Az LLG-n belül vannak olyan lények, amik kifejezetten felkeltik az érdeklődésemet, azonban a Hippogriff nem tartozik közéjük. A válaszra figyelve jócskán elámulok, ez a Hektor ilyen okos lenne? Biztos vagyok benne, hogy mindent felsorolt ezekről a lényekről, kezdet kísértetiesen hasonlítani egy pedagógusra. A futóféreg hallatán amúgy is borsódzik a hátam, de ettől a nyálkás dologtól még a hideg is kiráz.
- Ez undorító! - Vágok közbe riadt tekintettel, mire a testem minden pontján viszketni kezdek. Ez történik ha bogarakra, vagy egyéb visszataszító kis parazitákra gondolok. Valami fóbia lehet, azt hiszem jobb lesz ha elmegyek vele az orvoshoz. Bár lehet, hogy csak a feléjük fordított félelmem miatt van, viszont az már nevetséges lenne, és a legkevésbé férfias. Majd csakúgy a semmiből rám ordít,  úgy jött mint derült égből a villámcsapás. Úgy látszik még csak vakarózhatni sem vakarózhatok, legalább is anélkül nem, hogy ne ordítanának rám. Hirtelen megriadtam, s hátráltam pár lépést, kezemet magam elé tartva.
- Jól van, oké, nem kell ennyire komolyan venni. - Kicsit közelebb állok hozzá, azonban még mindig tartom a kellő távolságot. Elővigyázatosságom úgy látszik közel sem alaptalan, Hektor előrántotta pálcáját s egy varázsige kíséretébe egy Sas formájú maszlag folyik k belőle. Hirtelen azt sem tudom mit tegyek, szinte ösztönösen emeltem két kezemet magasba, jelezvén, hogy megadom magam. Hektor próbál elrettenteni, a dementorokhoz való vonzódásomtól, azonban ez nem elég.
- Félreérted, találkozni eddig sem akartam velük, most még inkább nem. Csupán úgy vélem, a varázsvilág káprázatos bámulatos teremtményei. Lebilincselő érzés ezekről az organizmusokról tanulni. - Nagy sóhajtva, magam elé tekintek, azon gondolkozva, hogy milyen érzés lehet egy lelketlen test gazdája lenni. Az egyszer biztos, hogy kellemetlen, bár ők még nem tapasztaltak mást, biztos hozzá szoktak. ~ Én miért is gondolkozok ekkora baromságon? ~ Kérdezem magamtól mikor, Hektor befejezi egy utolsó mondattal a dementorokról leírt véleményét. Nem akarok összeveszni a legjobb barátommal, már most rosszul érzem magam, pedig nem történt mást, mint egy hangosabb szóváltás.
- Azt hiszem, ha választanom kéne, én inkább a futóférget választom. - Próbálom elsimítani a félreértés egy poénnal, majd felmerül bennem, hogy még szükségem lehet erre a bűbájra. - Megtudnád tanítani nekem, ezt a varázslatot? - Vágom a fejéhez miközben, elszántan nézek szemeibe. Csak aztán nehogy félreértse, én tényleg, még mindig csodálom a dementorokat. De nem lehet a legjobb szájszaguk, így aztán jobban járok, ha megtanulom, hogyan védekezhetek ellenük.

[Mia]

*Ahogy elnézi Mia szenvedő arcát, az övére gonosz mosoly kerül. Nem tudja miért, de élvezi ezt a helyzetet, hogy szegény leány már annyit nevet hogy az fáj. Legalább megtapasztalja mit él át ő maga, mikor hazatér. Kicsit felsóhajt, és a felé kínált forrócsokis pohárra néz. Hosszú értetlen pillantásokat vet rá, közelebb hajol hozzá, beleszagol, majd hátrébb húzódik, és onnan kémleli. Egy jó ötperces méregetés után, amit nem is tudja miért csinált, hiszen válasza úgyis egyértelmű, odanyúl a pohárért.*
- Ezt most elveszem... *Megköszönni ugyan elfelejti, de majd ha eszébe jut, akkor viszont nagyon hálás lesz. Majd mohón csillogó szemekkel rámered a pohárkára. Ugyan napszemüvege miatt nem látszik, de a hatalmas vigyorából le lehet olvasni, hogy szemei mennyire is csilloghatnak. Természetesen most is még szagolgatja egy darabig, majd messze eltartja magától. Nem látszik rajta, úgy tűnik élvezi ezt csinálni, de belül már tombol. Kínzás számára, hogy nem kortyolhat még bele, és ezzel vezeti le a benne tomboló állatot. Ugyanis nagyon meleg még kezén, és forró gőzén is érzi.* - Nincs benne cián... Nincs benne pók... És még csak nem is mozog... Csak Csókí... * Hosszan mered még a pohárra, ami távol gőzölög tőle, majd Mia felé fordul.* - Mégis miért akarsz megölni? *Kérdezi immáron teljesen komoly ábrázattal. Közben észre se veszi, és szájához emeli a poharat, majd gyorsan felhajt belőle egy korttyal. A következő pillanatban Bam már három méterre van a lánytól, és egy fának támaszkodva ordít.* - ERRŐL BESZÉLTEM!! *A forró ital, szinte végigégette Bam szájától kezdve, egészen a gyomráig, minden porcikáját, ahova az beférkőzött. Majd mikor végzett a nagy drámájával, leül a fa alá, és mint aki épp tüzet próbál lehelni, úgy kapdosta a levegőt.* - Amúgy... hááá... finom... háááá! *Néhány pillanat múlva felpattan, és visszasiet Miához, majd mosolyogva (a poharat messze eltartva magától, bár keze gyakran meginog), válaszol.*
- A híres neves... Ssszzzz... *leült* - Londonban élek! *Húzza ki magát, majd hirtelen, mintha egy kipukkasztott lufi lenne, szinte úgy leereszt. * - Kikészít néha az a hatalmas nyűzsgés ami ott van... *Közben a pohár újra megindul szája felé.* - És te honnan szerválódtál ide?

[Bam]

*Mia majd felrobban. Sosem érezte magát ilyen türelmetlennek, mint ebben a pár percben, vagy inkább óráknak tűnő pillanatban, amíg a srác az ő művét becsmérelte. Már éppen azon volt, hogy visszahúzza, és inkább megissza, amikor Bam megmoccant, és elvette. Új bögre bukkant fel, Mia megfujkálta a tetejét, és belekortyolt. Egy elégedett hümmögés, és a két szeme lezáródik. Inkább nem nézi, mit művel szegény pohárral a fiú. A pohár nem tehet semmiről. Bezzeg jómodor, vagy illem... Kicsit beledurcizik a csokijába, majd kinyitja a csokiszínű íriszeit, és Bamre néz. Az a fránya napszemüveg... Egyszer ,,véletlenül" el fog törni... Aztán a szemöldöke szalad fel. Pók? Cián? Miért tenne olyasmit bele? Fentről összeszalad a két ív a szeme felett, és... A srác egyszer csak felpattan, és rohan. A fa mellett áll, és megint elé vicces, de ijesztő... Mia felpattan, de nem tud megmoccanni.. Megint beszél. A lányban felébred az a szörnyű gyanú, hogy Bam még az ágyban is beszél... Mindenféléket, hogy a másik illető ne tudjon aludni. Hát szép dolog. A dicsérettel nem foglalkozott, egyszerűen elengedte a füle mellett, és a fiút figyelte. Majd Bam visszajön, és Mia is tétován lehuppan a pad legszélére, és pár miliméter választja csak el attól, hogy a földdel közelebbi kapcsolatba kerüljön. London! A szeme felvillan, és kis mosoly rajzolódik ki rajta. Ott is volt régen egy kis vityillójuk, amit el kellett adni, mikor eltávozott... Valakije. Mennyi járkált a belvárosban! Annyi mugli cucc volt ott, hogy Miát csak úgy vonzotta... A kérdés elhangzik, de mielőtt válaszolna, kikapja a fiú kezéből a poharat, és a pálcájával ütögeti, meg motyog mellé valamit. Visszaadja, és már most érezheti a másik, hogy jeges csoki van már benne. Inkább... Lenyugtatni a felborzolt kedélyeket odabent. Majd komótosan kézbe veszi a saját kis bögrécskéjét, és beleiszik. Az övé forró, és nem égeti meg magát. Persze... Ennek vannak bizonyos szakértelmi dolgok a hátterében.. majd nyugodtan néz vissza a napszemüvegre szúrósan. Majd elnéz a fiúról. Vagy látja a szemét, vagy nem néz rá. *
- Én egy kúriában lakok..Salisbury közelében. Egy... Apró kúriában.
*Igenis kicsi a ház. Viszonyítási alapul véve a parlamentet... vagy Roxfortot. De egy kis Londoni házikó mellett nagy. Bár.. ő mindig kicsinek érezte. Amíg apja élt, nagynak tűnt, mert annyit kellett keresnie, hogy óriásinak tűnt. De amióta csak anyja él ott, és minden sarkon belé botlik feltűnően aprócskának hatott. Persze ott volt a part... Tulajdonképpen az nem a ház volt.. A birtok. Szóval nem hazudott. Egy apró házban. Nagy parkkal... Ahol el tud bújni, mert anyja csak az első padig hajlandó elvánszorogni. A nagy dáma... Megborzongott, és a furcsa keserűséggel kevert hidegség eltűnt, újra a fecsegő, és gondtalan Mia lett. A fiúra nem nézett úgysem látott volna semmit, inkább a gördeszkára pillantott, nagy csillogó barna szemekkel.*

[Moana]

Legalább annyit sikerült elérnem, hogy belebújt a kabátba. Nem túl nagy dolog, de valahogy mégis elégedettséggel töltött el a dolog… talán magam sem tudtam, hogy miért. Még mindig a bűntudat uralta a lelkemet s talán ezt enyhitette egy kicsit, hogy a baj legalább nem fog fokozódni, legalább ennyit segithettem, ha már oly sokat ártottam neki. Ekkor feléledt egy apró hangocska a gondolataim hátsó szegletében: egy gyenge, erőtlen szólam, ami valószinűleg a józan gondolkodást hivatott képviselni s feltett egy igen logikus kérdést: vajon tényleg ártottam? Az addig rendben van, hogy én igy gondolom, de semmi nincs, ami alátámasztaná az igazamat, hacsak a korábbi kirohanása nem… az viszont eléggé kétértelmű volt, nem kifejezetten a megjelenésem ellen szólalt fel, sokkal inkább a tudatlanságom miatt. S vajon tényleg tudatlan lennék…?
Igen, az vagyok. Ez az egyetlen dolog, amit teljesen biztosnak érzek, hiszen az itt töltött éveim ellenére igencsak tudatlannak számitok a varázslók világában. Ragadt rám ez meg az, de korántsem annyi, amennyit a tanárok rám akartak ragasztani s még az is elenyésző mennyiség ahhoz képest, amit egy átlagos korombeli varázslótanonc tud az őt körülvevő világról… de egyszerűen nem érdekelt a dolog, hiszen nem is tervezem itt leélni az életemet. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, hogy minden szép és minden jó: ekkoriban csatlakoztam Potter szakköréhez is, amit akkor inditott, mikor a vén csuhás feltámadt hamvaiból. Itt azért tanultam egy-két hasznos trükköt, de valahogy sohasem éreztem magamban elég erőt ahhoz, amit itt elvárnak a diákoktól. Aztán ez a kis fellángolás is a múltba veszett abban a pillanatban, amikor Amandát elveszitettem: ismét teljesen biztos voltam benne, hogy a mugli világban fogom leélni az életemet. Erről soha senkinek nem beszéltem, még Gregnek sem: nem akartam, hogy nekiálljon győzködni az ellenkezőjéről, hiszen a vita értelmetlen volna… amit én a fejembe veszek, az úgy is van. Ennek ellenére mégis komolyabban vettem a tanulást, a varázslást: tudtam, hogy a halálfalókat nem fogja érdekelni az álláspontom, ha egyszer odáig fajul a dolog. Márpedig a jelek szerint odáig fog, hiszen a Gonosz jelen van, rombol… s a jófiúk semmit nem tudnak tenni ellene.
A világ csak foltok formájában lebegett előttem azon hosszú pillanatok alatt, mikor a gondolataim ösvényét jártam s mikor kitisztult, egyenest a lány barna szemeit láttam magam előtt s tekintetünk összekapcsolódott. Az egyetlen dolog, amit lélektükreiből ki tudtam olvasni, az a meglepettség volt: de azon szavakat követően, melyek az imént hagyták el ajkaimat, még a legelvarázsoltabb illető is tátva felejtette volna a száját. Hófehér, porcelánszerű bőre éles kontrasztban állt élettel teli, melegbarna szemeivel s a vállára omló, hollófekete tincsek csak fokozták az összhatás furcsaságát, varázsát, egzotikumát… de bármennyire kerestem, nem láttam benne a korábbi örömet, felhőtlen boldogságot s a bűntudat, melyet az előbbi kétkedésem enyhitett valamelyest, ismét teljes súlyával nehezedett a lelkemre. A szemkontaktus csak néhány pillanatig tartott, utána az égre forditotta a tekintetét, ahonnan változatlanul záporoztak az esőcseppek. Én is felpillantottam, de mivel semmi különöset nem tapasztaltam, igy figyelmem visszasiklott az arcára s úgy fejeztem be a mondókámat.
Aztán csend. Hosszú pillanatokig.
Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mire kéne számitanom. Nem voltam az a fajta ember, aki mindenre fel van készülve, aki mindig minden helyzetben tökéletesen helyt tud állni: ezt már e rövid percek alatt is sikerült bebizonyitanom, hiszen ha igy lett volna, akkor meghúzom magam a fa mögött s hagyom, hogy élvezze az öröm pillanatait, melynek kiváltó okát rajta kívül senki nem tudta. Ha igy lett volna, akkor rögtön visszakozok, amint meglátom a kárt, amit okoztam s inkább eltűnök a homályban abban reménykedve, hogy ismét magára talál, amint egyedül marad… de ezt a megoldást túl embertelennek tartottam, hiszen ha mégsem, akkor itthagyom egyedül az esőben, kétségbeesésbe, dühbe taszitva… s hiába állt volna jó szándék a tetteim mögött, csak bajt hagytam volna magam után. De most is ez a helyzet: én csak jót akarok, de eddig egyszerűen nem tudtunk zöld ágra vergődni egymással.

Aztán végül megszólalt s azonnal el is könyvelhettem egy újabb feketepontot magamnak… de annyira nem vettem a szivemre a dolgot, hiszen nem tűnt úgy, mintha problémát csinálna belőle, hiszen szinte azonnal Huff bácsiról és a meséjéről kezdett beszélni. Szavai ezúttal nem leptek meg, miszerint irigyli őt, hiszen… magam sem tudom miért, talán a lényében, az aurájában volt valami, ami azt sugallta, hogy inkább olyan beállítottságú ember, aki szeretne hinni ezekben a dolgokban. Elviccelte a dolgot, amivel talán egy kicsit sikerült volna megbántania, aláirnia a saját gyerekességemet, ha nem villan fel az arcán ezután egy pillanatnyi mosoly, ami ugyan nyomába sem ért a korábbi, önfeledt boldogságnak, de legalább mosoly volt, ami azt jelentette, hogy csak sikerült valamivel előrébb kerülnöm. Feltett szándékom volt, hogy jobb kedvre deritem s ha csak egy aprót is, de sikerült lépni ebbe az irányba.
Már szólásra nyitottam volna a számat, de megelőzött s egy olyan kérdést tett fel, amitől ugyan tátva maradt az emlitett nyilás, csak éppen hang felejtett el kijönni belőle. Az egész helyzet egyre abszurdabbá kezdett válni s hiába nem volt kenyerem a bizonytalankodás, most egyre inkább kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Itt térdel a sárban két, a másik számára teljesen ismeretlen ember egymásba karolva, miközben jeges víz csöpög a nyakukba s előbb mesékről, majd olyan dologról beszélgetnek, ami még hosszú-hosszú barátságok alatt is tabu-szagú téma, csak nagy ritkán kerül szóba… s mindez teljesen természetesnek tűnik! Lassan már felmerül bennem, hogy ez csak egy álom, egy olcsó képzelet… de mégsem lehet, hiszen érzem a hideget, az esővizet, ahogy lefolyik az arcomon s mindennél erősebb a bűntudat a lelkemben… márpedig egy álomban ezek a dolgok csak a hátteret képzik.
- Nem. – feleltem neki, rövid gondolkozás után. Felmerült bennem, hogy csak nem kéne teljesen kitárulkoznom valaki előtt, akinek még a nevét sem tudom, de végül egy képzeletbeli legyintéssel elhessegettem aggályaimat. – Sőt, gyűlölöm az egészet. Kiragadtak a világomból, tönkretették az addigi életemet s mit kaptam cserébe? A nagy büdös semmit… egy ostoba botocskát, amit akkor sem tudnék megkedvelni, ha az életem múlna rajta. – talán egy kicsit elragadtattam magam, de már nem volt mit tenni. Soha nem tudtam teljesen kordában tartani az érzéseimet… s ugyan most még nem csúsztak ki az irányitásom alól, de elkezdtek rakoncátlankodni. – Soha nem tudtam beilleszkedni ide, de soha nem is akartam… nem érzem magam idevalónak. Ha rajtam múlt volna, soha nem jövök ide, mert egyszerűen nem nekem való ez az egész… otthon megvolt mindenem. Család, barátok, szórakozás… soha semmi másra nem vágytam. Most pedig évente két hónapot tudok igazán élni… - hangom keserűen csengett, tekintetem elrévedt, de csak egy pillanatra ülte meg a levegőt csend, már perdült is elő a kérdés, visszadobva a labdát. – És te? Neked jó ez az egész bolondokháza…?

Scorpions - Fly, People, Fly

[Mia]

*Mikor Mia kiveszi a kezéből a csokit, szája kicsit megremeg az ijedségtől. Az első dolog, ami lejátszódott agyában, az az volt, hogy a lány fogja, és kiönti. Nem tudja miért, vagy hogyan, de ez a rémkép jött elő. Ám nem sokáig kellett aggódnia, a csóki hamarosan visszakerült kezébe, immáron hidegen. Bam arca felderült, mintha egy gyereknek (mondjuk, ő még mindig az) adták volna vissza a játékát, vagy nyomtak volna a kezébe egy csomag cukrot. Azért a biztonság kedvéért, még lassan hajolt fölé, nehogy valami komolyabb "sérülése" legyen megint, majd ugyanolyan lassúsággal is ivott bele, miközben Mia válaszát figyelte. Sosem volt túlzottan jó Anglia térképeiből, csak azokat a városokat ismerte, ahova el-el ruccantak mugli barátaival a nyáron. De ez a Salisbury nagyon ismerősen csengett fülének. Mintha hallotta volna. Kicsit elcsendesült körülöttük a levegő. A lány is úgy tűnik valamin nagyon erősen gondolkozik, és még Bam arcára is kiíródott ennek a furcsa tettnek a nyomai. Bizony, ő is szokott néha gondolkozni. Néha! És ez a mai nap, pont egy néhai nap volt. De még mindig nem ugrott be neki, honnan, hogyan. Felnézett időközben Miára, aki immáron gördeszkáját fürkészte szemeivel. Múltkor is nagy izgalommal nézegette a "furcsa" négykerekűt, hát most miért is lenne másképp? Bamben ekkor felötlött egy ISZ (Isteni Szikra)!*
- Megtanítalak vele menni, ha elmagyarázod nekem, hogy mi-az-a-kú-ri-a. *Kérdését jó erősen taglalta, ezzel nyíltan felvállalva, hogy bizony gőze, az nem sok, még annyija sincs erről a fogalomról. Hogy nem eszik, és még csak nem is isszák, azt is csak a mondat további részei miatt tudja, mert valahogy mégiscsak valami házféléhez kell kötni. De ha csak egyedül, mondaton kívül hallotta volna a szót, az első dolog ami eszébe jutna... Az kiskorúaknak nem való, a második pedig, hogy valami nagyon finom kaja lehet a dologban.*

Tony

Tony elképedt a patrónus láttán. Mintha nem is hallott volna még erről a bűbájról.
-Patrónus bűbáj a neve. A dementorok és a lethifoldok ellen tökéletes védelem. Márha persze meg tudod normálisan csinálni. De ne hidd, hogy rögtön sikerülni fog. Rengeteg gyakorlás kell hozzá. A varázslat lényege, hogy egy nagyon boldog emlékre kell gondolni. Minél boldogabba emléket hozol elő a tudatalattidból, annál erősebb lesz a patrónus. - magyaráztam háztársamnak. -Először, tuti nem fog sikerülni. Egy ezüstös aura pajzs fog képződni. Semmi több. A varázsige pedig Expecto Patronum. - okítottam. Az előzőleg megidézett sas már szerte foszlott. Most színpadiasan felemeltem a pálcám és ismét előhoztam a boldog családi idill képét.
-Expecto Patronum! - mormoltam el a varázsigét, és a sasom ismét kiröppent a pálcámból.
Próbáld meg. Csak egy boldog emlék. Lehetőleg minél boldogabb és a varázsige.

[Bam]

*Amikor visszaadja a lány a bögrét Bamnek, olyan nagy csend telepedik rájuk, ami Miát nagyon zavarja. Eddig érdekes, sosem zavarta különösebben, hogy senki sem beszélt, de Bam mellett... Igaz, hogy nem igazán találtak még olyan nagy közös nevezőt, amiről úgy beszélni lehetne... A fiú megint nagyon óvatosan iszik bele a bögrébe, és Mia csak belesomolyog a poharába, hiszen eléggé vicces látványt nyújt ezzel a srác... Majd az arcát fürkészi, mert bizony tegnap igencsak elfelejtette megnézni a nagy gördeszka feletti örömében. De most jobban megfigyeli, és bizony nagyon sok minden eszébe jut róla... Jé.. Egy elég oda nem illő arckifejezést sikerült elkapnia, és felszalad a szemöldöke, de mielőtt Bam felé fordulna, gyorsan magára ölt valami közömbös arckifejezést, ami szerencsére éppen kéznél volt, mert ha valami mérges lett volna közelben, lehet Bam nem állt volna vele többet szóba. Bár a fiú úgy néz ki, mintha nem nagyon bánná, mennyire zakkant.. hHiszen leült mellé, és beszélget vele meg minden... Hjaj.. Ki tud kiigazodni ezeken a fiúkon? Közben újra a gördeszkára pillantott, és így elmulasztotta a nagy jelenetet, amikor Bam fejében felgyullad a kis lámpácska, mert már csak a hangját hallotta felcsendülni. Hirtelen kapta fel a fejét, és nagy reménykedő íriszei a másikét kutatták. Volna... Pislogott párat, arca felragyogott, bármit is csinált volna ellene. Egészen ,,megszépült" tőle, mosoly, szemek csillogása,egy kis pír az arcra, és a falszínű lánykából máris lett egy hölgyemény. Felnevetett, és izgatottan kicsit hadarva máris mondta.*
- Nos, a könyvekben csak annyit találsz, hogy Udvarház. De inkább.. Na, úgy mondom neked, hogy olyan, mint egy kastély. De nem csak nyáron vagy csak télen használják, hanem egész évben, tudod, ott lakunk. Tudood... Giccses szobák, és folyosók, és lépcsők, és ajtók, és képek, és még jó ég tudja mik, meg nagy park mellé, és rét, erdő, meg sétány, és szökőkút, és... Ritka fajtájú növények... Nos, ez lenne a mi kúriánk. Egy ház. Egy picit.. Nagy ház...
*Kicsit gördülékenyebben magyarázta el, és közben a keze megint megmozdult, és gesztikulált hozzá. Néha csak legyintett, máskor meg, ha szavakat keresett, csak a levegőben körözött. De a végére elbizonytalanodott. Egy picit nagy ház? Na, ezt jól megmondta. De... nincs viszonyítási alap, szóval. Várakozón néz Bamre, hogy érti-e, amit itt halandzsázik neki, láthatóan alig bír már a fenekén ülni. Két lába egymás mellett szorosan, és egyenes a háta, de nem az illem miatt, hanem mert be van sózva. Arca is kinyílt, és kivirágzott. Ám ott van egy kis kétség is benne.. Ő.. Egy mozgó micsodán, amiről le lehet esni! És gurul... Végignézett a sétányon, nos, elég messze volt a lépcső végülis... Bamre néztek barna íriszei, és most már tényleg zavarta a napszemüveg. *
- Jaj vedd már le léci azt az izét a szemedről. Úgy zavar...
*Tört ki belőle, és ujjai egyre szorosabban fogták a bögréjét, merthát..Nem adhatta kinti jelét izgalmának, de valahol ki kellett jönnie...*

[Mia]

*Figyelmesen hallgatja a leányzó válaszát, aki látszólag nagy kedvel magyaráz. Kicsit szürcsöl még csokijából, majd elgondolkozik. Első hangzásra inkább kis házikónak a megnevezésére használta volna ezt a szót. De ahogy elmondta Mia, hát... Már biztosan nem fogja a saját házukra azt mondani, hogy kúria. Hiszen az csak egy átlagos kis családi ház, talán csak a beépített tetőtere hivalkodóbb. Azon kívül semmi más... Megtehetnék ugyan, hiszen édesapja Iago, mint egyedüli gyerek, azért örökölt valamennyit, meg ő is megdolgozott azért amijük van, de... Nagy ház = Több takarítás. Ennyiben ki is merült a Salvation család magyarázata arra, hogy miért nem élnek hatalmas kastélyban. Természetesen van még több magyarázat is, amiket ahogy kimondanak abba a pillanatba meg is szűnnek létezni. Például Bam apja sokáig úgy tartotta, hogy a kis házban, az ő kis fia, biztosan nem kap kedved a gördeszkázáshoz. A kijelentés óta nincs korlát az emeletre vezető lépcső mellett. Meg például, hogy a kis házban hamarabb megérzik a füst szagát, és nem ég le a ház... Szóval a sok indok hamarosan el fog párologni, de az egyenlet megmarad. Nagy ház = Több takarítás. Mikor Mia befejezte mondanivalóját, természetesen Bamnek mindez azonnal szemet szúrt.*
- Te... És nem szoktatok eltévedni abba a nagy házba? Vagy... Hogy tudsz ott közlekedni gyalog? Ejjj! *Homlokához kap.* - Éhen halnék mire lejutnék a konyhába! Nem bírnám ki... Biztosan a klausztrofóbiának az ellentettje kijönne rajtam. Meg... *Most jön a nagy Salvation egyenlet* - Nagy ház, az sok takarítás! *Értetlenül néz Miára. Szeme ugyan még nem látszik, de szájtartásán, és testtartásán látszik, hogy igencsak kényes témához értek, ami Bam számára igencsak érthetetlen.*
*Mikor megszólják napszemüvegét, felháborodottan hőköl hátra.*
- Izét?! *Szívéhez kap, mintha olyan nagy dolog történt volna. Bár számára...* - Izét... *Tekint újra a lányra. Pár pillanatig úgy kapkodja még a levegőt, mintha valaki a halálát jelentette volna be mellette, majd rövid időn belül elkezd nevetni. Kicsit nehéz rajta kiigazodni ez tény és való, de hozzá lehet szokni. Nagy nevetése közepette sapkája és szemüvege után kap, amiket egyszerre egy gyors rántással kap le magáról, és lecsapja maga mellé a padra.* - Igen... Kék nagy szemek, göndör haj... Ha nem lenne szakállam, úgy néznék ki mint egy elcseszett angyal! *Mondja enyhe iróniával a hangjában. Ugyan... Bam meg az angyalok?*

[Bam]

*Bam figyelme nem lankad, sőt, talán növekszik, bár Mia ezt nagyon tudja megítélni, hiszen az a fránya napszemüveg most is ott csücsül a szemén, és nem látni a szemét. Először mesélés közben visszagondol a  tegnapra, és visszaidézi azt a pillanatot, amikor a fiú levette a napszemüvegét. Talán kék volt a szeme... Igen! Neki volt az a meghökkentően kék szeme! Kicsit megnyugodott, mert maga elé képzelte azokat a kíváncsi, és fürkésző íriszeket, és máris könnyebben ment a mesélés. Ám a fiú arcának többi részére ígyis elég sok minden kiíródott. Majd jönnek a kérdések, és Mián a sor, hogy nevessen újra, jó kedve ragadósan fellibben a levegőbe, és máris siet, hogy a fiúnak elmagyarázza a rendszert.*
- Eltévedni nem nagyon lehet, hiszen ott nőttem fel. Meg csak a szobákból van több, amúgy kevés folyosó van vagy lépcső. Sőt, tulajdonképpen csak egy főlépcső van, a többi már csak két-három fokos. Gyalog? Ja! - Újra nevetgél- Simán! Mindössze két perc, amíg leérek az emeletről a földszintre, az előszobába. Nem olyan nagy... A miénk nem vár, vagy erődítmény. - Újabb felnevetés, ezúttal kicsit sikeresebb álcázással- Nem, nem kell a konyhába menned. Egy manó szolgál ki, úgyhogy még egy lépést sem kell tenned. Amúgy a konyha az alagsorban van, lent, szóval.. Az már igaz, hogy mire leérsz, a ,,jó lenne enni valamit"-ből lehet hogy ,,minnyártéhenhalok" lesz... Kibírnád, hidd el, nem szörnyű. A nagy park és erdő mindenért kárpótol. Nem én takarítok, vagy Jóanyám. hanem a cselédek. Három is van...
*Darálta le, kicsit lassított tempóban, hiszen tényleg nem akkora a házuk, hogy ne lehessen kibírni. Ő legalábbis a legtöbbször nagyon kicsinek találta. Aztán megtanulta, anyja merre szeret járni, és ő megtalálta a saját kis mellékutacskáit, amivel nem kerül Elisabeth szeme elé, és mind a kettőjük élete jóval könnyebb lett. Mondjuk.. A vacsora általában elég húzós szokott lenni... Az a kínos csend... De a lány arca továbbra is vidáman villan Bamre, és ha lenne még kérdés, akkor azt is szívesen várja. Majd megpaskolja a fiú vállát, bátorításul, meg biztatásképpen, hogy a házuk tényleg nem egy nagy valami. Lehet az ő házuk mellett az lenne, de... Majd hirtelen hátrahőkölnek, és Mia csoki színű szemei is kissé meglepetten villannak a fiúra. Ah... Izé.. Lehet nem kellene gondolkodás nélkül kinyitni a száját? Aztán felnevetnek, és lekapják a napszemüveget, meg a sapkát is. Mia nagyra nyílt szemekkel nézi a fiút, és ha az nem szólalna meg, bizony még nézné egy darabig, de a fiú szavai miatt fel kell nevetnie, ám hirtelen előregörnyed, mint akinek hányingere van, mert a hasizma...Egy ideig csendben fuldokolva a hasát dörzsölgeti, és remegő arcizmokkal, vállakkal megmerevedik. Ám hiába szegezi a tekintetét a földre, látja maga előtt a vakítóan kék szemeket, amik olyan.. Furcsán néztek rá, és a göndör kis fürtöcskéket, és tényleg az első gondolata egy édes kis baba volt... Hatalmas mosollyal egyenesedik vissza, Nagy levegőt vesz, és mivel ez a művelet nem jár fájdalmakkal, lendületesen folytatja. *
- Elcseszett? Minden, csak nem az...
*Csusszan ki a száján, és ekkor teszi le a fogadalmat, hogy nem szólal meg, csak ha tizet számolt.. De az előbbi kis kibuggyanás.. A szemén és az arcán látszik, hogy csak az igazat mondta, legalábbis az ő véleményét... Majd újra végignéz a fiún... Fiú... Meglepetten pislant fel, eddig valamiért ez nem zavarta ennyire. Inkább a négykerekű csodajárgányra pillant újra. *