Tópart

*Amy...  Bocs, hogy ilyen sokára*

A bátorítás jól esik neki, és hat is- hamarosan ugyanolyan szélesen mosolyog, mint mikor bejöttek a tóba.
-Oké! –feleli feleslegesen (hisz a vigyora megelőzte) a „Tessék jókedvűnek lenni!” felszólításra. Kicsit ismét elkomorul a tüdőgyulladás hallatán, de mivel Amy elég könnyeden beszél az esetről, és mivel már tudtára adták, hogy semmi ok szomorkodásra, szinte nem is lehet észrevenni ezt a gyors hangulatváltozást. Le kell szoknom arról, hogy mindig mindenért bocsánatot akarok kérni… -rótta meg önmagát. Tényleg nem értette önmagát- azért fölösleges bűntudatot érezni, amit nem is mi követtünk el. Mégis, miért érzi sokszor úgy, hogy mások vétkeiért is neki kell engesztelésért folyamodnia, megbánást tanúsítania, penitenciát kiállnia? A mosoly eltűnik arcáról, helyét szigorúan összeráncolt szemöldök veszi át. Ez így nem mehet tovább- ha nem hagyja el ezt a rossz szokását, az ehhez hasonló jó pillanatok elillannak mellette. Nem tudta, mi vezette ki a tóparthoz épp ma délután, de csak hálás lehetett neki. Évekig elmentek egymás mellett Amyvel, és most, hogy elkezdenek beszélgetni, kiderül, hogy kitűnően megértik egymást- jobban, mint bármelyikük gondolta volna. Ha nem adódik alkalom a társalgásra, ez így ment volna, amíg vége nincs az iskolának- és akkor drasztikusan lecsökkent volna az amúgy is alacsony esély, hogy közelebbről megismerkedjenek. Azért pedig kár lett volna…
Loccs. Nagy adag víz fröccsen az arcába, majd évfolyamtársa hangos nevetése harsan.
-Na megállj…! –kiált játékos-fenyegető vigyorral és hangsúllyal, majd Amy után indul. Hirtelen ötlettel lebukik, odalent rákapcsol, majd hirtelen a lány közelében felbukkanva igyekszik egyenlíteni.   

~ Meg, babám ~

Azért le ne csöpögj a faágról, babám, itt nagy örömödben – gondolom, s közben észre sem veszem, hogy vigyorogni kezdek. A csaj pedig úgy néz rám, mint aki megpróbál az agyamba látni. Jelképes mozdulattal kinyitom a koponyámon a kisablakot, azután tréfásan, kissé gonoszkodva megkérdezem Megtől:
- Na? Mostmár belátsz, babám? Legalább szép a látvány?
Kissé mintha meglepődne, mikor közlöm vele, hogy már ügyes, így egyedül is játszhat valamit. Végül két, általam ismeretlen előadót ajánl fel választéknak. Századmásodpercek alatt hozom meg a döntést: totál mindegy melyiket választom, mindkettő új lesz számomra. Ezt a tippet még a leányzó mosolya is megerősíti bennem.
- Akkor legyen az első, a Metallica száma – sóhajtok beletörődve a sorsomba: itt most zenei korlátok lesznek feszegetve.
Meg talán az én zenei „érzékenységem” is, mert nem hallgatok meg mindenféle vacak dallamtákolmányt. A legtöbb emberrel ellentétben, nem egy-egy műfaj kedvelője vagyok, hanem a zenéket – akár az embereket – csak úgy egyenként kedvelem, megválogatom.
Nem kell csalódnom Megben: bár maga a zene eltér a megszokottól, nem olyan vészes, képes vagyok végighallgatni. Sőt, egyre jobban megtetszik a dallam. Meg szemébe nézek, és elbűvöltségemben elmulasztom megemlíteni, hogy néhol mintha kissé hamiskás lett volna a muzsika. Bár először hallottam, kicsendült belőle egy pár oda nem illő hang.
Elbűvöl a tekintete, de olyannyira, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemem. Hoppá, ez így állatira hasonlít a kis bigék által dajkált rózsaszínfedelű könyvecskék, nőcis lapok tartalmára, ez nekem túl idilli. Most olyan jó lenne menekülésképpen beszólni valamit, de semmi durva dolog nem jut eszembe hirtelen. Csak ülök mellette kukán, nagyokat nyeldekelve, míg végre kinyögöm:
- Ez szép volt. Annyira, hogy jutalomból akár eljátszhatsz egy másik Metallica zenét is.
Jutalomképpen úgy simítok végig a haján, ahogy az óvodásokén szoktak a szülők vagy jelenlévők, mikor a kiskölyök két értelmes szót szól. Egy eddig megbúvó papírcafatba akad a kezem a lány hajában, és rögvest nekiállok kihámozni azt – lányos zavaromban és jobb elfoglaltság híján. Azonban mielőtt Meg belekezdhetne a következő számba vagy akár ellenkezhetne, még ígyen szólok:
- Még szebb vagy, mint két perccel ezelőtt. Ha így folytatod, babám, tíz perc múlva elhomályosítod a napot.

~ Zoey ~

Hangosan kacagva tempózik Zoey elől, miközben a lány utánaszól:
- Na megállj…! – Amynek azonban esze ágában sincs lestoppolni.
- Hogyisne! Hogy aztán jól vízbeölj?! – gúnyolódik játékosan és a hátrafordulva kinyújtja a nyelvét, közben figyelmetlenségből félig elkanyarodik Zoey felé. Mire előrefelé néz, rájön, hogy jelentősen megkönnyítette a leányzó dolgát, mert így egészen közel került hozzá.
Hirtelen elhal a nevetgélés a háta mögött, mintha késsel vágták volna el. Amy ijedten fordul meg, helyben kezdi taposni a vizet és aggódva tekintget Zoey iménti tartózkodási helye felé. Attól tart, hogy a mardekáros lányt egy kákalag húzta le a víz alá, így aztán hatalmas meglepetés éri, mikor Zoey felbukkan alig valamivel mellette bukkan fel és lefröcsköli.
Amy ijedtében elvéti a soron következő csapást, a felszín alá merül, jócska adag vizet le is nyel. Mivel nem halféle és nincs kopoltyúja, még neki is gondot okoz a víz alatti légzés. Nehézkesen küzdi fel magát a felszínre, hogy aztán a levegőre kirobbanva hangosan hörögve szívja tele a tüdejét. Közel fél percig csak hápogásra, valamint kapkodós légcserére képes, azután egy sanda vigyor kíséretében elmotyog egy varázsigét: a buborékfej-bűbájét.
- Na, hogy többet ne fulladjak vízbe… - jegyzi meg, azután elismerősen mosolyog Zoeyra. – Ügyes voltál, nem számítottam rád éppen itt. Na de majd mos…!
A mondat végére nagyrészt kitisztul tüdeje. Bebuborékosodott fejéről elfeledkezve nagy levegőt vesz, Zoey felé fröcsköli a vizet, és lebukik a tó feneke felé.

~Amy ~

Ez a kis tavi játék igen jót tesz kedélyállapotának- tervezgeti nagyban a következő lépést, már mikor látja, előző akciója hatásos volt. Amy válaszára (mármint a megfojtósra) csak vigyorral reagál- tudja ő, hogy csak vicc. A buborékfej-bűbájra felvonja szemöldökét.
-Jó ötlet. Egyébként kösz a dicséretet. –jegyzi meg, de nem tudja elég gyorsan becsukni a száját- a beszéd köhögésbe fullad. Ennek végeztével követni akarja a tó feneke felé tartó évfolyamtársát. Eszébe jut a harmadikas korában látott Trimágus Tusa második fordulója, melynek részeként a bajnokoknak le kellett merülniük a tó mélyére. Végig vette, mikrt használtak: Krum cápává változtatta a felsőtestét, Diggory és a Delacour-lány buborékfej-bűbájjal oldotta meg, Potter pedig varangydudvát evett. Nincs más választása: „utánoznia” kell azt, hisz ember-transzformációt még messze nem tanultak, varangydudva meg persze nincs nála, így ő is a „fejére húzott gömbakvárium” védelme alatt, buborékos fejjel indul. Meglátja az előtte úszó lány tincseit, és nyomába ered. Éppen csak megérinti (ezzel sajna valószínűleg keresztülhúzva a számításait), majd elhúz, két kacaj közt hátrakiáltva:
-Te vagy a fogó!
Távol tartja magát a hínártól és algától- most technikailag ugyan tud a víz alatt is lélegezni, de belegabalyodni nem akar.     

~ Zoey ~

Amy már nem hallja Zoey köhögését, csak sejti a víz alatt úszva, hogy valami nem stimmel a lánnyal. Megfordul, hogy Zoey vizet taposó lábát figyelje... és baj esetén segtsen neki. Mikor a leányzó buborékba zárt fejjel merül a felszín alá, Amy önmagára dühösen kezd a menekülésbe. Le kéne szoknom az állandó aggódásról! Egyetlen olyan zizzent emberke sincs a világon, aki annyit - vagy többet - aggódna, mint én. Megvetően fúj egy nagyot, aztán valaki megérinti a vállát. Mintha üvegharangon keresztül hallaná a vidám nevetést:
- Te vagy a fogó!
Ja, persze. A buborékfej bűbáj meg vízalatt minden másképp hallatszik... - véli. Döbbenten veszi tudomásul, hogy amíg ő bámészkodva, mérgelődve evickélt, Zoey összeszedte magát, utolérte és elkapta. Cápaszerű, vicsornak is beillő vigyorral veti magát a lány után. Ruhája színe nem segíti a rejtőzködésben, így utol kell érnie Zoeyt, nincs más választása. Minden erejét beleadva tempózik a lány után, s ennek hatására lassacskán csökkenni kezd a kettőjük közötti távolság. Mikor már alig egyméternyire van lemaradva, kifulladtan utánakiált:
- Hiába menekülsz, úgyis elkaplak! - nevetésbe, zihálásba fullad a hangja.
Eszébe jut, hogy felfelé úszni mindig könnyebb, mint lefelé, mert lefelé küzdenie kell, felfelé pedig simán felemeli a víz felhajtóereje. Egy kissé lejjebb merül, de épp csak annyira, hogy súrolja a hasát a hínár, s közben igyekszik nem lemaradni. Jesszus, cápa volt a csaj előző életében?! - álmélkodik látván, hogy Zoey még mindig bírja a tempót. Észrevétlenül harapja véresre ajkát összpontosítás közben, ahogy egy utolsó hatalmas erőfeszítéssel megpróbál a nyomába érni. Lábaival nagyot lök(ne) előre magán, csakhogy túlságosan közel van a tó fenekéhez és belegabalyodik egy jócska hínárba. Hát ezt akarta elkerülni.
- Zoey! - kiált némileg kétségbeesetten a távolodó lány után. - Várj egy percet!
Előbb apró, finom mozdulatokkal igyekszik kiszabadítani magát, később már tébolyult dühvel szaggatja magáról a növényt, mely lassan teljesen elborítja. Elfelejti a pólója alá rejtett pálcáját, csak menekülni, szabadulni akar a mélyből. Itt az óriáspolip sem tud segíteni rajta, hacsak nem profi csomagoló az öreg, de erre meglehetősen kicsi az esély. A mardekáros után kiált újra.
- Zoey, segíts kérlek!
Hiába: az úr a pokolban is úr, Amy képtelen elhagyni az utolsó szót, hiába hogy az életéről van szó. Egyik karja valahogyan kiszabadul a fészkelődés és a hínár tépkedése hatására. Szabad kezével igyekszik megszabadítani magát a többi fonadéktól, mielőtt az megfojtaná.

[ez]

~Amy~

Már kezdi érezni az eddigi úszás hatását, de a játékba belefeledkezve könnyű elfeledkezni. Közép tájt úszkál, egy szintben maradva- a buborékfej-bűbáj mintha kiölné az ösztönös levegővételi kényszert, így valahogy eszébe sem jut felmenni. Menekülés közben gyors helyzetfelmérést végez, hogy alkalomadtán búvóhelyet találjon, de semmi- csak hínár mindenütt, meg fent a víztükör. A furcsa, opálos fényviszonyokhoz kis idő elteltével szokik csak hozzá a szeme, de örül a buboréknak- így olyan tisztán lát víz alatt, mint a felszínen, még akkor is, ha a buborék határán megtörő fény miatt körültekintőbben kell céloznia, ha esetleg ki akarna nyúlni valamiért. Most azonban erről szó sincs, Zoey figyelmét teljes mértékben a fogócska köti le.
Egész addig, amíg meg nem hall egy hangot maga mögül.
Amy csengő segélykiáltására megperdül- a hangsúly biztosítja, hogy viccről szó sincs. A hang irányába fordul: évfolyamtársa tőle lemaradva vergődik a fenék hínártengerében. A buborékfej-bűbáj szerencsére nem szűnt meg, így a legnagyobb bajt elkerülték, de a griffendéles helyzete akkor is kétségbeejtőnek tűnik.
A francba! Én meg a kitűnő ötleteim… -átkozza Zoey saját fejét, miközben elindul.
-Megyek! –kiált előre, hogy megnyugtassa a lányt. Mardosó bűntudattal közeledik, de kénytelen félresöpörni: ha megbénítja az aggodalom és a bűntudat, képtelen lesz segíteni. A bocsánatkérés később is ráér.
Még odafele úszás közben afféle terepszemlét tart: a pálca nála, elszaggathatná a hínárt… ám ha rosszul céloz, annak csak Amy inná meg a levét. A buborékfej-bűbáj ellenére sietni akar, kapkodó pánik uralkodik el rajta is- ha nem az úszással lenne elfoglalva, rossz szokásához híven már rég a kezeit tördelné. A kézzel kibogozást túl lassúnak ítéli, hisz minduntalan kimegy a fejéből az a könnyítő körülmény, hogy a fogságba esett lány tud lélegezni. Végül odaér és előkapja a pálcáját.
Csak ez sikerüljön… -fohászkodik magában, majd a hínárra célozva elkiáltja magát:
-Wingardium leviosa!
Leereszti a kezét, és ajkába harapva várja a hatást…     

~ Zoey ~

A lány úgy érzi, mintha egy láthatatlan vasmarok szorítaná a tüdejét. De hiszen a buborékfej-bűbáj... - gondolja homályos tudattal. Hamar rájön azonban, hogy a buborék nem szűnt meg, hanem a mellkasára tekeredett hínár igyekszik kiszorítani tüdejéből a levegőt. Látja Zoey tétovázását, s nagy nehezen kiprésel magából néhány szót:
- Kérlek... segíts... - zihálja.
A víz alatt talán nem is hallani a szavakat, itt annyira más minden. Amy retinájára ráég, ahogy Zoey felemeli a pálcáját, ellobbanó tudatában ez a kép marad meg utolsónak. Talán másodpercekkel, talán órákkal később érzi, ahogy tüdejét átjárja az oxigén. Örvendezve mosolyodik el, bár minden légvétel pokoli fájdalommal jár. Addig tekergeti a fejét, míg meg nem pillantja Zoey, aki az ajkát harapdálja. Amy bátorítóan rámosolyog, s eszébe sem jut, hogy (korábban kiharapott) véres szájával nem kelthet túl meggyőző hatást. Inkább olyan lehet, mint aki most érkezett a vámpírok báljáról.
Joy végre ténylegesen megérti, felfogja: lebeg, így könnyebben ki tud mászni a hínárok fojtogató öleléséből. Eszébe ötlik pálcája, s előhúzza pólója alól. Mozdulatai szaggatottak, lassúak. Időnként muszáj megállnia egy kicsit pihenni a tüdejét gyötrő iszonyatos fájdalom miatt, ilyen kor szaporábban kapkodja a levegőt. Lenyalja a szájáról a vért, nyelvét végigfuttatja fogsorán ellenőrizvén, hogy megvan-e mind. Aztán beugrik neki, hogy a hínár nemigen szokta kiverni az ember fogát, hiábavaló cselekvés volt.
Mikor végre kiszabadul, nehézkesen kezd a felszín felé evickélni. Mellkasa minden karcsapásnál megsajdul. Nem baj, ha egyszer fent lesz, akkor már nem lesz semmi baj. Az biztos, hogy ez a kis baleset nem fogja elvenni a kedvét a további tóbeli fürdőzésektől, bár a hínárok fonalainak nyoma még jódarabig ott lesz kék-zöld foltok képében a testén. Csak meg ne lássa senki! Legfőképpen Madam Pompfrey ne, mert ő azonnal riadóztatná a tanárokat. - gondolja rémülten. Aztán eszébe jut, hogy tulajdonképpen Zoey-nak köszönheti az életét. A lány felé fordul, hálálkodni kezd.
- Köszönöm. Ha te nem lennél... - ekkor végre szivárogni kezdenek a könnyei, majd lassacskán egész testében remegni kezd: Amyn mindig utólag jön ki a feszültség és hiába titkolná, ezúttal képtelen úrrá lenni megviselt idegein. Zoey-hoz evickél néhány lassú, óvatos mozdulattal, hogy hálásan átölelje. - Tényleg köszönöm, Zoey!
Ezzel elengedi a lányt és - avatatlan szemlélő számára - finomkodónak tetsző mozdulatokkal indul a felszín felé.

~Amy ~

Sose gondolta volna, hogy valaha így fog örülni egy egyszerű, évek óta sikerrel végrehajtott bűbájnak. A felemelkedő hínár látványára először döbbenettel, majd mélységes megkönnyebbülésről tanúskodó sóhajjal reagált, ez utóbbi tette lehetővé, hogy viszonozza Amy mosolyát, bár elég gyatrára sikerülhet- az idegesség rajta is kiütközik, olyan erősen szorítja a pálcát, hogy bütykei kifehérednek, ajka pedig remeg. A feszültség mellett a bűntudat is visszatér: a fogócska ötletével ő állt elő. Legközelebb sokkal óvatosabbnak kell lennie- a kalandnak előreláthatólag hosszú távon csak ennyi hatása lesz rá.
Nézi a griffendéles lány lassú, akadozó mozdulatait, amikre rányomja a bélyegét a szorongatást követő fájdalom. Újabb erős bűntudat-hullám tör rá, hiába hajtogatja a fejében egy hang, hogy ne okolja mindig mindenért magát… egyszerűen képtelen mást tenni. Amy őt követte, mikor belegabalyodott a vízinövénybe, úgyhogy a felelősség az övé.
Évfolyamtársa köszönő szavaira és kicsorduló könnyeire egyáltalán nem számít. Hirtelen neki is sírhatnékja támad, le is gördül az első csepp a mondat közepén.
-Ugyan… a fogócska az én ötletem volt, úgyhogy ez a legkevesebb… én vagyok a hibás… bocs… -motyogja sután. Amy ölelésére amúgy istenigazából eltörik a mécses, és ha tudná érdekelni, Zoey nagyon szégyellné, hogy a buborékfej-bűbáj miatt a cseppek világosan látszanak… ám Amy már indul is felfele- a megviselt, de már lehiggadt mardekáros így letörli könnyeit, elfojtja a továbbiakat, és követi. 
    

~ Zoey ~

Amy elfordítja a fejét, hogy ne lássa a másik sírását. Szegény! Neki sokkal nagyobb stresszt kellett kiállnia, mint nekem. Például, amikor látott elájulni, akkor is. Na jó, ideje továbblépni ezen; nem akarok megint úgy járni, mint apa halálakor.
- Ne sírj, nincs semmi baj, hiszen élünk mindketten - szól még vissza Zoey-nak.
A lány nem is gondol arra, hogy Zoey lenne a hibás csak azért, mert az ő ötlete volt a fogócska. Amy szó nélkül belement és igazán nem tehetett egyikük sem a tó fenekén lévő hínárról, miegyébről. Az pedig teljes mértékben a saját hülyesége volt, hogy annyira közel ment hozzájuk. Tehát Zoey nem tehet semmiről.
Amy végre felér a vízfelszínre, de a buborékot ott hagyja a feje körül a biztonság kedvéért. Nem akar egy újabb hibát elkövetni, hiszen ki tudja mi történik még, amíg kijutnak a vízből. A lánynak még mindig könnyezik a szeme, azonban nem tör ki hisztérikus zokogásban vagy bármi hasonlóban, az nem az ő stílusa. Amy mindig csendben sír, ha már muszáj sírnia, képtelen ordítva bömbölni vagy hisztizni.
Helyben tapossa a vizet, míg lelki- és hegyibeszédet tart az önmagát hibáztató Zoey-nak.
- Te semmiért nem vagy hibás, oké?! Nem tehetsz arról, hogy én lejjebb úsztam a vízben a kelleténél, mert én voltam az, aki ezt elszúrta és nem te. Felesleges magadat hibáztatni, mert nincs rá okod. Túléltük, ennyi a lényeg. És ne hidd, hogy ez meggátol a további tóbeli fürdőzésekben.
Beszéd közben letörli könnyeit, végül pedig kényszeredett nevetésben tör ki. Itt a szabad levegőn sokkal jobban fáj a mozgás, mint a vízben, mert a levegő nem hűsíti úgy a sérüléseket, mint a víz, azonkívül fázik is. Mindegy, majd megszárítja magát, ha végre kiérnek a tóból. Amy kénytelen kivenni fogai közül pálcáját, mert attól tart, hogy vadul csattogó protkózata leőrli a fát... és akkor mehet Ollivanderhez egy új pálcáért. Liluló szájjal, kasztanyettező fogakkal mutogat kimért mozdulatokkal a part felé, mert képtelen megszólalni; annyira fázik hirtelen. Nem nagyon kapkodhatja el egyetlen mozdulatát sem, mert akkor pokoli fájdalom robban a tüdejébe, amitől csillagokat lát, ezért csak lassacskán evickél kifelé a tópartra.

~Amy ~

Az első, kedves mondatra, még a víz alatt, csak bólint, és törli le a könnyeket. Nem szokott gyakran sírni, most is a feszültség hozta magával. Sikerül- abbahagyja a csendes egéritatást. Ha az öccse ezt látná… meglenne a káröröme egy ideig, az biztos.
Elindul felfelé, közben pálcáját a nadrág derekába tűzi, fohászkodva, hogy a vékony kis favessző egyben maradjon- ha eltörik, ki tudja, mikor talál majd alkalmat új vásárlására. Mélyeket lélegzik, hogy uralkodjon magán, és el is éri a célját- eseménytelenül telik el az idő, amíg feje át nem szakítja a víz felszínét. Külsőleg legalábbis, mert, bár jól titkolja, újra és újra lejátszódik lelki szemei előtt az előbbi eseménysor. Milyen kevésen is múlott… Amynek igaza van: ha nincs ott, a lány, buborékfej-bűbáj ide vagy oda, ott lent végzi. Most már értette, miért a búvárkodás első szabálya az, hogy egyedül sose menj, mindig legalább párban…
Felérnek- Zoey ösztönösen is nagyot szippant a levegőből. A hűvös lég csípi arcát és orrát. A lehűlés mértéke és a sötétülő felhők nyugtalanítják, ráadásul vacogni kezd ő is. Tükör nélkül is megállapíthatja, az ő szája is elkezdett lilulni, ahogy Amyé is. Jobb lesz a parton hamar megszárítkozni. Már indulna is, mikor griffendéles évfolyamtársa megszólal.
Elmosolyodik a nyugtató-korholó szavakra. Ő is mondta már magának, hogy ne hibáztassa önmagát, de nemigen sikerült, és ezt a lánytól hallani… valamennyire visszatér korábbi jókedve, így tréfás tisztelgést színlel.
-Értettem! –fűzi hozzá. Azonban a jó kedély csak részben tér vissza- nem tudja elhessegetni a gondolatot, hogy kettőn állt a vásár. Ezt azonban igyekszik titkolni: kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Például, hogy mindketten majd’ megfagynak. Észrevszi az ötödéves óvatos mozdulatát, és rábiccent.
-Menjünk.
Ő sem kapcsol csúcssebességre- ráérősen halad, egyrészt, hogy ne veszítsék egymást szem elől, másrészt levezetés gyanánt. Pihenni ráér majd odakint a parton. Pálcáját csak akkor veszi elő, mikor már kiértek: az épen maradt vessző egy intésével szárazra és melegre varázsolja ruháit, majd korábban ott hagyott cucca mellett leül.   

~ Zoey ~

Zoey mosolyából megállapítja, hogy célt ér a szövegével - és szokás szerint vakon a százas kör közepébe talált. A játékos tisztelgésre egy vérbeli, rangkórságban szenvedő őrmester rekedtesen üvöltő hangján válaszol.
- Khm... Invázió a szárazföld ellen! Minden honfi és honleány köteles a szárazföld elfoglalását előrelendíteni! Aki megszegi a parancsot, arra 100 méter úszás vár büntetésképpen a tóban! - Amy nem is kiabál, mégis élethűen hozza a tisztet, akit valójában csak egyszer látott eddigi élete során, de azon rövid idő alatt nagyon megjegyezte. Többek között az ír akcentusát és a vérhálós szemeit a kialvatlan, másnapos fickónak.
Fej-fej mellett eveznek ki a tó partjára, holott Zoey simán lehagyhatná Amyt. A lány úgy véli, hogy évfolyamtársa csak szolidaritásból marad mellette, mivel neki is pont olyan lila a szája, mint Amyé. Biztosan ő is fázik. Talán meg kéne próbálnom igyekezni egy kissé - véli, ám kísérlete a felgyorsulásra kudarcba fullad. Olyan erős fájdalom tör rá jutalmul, hogy meg kell állni pár másodpercet pihenni. Utána önmagára dühösen kezd bele újfent az úszásba, hiszen ő nem lehet ilyen béna! Vagy mégis...?
Egyszerre beleütközik a térde a tófenékbe, itt már sekélyebb a víz. Amy talpra áll, megszünteti a buborékfej-bűbájt, aztán komótosan, öregesen kigyalogol a partra. Egy elmormolt varázsige segítségével megszárítja, felmelegíti magát, majd halkan kuncogva telepszik le Zoey mellé. Azonban a nevetésben jókedv helyett inkább némi hisztéria tükröződik, bár Amy próbálja visszafogni magát. Mégiscsak az élete volt a tét alig néhány perce a tó alján!
- Te, Zoey! Mondd, mi történt ott lent, mikor én elájultam? Akkor, mikor a hínárok annyira rám tekeredtek azt hiszem, elgyávultam egy kissé és inkább eldobtam az eszméletem. Mert azt hittem, hogy ott maradok. Te mit csináltál akkor?
Amy nem azért kérdezi meg ezt, mert hibákat akar keresni vagy belekötne Zoey-ba, csak szimplán érdeklődik. De a hisztérikus kuncogást képtelen abbahagyni, s így lehet némi hátborzongató felhangja is a kérdésnek. Míg a választ várja, Amy egy üveg vajsört bűvöl oda a lányhálóból, és két virágot pohárrá alakít át egy-egy varázsigével. Önt mindkettőjüknek, majd az egyik poharat Zoey kezébe nyomja - még ha tiltakozna is a lány.

~Amy ~

A sikeres alakítás heveny nevetést csal ki Zoey-ból. Az alacsony hangerő egyáltalán nem hátrány, a kis produkció értékéből nem von le. Élénk fantáziája hatására lelki szeme előtt megjelenik egy egyenruhás tiszt, akit régen egy párizsi kirándulásuk alkalmával látott, és ugyanilyen ellentmondást nem tűrő hangon parancsolgatott a tíz szerencsétlen kadétnak. Egyszeri élmény létére nagyon beleivódott az emlékezetébe…
Amy nevetése kicsit nyugtalanítja először, de az ő szája szögletében is megjelenik egy törékeny kis mosoly, ami egy idő után normális méretűvé válik- csak a szemében tükröződő félelem hazudtolja meg. A friss emlékeket nem könnyű félretenni…
A griffendéles helyzetjelentésére elkomorodik. Ő maga aligha ítélte volna gyávaságnak azt a lenti ájulást.
-Bárki így reagált volna… -motyogja. Időközben megérkezik a vajsör, amit halvány mosollyal fogad el. Belekortyol, élvezi a melegítő hatást majd belekezd a magyarázatba. Hát, ha valamit, EZT lehet joggal gyávaságnak nevezni- a kérdésre olyan görcsbe rándult a gyomra, hogy azt hitte, képtelen lesz megszólalni. Nem igazán szeretett volna az emlékekkel foglalkozni, de a feltett kérdést nem hagyhatta válasz nélkül. Az italból merít merszet hozzá…
-Hát… Mikor odaértem, akkor még ugye magadnál voltál. Gondolkodtam, hogy mit is kéne tennem- varázslattal elszaggatni a hínárt nem akartam, hátha rosszul célzok. Kézzel kibogozni veszélyes és időigényes lett volna… hisz mi van, ha én is belegabalyodom? Aztán eszembe jutott a lebegtetés. Wingardium leviosát mondtam a növényre, így az elengedett.
Szünet. Újabb korty. Nem érti, mi ütött belé- általában nem ilyen. Igaz, komoly dolgokon mentek át az imént, de ennyire nem szabadna, hogy leverje a lábáról… Gondolatban lekever egy jó nagy pofont magának, hogy rázódjon már helyre. Rendben vannak mindketten- túl kell magát tennie rajt. Végül is félig-meddig sikerül. A többit meg az idő megoldja. Elmosolyodik.
-Az tény, hogy kevésen múlt.
 

*Talár lebben Gwendolyn megérkezik,leterít egy takarót s leül.Elmélázik,gondolkodik.Unalmas egyedül s vár valakire.*
-Csak jönne valaki.-*mondja hangosan.*
*Szeret itt üldögélni.Nyugodt környezet,itt egyedül van.De most még se akar magányosan üldögélni.Egyrecsakvár.*
~Jöjjön már valaki.~*gondolja.*
*Mivel senki se jön egy kicsit elszunyókál.Közben motyog.*
-Ha itt vagy ébressz fel kérlek.-
*Nem tudja kinek mondja,de szép csendben álmodik.Egy olyan világról,amiben sosincs egyedül.*

~ Zoey, a mentőangyal ~

Bárki így reagált volna? A frászfenét. A valódi griffendélesek, akik tényleg bátrak, azok nem ájultak volna el. Nekik eszükbe jutott volna, hogy ott van a póló alatt a varázspálca és hát éppenséggel használni is tudják, mert azért járnak ebbe az iskolába, hogy megtanulják használni. Nekik soha nem mondott volna csődöt az eszük abban a kritikus pillanatban ott lent. Igaz, legtöbbjük nem is kiabált volna Zoey után, hanem inkább csendben megfullad, aztán majd a lány nyakába varrták volna a hullát, őt büntették volna érte. Bár egy valódi griffendéles szóba sem állt volna Zoey-val csak azért, mert mardekáros. De a lényeg nincs ráírva a leányzó talárjára: hogy van szíve, méghozzá nem is kőből. Tényleg tévedett nála a süveg, nem a Mardekárban lenne a helye.
Furcsa belegondolni Amy számára, hogy ezegyszer máson múlt az élete és az is különös neki, hogy Zoey nem úszott el, nem hagyta ott a bajban. Gyorsan kortyol mégegyet az italból, majd megböki a mardekáros vállát.
- Hékás, nem lett megmérgezve! Látod, én is túléltem, szóval bátran ihatsz belőle - vigyorog rá a lányra. - Azért olyen messzire soha nem merne elmenni egyetlen roxfortos diák sem, hogy megmérgezze bármelyik ház diákját.
Amy csodálkozva néz a lányra, aztán hirtelen egy képkocka villan elé: ahogy lefelé pillant, s majd' 10 centivel alatta van a tó alja, az apró szemcsés homok, és ahogy felfogja saját lebegését. Akkor fel sem merült benne, hogy mi történhetett, de így utólag visszanézve teljesen nyilvánvaló az egész.
- Tényleg jó, hogy nem jöttél közelebb. Ha mindketten beleakadtunk volna, mindketten ottmaradaunk örökre, de így... sikerült kihoznod.
Hálásan és elismerően néz Zoey-ra a pohár mögül. Bizony, nagyon kevésen múlt. Jól mondod. Majdcsak kiheverjük előbb-utóbb, bár én inkább előbb szeretném, ha már választani lehet. A lány egy hatalmas korttyal eltünteti az utolsó pár cseppet poharából, de nem tölti újra. Csak ül a mélyülő csendben, míg végre kiböki:
- Legalább túléltük, és nem buktunk le - vigyorodik el. Az elmúlt néhány perc során némileg átértékelődtek benne a történtek, már sokkal inkább kalandként éli át újra, mint valami életveszélyes eseményként, hiszen Amy még meglehetősen fiatal és egy fiatal szervezet sokkal gyorsabban dolgozza fel az ehhez hasonló dolgokat. Ráadásul teljesen másként reagál, mint a felnőttek.
Amy lerakja maga mellé a poharat, és nyújtózik egyet. A fájdalom is átértékelődött számára: már hozzászokott a gondolathoz, hogy egy darabig ez lesz a kísérője majdnem minden mozdulatának, ezért nem is szisszen fel, egyáltalán nem jajong. Majd elmúlik, ahogy minden korábbi balesete után elmúlt eddig.

~Amy, a "nagy griffendéles" ~

Bátorság… ez nem bátorság vagy gyávaság kérdése volt. Ha valakinek kiszorítják a levegőt a tüdejéből, hát persze, hogy elájul. Az meg, ha valaki úgy dönt, hogy inkább belehal, de nem kér segítséget, inkább őrültség mint bátorság jele- szánt szándékkal így tenni pedig már egyenesen . Nagyobb bátorságra (vagy józan észre?) vall az előítéletek félre tétele, ami már csak azért sem könnyű feladat, mert egyes esetekben mélyen gyökereznek. Ha észre is veszi őket valaki, nem biztos, hogy nekiáll kigyomlálni őket.
Amy tréfás mondatára elvigyorodik, és jócskán meghúzza az italt. Az biztos, hogy nincs kőből a szíve, ezt épp eléggé tanúsítja a nyomokban még elő-előforduló, ám szerencsére egyre enyhülő félelem, amivel a korábbi eseményekre gondol. Egyre inkább kezd azonban agyában kalanddá válni a történet, és ezt részben a griffendélesnek, részben (szégyen-gyalázat, de) a vajsörnek köszönheti, amiből már alig maradt.
Évfolyamtársa elismerésére biccentéssel reagál- minek tovább ragozni? Senki nem volt a közelben, hogy tanúja lett volna az úszásnak, így nem segíthettek volna, ha mindketten a hínár fogságába kerülnek.
Mielőtt még észbe kapna, túláradó fantáziája már elé is festi a szörnyű jelenetet- mindketten odalent, miközben egyre fogy a levegő, hiába a bűbáj…
Gyors korttyal eltünteti az ital maradékát is. Nem így történt, így semmi értelme ilyenekről gondolkodnia. Győzködi magát, hogy tényleg megérdemli az Amy tekintetéből kiolvasható hálát, még akkor is, ha bárki más is megtette volna a helyében. Annyira azért nem járnak elvetemült emberkék ide, hogy egy veszélybe került ismerős, sőt, barát (mert a griffendéles hajtólányt már annak tekinti) mellett csak úgy elmenjenek…
-Hát igen… -vigyorodik el, mikor évfolyamtársa megtöri a hosszú csendet, majd ő is leteszi üres poharát. Újfent nincs ötlete témára (micsoda újdonság…), ám meglepve veszi észre magán, hogy ez egyre kevésbé zavarja. Gyönyörködik egy ideig a tó és környéke látványában. A panoráma megnyugtatja, energiával tölti fel valahogy, még annak ellenére is, hogy felhők takarják az eget, és nyilvánvalóan lóg az eső lába. Általában pesszimizmusra és aggódásra hajlamos, ezeket most mégis sikerült félretennie nagy szerencséjére.
Úgy nézem, hamarosan nagy zuhé tör ki… -állapítja meg a felhők láttán. Egyelőre azonban még nem esik, ráérnek akkor visszavonulni fedett helyre, ha már szakad.
Nem tehet róla- hirtelen mintha az ihlet szállná meg- eszébe jut egy jó ötlet egyik történetéhez. Ugyan nem lenne létszükséglet a memóriája miatt, ám a hangulata most épp nagyon is passzol a „munkához”. Bocsánatkérő, zavart mosollyal fordul Amyhez.
-Nagy baj lenne, ha én most írni kezdenék? Tudod, szabadidőmben történeteket írogatok… és most épp eszembe jutott egy ötlet. Le szeretném írni, amíg olyan hangulatban vagyok…
Amennyiben az engedélyt megkapja, egy perc múlva hevesen serceg a penna a kis füzet lapjain. Mikor a vázlatot lejegyezte, kicsit bővít rajta, hogy kerekebb legyen, és voilá- kész is a bevezetés. De hogy mihez…? Az mindig csak később derül ki.