PSZICHOLÓGIA ÓRA
Seraphin Lamartin
- Utálom a vizet - szögezem le lakónikusan, de aztán továbbgondolom. Többnyire olyan távol tartom magam a víztől, amennyire csak lehet. Normális esetben NEM szorulok arra, hogy ki kelljen menteni a Fekete-tóból. Egy halvány másodpercig feldereng bennem annak a képe, mikor kölyökkoromban a tóba estem, és megborzongok. Elűzöm az emléket, mielőtt élvezkedne benne.
Nos elnézésed kérem, ha követhetetlen vagyok. Természetesen az a célom, hogy egyszer végképp elvessz bennem.
Jól értem? Te egy griffendéleshez hasonlítgatsz?! Ugyan, kérlek. Itt csak a büszkeségről van szó.
Na igen, nem biztos, hogy fel tudnám mondani neked az órarendemet. Nem mintha annyira bonyolult lenne, de még nem volt példa arra, hogy akár egyetlen héten át minden egyes órámon megjelenjek. Ilyen tanárokhoz mégis minek járjak be? Némelyik alig idősebb nálunk. Itt van ez is, valami ostoba, ótvaros mugli marhasággal tömi a fejünket, amit ő maga sem gondol komolyan, csak átverés az egész, jól mondta a kis kócos, csapda. Időpocsékolás. Ennyi türelmem még nekem sincs, hogy mindezt elviseljem. Te valami angyalian sztoikus nyugalommal vagy megáldva, amiért ezt képes vagy tűrni.
Az én számat is mosolyra húzza az ő belső elégedettsége.
Nagyon ügyesen vagyok képes érzelmeket és odafigyelést mímelni. A pozőrködés alapfeltétele, nem tudtad? Persze vannak, akik tényleg érdekelnek. Páran. Velük törődöm. Az alkarjára sandítok most, na nem mintha a talártól látnám a Jegyet. Egyformán gyógyul a sebünk azóta, pontosan tudom, milyen állapotban van az övé.
- Dehogynem - ellenkezem vele. Nincs meg az eszközöd rá, hogy kizárj. Ilyenformán a kommunikáció az akaratodtól függetlenül jön létre, szabadon áramlanak belém a gondolataid és az enyémek beléd. Persze, ügyesen irányítod, de arra mindenki képes, akinek van egy csepp önkontrollja.
Hagyjuk már a barátaimat. Komolyan, szerinted melyik mardekáros, vagy melyik aranyvérű mondhatja el magáról, hogy vannak barátai? Semelyik. Használod kicsit az embereket, amíg szórakoztatnak, amíg a kedvedre tesznek, aztán lecseréled őket hasznosabbakra vagy szórakoztatóbbakra. Senki sem eredeti, de mindenki egyformán jól hazudja ezt magáról.
Ne őrülj bele, ez még nem olyan bonyolult. Szívesebben marcangolnál egy kísérletet, mint az én lelkemet, igaz? Na most mi történt? Csodálkozva fordulok felé, ahogy örvénylő gondolataiban zavar támad egy pillanatra. Tényleg fehérebb, vagy csak a sárgás pergamenhez képest látszik annak, amit idáig bámultam? Mindenesetre továbbkergetnek a gondolatai, én is visszafordulok hát a kérdőívhez, miközben részben szigorúan bábáskodom válaszai felett. Tényleg szeretem látni magam. Hiú vagyok. És birtokló. Mások is megmondták már. Szeretem birtokolni a gondolataidat, és most nem is találok bennük kivetnivalót.
- Minden kódex egyedi rejtjelezést használ, nem? Egy köteten belül is van, hogy más-más kéz írta az útmutatást - teszem hozzá csak úgy, nem erről szólt a közlése, de ennyi volt számomra érdekes belőle.
- Igen? Nem fogom kijavítani. Tényleg gyorsan és lendületesen húzogatom az egyszavasokat. Lenyűgöz a sebesség? Szeretsz repülni, tudom. Miért is nem jelentkezel fogónak? Repkedhetnél, és most már üres a helyem.
Az elfogadott módszert bizonyára biztonságosabbnak találod, és képtelen vagy az ésszerűtlenséget elfogadni. A rutin alighanem kényelmes, és biztos jól érzed magad a partikon, mivel intelligens ember nem unatkozik.
- Dehogy untatnak - vágok közbe épp erre rímelve.
- Mindig akad értelmes társaság. Azzal viszont nem vitatkozom, hogy nem szoktam elfelejteni dolgokat, pedig megtehetném. Olykor szándékosan is igyekszem egysmást "elfelejteni". Teendőket jobbára. Így működik a lustaság. Biztos, hogy a projektjeidre kellő időt áldozol, igazodsz a tényekhez, biztos emlékszel, bár talán ha komoly dolgokról van szó, írsz listát, de tegyük fel, hogy nem. Az érzéseidet megtartod magadnak, az előbb már aláhúztam neked a bevált módszereket, és biztos jobban díjazod a korrektséget, mint a kedvességet.
- Azonban nem mutatom ki őket. Ne nézz együgyűnek - mutatok rá a dologra, bár érzékelem, mit akar mondani, a feltételezés, hogy nincs pókerarcom, sértő.
- Ó, köszönöm - vigyorodom el a divatra. Természetesen értem, mire gondol, arra, hogy szeretem a szépet, és hogy az újdonságok fel tudják kelteni a figyelmem. A divat bizonyára téged nem érdekel.
- Miért dicsérnélek? - kérdezek vissza, és közben már eszembe jut, hogy ha bárki hallgatná a tanakodásunkat, vajon mire gondolna? Körbesandítok. Vajon elég csendesek vagyunk ahhoz, hogy ne figyeljenek ránk? És eléggé leköti őket a kérdőív ahhoz, hogy ne törődjenek velünk? Mindenesetre a verbális elemzése már kezd túl sokat elárulni. Nem elsősorban rólam, hanem arról, hogy miért dugjuk össze így a fejünket. Nem mintha összedugnánk.
- Volt - erősítem meg szűkszavúan, miközben én is ellátom egy lineával sokadszor azt, hogy igen, előre megtervezed a munkafolyamataidat.
- A tesztet is unalmasnak tartom - mondom kicsit hangosabban, mint az eddigi motoszkáló duruzsolásunk, hogy azt a látszatot keltsem, mintha csak ezen zsörtölődnénk.
Minden aranyvérű szereti a konvencionalitást. A napi munkád során... Miért jelölnék meg többet? Ajh, tervezés, igen, józan ész, haladjunk már, hopp egy kimaradt. Oldalra sandítok. Szerintem képes vagy lelkesedni a dolgaidért. Jobban, mint az átlag, szenvedélyesnek és kitartónak gondollak, ha valami érdekel. Még magadat is képes voltál megátkozni a pálcámmal, csak hogy kipróbálj valamit, mi ez, ha nem lelkesedés? Bár te bizonyára szívesebben hívnád tudományos kíváncsiságnak.
Nem tűnsz érzelmes alkatnak, zavarhat a melegség, szervezel, könnyen értesülsz, mert csupa figyelem vagy, és a rutin biztos untat. Engem is untat. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit untat.
Szusszantok egy kellemetlent, akár sóhajnak is beillik. Változtat, gondolkodik, pontos, bizonyosság, megvitat... Noha nem szeretsz vitázni, azt mondod, mégsem fogadsz el semmit, ami nem a sajátod. Szereted a színházat? Biztos jobban, mint egy házibulit, bár továbbra is értelmezhetetlen ez a szóhasználat számomra. Ismert, meggyőző, állandó, szó szerinti, mert az a biztos. Szelíd, mert a szelídségből bármikor lehet vadság, de inkább szelídnek tetteted magad, hogy elkerüld a kellemetlenségeket. Csendes. Tények.
Vajon hűséges vagy, Seraphin? Vagy inkább elszánt? Mindkettő igaz rád, úgy hiszem. Miért nem férhet meg a kettő egymás mellett? Az elszántat jelölöm meg végül, az ember hűsége ingadozó, de az elszántság egy konstans dolog. Rendszerető, tárgyilagos, analizál, szent Merlin, mindjárt vége! Fogalom, igazság, óvatos, és végül a tárgyakra vonatkozó mi.
Az utolsó szót lassan húzom alá, nem akarom elhinni, hogy vége. Nézegetem egy darabig a kitöltött kérdőívet, majd felcsavartatom egy pálcakoppintással, és Seraphin elé tolom a tekercset.