Bűbájtan-terem

Közepes méretű, kör alakú tanterem. Faltól falig érnek a szintenként emelkedő padok félkörbe rendezve. Ez nagyban megkönnyíti a diákok óra közbeni kommunikációját, hiszen az ülőalkalmatosságok egybefüggőek – a padokkal egyetemben-, és az eggyel feljebb lévő szint asztalaiból törnek elő. A helyiség másik végéből a magas plafonig nyúló ablakok bevilágítják az egész termet, vidám fényben táncoltatva az emeletes padokat, melyek között két lépcsőzetes folyosó vezet fel a legfelső szintre a falra szögelt, görbe vitrinekhez, amikben az órához szükséges eszközöket tárolják, ám még innen, a legfelső szintről is csak nehézkesen lehet elérni e polcokat. Az ablak előtt apró asztal áll, általában érintetlenül, hiszen a bűbájtan professzora szívesebben sétál a padok között, vagy magyaráz egy a terem közepében a mélybarna hajópadlóra állított doboz tetejéről. Az ablakok előtt továbbsétálva, a padoktól rejtve ajtó nyílik a következő helyiségbe, hogy a tanárok gyorsabban közlekedhessenek. Nap közben diákok töltik meg szintekbe rendezett padokat, ám délután a tanterem nyitott ajtókkal vár minden érdeklődőt, hiszen Flitwick sosem zárja be.

Bűbájtan óra --- hetedév     

*Voltaképpen időpazarlásnak tartanám az órát, ha nem lenne belőle szükséges a RAVASZ a maximalizmusomhoz. A nagyteremből fel a lépcsőn haladtam, vállamon a táskám, sötét talár, sötét idők, nyugodt, higgadt mosoly a képemen, amivel óva intettem a kötözködni vágyókat, de azokat is, akik esetleg barátkozni próbáltak volna velem, az ilyesmire ugyanis se időm, se energiám nem volt. A lustán hömpölygő felhőkből ömlő eső dagonyává változtatta a kastélyt és környékét, nem volt tanácsos kimerészkednem, hiszen amilyen megfázós vagyok, nem illett volna rögtön az első héten, az új tanári kart betegen fogadni, főleg, hogy még fogalmam sincs, hogy mire számíthatok tőlük.
Ahogy a Flitwick professzort helyettesítő új versenyzőtől sem tudtam, aki átvette a tárgyat. Láttam az évnyitó gyönyörű, dicstelen, rózsaszín előadásán, aminek giccsét komorrá árnyalta a feketeség, de persze nem mindenkire volt ilyen hatással az fellépés, vannak, akik egész megijedtek, falkában haladnak a folyosón, el mellettem, a zöld kendőt a nyakamban látva jobban összehúzzák magukat, hangtalan nevetésre nyílik a szám, megcsóválom a fejem és a terembe lépek, ami még üres. Korai vagyok, túl korai, hiszen ebédszünet helyett jöttem ide, mert nem voltam különösebben éhes. Vagy csak gusztusom nem volt az ottani társasághoz, nem mintha nekem nem lennének barátaim.
Sötét és tudásszag. Egy pálcaintéssel gyújtottam fel a lámpásokat a falak mellett, a fa padozat elégedetlenül nyikorgott, miközben a legmagasabb sorhoz mentem és az ajtóhoz legközelebbi székre ültem, minél közelebb a menekülési útvonal annál jobb, nem hiszem, hogy a professzor különösebben lenyűgözhetne, nem, Mr. Lupen tavalyi belépője után aligha nyűgözi már le az ifjúságot bármi. Pergament, tintát, tollat készítettem egymás mellé és a könyvet, amit volt szerencsém elolvasni a nyáron és semmi olyat nem láttam benne, amit ne lehetne megtanulni tanár nélkül is. Ennek ellenére itt vagyok, várakozó állásponton, már megint, egy új év új óráján, soha nem lesz már vége ennek a hét évnek, pedig haladok valami megfoghatatlan cél felé. Legalábbis remélem.*

[- Dehogyisnem, csak mozogj lassan és nem lesz semmi baj. Nyugi Neville, biztosan sikerülni fog.]

- Nem, nem, az úgy nem lesz jó!
- Dehogyisnem, csak mozogj lassan és nem lesz semmi baj. Nyugi Neville, biztosan sikerülni fog.
- Gondolod?
- Nem. Tudom. – felelte mosolyogva a lány majd egy puszit nyomott a fiú arcára mire az nyakig elvörösödött zavarában.
- És mikor legyen az első gyűlés? Mert ha találkozok valakivel, aki tavaly is tag volt, annak szólok, még mielőtt az érméken értesítenénk őket. De tényleg… szerinted biztosan nem lesz gond belőle, hogy olyanoknál is vannak ál-galleonok akiknél nem kéne, hogy legyenek?
- Hát jó lenne, ha minél hamarabb sort kerítenénk rá. – suttogta halkan, majd mielőtt közelebb hajolt volna szétnézett a folyosón – És nyugi, mondom, Vikitriát nem fogja érdekelni, meg már szerintem ki is hajította a fenébe. Mire ment volna vele? Nekiajándékozta volna Draconak vagy mi? Dehogyis. A többiek meg biztosan örülni fognak neki.
- Csak Harryék nem.
- Figyelj Neville, tudom, hogy rossz, hogy nincsenek itt. Nekem is, de most nem búslakodhatunk. Ez van és kész. El kell fogadnunk! De most menj, mert a végén még elkésel. – mondta immár hangosan s kissé derűsebben miközben megpaskolta a fiú zsebét, mely hangos csörgéssel válaszolt.
- Héé!
- Bocsi. – kiáltott vissza Ginny, hangjából öröm csengett. Szinte ő volt az egyetlen az egész kastélyban, aki még ilyenkor is mosolyog.
Neville megcsóválta fejét, majd mosolyt erőltetett arcára, mikor elhaladt egy mardekáros mellett, s jobbját szorosan zsebén tartva indult el a bűbájtan tanterem felé.

Mikor odaért, s ajtót nyitott ismét megcsapta a terem jellegzetes illata, mely mindig az iskolában töltött első éveit juttatta eszébe. Ismét a múlt, mely olyan jó, makulátlan volt, most pedig. Idáig süllyedt ez az iskola. Halálfalók normális tanárok helyett. Hát remek. Két lépést nem mozdulhat anélkül, hogy ne érezze veszélyben magát. Komolyan. Már a saját szobájában fél. De nem fog ez sokáig tartani. Ő teszek róla. Vagyis Ők. Ők majd felrázzák a jóhiszemű diákokat, s megvédik magukat. Dumbledore Seregét újjáélesztik.
Zsebét még mindig szorította miközben hely után kutatva lesett körbe a teremben, hol csupán egy ember volt jelen. Seraphin Lamartin, sosem beszélt még a fiúval, de nem is nagyon bánta. Úgy véli, egyikük sem bánja, hogy nem lettek puszipajtások, de azét egy biccentést megenged magának nehogy már lesüllyedjen a „bunkó aranyvérű vagyok” szintre.
És éppen ezért, a terem túlsó vége felé veszi az irányt, s a második padsor, legszélső ülőhelyére huppan, majd válltáskáját leveszi, abból pedig előkerül a bűbájtan felszerelés.
Felsóhajt.
Sikerült ideérnie anélkül, hogy feltűnést keltett volna a folyosón. Vagy bárhol máshol. Mostanában egyre jobb érzéke van az ilyenekhez.
És akkor elveszi kezét, mire zsebe vészesen felcsörög s a talár szélét lehúzza a földre. Neville bosszúsan néz körbe, majd zavart mosollyal arcán lenyúl a földre s felkapja, ruháját, azt pedig ölébe süllyeszti, s beljebb csúszik, hogy ne vegyék, észre mit rejteget. Végülis nem sokat látnának, de akkor sem kéne, hogy még ennél is flúgosabbnak nézzék.  Egy újabb sóhajtással nyugtatja magát.
Nem is ő lett volna, ha nem hibázik minimum egyszer.

Bübájtan

Az első óra ebben az átkozott tanévben. Valahogy egyszerre akarok is menni és nem is. Talán épp amiatt amilyen most a hangulat... Sok minden más. Másabbak a diákok, ahogyan egymásra néznek. Másabbak a tanárok, a régiek főleg, akik nem tudják hogy kezeljenek minket. Másabbak már az ódon falak ránk való hatása is. Eddig úgy érezhettük, mindentől megvédenek, most olyan mintha mindenhol ellenség bujkálna, sőt mi több, mintha minden összeomlana egyetlen perc alatt.
Minden esetre ha menni kell hát menni kell. Nem lenne szép dolog a legelső óráról ellógni főleg úgy, hogy ez abszolút nem volt és nem is lesz soha jellemző rám.
Amúgy is, ez az év sorsdöntő. A RAVASZ, na és persze maga a tudat... kikerülök a Roxfortból.
Persze mindenki már rég azt hiszi tudom, hova akarok menni. Hisz ilyen jegyekkel és tudással mindenki két kézzel kapkodna értem... csakhogy, kevesek közül is csak kevesen sejthetik, bizony fogalmam sincs mit akarok kezdeni az életemmel.
És ez csak egy probléma a milliónyi más közt az életemben.
Egyszerűen csak felszegem a fejem, miközben kék íriszeim végigpásztázzák a folyosót, amely egész kihalt ahhoz képest hogy mindenhol tanítás folyik. Valószínű sokak még most rohannak az egyik tanteremből a másikba, természetesen szedett-vetetten, a könyveiket, jegyzeteiket elhagyogatva maguk után. Hova is tűnt a precizitás....!
Én nyugodt léptekkel közelítem meg a bűbájtan termet, amely immár hetedik éve adja ugyanazt az ismerős érzést...
Egyszerűen nyitok be, nem tartva semmitől és senkitől, mert hát miért is kellene aggódnom? Igaz hogy az iskola tele van az aranyvérű ficsúrokkal, és sötét kinézetű tantestülettel, de hát ettől nem fogok rettegni a nap minden egyes szakaszában.
Ugyan eszembe jut Lupen tavalyi kis bemutatkozója, mikor Blaine-t kínozta szadista módon, de inkább elhessegetem a gondolatot. Az kivételes eset... és ez csak Lupen... Cedrah mindig is őrült volt... de nem mindenki az.
Minden lelkiismeret-furdalás nélkül lépek be, s ami először feltűnik a fény. Valaki tehát van itt mert a lámpák égnek, s félrefordítva a fejem észre is veszem Longbottom köpcös alakját, amint itt gubbaszt a padban, valamint Lamartin-t közvetlen az ajtó mellett.
No igen, Longbottom, habár nem látszik rajta de mégiscsak aranyvérű. Ellenben neki legalább annyira küzdenie kell valószínűleg a nyugalmáért mint nekem. Lamartin nem érdekel túlságosan. Mardekáros. És ez elég ahhoz, hogy kiváltsa a legmélyebb ellenszenvemet.
Egyetlen aprócska biccentéssel üdvözlöm Neville-t, mert hát mégsem vagyok faragatlan, miközben elindulok a jól megszokott helyemre. Középső padsor legelső padja. Keretbe foglalva, Yolanda már ha méltóztatik megjelenni úgyis leghátra ül. Milyen jellegzetes, nemde?
S ahogy elhelyezkedem, noha nem sok idő van az óra kezdetéig, mégsem akarom unottan megbámulni az érkezők arcát, még ha ők ezt is teszik jobbára. Így a táskámban először kezembe akadó könyvet veszem ki és lapozom bele, mintha semmi más nem létezne a számomra. Hisz még ez is jobb, mint a bájcsevegés bárkivel, aki aztán csak a pletykát zúdítja a nyakamba.
Mint ahogy ez általában lenni szokott.

[# hetedév - bűbájtan]

# hetedév - bűbájtan

  RAVASZ. Ez hiányzik neki a legjobban, tényleg! Rend szerint eltökélte, hogy nem igazán fog pezsegni órákon, mint egy hollóhátas kiselsős. Semmi kedve nem volt órára menni. Itt volt nyár, nehéz lesz visszarázódni ismét a monoton, szürke hétköznapokba, amit majd megpróbál mindig egy kicsit megszínezi izgalmakkal, mint tavaly. Bizonyos határok között. Az előző évben ismerte meg közelebbről Nicolast, így úgy döntött, ha már lúd legyen kövér, elhívja őt, hogy együtt menjenek órára. Jó, ez így nem teljesen igaz.

   A Nagyteremben zsúfolásig tele volt diákokkal. Reggeliztek. Érdekes, hogy év elején még sokan lejárnak reggelizni, aztán az idő elteltével, egyre kevesebben járnak le, mintha megunnák. Mindenesetre alig talált jó helyet Alyson, ahogy keresgélt a Mardekár asztalánál. Inkább kereste a gerincesek társaságát, és messze elkerülni a Parkinson-féléket. Végül megáldotta őt a Sors Robert foglalt neki helyet. Na igen, ez a kellemetlen hely kategóriába tartozott, mióta kerülte legjobb barátját.
   - Jó reggelt Robert! - szólítom meg, és kényszeredetten leülök mellé.  
   - Blaise. Blaise-nek hívnak! - csípős hangulatában volt aznap reggel, ez nem jellemző rá. Sosem zavarta, hogy a középső nevén hívom. De ze nekem csak jó, legalább nem kell jó pofiznom! - Várod már a bűbájtant, mi? Fiatal prof, a kedvenced...- jegyzi meg epésen- Gondolom már a nyitón kiszemelted.
   - Kivel mész bűbájtanra? Találtál már hozzá egy pincsi kutyát? Juj, nézd csak - mutat Parkinson felé -, ő pont neked való!
   - Azt hiszed most fájni fog, hogy nem veled megyek? Ne legyél már ennyire öntelt. - válaszol, és miután lenyelte utolsó falatját felállt a helyéről , és ott hagyta. ŐT!
   Elment az étvágya. Dühöngve kimászott a padból, és arrébb lépett párat, hogy szóljon Baxtonnak, hogy szabad egy hely mellette bűbájtanon.

   - Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez az új bűbájtan prof. - töri meg a csendet a tanterem felé vezető úton. Nicolas mellette sétált. Nem volt kétséges, hogy a fiú beleegyezik az ajánlatba, hiszen a tavaly történtek után, biztosan akar visszavágót. Nem ad neki lehetőséget, de muszáj bosszút állnia Robertet, és ehhez Nicolas volt a tökéletes alany. Jóképű, volt már kalandja Alyvel, amiről természetesen a legjobb barátja is tud, és nem is olyan vészes, ki lehet bírni.
   - Flitwick-nél biztos jobb! - fejezem be a gondolatot, majd belépek a nagy terembe. Csak páran vannak a teremben, így kiszúrja a legfelső padsort, és felcaplatva a falépcsőn, beült majdnem a sarokba, tanszereit lepakolja az asztalra, és elhelyezkedik.

   Unásig másztam már ezeket a lépcsőket, csukott szemmel is eltalálnék a Hollóhát tornyából a tőle nem messze található bűbájtan teremig. Csakhogy most nem ebből a jól megszokott irányból közelítem meg a terepet.
   McGalagony új irodájából jövök – megjegyzem, itt korábban még nem volt szerencsém tiszteletemet tenni –, ugyanis az asszonyság engem hívatott. Abban reménykedtem, hogy idén végre a mindent látó, tüzes, héj nélküli szemet elterelik rólam egyéb pályákra – ott az a sok álruhás tanár, a zsarnokoskodó prefektusok vagy az egymás vérét szívó arisztokrata brancs – mind-mind sokkal fontosabb ügylet, mint az én piti kihágásaim. S mégis, a sors, jobban mondva igazgatóasszonyunk megint rácáfolt az elméleteimre. Úgy látszik, neki is vannak besúgói, mert most lebuktam.
   Valaki dohányzáson kapott a múlt héten, és ezt rögtön jelentette is. Úgy sejtem, a származásom miatt nem kaptam meg a bajtársi diszkréciót, sőt, megkockáztatom: félvér mivoltom miatt jelentették azonnal az esetet. Azért adok csak hálát, hogy McGalinak volt aznapra fontosabb küldetése is, és ráért egy héttel később fogadni engem. Tán még ki is csapott volna, ha akkor a begyógyult szemeimbe néz. A dohányzás még csak-csak elmegy, de egyéb szerek használata az iskola területén belül? Új rendszerünkben ez kimeríti a bűnözés fogalmát. Büntetés: halál.
   Szóval némán tűrtem, ahogy a vezetőség tyúkszaros kis életem fonalát feszegeti-gobozgatja, majd töredelmes pillantások kíséretében távoztam a kegyeikből. És a teremből. Ez volt az utolsó eset, hogy McGalagony tartotta nekem a hátát. Nem illik visszaélnem a jóindulatával, de ha már az utolsó csepp úgyis benne van a pohárban, akkor nem mindegy, hogy túl is csordul-e onnan vagy sem? Megkönnyebbülve csapkodom meg a talárom alatti zsebemben lapuló ceruzás fémdobozt. Melyben többek között valóban található ceruza is.

   A bűbájtanra még időben érkezem, szünet van, a tanár sehol – ilyen is ritkán fordul elő, de ezért is csak az igazgatónak lehetek hálás. Tudta, hogy a fejmosás után órára kell mennem, úgyhogy még idejében utamra bocsátott. Így esett, hogy az év első bűbájtanán nem a megmaradt helyekből kell mazsoláznom, hanem oda ülök le, ahova csak jól esik. A terem ajtajából végigfuttatom a tekintetemet a padsorokon: csupa díszmadár. És aranyvérű, huhú, bekészítem számukra a köveket, hadd legyen mivel megdobálni a rangjukon alulit. Csak én érzem magam ennyire kívülállónak?
   Nem köszönök senkinek, nem hívom fel magamra fölöslegesen a figyelmet. Még Yvette-hez sem szólok; most miért adjam meg neki a támadási felületet, amikor úgyis tudom, ha akarja, megtalálja a módját, hogy belém rúgjon. Szupcsi napcsi. Ledobom magam a fölső sorok egyikébe, hátradőlök és még a szememet is behunyom. Mintha itt sem lennék.

Bűbájtan

Amikor reggelinél Alyson felkereste Nicolast, a srác igen csak meglepődött. Azok után, ami a tavalyi évben történt, főleg nem várta volna, hogy Rose őt kéri meg arra, hogy üljön mellé bűbájtanon. Körbenézett, s talán azt várta a társaitól, hogy ötletet adjanak neki, hogy még is mihez kezdjen. Utasítsa el, mert nem akar a lánnyal jó pofizni, vagy talán mondjon igent, hogy bosszút tudjon állni? De a legfontosabb kérdés az volt, hogy egyáltalán mit akar tőle a csaj?
Nick egy kicsit elgondolkozott a dolgon, hogy mi lenne neki a legjobb. A többiektől semmi segítséget nem várhatott, ugyanis ők csak gyerekesen hujjogtak, mintha az óvodából jöttek volna ki, bár ez annak is köszönhető, hogy a mardekáros nem világosította fel a társait, hogy mi is történt azon az éjjelen. Túlságosan féltette a „hírnevét”. Mi lett volna akkor, ha ezt mind elmondja? Utána mindenki ezen gúnyolódott volna, s azzal cukkolták volna, hogy nem bírt elbánni egy csajjal. Na nem, ez szóba sem jöhetett. Inkább tartotta titokban, mint hogy egyszerre másokat csesztető alakból, a gúnyolódások kedvenc célpontjává váljon.
 - Na mi van cica, még is kellek?- mondta végül egy gúnyos mosoly kíséretében. Számított arra, hogy ezek után repül egy pofon, ezért készenlétben tartotta a kezét, hogy még időben meg tudja állítani az ellene irányuló esetleges támadást.
- Egyébként, elfogadom a meghívást.- felelte, s visszafordult az asztalhoz, hogy befejezze az étkezést, miközben a körülötte ülők arról érdeklődtek, hogy mi van kettejük között, és miért hívta el a csaj, de Nick csak lekoptatta őket magáról, egy „Semmi sincs, és én sem tudom.” mondtattal.

Csendben haladtak a folyosón, s ezt a némaságot Alyson törte meg. Nicolas figyelmesen hallgatta, mert mást nem is tudott volna tenni, s amikor a lány befejezte a srác sokat mondóan csak ennyit mondott:
- Engem igazából totál nem érdekel a tanár, csak az a lényeg, hogy végre túl legyek ezen az éven.- válaszolta- Bár abban igazad van, hogy Flitwicknél biztos jobb, mert nála mindenki jobb lenne.- folytatta tovább, s lassan meg is érkeztek a tanteremhez. Alysont követve ment végig a padok között, s közben azt vizslatta, hogy a lány vajon hova akar ülni. Mikor végre kitalálta, Nick is lepakolt a padra, majd leült a székére.
- Egyébként miért pont engem kértél meg, hogy üljek melléd?- tudakolta, mert erre tényleg nagyon kíváncsi volt. Érdeklődő tekintetét a lány szemeibe fúrta, s várta a választ.

Nem sokáig időztem az ebédlőben miután megettem az ebédemet, nem volt kedvem a többiek társaságához. Pedig régebben mennyi ideig trécseltünk, nevetgéltünk miközben falatoztunk, de most valahogy az iskola változásával minden új színt kapott.
James nem hajlandó egy légtérben mutatkozni velem, halálra van sértődve; én pedig ezt nem tudom megérteni. Egyáltalán miért kellett volna elmondanom, hogy Tristram itt fog tanítani? Hiába volt a legjobb barátom, mégis csak a bátyjámnak kedvezek, s nem neki, már bocsánat..
Aztán meg azt, hogy a bátyám a Hollóhát vezetője lett, én sem tudtam, szóval. Semmi oka nincs a haragtartásra. De, ha ő így, akkor én is így. Nem fogok neki nyalizni, s nem fogok bocsánatot kérni a semmiért. Nem és nem!
Elegem volt James hisztijeiből..

A bűbájtan órához kapcsolódó és szükséges cuccaimmal a kezemben baktatok végig a folyosókon, nem figyelek, megszokásból fordulok balra vagy jobbra, ha kell. Megszoktam már ezt az útvonalat, nem kell magam elé néznem, hogy tudjam merre megyek.
Lassan elérek a teremhez, belépkedek, s első dolgom az, hogy körbenézek.
Seraphin, Neville, Alyson és Nicolas. Nos, ők azok, akikkel nem igen szoktam beszélgetni, szinte nem is ismerem őket. A többiek, Yvette és Benjamin pedig háztársaim, velük néha-néha sikerült egy beszélgetés-félét összehoznom.

- Sziasztok. - köszönök a félhangosnál kicsivel alacsonyabb hangerőn, majd beülök a középen található sorok egyikébe, ahol még nem ül senki, magam elé pakolom a cuccaimat, két kezemre támaszkodva, előrehajtom a fejemet, s várom, hogy megérkezzen az új tanárunk.

Az óra

...ketyeg, ketyeg...tikk-takk...

Nyirkos a levegő. Vagy sokkalta inkább fagyos. Dermesztő hideg járta át a Roxfort falait. Furcsa, és első ránézésre érthetetlen a jelenség, ugyanis kint kellemes meleg uralkodik. Szeptember van. A fák őszi színekben pompáznak, a nyár lába még be-belóg a varázslóiskola területére. Mégis bizsergető a hideg. A szívek fagyosak. A hangulat nem hogy nem éri el az átlagosnak mondható szintet sem, de jóval alatta megreked és kihűl. A Roxfortból kihalt a megszokott vidámság, a derű helyét valami teljesen más vette át, ami sokkalta félelmetesebb a borúnál. Ez kétségbeesés, csüggedtség, néhol kiábrándultság. Máshol vadság, erő, akarat és küzdelem. Kérdés, hogy van-e még értelme? Sokan hisznek benne...sokan csak elfojtott kacajt hallatnak.
Káröröm, gúny, megvetés. Ütemesen koppannak lépteim az iskola padlózatán. Az érem másik oldala. Vannak, akik felemelkednek, míg mások lesüllyednek. Kétségbeesetten kapálóznak, menekülni akarnak a fulladás elől, makacsul erőlködnek. Van-e még értelme?
Nincs. A Nagyúr győzelemittas tekintete rémlik fel bennem, miközben lépéseim egyre halkulnak. Önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám. Őt szolgálom, Őt, aki a hatalom birtokosa. Emlékképek elevenednek meg bennem. Az ostrom, Sue, a gyilkos átok, a titok felfedése. Innentől kezdve nyílt titok, hogy ki is vagyok. Persze eddig se maradt mindenki előtt rejtve, nem is lehetett volna. Elég is. Tudja meg végre mindenki, hogy kit is rejt ez a név.
Talárom meglebben, ahogy megszaporázom lépteimet. A tanév legelső órája, példát kell statuálnom. Bűbájtan. Nem is a legrosszabb. Új év. Új tanár. Nem ismerem, de ez a tény, mint általában mindig, most is hidegen hagy. Feldereng bennem a kép, ahogy a Nagyteremben ülök és a "halálra ítélt" McGalagonya sorra bemutatja a tanári kart. Még csak a neve sem rémlik a pasasnak. Nem egy nagy valaki, ebben biztos voltam. Nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. A tárgy a lényeg, és a megfelelési kötelesség. Meg persze az előttem lebegő cél, a RAVASZ
minél eredményesebb teljesítése. Mindezeket fejemben tartva érem el a terem ajtaját. Számba veszem a szükséges felszereléseket, majd kitárom az ajtót és kihúzva magam belépek a terembe. Szokásomhoz híven biccentek egyet társaim felé, majd hátrafelé veszem az irányt. Még mindig nem fegyverem a stréberség. Akkor már sokkal inkább a modorom. Nem keresek társaságot, megpróbálok beleolvadni környezetembe. Ennek ellenére nem lep meg, ha néhányan felém fordulnak. Hisz tudják.
Csendben végigtekintek a bentlévőkön és jóleső érzés jár át. Tiszteletüket tették a Mardekárosok is, még ha nem is a megfelelő számban. A Longbottom fiú láttán szánakozás lesz úrrá rajtam. Egyedül van mint a kisujjam. Félkarú óriás a tapló barátai nélkül. Mert persze a nagy Ők nem tértek vissza. Alamuszi népség. Még hogy megmentik a társadalmat a magunkfajtáktól. Mértéktelen naivság. Majd pont ők. Három törékeny virágszál. Cöhh...
A többieket csak egy pillantásra méltatom, majd hátradőlök és átadom magam a nyugalom perceinek.

[ű]

bűbájtan, hetedév.

Slatty, slatty, slatty.
Szerencse, hogy már hat éve ide járok, így a lábaim automatikusan a teremhez visznek, nem kell attól félnem, hogy eltévedek. Morcosan biccentek az ellenkező irányba sietőknek és igyekszem minden lehetséges módon kifejezni: ma rossz napom van. Nem elég, hogy az éjjeli prefektuskodástól hulla fáradt vagyok, amikor épp a konyhába indultam egy újabb adag kávéért, rá kellett jönnöm, hogy a táskámat a hálóban felejtettem. Komoly dilemma, kávé vagy pontosság. Esetleg felszerelés nélkül érkezzek? Természetesen a maximalizmusom győzött, jó benyomást kell tennem az új tanárra, így hát szépen visszamentem a holmimért és még rosszabb hangulatban vettem az irányt a terem felé. Ma minden összeesküdött ellenem, valószínűleg az óra is katasztrofálisan fog sikerülni, hiszen, hogyan is kápráztatatnám el az új tanerőt, ha még egy rendes frissítő-bűbáj sem jut az eszembe? Igaz, sose volt okom használni, eddig minden programomat úgy intéztem, hogy az éjszakázásokat legalább tíz óra alvás kövesse. Imádok aludni, viszont utálom, hogy semmit nem tagadok meg magamtól - ha képes lennék a lemondásra, most nem lenne semmi problémám.

Belépek a terembe és végigpillantok a társaságon. Elégedetten nyugtázom, hogy érkezésemmel a mardekárosok és hollósok létszáma kiegyenlítődött, de ez azért nem tud annyira felvidítani, hogy köszönjek is. Gwen felé pillantok, kis mosollyal az arcomon biccentek neki, de nincs erőm a csevegéshez, így gyorsan becsúszok a legelső sor legszélső padjába. A társaság nagyrésze a hátsó sorokban tömörül, előrefelé haladva egyre fogynak az diákok, ebben a sorban pedig én vagyok az egyetlen. Egyelőre. A biztonság kedvéért magam mellé teszem a táskámat, hogy mindkét oldalról védve legyek az esetleges zavaró tényezőktől.
Előszedem a könyveimet és jobb híján lapozgatni kezdek, bár a szemeim le-lecsukódnak, mikor megpróbálok a szövegre koncentrálni. Mikor már hetedszerre olvasom a bevezető első sorát, feladom a dolgot és egy újabb ásítással a padra hajtom a fejem. Kit izgat? Több mint hat éve ismerjük egymást, biztosan láttak már rosszabb állapotban is. Az új professzor érkezésekor pedig úgyis felkelek. Nem tudnék úgy elaludni...
Megdóan lehunyom a szemem.