Planetárium

[Maidin mhaith!]

Sol  

   Jó szokásomhoz híven, ma is igen hamar kimásztam az ágyból, ugyanis én utálok sokáig aludni; semmi jó nincs abban, ha átalszom a nappalt, és teljesen elcsúszik az egész napom.  Attól, hogy ma szombat van, még ugyanolyan korán felkeltem, mintha csak egy egyszerű iskolai nap lenne. Sajnos a szobában ilyenkor nem maradhatok, mert akkor a hétalvó szobatársakat felverném a lármázásommal, ezért inkább máshol keresek menedéket.
   Tegnap úgy határoztam, hogy ma mindenképpen felmegyek a csillagvizsgálóba, mert oda nagyon szeretek járni. De nem oda, ahol a tanóra szokott lenni, hanem a mély sötétségbe: a planetáriumba. Nagyon jó ott lenni, mert soha, senki nincs ott, és egyedül lehetek a sötétség meg én és a csillagok. Olyankor beállítom, hogy mit mutasson a mennyezet, én meg csak elfekszem a földön, nézem a csillagokat és gondolkodom. Nem gyakran jövök fel ide, csak ha tényleg semmi tennivalóm nincsen. Persze ki kell fogni, mert ha van bent valaki, akkor nem szívesen maradok, főleg akkor, ha nem ismerem az illetőt.
   Mielőtt útnak indulok a nyugati szárny felé, előtte még bemegyek a nagyterembe, és megreggelizek. Ilyenkor jó, mert alig van valaki, és oda ülök, ahová kedvem tartja. Mindig van nálam egy könyv, hogy ha leülök, akkor se unatkozzak, ezért van az, hogy már többszáz könyvet elolvastam, és bele sem merek gondolni, hogy mennyi vár még rám.
     Sajnos már hétvégén sem lehet laza öltözékben járni a prefektusoknak - ennyi hátránya van ennek a címnek, amit nem is igazán értek, mert vagy van tekintélyem, vagy nincs. Teljesen független attól, hogy milyen ruha van rajtam, én legalábbis így gondolom. De hát nem szabad ellent mondani a vezetőségnek, mert rettegésben áll az egész iskola, és bármikor megtörténhet a baleset. Annyi szerencsém van, hogy aranyvérű vagyok, és nem igazán bántanak, ellenben a mugli születésű diákokkal... Barbár emberekből áll az egész sötét oldal, nem is értem, hogy hogyan lehet ilyet tenni, amit ők művelnek! Őszintén szólva félek egy kicsit, főleg, mivel de Crasso tanár úr is közülük való.
   Megérkezem a planetáriumhoz, és bemegyek. A napsütés után még idő kell, míg a szemem megszokja a sötétséget. Bezárom magam után az ajtót, és néhány pillanat múlva már tökéletesen látom, hogy hol vagyok, és egy kisebb világító valamit veszek észre a terem közepén, mellette pedig valakit. Igazán nagyszerű, most pont nem sikerült egyedül lennem.  Felpillantok a mennyezetre, és éppen az egyik csillagképet vizsgálja az illető - bizonyára házit ír. Körvonalai ismerősnek tűnnek, ezért közelebb merészkedem egy kicsit. Persze fiú, nincs olyan szerencsém, hogy lánnyal találkozzak. De ez a sorsom, elfogadtam, és inkább nem harcolok ellene.
   Nesztelenül lépkedek közelebb, lehetséges, hogy nem vett még észre, mióta bejöttem. De megijeszteni sem akarom, habár most lehet, hogy pont az fog történni.
   - Maidin mhaith! - köszöntöm, és ha nem érti, akkor nem az, akire gondoltam. Akkor sincs semmi gond, mivel senki nem tudja, hogy másik nyelvet is beszélek. Ha meg az, akire gondolok, akkor bizonyára meg fog ismerni.