Bájital tanterem

[-Jó reggelt, Professzor Úr!]

::Bájitaltan::


*Ma valahogy korábban kivetett az ágy, így immáron iskolai egyenruhába felöltözve ülök az ágyamon és a bájitaltan jegyzeteimet olvasgatom. Fontos ez a tárgy, mivel szeretnék egy napon medimágus lenni. És bájitaltan RAVASZ nélkül aligha lesznek jók az esélyeim arra, hogy felvételt nyerjek a Szent Mandragórába. Kék szemeim a vaskos pergamenekre írt kézírásomat fürkészik. Csak az órai jegyzeteim. Amikor még Piton professzor tanította a bájitaltant nem túlzás kimondani, rühelltem ezt a tárgyat. Mióta Foley professzor oktatja az óta jobb a „viszonyunk” a bájitaltannak és Nekem.  Végül addig olvasok, amíg az információáradattól csak nem kifolynak a szemeim. Elnyúlnék még utoljára az ágyamon, de az órámra pillantva megállapítom, hogy indulnom kellene, ha nem akarok elkésni. Gyorsan felpattanok az ágyamról, megigazítom az időközben meggyűrődött uniformisomat, majd az ágyam mellől felkapom a bájitaltan felszerelésemet, amit már előző este előkészítettem. Zanzárdbőr kesztyű, ezüst szeletelőkés, rézmérleg és a bájitalfőzéshez szükséges alapanyagok már mind a rézüstöm fenekén hevernek. Az üst fogantyúját megragadom, táskámat -amiben pergamen, tinta, és penna található,- a bal vállamra kanyarítom, majd elindulok le az alagsorba, a bájitaltanterem felé. A teremhez érve udvariasan begörbített mutatóujjammal egyszer megkopogtatom az ajtót, majd benyitok.*

-Jó reggelt, Professzor Úr! *Köszönök mosolyogva, majd elindulok szokásos helyem felé, amely valahol a harmadik sorban van. Az első sorhoz Én nem vagyok elég stréber. Leteszem a táskámat a mellettem lévő székre, taláromat leveszem, és a szék támlájára helyezem a hátam mögé. Bár elég hűvös van, Én jó északihoz híven bírom a hideget. Aztán a Professzor Úr belekezd az órai feladat ecsetelésébe. Doxicidet kell készíteni?? Úgy tudom nem a legegyszerűbb bájital, de azért talán nem lehetetlen megcsinálni. Tavaly V-t kaptam az RBF vizsgán bájitaltanból. Talán ennyi tudás elég lesz hozzá. És be is kell fognunk egy Doxyt a feladathoz. Sajnos nincs időm végig gondolni mit is tudok ezekről a pici és bosszantó teremtményekről, mert máris egy pergamentekercs tűnik fel előttem az asztalon a semmiből. A recept olvasható rajta. Akkor hát. Nagy levegő, és lássunk hozzá. Mielőtt bármibe is belekezdenék, figyelmesen elolvasom a receptet. Miután ez is megvan, az üstbe ¾ kondér vizet töltök, amennyire a recept szerint szüksége van a főzetnek. Ha ez megvan, felrakom azt forrósodni. Miközben várom, hogy a víz felforrósodjon, addig felveszem a zanzárdbőr kesztyűmet, és az elém odakészített „kellékek” közül egy kis dobozkát fogok a kezem ügyébe, amelyben a futóbabokat tartom. Ez a kis Lima babnak vagy karós bab néven is ismert. Négy szemet kiveszek a dobozkából négy szemet. Megfosztom őket a héjuktól, ezüst pengéjű kiskésemmel felaprítom őket. A recept szerint kell még aprított ricínusmag is. Hogy ne kelljen kapkodnom ezt is felaprítom a futóbab után. A ricinusmag egy trópusi örökzöld növény termése. De igencsak mérgező a magja. Egy darabot kiveszek egy pici dobozból, majd ezt is a futóbabhoz hasonlóan felaprítom. Mivel erre még nincsen szükség, ezért ezt félreteszem az asztalra az üst mellé. A négy „Lima bab” felaprított húsát beledobom a kondérba, amiben már kellő forróságú a víz. Majd a három szem sámánbogáncs következik. A recept szerint ezeknek összességében borszínű egyveleget kell alkotnia.

Mivel a főzetből a figyelmeztetés szerint ártalmas gázok törnek fel, így csak tisztes távolból, oldalról vetek egy pillantást az üstben fortyogó bájitalra. Ezután jöhet az egy mérőkanálnyi varangynedv. Előveszem az üvegcsét, amiben a varangynedv található, felnyitom, majd egy mérőkanálnyit a főzethez adok. Most jöhet a keverés. A recept szerint hétszer hét irány felé kell keverni. Felkapom a rézből készült keverő eszközt, és a leírásnak megfelelően hétszer hét irányba megkeverem az üstben fortyogó bájitalt, persze továbbra is figyelve, hogy az ártalmas gázoktól lehetőleg tisztes távolban maradjak. A pergamenen az áll, hogy a lötty ettől besűrűsödik. Amint besűrűsödött beleügyeskedem az aprított ricinusmagot. A zanzárdbőr kesztyű megvédi, a kezemen van, tehát bátran nyúlok a mérgező aprított bogyóhoz. Mi a következő? A sulyokgyökér. Pár szál kell belőle. Kiveszem a dobozkából a megfelelő mennyiséget, majd a főzetbe dobom. Utána hét ujjnyi adag izzadófű bő leve. A hétujjnyi adagizzadó fű nedvét belecsepegtetem a főzetbe. A főzetnek szurokszínűnek, és olyan hígnak kell lennie, mint a víz. Hát bele se merek nézni… majd az ötunciányi sápugró veres gyökér. Miközben a kis rézmérlegen kimérem, elfintorodok, ugyanis nem a legkellemesebb illata van ennek a növénynek. A főzés végeztével megvonom a vállamat. Én igyekeztem. Még ha nem is ez lett a legnagyszerűbb főzet, de megpróbáltam. Aztán előveszek két fiolát. Mindkét fiolát megtöltöm, majd gondosan lezárom őket. Az egyiket a táskámba süllyesztem bele, míg a másikat, amit a nevemmel és az évfolyamommal ellátott felirattal felcímkéztem, Professzor Úrhoz viszem. Ezután visszamegyek az asztalomhoz, felkapom az üstöt, és a benne maradt kevés főzettől megszabadítom. A többi főzetkellékemet is megtisztítom, majd tisztán várják, hogy legközelebb újra használatba vegyem őket. Újra visszamegyek a tanári asztalhoz, majd leveszek egyet a ketrecek közül, meg egy permetezőpalackot, hisz ezekre szükségem lesz, ha csapdába akarom csalni, és remélhetőleg elkábítani a doxymat.

~oOo~

*Megvárom a késő estét. Amikor már csend honol mindenütt, és tündérmanó se neszezik. Csakhogy stílusos maradjak. Még elhülyéskedünk a többi Griffendélessel a klubhelyiségben, de olyan tizenegy felé már senkinek sem jut eszébe egy poén sem. Így hát jobb híján mindenki elvonul a hálókba aludni. Én is felmegyek, de megvetett ágyamba ruhástul fekszem be. A látszatot fenn kell tartani. Várok úgy éjfélig, de amikor már csak a többiek békés szuszogása vagy horkolása hallatszik az éjszaka csendjében, úgy döntök ideje akcióba lendülni. Egy gyors, hanyag mozdulattal félrerúgom magamról a takarómat, majd az ágy mellé guggolok, és kiveszem az ágy alól a ketrecet és a csalit. Apropó. Csalinak fagyöngyöt választottam.  Úgy hallottam, hogy szeretik a kis bestiák. Szóval egy kiürült minden ízű drazsés dobozkába beleteszek párat belőlük. A taláromba süllyesztem a dobozkát, majd megragadom a ketrecet, és még egy köteg pecazsinórt is magamhoz veszek, ez jól jön, hiszen átlátszó színe miatt nem szembetűnő, és nem feledkezek meg a fémkesztyűről sem.

Miután magamhoz vettem minden szükséges dolgot, a cseppet sem könnyű manőverhez hallkan, lábujjhegyen kilépdelek a hatodéves leányhálók ódon faajtaján, majd a spirális lépcsőn, szintén ügyelve a nesztelen mozgásra a griffendél klubhelyiségén át a folyosóra settenkedek. A folyosó teljesen kihaltnak tűnik, ámbár sose lehet tudni nem járőröznek e a prefektusok vagy a különítményesek.*
-Lumos. *Mormolom a varázsigét, mire a 12,5 hüvelyk hosszúságú, kentaurszőr magvú, mahagóni fából készült pálcám végén fény gyullad. A pálcát magam előtt tartva megvilágítom magam előtt a folyosón az utat. Közben a falakon lévő festményeken, békésen szuszogó alakokra is vetek egy-két pillantást. Néhányuk, a zsémbesebbik fajta még rám is rivall, az álmukat megzavaró fényforrás miatt. Válaszul csak pimasz, na és gyermeteg módon nyelvet öltök az illetékesre, majd tovább is megyek a Nyugat-déli összekötő híd felé, amin át könnyen eljuthatok az északi szárnyban lévő kertbe. A kert a legkézenfekvőbb választás. A folyosón lépdelve éppen hogy beleszaladok egy járőröző prefektusba, de még időben észrevettem, villámgyorsan elmondtam alig hallhatóan a Lumos ellenbűbáját, és pálcám végén kialudt a fény. Nem sokon múlt, hisz a másik újra visszafordította a tekintetét a folyosó kövére, tilosban járkáló nebulók után kutakodva. Még mielőtt ez megtörtént volna, az egyik szobor mögé bújva meglapultam, így a járőröző prefi mellettem pár centire haladt el. A folyosó végén balra fordult, eltűnt a kanyarban. Én pedig ismét akcióba léptem. ~Ekkora balf@szt...~ Gondolom magamban igencsak nőiesen, miközben kaján vigyorral az arcomon újra fényt varázsolok pálcám hegyére. Ideje sietősre venni a figurát. Az eddigi óvatosságomat feladva megszaporázom lépteimet, és a hosszú hídon szinte futva robogok át. Azután megközelítem óvatosan a kertet. Itt ismét eloltom pálcámon a fényt, majd a puha talaj mellé állítom fel a ketrecet. A kis csapóajtót felnyitom, az egyik rácson keresztül átfűzöm a pecazsinórt, rákötöm, majd ellenőrzöm a csapdát. Működik a csapóajtó effektus. Ez remek.  A fagyöngyöt is a csapdába helyezem. Még egy kicsit vaksizok a sötétben, de úgy tizenöt perc múlva már valamelyest hozzászokik szemem a gyenge fényviszonyokhoz. Miután felállítottam a csapdát fedezékbe vonulok az egyik üvegház mellé, úgy húsz méterre a csalitól, na és a kihelyezett csapdától.  Úgy fél óra múlva szárny zajára leszek figyelmes, valamint egy kettőtől tizenkét centiméter magasságú, szárnyas alak halovány körvonalait vélem felfedezni a csapda közelében. Vélhetőleg a többiektől elkóborolt ez a kis fényes, vastag szárnyú, méregfoggal támadó kis szörnyeteg. Igazi bestia, meg kell hagyni. Magamban azért fohászkodom, hogy belesétáljon a csapdába. Ekkor motoszkálást hallok, majd úgy döntök lesz, ami lesz alapon, megrántom a csapóajtót leengedő zsinórt. A ketrec ajtaja tompa puffanással jelzi, hogy bezárult, és vélhetőleg mögötte ott csücsül a befogott mini szörnyeteg. A fémkesztyűt kacsóimra húzom, miközben a csapdához rohanok, és nem állom meg, hogy gyorsan meg ne lessem meg a prédát. Felgyúl ismét egy pillanatra pálcámon a fény, majd megpillantom a csapdában a sűrű, fekete szőrű, négylábú, és négykarú, pici szörnyet. Ezek szerint szerencsém volt ezúttal. Elégedett mosollyal az arcomon loholok vele a rejtekre, ahol lefújom a mai bájitaltanon készített főzettel, és ahol remélhetőleg elkábul holnap reggelig, és mire Foley prof.-hoz viszem, már reményeim szerint tiszta K.O  lesz a kicsike...*

[.-= Bájitaltan - Foley prof és a degenerált diákság =-.]

.-= Bájitaltan - Foley prof és a degenerált diákság =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Csendesen baktattam a folyosók végeláthatatlan rengetegében, természetesen téve ezt úgy, hogy reggel az első dolgom volt a leperex ige alkalmazása mind a cipő, a nadrág, valamint a talár esetében. Tisztában voltam vele, hogy a sok borjúarcú picsa már alig várta az első hó lehullását, ezért akár korábban is képesek voltak felkelni, és kimenni órák előtt a szabadba. Jó köcsögök módjára a magukat alfahímnek tartók is vették a lapot, és követték a csajokat egy fürdetés erejéig, meg persze azért, hogy verhessék az amúgy tengereket megszégyenítő mennyiségű nyálukat is. Az éjszaka folyamán lehullott, reggelre olvadásnak indult hó kellő latyakot eredményezett, amelyet még megtoldott a fröcsögés is… a kettő elegye már-már ingoványos mocsárrá varázsolt egyes udvarokat. Mindezen hatásoknak köszönhetően a Bájitaltan órára vezető folyosók némelyikének padlózata úgy festett kilenc óra előtt pár perccel, mintha a szabadban sétálgatnánk. Szükségszerű volt hát a varázsige használata, noha nem igazán preferáltam minden baromság miatt használni a pálcámat.

A terem.
Csend.
A terembe lépve egy karmozdulattal „hajtottam” be magam mögött az ajtót, aminek egyenes következménye volt a csattanó hang. Nem torpantam meg egy pillanatra sem, csupán lassabb léptekkel haladtam, mint ahogyan érkeztem. A tanerőre tekintve emeltem meg balomat, és mutató, valamint középső ujjamat összeforrasztva a szemöldököm sarkához emeltem egy pillanatra, afféle köszöntésképpen. Elgondolkodtam a tiszteletem szó használatán, de azért az kurva nagy túlzás lett volna.
- Reggelt!
Ennyire futotta, azért ez a Foley gyerek ennyit minimum megérdemel. Az SVK és az alkímia mellett az ő órája, amit érdeklődéssel vagyok képes figyelni, hallgatni és tanulni is… nem mellékesen pedig jól is megy. Az asztala mögött ülő tanerő után a diákságra tekintettem, de itt már csak nehezen akart érkezni az a bizonyos köszöntő szócska.
- Szotyola!
Inkább gondoltam arra, hogy milyen szívesen vágnám el a torkukat, vagy mutogatnám őket cirkuszi bohócként. A hátsó sarokban a sapkafüggő kópé pörgette a pengéjét… tényleg cirkuszba való… előtte nem sokkal valami hugrabugos lotyó pislogott a tanerőre olyan csillogó szemekkel, hogy majdnem elélvezett, és nem volt jobb a helyzet a túloldalon elülső helyeket választó hollóhátas nőnemű lények terén sem. Nekem tökéletesen megfelelt a terem közepe, annak is az ablakosabb oldala. Végigmértem a tiszta üstöt, kihúztam a pad alól a széket, és letettem rá a mappámat. Szépen sorban kerültek elő a kötelező, és kiegészítő felszerelések is. A fiolák, a rézmérleg, egy zanzárdbőr-, valamint egy lánckesztyű, kisebb falap, továbbá két bőrerszény, melyek egyikében ezüst, a másikban pedig acél és műanyag eszközök voltak találhatók. Az előkészületeket követően mellkasomon összefont kézzel vártam a kezdést.
Kezdés.
Instrukciók.

Foley prof gyorsan és határozottan közölte a tényeket, ahogyan mindig is szokta. Egyértelmű, hogy cél a főzet tesztelése, de halálosan feleslegesnek tartom egy szaros kis Doxy befogásához. Kesztyű mindkét kézre, vagy még az sem, egy kurva nagy pofon, aztán kalitkába a döggel, mit kell itt szarozni? Mindenesetre a feladat maga érdekes, persze a kotyvalék része, a többi pedig unalomelűző szórakozásnak tekinthető rituálé. Amint megjelent a karcsú pergamen az asztalon, előhúztam a pálcámat, majd a tetejére bökve egyet a pad bal felső sarkába húztam, és odatapasztottam. A középső részt, mint mindig, most is munkafelületnek szántam, kellő távolságra az üsttől, és annak tüzétől. Kezdetnek nyugalmasan végigolvastam a hozzávalókat, ez pontosan elegendő volt ahhoz, hogy megvárjam, amíg a marhacsorda egymást taposva mászik oda a kellékekért… na, ilyenkor jó a pálca, mert ugye feleslegesen minek mászkáljak. Nonverbális módszerrel, a vessző lengetésével az asztalra reptettem a kellő dolgokat, amelyek a bal felső sarokban, a recept és elkészítési útmutató mellett kaptak helyet. Előkerült egy mérőkancsó, majd halk ige mormolását követően a pálca végéből víz kezdett folydogálni. A kondér űrtartalmának egészen pontosan ¾ részét alapul véve szűnt csak meg a csobogás. A helyére kerülését követően tűz gyúlt. A megfelelő vízhőfok elérésével hozzá lehetett fogni a futóbab húsának kinyeréséhez. Aranyos jószág, egészen addig nyugalmasan hever az asztalon, amíg nem akarja megfogni valaki, akkor ugyanis acél szilárdságúra keménykedik a húst takaró réteg. Felhúzva a zanzárbőr kesztyűt fogtam meg, majd az ezüst késsel igen gyakorlott mozdulatokkal szépen meghámoztam. A húsa rettenetesen puha, emiatt könnyen szelhető, de gyors cselekvést igényel, nehogy a leve teljesen elszivárogjon az aprítás folyamata alatt. Minden egyes darab az üstbe került, ahogyan annak lennie kellett. Ezeket az alapanyagokat aztán a három szem sámánbogáncs követte, továbbra is a kesztyű használatában, tekintettel a mágikus hozzávalók bizony rettenetes keléseket képesek a bőrre varázsolni, amelyre nem igazán van gyógyír, így mindenféle szín alatt meg kell várni, amíg a zöldes, gennyes dudorok maguktól felszívódnak. Kondérba kerülésüket követően a főzet színe kellemes aranyra váltott, akár egy jófajta bor egy nemesebb vidékről. Következhetett a sokak által eléggé visszataszítónak vélt varangy nedve, amely kinyerését én igazán élvezetesnek tartottam. Az asztalon heverő, fedett dobozt a falap fölé húztam - még mindig kesztyűben dolgozva -, majd levéve a tetejét halk suttogást hallatva ütöttem ki a jószágot. Kiemelve rejtekéből egyik kezemmel tartottam, míg a másikban egy fiolát tartva kezdtem bele a műveletbe. Szépen, egyenletesen húztam a valagától egészen a nyakáig, többször megismételve, amíg kellő, nyálkás levet nem adott. Gondoltam, hogy elrakok belőle, és dílerkedem az iskolában, hiszen bódító ereje van, hallucinogén szer, de letettem róla. Ezt követően a dög visszakerült a dobozba, arra pedig újra fedő és kötés. A fiolát a tartóba helyeztem, majd megtisztítottam a kesztyűket, ugyanis a ricinus magjának kinyeréséhez ez szükséges. Lehet próbálkozni békanyálasan is, akkor a mag elporlad, egyfajta reakcióba lépve. Ráadásként, ha nem kesztyűben nyúlunk a ricinushoz, akár a héjáról, akár a magról van szó, akkor bizony kellemetlen, több hetes magas láz a jussunk. Nem halálos, mára már meglehetősen jól kúrálható, de mindenképpen kellemetlen… bár, ha az anorexiás picsákat nézzük, így könnyebben lefogyhatnak, akár 5-10 kilót is. A gyakorlott szeletelést követően a pálca használatával a fiola nyálkatartalmát a merőkanálba mértem, hogy megfelelő legyen az arány, majd a főzetbe öntést követően, jobbra hét illetve balra hét kavarást intéztem az ekkor már kondérba reptetett kanál segítségével. Kellőképp sűrűsödni kezdett, így a felaprított ricinusmag is belekerült a létyóba. A kanál asztalra reptetése után a kesztyű is lekerült a kezekről, a sukalygyékényhez nem kellett semmi különlegesség. Három szálat kivéve a tároló edénykéből a kondérban fortyogó főzet tetején landoltak. Következhetett az izzadófű. A fiolatartó a vágólap alá került, hogy könnyen hozzáférhető legyen… ezután egy maroknyi izzadófüvet vettem a kezembe. Gombócot formáltam a két tenyeremből úgy, hogy a fűszálak végei kilógjanak belőle. Előre hajolva a fiola szájához tettem azokat. A gombóc tetején nyílást hagyva meleg levegőt fújtam be, amelytől a fű levedzeni kezdett. A szálakon lecsepegve a fiolában értek véget. Utólagosan mértem ki a kellő mennyiséget, ami nálam a kotyvalék jelenlegi színét nézve öt és félujjnyi, ami pontosan az arany középút. Ezt hozzáadva a lütyihez annak színe lassan sötétedni kezdett és hígult. Pár pillanat kellett csupán, míg felvette a közel vízhez hasonlatos állagot, és a feketével hasonló, ám valamelyest árnyaltabb színt. Már csak a sápugró veresgyökér volt hátra, hogy teljes legyen az öröm. Ismét pálcát ragadtam, szükséges volt ugyanis, hogy a növényről eltávolítható legyen a gyökere, amelyet joggal neveznek sápugrónak és veresnek egyaránt. Amint elválik a hatalmas, piros gubótól a gyökér, a lehető legközelebbi élő szövetet veszi célba, és arra akaszkodva élősködik tovább. Azonban, ha kellőképpen megbabonázza az ember, magától leválik a vörös növénytestről, és a főzetbe dobható. A probléma, hogy az évszázadok során a sápugró annyira alkalmazkodott már a bűbájhoz, hogy regulázása csupán percekig tart. A rézmérlegre helyezve a leválasztottakat kimértem az öt unciát, majd a főzetbe dobtam azokat. Elmerülvén, és eggyé válva a folyadékkal jelezték az elkészültemet. Két fiolát választottam, egy nagyobbat, amelyet megcímeztem a nevemmel, valamint egy kisebbet. Mindkettőt megtöltöttem, majd lezártam. Az asztalon lévő, és megmaradt kellékeket a helyükre reptettem, a saját felszerelésemet tisztítást követően a megbűvölt mappába rejtettem, kivétel persze a kondér és a kanál, mert azok az iskola tulajdonát képezték. Nyugalmas léptekkel indultam meg kifelé a teremből, annyira megtorpantam a tanári pulpitus előtt, hogy a nevemmel jelzett fiolát egy tartóba helyezzem. Ismét a mutató és középső ujjamat összeforrasztva a szemöldököm sarkát érintve intettem a tanárnak, nem akartam megzavarni az óra további menetét. Az idióta barmoknak így is elég problémájuk volt, nemhogy még az is elvonja a figyelmüket, ha köszönniük kell, amit egyébként kurvára nem szoktak. Megragadva egy ketrecet és egy permetezőt angolosan távoztam a helyiségből.

-o-

Este.
Csendesség.
Úgy döntöttem, nem sokkal a takarodó előtt fogom be a kis geciket, addigra biztosan ott fognak kavarni a meleg ágyások mellett a kis udvaron. Megfelelő hely számukra, látogatott, kellőképpen fűtött… Az út nyugalmasan telt, szerencsére a sok barom ilyenkor már a klubhelyiségben veri a verhetőt, vagy éppen sírja ki magát valaki vállán. Kilépve a kis udvarra előkaptam a fiolát, majd ráhegesztettem a permetezőt, a kalitkát pedig leraktam. Csalit nem hoztam, mi a faszomnak az, vannak itt rendesen a dögök, ilyenkor szokták elkezdeni a mulatságot. Pár perc baktatást követően ki is szúrtam kettőt közülük. Csendesen lépdelve kerültem melléjük, de nem eléggé csendesen, ugyanis észrevettek. Az egyik azonnal szemtől szembe érkezett, a másik egy nagyobb körívet írt le, hogy oldalról kapjon telibe. Kivártam, most is a megszokott halálosan unalmas pofával figyeltem a közeledőt… az utolsó pillanatban azonban meglendítettem a balost, és ahogyan érkezett úgy basztam pofán, vagy az egész testét… annyira nem nagy dög. A másik pillanatokkal rá érkezett… volt még annyi időm, hogy akár egy darab fa, eldőljek oldalra, jobbomat pedig a felettem elrepülőre irányítva spricceljek abból a létyóból, amit órán csináltam. A kis rohadék azonnal irányt váltott, és a föld felé kezdett konvergálni, mígnem becsapódott a havas-saras-sáros egyvelegbe. Egy invitoval hívtam magamhoz a ketrecet, amit még az ajtóban hagytam, hogy ne zavarjon a vadászatban… aztán lábbal betessékeltem mind a két dögöt a helyére. Noha feketés szőr borította őket, azért amelyik a maflást kapta, azon látszott némi színváltozás. Ilyen az élet. Megindultam vissza a hálókörletembe… tudtam, hogy még magukhoz térnek majd a rohadékok, így hagytam egy kis anyagot nekik, amit majd beszívhatnak, hogy aludni is tudjak.
Nyugalom.
Séta.

Másnap a reggeli előtt visszasétáltam a terembe, ahol a jól megszokott módon köszöntöttem a tanárt, és visszatettem a már megtelt kalitkát a helyére, de persze előtte a fém alsó részébe jól belevéstem pálcával a Sean Blaine, Mardekár, 6. évfolyam feliratot.

[{ Bájitaltan }]

{ Bájitaltan }

A Perry család sarja megszokott és bőséges reggelije elköltését követően nyugalmas léptekkel indult vissza a déli szárny irányába, hogy jelenésével emelje a Bájitaltan fényét. A folyosókon csak azok felé intézett biccentést, akiket ismert, és persze, akik meg is érdemelték ezt a különleges kegyet, amelyet nem osztogatott olyan bő kézzel, mint hasonkorú, vagy éppen fiatalabb társai. A köszöntöttek között is voltak szintek, amelyek határát természetesen jómaga szabta meg, mérten, hogyan viszonyul a másikhoz. Az alagsorba vezető folyosókhoz érve egyre fogytak azon diákok, akiknek mellkasán nem a zöld és ezüst szegélyes címer díszelgett… azon kevesek, akik más házakhoz, és mégis a zöld felségterület felé tartottak, minden bizonnyal oda készültek, ahová ő is. Nem kapkodott, noha nem volt holmi mugli féle karórája, tisztában volt vele, hogy éppen időben fejezte be az étkezést, és pontosan az óra kezdete előtt fog odaérni a teremhez is. Az oda vezető folyosón emelt fővel, kihúzva magát, határozott léptekkel haladt… nem bámészkodott, mint holmi idióta, hasonlatosan a többiekhez, látta már eleget ezeket a falakat, hiszen az iskola padját koptatta immáron hatodik esztendeje.

A teremhez érve kinyitotta az ajtót, amely annak rendje és módja szerint a lenti nyirkosságnak köszönhetően természetesen jókorát „ásított”, amely nem jelentett mást, mint a kellemes fülsértő nyikorgást. Minthogy hátratekintett, látta, mögötte egy griffendéles lány érkezik. Nem törődvén a megrökönyödéssel, sem pedig a hovatartozással, félrelépett az útból, és megvárta, míg a másik bemegy az ajtón. Annak ellenére, hogy házaik között esztendős ellenségesség húzódik, még mindig tartja magát az etiketthez és a jó modorhoz, tekintsék emiatt különcnek. A lányka szemöldökét felhúzván, folyamatosan szemmel tartva lépett be a helyiségbe, amelyre a fiú csak egy fejrázással válaszolt. Belépve behúzta maga mögött a „síró” ajtót, majd a tanári pulpitus felé tekintve bólintott fejével.
- Jó reggelt professzor!
Kékellői ezt követően továbbsiklottak a diákság irányába, amerre csak egy határozott „sziasztok” sikeredett, aztán, hogy ki éppen mit szeretne kihallani belőle, az már cseppet sem zavarta. A terem közepét választotta helyéül, mégpedig a tárva-nyitva álldogáló szekrénysortól távolabb eső oldalt, hogy a sürgő-forgó diákok ne zavarják majd a bájitala elkészítése közben. Nem volt ínyére, és nem kedvelte, ha munkája alatt apró-cseprő dolgokkal szakították meg, vagy éppen tartották fel. Szeretett arra figyelni, amit csinál, ezzel is biztosítva a végső tökéletes megoldást. Egy ilyen órán ez elvárható, sőt kötelező jellegű, ha az ember nem szeretne égési sérülésekkel, vagy egyéb nyavalyákkal a nem éppen felszereltségéről híres gyengélkedőn kikötni. Ügyet sem vetve diáktársai jelenétére húzta ki a padja alól székét, melyet követően levéve talárját összehajtogatta azt, majd az ülőlapra helyezte. Sokan botor szokásnak tartották, elvégre, ha kifröcsög az üst tartalma, az kárt tehet a ruházatában… de volt ő volt annyira magabiztos, hogy tudja, ez nem történhet meg… másrészt, bájitaltanra mindig egy plusz mellénybe bújt szükség esetére. Mappáját felnyitva rakta ki asztala tetejére a kellékeit, amelyből nem volt hiány. A szülei által ráhagyott vagyonnak, valamint vállalkozásoknak köszönhetően nem kellett szűkölködnie, mindenből megkaphatta a legjobbat. Esze ágában sem volt ezzel hencegni, csupán úgy gondolta, ha megengedheti magának, akkor nem fog szürke egérként megbújni és ütött-kopott holmikat használni. Egyszer sem kérkedett vagyonával társai előtt, így azok nem is igazán foglalkoztak vele, vagy billogozták meg újgazdag szemétként, akitől irigyelni kellene azt, amije van. Azt már persze kevesen tudták, hogy mindezért a szünetekben kőkeményen dolgozik, és segédkezik a vállalkozás fenntartásában, hogy majdan az iskolát elvégezve átvehesse annak teljes irányítását.

Midőn minden szükséges kellék – kesztyűk, rézmérleg, vágó-, szeletelő-, zúzóeszközök, fiolák, valamint az azokat tartó faállvány, merőkanál, vágólap - az asztalra került halovány és elégedett mosoly konstatálta, hogy akár meg is kezdődhet a bájitaltan. Eleddig mindig jól teljesített, és általánosságban véve K illetve V jegyeket kapott… persze akadtak olyan tanórák is, amelyek nem tartoztak az erősségei közé, mégis, azokon is megpróbálta kihozni magából a maximumot, tekintettel nem igazán szívlelte a vereség ízét. Amennyiben a szükség hozta, hát lenyelte a keserű pirulát, de ha tehette, messziről kerülte. Már oldalra tekintett volna, hogy kikukkantson a szabadba, amikor felcsendült Foley hangja, nem sokkal később pedig a semmiből előtűnt az ő asztalán is a mai óra anyaga, a mi és a miként. Felemelve a pergament gondosan végigolvasta a szükséges hozzávalókat, majd az üsttől legtávolabb eső pontra helyezte az asztalon, rárakva némi nehezéket is, nehogy egy késő és berontó diák miatti szellő levigye. Karját megrántva szegeződött a pálca a kezébe, melyet követően sorra érkeztek a nonverbális igék. Ezek hatására a nyitott szekrénykékből a szükséges kellékanyagok felemelkedtek, hogy a diákság feje felett kússzanak át a termen, nehogy megzavarják a már esetlegesen folyó lázas munkálatokat, vagy éppen az egymás gyilkolását. Az anyagok megérkezését követően a fiú maga elé húzta a mérőkancsót, majd a pálcát a mélyére szegve fakasztott vizet abból. A kondér űrtartalmával már jó ideje tisztában volt, így a ¾ kimérése nem okozott különleges problémát számára, elvégre csak a matematikai tudását kellett kamatoztatnia. Midőn az áttetsző folyadékból átkerült a helyére, a varázstárgy hegye a kondér alatti égőre mutatott, és meggyújtotta azt. Minthogy a következő belevaló függött a víz hőfokától, kényelmesen látott hozzá további teendőihez. Elengedte a pálcát, amely a megbűvölt, alkarján lévő tartóba visszakúszva nem zavarta a zandárdbőr kesztyű felvételében, valamint a készletből kiválasztott ezüst vágószerszám falap mellé való bekészítésében sem. A főzethez szükséges anyagok a pergamenen álló elkészítés sorrendjében díszelegtek asztalán, így a fiú most az első, négyfelé osztott dobozkát vette a kezébe, majd helyezte maga elé, amelyben a futóbabok lapultak. Ismét kattant a pálcatartó, és a bodzaág megjelent a kezében, melyet követően a szabadon maradttal leemelte a fedőt… ezzel egy időben már zendült fejében az ige, nehogy annak eltávolítását követően megszökjenek a csíntalan hozzávalók. A futóbab jellegzetessége, ha fény éri, apró lábakat növeszt, és hihetetlen gyorsasággal árnyékos, vagy sötét helyre húzódik. Ez jelen esetben nem lett volna jó, hiszen akkor Davisnek esélye sem lett volna felszabdalni, és húsát venni, amelyre szüksége volt a bájital elkészítéséhez. Időben gondolta a varázst, az alma nagyságú, kékes színű babok a helyükön maradtak, így nyugalmasan megfoghatta őket egyesével, hogy mindegyiket megszabadítsa héjától. Az eljárást követően az alapanyag a már forró vízbe került, így következhetett a következő trükkös hozzávaló a sámánbogáncs. A bogáncs eme alfaja valamelyest hasonlít az eredeti, muglik által ismertéhez, azonban kissé agresszívabb… mind maga a növény, mind pedig a hatása. Akár gyökerezve, akár vágott állapotban az idők végezetéig tartja magát, nagyon nehéz kiirtani. Emberi, állati, de akár növényi testtel való érintkezésének hatására vérömlenyes kelések keletkeznek a felületen, amelyek az idő haladtával egyre nagyobb teret nyernek maguknak. Éppen ezért kesztyűben érdemes megfogni, amelyet a fiatal hatodéves nagyon is jól tudott. A kellő három szemet kivette az üvegtartóból, majd a főzetébe dobta azokat. Nem hajolt az üst fölé, de megtekintette, hogyan alakul a főzet… ahogyan meg volt írva az elkészítési útmutatóban, haloványsárgás borszint öltött a külleme, ez pedig arra sarkallta a készítőt, hogy haloványan elmosolyodjon, mintegy elismerve, jó úton halad. Ezt követően levette a kesztyűket, de csak azért, hogy megtisztítsa a párt az eleddig rárakódott kelletlen anyagoktól. Természetesen az első levétele nem okozott problémát, Davis a pálcás kezét szabadította meg először. Így azonnal le tudta tisztítani a kezén maradt, valamint asztalra helyezett „kézfedőt” is. Ezt követően újra felhúzta, majd a legnagyobb dobozra szegte betegesen kék íriszeit. A varangy éktelenkedett benne, amelyet egyes diáktársai a legnagyobb undorral szoktak megfogni, hogy lefejhessék a hátán lévő mirigynedveket. Jómaga nem vonakodott megfogni, viszont tisztában volt azzal, hogy ezen, tévesen békanyálnak nevezett váladék bizony hallucinogén szer. Érintése, vagy szervezetbe kerülése esetén bódult állapot jellemző… a régi korokban ezeket az élőlényeket használták egyesek, ha kicsit el szerettek volna menekülni a világ problémái elől… a mardekáros gyengeségként tekintett az efféle megoldásokra, mindazonáltal nem igazán izgatta a tény, csupán emlékezett erre mágiatörténet óráról. Kioldozta a doboz fedelén lévő kötést, majd levette a fedőt, hogy pálcájával a vingardium leviosa ige segítségével a lényt mellmagasságba emelje. Ezt követően szabad jobbjával megragadott egy, a tartóban álldogáló fiolát, majd az előtte lebegő hátán végighúzva összegyűjtötte a kellő mennyiségű testnedvet. Szükségszerű volt a művelet többszöri megismétlése, mert a mesékben csóknak köszönhetően királyfivá váló ocsmányság nem termelte olyan gyorsan a váladékot. A külleme alapján nem éppen közkedvelt béka kihasználását követően ismét a dobozban landolt, amelynek teteje a helyére kúszott, a kötés pedig, mintha tudta volna mi is a dolga, zárta a sort. Az anyag nem került a főzetbe, hiszen belekerültét és a keverési műveletek után azonnal érkeznie kellett a ricinusmagnak is. A kesztyűk ismét tisztításra kerültek, melyet követően egy nagyobb befőttesüveg lebegett a vágólap fölé. Ott megállapodva a fedő önálló életre kelve tekeredett le, majd kireppent a tartóban lévő alma nagyságú, szürkés színű ricinus is. Davis a hüvelyk, a mutató, valamint középső ujjával megtámasztotta a vágólapon lévő, amúgy mérgező növényt, másik kezének mutatóujját pedig annak oldalára – ahol a szára található – helyezte. Egy határozott mozdulattal megnyomta, melynek hatására a mag kipottyant a növény túlsó oldalán. Visszadobva az üvegcsébe a már nem kellő részeket a magot kellőképpen felszabdalta, így készen állt a nedv, azt követően pedig az utóbbi alapanyag a főzethez való adáshoz. A merőkanálnyi varangynedv adagolását követően először jobbra hét, majd balra hét keverést végeztetett a megbűvölt kanál segítségével. Ennek köszönhetően az üstben lévő főzet sűrűsödni kezdett, így abszolválhatóvá vált a következő lépés, mégpedig a gondosan felaprított ricinusmag hozzáadása. A kesztyű ezen alapanyagokat követően feleslegessé vált, így a tisztítását követően a székre helyezett mappán végezte. A következő adalékanyag a sukolygyékény volt, amelynek jellegzetessége kellemes illata. Ezzel csábítja magához a rovarokat, hogy azokra spórát lövelljen. A fiatal a receptnek megfelelően három szálat választott ki, amelyeket nemes egyszerűséggel az üstben fortyogó lébe dobott. Ettől várta, hogy a megsűrűsödött folyadék újfent enged állagán. Az izzadó fű következett, amely nedvének kinyerése szintén nem tartozott a túlontúl nehéz feladatok közé. A fiolatartót maga elé véve az egyik üresen megjelölte az ötujjnyi magasságot, majd egy másikat megragadva belegyömöszölt egy jó adag izzadó fövet. Ezt követően a pálcájával hevítenie kezdte a fiola oldalát, természetesen ügyelve arra, hogy a hő hatására nehogy szétroppanjon a kezében. A kékes színű növény ennek hatására váladékot engedett, amely nyugalmasan csepegett bele a tartóban lévő fiolába. A kellő mennyiség elérését követően a műveletet befejezte, a bodzát pedig arra használta, hogy azzal intse az üstbe az öt ujjnyi adagot. Nem óhajtott fölé hajolni, sem kezét kitenni az esetleges gázoknak, vagy forró hőségnek. A főzet szépen lassan felvette a kellő sűrűséget, mely közben mély, feketéllő színe lett. Egyetlen dobozka maradt már csak hátra, abban pihent a jó pár darabot számláló, ökölnyi nagyságú sáp. Ennek találóan a gyökerét nevezték sápugró veresgyökérnek. Egyrészt ugró, mert ha az ember meg akarta szabadítani a sápot a gyökerétől, az bizony azonnal behúzódott a növény magjába… másrészt, az egész növény, így a gyökere is vöröses színű volt. Davis megfogta az elsőt, majd finom és óvatos mozdulatokkal megvágta a tetejét, azt követően pedig két ujját a húsba mélyesztette. A mag megtalálását követően kifordította azt, és óvatos mozdulatokkal leválasztotta. Így már csak a megmaradt magot kellett lehúzni a gyökérről, és azt a rézmérlegre helyezni. Az eljárást addig ismételte, míg a kellő mennyiséget nem kapta, hogy befejezhesse bájitalát. A mérlegről az alapanyag az üstbe került, így készen ált a remekmű, amely, ahogyan Foley mondta, majd a vadászat alkalmával fog kiderülni működőképes-e. A hatodévét taposó mardekárosban egy szemernyi kétség sem volt afelől, hogy tökéletesen végezte el feladatát. Ennek fényében rendet rakott az asztalán, elpakolta saját eszközeit, felöltötte a talárját, majd két fiolával kimérve megindult a tanári asztal felé. Ott az egyik, nevével ellátottat a tartó egy szabad nyílásába helyezte, a másikat pedig mellkasi zsebébe dugta. Magához vette a ketrecet, valamint permetezőt, és bólintva a tanerő felé köszönésképpen távozott a helyiségből.

A doxy egy undorító, semmirekellő és nem mellékesen teljesen felesleges létforma, amely csak a helyet foglalja a világban. Apró kis fekete szőrszálaik, amelyek testüket borítják, az íves és fényes szárnyuk, valamint a gonosz ábrázatuk végett nem éppen Davis Perry kedvencei, ennek okán a fiúban szemernyi aggodalom sincsen, hogy kalitkába kelljen zárnia egyet közülük. Amúgy sem az a kimondott állatvédő, bár természetesen akadnak olyan jószágok a világban, amire jómaga is úgy tekint, nem pálca elé való. A Lumpsluck által oktatottak alapján kiválasztotta a megfelelő csalétket, magához vette, és a zsebébe süllyesztette az apró láncszemekből szőtt kesztyűt, ezt követően pedig felmarkolta a fiolát, a permetezőt, valamint a ketrecet. A jól megszokott éjfekete farmernadrágban, fekete ingben és pulóverben díszelgett, melyek kompozícióját a hosszú szövetkabátja koronázott meg. Eléggé furcsa képet mutatott, ahogyan a folyosókat rótta kezében az óráról elhozott ketreccel.

A tanultak, valamint Foley szavai alapján legmegfelelőbb helynek az üvegházakat látta, hiszen ott tökéletes a talaj hőmérséklete, továbbá meglehetősen látogatottak is, így a bajkeverőknek igazi kánaán. A közel negyedórányi sétát követően az udvarra kilépve felmérte a helyszínt és a lehetőségeit. A csalit két üvegház közé helyezte ki, bízva abban, nem kell majd túl sok rárepülő doxyval számolnia… hiszen, minél többen lesznek, annál nehezebb lesz annak az egy bizonyosnak a begyűjtése. Természetesen az ajtók úgy nyíltak mindkét oldalon, ha a szükség hozta, el tudja zárni a kis helyet a rengeteg támadó elől… így csak az ég felől kell merénylővel számolnia, amely semlegesítése nem jelenthet számára problémát, tekintve a permetezőfejnek, plusz szükség esetén az immobilus is megérdemelhet egy próbát. Miután előkészítette a helyszínt, bevette magát az üvegházba, lehelyezte a ketrecet a földre, és az egyik asztalra felhuppanva egy ablakon keresztül figyelte az eseményeket. Talán öt, tíz percet kellett csak várnia, máris megjelent három pokolfajzat a csali felett, méregetve azt. Davis nem teketóriázott túlzottan sokat, fogta a fiolát, ráhelyezte a permetezőt, majd jobbjában a ketrecet fogva, baljában a támadó fegyvert megindult a begyűjtésre. Kilépve az üvegházból teljesen kinyitotta annak ajtaját, eltorlaszolva így az egyik oldal felől a kis „sikátor” szerű helyet. Határozott lépésekkel és mozdulatokkal érkezett meg, mire a doxyk felocsúdhattak volna már megemelte a permetezőt, és lefújta vele azokat. A szer rögtön hatott a manók kábultan potyogtak a földre. Nem volt sok idő, a csali még mindig ott éktelenkedett, bármikor érkezhettek az új vendégek. A permettel ellátott fiola a kabát zsebébe került, helyére pedig a bodzapálca érkezett. Az egyik doxy a ketrecbe lebegett, annak zárja kattant, a hatodéves pedig azzal a lendülettel tűnt el a helyszínről.

Másnap a reggeli előtt, ahogyan azt a professzor kérte, Davis megjelent a kötelező raporton, és leadta a nevével, házával és évfolyamával díszített ketrecet.

Bájitaltan

Shaelynn a hugrabugosok nagytermi asztalánál gubbaszt olyan zöld ábrázattal, hogy akár azt is gondolhatnánk róla a Mardekár kviddicsmeccsére indul teljes harci arcfestésben. Pedig dehogy. Ez a szokásos arcszíne, ha bájitaltan órája lesz. Idegesen rázza a lábát, miközben úgy mered az asztallapra, mintha megpróbálna a fa gondolataiban olvasni. Ajkát már élénkpirosra rágcsálta, még egy masni hiányozna a fejéről és tökéletesen úgy festene, mint egy karácsonyi hangulatúra mázolt ajándék.
~ Ma lesz… tudom… Érzem, hogy ma lesz az a nap, amikor nem jön be. Ma lesz olyan beteg, hogy nem tud órát tartani, tudom. Légysziiii… ~
Nem mintha bármi baja lenne a professzorral, sőt tulajdonképpen irtóra hálás lehet neki, hogy egyáltalán nem tiltották még el a bájitaltan órák látogatásától, mondjuk egy olyan indokkal, hogy társai biztonsága érdekében, vagyis megelőzendő az eddig még be nem következett, de korántsem esélytelen tömegkatasztrófát. Általában úgy van vele, hogy ma… majd ma jól megmutatja a professzornak eddig ügyesen titkolt tehetségét. Néha egészen ügyesen veszi az akadályokat, idén már nem is egy alkalommal sikerült MAJDNEM a főzete. Természetesen a majdnem nem elég, de már sokkal jobb, mintha mondjuk az erősítő főzetétől az alanyának két feje nőne, vagy hirtelen kővé dermedne…
Szló mósönben, vagyis lassított felvételben emelkedik fel az asztaltól, amikor a figyelmeztető hangok az ő fülébe is eljutnak, s hol reménykedve, hol teljesen összetörten indul meg az alagsori terem felé. Merengő tekintetének sarkából még látja maga mellett elhúzni Davist, de mivel amúgy sincsenek beszélő viszonyban, így nem szól utána. Nem mintha egyébként nem tenné meg, elvégre még egy ismeretlen társaságában is jobb eltölteni az utat, legalább addig sem szorong. Most mégis engedi megmenekülni a mardist, még tekintetével sem követi. Táskája pántját idegesen markolgatja, amíg lassan már szédelegve egyensúlyoz le a lépcsőkön. Gyomra kavarog, de már gyakorlatiasan nem evett egy falatot sem a reggelin, csempészett néhány péksütit a tatyójába, majd ha elvonultak a viharfelhők és sikerül lenyugodnia, megreggelizik. Az időzítésével nincs baj, az ajtó még nyitva, és egy jó mély, lemondó sóhajjal belép a pokol kapuján.
Fohásza természetesen süket fülekre talál, hiszen Foley nem csak egyszerűen ott tüsténkedik a katedrán, de még jó kedvűnek is tűnik. Önkéntelenül is elfintorodik a dolgon, de csak mert tényleg nem bánna egy bájitaltan tanár mentes bájitaltan órát.
- Jó reggelt, Professzor! – még a szorult és némileg kiábrándító helyzetben is mosoly kúszik az arcára, alaptartozék ez nála, bár jelentősége nincs. Csalódott zöldjei a professzorról az osztályteremre terelődnek, megfelelő hely után kutatva. Andy kap egy cinkos félmosolyt a közös kis suskus emlékére, melyet természetesen a DS edzések jelentenek. A középső szekciót befoglalja Sonka és Davis, előbbi még egy laza intést is kap a jól megérdemelt cuki mosolya mellé, és talán egy másodpercig felmerül benne, hogy mellé telepszik ma le. Elvégre legutóbb, amikor fokozottan ideges volt az órán a főzete V lett, talán ez a teher alatti pálmanövekedés dolog most is bejönne. De sajna arról nincs meggyőződve, hogy kedvenc mardekárosa is annyira díjazná a megmozdulást, mint ő maga. Errolon csak úgy, mint máskor, most is átsiklik tekintete, rezzenéstelen, ott ragadt mosollyal fürkészi tovább és tovább a lehetőségeket. Bár úgy vélte időben érkezett, a fennmaradó üres helyek száma így is háromra redukálódott. Zöldjeiben is látszik, hogy most kicsit remegnek térdei a talár és a szoknya alatt, de mit van mit tenni, befoglalja a már előbb kinézett Blaine melletti területet. Két esélyes a dolog, vagy nagyon jól fog elsülni, vagy a jelenlévő hatodik évfolyam búcsút mondhat az életének.
- Szia! – villant egy újabb speckós mosolyt, amely félreérthetetlenül tükrözi, hogy szándékai vannak a srác melletti üres üsttel. – Ugye nem gond? – mert persze ott van a pakliban, hogy Blaine a tőle megszokott „imádnivaló” stílusban küldi ki a teremből egy sallerral, ha csak úgy kérdés nélkül játszik honfoglalósat.  

Sean:
"Nem tudom miért, már az érkezését követően biztos voltam benne, hogy az egész kibaszott teremben pont engem fog kiszúrni... ami persze hízelgő rám nézve... meg ugye, azért valamilyen szinten már barátnak is tekinthető. Igaz, hogy azóta még nem találkoztunk.
- Szia Csedári!
Bököm vissza lazán a választ, ha már Sajt a neve, és még sárga a címere is... mindennek meg kell adni a módját.
- Szabad, csak maradjak tiszta, sértetlen, és ne kelljen a gyengélkedőn várakoznom a sebek ellátására.
Soha nem ment neki a Bájitaltan, mióta eszemet tudom. Mindegy, majd néha ránézek, mit művel, de a saját főzetemmel kell haladnom.

A hugrás számára pozitívabb választ nem is sajtolhatott volna ki a srácból, így egy megkönnyebbült szusszanással dobja táskáját az asztalra, majd rándul össze, amikor hallja a csörömpölést belőle. Kezdődik…
Reménykedve csapja fel táskája fedelét, és úgy tűnik ma az égiek nagyon is mellette állnak, mert másodszor is megkönyörülnek neki, s úgy tűnik minden alkatrész átvészelte a durva landolást. Szeme sarkából les csak Seanra, de haja eltakarja a mardis arcát, így nem látja, hogy reagál-e bármit. Annál jobb. Alig észrevehetően remegő kezekkel pakolja ki cuccait, a tőrt már most a vágódeszka távolabbi oldala mögé rejti, hogy amíg nem lesz szüksége rá, legalább az ne jelentsen veszélyt.

Szürke arccal tekint fel a professzorra, aki a jelzést követően azonnal a lecsóba csap, és nem vesztegetve az időt, máris eléjük hókuszpókuszálja a receptet, amit nem kellene felgyújtani.
~ Remélem, nem kéri őket vissza… ~ mert akkor jobb, ha már most keresztet vet rá. Osztály, reménykedj!!! Sóhajtva olvassa el a címet: Doxicid. Na végre valami, ez a szer nem ismeretlen nála, amikor a nagyijáéknál voltak, tanúja volt egy készítésnek. Najó, csak távoli szemlélője. Elég távoli. A feltáruló szekrény tartalma nem köti le a figyelmét, ráér óra végén is ezzel foglalkozni, amikor gyöngyöző homlokkal csapolja meg üstje kétes hatékonyságú tartalmát. Ejj, hova ez a pesszimizmus?!
Ajkaival csücsörítve emésztgeti a dolgokat, majd végül is, amolyan egy életem egy halálom szusszanással belevág a kotyvasztásba.
~ Lacarnium inflamare… ~ hangzik csak fejében fel az ige, melynek következtében pofás kis tűz jelenik pálcája végén. Elegánsan leejti fészkébe, majd az üst belsejébe mutat vele, s egy aguamentivel háromnegyedig tölti azt is.  
~ Megy ez, mint a karikacsapás, akármi is legyen az. ~ kalandozik gondolatban, pedig eldöntötte, hogy most aztán figyelni fog. Nem bírja ki, hogy ne nézzen oldalra, szereti lesni társa hogy áll. Jobban, mint ő, nem meglepő. Míg a víz melegszik, maga elé húzza a vágódeszkát, majd újra a receptre néz. A szöveg okoz némi nehézséget, ilyenkor mindig eszébe ötlik, hogy mi a mandragóráért nem adják ki ezeket újra, frissítve a nyelvezeten. Külön művészet kisilabizálni, hogy tulajdonképpen mit is akar ez most tőle. Orrát megráncolja egy kicsit, majd a futóbabok felé nyúl baljával, jobbjával pedig az ezüsttőrt veszi magához. Keze megint picit megremeg, de igyekszik az ujját nem a főzethez adagolni. Összpontosít a nagyméretű babszemre, egy alig látható fintorral orcáján kezdi el lágyan lehámozni róla vastag, barna piheszőrökkel borított héját. Lassan dolgozik, noha 45 perce van csak rá, bízik abban, ha ma óvatosabb lesz, a főzete is jobban sikerül. Csak ne remegne ennyire a keze és a térde. A hámozással nincs különösebb gondja, bár az egyik szem bab nem igazán akarta megadni magát, s a nagy koncentrálás közepette megint elkezdte harapdálni az ajkát, s a váratlan szabadulási kísérletkor el is harapta kicsit.
Miután végül a negyedik szem bab is bőrtelenül fekszik a vágódeszkán, egymás mellé sorakoztatja őket és nem épp profi séf módjára kezdi darabolni őket. Gyorsan próbál dolgozni, hogy a lehető legkevesebb levet veszítse el. Hogy ezt honnan szedi, nem igazán tudná megmondani, de a fejében felcsendülő hangocskának nagyi hangja van.
A víz idő közben felforrt, így nem is késlekedik, a deszkáról egy lendületes mozdulattal próbálja beleseperni a babdarabokat az üstbe. Néhány mócsing azonban irányt téveszt, egy a receptre placcsan és csinál egy fekete pacát a lap közepén, míg néhány az asztalon végzi.
- Upsz.. – azt egyelőre fel sem veszi, hogy a pergamen mekkora károsodást szenvedett, kézzel veszi fel a lédús darabot és vöröslő arccal dobja a többivel együtt a vízbe. Zanzárdbőr kesztyűjét felhúzza jobbjára, majd úgy nyúl a sámánbogáncs felé, mintha az valami szörnyű bűzt árasztana magából, pedig nem így van. Sőt. De a csábító illat bizony ördögi természetet takar, ugyanis aki eme termés levével érintkezik, az bizony komoly transzba esik. Órákra kényszerképzetek támadhatják meg, ám ezek nem épp a legjobb vonatkozásúak. A nyál összefut a szájában, hiszen a bogáncs vonzó illata, és a tény, hogy ma reggel még nem evett semmit kísértésbe hozzák. Egyesével adagolja a babos löttyhöz, s bár igyekszik nem a gőz fölé hajolni, le kell ellenőriznie, hogy mi zajlik odabent. A borszínnel kicsit variál, mert az a recept nem említi, hogy ez most fehér vagy vörösbort akar jelenteni, netán rosé-t. Neki, akinek bortermelő rokonai vannak, ez egy komoly dilemmát is okozhat. Nézi, nézi a keveréket, mely lassan elkezd színesedni. Vár még egy kicsit, s mikor az üstben lévő mézszín lé nem színesedik tovább, ismét a recept fölé hajol. Tehát mézbor színűnek kell lennie. Vagy nem?
~ Auh… ~ ijedt zöldjei a professzort kutatják, aztán ő van a legjobban meglepve, mikor épp ebben a pillanatban lép az asztala mellé. Kicsit meglöki kezével a vágódeszkán hagyott ezüsttőrét, melytől az elkezd lassan oldalra csúszni, és tompa koppanással landol az asztalon. Még szerencse, hogy csak ott. Fejét előbb odakapja, de mivel amaz nem akar tovább zuhanni, ismét visszakapja Foleyra. Minden rettegése és kérdése a szemeibe van írva, de minthogy nem kérdez, a férfi sem válaszol, bár, talán mert tisztában van a hugrás képességeivel egy alig észrevehetőt biccent. Shay úgy sóhajt fel, mintha máris megkapta volna az elfogadhatóját a munkájára…. pedig hol van még a vége? Tényleg, hol? Újra a receptet olvassa. Néhány pillanatig ízlelgeti az olvasottakat, majd végül is úgy dönt, hogy előbb felaprítja a ricinus magot. Mivel a kesztyűt le sem vette, apró késmozdulatokkal kaszabolja szét a mérgező magvat. Igyekszik nagyon óvatosan, így egyik kezét a pengére teszi, hogy mindennemű támadását kiküszöbölhesse. Nincs könnyű dolga, s ha a külalakot is pontoznák most, akkor bizony már most búcsút mondhatna az áhított elfogadhatónak. Ezt egyelőre félrerakja egy kistányérra, mert előbb a varangynedvet kell hozzáadagolnia.
- Merőkanál… - motyogja alig elnyíló ajkakkal az orra alatt, s felcsapja a nyálkás kivonatot tartalmazó butéliát, melyet addig ürít a merőkanálba, amíg az meg nem telik. Egy laza csuklómozdulattal borítja a rotyogó főzetbe ezt is.
A keverőpálcát kissé bátortalanul dugja a félkész kotyvalékba, mert erősen tart attól, hogy a következő pillanatban az olvadásnak indul, mintha cukorból lenne. Fene ezekbe a felsejlő emlékekbe. Egyet jobbra kever, majd a következőt balra, majd ismét jobbra, és ismét balra. A főzet lassan sziruposodni kezd, és Shay szemei felragyognak. Még egyszer megismétli a mozdulatsort, majd utoljára még kever egyet jobbra, mire keverék már nem csak színében, de állagában is az olvadt mézre kezd hajazni. A szíve amúgy is gyorsabban ver bájitaltanon, de ha még ráadásul sikerélménye is van, hát el lehet képzelni. Nem igazán tudná megmondani a tányér mikor került ismét a kezébe, de arra eszmél, hogy már a ricinus mag aprólékot önti az üstbe. Újra az útmutatót kezdi el bújni, s csak most tűnik fel neki, hogy a korábban rápacsmagolt babostrutyi a tintát teljesen feloldotta, ezzel olvashatatlanná téve az utolsó utasításokat.
Kétségbeesésében hajol még közelebb az irományhoz, hátha úgy majd sikerül elolvasnia, de semmi. A torkában legalább akkora gombóc keletkezik, mint a ricinusmag volt, és így hirtelen a légzés is problémássá válik.
- Öööhh… - kezd el krákogni és tanácstalanul pillog körbe. Szomszédjára néz, majd kissé remegve húzódik közelebb. Igyekszik mindezt feltűnésmentesen tenni, egyrészt mert nem akarja, hogy a prof az gondolja, csalni próbál, másrészt azt sem akarja, hogy Sean nehezményezze, hogy már megint a zónáján belül toporog. Foley épp egy másik asztalnál felügyel, így legalább ez a veszélyzóna kilőve. Lábujjhegyre emelkedve igyekszik a sok zavarókörülmény ellenére kilesni az utolsó sorokat.

~ Hozzávenni bele minden sukolygyékek, izzadó füvec, az főzetünk már vizes és szurokszín. Hozzávenni végül az veresgyökereket. Rögvest kész az főzet.~
Ajkai hangtalanul formálják a szavakat, melyeket igyekszik észben tartani. Egy amolyan jógalégzést követően aztán megkeresi asztalán a sulyokgyékényt, melyről gyors mozdulatokkal tép le néhány szálat és dobálja azonnal a főzetbe. Minden egyes szál után ellenőrzi a mézszínű masszát, amely az előírtaknak megfelelően kezd el hígulni. Vár, amíg a barna szálak teljesen összefonnyadnak és eltűnnek. Egy remegő kezébe veszi az izzadó füvet, a másikba egy kis mérőedényt. Azért nem fiolát, mert ilyen fokú remegésnél képtelenség, hogy beletalálna. A füvet a gőzölgő üst fölé tartja, a fű alá pedig az üvegedényt. A fekete színű fűszálak hamarosan gyöngyöző fekete cseppeket engednek ki magukból, melyek aztán lassacskán összeadják a kellő mennyiséget. A pohárba talán még több is került, mint amennyi kell, így óvatosan, lassan kezdi el hozzáadagolni, közben magában ismételgeti az utolsó két sort. A fekete löttyből ügyetlenkedésének hála jut elég a bájitalba, talán még több is a kelleténél. Csak akkor eszmél erre rá, amikor feltűnik neki, hogy a mérőedényében alig pár cseppnyi nedv maradt. Az elmúlt évek alatt megtanulta, hogy ilyenkor már fölösleges megállni és keseregni, bár minden lelkesedés nélkül, de lassan haláli nyugalommal veszi ismét kezébe tőrét és hasítja fel a veresgyökeret, hogy külső, inkább barna héját eltávolítsa, s a csillogó, kissé nyálkás hatású, vékony és szinte tollpihe nehézségű belső részt a mérlegre helyezze. A kellő mennyiség kimérését követően végre azt is beleszórja üstjébe, majd alig pár pillanat múlva ki is oltja alóla a tüzet.

Bár nem kellene nagyon elégedettnek lennie magával, mivel munkáját bizonyos, hogy megint elrontotta valahol, arcán mégis megkönnyebbült mosoly terül el. Végül is, még az idő lejárta előtt, igaz csak pillanatokkal, de befejezte. Nem látja, csak érzékeli, hogy asztaltársa már szinte teljesen elpakolt, de ez most úgy konkrétan nem is érdekli. Gépiesen kezdi el ő is a munkaterület takarítását, közben egyszer sikeresen beletenyerel az izzadófű kilöttyintett nedvébe, miközben próbált Blaine útjából elhúzódni, hogy a fiú kedvére távozhasson. A kért mintát kiügyeskedi egy fiolába, majd egy kétszer akkora butéliába a maga számára is tesz el a főzetből. Ezt követően egy suhintással eltünteti a maradék létyót. Fáradt mosollyal, bágyadt pillogások közepette teszi le munkáját az asztalon álló tartóba, majd egy sokat sejtető pillantást küld Foley felé, végül ő is magához veszi a kellő felszerelést és irány a folyosó.
A szabadság hűs illata….

***

A vadászat

Furcsamód, amint a tantermet elhagyta, máris feljebb derült s agya úgy váltott át, mintha megnyomtak volna egy gombot. Nem is kellett gondolkodnia, már fejében megszületett a terv. Nem az az éjszaka kószálós típus, legalábbis biztosan nem marad fent csak ezért, kivéve, ha valami csínyt terveznek. Abban is biztos, hogy Foley professzor sem várná el. A doxik megvárják, mindössze annyi a teendő, hogy fél órával korábban kel.
Reggel, nagyjából mindenkinél előbb ébred, csöndesen összekészülődik majd a felszerelést is magához véve irány a nyugati szárny. Annak is a harmadik emelete. Tény, hogy a kisbestiák az emberlakta helyeket szeretik, ám azt nem, ha zargatják őket. Ezért is olyan biztos, hogy abban a raktárban, amihez egyszer volt szerencséje, találni fog legalább egy kolóniát. Ott minden feltétel adott nekik. A folyosón fesztelenül siet végig, elvégre nem jár tilosban, pedig olyan kommandózást lenne képes véghezvinni, amilyet még senki sem. Hála az égnek, nincs erre szükség. Frissen, üdén izgatott mosollyal nyomja le a kilincset és lép be a zsúfolt helyiségbe. Szíve mélyet dobban, ahogy emlékek tolulnak az agyába. Nem épp kellemesek, mégsem rémesek. Célirányosan indul meg a hátsó fal felé, amelyen több felhajtott falikárpit is pihen. Csalira nincs most szüksége, helyette inkább pálcáját veszi elő, és óvatosan megütögeti a kárpitot, remélve, hogy az nem zuhan le ettől. Amaz a vártaknak megfelelően mocorogni kezd, mire a hugrás leányzó ismét elmosolyodik.
- Hát most ugrik a knarl a vízbe… - sóhajtja, miközben talárja zsebéből egy maszkot vesz elő, mely reményei szerint elegendő lesz ahhoz, hogy a mérgező hatású permetet ne kelljen beszívnia. Magára ölti a fémkesztyűket, majd a permetezőt is kézbe veszi. A ketrecet elteszi az útból, egy nagy sóhajt követően vág bele az akcióba. Újra megütögeti pálcájával a szőnyeg hasát, majd a tartópöcökre szegezi. Másik kezében a permetezővel teszi ugyanezt és elmormol egy gyors fohászt, hogy legalább egy kicsit hatásos a szere. Bár biztos benne, hogy jobban járt volna, ha kér valaki mástól. Lendít egyet a pálcával, mire a tartópöcök leesik és a faliszőnyeg megadóan esik lefelé. Még fel sem tűnt az első doxi, máris elkezdi a permetezést, hátha így már sikerül némi előnyt kiharcolnia. Nem kell azonban sokat várnia, hamarosan fel is tűnik három példány, melyek mindegyike igen morcosnak tűnik. Apró, tűhegyes fogaikat máris megpróbálják bevetni, apró karjaikat pedig fenyegetőleg rázzák irányába. Meglepetésében hátrál néhány lépést, mire egy ottfelejtett puffnak ütközik, és szépen át is vágódik rajta. Ijedten felkiált és elkezd őrülten permetezni a szélrózsa minden irányába, összeszorított szemhéjai mögül észre sem veszi, hogy már nem akarják megtámadni. Beletelik néhány pillanatba, mire eszmél, a portól azonban még így sem lát rendesen. Nagy nehezen feltápászkodik a földről, körbepillog, de csak akkor fedezi fel a népirtást, amikor a porfelhő oszlani kezd.
- Iiiigen….igenigenigeeeen! – ha nem sürgetné az idő, biztosan leállna örömtáncot járni. Gyorsan felkapkodja az alélt, szőrös kis rondaságokat, és kíméletlenül a ketrecbe górálja őket, mit sem törődve azzal, hogy esetleg szűkösen vannak.
- És most ájultak maradtok, rendben? Rendben! – teszi fel a költői kérdést a dermedt és alélt feketeségeknek, majd örömteli vigyorgások közepette száguld ki a fojtogató helyiségből. Sietve szedi a lépcsőket, az eltűnő és vendégmarasztaló fokokat reflexből ugrálja át, s ha már így benne van, az alagsori folyosón is csodás hangulatban ugrándozik végig. A ketrecet is veszettül lóbálja ehhez, így talán sikerül elérnie, hogy a doxijai tovább legyenek eszméletlenek, mint eredetileg lennének.

Épp csak nem piruettezik a professzor előtt, s még azért is meg kell erőltetnie magát, hogy fenenagy jókedvében ne pukedlizzen. Szokatlanul boldogan adja be a munkáját, névvel, házzal, évfolyammal ellátva, bár ha dolgozatot kell beadnia is mosolyog, ez most más. A permetezőt is lerakja, azonban abban jócskán kevesebb van, mint mondjuk kellene, még akkor is, ha 4 doxit ütött ki vele, de ki tudja mennyi időre, lehet pár perc múlva már ébren is lesznek a kis dögök.
Nem lehet minden tökéletes.

[Bájitaltan – 6. évfolyam]

Bájitaltan – 6. évfolyam

Samuel elnyomott egy ásítást. Manapság állandóan álmos, pedig alvásban így sincs hiány nála. Az biztos, hogy nem az a éjjel tanulós típus. Habár volt már rá alkalom a közelmúltban, hogy éjszakáznia kellett, de az akkor igazán kifizetődő volt. Még ma is szaltót dob a gyomra, amikor Raquelre gondol, ahogy illatos hajával odahajol hozzá és puha ajkaival könnyű csókot lehel arcára.
Eme csodálatos éjjel emlékei kergették egymást fejében, miközben vörös nyakkendőjével babrált. Jelenése volt bizonyos bájitaltan órán. Szó-szó, nem vallotta a kedvenc órájának ezt a tárgyat. Talán csak azért, mert mondhatni sík hülye volt a témából. Amíg Piton tartotta, mondhatni görcsölt az órák előtt. Mindenesetre most úgy volt vele, hogy majd csak túléli valahogy, gyors elmegy az óra, aztán vissza sem néz majd, úgy menekül ki a teremből.
Könyvével babrált még egy kicsit, valamint azokkal a kellékekkel amit még év elején vetettek meg vele az Abszol úton. Pénzkidobás az egész… Mikor a büdös életben fog ő szerelmi kotyvalékokat főzögetni, meg egyéb baromságokat? Oké, annyiban van haszna a dolognak, hogy legalább a mérgeket felismeri valamennyire, meg némelyik esetében tudja mit kell csinálni, de kész, itt véget ér a tudása. És a legszomorúbb az egészben, hogy nem is nagyon akar többet tudni. Na de ezt nézzük el neki, Samuelt nem az eszéért szeretjük, habár éppenséggel butának nem nevezhetjük.
Miután végzett táskája bepakolásával, lebaktatott a hálókörletéből, majd elindult a pinceterem felé. Jó hosszú út vezetett Foley professzorig, de legalább addig sem kell abban a dohos lyukban szenvedni. Remélhetőleg az a kis főzőláng elég meleget nyújt majd átfagyott ujjainak. Ugyanis dermesztő hideg volt az egész kastélyban, ami nem is csoda, hiszen az első hó is lehullott az éjjel. És valóban, ha az ember kitekintett az egyik parkra leső ablakon, ott temérdek diákot láthatott, akik bizonyára lyukasórájukat kihasználva élvezték a tél örömeit. Sam irigykedve nézte őket az üvegen keresztül. Sebaj, majd délután felmegy az egyik Kilátóba és lesz ideje gyönyörködni a tájban.
Efféle örömteli gondolatokkal érkezett meg az örömtelinek cseppet sem mondható pincébe. Na jó, el kell ismerni, hogy Piton professzor „uralkodása” óta elég sokat változott a terem. Bár ettől függetlenül Sam akkor sem szeretett ide járni.
Pontosan érkezett, még is idegesen lépte át a küszöböt.
- Jó napot kívánok tanár úr!
Köszönt illedelmesen. Ha már maga az anyag nem megy neki, akkor legalább a tanárral szemben legyen jól nevelt, és ha lehet így mondani, egy picit puncsoljon neki. No nem mintha attól ő még jobb jegyet kapna a Trollnál. Na de nem is a jegyért megy, ő csak próbálkozik.
- Sziasztok!
Diáktársainak is köszön, habár annak a Sean nevű, mardekáros srácnak nem szívesen köszön. Hihetetlenül ellenszenves számára a fickó. Na de hagyjuk is, a „zöldektől” már megszokta ezt a fajta viselkedést, nem is törődik már velük különösképp, amíg nem szólnak be neki valamit. Azonban erre ma nem ad lehetőséget, gyors beveti magát az egyik padba, és elkezdi rendezgetni kellékeit.

-73-

Miután Foley professzor kiadta az utasításokat, Sam nem is tétovázik, nekilát a főzethez,  bár előbb ledobja magáról talárját, ami csak zavarja a koncentrálásban, és feltűri ingujját is. Nagyon elegáns…
Szóval előkaparja varázspálcáját táskája zsebéből, és egy pillantás múlva már emelkedik is a vízszint az üstben.
- Hmm, de hülye hangja van. Emlékeztet valamire –ez a gondolat is csak épelméjűségét mutatja.
Mikor megfelelőnek ítéli az üst tartalmát, újabb pálcamozdulattal tüzet gyújt az alá, és hagyja a vizet forrni. Ismét belepillant tankönyvébe.
„…fahasábon aprékolt futóbabok nedvhúsát…”
Előkeresi táskája mélyéből ezüstpengéjét. Kicsit csorba, na de jó ez így is. 4 szem futóbab kerül a vágódeszkára. Héj nélkül… Most hámozza meg, vagy mi? Nagyon úgy tűnik, hogy az lesz a vége…
Kicsit megirigyli a hátsó sorban ülő hollóhátast, amiért olyan jól bánik a késsel. Most neki is jól jönne efféle kézügyesség. Nagy nehezen lefejti a növény héját, bár a bogyókból alig marad valami, ugyanis a héjjal együtt a húsa nagy része is lekerült. Sebaj, nincs még veszve a dolog. Szépen feldarabolja a szemeket, az még megy is, majd a „szemétből” még megment pár nagyobb darab futóbab húst.
Mostanra körülbelül elég is lesz, szépen felforrósodott a víz is.
„…sámánnak bogáncsit…”
Ebből az isten tudja miféle termésből 3 szemet ír a könyv. Semmit nem kell csinálnia vele, legalábbis nem lát semmilyen instrukciót ezzel kapcsolatban. Annál jobb, nehezebb elrontani. A feldarabolt futóbabokkal együtt önti bele a forró vízbe.
„…borszínű egyveleg…”
Beletekint az edénybe, persze nem olyan közelről. Szépen kezdett színesedni, bár Sam nem tudta volna megítélni, hogy jó felé-e. Úgy volt vele, hogy amíg nem robban fel vele, addig jó is. Nézzük tovább a receptet!
„Hozzávenni az varangyos békáknak nedvit, keverni 7x7 irány felé…”
Egy mérőkanálnyi kell elviekben a főzetbe. Kikereste hát táskájából a célszerszámot, majd elkezdte méricskélni a varangynedvet.
- Nyami!
Fogai között morgott, egészen addig, míg meg nem telt a kanál. Azon nyomban beleöntötte az üstbe, nem is figyelt rá, hogy pár csepp a kezére folyt.
-   Oké, jöhet a keverés –gondolta. – De mi az, hogy 7x7 irány felé? Kevergessem hétszer jobbra, aztán hétszer balra? Na de ez két irány… Vagy csak össze-vissza? Mi a tököm ez, most komolyan?
Segítség után nézett, azonban senkit sem érdekelt, hogy nem nagyon érti az instrukciókat, a tanár úrtól pedig nem volt pofája megkérdezni, hogy még is mi a fenét jelent az az izé a könyvében. Jobb ötlet híján elkezdte hát ide-oda lötyögtetni a főzetet, hétszer É-D, hétszer Ny-K, hétszer ÉNy-Dk, hétszer ÉK-DNy irányban lökdöste a főzetet, valamint hétszer jobbra, hétszer balra kavarta. Ez azonban még mindig csak hat irány volt, hetediknek pedig nem tudott kitalálni semmit, hagyta hát a fenébe.
„…most hozzávenni gyors iramban az mérges ricinust.”
A nagy sietségben nem olvasta el az „aprított” szót a recepten. Nagy okosan belehajította a termést úgy ahogy volt az üstbe, amely fortyogva üdvözölte az újdonsült érkezőt.
„…Hozzávenni bele minden sukolygyékek, izzadó füvec, az főzetünk már vizes és szurokszín.”
Szépen sorjában belehajította az alapanyagokat a „Doxicid-nek” csúfolt kotyvaszába, majd elkezdte kevergetni, hogy szépen szétfőjön a sukolygyökér. Az izébizé színe valóban sötétebbre színeződött, de Sam még mindig nem volt biztos benne, hogy teljesen kóser. Sebaj, legalább vízhez hasonló volt a sűrűsége.
„…Hozzávenni végül az veresgyökereket.”
Jól van, már csak pár perc van hátra az órából. Most vagy soha! Eddig egészen szépen teljesített, Várakozáson Fölül, az biztos. Ne az utolsó lépésben essen el. Szépen elkezd méricskélni a rézmérleggel, majd amint megfelelőnek ítéli a mért adatot, fogja, és beleönti az üstbe. Zsír…
Sam nem is hitte volna, hogy időben kész lesz. Most már csak ki kell töltenie, hogy a későbbiekben használni is tudja. Nagyon ügyel rá, nehogy ujjára csepegtesse, elvégre azon már van minden a varangynedvtől kezdve egészen a kismacskaszőrig, vagy tudja isten mit rakodott bele a doxyméregbe.
Utolsó lépésként már csak a ketrec, meg a permetező begyűjtése van. Miután meg van vele, gyors rendet rak az asztalán, elvégre tudja mennyire kényes a prof a rendre. Amint lehet el is hagyja a termet.

-73-

Estére hagyta a kis dögök begyűjtését. A tanár úr által tanácsolt helyre ment. Az akció előtt beüzemelte a permetezőjét, felvette a kesztyűjét is, de azért pálcáját készenlétben tartotta. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy végül kábítóátokkal kell lefegyvereznie a kis dögöket.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy belebotoljon egybe. Hátulról támadott, mint egy jóóó griffendéles, és egyből lelocsolta a délelőtt készített löttyel.
Lélegzetvisszafojtva várt, hogy vajon milyen hatása lesz a méregnek. Jó ideig nem akart semmi sem történni, a kis dög csupán megzavarodott a váratlan támadástól, és Sam úgy vélte megítélni, hogy támadni készült. Nem is várt tovább, pálcáját előrántva egyből a doxy „életére” tört.
- Stupor!
Vörös fény villant, bumm, bele a kis jószág képébe. Azonban Sam nem elégedett meg ennyivel, a biztonság miatt még kétszer az undorító kis izére fröccsölte a mérget.
- Ez pont jó is lesz –gondolta, és egy egyszerű lebegtetőbűbájjal a kalicka zárjai mögé tessékelte a kis állatkát.

Másnap kora reggel, már amilyen korán fel tudott kelni, leadta a halálán lévő lényt. A ketrec aljára a ’Samuel I. Goldhawk’ név volt karcolva. Ezen is túl volt…

[<<Főzőcske>>]

<<Főzőcske>>

Ajánlva: Shay, Meda, Tony

Nincs bűvös szakácskönyvem, nem vagyok konyhatündér, és nem hordok szívecskés köténykét. A világ egyik legszebb és legnehezebb művészetét próbálom elsajátítani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, mikor azt mondom: „ Már megint leégett ez a sz*r!” A szívem olykor megelőzi az eszem, és nem örülök, ha a népek összekeverik az olasz konyhát a brittel. Büszkén gondolok mesteremre, Antoniora - Ramazzottira,  Tottira, Puccinire, és Benignire-, akiknek közük sincs a konyhához, de no problemo. Szeretem a pepperonit, a pizza prosciutto-t, a spagetti bolognese-t , a tiramisut. Itt élek a Roxfort szívében. Bájitalban én vagyok a császár (vagy nem?)és igenis nálunk vannak a legászabb pálcaforgatók. Olaszország, Roxfort, én így szeretlek.


Igazán csöpögős hangulatomban talál rám a reggel korán kelő manója. Hunyorogva tekintek háztársaim dudorodó takarói felé, majd vetek egy kósza pillantást a vekkeremre. A látvány nem hat meg. Most is csak lomhán vándorló mutatókat látok, egy mezei számlapon. Semmi extra.
Lábaim vakarászva keresem meg magam függőleges testhelyzetben, majd hatalmasat ásítva elvégzek pár egyszerű, fáradt izmokat kímélő gyakorlatsort. Vállkörzések nélkül félember lennék. Na és, ki az a csóri, aki megelégedne egy fél idiótával? Akkor már inkább szeretik teljes egészében kiélvezni a társaságom. Nyúzott mosoly jelenik meg szám szegletében, majd a természetes úton gyártott vágás csak szélesedik, szélesedik, mintha csak gumin rángatnák. Végre egy olyan óra kerül ma utamba, ami a lehető legnagyobb élvezetet jelenti számomra. Elkalandozhatok a bájitalok izgalmas világában, amit bármilyen furcsán hangzik is, nem kötik rokoni szálak a főzéshez. A fakanalat valóban nem az én kezembe tervezték, ez viszont teljesen más tészta. Olyan ez, mint…  Tehát, nem lehet őket egy kalap alá venni.
Indulásom előtt még betermelek egy kiadós, gazdagon megtöltött szendvicset, ami még a tegnapi plusz vacsorámat követően maradt árva, majd végső energialöketként felcsapom a meglehetősen megviselt olasz zsebszótáram, és előhalászván az amico több mint egy hete érkezett levelét minden erőmmel azon vagyok, hogy választ gyártsak rá. Szegény olasz barátom madara talán azt hitte, hogy ejtőernyő van rajta, ami tompítja a zuhanást. Fúh, akkorát csapódott aznap az ablaküvegen. Rendesen megzakkant a nem létező pészmékerem. Kanyargósra sikeredett betűim arra engednek következtetni, hogy még nem tértem teljesen magamhoz. Ennek ellenére ügyetlen mozdulatokkal, de sikerül Twinky lábához erősítenem a papírtekercset.
-Csatold be magad! Na és vigyázz a felhőkkel! – adom ki szokásos utasításaimat megidézvén magam előtt barátom csapzott, torzképű madarát. Szegény pára. Annyira azért nem, jelentem túlélte a megpróbáltatásokat.
Én viszont nem élem túl ezt a napot, ha nem kerítem elő a pálcámat. Aláírom, remek játék elrejteni háztársunk nemes fegyverét, de néha a remek érzés átvált idegesítőbe. Ez most ama egyszeri, de megismételhető pillanat volt. Eszembe jut az „Invito” varázsige, mily’ felemelő másodperc, mikor varázsigéken töröm a fejem. Csak kár, hogy ahhoz pálca is kell. Pech. Jobb híján drogkereső kopót utánozva vizslatom át a helyiséget, nyújtózkodok, kúszok-mászok…és ez még csak a leredukált listája azoknak a mulatságos tevékenységeknek, amikre rákényszerülök. Szerencsémre potenciális csodálóim mind mély álomban élvezkednek. Nem sokáig.
Meglepetésemre Mathias illatfelhőket kilövellő alsónadrágjai közül kikandikálni látszik pálcám markolata. Ravasz vigyorral ragadom magamhoz a kincset, mint Tony haverom a mackóját, majd gyors készülődést követően, ellenőrizvén a szükséges kellékek meglétét az ajtó felé indulok.
Még a becsapódást követően azonban megtorpanok, 180 fokos fordulatot veszek és…
-Whááá, McGalagonya a fürdőben!!! – hívom elő rejtekéből legmagasabb frekvencián szóló, nyikorgó, fülsiketítő hangom. A riadt tekinteteket már csak képzeletemben jelenítem meg. Az ajtó csapódik, elhaló kacaj hallik.


Bájital

A tüdőtágító sétát követően kisimult arccal, harca készen nyitok be a tanterembe. Beletörődve nyugtázom, hogy néhány diáktársam még nálam is gyorsabban rajtolt, és ki felcsigázva, ki unottan várja a mai halált megvető bátorságot igénylő feladatot.
Mosollyal az arcomon biccentek Foley Professzor felé, majd talárom denevérszárnyként lebegtetve a tárolószekrényhez legközelebb eső, Meda szomszédságában lévő, üst alatt roskadozó asztalt teszem magamévá. Intek a lánynak, majd tengelyem körül megpördülve vetek egy pillantást a többiek felé is. Szemem megakad a hátam mögött álldogáló hugrás leányzón. Kacsintásra hasonlító hunyorgásom jelzi, hogy szorítok „ex-partnernőm” sikeréért. Ezt megkoronázva széles vigyorral adom tudtára, hogy egyáltalán nem tartom reménytelen esetnek. Sőt! Ígéretes tehetség.
Csillogó íriszekkel hörpintem fel Foley szavait, gondosan elraktározva azokat az agyam eme célra kijelölt rekeszeibe. Az asztalomon időközben megjelenő pergamenre ráhelyezem rézmérlegem lábait, hogy a teremben uralkodó „irtózatos” légáramlatoknak köszönhetően ne főzzem azt is a „levesbe”. Bár lehet, hogy igazán megbolondítaná a bájitalt. A gondolatra mosoly ül ki arcomra, miközben bandzsítást imitálva, a lapra, jobban mondva az azokon sorakozó kusza betűkre fókuszálok.
~Áhá, Doxicid.~
Ugyan közelebbi kapcsolatot még nem létesítettem a főzettel, de a tüneményes tündérlényekkel már volt szerencsém összefutni párszor. Annyira azért nem tüneményes egyedek. A recept megfejtését követő lépés, mint mindig, most sem a pálcámhoz kötődik. Öt év alatt vajmi keveset változtam e téren. Mai napig szeretem magam kézben tartani az életem, nem holmi varázseszközre bízni. Így most is a testemhez nőtt, két darab lábon sétálok a tároló felé, hogy kézbe vegyem, a kézbeillő dolgokat. A folyamatot az anyagok számát, és kezeim kapacitását figyelembe véve többször megismétlem.
Az üsthöz visszatérve immáron áthatóbban tanulmányozom át a rövid, ám annál velősebb irományt, majd stopperórám magam mellé helyezve belekezdek a nagy műveletbe. Mózes módjára vizet fakasztok pálcámból, és mérőszalag híján szemmértékemre hagyatkozva ¾-ig töltöm az üstöt. Lélegzetvisszafojtva mormolom el a tűzcsiholó igét, minek következtében lángok csapnak fel, és kezdik el nyaldosni a kondér alfelét. Eltekintve azon ténytől, hogy a víz elég gyorsan eléri a forráspontot, egy egyszerű varázslattal elősegítem a folyamatot, majd a fadeszka után nyúlok. Biztonság kedvéért a veszedelmes lényekkel érintkező kezemet már most a fémkesztyűbe gyömöszölöm, majd gyilkolásra készen, kezemben a késemmel harakirit hajtok végre. A futóbabokról ugyanis tudniillik, hogy nem csak kiváló sprinterek, de ordításból is jelesek, így jobb minél hamarabb túlesni a dolgon.
~4 szúrás. 4 halott. Nem rossz arány.~
Ezennel kihalászom a műveletet követően osztódásnak indult világosbarna, hosszúkás babszemeket rejtekhelyükből, és óvatos mozdulatokkal lehántom róluk a vékony fedőréteget, engedelmeskedvén a receptben foglaltaknak. Precíz munkát végzek, az üstből kilövellő lávaszerűen felém tartó forró víz azonban kizökkent nyugodt lelkiállapotomból.
-Vaffanculo! –ugrok el a löket elől egy dühös morgás kíséretében, ami így engem megkímélve az asztalon árasztja el a szükséges kellékeimet. Pár kapkodó mozdulatot követően, pálcám megtalálva lecsillapítom a tüzet, miközben fél szemem Foleyra vándorol.
-Leperex! –adom ki az utasítást immáron jóval erőteljesebb hangon, mire a víz megadja magát, én pedig egy homloktörléssel jelzem, hogy ezt megúsztam. Arra azonban nem figyelek, hogy az apró balesetnek ára van, ugyanis a víz egy (talán még elhanyagolható) hányadától búcsút intettem. Pá-pá.
A stresszes pillanatokat követően „Vingardium Leviosával” felemelkedésre késztetem a deszkán nyugvó hullákat, majd eleresztvén azokat engedem, hogy lubickoljanak egy kicsit. Ugyanígy cselekszem a sámánbogánccsal, ami tulajdonképpen egy szúrós kis golyóbis, felszínéből kinőve jó pár apró tüske adja tudtomra, hogy jól döntöttem, hogy felvettem a kesztyűt. Illata leginkább a mugli háztartásban használatos szegfűszegéhez hasonlatos. Ebből három szem szükségeltetik.
Az összeérés ideje éppen elegendő arra, hogy megvívjam legundorítóbb harcomat. Vetek egy megvető, vagy sokkal inkább távolságtartó pillantást a kezemtől jobbra ficánkoló dobozra, ami nem magától illeg-billeg.
~Jobb lesz minél hamarabb túlesni rajta.~
Nyelek egyet, majd időhúzás céljából keverek egyet a színesedni látszó mágikus kotyvalékon. Ezt követően felnyitom a doboz egyik, majd másik fedelét, és kihalászom belőle az áldozatot. Bár ha jobban belegondolok, az én vagyok. A tenyérnyi jószágot a deszkalapra ültetem, és másodpercekig farkasszemet nézve a jószággal imádkozom, hogy ne a fejemen kössön ki. A megerőltető művelet közben kitapogatom a pálcámat és örömmel tapasztalom, hogy az idomításom bevált, továbbra is akár egy jó kutya gubbaszt a helyén. Én jövök.
-Rictusempra! –szegezem az állatra a fegyverem. Még ifjonckoromban olvastam valahol, hogy ez a legjobb módszer a varangy taccsravágásában. Bármily’ meglepő, de állatok esetében teljesen más a hatása, mint embereken. Az áldozat megdermed, és egy percig, ismétlem, egyetlen egy percig kezesbáránnyá változik. Persze lányoknál bevált módszer a hagyományok szerint a csókos megoldás is. Huncut mosollyal pislantok hátra Shay felé, aki talán félvérként tisztában van ezzel a különös szokással. Nem teketóriázok. Ismervén a kegyetlen valóságot, megfordítom a porcelánbabaként engedelmeskedő jószágot, majd mutatóujjam a valagához helyezem, alá tartom a mérőkanalam és a bőrt irritálva annyi nedvet idézek elő, amennyi megtölti a kanálkát. Nincs mese, itt a megoldás valóban a béka segge alatt keresendő.
Merész mozdulattal keverek még egyet-kettőt a főzeten, mire az egyre inkább egy jó minőségű fehérbor állagát és színét veszi fel, majd belelöttyintem a lecsapolt varangynedvet. Hogy az üstből felszabaduló gázok még véletlenül se kerítsenek hatalmukba, és ne kelljen a homályos látás következtében kardomba dőlnöm, egy könnyed pálcaintéssel eltérítem a „gomolygó felleget”. Természetesen társaim testi épségét ezzel a manőverrel nem veszélyeztetem, ennyire azért nem dúl bennem a versenyszellem. Megtisztítván az utat immáron kitágult pupillákkal nyomulok a kondérba, tartózkodván attól, hogy egy szemgolyóval gazdagodjon a beetető folyadék. Örömmel nyugtázom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, így hát következhet a bűvös keverés. Azaz előtte még egy kis ricinusmag vagdosás. A mutatványhoz védőszemüveget veszek fel, jól tudván, hogy a magból esetlegesen kilövellő folyadék szembe, szájba kerülése meglehetősen veszélyes. Így darabolom apróra a kis, fekete, szotyira hajazó magot, majd a keverésig a deszkán pihentetem. Most matematikai képességeim legmélyebb bugyraiba tekintek, de 7 irányt sehogy se sikerül összeszednem. Mivel nálam a hülyeség határtalan, gondolok egy merészet és ennek hangot is adok.
- Bájital! – mintha csak azt mondtam volna, hogy: Heuréka!
Na de, a bájital szó 7 betűből tevődik össze, minden betűje más irányba kanyarodik, így minden betűt 7-szer rajzolva a főzetbe, reményeim szerint elérem a kívánt hatást. Büszkén végzem el az eltervezett műveletet, majd látván a sűrűsödést gyors mozdulatokkal belesodrom a ricinusmag maradványait. Ezután ismételten a mentőövként szolgáló papírra tekintek, mely a következőket mondja:
„Hozzávenni bele minden sukolygyékek, izzadó füvec, az főzetünk már vizes és szurokszín.”
Tehát jöhet pár szál sukolygyékény, amivel szerencsére nem kell sokat szórakozni, ezért csak letépem a kellő mennyiséget a fásult szárról, és a zöld színű hosszúkás, fűszerű egyedeket a főzetbe dobom. Nem keverem, hagyom, hogy magától szétmásszon, ami nem egy hosszadalmas folyamat. Addig kinyitom az izzadófű levével telt fiolát, és ügyelve arra, hogy ne párologjon el idő előtt belőle a „drága” folyadék, egy tű segítségével felszívok 7 ujjnyi adagot, majd arányosan eloszlatva azt a főzethez adagolom. Nem csinálhattam annyira rosszul, mert minden csepptől szürkébb és szürkébb, majd vizesebb és még vizesebb lett a keverék. Kezdtem nyeregben érezni magam, de még mindig nem volt vége.
- Hozzávenni végül a veresgyökereket. –olvasom hangokat hallatva az utolsó sorokat, miközben kezem már egy zacskóban kotorászik. Kiemelkedve onnan egy pár rücskös, fehéres, olyan igazi gyökérhez méltó zöldségféleséggel gazdagodik testrészem. Nem tudom miért, de ez a távolugró, akarom mondani sápugró növény nem rémlik nekem. Viszont egész nyugodt teremtés.
Persze erre már a deszkára tétele előtt rögvest rácáfol. Ugyanis nem a deszkán, hanem a nyakam körül landol, jobban mondva tekergő kígyót játszva fojtogató tevékenységbe kezd. Szemeim kiguvadnak a hirtelen ért támadás következtében, kezeimmel megmarkolom a bestiát, de kevés ehhez az emberi erő. Még mielőtt bárki is a segítségemre igyekezhetne, megkaparintom a pálcát és egy erőteljes varázslattal lefejtem torkomról a piócaként rátapadó vehemens lényt. Dühömben, szikrázó szemekkel ragadom meg a kést, és akkorát vágok a növény „fejére”, hogy az leesve kiereszti magából a folydogáló „fehérvérsejteket”. Mivel a levére egyébként sincs szükség, a mérlegre helyezem az egyedet, majd a még nyugalomban lévő társával is eljátszom a folyamatot. Végtére a mérleg megadja magát, a kívánt mennyiség pedig pottyan a forró főzetben. Újabb néhány keverés, majd elégedett mosoly következik.
- Pronto signore!
A sötétszínű, vizes állagú kotyvalékot hagyom kihűlni, miközben egy „Suvickus-t” mormolva eltávolítom a csatatéren maradt összes nem odaillő elemet. Táskámból fiolákat pecázok ki, majd megmerítem azokat a kész Doxicidben, mindaddig míg teljesen meg nem telnek. Felszerelésem összeszedve, nyugodt léptekkel menetelek Foley felé, mosolyogva kocogtatom meg az immáron nevemmel ellátott fiola oldalát, melyet a kijelölt rekeszbe helyezek. A másikat eközben a táskám egyik oldalzsebébe csúsztatom. Kalap. Kabát. Intek, majd kitrappolok a teremből.


Doxylesen

Elérkezett a nagy pillanat.
Mohón pakolom a vacsora utolsó falatkáit is a pofazacskómba, mely már lassan kipukkanni látszik a temérdeknyi ételmennyiségtől. Úriemberhez illően, tele képpel pattanok fel az asztaltól, majd „Banderas” vállára csapok, amolyan további jó étvágyat kívánva neki, és kisietek a teremből. Agyam már a begyűjtés mámorító pillanata körül forog, és legfőképp azon, hogy merre kezdjem a vadászatot. Hogy őszinte legyek nem akarok túl sok időt elcseszni vele, hosszú még az este, és nem holmi undormány tündérlények űzgélésével szeretném tölteni azt. Bár azért meg kell valljam, egészen testhezálló feladat lenne, ha mondjuk a főzetem egyből kiütné őket. Turbómozgással ragadom magamhoz a ketrecet, a permetezőt jobbom alá csapom, a fiolát a benne lötyögő folyadékkal talárom egyik zsebébe, a pálcát a másikba.
Start.
Úgy döntök, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal, ugyanis az esti séta jótékony hatásairól mindenkinek órákat tudnék mesélni. Tehát kinti lesre indulok. Kiérve, arcom hideg szellő csapja meg, ami valljuk meg doxyk számára nem a legmegfelelőbb környezet. A virágokért viszont odavannak, és igazából az éjszaka az ő igazi terepük. Óvatosan egy közeli fa törzsének dőlök, és onnan várom az áldozatot. A ketrecet nyitott állapotában helyezem magam mellé, naivan bízva abban, hogy talán magától is beletalál, bár ez nem sanszos. A fémkesztyű immáron a kezemen feszül, mint valami extravagáns motorosszerkó, a csali viszont. A csali viszont otthon maradt. Nem is én lennék. Rántok egyet a vállamon, beletörődve ezzel „sanyarú sorsomba”, majd előhalászom a fiolát, és hozzáerősítem a permetezőt. Újdonsült vízipisztolyom harca készen szegezem előre, és mozdulatlan testhelyzetben várok. Először egy délibábot próbálok megcélozni, talán ez már az álmosság jele. Majd fülem kezd hirtelen piszkosul viszketni, de először nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Mikor az eset sokadjára is megismétlődik, vadul hadonászni kezdek, vesztemre. A szőrös tündérmanó támadást érzékelve visszakézből hajt el a fenébe, de gyors lélekjelenlétemnek köszönhetően ugyan csukott szemmel, de lesprickolom a főzettel. Először csak fél szemmel kukucskálok ki, majd veszélyt nem érzékelve a másikat is útjára bocsátom. Nem látok mást, csak egy lábam előtt heverő kis kupacot. A talpnyalója. Győzelemittas ábrázattal terelem pálcám segítségével a jól megérdemelt nyugvóhelyére, majd börtönébe reteszelem. Sietős léptekkel igyekszem vissza a hálókörletembe, ahol még aznap este ellátom a rácsot adataimmal.
Másnap első dolgom, hogy felkeressem Foleyt, akinek szerény mosollyal adom át az előző napi áldozatomat, természetesen ketrecestül, majd mellé ajándékként átnyújtom a majdhogynem tele lévő fiolát is. Ho finito tutto.