Könyvtár

[J mint James]

J mint James

Nagyon, nagyon és még egyszer nagyon ritka eset az, hogy az én jegyzeteimből bármi is hiányozzon. Főleg a bájitalokkal kapcsolatos jegyzeteimből. Ez maga a világvége! Legalábbis számomra.
 Rettentően utálok könyvből tanulni. Szerintem túl sok benne a fölösleges információ, éppen ezért is jegyzetelek. Kiemelem azt amit fontos tudnom és annyi. Nincs szükség felvezető szövegre, meg kitérni, hogy mi miért, merre és hány méter. Viszont azt, hogy hiányosság van a jegyzeteimben csak egyetlen dologgal lehet orvosolni. Egy könyvvel. Persze letámadhatnám a tanárt is, de az egyáltalán nem szokásom és nem is igazán gyakorolnám a tanárvadászatot. Így nem maradt más, mint felhúzni a cipellőimet és elhatározni magamat arra, hogy elhagyjam a biztonságot nyújtó klubhelyiséget.
 Az indulást követően következett a bolyongás. Jegyzeteimet olvasgatva, hogy biztos legyek benne, hogy az észrevett hiányosságon kívül minden rendben van, haladtam emlékezetem szerint a könyvtár irányába. Csupán akkor pillantottam fel közbe-közbe, mikor túl közel kerültem egy falhoz vagy egy tereptárgyhoz. Ettől függetlenül, azt hiszem, sikerült a lehető leghosszabb és legtöbb fordulóval ellátott utat megtalálnom a végcélomhoz.
 Szerencsére, a megszokotthoz híven, eléggé csendes volt a helyiség ahová beléptem. Jegyzeteim felett kikukucskálva néztem szét, hogy kik vannak idebenn, valamint, hogy én magam merre is kell menjek, hogy az általam kiválasztott írott művet megtaláljam. Elbújva a kezem tartalma mögött igyekeztem úgy eljutni az általam kiszemelt könyvet tartalmazó polc felé, hogy lehetőleg senkivel se teremtsek szemkontaktust és azt a látszatot keltsem, hogy igen szorgalmasan tanulok.
 Elérve a könyvet rejtő bútorzatot leengedtem a "védőpajzsot", majd szememmel éj mutatóujjammal kezdtem el a könyvet keresni. Halk örömujjongást és örömtáncot lejtettem gondolatban, mikor sikerült rábukkannom és szerencsére nem azzal a helyzettel kellett találkoznom, hogy valakinek szintén arra a könyvre volt szüksége amire nekem. Az egyetlen gond viszont az volt, hogy túlságosan magasan volt, hisz cipekedés árán is, csak azon polc alját tudtam elérni amelyiken pihent. Persze az egészen biztos, hogy senkitől sem fogok segítséget kérni. Egyrészt túlságosan nyílt kapcsolatteremtésnek éreztem a dolgot, másrészt úgyis megtudom én magam is csinálni. Sajnos azt az ötletet már alapból elvetettem, hogy esetleg a pálcámat használva hívjam magamhoz, hisz egy "Invito könyv!" elég drámai hatást keltene, főleg, hogy a könyvtárban található összes könyv magára venné a dolgot és azt hinné, hogy őt hívom. Nem lenne éppenséggel egy kellemes végkimenetel az is biztos.

[Ne segítsek?]

   Eddig csak áltattam magam. Egész évben lazsáltam, nem vettem komolyan ezt az egészet. Igazából nem is éreztem, hogy közeledne, nem is érdekelt. Minden időmet az animágiának, és a kviddicsnek szenteltem, baráti társaság, és szerelem hiányában, így most nem is kéne meglepődnöm, hogy ekkora a lemaradásom. De mégis!
   Régebben úgy terveztem, hogy a RAVASZ évében majd halálra tanulom magam, hogy megfeleljek a nagyi, de leginkább a saját elvárásaimnak. Azt szerettem volna, hogy anya és apa, ha látnak fentről, büszkék legyenek rám. De ez régen volt, mikor még hittem a mennyországról, és a túlvilági életről szóló gyermekded mesékben. A szüleim meghaltak, és kész. Ennyi. Nem foglalkoznak azzal, ha a RAVASZ-om bájitaltanból H lesz. Mert, hogy jelenleg vészesen robogok efelé a közel sem csodás eredmény felé. És erre körülbelül két hete jöttem rá. Igen. Szokásom szerint ismét időben. Hamarosan úgy fognak hívni: a megkésett James Wolf. Manapság az idővel van a legnagyobb gondom, egyszerűen nem tudok mindenre szakítani, nem csoda, hogy kialvatlan szemeim alatt méretes táskák rontják az amúgy kellemes összképet, melyet vagyok olyan figyelmes napszemüveggel takarni. Még ha hülyének is néznek, hogy február végén napszemüvegben rohadok a könyvtár minden napfénytől megvont komor valójában.
   Semmi. Kedvem. Nincs. Ehhez. Sokkalta szívesebben csinálnék bármi mást. Sokkal szívesebben tölteném az időmet Barbival. A menyasszonyom, de ehhez képest elég kevés időt vagyunk együtt. Hiányzik. Őrülten hiányzik, majd megveszek érte, de nem tehetek semmit, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy fogalmam sincs, hol van jelenleg. Mármint a kastélyon belül. Nem így akartam. Nem így képzeltem. Mindegy. Legalább a mostani roxmortsi hétvégét együtt tölthetjük. Halálfalók, bájitaltan, büdös, rongyosra használt könyvek, s a kíváncsi szemek mustráló tekintete nélkül. Még mindig túl sokan akarnak megbizonyosodni róla, hogy a lány nem terhes, illetve, hogy nem szerzett semmiféle maradandó sebhelyet. Szánalmas.
   Aztán meg még mindig szívesebben menekülnék a Tiltott Rengeteg megnyugtató csendjébe. A tanulás, s Barbi mellett ez az, ami leginkább leköt, s legtöbb szabadidőmet veszi igénybe. Az animágia. Mióta jobban megy, s felfedeztem a rengetegben élő farkas falkát, tisztára be vagyok zsongva. Reggelente korábban kelek, csak, hogy elegendő időt tölthessek odakint. Egyszerűen imádom! Fenomenális érzés igazi farkasokkal futni, enni, vadászni. Oh, igen, a vadászatot szeretem a legjobban. Az adrenalin, mely olyankor elönti a testem, s az állati ösztönösség, mely mindent ural… Most pedig már befogadtak. Az elején furcsának találtak, mindig csak szaglásztak, nem értették az emberszagot, nem akartak elfogadni, így tartották a távolságot. Sokáig, nagyon sokáig figyeltem őket, a szokásaikat. Megtanultam, hogyan viselkedjek farkasként.
   Erről azonban hallgatok. Egyelőre. Ez pedig eredményez némi fokú feszültséget köztem, és Barbi között. Nem érti, hova tűnök, én pedig csak ködös válaszokkal szolgálok neki. De már nem sokáig bírom.
   Unottan csukom be a könyvet, mely a lehető legrészletesebben taglalja az élőhalál esszenciájának, s hozzávalóinak helyes felhasználását, természetes lelőhelyét, s előfordulását. Két egész fejezeten keresztül. Remek.
   Az üres, s összekapart pergament a tollal, s tintával, illetve az Ezer bűvös fű és gomba, részemről mindeddig igencsak megkímélt példányával együtt táskámba mélyesztem, a vaskos kötetet pedig kezembe fogom. Kisétálok a sor végére, hogy visszategyem a könyvet a helyére, a polcoknál viszont egy nyújtózkodó szőkeség áll. Elmosolyodok. Ismerem a csajt, évfolyamtársam, asszem Alycia a neve, bár még sosem beszéltünk. Ő tipikusan az a csaj, akivel csak igen kevesen beszéltek az eddigiek során, pedig aztán együtt járunk átváltoztatástanra, bájitaltanra és mágiatörire, de a hangját szerintem még sosem hallottam, vagy ha igen, nem emlékszem rá.
- Ne segítsek? – lépek oda pofátlanul, s nem törődve vele, akarja-e, vagy sem, lazán leemelem a könyvet. Mielőtt felé nyújtanám, elolvasom a címét. – Bájitaltan. – jelentem ki, a könyv témájára utalva, s undorral telt kifejezés ül arcomra. – Már kezd nagyon elegem lenni belőle. – sóhajtok. Nem is tudom, miért mondom ezt neki, nyilván csak jól esik valakinek panaszkodni. – Nem gondoltam volna, hogy ennyit kell majd tanulni azért a piszkos RAVASZ-ért, sokszor komolyan elgondolkozok rajta, miért is van szükségem rá, hisz sokkal egyszerűbb lenne hagyni az egészet… - elmosolyodok a helyzet képtelenségén. Egy hollóhátas nyafog a tanulás miatt egy griffendélesnek. – Tudom… szégyent hozok a Hollóhátra. – bájos mosolyt varázsolok arcomra, és el is kussolok, hagyom őt is szóhoz jutni, hisz csak letámadtam szegényt.
   Na, igen. Ezt még néha gyakorolni kéne, máskülönben minden beszélgetésem ilyen egyhangú lesz.

[J mint James]

J mint James

Sokszor átkoztam azt, hogy ekkoracskára nőttem. Igazán, az a pár centi miért lett volna nagy ördöngösség? Mert ha az a kevés meglenne, akkor most nem ugrándoznék és nyújtózkodnék, hogy azt az egy könyvet elérjem valahogy. Elég hülyén nézhettem ki a szőke loboncommal ahogy ugrándozok azért, hogy elérjem a könyvet. Inkább nem is akarok belegondolni, hogy miféle kép alakult ki ennek hatására mások fejében rólam. Jobb is nekem azon tudat nélkül.
A hirtelen jött segítség viszont nem kissé meg is ijeszt. Annyira bele voltam merülve abba, hogy megszerezzem a könyvet, hogy észre sem vettem a mellém lépő srácot, amíg annak a keze bele nem lógott a látószögembe a karja. Önkénytelenül is hátrébb léptem pár lépést. Végignézve a támadómat, többnyire azt is sikerült betájolnom magamnak, hogy honnan ismerem. Elsősorban a közös órákról, amikor a Hollóhátasokkal voltak óráink. Másrészről pedig azon ritka alkalmakkor, amikor a kviddicspálya közelébe merészkedtem, volt szerencsém látni őt a pályán.
- Kö... köszönöm. - veszem át tőle a könyvet, majd magamhoz ölelem a jegyzeteimmel együtt. Kicsit azt hiszem tartok ettől a személytől, bár fogalmam sincs, hogy miért és valamiért most még a neve sem ugrik be, pedig hallottam párszor, hogy megszólították, meg ugyebár a meccseken is elhangzott a neve közbe-közbe.
A meglepetések persze nem értek ennyivel véget, hisz a várttal ellentétben a srác még ott maradt a közelemben, ráadásul különösebb kérdést fel sem tettem neki, sőt egyetlen egyet sem, de sikeresen elregélt nekem pár dolgot. Ebből persze sikerült levonnom a következtetést, hogy eléggé hadilábon áll az általam olyannyira preferál tantárggyal. Mondjuk ahogy ő mondta, igen érdekes, hogy pont egy hollóhátas panaszkodik tanulás miatt.
- Ha gondolod, esetleg segíthetek egy kicsit. Nem mondanám, hogy valami sokat tudok bájitaltanból, de ha szeretnéd megoszthatom veled azt a keveset is amit tudok, James. - közöltem beszélgetőpartneremmel, mikor végzett a szövegeléssel. Ugyanakkor egy pillanatig még az önértékelésem is magasat ugrott, hisz sikerült visszaemlékeznem az előttem álló nevére. Persze azt még semmiképp sem vállalnám be, hogy szembe nézzek vele. Félek. Meg nem is tudom olyannyira jól viseli a szemkontaktusokat, mint például bárki más. Zavaró.
- Persze nem ígérhetek semmit, hisz mint mondtam, nem tudok valami sokat, ráadásul nem sűrűn szoktam elvállalni, hogy segítek, persze ha megkérnek szívesen, viszont felajánlani nem nagyon szoktam. Azt hiszem ez az alkalom az első kivétel. - mondtam, már-már szinte csak úgy magam elé. Közben a szemem mindenfelé vizsgálódott, viszont James-t előszeretettel kerülte el. Kicsit azt hiszem úgy éreztem, hogy bár ugyan azon az évfolyamon vagyunk, mégsem vagyok vele egyenlő szinten, meg mindenféle ilyesmi. Közben persze meg azon is gondolkodtam, hogy miben segíthetnék neki azért, hogy jobb legyen. Valóban nagyon kevés dolgot tudok bájitaltanból. Rengeteg dolog van még, amit meg kellene tanulnom ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy igen, konyítok hozzá egy amolyan alapfok szintig, most még viszont eléggé gyenge vagyok, azt hiszem.

[Szívesen.]

- Szívesen. – vágom rá automatikusan, s vonok vállat ugyanazzal a lendülettel.
   Pár pillanatra elveszik tekintetem a szőke tincsek kuszasága közt, de semmi több. Beszélni kezdek, de mindketten érezzük, hogy ez inkább csak udvarias csevej, vagyis részemről inkább panaszáradat, melytől eddig a környezetemben élők kilencven százalékát igyekeztem megóvni, ám most találtam egy szegény szerencsétlent, aki látszólag magányos volt, s volt is ürügyem megszólítani, így nyakába is zúdíthattam problémáim eme irányú forrását.
   Öööö… a megrovó, s elítélő rivallókat a szobámba kérem, köszöntem! Igen, csúnya módja ez a kihasználásnak, s szegény csaj tök ártatlan, pláne, hogy sosem beszéltünk, de ez van. Ilyen világot élünk. Az emberek kihasználják egymást, felesleges lenne áltatnom magam, vagy bárhogy máshogy tenni. Miért én lennék a kivétel, a jobb? Hiszen egy ember ide vagy oda, nem mindegy? Régen még meg akartam váltani a világot az ilyen emberektől. Ma már az ő életüket élem, s rájöttem, hogy kellemesebb, mint a reménytelen világmegváltó szerep.
   A lányra nézek a napszemüveg hálás rejteke mögül, ezúttal lélektükreim nem próbálom meg övéibe fúrni. Egyszerűen csak nem foglalkoztat annyira, és a szituáció sem kívánja meg, így inkább mellőzöm. Meg aztán szegény így is elég félénk, nem akarom ilyen bizalmas kontakttal még jobban megingatni vissza-visszatérő bizalmát.
- Jaj, hagyd már a felesleges szerénykedést! – legyintek hanyagul, s könyökömmel az egyik polcnak támaszkodok, először még kicsit bizonytalanul, de aztán, mikor már látom, hogy a könyvespolc stabil, rendesen ránehezedek. – Mindketten tudjuk, hogy ász vagy bájitaltanból, ennek ellenére az ajánlatodat nem fogadhatom el. – elmosolyodok. – De azért köszönöm, igazán rendes tőled, hogy így beáldoztad volna magad. – a bájos mosoly marad, csak, hogy ne vegye ki magát durván a visszautasítás.
   Igen. Nem fogadtam el. Hogy miért? Nos, ez roppant egyszerű, de inkább vegyük sorra a dolgokat. Először is totál nem ismerem a csajt, és ő sem engem. Ez az első beszélgetésünk, csoda, hogy tudja a nevem. Nem kérhetem tőle, hogy áldozza be a szabadidejét, csak mert én béna vagyok bájitaltanból, eleve ott a bibi, hogy mégis miért ajánlja fel önszántából? Pont nekem? Neki is ugyanúgy készülnie kell a vizsgáira, mint nekem, meg aztán ha még különórákra járnék hozzá, végképp nem lenne időm semmire. Utána… nem hiszem, hogy túl üdítő társaság lehet, mármint igen, nagyon aranyos lány, és rendes, de nekem ő… nem is tudom, túlságosan jó kislány. Úgy értem… biztosan mindenki ismeri ezt a skatulyát. A jó tanuló, rendes lányok, akik nem isznak, nem drogoznak, nem kefé… na szóval nem csinálnak olyan dolgokat, aminek apuci és anyuci nem örülnének. Igaz az is, hogy még nem ismerem kellőképpen Alyciát, és az előítélet gépezet súlyosan kattog, de ha csak ez áll rendelkezésemre, akkor ezt használom. Kész. Majd Cassius segít… na jó, ezt azért mégsem gondoltam komolyan.
- Neked is biztosan sokat kell készülnöd a vizsgákra. – artikulálok, s kezemmel beljebb tolok egy könyvet, majd lazábbra véve a stílust, kipróbálom, milyen lehet még jobban a szekrénynek támaszkodni… mondjuk kicsit háttal. Áh, igen, erről van szó, máris jobb! Öhm… ez mi?
   Hirtelen csúsznak ki kezem közül az irányításért felelős fonalak, s a súlyos, könyvekkel megrakott szekrénnyel együtt zuhanok én is, egyenesen a föld, ezúttal jobb híján az említett bútordarab felé. Kezem védekezőn emelem, s miután hatalmas robajjal földet értem, nem mulasztok el egy jó, kiadós káromkodást sem, melytől aztán egyből jobban érezem magam.
   Fürgén pattanok fel, a félrecsúszott napszemüveget megigazítom, majd szemügyre veszem a szekrényt. Azt hiszem ez nem túl jó.
- Csessze meg. – suttogom bosszúsan, s elnézegetném munkám eredményét még egy darabig, de hátunk mögül cipősarkak kopogása hallatszik. Fegyelmezett, lassú, szigorú léptek. Mindketten tudjuk, ki közeledik. Érzem, ahogyan arcomból kiszalad minden vér, s vele együtt szín. Nem gondolkozok.  Arra még szakítok pár másodpercnyi időt, hogy összekapjam a cuccaim, majd megragadok a lány kezét, és sürgősen a kijárat felé kezdem vonszolni.
- Gyere, futás! Ha elkapnak, minimum kétheti büntetőmunkát kapunk. – bár ha Crasso-n múlik, nekem kéthavit ad, csak, hogy kellőképp lefoglaljon, aminek persze kellőképpen örülnék is.
   Igen James! Ilyen béna is csak te lehetsz!
   Hogy Neehill most milyen büszke lenne rám!

[;Seraphin;]

;Seraphin;

- Majd ezernyolcszázhatvanhatban Slampos Lampert... ööö... jaj mit is? - Na most hangosabb voltam, Madame Cvikker, most biztos hangosabb voltam ezt elismerem, és értem is a pillantását, azt a haragosat, és én most próbálok szánakozó, bűnétmegbánó bárányként nézni magára, és most csak még szánakozóbb lettem, mert szerintem az előbb nem jött össze. Egy kicsit bűntudatom van. De most igazából dolgoznom kéne. Az öt oldal az nagyon sok. Pedig azt mondta Hollie, hogy nagyon jó témát kaptam, én meg mondtam, hogy persze, de mi az a Kviblitanács? Hát még nem hallottam a Kviblitanácsról? A tizennyolcadik és tizenkilencedik század legjelentősebb varázsellenes társaságáról, ami annyi merényletet követett el híres mágusok és boszorkányok ellen? Nagyon szaftos. Ezt mondta róla, csak hosszabban és úgy, ahogy a szemüveges, fonott hajú lányok szoktak beszélni, akik mindig a mellükhöz szorítják a könyveiket, és később fárad el a karjuk, ha jelentkezni kell. Amúgy ő is szép egy kicsit. A szája vagy a szeme, nem tudom, de lehet, hogy ott közötte, mintha lenne valami, ami jó, és szívesen nézem. Persze sose lesz olyan aki mindent megkap egy mosolyért, de nyugodj meg Hollie, nekem tetszel egy kicsit! Jaj, most ne piruljak el, most miért pirulok el? És ha a fejemet a könyvbe dugom, így rá a lapjaira? Ez határozottan jó ötletnek tűnik. És milyen hidegek ezek a lapok! Tintaszaguk van. Vagy papír. Sose tudtam megkülönböztetni a kettőt, de szeretem ezt. És milyen kellemes hangja van a lapoknak, ahogy gyűrődnek. Sisteregnek. Madame Cvikker! Kihúzom magam, és felé nézek, és ő felém néz, és én mentegetőzni szeretnék, mert tényleg nem akartam semmi problémát, de ő csak a fejét csóválja, és elkönyvelte megint, hogy engem nem szeret. Persze már ismer. Bár lehet, hogy nem is emlékszik rám egyáltalán. Mondjuk minden hónapban itt vagyok legalább kétszer-háromszor, vagy többször is akár. Vagy éppen csak benézek, és eszembe jut valami ami fontosabbnak tűnik, és fontosabb is. Talán. Mit is akartam?
Igen, persze! Slampos Lambert... itt is van. Milyen jó, hogy a fontos dolgokat kiemelik ebben a hosszú és unalmas szövegben. Ez megkönnyíti a dolgokat sokkal. Te jó ég, mennyi időt töltenék itt, ha ezt az egészet végig kellene olvasnom. Az legalább lenne mondjuk. Egy oldal az öt perc, mert közben biztos másra is figyelnék, és aztán értelmeznem kéne, és a fontosakat újraolvasnom. Amíg megkeresem, az megint legalább egy fél, meg az olvasás, olyan kettő, és az már majdnem nyolc perc. Negyven oldal az nyolcszor negyven, ami pedig háromszázhúsz, meg a három oldalnyi forrás, amiknek olyan fura régies a nyelvezete, és teljesen kiborít, hogy nem tudnak ésszerűen beszélni, de azért el kell olvasni, az megint lenne összesen vagy húsz. és az nagyon sok. Háromszáznegyven perc az legalább... öt és fél óra. Nekem ha annyit itt kell ülni, biztos, hogy hát nem tudom. Lehet, hogy Madame Cvikker hamarabb kiküld. De miért gondolkozok én ennyit ezeken? Hoppá! Jaj ne már! Nem elég, hogy lelöktem a papírstócot, és csörgött-zörgött, és mindenki idenézett, és mindenki meg akar fojtani, de most a szék is nyííííííííííííííííí, ahogy csúszik a kövön. És most megint, ahogy vissza...
- Mr. Holmes. - Nahát, mégis emlékszik rám. Ez valamilyen szinten kedves tőle. A pillantása már nem.  Tényleg nem. Sőt, ijesztő. De most vissza, mert
Slampos Lambert. Nagyon érdekes neve van ezeknek a régi embereknek. Mintha csak valami ifjúsági regényhez találták volna ki. És rólunk mit fognak majd gondolni? Nekünk nincs éredkes nevünk. A Holmes az nem érdekes. Az Edgar Holmes legalábbis. De Slampos Lambert ezernyolczszázhatvanhatban, ó igen felrobbantotta magát, és a Mágiaügyi Minisztert. Aki akkor ki is volt? Cor... Jaj hát ezt végig se olvasom, Cornelius Caramel, persze. Ki más? Ezt még én is tudom. Szóval
- Ezernyolcszázhatvanhatban szorosan átölelte Cornelius Caramelt, aki amúgy a Mágiaügyi Miniszter volt, itt Angliában és felroo... fel-robb-antotta, vagy fel-ro-bbantotta, nem, mert két ugyanolyan betű, nincsen, azt elválasztjuk, hát tényleg, fel-rob-ban-tot-ta. Így kell. - Én szerencsétlen itt susmorogok, és dirizsduruzs bele a világba, de tényleg nem akarom, de egyszerűen nagyon furcsa, ha nem mondhatom ki, mintha nem is mondtam volna magamban se, olyan furcsa. Erről amúgy sokat lehetne beszélgetni valakivel, csak biztos nem jutna eszembe semmi összeszedett, és mire leérnek ezek a dolgok úgy a fejemből, ide a nyelvemre, rá oda a hegyére, jaj akkora már annyira furcsa minden, és nem úgy táncol egyik se, ahogy forgatom őket, pedig én igazán szépen kérem mindegyiket. De most nem nem nem. Fejezd be a mondatodat Eddie. Legyél ügyes fiú. Ma még gyakorolni kéne a pajzsbűbájt, mert elkalandozol, és mire ideér az átok, megüt nagyon. Múltkor is nagyon rossz volt, hogy hátra repültem! Egy kicsit még fáj a vállam. - Fel-rob-ban-tot-ta önmagát ezernyolcszázhatvanhatban Cornelius Caramel akkori, angliai, Mágiaügyi Miniszterrel egyetemben.

Edgard Holmes

*Mindennek megvan a maga ideje, a maga helye, hangulata, formája, színe, szaga, íze, illata. A tanulásnak és a háborúnak is. Az árulásnak és a szökésnek nincs. Fel nem foghatom honnan gyűrűzött a diákság körébe ez az új mizéria, ez a tömeghisztéria, ez a divat, ez a hullám. Ahogy a Nimbusz 2000-res seprű terjed, úgy vette be magát az ősi falak közé ez a ragály is, szökjünk el valahova. Eltünedeztek a folyosókról a legbosszantóbb és legostobább diáktársak, megritkultak a termekben a fejek. Az egész hihetetlenül nevetséges, hiszen miközben próbálom felderíteni a szökések okát, bár csak amolyan mazochista érdeklődésként a jövő varázstársadalomtagjainak észbeli mozgatórugóiért, arra jutottam, hogy az ég világon semmi okuk megszökni. Senki nem kínozza őket. Egy-két diákincidensen még az állítólag elnyomott házak tagjai a kegyetlenebbek, mint az én fajtám, és elegendő csak a házak pontjaira nézni, alig előzzük meg a Hugrabugot. Nincs kivételezés, nincs terror. A háború mindössze néhány őrszem formájában szivárgott be ide, de példának okáért Crasso professzorral nyert az iskola, hiszen intellektusban meghaladja a más, „jó” oldalon álló tanáraink intellektusát és képességeit. Józan belátóképességen belül egészen biztosan. Ez a szököncség valami olyasmi, amivel Pottert és Weasleyt próbálják utánozni, a szórakozás egy, a számomra érthetetlen fajtája. Hallottam pusmogásokat arról, hogy hol lehetnek, de őszintén szólva, kit érdekel, hogy hol vannak? Majd ha lehetséges őket azon a helyen elégetni, megsemmisíteni, a beléjük szorult varázserőt pedig kinyerni valahogyan, hogy méltó kezekbe kerüljön, akkor majd érdekes lesz. Nekem is. Meg bárkinek, aki egy kicsit logikusan közelíti meg a helyzetet. Addig is, amíg nincsenek itt, nyugalom van ééés, ha egy kis szerencsénk, a tanárok levonják a pontokat tőlük szigorúan, amíg távol maradnak az óráktól. Ennyit a friss hírekről, amit érdemes volt átgondolni így, tanulás előtt.
A könyvtárban nem fogytak meg a fejek. Azok, akik eddig idejártak egy olyan ritka elit réteget képeztek, akik képesek voltak a gondolkodás alapvető műveleteire, és belátták, hogy addig rendben, hogy a felnőttek vívják a maguk harcait nemtelen eszközökkel, a hozzám hasonlók megbélyegzésével és belehúzásával, de az igazi érték még mindig a tudás. Aki tud, annak hatalma van. Akinek hatalma van, az megvédheti magát, vagy opcionálisan azokat, akiket szeret, de az ilyen idealizmus távolabb áll tőlem, hogy bármi más. A tudást pedig itt lehet elsajátítani, és ha már egyszer megtehetjük ezt, élni kell a lehetőséggel. Bár tudom, hogy nyilván a legtöbben csak a kötelező köreiket róják le rendszeresen, és valószínűleg egyedül az én könyvem került elő Tiltott Szekcióból. Fekete bőrborításán, rozsdás csatjain most azonban mégis tétlenül nyugszanak az ujjaim, fehéren derengenek ennek a saroknak a félhomályában, éppen negyed órája lobbant el felettem a fáklya, csípős füstjével betöltötte a gondolataimat, jelezve, hogy kifogyott belőle a varázs, ami életben tartotta a lángját. Annyira sötét azonban mégsem volt, a saját jegyzetemből olvastam, átismételve azokat a varázsformulákat, aminek a segítségével ez a súlyos kötet felnyitható, hiszen elég értékes tudást tartalmaz egynémely feketemágiákról ahhoz, hogy érdemes legyen olyan varázsszavakkal őriztetni, amiknek helyes kimondásukkal komoly koncentrációt igényelnek.
De most valahogy képtelenség koncentrálni, az erős latin hangzású szavak közé, a polc túloldaláról érkezve újra és újra befurakszik egy rossz kulcsszó. Slampos Lampert. Slampos Lampert. Mint egy rossz igézet, egy névadásában elkárhoztatott varázsige volna, felhangzik, mint egy rossz mantra, összerázkódom az utálkozástól, ahogy a szavak vonszolják magukat, de mégis, valahogy nosztalgikus. Tavalyi tananyag, nosztalgikus, amikor még alkímiát lehetett tanulni, és tisztább volt minden. Még a sárvérűek se voltak ennyire pimaszak.
Madam Cvikker felszólításának hatástalansága ösztökél arra, hogy felkeljek halkan, az egyelőre lezárt könyvet magamhoz fogva lépkedek át a könyvespolc mögött az ő oldalára, és a háta mögött egy pillanatra megtorpanva a megfelelő szavakat keresem, amivel felszólíthatnám a hozzá hasonló hugrabugost arra, hogy hallgasson, ha már egyszer a könyvtárban múlatja az időt, de ekkor megüti a fülem az a zagyvaság, ami felhördülésre készteti a precizitásom.*
-Ostoba!-*sziszegem felcsattanó suttogással, a téli hidegektől begyulladt torkomban rekedt és halk a hang, de azért hallani fogja ilyen közelről, a balomba fogott pálcámmal kirántom a kezéből a pennát, mielőtt leírná ezeket a történelemgyalázó sorokat.* - Cornelius Caramell, az előző miniszter akkor még nem is élt, amikor Lampert! Cormac Caramell, az őse volt az, aki felrobbant azzal az árulóval-*visszadobom mellé a pennáját, az se zavar, ha az ütődéstől kifröccsenő tinta összekeni az ő talárját.*
- Hovatovább megtennéd, hogy a könyvtárban csendben maradsz Holmes?

Folytatás INNEN

- Sokkal vagy kevéssel ne most állj neki keseregni -torkollja le hirtelen dühvel, még azt is hozzátenné, hogy akkor gondolkodott volna, amikor a folyosón rejtette el a holmit! A maga részéről ki se adta volna a kezéből, vagy a bűbájokkal teleszórt ládájában tartotta eddig, hiszen mégiscsak, sohse lehet tudni.
Ő a maga részéről vet még néhány szemrehányó pillantást Cellarral, de ezekkel már a jövőbe is tekint, fontosabb dolguk is van, mint marakodni, meg kell menteni azt a holmit!
- Amúgy szinted minek a kilincse lehet? Szoba, vagy fürdő? Esetleg egy szekrény? Nálatok milyenek a szekrények? -ő is agyalni kezd a formán, miközben fürgén, már amennyire Cellartól telik a fürgülés nekiindul a folyosónak. Most közel sem olyan lassan lépkedős, megfontolt, mint amikor lefele jöttek, sietne már, hogy kipróbálják az ötletet, ha már Cellarnak is megfelel az ötlet.
A határozott tempóban mindig egy kissé a fiú előtt jár, minden folyosón előre bepillant, hátha lát valakit menekülni a drágasággal, bárkit, aki rájuk néz és nyugtalanul viselkedik, sőt, még arra is jut ideje, hogy a kilincseket szemügyre vegye, ha már az útjukba akadnak bizonyos nyílászárók és ugyanígy a biztonság kedvéért megnézi az ablakkilincseket is, felhívva Cellar figyelmét a lehetőségre, hogy nem csak az ajtóknak van kilincse.
- Nem hiszem, hogy olyan sok memória kering szabadon a piacon. Amúgy az szerintem még ijesztőbb lenne. Valaki másnak az emlékei lennének az emlékezetedben, soha nem találnál haza, vagy ilyesmi - de azért a gondolat érdekes, több, mint érdekes. - Nem emlékszel, ja bocs, tudom, hogy semmire sem emlékszel, de majd nézz utána, hogy nem mondták-e a Mungóban, hogy valamilyen bűbájjal nem lehet-e javítani a memóriádon. Összekapcsolni az egy-egy napokat többre. Biztos lehet. Na itt vagyunk… napot!-köszön halkan a könyvtárba lépve, eloson oldalra a sorok között.

Christopher Price

Come closer if you dare

Már alig láttam a fáradtságtól, de muszáj volt befejeznem az esszémet, mert alig volt néhány nap a leadásig, és mindig jobb, ha előre leteszem a prof asztalára, mintha azon az órán adom be, amikor kéne, és ki kellene vinnem. Kevésbé feltűnő. Piszok nehéz témáról kellett írni, és minden tudásomat és figyelmemet igényelte, hogy egy elfogadhatót legalább kapjak erre a dolgozatra. Minden esetre annyi mázlim volt, hogy ma délután nem voltak itt sokan, így nem kellett a falak mellett közlekednem, annak reményében, hogy senkinek nem tűnök fel, ha szükségem volt egy könyvre.
Hátradőlve a székemben nekitámasztottam a fejem a háttámlának. Már igazán nagyon nem bírom sokáig ezt a kirekesztettséget, meg azt hogy folyton a hátam mögé kell néznem. Egyszerűen ez nem élet. Lehajtottam a fejem és elkezdtem dörzsölni a szemeimet. Egyszerűen csak azt akarom, hogy ennek vége legyen. Hol van Harry Potter? Hogy a fenébe szöktek meg a többiek?
Merlinre, csak lássam még egyszer a szüleimet, vagy bármit a kastély újabban rideg falain kívül. Miért ekkora probléma, hogy mugglik a szüleim? Mit tettek ők Tudjuk-ki ellen? Mit tettem én?
Egyik kérdésre sem tudtam válaszolni, pedig nagyon akartam. Hónapok óta foglalkoztatott ez a dolog. Sőt, ha őszinte akarok lenni, évek óta - azóta, hogy először lesárvérűztek. Mikor megtudtam, hogy mit jelent nem tudtam mást csinálni, csak bőgni. Milyen szemét képes valakit elítélni a származása miatt? Hát akkor még sejtésem se volt róla, hogy egyszer ezért már nem csak csúfolni fognak, de bűnözőnek, vagy inferiornak tekintenek majd. És milyen társadalom az, ahol a származásomért lecsuknak? Nem is akartam már annyira ide tartozni. A bizonyítási vágyam is eltűnt. Minek produkáljam magam olyanoknak, akik sosem fognak elismerni. Letettem a tollam és félretoltam a pergamenem, már a maradék kedvem is elment az esszéírástól. Miért hajtsam túl magam? Teljesen mindegy, hogy mikor adom be, egyszer úgyis kiszednek majd a tömegből. Lényegtelen, hogy most vagy később.
Becsuktam magam előtt a könyvet és ráhajtottam a fejem. A szemem már kiégett a helyéről, és éreztem, ahogy könnyezni is kezd. Persze csak az olvasástól…
Hülye vagyok, még magamat sem tudom becsapni. Az olvasásnak vajmi köze van csak a sírásomhoz.
Bárcsak lenne legalább valaki, aki még hozzám szól, akinek nem szúrja a szemét, hogy létezem.

[Louise C. Lott]

Louise C. Lott

Yep, awkward as always

Már egy ideje a könyvtárban rostokolok, az oka pedig nagyon egyszerű: itt van csönd, na meg könyvek. Az itt töltött idő magyarázata már sokkal kevésbé pozitív, legalábbis a mai napon. A közeljövőben le kell adjak egy dolgozatot, méghozzá Rúnaismeretből és úgy terveztem ma megírom, de mint kiderült nem csak nekem vannak ilyen kötelezettségeim. Jó... ez elég egyértelmű, hisz van rajtam kívűl legalább nyolcszáz diák az iskolában, ebből legalább 30, aki arra az órára jár, amire én, DE, és ez itt egy nagy de, mint kiderült nem csak az ötödik, de a hatodik évfolyamnak is beadandó dolgozata van, természetesen ugyan abból a tantárgyból. Hogy ezt honnan tudom az lényegtelen, bár az információ megszerzésében segített a tény, hogy Irma Cvikker, a szigorú könyvtáros hölgy titokban édesszájú, nálam pedig teljes véletlenségből szokott lenni egy-egy doboz eperkrémmel töltött csoki bon-bon... de persze csak teljesen véletlenül.
Ami még kiderült a mai nap, hogy egy hatodikos diák pont azt a könyvet vette ki, amire nekem is szükségem van. Először nem problémáztam a dolgon, hiszen mire a jó memória, ha nem arra, hogy felidézzem a dolgokat, de, és ma bosszantóan sok de-be ütközöm, van egy bekezdés, ami már kerek egy órája nem jut eszembe, azóta pedig itt ülök egy asztalnál és újra és újra felmondom az egész oldalt, sőt már lassan a fejezetet is, oldalszámmal együtt, kivéve azt az öt mondatot, amire jelen pillanatban szükségem lenne. Az egy óra alatt kétszer álltam fel, hogy ismét megnézzem a helyén van-e már a könyv, de mindannyiszor vissza kellett kullogjak a helyemre, természetesen az olvasmány nélkül. Már ott tartok, hogy a szemem is rángani kezdett, ami azt jelzi, hogy egyre frusztráltabb leszek az információ hiánya miatt. Az pedig csak ront rajta, hogy nem jut eszembe, noha olvastam már.
Itt felmerülhet a kérdés, hogy mégis miért nem megyek oda, és kérem el egy pillanatra az illetőtől a könyvet. A válasz pedig erre is igen egyszerű: mert mugli származású. Ha ezt pár éve mondanám akkor joggal mondanának egy vér centrikus tapló vagyok, de - kezd már elegem lenni a de-ből - ez manapság nem így van. Ha te magad mugli szülőkkel rendelkezel az egyenlő a teljes kirekesztéssel és azzal, hogy szinte emberszámba se vesznek, nem is beszélve a tényről, hogy félelemben kell élj, hisz bárki bármikor azt csinál veld amit akar és senki sem fog egy arcrezdülést sem pazarolni rád. Ám ha nem vagy az, mégis szóba állsz a "fajtájukkal" hasonló sorsa fogsz jutni, nekem pedig érthető okok miatt nem fűlik hozzá a fogam.
Ám - nem, nem de - eljutok arra a pontra, mikor a józan eszem és a logika elhomályosul és átveszi a helyét a számomra olyan jól ismert kényszeresség. Felállok az asztaltól, és könnyű, de gyors léptekkel indulok meg. Tudom hova kell menni, mert már kétszer megfordult a fejemben, hogy hasonlóan cselekszem, de akkor még jelen volt az életet mentő logika. Végig megyek néhány magasabb könyvespolc között, kétszer jobbra, majd balra fordulok és megérkezem. Egy pillanatra megállok, és körül nézek, na nem azért, mert annyi lélekjelenlétem van ebben a pillanatban, ez egyszerű megszokás. Arra leszek figyelmes, hogy a keresett lány az asztalon fekszik, előtte a csukott könyvvel!! Hát ezért kell elviselnem a tikkelő szemem? Már majdnem oda indulnék, hogy arrébb tegyem és elvigyem a könyvet, de végül a túlzott óvatosságom megakadályoz. Végül a lehető leghalkabban közelítem meg az asztalát, majd tőle jobbra megállok, és óvatosan elkezdem kihúzni alóla a könyvet. Nagy igyekezetemben, hogy mindezt észrevétlenül tegyem, fel sem tűnik, hogy nem alszik, hanem zokog. Nos igen, így jár az ember, ha gyakorlata van a bosszantó zajok kizárásában.

Christopher Price

Creepy?! Hell yeah!

Egy hatalmas barom vagyok, egy hatalmas barom! Próbáltam abbahagyni a sírást, de nem ment. Így jár az, aki túl sokáig folyt vissza valamit – már többször is tapasztaltam. Mégis vagyok akkora hülye, hogy újra és újra beleesek a saját hibámba. Az érzelmekkel sosem voltam jóban – mindig is megfoghatatlanok voltak számomra, nem értelmezhetőek.
Egyszer csak éreztem, hogy elindul a könyv a fejem alól, valaki ki akarta húzni. Már tudtam, hogy bajban vagyok, valaki biztos meghallotta, hogy sírok és most vagy megátkoz, vagy kapok négy hatalmasat a könyvvel. Rémültem ugrottam fel a székemből, ami így hangos nyikkanással koccant a falnak, és egy másodperc alatt rászegeztem a pálcám az illetőre. A létfenntartási ösztönöm felülírta a logikám. Ha bántani akar, ahhoz előbb le kell fegyvereznie.
Meredten szegeztem a varázspálcám Chrisre és vártam a reakcióját. Nem ismertük egymást közelebbről, de volt néhány közös óránk ebben az évben, és bár semmi jelét nem mutatta annak, hogy megvet, mégsem bízhattam benne.
- Mit akarsz? Miért értél hozzám? Meg akarsz átkozni? Nem hittem volna, hogy te is sárvérű gyűlölő vagy – támadok neki és eggyel közelebb léptem hozzá, bár a bátorságot nem tudom honnan vettem mindehhez. Remegett a kezem, a könnyeimtől alig láttam, a pulzusom pedig az egekben volt, és ehhez még dübörgött a vér a füleimben. Kész voltam a legkisebb rossz mozdulatra is villámgyors átkozásba kezdeni, és tudtam, hogy ez előnyömre válhat, ha tényleg arra kerül a sor. Hiszen a nyúl mindig gyorsabb, mint a róka.
A másik remegő kezemmel felnyúltam és megtöröltem a szemem meg az orrom, mert zavart a koncentrálásban. Idegesen néztem hol Chrisre, hol magam köré, hiszen bármelyik percben megjelenhet valaki, és akkor már esélyem se lesz. Ezt gyorsan kell elrendeznem. Fussak inkább? Nincs messze a következő polc, talán elérném mielőtt előveszi a pálcáját, plusz az enyém a meglepetés ereje, amivel mindig előtte járhatok. Jó kérdés.

[Louise C. Lott]

Louise C. Lott

Yep, awkward as always

Azon meg sem lepődöm, hogy már megint ilyen szituációba kerülök, hiszen nem is én lennék. Ellenben a reakció, amit kiváltott az adott helyzet a lányból, kissé meghökkent. A komolysága és a feszültség, ami szinte oxigén helyett kavarog körülöttünk rám is átragad és hamar bekattan a belső kapcsolóm. A hirtelen mozdulataira nem is tudok reagálni vele egy időben, így még mindig a könyvön van a kezem, amit most lassan felemelek a levegőbe, majd hátrálok egy lépést, leengedem magam mellé a kezeim és figyelek.
Nyilvánvaló, hogy fél, annyira szorítja a pálcát, hogy az ujjai elvörösödnek, a merev testtartása, az enyhén verejtékező homlok és a vér, ami az arcába szaladt és kissé pirossá színezte a fülével együtt hamar elárulja, noha ez a sírás oka is lehet, de az enyhén remegő kéz minden kétségem eloszlatja. Na meg persze a rám szegezett pálca is elég árulkodó jel. De nem csak most járja át a félelem, valószínűleg az iskolában töltött minden percében feszült, körbe tekintget és nem lankad a figyelme. Persze nem hibáztatom, az ő helyzetében én sem tennék másképp. A tény, hogy a falnál foglalt helyet szintén azt sugallja, hogy nem érzi magát biztonságban, fél, hogy valaki hátulról megtámadja.
Ahogy farkasszemet nézek a lánnyal elég néhány pillantás, hogy biztos legyek a gondolatmenetem igazságtartalmában, hisz a szeme mindent elárul. Nem is pazarlom az időm, hogy a pálcámért nyúljak. Egyrészt, mert nincs bennem szándék, hogy valóban használjam, másrészt mert nem tartok tőle, hogy megsebezne. Bármennyire is titkolja, elég egyértelmű, hogy intelligens, ez az iskolában való mozgásáról is lesüt, arról nem is beszélve, hogy régebben az órákon előfordult, hogy bebizonyította ezt. Így abban is biztos vagyok, hogy tisztában van a ténnyel, ha engem itt és most megátkoz, azzal a saját halálos ítéletét írja alá. Persze nem azért, mert én olyan nagy presztízzsel rendelkezem az iskolában, egyszerűen azért, mert ha harcképtelenné akar tenni komolyabb átkot kell használnia. Az pedig vagy sebet hagy, vagy mozgásképtelenné tesz, és bármelyik eset is következik be, ha rossz ember talál meg - amire manapság elég nagy az esély - kérdezősködni kezd, én pedig a saját irhám fogom menteni, méghozzá gondolkodás nélkül. Végül arra jutok, hogy a legjobb lesz ha nyugodt hangon elmagyarázom, hogy mégis milyen kellemetlen szituációt teremtettem megint, lehetőleg még azelőtt, hogy valaki meglásson minket, de legfőképp engem.
- Nos, ez egy vicces történet... lehetne, ha épp nem élnénk meg. Amit akarok az a könyv százhatvanadik oldalán lévő, harmadik paragrafus első öt mondata -  kezdek bele az első kérdésére való válaszolással, miközben a könyvre tekintek és legyőzve a szinte elviselhetetlen késztetést, hogy felcsapjam a könyvet és elolvassam folytatom - Valamint azért értem hozzád, mert borzasztó a kézügyességem és nem tudtam anélkül kioperálni alólad a könyvet, hogy ezt elkerüljem, noha nem volt szándékos, soha nem tennék ilyet. A felvetés pedig, hogy meg akarlak átkozni, már magában nevetséges, hisz ha ez lett volna a szándékom már megtettem volna amikor az asztalon hasaltál. Gyűlölni pedig nem gyűlölök senkit, egyrészt mert felesleges, másrészt pedig nem érzek késztetést ennyi energiát fektetni valamibe, ami nem érdekel, de köszönöm, hogy ezidáig nem feltételezted - fejezem be a kérdés sorozatra a feleletem, majd szusszanok egyet és megállom, hogy ne hátráljak tovább, annak ellenére, hogy Louise fenyegetően közelebb lépett.
Átgondolva nem vagyok benne biztos, hogy a hangnemem megfelel a jelenlegi szituációnak, de persze ez nem újdonság, és mindig csak a végszó után jut eszembe ezen morfondírozni. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy átnyújtsak egy zsebkendőt - remélem a szüleim büszkék rám (persze tudom, hogy nem) hogy még ilyen helyzetben is felüti a fejét a jó neveltetésem - de aztán hamar meggondolom magam, hisz az a zsebemben való turkálással járna, ami kellemetlen dolgokhoz vezethetne, például felém szóródó átkokkal, meg ilyenek. Ahogy a lány körbe tekint nekem is hamar eszembe jut, hogy szorít az idő, és egy enyhén szorongó érzés fog el mikor arra gondolok mi lesz ha valaki ide talál, abba pedig bele sem tudok gondolni ő mit érezhet. Pont ezért nem is szólalok meg többet, csak a lehető legnyugodtabb tekintetemmel fürkészem az övét, időt hagyok, hogy összeszedje láthatólag szétszórt gondolatait és megfontolja, amit az imént mondtam.

Christopher Price

Another weirdo

Miért nem szólal már meg? Még mindig remegő kézzel bámultam, ahogy Chris felemelte a könyvet és hátrébb lépett egyet. Miért ilyen lassú? Éreztem, ahogy bennem még mindig száguld az adrenalin, tettre kész voltam. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított vadállat. Erős túlzással, mert a lélekjelenlétem, messze volt a vadállati ösztönösségtől, még ha egy pillanatra ez fel is ütötte a szikráját. Ráadásul még Christophert sem sikerült megrémítenem, sütött róla, hogy nem vesz komolyan. Szánalmas vagyok. Komolyan, lassan már lealacsonyodok arra a szintre, ahol jogosan jár a sárvérűzés. És mégis mit hittem, esélyem nem lenne megátkozni, vagyis az éppen lenne, de aztán? Hamarabb kapnának el, minthogy eljutnék a klubhelyiségig, és azok elől nem lenne menekvés…
Nézem, ahogy leengedi a könyvet és tovább szemez velem. Csak tudnám, mire gondol. Nem lankad kicsit sem a figyelmem, de mindeközben van időm végignézni rajta is. A testtartása nem támadó, és lehet, hogy miattam mozog ilyen lassan. Nemtörődöm, lezser, bár egy leheletnyi gondterheltség azért az ő arcára is kiült. Hát, végül is nem életbiztosítás a közelemben lenni. Bár, ha ezen múlna, talán hazudnám azt, hogy én kerestem a bajt. Ha ezen a ponton meglát minket valaki, nekem úgyis mindegy.
- Nos, ez egy vicces történet… lehetne, ha épp nem élnénk meg. Amit akarok az a könyv százhatvanadik oldalán lévő, harmadik paragrafus első öt mondata – feleli végre és közben a könyvet bámulja. Egy picit megnyugszom attól, hogy csak a könyv kell neki, de ettől függetlenül a pálcám rajta marad. Nincs az Merlin, amiért ennyi előnyt adnék valakinek, akiben nem bízom. - Valamint azért értem hozzád, mert borzasztó a kézügyességem és nem tudtam anélkül kioperálni alólad a könyvet, hogy ezt elkerüljem, noha nem volt szándékos, soha nem tennék ilyet. – Miközben beszélt a hangsúlya furcsa lett, vagy csak beképzeltem. Minden esetre nem tetszett. Mi az, hogy nem nyúlna hozzám? Utálom a kétféle képpen értelmezhető beszélgetéseket. - A felvetés pedig, hogy meg akarlak átkozni, már magában nevetséges, hisz ha ez lett volna a szándékom már megtettem volna, amikor az asztalon hasaltál.
- Bi-biztos? – kérdezem elfojtott hangon és rögtön körül is nézek. Kezd teljesen lelohadni a kezdeti sokkom, de a figyelmem nem lankad, ugyanis nem felejtettem el, hogy a székem hangos csattanással ütközött a falnak. Hatalmas mázli kéne ahhoz, hogy ezt senki ne hallja meg. - Gyűlölni pedig nem gyűlölök senkit, egyrészt mert felesleges, másrészt pedig nem érzek késztetést ennyi energiát fektetni valamibe, ami nem érdekel, de köszönöm, hogy ez idáig nem feltételezted. – Leengedem a pálcám és csak nézem, ahogy Christopher engem néz. Nem gyűlöl. Az éberségem mellé bekúszott az elfojtott vágy is aziránt, hogy vége beszélgessek valakivel, hogy végre valami emberi kontaktus érjen. Néhány kedves szó, egy kézfogás, bármi. Chris tekintete nyugodt volt, és fürkésző, egészen kedves. Vagy legalábbis én beleképzeltem, mert jó érzés volt beleképzelni. Tudtam, hogy butaság ilyenekre gondolni, meg önzőség is, de örültem, volna, ha csak leül mellém és együtt tanulhatok vele. Nem voltam ilyen közel senkihez, az ebédeket leszámítva, de ott a feszültségtől alig bírtam enni, nem hogy azzal foglalkozni, hogy ki ül mellettem. Chritopher lezser tartása már egészen hívogatónak tűnt, bármit megtettem volna néhány elejtett mondatért, sőt azt hiszem már az eddigiekért is hálás voltam.
- Ne haragudj – mondom neki, és megállapodik rajta a tekintetem. Közelebb lépek hozzá, szinte öntudatlanul. Az eszem fel sem fogta, hogy mennyire közel, igazából vonzott, hogy még nem hagyott itt. Tudtam magamról, hogy szánalmas vagyok, de attól, hogy megöleljem és tovább bőgjek csak az tartott vissza, hogy nem akartam őt bajba sodorni. Etikett, meg olyanok, hogy nem ölelgetünk idegeneket, már nem léteztek a szótáramban. – Fi-figyelj… nem lenne kedved itt tanulni? Nem akarlak bajba keverni, elég, ha csak az asztal másik felére ülsz, csak… csak nem akarok egyedül lenni – suttogom, miközben felnézek rá, és igyekszem bevetni a régi trükkjeimet, amikkel fiúkat nyertem meg magamnak. Enyhén elvette a flört élét a remegésem, meg a könnyes arcom, de reméltem, hogy elég szánalmasnak nézek ki, hogy megsajnáljon. – Ha-ha valaki meglát, hazudom azt, hogy muszáj volt leülnöd ide, mert nálam volt a könyv, és… és hogy sietned kell, vagy valami! Csak ülj le, léci…
  

[Louise C. Lott]

Louise C. Lott

Yep, awkward as always

Úgy tűnik sikerül hatnom Louise józan eszére, amit a félelem eddig elködösített, mivel végre leengedi a pálcát. Bevallom őszintén, annak ellenére is hogy tudtam, nem jelent rám fenyegetést és ezt logikával alá is támasztottam, meggyőzve magam, feszélyezve éreztem magam eddig a pillanatig. Senki sem szereti, ha mutogatnak rá, főleg nem akkor, ha ez egy pálcával történik és az illető egy rettegő, lelkileg kissé fáradt boszorkány. De most, hogy ez a probléma is elhárul foglalkozhatok a többivel, mert ugye nem én lennék ha nem lenne még több.
Az imént még fenyegetőző boszorkány eljut a bocsánatkérésig, noha én vagyok az, akinek inkább ezt kéne tennie. Ha itt elválnának útjaink akkor azt mondhatnám, hogy ez a kellemetlen szituáció, amit mint mindig én magam hoztam a fejemre, igazán pozitív kimenetelű. Ám korán sem mondhatom ezt. Ahogy a tekintete megállapodik rajtam biztatóan elmosolyodok, és próbálom összeszedni a gondolataimat, amivel hamar megszabadulok, de ezzel egy időben Louise közelebb jön. A közelebb alatt pedig NAGYON közelt értek.  Amúgy sem kezelem jól, ha belemásznak a személyes teremben, de az csak ront a helyzeten, hogy az illető egy jelenleg érzelmileg instabil, az imént fenyegetőző pálcás hölgy. Arról nem is beszélve, hogy a könnyes arca és a remegő hangja kísértetiesen emlékeztet az anyámra, még ha nincs is igazán hasonlóság közöttük, egyszerűen csak a lelki állapota és a neme elég, hogy halovány körvonalak jelenjenek meg az arcáról és fel-fel villanjon néhány emlék. Ezt pedig már igen régóta nem történt meg, még ha törekedtem is rá. Csak egy pillanatra találkozik a tekintetük ahogy felnéz rám, de nem habozok tovább és azonnal hátralépek.
Dehogy lenne kedvem, normális vagy??  Hangzik a fejemben hangosan és tisztán, és már a kép is előttem van, ahogy sarkon fordulok a könyvvel a kezemben és eltűnök a polcok között, ezzel elkerülve minden további atrocitást és a kockázatot, hogy elveszítem a jelenleg nyugalmas, feltűnésmentes életem. Valamiért mégis egészen más csúszik ki a számon.
- Ha nem szegezed rám többet a pálcád, esetleg -bököm ki, majd azzal a lendülettel megfordulok, és elindulok egy távolabbi asztalhoz, ahol aztán leülök.
Ezalatt a pár pillanat alatt annyiszor átkozom el magam, amennyiszer ember még nem tette és legszívesebben a kezemben lévő könyvvel csapkodnám magam halálra. A hülyétől kezdve, az életképtelen idiótán át, az ostobáig mindent elmondok magamra, hiszen az is vagyok. Mégis mi ütött belém, hogy minden józan észt félre téve ilyesmit csinálok? Természetesen nem hatottak meg a lány szavai, erről szó sincs, de akkor mégis mi késztetett ezeknek a még mindig keserű ízt hagyó szavaknak a kimondására? Csak pár pillanat elég arra, hogy felfogjam, megint az az átkozott, beteges kíváncsiságom sodor bajba. Noha még igazán nem tudatosult, de az agyam úgy értelmezte a lány előhozott olyan emlékeket, amik eddig mélyen el voltak temetve és más nem tudta felszínre hozni. Ezzel a lendülettel pedig úgy döntött önálló lesz és megragadja a lehetőséget, hogy kielégítse a belső késztetést az eddig elérhetetlen tudás megszerzésére.

Christopher Price

Awkward?! I don't care untill you stay...

A szánalmas kérésem után nem tudtam mást tenni, muszáj volt fenntartanom a reményvesztett sírdogáló lány látszatát. Legalábbis szerettem volna ezt elhinni, kétségbeesettül szerettem volna. A valóság viszont úgy vágott pofán, ahogy arra számíthattam is volna, amikor Chris kihátrált. Ez nem látszat, a szánalmasan sírdogáló lány rohadtul én vagyok. Sőt, már annyira szánalmas vagyok, hogy néhány plusz percet sem sikerül kicsikarnom ebből a srácból. Az arckifejezéséből meg tudtam mondani, hogy gondolkozik, és nem volt nehéz kitalálni, hogy min. Nyilván azon, hogy mivel rázhatna le. Mégsem érdekel, mert kapaszkodok valami másba az arcán: a mosolyába. Bár nem feltétlenül barátságos, és végképp nem boldog, azért mégis csak egy mosoly. Egy mosoly nekem.
Leírhatatlanul éreztem magam abban a pillanatban. Egyrészt szégyelltem magam, amiért ennyire mélyre süllyedtem, és nem voltam elég erős, másrészt viszont boldognak éreztem magam egy percig, ami aztán emlékeztetett rá, hogy most is csak naivan bemesélek magamnak valamit. Nagybetűkkel a homlokomra süthettem volna, hogy szánalmas.
Csak néztem Chris arcát és próbáltam az eszembe vésni a mosolyát, ami mintha halványodott volna egy picit, a szemei pedig merengővé váltak, ahogy beléjük néztem. Szép szemei voltak, zöldek.
- Ha nem szegezed rám többet a pálcád, esetleg – mondta hirtelen és elsétált mellőlem a következő asztalig. Én pedig csak álltam, újra sokkos állapotban és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy maradt. Nem tudtam miért, de maradt és ez sokat jelentett nekem. Nem értettem a logikáját, és fogalmam sem volt a szándékairól. Egészen odáig tudtam követni, amikor biztos voltam benne, hogy itt hagy, az logikus lett volna. Senki nem szeret hősködni, és neki megadatott az a mázli, hogy viszonylag békésen ellegyen, szóval nem is kellett hősködnie. Aztán jött a merengés és végül maradt.
Megráztam a fejem és egy utolsó körbepillantás után visszaereszkedtem a székembe, ami még mindig el volt csúszva, de nem mertem megmozdítani. Helyette inkább csak bámultam, ahogy Chris olvas. Vajon mikor lettem ennyire szánalmas? Komolyan, még csak nem is mellettem ül, de már ez a távolság is elég ahhoz, hogy egy picit enyhítsen a magányomon. Az elmúlt három-négy hétben már kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök, folyamatosan be voltam zárva a saját gondolataim közé, amik egyre depresszívebbek és lemondóbbak lettek, és ettől belekerültem egy ördögi körbe. Nincs baj azzal, ha valaki óvatos, meg körültekintő, de amilyen szintre jutottam az elkeserített, és ettől minden csak rosszabb lett. A bizonyítási vágyam és a józan eszem hanyatlóban volt, ami csak még nagyobb óvatosságra ösztönzött. Éreztem, ahogy lassan megbolondulok, és ez ellen bármit megtettem volna.
Bámultam Christ és a dolgozatom megint háttérbe szorult. Nem tudtam mit mondjak neki, de bármi áron meg akartam szólítani.
- Miért maradtál végül? – csúszott ki a számon egy suttogás formájában, és bár először idiótának érzem magam, utána már reménykedem benne, hogy meghallotta. Meg abban is, hogy csak ő hallotta meg.

[Louise C. Lott]

Louise C. Lott

Yep, awkward as always

Ha úgy tekintenék a lényemre, mint egy nagy számítógép - ami nem mondom, hogy nem fordult még elő - akkor az érzelmeknek csúfolt, hátráltató impulzusokat bátran nevezhetném bug-nak. Ezeket sokszor sikerül kiküszöbölni a logikával és így minden mattul fut tovább, de amikor nem, akkor következik be, hogy hibát követek el. Na most egy hatalmas bug-ba futottam, ráadásul olyanba, amit eddig nem sikerült megoldanom.
Végül kínomban kinyitom az előttem heverő könyvet és a keresett oldalra lapozok, elolvasva a szükséges paragrafust, de mondanom sem kell feleslegesen. Nemcsak nem fogom fel amit olvasok, de biztosan érzem öt perc múlva nem tudnám felmondani. Kissé bosszant, hogy ennyi elég a teljes agyműködésem tropára vágására. Ezzel a kísérlet, hogy eltereljem a figyelmem az iménti hatalmas baklövésemről egyenlőre csúfos kudarccal végződik, ennek ellenére tovább bújom a könyvet, mivel ezzel elkerülöm, hogy ránézzek az imént helyet foglaló probléma forrására.
A józan eszem már rég azt üvölti, hogy tűnjek el, de még mindig ott van a kíváncsiságból fakadó, maradásra késztető hang és nagyon meggyőző. Vajon ha tovább maradok Louise közelében felbukkannak újabb emlékek? Esetleg tisztábban fogom látni őket és meg is maradnak? Csak ő váltja ki ezt, vagy bárki megfelelne? Vagy csak teljesen véletlen, hogy éppen most jutottak eszembe a múltam részletei és nincs is kapcsolatban a lánnyal? Annyi kérdés cikázik a fejemben, hogy hiába az ösztön és a logikus gondolkodás, a belső kényszer sokkal hatalmasabb nyomást helyez rám és így maradok. Maradok, mert jelenleg ez az egyetlen mód, hogy kiderítsem a választ ezekre a belülről, szinte savként maró talányokra.
És akkor elhangzik, amitől kissé tartottam, hogy elfog. Tényleg muszáj tovább feszegetned a dolgot, nem elég, hogy itt vagyok? Szívesen kimondanám ezeket a szavakat, de tisztában vagyok vele, hogy nem a lány hibája, legalábbis nem teljesen, ami most épp történik, sokkal inkább az én beteges jellemem a probléma okozója. Ezért bármennyire is szeretném, nem vesztem el még jobban a nyugalmam - már ha beszélhetünk most ilyesmiről - és nem fogom rajta kiélni az indulataim.
Egy ideig nem tekintek rá, a száz válaszlehetőség közül, ami végigfut az agyamon, megkeresem azt, amit a legjobbnak gondolom, majd ránézek.
- Nem tudom - formálom meg végül a szavakat, őszintén és egyszerűen. Ezen nincs mit ragozni, én magam sem találok semmilyen logikus magyarázatot a viselkedésemre, és bármennyire intelligens is a lány kétlem, hogy jobban tudná elemezni a szituációt, mint én. Meg amúgy sem stílusom másra bízni ezeket a dolgokat, főleg nem, mivel ez a múltam kiteregetésével járna, és ahhoz a legkevésbé van kedvem.
- Inkább arra válaszolj, te miért kértél meg, hogy maradjak és miből gondoltad, hogy hajlandó lennék kockáztatni a saját biztonságom, csak mert egy könnyes szemű tinilány megpróbál hatni a jóindulatomra - terelem el a szót az ő motivációjára, remélve, hogy ha kapom némi információt bármiről, ismétlem bármiről, ami nem foglal magában az érzelmi világomról semmit az agyam egy kicsit helyrerázódik. Nem sértésnek szántam sem a kérdést, sem a hangnemet vagy épp a megfogalmazást. A lehető legnyugodtabb, semleges hangon adom elő, amire kíváncsi vagyok, vagyis egy részét és közben nem emelem le róla a tekintetem.