+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Fűz a tó keleti partján
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Fűz a tó keleti partján  (Megtekintve 13768 alkalommal)

Jason MacKiney
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2014. 06. 03. - 17:40:47 »
+1

Kedves? nem tudom, én magamról nem szoktam ezt állítani. Meg nem is nagyon hallottam még, hogy bárki ezt állítaná, de ha ő így látja, nem én leszek az, aki megcáfolja. Egyébként is, néha sütkérezhetek abban a tényben, hogy van, aki nem próbál elkergetni maga mellől. Igen, ez az év körülbelül egyetlen, hatalmas futás volt, semmi más. majd pihenek, ha… Nos, ha majd kitört a nyári szünet. De addig dolgom van. Túlélni. Egyszerű kis célkitűzés, igaz-e?
– Próbálkozom – vigyorodom el inkább, hogy adjak némi pozitív benyomást is. Nem vagyok pedig az önmagát emésztő típus, ezért is eszek rendszeresen, hogy a gyomrom ne eméssze el magát. Na jó, rossz poénok tárháza, visszakanyarodni, vissza a helyzetünkhöz. Furcsa módon könnyen kalandozik el az agyam ezen a napon mindenfelé. Az egyik pillanatban még itt van, aztán elkóborolt a Karib-tengerre vadászni különböző kalózokra, meg fene tudja, még mikre… Tessék, látják? Nem lehet számítani rá, hogy a hátsóján maradjon öt nyomorult percig.
Látom, hogy megijed, és egyetlen, számomra még félelmetesebb pillanatra, ez örömmel tölt el. Örömmel, hogy most én váltottam ki másból félelmet, örömmel, hogy most, ha csak egy pillanatra is, de én lehetek a másik felén annak, amit kapni szoktam. Aztán elszégyellem magam – sőt, rossz szó, egyenesen megundorodom magamtól, és szívem szerint hánynék egyet. Nem vagyok ilyen… ugye?
– Öröm találkozni veled, Mona – mondom, és nem fűzöm utána a kikívánkozó bocsánatkérést egy pillanatnyi, furcsa érzelem miatt. És ami azt illeti, ha nem szégyellném magam, talán megérezném, hogy tényleg örülök a találkozásnak. Kaeton soha nem értette meg igazán, milyen az, ha az ember szekálják mások. Ő erős varázsló – már a korához képest –, népszerű a maga kis körében… de most találtam valakit, aki megérti, ahogy arra a következő szavai is utalnak.
– Nem kellene így lennie – mormolom magam elé, neki szánva a szavakat, vagy a világnak, abban nem vagyok biztos. Most aztán én is elkezdek enni, és az ételtől fel is vidulok. Tessék, csak z kellett, már le is huppanok a lány mellé. – Békés hely ez. Már ha a fa nem éppen depressziós…
Naplózva

Mona Harington
Eltávozott karakter
*****


[[ mezítlábas furalány ]] - ötödik évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2014. 07. 06. - 13:00:14 »
+1

~ bús lombú fák ~


Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen.
A szellő fel-feltámad. Meglengeti egyik lelógó hajtincsemet, megsimogatja arcom pírját. Hunyorogva nézek a víz tükrére, a Nap sugarai vakító tökéletességgel változtatják át a zöldes tavat arany tengerré. Fehér, aranyló, és világító, mintha csak a mennyország puha talaja hullámozna előttem.
Ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget.
Apró vattapamacsok úsznak a fenti tavon. Olykor elidőznek az óriási tűzgolyó előtt, így az aranytenger egy kis időre visszaváltozhat zöldes tavacskává.
S kékje lehervad, lenn a tavaknak, lenn a tavaknak, s tükre megárad.
Egy bogár száll a térdemre. Egy ronda, aprócska bogár. Szárnya majdnem elfedi teljes testét. Hatalmas szemeivel rám néz, és azt mondja: Mona, vigyázz magadra. Pislantok egyet, oldalra biccentem a fejemet, s megfigyelem az apró pöttyöket a szárnyai alatt. Miféle csodalény vagy te? Talán egy tündér? Nem válaszol, csak elrepül.
S tükre megárad, jöjj be a házba, jöjj be a házba, vesd le ruhádat. Vesd le ruhádat, már esik is kinn.

Ráharapok egy meggydarabkára. S hol van az almadarabka?
Szemeimben valami felcsillan, amikor szavai megsimogatják lelkem. Örül, hogy találkozott velem, annak ellenére is, hogy erősen fejbe kólintottam, és még az egyik ínyencségét is eloroztam. Felderülök, apró mosolyra húzódnak vékony ajkaim.
-    Én is nagyon örülök neked, Jason.    - mondom szerényen, miközben egy meleg pillantást vetek sorstársamra. Biztosan neki is jól esnek a kedves szavak. Ha engem megmosolyogtatott, ő is megérdemli.
Már esik is kinn, már esik is kinn. Vesd le az inged, mossa az eső, mossa az eső össze szívünket.
Bús lombú fák ágai megrezegnek a nyárias szellő gyengécske erejétől. A legbúsabb teremtmény mellett ülünk, óvó árnyékában.
-    A fűzfa a legbúsabb fa mindközül. Megérzi az emberek bánatát, lehajtja egyik ágát. Megérzi az állatok szenvedését, lehajtja egy másik ágát. Megérzi a természet búját, lehajtja harmadik ágát. Bölcs és idős, sokat-látott.

Az egyik vattapamacs arrébb úszik, ismét aranyba borul a tavacska, vakít és világít, fényt hoz a szívembe, szememet összehúzza.
A maradék táskát is megeszem, utolsó harapásban pedig rálelek egy almadarabkára. Az a finom almadarabka...
Talán így kell lennie. Vannak született hősök. Ezek az emberek gondolkozás nélkül, mindent előtérbe helyeznek, csak önmagukat teszik a leghátsó sorba. Nem számít, ha megsebesül a lelke vagy teste, ő másokért küzd, megment emberi és állati életet. Vannak, akik egyszerűen nem születnek ilyennek. Vannak, akik gonoszak, és romlottak. Vannak, akik őrültek, s kísértük sorsukat. Vannak, akik piszkálódnak, vannak, akiket piszkálnak. Valakinek lennie kell annak is.
Szavaim nem hangzanak borúsnak. Meglepően nyugodtak, inkább tárgyilagosok és békések, mintha csak a virágokról beszélnék. Lelki szemeim előtt megjelenik Sol, a hős; Gray, a romlott; Nadine, az őrült; Leverton, a piszkálódós.
Naplózva

Raquel Palmer
Eltávozott karakter
*****


○ VII. ○ Queen Beast ○

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2014. 08. 11. - 19:35:59 »
+1

Dwayne

Már nagyon régen volt, hogy egyedül kimozdulnék. Nem is az, hogy egyedül, hanem inkább az, hogy kimozduljak. Sajnos manapság nem jönnek csak úgy a dallamok, kell egy kis természet, valami, ami ihletet ad ahhoz, hogy szövegeket gyártsak, mert a négy fal között nem megy. Egyedül a csillagvizsgálóban sikerült valamit összedobnom, de az sem tartozott a kedvelt firkálmányok körébe, legalábbis az én szemszögemből nem. A többiek úgy vélték, legalábbis Andromeda, hogy tökéletes, lágy dallam sokatmondó szöveggel, elő is adhatnám, de a legtöbb dalomat nem azért gyártom, hogy előadjam, hanem azért, hogy kedvem legyen tőle. Nem mintha szomorú lennék, hiszen a nap huszonnégy órájából huszonhatot nevetéssel töltök, ez mind a szervezetemnek is jó, és szerintem, ha jobban belegondolok, azoknak az embereknek is jó, akik körülöttem mind búslakodnak valami miatt, mert akkor legalább meg tudom őket nevettetni. Ez a célom az életben. Talán ezért is írok zenét, hogy mosolyogni lássam a világot.
Ezért történt úgy, hogy a ma délutánom, ami hamarosan az éjszakába torkollik át, egy olyan helyet veszek célomba, ahol minden további nélkül megszáll az ihlet. Az pedig nem más, mint elképzeléseim, illúzióm szerint egy olyan hely, ahol van fa és van víz. A víz csobogása megnyugtat, másrészről ha a tó partján van egy fa, az alatt tökéletes egy dalt megírni egy tökéletes pillanatban.
Magammal hoztam a gitárom, ugyanis anélkül nem lehet zenét komponálni, valamint egy pergament és egy pennát a jegyzetelgetéshez. Hála az égnek, vagy a szüleimnek - nyugodjanak békében -, hogy olyan jó a memóriám, hogy elég egyszer elolvasnom, és megjegyzem. Máskülönben nem alkotnék. A zenészek garmadája is mind megjegyzi a sajátjait, pláne, ha ők is írják maguknak.
Szépen, kényelmesen elhelyezkedtem a szomorú fűz törzsénél. Még nem kezdtem neki a dalnak, először mélyen magamba lestem, amolyan meditatív állapotba kerülök, hogy jobban sikerüljön. Meg egyébként is, annyira magával ragad a fűz története, hogy magányosan szomorkodik, hogy legszívesebben én is szomorkodnék tőle, de nem teszem. Ha tehetném, ültetnék mellé még egy fűzfát, hogy ne legyen egyedül, ne sírjon, és boldog legyen.
Felnéztem az ágak közé, ahonnan lenyúlnak a szárai, és azt figyeltem, hogy egy-két ág között hogyan süt át a nap fénye és megmelengeti a földet, valamint orcámra szegezi az ő arcát.
Felvettem a gitáromat és megpengettem a húrokat. Nem tudom, milyen dallam lesz ebből, de azt éneklem, ami legelőször eszembe jut.

Képzeleted szülte árnyak,
Valótlannak tűnő vágyak.
Csak egy gondolat vagyok:
Por, s hamu.

Létezésem is csak egy tény,
A sötétben elhalványuló fény.
Talán nem is létezem,
Az életem is csak képzelem.

Egy szakadatlan gondolat,
A levegő is úgy fojtogat.
Tisztátlan méreg szervezetemben,
Nem is érzem, hogy lélegzem.

Lelkem látszó, testem észrevehetetlen,
Könnyek helyett üvegszilánk a szememben.
A tükörben ki vagyok?
A világnak élő, magamnak ismeretlen.

Szívemen béklyó, tántoríthatatlan,
S mi vagyok? Halhatatlan?
Hol más a mélybe vész,
Ott magam vagyok a vész.

Egy elpusztíthatatlan halott,
Kinek szíve sosem dobogott.
Még kérdezik, ki vagyok,
De semmit sem válaszolok.

Én magam sem tudom:
Vagyok-e egyáltalán?
Hogy valaki figyel-e rám,
Egy gondolat vagyok csupán.

Por, s hamu…
(saját)


- Nem-nem-nem, ez túl giccses. Nem, inkább letört. De hisz ez a te éneked - paskolom meg a fa törzsét, mert tényleg olyan, mintha az ő éneke lenne. Én csak átadom magam neki.



Naplózva


Dwayne Winterburn
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2014. 08. 18. - 00:20:32 »
0

[Raquel]

Egy egyszerű, szürke köpenybe öltözött, csuklyás alak vágott át a parkon. Nem volt ijesztő, sem felismerhetetlen: nem húzta az arcába a csuklyát, csupán lazán a fejére terítette, így vonásai tisztán láthatók voltak azok számára, akik a közelébe mentek – no nem mintha túl sok emberrel találkozott volna a késő délutáni park szürkületében. Próbált jellegtelennek, jelentéktelennek tűnni, ami egyrészt szokatlan volt egy olyan alaknak, mint az ifjú Winterburn; másrészt pedig kijelenthető, hogy próbálkozása kevéssé volt sikeres, tekintve hogy jellegzetes, fekete sétapálcája ott volt a kezében – s bár az ezüst sólyomfejet ábrázoló gombja a köpeny bő ujja alá rejtőzött, maga a fekete bot is volt annyira feltűnő jelenség, hogy megsemmisítse az inkognitó elérésére tett próbálkozását. Az eszköz olyan szinten a lényének része volt, hogy semmilyen körülmények között nem vált volna meg tőle hosszabb távon. így eszébe sem jutott, hogy ezért esetleg hátrahagyja. Külsején nem ez volt az egyetlen furcsaság: a jobb válla fölött egy, a bő köpeny jótékony takarásának hála megállapíthatatlan alakú kiemelkedés ékeskedett.
Bár szeretett céltalanul sétálgatni a parkban, ezúttal nem pusztán a természet lágy öle vonzotta a szabadba: konkrét célja volt, a tó melletti fűzfához igyekezett. Bár az utóbbi időben kevés alkalma volt szürkületkor erre járni, régebben gyakori vendég volt ezen a tájon: erősen kötődött hozzá. E kötődés magyarázható egyrészt a fűz körüli terület és a tóra néző kilátás szépségével, ami az egyébként festői roxforti látképből is kiemelkedik; másrészt pedig, ami ennél is fontosabb, a hely eldugott és magányos voltával. Kellően messze volt a kastélytól ahhoz, hogy a diákok véletlenül ne keveredjenek ide s kellően kevesen ismerték a helyet ahhoz, hogy kicsi legyen az esélye annak, hogy szánt szándékkal errefelé vegyék az irányt. Mindent összevetve éppen alkalmas volt az olyan pillanatokra, amikor az ember magányra vágyik… vagy ha éppen olyan dologban töri a fejét, amihez nem volt feltétlenül szüksége a nagyközönség jelenlétére.
S most pontosan az utóbbi eset állt fent.

Az ifjú lassan elérte az úticélját. Egy pillanatra megállt a fűz mellett, megérintette annak törzsét s felnézett a kastélyra. Tudta, hogy szürke öltözékében kicsi az esélye, hogy egy eseteleges bámészkodó kiszúrja a kastély ablakából, de azért nem kockáztatott: jó néhány lépéssel túlment a fűzfán, elérve egy apró, bokrokkal körülölelt tisztást, ami tökéletesen védelmet biztosított számára a kíváncsi tekintetek elöl. Az óvatossága nem volt véletlen: egy olyan hobbiját űzni járt ide, amit tanárai s diáktársai sem néznének jó szemmel.
Egy laza vállrándítással hátravetette a köpönyegét, majd jobbja a levegőbe emelkedett, megragadva, majd egy gyors mozdulattal megrántva a válla feletti sejtelmes tárgyat, ami egy fémes surranás kíséretében engedett akaratának s egy széles lendítést követően az ifjú arca elé lendült.  Egy kard volt, méghozzá nem is akármilyen: pengéje hibátlan, frissen fényesítve; gombja ezüst sólyomfejet ábrázolt, keresztvasa pedig az említett madár szárnyainak alakjára volt formázva s a szárnyak közepén helyet kapott a Winterburn család címere is. Teljesen úgy nézett ki, mint az a középkorból származó ereklye, amit az ifjú egyik ősi felmenője hagyott a családra- de természetesen nem az igazi volt, csupán egy másolat, hiszen az eredeti darabot nem hozhatta magával a kastélyba.
Néhány hosszú pillanatig kedvtelve nézegette a pengét: ha tárgyakról volt szó, a sétapálcája mellett ez volt az a dolog, ami a legközelebb állt a szívéhez. Mosolyogva simított végig az ezüst keresztvason s húzta végig az ujját a tökéletes pengén, felidézve számtalan szép pillanatot, amit a fegyver okozott számára a múltban, majd maga elé emelte s belekezdett a rutin bemelegítő-mozdulatokba, amivel a gyakorlást kezdeni szokta.
Gyermekkorában megtanították neki a klasszikus vívás alapjait, s ez hatalmas hóborttá nőtte ki magát az életében. Tudta, hogy gyakorlati haszna kevés van, s emiatt eleinte rendkívül távol is állt tőle a dolog, de ahogy egyre jobban megismerkedett a mozdulatokkal, rájött arra, hogy ez tulajdonképpen egy művészet. Ha valaki megfelelően elsajátította, akkor többé vált, mint egyszerű harc: a lépések szebben követték egymást, mint egy tánc; a lendítések pedig és természetesebbek voltak és nagyobb precizitást igényeltek, mint a legfinomabb pontosságot igénylő varázslatok végrehajtása. Mindemellett pedig egyfajta relaxációs pontot is jelentettek, legalábbis az ifjú számára. Amikor a vívásra koncentrált, az elméje teljesen kiürült: elhagyták a problémák, eltűntek az aggályok, háttérbe szorultak a pozitív érzések is – egész egyszerűen megszűnt a külvilág s nem létezett számára semmi más, csak ő és a penge, tökéletes harmóniában. Mozdulatai egyre gyorsultak, lépései egyre nagyobb lendületre tettek szert úgy, hogy közben teljesen hangtalanok maradtak, csak a kard halk suhogása hallatszott. Lassan teljesen átadta magát a táncnak… aztán egyszer csak hangokat hallott.

Leeresztette a kardot s fülelni kezdett. Alapesetben nehéz volt meglepni, mert környezetének minden szegletét szemmel tartotta – ezért nem is szerette, ha valami olyasmi történik körülötte, amire nem számít, egyszerűen nem volt hozzászokva. Úgy döntött, hogy közelebb óvakodik, hogy megnézze ki vagy kik tévedtek erre. Tudta, hogy nem fog tudni észrevétlen maradni: az időérzékét teljesen elveszítette vívás közben s mire a külső körülmények hatására felocsúdott, addigra meglehetősen nehezen szedte a levegőt. Felkapta köpenyét a földről s lassú léptekkel a fa felé indult – ekkor ütötték meg a fülét a kezdődő dal első hangjai. Egy pillanatra megtorpant, majd folytatta útját a fa felé, s közben elbűvölten hallgatta az ismeretlen lány énekét. Nem volt értő füle a zenéhez, mert a zongorajátékot leszámítva egyáltalán nem tudott közel kerülni hozzá ez a fajta művészet, de be kellett vallania magának, hogy igencsak kedvére való volt hallgatni a megható sorokat. Megtorpant a fa túloldalán: alig bírt a kíváncsiságával, de nem akarta megzavarni a művészt az előadásban. Amikor azonban véget ért a dal, s elhangoztak a hölgy szavából az elégedetlen szavak, már nem tudta tovább tartóztatni magát.
- Ha megenged egy szubjektív és teljesen laikus véleményt… – kezdte, előlépve a rejtekéül szolgáló fa mögül. – … kegyed költeményében semmi kivetnivalót nem találok. Sem giccsesnek, sem letörtnek nem érzem, csak hogy az Ön szavaival éljek… s meg tudta érinteni a szívemet, pedig az nem egy egyszerű feladat. – fejezte be a monológját. Tekintete az ismeretlen leány arcát fürkészte, aki közvetlenül előtte, a fa tövében ült; az ifjú azt hitte, hogy távolabb ül. Remélte, hogy nem ijesztette meg, de nem tudta volna hibáztatni, ha igen: egy idegen alak felbukkan mellette a semmiből, kezében egy meztelen karddal…
Naplózva

Raquel Palmer
Eltávozott karakter
*****


○ VII. ○ Queen Beast ○

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2014. 09. 03. - 12:10:46 »
+1

Dwayne

Nem lesz ez így jó. Miért énekelnék egy fűzfának szomorú nótát, mikor éppen az lenne a dolgom, hogy felvidítsam? Bár egy fát elég nehéz dolog megváltoztatni, az ágai nem fognak egyről a kettőre az ég felé nézni. Épp ezért az a neve, hogy szomorú fűz... vidám fűzről még nem hallottam. A baj, hogy ő adja át nekem az érzéseit, és ettől én is máshogy állok hozzá a zenéhez. Mindent át kell írnom.
Hozzá is kezdek, satírozok, firkálok, majdnem az egész vers vízszintes és függőleges vonalakból áll, ez az elégedetlenségem jele az ikszek helyett: kockák. Éppen belekezdenék az újabb költeménybe, amikor hirtelen valaki megjelenik előttem a semmiből. Megtorpanok. Nem is, inkább megijedek, mindezt egy megugrás keretében. Közelebb húzódom a fához, törzse nyomja a hátam. Még jogosabb ijedtségem, amikor észreveszem, hogy majdnem az arcomban van az idegen, ráadásul egy kardot tart a kezében. A pennámmal hadonászok felé értetlenül.
- Én... te, ő... - alig tudok pár szót kinyögni, mivel észrevettem, hogy magáz és én így teljesen tehetetlen vagyok, mert ahogy jobban megnézem, nem lehet idősebb tőlem, maximum egy évvel, ha egyáltalán idősebb. Nem vagyok hozzászokva, hogy magázzanak, én is csak akkor teszem meg, ha egy professzorral állok szemben, vagy éppen egy öregebb ismerőssel, ismeretlennel. Vannak az ismert ismertek, az ismeretlen ismertek, az ismert ismeretlenek és az ismeretlen ismeretlenek. Nem tudom, mi köze van hozzá, de összezavarodtam. Egyszerűen a gondolataim sem ott járnak, ahol kellene járniuk, ösztönösen védekezésbe kezdek mindezt úgy, hogy magamhoz húzom a lábaimat, a gitárt is közel húzom, jobban féltem, mint a saját életemet... no meg a füzetet is beejtem az ölembe. A pennát még mindig felé szegezem, már nem azért, hogy megijesszem, mert egy penna nem fog egeket veregetni, csak úgy megszokás. A kardra nézek, majd az ismeretlenre. Csak ekkor esik le, hogy semmi hátsó szándéka nincsen, legalábbis nem akar nekem ártani. Biztosan megzavartam, ahogyan ő is ezt gondolja, hogy megzavarhatott. Igen, eléggé megzavart. Megzavarodtam. Megörültem persze, hogy a szívéhez szólt a dal, holott elég nehéz feladat a szívének címezni. De nem neki címeztem, azt se tudtam, hogy itt van.
- Azt hittem, meg akarsz ölni! - tegezem le, mert tényleg nem vagyok hozzászokva, hogy hercegnőként bánjanak velem. Majd ha bekerülök a Mágiaügyi Minisztériumba és tárgyalnom kell a nagy fejesekkel, vagy felnőtt koromban találkozok ugyanilyen idegenekkel, akikkel még nem vagyok barátságban. De két fiatalnak teljesen felesleges.
Újra a kardra nézek, időközben megnyugszom, mert eszembe jut, hogy szeretem a kardforgatókat. Nincs bennük semmi félelmetes, csak ha veled szemben állnak és kiontani készülnek az életed.
- Örülök, hogy szíved megnyugvást talált a zenémben, de kimásznál az arcomból a kardoddal? A magánszférám kicsit besűrűsödött - egyáltalán nem sértően szólok hozzá, megértheti, hogy úgy megijedtem, mint nyúl a vadásztól.
- Ne haragudj, hogy veled ellenben én nem magázlak, de nincs nemesi rangom, és még ha lenne is, akkor sem beszélnék egy velem egyidőssel úgy, mint egy királlyal. Számomra olyan, mintha karót nyeltem volna - nehéz lenne megmagyarázni neki pontosan, hogy miért is, attól kicsit sznobnak érezném magam. Lehet, hogy valahol mélyen ő is így érzi, pláne, ha nemes, hogy olykor jól esne lazára venni a figurát és csak úgy lenni, mintha minden tökéletes lenne.
Naplózva


Dwayne Winterburn
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2014. 10. 25. - 00:49:35 »
0

[Raquel]

Ahogy az várható volt, tekintettel a távolság felmérésében ejtett hibájára, sikerült meglehetősen ráijesztenie a fa tövében üldögélő, éneklő hölgyre… ámbár meg kell hagyni, hogy a reakció kifejezetten furcsa volt. Nem igazán értette, hogy az idegen mit akar elérni azzal, hogy a pennájával felé hadonászik – sőt, kifejezetten mulatságosnak találta a jelenetet, ámbár ura maradt arcának és nem hagyta, hogy gúnyos vagy kárörvendő mosolyra húzódjanak vonásai. Hagyott neki jó néhány pillanatnyi türelmi időd, hogy összeszedhesse magát és visszanyerje nyugalmát, leküzdje ijedtségét: csak állt mozdulatlanul s várta, hogy az ifjú hölgy válaszoljon szavaira. Amikor ez megtörtént, akkor az ifjún volt a sor a meglepettség tekintetében: a lány, bár nem kifejezetten agresszívan, de a korábbi zavartságához képest meglepően erélyesen utasította rendre az általa tolakodónak talált viselkedést mutató fiút. Dwayne természetesen eleget tett a kérésnek és hátralépett, majd szinte meglepve nézett le a kezében tartott kardra: teljesen kiment a fejéből, hogy más emberek számára nem feltétlenül normális az, ha valaki egy ilyen fegyverrel jár s kel.
- Ezer bocsánat, kisasszony – felelte egy enyhe, bocsánatkérő fejhajtás kíséretében. – Kegyed éneke teljesen lekötötte a figyelmemet. Nem állt szándékomban sem Önre ijeszteni, sem pedig betolakodni a magánszférájába; csupán kíváncsi voltam arra, hogy ki lehet e szívbemarkoló hang tulajdonosa. – egy újabb lépést tett hátrafelé, így már tisztes távolságba kerülve a lánytól, majd egy elegáns, széles mozdulattal a hátán viselt tokba dugta a kardot. – S remélem azt mondanom sem kell, hogy eszem ágában sem volt az életére törni. – igyekezett meggyőzőnek tűnni és megnyugtató hangnemet megütni; reménykedett benne, hogy ezzel sikerül a lány ijedtségét és feltámadni látszó dühét kordában tartani. Volt szerencséje megtapasztalni a dühös hölgyek haragját és köszönte szépen, nem kért belőle, ha elkerülhető volt a dolog.
- Természetesen nem probléma – felelte egy barátságosnak szánt mosoly kíséretében. – A kastélyban a legtöbben így vannak a dologgal… Azonban, amennyiben nem bánja, én ragaszkodnék ehhez a stílushoz; engem így neveltek, nekem ez a természetes. – nem az első és nem is az utolsó ilyen témájú beszélgetés volt ez, amit le kellett folytatnia kortársaival. Túlnyomó részük zavarba jött az udvarias, kissé távolságtartó stílustól és inkább távol tartották magukat az ifjú Winterburn-től, mint afféle csodabogártól; s azok közül is, akik hajlandóak voltak szóba elegyedni vele, legtöbbjük ragaszkodott a saját, tegezést preferáló stílusához. Az első évében, amikor még teljesen szokatlan volt számára ez a fajta megszólítás, akkor ő is hajlamos volt zavarba jönni tőle, ám mára már hozzászokott és semmilyen kellemetlenséget nem okozott számára, ha valaki letegezte.
- A nevem egyébként Dwayne Winterburn, szolgálatára – tette hozzá egy újabb fejhajtás kíséretében. Habár általában ragaszkodott ahhoz, hogy kézcsókkal köszöntse a hölgyeket, ezúttal eltekintett ettől: éppen az imént lett megszólva, amiért belépett az ismeretlen leány magánszférájába, nem akarta ilyen rövid időn belül újra elkövetni ugyanazt a hibát.
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 27. - 08:32:24
Az oldal 0.086 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.