Szárnyas Vadkan

[Nem is sejted, mennyire.]

Nem ez a helyes, a dallam más.
Remélem, ez csak egy látomás.

   Rossz felé fordultam, teljesen elbsztam a dolgot, és most bizony átkozhatom agyba főbe a drágalátos szenteket, nem fog javítani a helyzetemen. Nos, az a helyzet, hogy Carrie Frieds mögöttem van, legalábbis a hang onnan jött. A bökkenő viszont az, hogy ez a nő, nem Carrie Frieds, és bizony nagyon beszoptam a hülye kis meséjét. A krva életbe Raphael, hogy lehetsz ilyen naiv!?
   Nem tudok mit tenni, elég kínosan érzem magam. Nevetek. Halkan kacagva fordulok a nő felé, elgondolkozva nézek rá. Nem, nem ismerem.
- Nem is sejted, mennyire. – ejtem ki kacéran a szavakat. Tudom, mire megy ki a játék, s ezúttal nem arra, amihez a legjobban értek, de be kell valljam… élvezem. Ez is olyan, mint a betörés. Adrenalin. Lassan, teljes nyugodtsággal veszem elő pálcám. Nem zavar sem a szél, sem a hó, melyet teljes erővel fúj arcomba. Nem estem pánikba, miért is estem volna, hiszen semmi baj. Még. Amíg idekint vagyunk, minden rendben. Amíg semmi bajom.
- Mondd csak, kedves… - habozok, mivel nem tudom a nevét – névtelen, s őrült nőszemély. – jobb nem jutott eszembe, jó? Így is elég nagy volt a nyomás. Ritkán szorulok arra, hogy improvizálnom kelljen. Szörnyű. – Már miért akarnálak egy ujjal is bántani? Talán mert megfenyegettél, hogy ha nem adok oda neked egy tárgyat, amiről azt sem tudod hol van, megölsz? Mert bizonyítékod nincs rá, hogy az én birtokomban van, nem? – vagy tévednék? Vajon ki lehet ez a nő? És vajon hol lehet Carrie Frieds? Vagy a hullája. Ahogy elnézem, ez a fekete démon nem valami beszámítható, az ilyeneket a diliházban pelenkázzák. Talán túl élénk a fantáziám. Talán.
   Elég amatőr húzás volt tőlem, hogy hagytam magam ennyire átvágni. Legközelebb nem engedhetem meg magamnak, akár a kulcs is veszélybe kerülhetett volna, sőt, ami azt illeti veszélyben is van. A picsába! Legszívesebben átváltoznék, és elszaladnék. Soha nem találna rám, így a kulcs is, és én is biztonságban lennénk, de attól ez a nő még szabadon fog garázdálkodni. Nem. Le kell állítani. Bármikor megpróbálhatja újra, egy jobb embert felhasználva. Talán legközelebb majd az egyik páciensemnek adja ki magát. Sosem tudhatom. Egyedül viszont nem tudom megállítani, a fenyegetése nyilvánvaló volt, egy rossz mozdulat és kész, vége. Viszont ha egy patrónust küldenék… kétlem, hogy tudja, mire használjuk. Egy próbát megér.
   Miközben elég nyomatékosan ad hangot igényeinek, pálcámmal szórakozok, legalábbis kellő távolságból így tűnhet, ám a patrónus megidézésének mozdulatai ezek. De neki nincs félnivalója, igazándiból nem lehet, mert a pálca nem is felé irányul.
„A kulcs veszélyben van. Segítség kell. Hozzám.”
   Az üzenet világos, s a világító, ezüstös mosómedve vidáman szökken ki pálcámból, hogy aztán gyorsan az égre szökkenve, egy fénycsíkká alakulva célba vegye Kingsley házát. Remélem, nagyon remélem, hogy otthon van. Gyávának tűnhetek? Talán. Igen, de be kell látnom, hogy a becsületemnél most sokkalta fontosabb, hogy a kulcsot megvédhessük.
   A nőre nézek, próbálok semmitmondó arckifejezést felvenni. Ha netán kérdőn nézne rám, csupán vállat vonok, hisz én semmi rosszat nem tettem. Csak gyakorlom a patrónus megidézését. Egyébként tök szép ez az este, nem? Kedvem lenne egy csésze teához. Meg egy jó kis beszélgetéshez, a hátsó verandán. Milyen idilli lenne, pont ezzel a nővel, ki gyilkos szitkokat szór.
- Mit csináltál Carrie-vel? – kérdem érdeklődve, holott annyira nem érdekel, bár talán jó lenne megtalálni. Kell majd bizonyíték is a nő ellen. Azért, mert halálfaló, nem fogják lecsukni, de ha megölt valakit, már igen. Vagyis ez nem olyan biztos, a mai világban. A lényeg, hogy húzzam az időt. Bár szívesen szaladnék be egy vastagabb kabátért.
- Nem vagyok gyenge. Sem naiv. Ha meg akarsz ismerni, azt hiszem nem ez a legjobb választás. Úgy értem… lehetnél csöppet kedvesebb is, nem gondolod? – csevegek vele tök lazán, és egész kellemesen. A házam felé kezdek sétálni, talán reményt is élesztve a nőben, de ilyen könnyen nem adom be a derekam. A legközelebbi fa törzsének dőlök, karjaim összefonom mellkasom előtt, és kíváncsian várom a folytatást. Élvezem a mai előadást.
- Ha már itt tartunk, nem igazán kedvelem a szado-mazo-t, de munkaköri előírás, hogy értenem kell hozzá. Ha gondolod… csak tudod, elég drága vagyok ám. Nem tudom, megengedhetnéd-e magadnak… - játszok vele, és élvezem. Nem érzem magam veszélyben, a nő nem igazán kelt bennem félelmet, sajnálom. Pedig bírom a kemény csajokat. Vajon mennyi lehet? 20? És már ily romlott elméjű? Ejj-ejj…
- A halál nem büntetés. Csak egy választás. És egy esély, az újrakezdéshez. – gondolkodok hangosan. Talán idegesítem is vele, talán nem. Nem tudom, de szerintem elég átlátható vagyok. Pálcámmal nyugodtan játszadozom. Hol feldobom, hol pörgetem. Unatkozok, de valamivel el kell tölteni ezt a kis időt. Haza nem mehetek, így be kell érnem azzal, hogy csak a bejárati ajtót fixírozom. Még sosem figyeltem meg ilyen részletesen, de tényleg. Azt hiszem mégiscsak megérte a pénzét.
- Te mit választasz? – nézek a nőre. Mosolygok, ami talán furcsa, de egyszerűen nem tudok mit tenni. Jól érzem magam, már ez is baj?
- Mondd csak… ha beengednélek. – mutatok egy ujjal a házam felé. – Mit tennél? – kíváncsiságom talán egyszer majd a sírba visz.
   De nem most.

Puck

Kellesz nekem...a sikerhez!

- Ne játszadozz velem! Nem érek rá ilyen butaságokra! Nem versz át! Nincs esélyed. Tudom, hogy nálad van épp az előbb kotyogtad ki a drága Carrienek!
Lehelem elé a szavakat, apró kis vattapamacsokat a hóesésben. A szám a szokásos rúzs nélkül is vöröslik, ahogy mérgemben beleharapok a szélébe. Miért vagyok ideges? Mert ez a balfék még mindig képes ebben a helyzetben arra, hogy az agyamat húzza. Kiborító. Undorító. Legszívesebben kiköpném a keserű epét, ami a torkomban kérődzik a mondataitól. Miért játszod még mindig a megváltót Puck? Miért nem törődsz bele a dolgokba, miért nem hiszed el nekem, hogy vége van?! Vége van!
Vége van?
Magam sem tudom. Csak annyit látok az egészből, hogy ott álldogálunk a viharban, mint két bábu a sakktáblán. Bármennyire is próbálok mélyebbre látni, be kell vallanom, hogy nem megy. És ez is bosszant. Mint oly sok minden mostanában. De legfőképpen ez az alak itt előttem.
Mesélt róla Carrie. Tudom, hogy mivel foglalkozik és nem értem. Jobb napjaimon talán még mulatságosnak is tartanám, de most valahogy ez sem megy. Micsoda bárgyúság részemről.
A hó erőszakosan fúrja magát be Carrie sála mögé, amitől a legszívesebben már rég megszabadultam volna. A gond csak ott kezdődik, hogy így is van olyan pehely, ami képes befúrni magát a mellkasom melegéhez. Kiráz a hideg ahogy elolvadva végigcsordogál nem létező szívem tájékán.
- Arra vársz, hogy legalább a nevemet megsúgjam? Várhatod kedvesem! Soha!
Hát nem ismer fel? Mennyire furcsa. Ha rendtagokkal találkozom feladataim során, sosem felejtik el az orrom alá dörgölni, hogy apám mennyire nagyot csalódott bennem. Az az átkozott ribanc is ezzel próbálkozott. Nem értik meg, hogy cseppet sem érdekel már régóta, hogy ki miért csalódik bennem. Nincs lelkem, amit érdekelhetne. Megvetendő? Ó nem…élvezhető!
Figyelem, ahogy játszadozik a pálcájával. Rá kéne szólnom és ordítanom kéne, Cruciotól kéne vergődnie, de ezen a napon már sokadjára késő. A mosómedve kísértetként lebeg tova. Megrémít. Miért fordulnak meg a szerepek Puck?! Miért akarod elérni nálam, hogy én féljek? Nem az én dolgom.
Annyira azonban nem vagyok buta, hogy ne tudjam, valamire készül ezzel. Hirtelen eszembe jut, amit egyszer a Nagyúr mondott nekünk a patrónusról. Volt már dolgunk hasonló esettel. A fenébe! A picsába! Nincs sok időm. Tudom. Újra ketyeg a fejem felett az az átkozott óra. Egyszer talán majd a halálomig számlál vissza.
- Carrievel? Arra a szerencsétlenre gondolsz? Elvettem az emlékeit. De mivel átvert, így miután veled végeztem, felkeresem, megcsonkítom és végül meggyilkolom.
A gyilkolás szót kéjesen nyögöm felé. Újabb vattapamacs. Ennyi friss információ elégnek kell, hogy legyen. Legalábbis én így gondolom. És amit én így gondolok, az úgy is lesz. Lépek egyet előre a sakktáblán.
- Hagyjuk a hülyeségeket, nem fogod húzni az időt. Átlátok rajtad, hát nem veszed észre?!
Sikítom és közelebb lépek hozzá. Felemelem a pálcámat, átkot akarok szórni rá. De nem ám úgy, hogy előre tudja, hogy mit, ó nem! Annál én sokkal csalafintább vagyok! Nehogy már azt higgye, hogy csak ő képes meglepetést okozni nekem!
El kell vinnem innen! Valahova, ahol nem találnak ránk, ahol ki tudom szedni belőle, hogy hol van a kulcs! Ahhoz azonban, hogy újra hopponálhassak vele, legalább el kéne kábítanom. Gyorsan váltják egymást a gondolatok a fejemben. Az ördögibbnél ördögibb gondolatok. Nincs sok időm. Pillanatok alatt kell cselekednem. Remélem, hogy Raphael még Kingsleynek sem mondta el, hogy hová rejtette el. Ha így van, akkor csak Puckra van szükségem, a rend úgyse megy nélküle semmire.
Némán lengetem a pálcám, pont olyan játékosan, mint Ő.
„Stupor!”
Magamban ejtem ki az átkot és hagyom, hogy a vörös fénynyaláb telibe találja a férfit. Ami meg is történik természetesen, ha nem veszi időben észre, hogy mire készülök. Ha azonban úgy történnek a dolgok, ahogy én elképzelem, újabb átkot szórok a fejére.
- Incarcerandus!
Ebben az esetben a semmiből kötelek kúsznak elő, hogy mozdulatlanná dermesszék szorításukkal áldozatomat. Hoppanálni kell, amíg van rá időm! Hogy hova? Saját kúriámba. Abba, amit egy milliomos muglitól szereztem. Rám hagyta, mielőtt megöltem. Aláírattattam vele a papírt.
Majd egy kis Veritaserum megoldja a nyelvét a kis kígyónak! Ha nem, akkor nagyon egyszerű dolgom lesz. Az Imperius átkot fogom használni. Igazából nem tudom, hogy miért nem ezzel kezdtem. A fenébe is! Ezzel kellett volna kezdenem!
Ha azonban, a kábító átok nem ér célba, akkor, ha kell védekezek, ha pedig esélyem van rá, akkor Cruciot suttogok a vihar keltette feszültségben. Csak a legvégső esetben fogok dehoppanálni innen. Azonban, ha így teszek, akkor Puck tudni fogja, hogy az élete attól a pillanattól kezdve, örökre veszélyben van!
Ha elkábítottam, ha nem, elrebegem neki a vágyaimat vele kapcsolatban.
- Ha bejutnék a házba, először előszedném a kulcsot. Aztán mielőtt megölnélek, lehet rákényszerítenélek, hogy boldoggá tégy. Csak, hogy jobban szenvedj! Úgy hallottam, ahhoz nagyon értesz…már, mint a boldoggá tevéshez!
Ha ez akkor történik, mikor elhopponálunk, akkor csókot nyomok közben a fejére.
Miért teszed ezt velem Puck? Miért nem hagyod az egészet a francba? Miért ér neked ennyit ez az egész játszma? Nem szeretek veszíteni. Nyerni fogok. Én.Mindig.Nyerek.

[És miből gondolod, szívem, hogy Carrie-nek igazat mondtam?]

… de nem kaphatsz meg.

   Nevetésem újból felharsan a viharral dúsított, csendes, szokványos londoni éjszaka süvöltő szelében. Az, hogy ez a nő játszani próbál velem, hogy meg akar félemlíteni, épp az ellenkezőjét váltja ki belőlem. Imádom a feszült helyzeteket, a macska-egér játékot. Az adrenalint, mely nem csak most, de a betörések alkalmával is szüntelenül ostromol. Az izgalom, s a félelem az életem, és én ezt imádom! Nem fogja ellenem fordítani azt, amit szeretek. Nem tudja. Az évek tapasztalata már erőssé tett. Kiállok, bármilyen félelmetes ember ellen. Talán már túl vakmerő is vagyok. Talán.
- És miből gondolod, szívem, hogy Carrie-nek igazat mondtam? – ejtem ki a szavakat higgadtan, pár másodpercig a nő arcát nézem, majd hitetlenkedve felvonom szemöldököm. – Csak nem megbízol bennem? – öreg hiba. Pedig nem adtam rá neki semmi okot. Nem fogadtam a bizalmamba, s reméltem ez fordítva sem esett meg. De a játékot élvezem. Hogy idegesíthetem, heccelhetem, ami nyilván nincs ínyére.
   Nem árulja el nevét. Végülis… mire vártam? Arra, hogy személyit is ad, meg lakcímet? A fenéket, ez nem holmi romantikus, s idilli ismerkedős est, mely után vidáman kísérem haza a hölgyet, a verandán pedig búcsúcsókkal köszönök el. Nem, ez a valóság.
   Szegény Carrie Frieds. Ez emlékeinek annyi, sőt, nemsokára az életének is. Erre mit mondjak? Mit mondhatnék? Nem miattam fog meghalni, a kulcs miatt. A Rend miatt. Rosszkor volt rossz helyen, s úgy tűnik nem tudok mit tenni ez ellen. A nőnek már mindegy, nekem viszont még koránt sem. Nem hagyom veszni magam, az életem. Az emlékeim. Nem Carrie vagyok, aki majd hagyja kényszeríteni magát bármire. Erős vagyok. Szilárd. Kőkemény. És egoista. De ez most aligha segít ki a bajból.
   Kérdésére csupán egy vállrándítással válaszolok. Teljesen nyugodt vagyok, és jól ellennék még itt egy darabig. Akár még kettesben is, miért is ne? Végülis ha talán megfésülködne, egészen kívánnivaló nő lenne belőle. De így sem olyan rossz. Láttam nála rosszabbat is. Tízből olyan… hat?
   Hasonlóképpen kezd játszani pálcájával, ami meglep, nem gondoltam volna, hogy hasonló stílusban nyomjuk, de ha már így alakult, akkor élvezzük is. Megmarkolom a vélahajjal szőtt diófát, s csábítóan elmosolyodok.
- Ajj már, kicsilány. Csak nem akarsz megölni? – kérdem kedvesen, lekezelően. Talán csöppet gagyogva is, s ettől tuti nem loptam be magam jobban a szívébe. De nem is ez a célom.
   Készültem az átok érkezésére, így el tudtam ugrani, de a következőt már nem sikerült kivédeni, így a varázslat célba érése után a szorító kötelek maguk közé kerítenek. Nincs szabadulás. Jöhet a B terv Puck. Nem akartam ma kijátszani ezt a kártyát, de elkaptak. Nincs más választásom. Cselekednem kell.
   A jól megszokott módon koncentrálni kezdek. Ha mindent jól csinálok, a teljes átváltozás rövidebb ideig tart, mint fél perc, márpedig rengeteget gyakoroltam, épp az ilyen esetek elkerülése végett, így menni fog. Ebben biztos vagyok. Még az időjárás is nekem játszik, egy viharban egy kis állat könnyedén el tud bújni.
   A levegő bizseregni kezd körülöttem, érzem, de a nő nincs elég közel hozzám, hogy érzékelhessen bármit is. Miközben beszél, rá figyelek, s egy elismerő mosolyt is kap.
- A kulcsot nem találnád meg, ebben biztos vagyok. Azt sem tudod, hol van, bárhol lehet, nem csak a házamban, viszont elkaptál. Most mi a terved? – kérdem, csak, hogy beszéltessem. Nem akarom, hogy rám figyeljen. A megfelelő pillanatban el kell tűnnöm, de ekkor közelíteni kezd, így cselekednem kell.
   Elkezdődik az átváltozás, s bár én lassan - mint a mugli filmek lassított jeleneteiben – érzékelem az átváltozást, a külső szemlélő számára cseppet sem lassú. Arra alapozok, hogy meglepetésében ledermed, hogy a vihar elég erős ahhoz, hogy a szemébe fújja haját, meg hogy majd nem figyel kellőképpen, így meg tudok majd szökni.
   Végtagjaim összemennek, ahogyan testem is. Egészen apró leszek, hosszú farkam nő, nem, nem elől, a selymes bunda pillanatok alatt ellep, s az aranyos, fekete csíkok is körberajzolják immár aprócska testem. Egy mosómedvével mit kezdesz cicám?
   Körbenézek, persze a szokásos kisebbségérzéssel, és villámgyorsan beszaladok a legközelebbi kuka mögé, négy, karmos végű lábamon. Az animágiának egyetlen hátránya van, mégpedig az, hogy állatalakban nem varázsolhatok. Így annyi az esélyem a boszorkány ellen, mint bármelyik, normális mosómedvének.
   Fúj, de büdös van. Még jó, hogy nem vágattam ki a házam előtt lévő kisebb kertet, meg a fákat, máskülönben most nem tudnék hova menekülni. Hiszen máshova nem mehetek.
   Egyedül abban bízhatok, hogy a segítség már úton van.

Puck

Már megkaptalak … Az álmaidban ott leszek!

Miért nem hiszel nekem te kis mitugrász? Miért kell végigjátszani ezt az egészet? Láttál már valaha mugli horror filmet? Ott is a kaszabolós gyilkos mindig utoléri a szőke nagymellű cicababát, aki olyan kétségbeesetten menekül. Nem tanultál még a regényekből? A gonosz mindig megöli, akit kiszemelt magának! Én is így fogok tenni, csak a megfelelő pillanatot kell megvárnom. Ha egyáltalán lesz rá időm. Tudom, hogy a segítség hamarosan megérkezik. Talán perceink vannak csak. Maximum tíz. Lehet, hogy már annyi se.
Az átkom ugyan nem ér célba, de a kötöző bűbájom igen. Elégedetten sóhajtok fel, olyan, mintha egy aktus legkéjesebb nyögése szűrődne ki dús ajkaim közül.
Erre vártam. Milyen régóta vártam arra, hogy kiszolgáltatottan heverjen a lábaim előtt. Hogy belerúghassak. Igen. Bele fogok rúgni. Aztán belesuttogom kéjes fantáziaképemet a fülébe.
Nem veszem észre, hogy mire készül. Soha nem volt dolgom még animágussal, így fogalmam sincs, hogy miként működik az átváltozás, milyen jeleket kellene észrevennem.
Kezdem úgy érezni magam, mint egy bakfis diák, pedig lassan két éve szolgálom a Nagyurat és nem egy feladatot bízott már rám, hű szolgájára. Mindent véghezvittem, nem egy embert öltem már meg, te mégis megpróbálsz kifogni rajtam Puck!
Nem érzed ezt kicsit unalmasnak már? Miért hozod ki belőlem a védtelen, naiv, butácska lányt?!
S mivel védtelenné vált….így szabad a pálya legalább a kínzás előtt. Távolról rászórok egy Cruciot, mielőtt még változni kezdene. Nem tart sokáig. Fél perc talán az egész. Nem hagyom ki. Azt akarom, hogy szenvedjen! Hogy érezze, hogy nálam van a hatalom!
- Mondjuk ez, kiscicám! Remélem megfelelő tervnek találod…s ha már így megkérdezed, akkor lehet, hogy elgondolkozom a halálodon!
Kiáltom az egyre erősödő hóviharban. Egyre kevesebbet látok. Egy pillanat alatt változik meg a helyzet. Ahogy feloldom az átok kínja alól, eltűnik.
Egy mosómedve. Ez most komoly?! EGY MOSÓMEDVE?!
Ingatom fejemet, úgy érzem, hogy valaki nagyon átvágott engem. Ez az egész valóban egy vicc lehet. Puck se gondolhatja komolyan, hogy egy négylábú szőrmókként futkorászik majd előlem…UGYE NEM?!
Csak a fekete árnyékot látom, ami bevetődik a szemetes mögé. Felkacagok. A szituáció kezd elég komolytalanná válni. Olyan, mint egy burleszkből kiragadott élethelyzet.
- Fuss csak kis patkány, fuss!
Pálcámat lendítem, ordítok, hogy a vihart túlkiabáljam. Apró kis mozdulatok, majd rászegezem a szemetesre, majd a másikra, végül a harmadikra. Aztán a bokorra, az apró fára, mindenre ami előttem van.
- Bombarda!
Többször lendítem a pálcám. Egy nyomorult mosómedve már csak nem fog meglépni előlem! Ennyire szerencsétlen és béna ma már nem lehetek! A szemetes apró darabjai, tűzijátékként csillannak meg a levegőben, majd hullnak szét a ház előtt.
Ha egy másodpercre is a szemem elé kerül a nyomorult kis szőrös vakarcs, nem fogom meghagyni neki a lehetőséget, hogy menekülhessen. Ha megpillantom, újabb varázsigét kiabálok, amivel mozdulatlanná igézhetem.
- Immobilus!
Ha azonban ez nem történik meg, akkor nagyon egyszerű a dolgom, legalábbis az elképzeléseim alapján. A mosómedvének ugyan nincsen természetes ellensége, a vipera azonban csak képes megbénítani a mérgével. Vagy éppen megölni. Egy másodperc alatt elvetem az ötletet, hogy rászabadítok egy kígyót. Nem akarom, hogy meghaljon. Előbb kell az információ. Majd utána, Én végzek vele.
Ha az előző varázsigém nem ér célba, akkor elindulok utána. Mérges vagyok. Úgy érzem magam, mint a kislány, akitől elvették a játékát. És a játékomat most vissza fogom szerezni. Nincs mese.
Ha ez idő alatt megérkezne a várva várt segítség, akkor hoppanálok a kúriámba. Elég egyetlen alakot meglátnom, egyetlen rossz szót hallanom. Nem fogok teketóriázni. Jobban szeretem, ha az áldozatom retteg, mielőtt a pokolra küldöm.
Ha az átkom mégis célba találna, akkor a dolgom még könnyebb, mint gondoltam. Odasétálok ahhoz az átkozott mosómedvéhez, megfogom, bántani már úgysem tud, aztán pedig az eredeti célnak megfelelően elhopponálok vele. Ha kell, ketrecbe zárom. Ha kell, éheztetem.
Elegem van mára az egészből. Rettenetesen ideges vagyok. Bosszúszomjas és képes vagyok arra, hogy megkínozzak egy kib*szott mosómedvét. Igen. Képes vagyok rá.

[Nos, mit is mondjak?]

Mosómedvével álmodni nem szerencsés.

   Körmeim kaparászását a kemény betonon, elnyomja az esővé alakuló hó zöreje, amint a kukákra, a tetőkre, az ablakokra csapódik. Hamarosan hatalmas durranás rázza meg a londoni égboltot. Mennydörög. A vihar közeleg, s az időnk fogytán. Mily sajnálatos, nem?  
   Sorban szaladok, egyik kuka mögül a másik mögé, de egyik sem biztonságos, sőt, még a fák sem azok. Ha így folytatjuk, végem lesz. Csőbe szorít, ahonnan már nem tudok könnyen megmenekülni. Viszont ezzel az esővel mázlim van.
   Több törmelék eltalált, nem tudom mindet kikerülni, de mikor a nő már a bokrokat robbantgatja, megállok, és visszaiszkolok az előbbi fa törzse mögé. Várok, megvárom míg kicsit arrébb megy, a távolabbi fák felé és visszaszaladok a kukák törmeléke mögé. Lebukok. Apró testem teljes egészében a betonhoz préselem, s így próbálok előre vánszorogni, a tempóm viszont siralmasan lassú. De a tervem jó, és úgy tűnik, működik. A nő nem is sejti, merre vagyok. Eszes, de nem eléggé. Ügyes, varázslatai mind célba találtak, de közvetlenül egyik sem ér engem. A fák és a kis kert elég nagy károkat szenved, meg a kukák tartalma beteríti házam feljáróját, de nekem még nem esett komolyabb bajom, szerencsére. Néhány zúzódás, enyhén vérző seb, de nem több. Viszont lila foltokkal napokig nem dolgozhatok. Kösz szépen.
   A legszélső kuka elferdült fedele mögé bújva lesek a halálfalóra, aki immár felhagyott az átkozódással, s inkább elindul, hogy megkeressen, de hibázik. Ismét. Természetesen arra indul, amerre utoljára látott, s az – tekintve, hogy a kukák eléggé szétrobbantak, így majdnem kétszer akkora területet terítenek be, vagyis több helyre rejtőzhetek - elég közel van, de mégsem veszélyes távolságban, így a másik oldalt lévő fa mögé szaladok, majd egy bokor ágai között kibújva, a nő háta mögé jutok, de vigyázok. Nem merek szaladni, mert félek, hogy túl nagy zajt csapnék, így inkább csak sétálok, míg ő – legalábbis ha még nem hagyott fel vele- engem keres a maga alkotta káoszban.
   Kijátszom. Sikerülni fog észrevétlenül végrehajtanom kis tervem, és akkor majd én győzhetek. Végre fölényben érezhetem magam. Mily remek lesz a győzelem mámorában égni, hogy én mennyire imádom ezt a munkát. Imádom, a kalandozásokat. A már sokat emlegetett adrenalint, mely most bombaként vár a robbanásra mellkasom rejtekében.

   Ha nem veszi észre ténykedésem, akkor az út túloldalára érve a nő nem is tűnik olyan nagynak, olyan félelmetesnek. Mint valami csöves, aki kaja után kutat a szemétben. Egy fa mögé lopakodok, talpaim alatt gondosan nyírt fű. Átváltozok, majd miután a folyamat lezajlott pálcát rántok zsebemből, és hátulról, a nő felé sétálva, egyenesen felé tartom.
- Nos, mit is mondjak? – tűnődök hangosan, állam vakargatva. Nem tudom, mit tegyem. Nem akarom megölni, soha többet nem akarok ölni, de nem fegyverezhetem le simán. Talán a Stupor…
   Hajamról csöpög a víz, de nem érdekel igazán. A ruháim is átáztak, de valahogy nem tudok ezekkel az apróságnak tűnő dolgokkal törődni, holott egy igen veszélyes halálfaló áll előttem, néhány méterrel. Simán elhoppanálhat, így figyelnem kell.
- Miért kell a kulcs? – kérdem, mindenféle hátsószándék nélkül, ami kicsit azért engem is meglep. Komolyan érdekel, hogy a nő, miért szánta magát ilyen eszement küldetésre. Annyira viszont nem vagyok naiv, és kedves, hogy a pálcát leengedjem. Nem, azt soha.
   Még egy lépéssel közelebb lépek hozzá, s próbálom kifürkészni tekintetét, ám ekkor hátam mögül hangos pukkanások hallatszódnak egymás után. Valószínűleg a felmentő sereg, s hátra is néznék, hogy kik lehetnek, ha nem tartanék a képembe érkező lehetséges átkoktól.
   Úgy néz ki ezt a menetet mi nyertük. Arcomra mosoly ül ki, s vállat vonok. Bocs.

   Ha viszont figyelmét sikerül felhívnom hátulról, kiszolgáltatott vagyok, hiszen az út közepén nem bújhatok el. Akkor sebesen futni kezdek, mindent megtéve, hogy kikerüljem az átkait, s a fa mögé érve, vagy ha valamelyik varázslata eltalál, visszaváltozok eredeti alakomba, s felé fordulva közelebb lépek hozzá. Kezeim szorosan markolják a pálcát, mely egyenesen ráirányul. A két pálca farkasszemet néz egymással, s szám már nyílna is, hogy bosszúálló átkom – hisz meghiúsította tervem – elküldjem, mikor a két pukkanás, melyek hátam mögül hallatszódnak, kizökkent a koncentrálásból, s riadtan fordulok hátra, de lehet, hogy eme mozdulatomra mélységesen ráfázok.

Puck

A sebhelyek fájdalmával égek az emlékezetedben...

Mindent szétrobbantok, ami az utamba kerül. Annyira alja munkának érzem, hogy egy aprócska állatot kell kergetnem. Legalább lenne annyira férfi, hogy szembe száll velem. Igen. Az talán még fel is izgatna, de így. Megalázó. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Egy mosómedvét üldözök! Merlinre is!
- Gyere elő te pokolfajzat! Gyere elő mert ebben a nyomorult alakban döglesz meg!
Sikítom a sötétbe. Lassan az este is leszállt. Annyira belefeledkeztem a kialakult helyzetbe, hogy csak most veszem észre, hogy a szürkület rátelepszik feketéllő pupilláimra. Kezemben a pálcám, belerúgok a szemetes darabjaiba. Majd a bokor darabjaiba. Meglengetem a pálcámat. Kigyullad a szemét maradványa. Hatalmas lángok világítják meg az utat. Nyomomban káosz. Felnézek az egyik épségben maradt fára. Egy feketerigó száll fel onnan. Egyetlen gyors gondolat kúszik elmémbe. Meg kell találnom Puckot!
- Oppungo!
Mondom ki hangosan a varázsigét, pálcámat pedig a röppenő madárra szegezem. Majd Ő megkeresi nekem. Minek fáradjak? Csak az időmet vesztegetem ezzel a hülyeséggel. Így sokkal kényelmesebb. A rigó, mint egy magvadult, tébolyodott bosszúangyal repül a hátam mögé. Elmosolyodok. Őszintén és meglepetten. Hát mégis sikerült Raphael. Megleptél. Megfordulok, egyenesen a mellkasára célozva. A madár pedig kegyetlenül verdes a varázsló fejénél. Megpróbál belecsípni karjába, kézfejébe, nyakába. Mint egy vérszomjas denevér. Kacagnom kell. Hogy miért? Mert annyira nevetséges már ez az este, hogy az rémes!
- Mondd azt Puck, hogy véget ér végre ez az egész színjáték! Nem tudsz hova menekülni! Fogd már fel végre! Hova mennél?
Széttárom a karomat és körbe mutatok. A fa, a bokor, a szemét lángokban áll, a tűz pedig egyre csak terjed. Mintha csak saját mérgem fizikai megtestesülése volna, úgy éget fel mindent maga körül. Ugyan az eső tompítja erejét, de egyelőre nem állítja meg.
Direkt módon nem válaszolok a feltett kérdésére. Ó még mit nem. Nem…semmit nem fog kihúzni belőlem, hogy pontosan mi kell nekünk abból a házból! Nem!
Most olyan, mint egy igazi férfi. Ahogy ott áll, átázott ruhákkal, igazán szexinek találom. Ahogy a szívverése látszik a mellkasán, ahogy az adrenalin végigszáguld érfalán…igen. Szívesen tennék most vele egyebet is, mint a kínzás.
Nem várom meg, amíg elintézi a madarat, legalább addig nem tud rám figyelni. Pálcámat rászegezve ismét eszembe jut egy átok. Annyira erőlködik és lassan megsajnálom szegényt. Ismerem a fajtáját. Az utolsó pillanatig tagadják azt, hogy vesztettek. Mielőtt meghalnak, a szemük utolsó szikrájaként is a bátorság tüze alszik el. Mennyire megvetendő! Mennyire undorító!
- Cutler!
Suttogom a sötétben és élvezettel figyelem, ahogy kettő-három aprócska, ám de mély vágás jelenik meg Raphael mellkasán, ha képtelen védekezni és mivel a kicsi rigócskám épp megtámadja, így könnyű dolgom van. A sebhelyek pont ott okoznak fájdalmat, ahol az előbb a szívverését láttam. Itt azonban nem állok meg. Ismét egy átok.
- Finis Captivo!
Mint ahogy már sokszor említettem neki is, a játéknak tényleg vége van. Bűvös lánc tekeredik a férfi karjára, erősen, fájdalmat okozva. Akárcsak egy rablánc. A pórázt viszont én irányítom.
Ekkor éles pukkanások rázzák meg a pattogó tűzben formálódó utcát. Éles pukkanások, amik sajnos az én vesztemet jelzik. Két alak bontakozik ki a sötétben. És hatalmas sajnálatomra nem halálfalók. Rendtagok. Az egyiket rögtön felismerem. Auror. Megöltem a feleségét pár hete.
- Még találkozunk cicám...hamarosan!
Egyszerre ordítják el magukat. Kábító átkot lőnek felém. Nem fognak elkapni. Időben hoppanálok. Hátrahagyva Puckot, az izgató fantáziámat, a lángokba borult utat, amit lehet, hogy az eső már el is mosott…hátrahagyva a vért, a mérget, a bosszút, a halált. Hátrahagyva a kulcsot. Azt, amiért eredetileg érkeztem.
Nem baj Puck…találkozunk mi még! Egyik éjjel, mikor rémálmodból riadsz, ott leszek feletted és elvágom a torkodat. Igen Puck … rossz emberbe kötöttél bele. Találkozunk még kis mosómedvém. Találkozunk…a csatát te nyerted meg. A háborút viszont én fogom. Tudod…szerelemben és háborúban mindent szabad!

[Tűnj már innen.]

Odafent találkozunk… angyalom.

   Fáradtan egyenesedek ki, hátam roppan egyet, s fintorogva vakarom meg pálcám hegyével. Ah, ez a hülye öregedés. Az agyamra megy, de miért pont én, miért az én tökéletes testem kezd porladásba? Most látom csak, hogy a tűz már mindent elborít a házam előtt, vagyis mindent, ami szerencsére nem tartozik a házhoz, így azt nem gyújthatja fel, de akkor is! Azt a fát úgy szerettem! Mindig tele volt madárral. Na, jó, az egy spéci bűbáj miatt volt, de akkor is! Most mit fogok csinálni, hogy a házam hívogatóbb legyen? Majd kiállok elé meztelenül? Mert már csak ez az egy megoldás tűnik hatásosnak.
   Egy hangos vijjogás, majd egy rigó reppen felém, s kezd ostromolni.
- Tűnj már innen. – próbálok védekezni kezemmel, próbálom eltolni, vagy valamilyen módon megállítani, de nem sikerül, így intek egyet pálcámmal, „Finite Incantatem” nonverbálisan, s a varázslatnak vége. Ah, drágám, ugye nem gondoltad, hogy ezzel leterítesz? Hogy most majd nyerni fogsz? Minden nekem játszik! Még a tűz is elaludni látszik, a fények csökkennek. Talán még az a fa is megússza kisebb égési sérülésekkel.
- Öhm… - félig előre hajolok, s megvakarom állam, valóban elgondolkodok a válaszon, de rájövök, hiába, így csupán vállat vonok. – Bravó. – teszem össze kezeimet, a pálcára azért vigyázva. – Második felvonás? – kérdem, mintegy utolsó mentsvárként, hiszen kifogytam a trükkökből. Elmenekülni nem tudnék, csak hoppanálással, amit megjegyzek ő is simán megtehetne. Az animágia kilőve, megölni nem akarom, bűbájjal elfogni pedig elég nehéz lenne. Eszes egy nő ez, nem adja meg magát oly könnyen. Erősebb, mint amilyennek látszik. Beindít. Szexi.

   Az átka váratlanul ér, így kivédeni sem tudom a testembe maró vágásokat, melyek bár fájnak, kibaszottul fájnak, és ennek a fájdalomnak hangot is adok, – soha nem hallott még ilyen káromkodást, mely Merlinen, Boleyn Annán és egy egész mosómedve generáción túlmutat, ezt garantálom – de tudok uralkodni érzelmeimen, ebben jó vagyok, így inkább csak összeszorítom fogaimat, és egy nonverbális pajzsbűbájt húzok magam elé, hogy  bevédjem magam a további átkok ellen, biztos ami biztos, s lám, jól is tettem, mivel következő átka lepattan pajzsomról, egyenesen Mrs. Pillsburry házának tetejére. Elismerő pillantással nyugtázom, s kezem végigsimítom felsőtestemen. Igaz, a ruha véd, így nem tudhatom biztosra, de érzem, hogy vérzik. És fáj. Nagyon. Minden egyes érintést szúró késként érzékelek. Atyám, mire ez begyógyul! Most mit fognak szólni a kuncsaftok? Vajon ezek a vágások szexik?
   Figyelmem az sem terelte el, hogy a vágások pont szívem felett értek célba. Meglepő, milyen jól céloz a nő… s milyen vérszomjas. Tekintete elvarázsol őrültségével. Ritkán látni ilyen elborult, vagy csak annak látszó elmét. Ördögi.
   A pukkanások megrázzák az éjszakai zivatar és a tűz halk pattogásának hangját. Nem fordulok társaim felé, tekintetem elszántan fúrom a nő szemei közé. Végeztünk bébi, ma este nyertem. Sakk matt, mondják műveltebb körökben.
   Elmosolyodok, sőt, ez már vigyor. Kezeim keresztbe fonom mellkasom előtt, már nincs szükség védekezésre, hiszen hárman vagyunk egy ellen. Nem fog támadni.
- Puszi. – búcsúzok tőle, s küldök is felé egyet, majd higgadtan figyelem, ahogyan a többiek elküldik átkukat, de hiába. A nő már eltűnt, ahogyan az várható volt. Cseles. Vajon legközelebb hol bukkan fel?
   Még találkozunk cicám. Itt nincs vége, útjaink még egész biztosan keresztezik egymást, és akkor majd elválik, melyikünk az erősebb. Akkor majd megküzdhetünk.
   Csak mi ketten.

Köszönöm a játékot!

Sol

A nevetés tényleg gyógyír...

Az egyik sötét folyosón somfordálunk Maryvel. Persze, hogy nem az én ötletem volt, hogy osonjuk le Roxmortsba a hét közepén. Elegem van! Fáradt vagyok! A tegnapi ivászat nem tett jót. A tegnap előtti se…a hétvégi se. Azt hiszem, beteg leszek. Kezd elegem lenni az ilyen kiruccanásokból, nem tudom jól érezni magam. Bár mondjuk ilyet addig nem mondhatok, amíg van elég pia.  A whisky mindig elfeledtet minden gondot az emberrel. Nem nagyon kell közben gondolkodni. Meg Mary szerint jönnek a fiúk a Hollóhátból a mai este. Még jobb…pár okostojás. Nagyszerű.
Fogja a kezemet és húz kifele a kastélyból. A hűvös, téli szél belemar arcomba, vörös foltot hagyva a helyén. Fázósan húzom össze magamon a kabátomat, megigazítva vastag sálamat a nyakamban. Még a hó is elkezd szállingózni. Lassan telepednek a pelyhek a hajunkba.
Lépteink nyomán aprócska cipőnyomok virítanak a szűz hóban. Úgy látszik a Hollósok beijedtek. Mondtam én Marynek, hogy felesleges ilyenekre adni, hogy majd pont ők jönnek el. Nem akkora partyarcok, hogy belevágjanak velünk egy kilógásba. Bár igazából egyiket se ismerem, maximum, látásból, így nem ítélkezhetnék. Mégis megteszem. Miért vagyok ennyire kritikus?!
- Gyere Nori! A Vadkanba megyünk! Gyere már! Állj meg kicsit…
Ekkor megállít és rám néz. Állunk ott a sötétségben a hószállingózásban, mint két porcelánfigura a torta tetején, igazán morbid a helyzet. Szeretem Maryt, de azt nem, amikor megpróbál kioktatni, megpróbál a lelkembe látni, elhitetetni velem, hogy jó ember vagyok.
- Figyelj tudom, hogy min mész most át. Hiányzik a nővéred, mindenki olyan kis depis a suliban is…de épp ezért kéne egy kicsit végre elengedned magad! Mulass és érezd jól magad! A kedvemért!
Nem akarom neki azt mondani, hogy nem Mary. Fogalmad sincs, hogy min megyek át. Fogalmad sincs, hogy ez az egész lepra helyzet, milyen érzés. Nem mondom neki, hogy hidd el, szeretnék mulatni. Hogy szeretnék nevetni…
Ám gondolataim helyett, csak megcsóválom a fejemet és elmosolyodok. Ennyi erővel akár vissza is sétálhatnék a kastélyba. De ezen az estén nem szeretnék egyedül lenni. Meg aztán ki tudja? Lehet, hogy igaza lesz és tényleg jó buli lesz az egész…lehet…
- Menjünk!
Lököm meg óvatosan a Vadkan irányába és a szemébe nézek. Hagyom, hogy végighurcoljon az utcákon, míg a kocsmához nem érünk. Ilyenkor, mindig furcsa alakok mászkálnak erre felé. Meg itt vannak persze a halálfalók is. De úgy látszik, mindenre gondolnak, csak a gyerekes módszerekre nem. Isten áldja Maryt…
Belépünk, hajunk már csurom víz, ám nem zavar bennünket abban, hogy letelepedjünk az egyik asztalhoz. Mivel barátnőm már nagykorú, így az se jelent gondot, hogy miként rendelünk valami szíverősítőt.
Pár percen belül ott üldögélünk és kortyolgatjuk a lángnyelvwhiskyt. Fárasztó csajos témákról beszélgetünk és szinte hálásan nézek az ajtó felé, amikor az újra kitárul. Mary felkiált és integet a belépő Hollóhátas fiúknak.