Átnevelő szoba

A "kastély" hangulata nincs meg ebben a szobában. Hatalmas ébenfából készült fekete polcok vannak a falon, melyen könyvek sorakoznak. A tapéta kellemes rózsaszínű. A hajópadlót a tapétához illő, bolyhos szőnyeg borítja. A "csoport" terápiákon elegendő fekete-bőr borítású szék helyezkedik el, az egyéni beszélgetéseken pedig egy fekete dívány és mellette egy szék található. Pár diák már az év elején, alig láthatóan az ajtó folyosóra nyíló oldalára felvéste: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel".

[P s z i c h o b l a b l aI. felvonás]

P s z i c h o b l a b l a
I. felvonás

   Szavakba önteni nem tudtam azt a mérgező gyűlöletet, amit a pszichofoglalkozásra menet csitítgattam magamban. Valójában már akkor majd’ szétrobbantam a feszültségtől, amikor rápillantottam az idei órarendemre. Hogy tehetnek kötelezővé ilyesmit? A muglik akkor mennek pszichomókushoz, ha valami gáz van velük, de én?! Köszönöm, nem szorulok senkinek a segítségére! Valamiért élt bennem a remény, hogy McGali csak viccelt, amikor a kötelező agymosásról beszélt az évnyitón, persze mélyen azért tudtam, hogy ilyesmivel nem szórakoznának. Az a legrosszabb ebben az egész új rendszerben, hogy mindenkinek elment a humora.
   Félvér származásomra való tekintettel sajna nem bújhattam ki a kötelesség alól, bár százszor köptem le magamat azért, hogy mégis igába hajtottam a fejemet. Felér egy árulással a természetem ellen, de mit volt mit tennem? Este hat előtt pár perccel elindultam a Déli szárny felé, hogy megkeressem a soha nem látogatott Átnevelő szobát. Szerintem nem ez az igazi neve, de tegnap óta mindenki szájából csak ezt hallottam, így emlegetik. Átnevelnek… Belénk táplálják az eszméiket, azt hiszik, átprogramozható robotok vagyunk, csak meg kell keresniük a nagy, piros önmegsemmisítő gombot, és ha ez megvan, tölthetik belénk az új adatokat. Mit nem képzelnek még? Azt hittem, az új rendszer képviselői valamivel ravaszabbak, de ennél a gyermeteg ötletnél még Ben disszidáló tervei is sokkal komolyabbak.

   Mikor keringtem már egy ideje az ismerős termek között, végül csak ráakadtam az Átnevelő szobára – mintha a véletlen is ellenem játszana –, és mindenre elszántan benyitottam a helyiségbe. Minek vesződtem volna a kopogtatással, amikor nagy valószínűséggel már vártak rám odabenn?
   - Uahh! – tört fel belőlem halkan a sóhaj, mikor a titokzatos szoba feltárult előttem. Első blikkre azt hittem, hogy visszatért az őrült Umbridge (az ő tanáriját csak egyszer láttam, amikor nem hitték el nekem a többiek, hogy rá merem nyitni az ajtót a vén békára – hát megtettem, utána persze egész éjszakán át pucolnom kellett a kanalakat a konyhán); a rózsaszín falak, a bolyhos szőnyeg és a mindent átható parfümillat ezt sejtette velem. De a fekete bőrkárpitos székekben volt némi elegancia. Aztán a csipketerítők, valamint macskás tányérkák hiánya meggyőzött arról, hogy „jó helyen” járok. Megfogadtam, hogyha élve kikerülök innét, belevések valami elrettentő szöveget az ajtóba, csak a miheztartás végett.
   Utálkozva dobtam le magam az egyetlen díványra, és tiltakozón összefont karokkal csóváltam a fejemet. Ez egy nagy hülyeség! Bár olyan lennék, mint Mika, aki be tudja fogni a száját, és képes jó pofát vágni mindahhoz, amitől egyébként hányingere támad. De hát már az is nagy előrelépés, hogy nem lógtam el az első órát. Hát most itt vagyok.

[Ő]

ÁTNEVELŐDÉS

       Egy folyosót futok, egyet lesétálok. Igen, érezhetően ideges vagyok és ez most kivételesen teljesen jogos is. Iskolapszichológus. Nem hittem el, amikor mondták és csak a mai nap folyamán döbbentettek rá, hogy az átnevelést is átnevelésként kell értelmezni. Tehát szépen elmondják miben higgyünk, aztán ha ez nem jön be, mondják csúnyábban is, majd még csúnyábban, egészen addig, amíg sikerrel nem járnak. Most csoda, hogy nem erre számítottam? Én legrosszabb esetben is csak valami pszichológiai izére tippeltem, ahol felmérik, hogy származásunk ellenére alkalmasak vagyunk-e az iskolában tanulni, vagy ilyesmi.
Mondjuk, még ez sem kizárt, bármi lehet, hiszen, ha bennfentesenek számító diákok sem tudhatnak mindent jól, akkor az, akinek a barátjának a barátja hallotta valakitől, aki állítólag jóban van egy halálfalóporonttyal, mennyire tud biztos információval szolgálni? Ilyenkor még kétszer annyira sajnálom, hogy nem építettem ki jobb kapcsolatokat, amíg lehet. Tehát, most ideges vagyok.
Ha néhány percre sikerül elterelnem a gondolataimat, akkor meg azon jár az eszem, hogy miért pont én? Nálam százszor inkább átnevelésre szoroló diákok vannak szerte a kastélyban, nem lehetett volna valaki erősebb idegzetűt kinézni erre a feladatra? Najó, talán pont ezért, hiszen azt be kell ismernem, nem nagy feladat engem jobb belátásra téríteni. Elég csak egy kicsit csúnyábban nézni és máris velük vagyok. Kérdés, hogy ez nekik miért jó? Nem vagyok nagy rendbontó, uszító, lázadó, akármi, sőt nemhogy nagy, de semmilyen se vagyok. Azt nem tudhatják, hogy mennyire szeretnék ilyen lenni. Illetve... Nem tudhatják, nem, biztosan nem.
       Már legszívesebben cafatokra átkoznám magamat, hogy nem voltam képes időben útbaigazítást kérni, mikor pontban hat órakor mégis ráakadok a szobára. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor illik-e kopogni vagy sem, de jobb, ha nem az udvariatlanságom az első, amit megmutatok a pszochológus néninek, szóval néhányat koppintok az ajtófélfára, mielőtt lenyomnám a kilincset. Már előre érzem az összes korábban érkező, tehát valószínűleg rajtam kívül mindenki, helytelenítő tekintetét, ráadásul vagyok olyan szerencsétlen, hogy szék sem jut már nekem, és majd ott fogok állni, mint valami idióta. Ehhez képest, akárki is legyen, az egyetlen benn tartózkodó hátának látványa felér egy vödörnyi nyugtatóval. Miss Swan még nincs itt, őt bárhonnan felismerném.
- Heló. – A hangom rekedtebb és ijedtebb, mint általában, ezért a köszönést megtoldom egy krákogással is. Szeretnék legalább egy kicsit határozottabbnak tűnni, mikor megérkezik a hittérítőnk, így célbaveszem a legközelebbi széket és csak utána kezdek bele a helyiség felmérésébe, mert az ajtóban ácsorgást elég könnyű a bizonytalanság jeleként felfogni.
Rózsaszín fal, rózsaszín szőnyeg, fekete székek. Szeretem a rózsaszínt, de lehetőség szerint zölddel, kékkel és sárgával, vagy inkább minddel egyszerre, ez az egész nekem túl rideg. Nem kedves rózsaszín. A szőnyegről a díványra, a díványról sorstársam arcára siklik a tekintetem. Iza Bishop. Annak ellenére, hogy ő is egy olyan személy, akit eddig tanórán kívül nem nagyon mertem megszólítani, most örülök, mert biztonságban érzem magam a nálam határozottabb emberek társaságában. Talán illene valami beszélgetésfélét kezdeményeznem, de azon kívül, hogy te is el akarsz menekülni?, semmi nem jut az eszembe, így inkább hallgatok.

Nevelődjünk...

  Hat óra lesz tíz perc múlva, de én még mindig a klubhelyiségben ücsörgök és néhány régi pennával szórakozok, hogy eltereljem a figyelmemet. Valami átnevelősdi órán kell megjelennem hat órakor és bár semmi kedvem nincs hozzá, de kötelező. Most valahogy a legkevésbé vágyok arra, hogy mindenféle vacakkal teletömködjék a fejem és úgy kezeljenek mint valami idiótát akit bármikor bármire be és vagy átprogramozhatnak. Utálom ha valaki meg akarja mondani, hogy mit hogyan kell csinálni és hogy miben kell hinni. Nem jön be az új rendszer az idióta módszereivel együtt, de a túléléshez az kell, hogy befogjuk a szánkat, hallgassunk és tűrjük el azt, hogy lenéznek minket pusztán a származásunk miatt. Lassan indulni kellene, ha nem akarok elkésni. Szeretek pontos lenni és szerintem most jobban járok ha nem hívom még pluszban fel magamra a figyelmet azzal, hogy elkések életem első átnevelő órájáról.
   
  Elindulok és a klubhelyiségből kiérve a Déli szárny felé veszem az irányt. Gyors egymásutánban veszem a folyosókat és a lépcsőket és reménykedem abban, hogy nem kések el. Néhány perc sietős gyaloglás után eljutok arra a folyosóra ahol elméletileg a terem található. Egyre inkább érzem ahogy a nyugtalanság az idegesség és a bizonytalanság lesz úrrá rajtam miközben a megfelelő termet keresem ahol valószínűleg egy kevésbé kellemes agymosás vár majd rám és a többi sorstársamra. Az ajtó előtt állok, kezem a kilincs felé közelít,de félúton megakad a kezem. Nem akarok oda bemenni, nem akarom végig hallgatni a butító szöveget, nem akarom ezt az egészet. Miért nem lehet minket békén hagyni? És ez egyáltalán mire jó? De már nincs visszaút, muszáj kinyitni ezt a rohadt ajtót, bemenni és szembenézni az iskolapszichológussal és ezzel a hülyeséggel.
   
  Nagy levegőt veszek és óvatosan benyitok a terembe, mindenféle kopogás nélkül. Első ránézésre azt hiszem rossz helyen járok. A falakon rózsaszín tapéta, a polcok, a dívány és a székek feketék. Mindenre számítottam, csak pont erre nem. A tapéta borzalmas - legalábbis szerintem - és remélem nem kell túl sokszor túl sok időt itt eltölteni. Viszont hatalmas örömömre Miss Swan még nincs itt és ez egy kicsit megnyugtat. Beljebb lépek, hogy ne az ajtóban álldogáljak, amikor is észreveszem, hogy - szerencsére - nem vagyok egyedül. Két lány üldögél a székeken és ahogy elnézem ők sem lelkesednek túlságosan azért, hogy itt kell lenniük.
- Sziasztok - köszönök, de a hangomban nem sok magabiztosság rejtőzik. Mivel nincs miért tovább állnom, én is leülök az egyik székre. Eléggé kényelmetlenül érzem magam és még a csend is eléggé nyomasztó. Gondolkozok, hogy mivel lehetne beszélgetést kezdeményezni, de semmi értelmes nem jut az eszembe akárhogy is erőltetem az agyamat.
-Borzalmas ez a terem. - végül csak ennyit sikerül kinyögni és nem vagyok benne biztos, hogy teljesen érthetőre sikeredett volna. Mindenesetre inkább nem erőltetem tovább a beszélgetés kezdeményezését és én is a csöndbe burkolózom.