Lilianne I. D'Alambert
Eltávozott karakter
Fél lábbal kint, féllel bent
Hozzászólások: 165
Jutalmak: +349
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Ház: Griffendél
Évfolyam: Nem tanuló
Családi állapot: Nyílt kapcsolatban
Kapcsolatban:: Mikor kivel...
Legjobb barát: Alec Delon-Moncorgé, Alaster D'Alambert
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 9 hüvelykes cseresznyepálca, magja sárkányszívizomhúr
Nem elérhető
|
|
« Válasz #4 Dátum: 2012. 01. 01. - 00:12:08 » |
0
|
LILIANNE ISABEL D’ALAMBERT Alapok
jelszó || A Doxy márpedig egy védett állat! teljes név || Lilianne Isabel D’Alambert becenév || Lizzy, Lil nem || nő születési hely, idő || Barcelona; 1967. november 28. kor || 30 vér || arany A múlt 1967. november 28-án érkeztem erre a világra, a napsütötte, örökké nyüzsgő Barcelona városában. Bár a családom immár hosszú ideje él Angliában, az édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy bátyámhoz hasonlóan én is Spanyolhonban lássam meg a napvilágot; ez már afféle tradíció nálunk. Édesapán ízig-vérig angol ugyan, de anyám nagyon ragaszkodik a szülőföldjéhez, és sok időt tölt Spanyolhonban, így nem lepte meg felesége kívánsága. Nem volt ez másképpen a születésem után sem, s bár édesapánk időről időre nehezményezte a gyakori és hosszú látogatásokat (hiszen a gyermekek nem tanulják meg kellően az angol nyelvet, ha folyvást spanyolul, mi több, katalán nyelven szólnak hozzájuk) végül beletörődött a megmásíthatatlanba, s felhagyott vele, hogy szűk korlátok közé szorítsa temperamentumos asszonya vágyait. 3 évvel utánam újabb kislány érkezett a családba, aki az Elizabeth nevet kapta, így nemsoká már három csemete szaladgált hangoskodva fel-alá, megkeserítve ezzel a dajkák és nevelőnők életét.
A bátyám mindig is apám kedvence volt; az elsőszülött fiú, aki majd továbbviszi az apai örökséget, vezeti az üzletet és féltő gonddal óvja a húgait… nos, majdnem így történt. Alaster igazi kis kópé királyfi volt, egy bájos kis csirkefogó, aki minden huncutságát sikeresen ellensúlyozta kifogástalan viselkedésével –már ha éppen az szolgálta az érdekeit. Nem mulasztotta el gyötörni a húgait sem, s éppen ennek köszönhetem, hogy a mágiám megmutatta magát. Egyetlen mozdulat nélkül sikerült elhárítanom a játékmackót, amivel a drága bátyám engem vett célba. Elizabeth volt a legkisebb hármunk közül; az egész család imádta, babusgatta, ő pedig szerény kislánnyá cseperedett, aki kevesebb figyelemmel is bőven beérte volna. Középső gyermekként én valahogy elvesztem a nagy forgatagban; sokszor éreztem magam magányosnak és elveszettnek, hiszen Alas, mint kis trónörökös, Eliza pedig mint a legkisebb gyermek, mindig a figyelem középpontjába került. Éppen ezért már kisgyerekként megtanultam, hogyan vívjam ki magamnak a figyelmet; ösztönösen kezdtem ráérezni, hogyan alakítsam nekem tetszően a dolgokat, hogyan is érjem el azt, amire vágyom. Akaratos gyermekké cseperedtem, igen. A családom mindkét ága muglibarát elveket vallott, így mi is ebben a téves szellemben nevelkedtünk; sokat vendégeskedtünk mugli családoknál mind itt, mind a szülőföldemen. A varázstalan csemeték persze teljesen bolondnak tartottak, amikor koboldokról, sárkányokról, óriásokról és effélékről kezdtem mesélni nekik. Hitték is a furcsaságokat, meg nem is; végérvényesen valószínűleg akkor bélyegeztek hazudozónak, mikor a házimanókról beszéltem nekik úgy, mintha teljesen mindennapi lenne, hogy minden családnál kell lennie egynek, s először nem akartam elhinni, hogy őket nem szolgálja ilyen lény. Először nem gyűlöltem őket, bár a csúfolódás kezdett egyre gyakoribbá válni. Szántam őket, amiért ők nem lehetnek részesei annak a csodás világnak, amibe én beleszülettem. Tűrtem a gúnyos szavakat és a kirekesztettséget, mert nem akartam szembeszegülni a szüleim elveivel és akaratával. A fordulópontot az a nap jelentette, amikor néhány környékbeli kislány elkapott és levágta a hajam. Azt mondták, egy ilyen kis hazudozónak büntetést kell kapnia… sikítva szaladtam hazáig, alig láttam valamit a forró könnyektől. Kérleltem anyámat, hogy tegyen valamit, de a hamis elvei megkötötték a kezét. Napokig nem szóltam senkihez, csak ültem a szobámban és hol sírtam, hol ijesztő kirohanások közepette törtem-zúztam. Úgy éreztem, visszafordíthatatlanul megloptak, meggyaláztak, megcsonkítottak. Aztán feltámadt bennem a düh. A dac. A lelkem mélyén meghasadt valami, mélyen a felszín alatt. Néha úgy éreztem, az érzéseim teljesen átveszik az uralmat a testem felett, mintha valaki egy pálcaintéssel sóbálvánnyá változtatta volna a tudatomat. Olyankor az agyam képtelen volt kontrollálni a cselekedeteimet, érzelmeimet. Tudtam, hogy nem szabad a pokol impozánsan mély és feneketlen bugyraiba kívánni másokat, mégsem tudtam leállni. Néha, éjszakánként a névtelen indulat megerősödött; alakot öltött, öntudatra ébredt és maró savnál is keserűbb dolgokról suttogott nekem; a varázstalanok kapzsiságáról, az irigységükről… arról, hogy mindent el akarnak pusztítani maguk körül, amit képtelenek megérteni –mert félnek tőle. Az órák, a napok lassan teltek, az éjszakáim még anyám dalai ellenére is sötétek voltak… a lény pedig maradt, és egyre erősödött. Ekkor történt, hétéves koromban, hogy feltettem magamnak a kérdést: miért nem ők rejtőzködnek? Nekik kéne bujdosni, félni tőlünk! Az égbekiáltó igazságtalanság olyannyira nyilvánvaló volt, nem is értem, miért csak akkor fedeztem fel. A sok megaláztatásra gondoltam, amit a mugli gyerekektől kellett elszenvednem, és eldöntöttem, hogy soha többet nem bánthatnak büntetlenül. Ellenállhatatlanul tört fel belőlem a harag... anyám persze igyekezett kipurgálni belőlem, de sosem járt sikerrel. Fannynak és a társainak köszönhető életem legfontosabb felismerése, és ezért -bár a gyomrom is felfordul a gondolatra- hálával tartozom nekik. Ekkor derült ki az is, hogy van érzékem a zenéhez. Mikor rájöttek, hogy van tehetségem a melódiához, elkezdtem énekelni tanulni...azok voltak életem legboldogabb évei; a tanárok csak rám figyeltek, csak rám, és a muzsika... csodálatos volt. Fanny természetesen nem úszta meg; pár éve Alaster megtalálta, és elhozta nekem, hogy szórakozzak kedvemre...
Meglehetősen mozgalmas gyermekkorom volt; a családom sokat utazott, keresztül-kasul a világban, rengeteg időt töltöttünk Spanyolországban a rokonokkal is, természetesen. Mindennek fokozatosan lett vége, ahogyan megérkezett a várva várt levél, miszerint felvételt nyertem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Alaster révén persze már sokat hallottam az ódon, száztornyú kastélyról és lakóiról, de mikor elsőévesként az egyik apró csónakban szorongtam a többiekkel, a látvány minden képzeletet felülmúlt. A hangok, az illatok, mind hívogatóak voltak, barátságosak. Apám eleinte aggódott, nehogy én is a Mardekárba kerüljek, mint Alas (a családban mindenki évtizedek óta a Griffendélbe járt), de végül a várakozásnak megfelelően a vörös-arany lobogó alatt foglalhattam helyet. Bár jobban éreztem volna magamat a bátyámmal, bármennyit bosszantottuk is egymást odahaza, a saját házam sem volt olyan rossz. Megszerettem az évek alatt, bár a háztársaim kissé hűvösen viselkedtek velem, amiért folyton Alas-szal és az ő Mardekáros barátaival lófráltam. De ez nem zavart különösképpen; így is számtalan barátra tettem szert, és az időm nagy részét kottaböngészgetéssel töltöttem, meg persze tanulással. Pedáns, komoly boszorkánynövendékké váltam, aki igyekezett az elérhető tudás minden cseppjét megszerezni magának, ettől a szándékomtól pedig még Madam Cvikker szúrós pillantása sem tudott eltántorítani. Megdöbbentő lehet, de a Roxfortban töltött idő alatt ismertem meg igazán a testvéremet; ő volt az én őrangyalom, aki egyengette az utamat, óvott és segített engem. Mély és szoros testvéri kapcsolat alakult ki kettőnk között, amely azóta is töretlen maradt. Azonban volt ott még valaki, akit fontos megemlíteni a történet szempontjából, ő pedig nem más, mint Alec Delon-Moncorgé. Celes a bátyám évfolyam- és hálótársa volt az iskolai évek alatt (idővel pedig az én hálótársammá vált –bátyám legnagyobb bosszúságára), és azóta is a legjobb barátok. Számtalanszor vendégeskedtünk a családjánál, és ő is sokszor élvezte a D’Alambertek vendégszeretetét a nyári szünetekben. Egyetlen apróság vet árnyékot ere az idilli képre; tizenhét éves koromban Alec lett az első szeretőm, A bátyám pedig azóta sem tudta megemészteni a tényt, hogy a selyemszájú francia ficsúr túljárt az eszén és kijátszotta az éberen figyelő testvéri tekintetet. Persze az évek során, miután mindketten végeztek a tanulmányaikkal, jövedelmező üzleteket kötöttek és hihetetlen kalandokat éltek meg együtt. Alecből átoktörő lett, és a beszerzők gyöngyévé vált, Alaster pedig a családi hagyományt folytatva különböző tárgyakba bűvöl varázslatokat, illetve néha az átoktörők is a segítségét kérik, mikor nem tudják pontosan felmérni mivel állnak szemben. Alaster végzett a Roxfortban, én viszont maradtam, és vele ellentétben aurori babérokra törtem. Mindig is vonzott a veszély, a harc, a téttel rendelkező küzdelem, a családom pedig mindenben támogatott. A Sötét Nagyúr tisztelete is ezekben az években lett életem fontos része. Eszméivel már a Roxfortba kerülésem után megismertettek a bátyám és Mardekáros barátai. A szimpatizánssá válásban közrejátszott Alaster meggyőzőereje és a sajnálatos gyerekkori "csonkítás" után eltemetett, de igazán soha ki nem hunyt harag és igazságtalanságérzet. Az elhatározás, hogy beállok a követői közé, sajnos csak a szerencsétlen 1981-es esztendő őszére kezdett megérni bennem, így akkor még nem lehettem a Nagyúr eszköze céljainak megvalósításához. Fel nem foghatom, hogyan lehetett képes egy kisgyermek elpusztítani azt az embert, akinek varázsereje minden képzeletet felülmúlt. Alaster a Roxfort befejezése után nem sokkal megnősült és az ifjú arával együtt beléptek a Halálfalók közé. Nyíltan szakított a szülői elvekkel; szerencsére apám ekkor már nem élt. Édesanyám nehezen viselte a változást, s nehéz szívvel hozta meg a döntést: kitaszította a családból a saját fiát. Engem még visszatartott a végső lépéstől a család iránti tisztelet, és az óvatosság. Elveimhez természetesen a Nagyúr bukása után is hű maradtam, mégis aurornak kezdtem tanulni. Mégis miért? -kérdezhetnéd. A válasz egyszerű: a család természetesen beleegyezik, nekem pedig az "Ismerd meg ellenségedet" felkiáltás lebegett a szemem előtt. Persze megfordult a fejemben, hogy ez nem is egy akármilyen álcalehetőséget kínáló szakma. Élveztem azt, hogy olyan helyekre is bejáratos vagyok, ahová csak a kiválasztott keveseknek adatik meg belépni; élveztem a veszélyt, a munkával járó kihívást; és azt is, hogy tartanak tőlem. Ha jobban meggondolom, abban az esetben is az aurori hivatást választom, ha a testvérem nem nyitja fel a szemem még idejekorán. A főiskolát jeles eredményekkel végeztem, jó maximalistához híven, az Akadémia igazán büszke volt rám. Miután befejeztem a főiskolát, úgy gondoltam, kár lenne veszni hagynom a tehetségemet, így kissé túlkorosan bár, de felvételt nyertem az Alonso Mudarráról elnevezett zeneiskolába, Madridba. Mudarra híres reneszánsz zeneszerző, Spanyolországban nagyon nagyra tartják. Három évig tanultam ott, és bár néha nehéz volt, de minden percét szerettem..., még az iskolát látogató varázstalanokat is hajlandó voltam elviselni a felkínált tudásért cserébe. Majd később egy átoktörő csapatba sodort a szél, akikkel beutaztam szinte egész Európát. Társaim hasznát vették a különböző tárgyak erejének felderítésében és eredetük meghatározásában szerzett tapasztalataimnak. Számtalan sírt dúltunk fel, ódon építmények mágiától átitatott rajzolatait törtük meg, hogy miénk legyen, amit a termek sötéten kongó gyomra rejteget. Időről időre meglátogattam Alastert is, aki eközben a piacon fellelhető mágikus tárgyak készítésmódját vizsgálta, és a varázstároló hatásfokuk megnövelésével kísérletezett. Mikor végül visszatértem a ködös Angliába, a Minisztériumnál vállaltam aurori állást, ahová nagy örömömre felvételt is nyertem. Néhány évvel később pedig egy váratlan megkeresésnek köszönhetően visszatértem egykori tanulmányaim színhelyére, a Griffendél Godrik Akadémiára, mint segédelőadó. Az eltelt évek alatt sikeres aurorrá váltam, a Parancsnokság pedig örömmel figyeli, ahogyan a –látszólag- feddhetetlen kolléga gyorsan és hatékonyan teszi a dolgát… a vallatóból kiszűrődő sikolyokra pedig senki sem figyel. Persze ha nem vigyáznék, könnyen rájöhetnének, mi is vagyok valójában -ezért sosem mulasztom el megemlíteni, mennyire megvetem mindazt, amit Voldemort és a csatlósai képviselnek, s hogy csupán azért működöm együtt a rendszerrel, hogy átvészeljem ezeket a nehéz időket addig, amíg a Jó végül győzedelmeskedik a Gonosz felet... micsoda nevetséges gondolat!
Emlékszem, mikor kitört a második varázslóháború… én még túl fiatal voltam hozzá, hogy a Nagyúr mellett harcoljak az első alkalommal, de Alaster ott volt, és kiállt azért, amiben hisz. A család többi tagja a helyes út felismerése helyett gyáván Barcelonába menekült. A Nagyúr bukása úgy ért, mint derült égből a villámcsapás; könnyeztem, mikor eljutott hozzám a hír. Titokban persze meg is könnyebbültem; nem volt egy nyugodt éjszakám sem, miután Alast kitagadták otthonról, annyira féltettem a testvéremet. Voldemort visszatértekor azonban már nem volt visszaút; az elsők között voltam, akik a Nagyúr mellé szegődtek visszatérése után, s ez az esemény nem csak emiatt lett emlékezetes… a Halálfalók között leltem meg ugyanis Őt, aki nyughatatlan szívemnek mindennél kedvesebb. Lucius… ha csak kimondom a nevét, úrrá lesz rajtam a borzongás, és szemeim előtt ábrándképek sora pereg le, telis tele az ezüstszőke varázslóval. Lucius…
Jellem
Rendkívül bonyolult jellem, nem könnyű kiismerni. Angol földön tanult, angol apától született, így a rideg, angol táj és szemléletmód rajta hagyta a nyomát. Racionális gondolkodás, hidegvér, nagyfokú precizitás és rendszeretet –mindezeket a Sziget nevelte belé, s az évek alatt a vérébe ivódtak. Ezek a tulajdonságok dominálnak, amikor a Minisztériumba indul, vagy egy gazembert üldöz árkon-bokron keresztül, s a tanárai is nagyrészt ilyennek emlékeznek rá. De senki nem tagadhatja meg a gyökereit; lobbanékonyság, szenvedély, megszállottság, hirtelenség, kegyetlenség –mindezen tulajdonságok az egyre elhatalmasodó elmebajjal együtt erősödtek, bár már a kezdetekkor, gyermekkorában megmutatkoztak. Lilianne, mediterrán temperamentumának megfelelően a hangulatok embere, melyek sokszor szédítően gyorsan képesek eluralkodni rajta, változásukat pedig csak nagy odafigyeléssel tudja követni az őt nem ismerő szemlélő. A Halálfalók közt meglehetősen magas helyet vívott ki magának, s a társai is tisztában vannak vele, hogy nála a cél minden esetben szentesíti az eszközt. A Célt pedig mindig, minden körülmények között eléri, nem téveszti szem elől egy pillanatra sem. Lilianne egészen eddig jól kezelte az egyre erősödő, egyre határozottabbá váló második személyiségét, vagy ahogyan ő nevezi, a Démont. Azonban a kocka már-már fordulni látszik, ahogyan az események felgyorsulnak, ebben pedig nagy szerepe volt a 13-as labor teljhatalmú urának, a Varázslény- felügyeleti Főosztály teljhatalmú urának, Brayden Minticznek is. Néha már nem lehet biztonsággal megmondani, ki az úr, és ki a szolga kettejük közül. Azt nem lehet tudni, hogy valóban Lilianne, avagy a Démon leghőbb vágya-e felvenni a Malfoy nevet… az azonban bizonyos, hogy a férfi egyetlen pillantása képes elszabadítani a boszorkány legsötétebb vágyait is. Megszállottként rajong Luciusért, Narcissát pedig szívből és őszintén gyűlöli, mert olyasmit birtokol, amit nagyon nehéz lesz megkaparintani... persze nem lehetetlen. Korántsem az. Lilianne számára ez a férfi testesíti meg a tökéletes párt: aranyvérű, jóképű, stílusos, ravasz és mindemellett vagyonos is… és házas. De már nem sokáig. A señorita meglehetősen szabados, kikapós és tüzes nőszemély, gyakran forog meglehetősen előkelő társaságban, kísér diplomatákat spanyolországi tartózkodásuk alatt. Hozzászokott, hogy bármit és bárkit megkap magának, amit vagy akit csak megkíván. Több tucatnyi kapcsolata volt már, de egyik sem mutatkozott igazán komolynak; szeretőire –játékszereire- hamar ráun, és újabb izgalmakat kezd keresni más karjaiban, azonban vágyik az állandóságra. Nyugalomra.
Apróságok
mindig || Lucius Malfoy Zene Régi korok Párbaj Jó borok Tánc Olvasás Spanyolország Utazás Nevetés Család
soha || Sárvérűek és egyéb mugliivadékok Narcissa Malfoy Főnix Rendje Vérárulók Hazudozók Hajvágás Ostobaság Értelmetlen pazarlás Összecsapott, silány munka
dementorok || A hajvágás utáni hetek magánya és kilátástalansága mumus || A boldog és szerelmes Malfoy-házaspár Edevis tükre || Frigyre lépni Luciussal százfűlé-főzet || Sötétzöld és sűrű; elsőre kellemetlenül csípős, de utóíze édes. titkok || Otthon tart egy albumot tele Malfoyék innen- onnan kivagdosott vagy elcsent képeivel, egy antik porcelánbabával alszik akinek rendszeresen varr új ruhákat és fésüli a haját. Szerencsétlen gyerekkori incidenséről mélyen hallgat... rossz szokás || Ha ideges, a hajával babrál és rágja a szája szélét, valamint hajlamos a spanyol anyanyelvén illetlen kifejezéseket közzétenni ha felbosszantják. A tükröző felületekben megnézni magát. Bármikor képes belezavarodni a mondókájába, ha váratlanul megjelenik álmai férifja.
A család
apa || William Nathaniel D’Alambert; meghalt; aranyvérű anya || Maria Magdalena Marquez; 57; aranyvérű testvérek || Alaster William D’Alambert; 34 Elizabeth Maria D’Alambert; 27 családi állapot || Hajadon állatok || Egy fekete hosszúszőrű macska, Amadeus
Családtörténet || Apai ágról normann család sarja, ősei Hódító Vilmossal érkeztek angol földre, anyai ágról spanyol család, a Marqezek sarja. Szülei huszonévesen házasodtak össze, a Roxfortban ismerkedtek meg. Apja különböző tárgyakba bűvölt varázslatokat megrendelésre, illetve kereskedett is ilyesmikkel, anyja háztartásbeli boszorkány. Bátyja vette át az üzletet apja halála után, húga mágiatörténészként tengeti napjait. Alastert a család kitagadta miután nyíltan a Sötét Nagyúr mellé állt, de Isabel pálfordulásáról mit sem sejtenek. Édesanyjuk a háború lezárulta után nem tért vissza Angliába, Elizabeth szintén Spanyolföldön maradt.
Külsőségek
magasság || 168 cm tömeg || 64 kg szemszín || smaragdzöld hajszín || feketébe hajló sötétbarna különleges ismertetőjel || Derékig érő göndör hajzuhatag. kinézet || Magasnak mondható, a megfelelő helyeken kellemesen gömbölyödő teremtés, sötét, sűrű göndör hajjal és ragyogó sötétzöld szemekkel. Mediterrán származását meghazudtolóan világos bőre, de spanyolosan telt ajkai fiatalos benyomást kölcsönöznek neki. Azt csak a szemei mélyén lappangó őrült villanások és a belőlük sugárzó tapasztalat cáfolja meg valamelyest. Vonásai szabályosak, mosolya megnyerő. Igyekszik kifogástalanul viselkedni az élet minden területén, külsejére sokat ad. Beszédhangja kellemesen telt, mély tónusú, ellenben énekhangja szoprán. Beszéde kellemes, jellemző rá az irónia és a fekete humor. egészségi állapot || Disszociatív személyiségzavar és megszállottság.
A tudás
varázslói ismeretek || Jó maximalistához híven jeles/jó eredményekkel végezte tanulmányait. Kedvenc tárgyai a Bájitaltan, Sötét Varázslatok Kivédése, Bűbájtan, Átváltoztatástan voltak. Szeretett repülni. Legendás lények gondozása terén van még hová fejlődnie, valamint rúnaismereti tudása is megkopott az évek során. Belekóstolt az átoktörésbe, de ismeretei felületesek, valamint valamennyi tudás a családi üzletből is ragadt rá. felvett tantárgyak || aurori végzettségének megfelelő, plusz zenei konzervatórium mugli képzettségek || Kardvívás, zenei tanulmányok(ének) pálca típusa || 9 hüvelykes cseresznyepálca, magja sárkányszívizomhúr különlegesség || Kétkezesség; patrónusa róka
Karrier
A Roxfort elvégzése után aurori képzést végzett, valamint zenei konzervatóriumot. Jelenleg aurorként dolgozik a Mágiaügyi Minisztériumban, valamint segédelőadóként tevékenykedik a Griffendél Godrik Akadémián.
végzettség || RAVASZ-ok: Sötét Varázslatok Kivédése-Kiváló Bájitaltan-Várakozáson felüli Bűbájtan-Kiváló Mágiatörténet- Várakozáson felüli foglalkozás || Auror, segédelőadó a Griffendél Godrik Akadémián státusz || Rejtett Halálfaló szolgálati idő || 1995 június végétől Halálfaló, bátyja révén már régebben is szimpatizáns hogyan lehetne a karakter a Nagyúr hasznára? || Minisztériumi befolyás, kémtevékenység.
Szerepjáték-példa
Sötét éjszaka van, te gyanútlanul sétálgatsz a kihalt utcán, és egyszer csak az egyik utcából felbukkan egy auror, aki a nyakadnak szegezi a pálcáját. Mikor az árny elém pattant, azonnal pálcát rántottam. Egy pillantás elég volt, és tudtam hogy nincs mitől tartanom. Bosszús sóhajjal engedtem le a pálcát, miközben elkezdtem lehordani túlbuzgó beosztottamat: -Weawer, mi a fészkes fenét csinálsz?! Persze, hogy én vagyok, miért kinek látszom? Megvannak? Akkor meg miért velem beszélgetsz, keress tovább! Nem léphetnek meg!- Csekély értelmű kollégám erre sietve visszatért a sikátorba. Az utca teljesen kihalt volt, valami mégis azt súgta már közel járunk. Nem juthattak messzire,és nekem kell megtalálnom őket, mielőtt ez a minisztériumi csürhe a pokol fenekére átkozza őket. A szívem összeszorult a gondolatra, hagy az én Luciusomnak is baja eshet...nem, erre most nincs idő- ráztam meg magamat- meg kell találnom őket. Az egyik házfalhoz húzódtam és szabadjára engedtem az ösztöneimet. Lehunytam a szemem, a látás csak összezavart volna- itt a fülemre kell hagyatkoznom. Ahogy kiiktattam az egyik érzékszervemet, úgy élesedett a többi: kop-kop- egy ereszcsatornáról monoton csöpögött a víz; patkány szaladt végig a szemeteskukák mellett;a faágak ropogtak a szélben; és akkor meghallottam, valahol szemben óvatos léptek zaja és több ember zihálása törte meg a csendet. Lassan mosolyra húzódott a szám. Kinyitottam a szememet és a pálcát készenlétben tartva megindultam a szemben lévő keskeny utca felé. A zihálás erősödött, de a léptek megtorpantak- érezték hogy valaki közeleg. Óvatosan indultam el az utcának csak nagy jóindulattal nevezhető járatban, pár perc után pedig egy kereszteződéshez értem, egy másik utcácska merőlegesen szelte ketté az én utamat. Belestem a jobboldali szakaszra, mikor a szemem sarkából piros villanást láttam balról: a kábítóátok éppen csak elkerült, de a csípős szag elárulta, hogy kócos fürtjeim nem úszták meg a megpörkölődést. Gyorsan visszahátráltam. Forró harag bugyogott fel bennem, amire válaszképpen fehér szikrák sora hullott pálcám végéről a hideg macskakövekre, de a siker érzésével igyekeztem eloltani feltörő nemtetszésemet. A többi auror a tömb másik részében kutat, így támadóm kilétéhez nem sok kétség férhetett. Míg én nyugtatgattam magamat, az ismeretlen átokszóró léptei hangzottak fel a pocsolyákkal ékes kövezeten. - Lizzy, te vagy az? -kérdezte egy ismerős hang. A szívem hirtelen ki akart ugrani, hogy örömtáncot járjon a vizes falak között. - Nem, a Mágiaügyi miniszter -motyogtam kissé csípős válaszom, miközben kiléptem a nyílt terepre- Ismersz rajtam kívül a jelen levő aurorok közül bárkit, aki megtorlás nélkül hagyta volna a próbálkozásodat? - Sötétben minden sárkány fekete -hangzott a válasz Lucius Malfoy szájából. Időközben még három Halálfaló tűnt fel mögötte. - Beckettnél van a szelence -közöltem teketóriázás nélkül- ki kell csalnotok tőle. - Remélem terved is van hozzá. Te ugyan mellettünk vagy, de még ötünknek is sok auror zsúfolódott össze ezen a kis területen, és ők nem ilyen elnézőek a fajtánkkal, mint te -a sötétség ellenére szinte láttam, ahogy a szeme összeszűkül; mindig ezt csinálta, ha valami nem tetszett neki. - Akad tervem, de sietnünk kell. Akármilyen pojácák is, perceken belül itt lesznek, és nem akarok lelepleződni -azt már nem tettem hozzá, hogy a gondolatra, hogy megint elfogják, jeges csomó materializálódott a torkomban, és lassan a gyomrom felé kezdett araszolni. Körülnéztem, majd megindultam jobbra, ahol az utcácska véget ért. A társaság követett, miközben vázoltam a megoldást a problémánkra: - Mivel túl sokan vannak, cselhez folyamodunk. Úgy tesztek, mintha elkaptatok volna és elcseréltek a szelencére. Mikor megkapjátok, azonnal dehoppanáltok. Vágj meg. - Parancsolsz? -vonta fel kérdőn ezüstös szemöldökét a gyomromban lassan olvadozó jéggombóc kiváltó oka. - Nem lesz hihető, ha sértetlenül kerültem az ellenség kezére. Társai eközben a zsákutcába húzódtak és csendesen várták a végkifejletet. Ezzel egyidőben gyorsan közeledő léptek zaja ütötte meg a fülünket. - Siess -türelmetlenkedtem, majd kinyújtott karomat Lucius felé tartottam, aki egy pálcaintéssel mély vágást ejtett rajta. Feketének tűnő erecske indult neki az éjszakának lefelé, hogy ujjaimról aláhullva egy pocsolyába vesszen. Bíztatón elmosolyodtam, majd éleset sikítottam, és hagytam, hogy álmaim tárgya szorosan magához húzzon és mindkettőnk pálcáit a torkomnak szegezze. Ekkor rontottak ki a kollégáim a kereszteződésbe. - Engedjétek le a pálcát! -hallottam a megszokott, arrogáns hangot. Igyekeztem minél kétségbeesettebbnek és nyomorultabbnak látszani. Jól mehetett, mert társaim azonnal leengedték a fegyvert, ahogy meglátták szorult helyzetemet. - Ha miénk a szelence, tiétek a nő. Társaim tétovázva összenéztek, mire éreztem, hogy újabb patakocska csatlakozik a karomon lévőhöz, csak ez éppen a nyakamon csordult lefelé. Remegni kezdtem, és a szenvedély megállíthatatlanul tört fel a lelkemből. Reméltem, hogy az aurorok a félelemnek tulajdonítják a jelenséget, és apró nyüszítéssel igyekeztem következtetéseiket a számomra helyes irányba terelni. - Mi a garancia rá, hogy nem vertek át? -lépett elő Beckett. - Ha garanciát akarsz, menj a Gringott's -ba -felelte szemrebbenés nélkül fogvatartóm- de ha sokat tétováztok, inkább ezt visszük el -a pálcával megemelte az államat, mire kétségbeesett pillantást vetettem Beckett felé, és némán a "ne hagyj itt" mondatot formáltam ajkaimmal. - Nos, mi legyen? - Megkapjátok a szelencét -hangzott a tompa felelet. Magamban áldottam a másik oldalt, amiért az emberélet előbbre való a listájukon, mint holmi varázstárgyak. Beckett a zsebébe nyúlt, és apró, ezüstös csomagocskát húzott elő. - Most dobd ide. Beckett tett két lassú lépést előre, majd a hozzá legközelebb eső Halálfalónak hajította a tárgyat. Abban a pillanatban, ahogy az elkapta, több dolog is történt egyszerre: Lucius a földre lökött, és éreztem, ahogy dehoppanál a hátam mögött. Ugyanekkor az aurorok felemelték pálcáikat, de átkaik már csak a hátam mögötti falnak okozhattak maradandó sérüléseket. Megengedtem magamnak egy öntelt vigyort, de gyorsan el kellett fojtanom, mert valaki megfogta a kezem és talpra segített. - Ugye nem esett nagy bajod? -kérdezte Beckett. - Nem, jól vagyok...mondtam az igazságnak megfelelően. - Hiszen te reszketsz...menjünk innen, a parancsnokságon majd rendbe szednek. Egyéb
avialany|| Anne Hathaway ---
|