Az Örömtűz máglyája

Samhain éjszakájának fő attrakciójának alapanyaga már az ünnepség kezdetétől ott van Roxmorts fő terének közepén. Eredetileg semmi funkciója nem volt amellett, hogy majd éjszaka meggyújtják és feláldozzák benne a Voldemort-babát, csakhogy délelőtt különös dolog történt.

Egy kislány sétált oda magabiztosan a farakáshoz, és elhelyezett rajta egy szál fehér virágot. Egy pár pillanatig lehajtott fejjel állt ott, majd nagy levegőt vett, és visszasietett a családjához. A jelenet azonban olyan megható volt, hogy délutánra már több tucat fehér virág (rózsa, kála, liliom és másfélék is) hevert a gallyak között. Senki sem mondta ki, ám mindenki érezte, hogy a háború áldozatainak szól ez a gesztus.

[|Montalvo kisasszony|]

|Montalvo kisasszony|

Ősz van. Sanzonoktól és csörgő falevelektől kéne hangosnak lennie az utcáknak. Pusztán ennyi zajnak kellene átfognia azt a csendet, harmóniát, amit ez az évszak hoz, és visz magával az elmúlásba. Vigadásra ott vannak a kocsmák,  bajba keveredésre is. Ehelyett forralt borral és egyéb lélekmelegítőkkel kicsalogatták a beszari alja népet a poros kis utakra. Szakadt és elegáns kabátok húztak csíkot maguk után a felvert porban. Apró diákok szaladgáltak önfeledten Zonkó csodabazára és a Weasleyék boltja között. Jó dolog volt nézni azt a hatalmas életkedvet bennük tudva, hogy egyszer majd úgyis elfogy. Az idősebb fiúk párral járkáltak, vagy épp teljesen összeomolva a zavartól próbáltak beszélgetésre invitálni valakit. És ezek, ezek a szerencsétlenek nem is tudják, hogy ez a "cuki" tanácstalanság mondatja ki az igent a legtöbb esetben. Van ahol fordul a helyzet és inferusokhoz hasonló lányhad követ egy szerencsést. Azért néhány tűzről pattant, kacérkodni kívánó teremtés is illegeti magát a sokaságban. Egyszóval, még a legnagyobb lúzerek is el vannak foglalva valamivel. Senki sincs egyedül, mindenki vidám. A sorra elhaladó ismerősök azonban összesúgnak: Jean-Pierre egyedül? Nincsen párja? Kire vár? Kikosarazták? Én pedig visszafojtottan mutatom a külvilágnak hatalmas benső jókedvemet. Úgy-úgy, foglalkozzatok, törődjetek csak velem! Érzem, ahogy mindenki erről beszél, ahogy a nők agyát szétfeszíti a kíváncsiság és elkezd belőlük ömleni a szó, aminek hatására feldühödik a párjuk, már-már otthagyva őt. Lesz kit megvigasztalni holnap, lesz kit átölelni a nagy keserűségben.

De forró karjaim, most valaki másért melegednek, más áldozatot ejt ma ez a csapda, mint amilyeneket eddig szokott. Egy újabb, nagyobb trófea fog kikerülni a falamra ami csak az enyém lesz. A híre, a híre sem lehet másé, csakis az enyém. Majd idővel, három év múlva mikor elballagok, talán megosztom a készülő titkot, talán elejtek egy két félreérthetetlen utalást. Természetesen véletlenül, hogy másképp? Ahogy az is csak ennek a hatalmas erőnek lesz majd betudható, hogy kecses alakja föltűnését követően én kiveszem  zakóm zsebéből ezt a szál virágot, és lerakom arra a nagy puha halomra. Kifogástalan öltözékem semmiben sem emlékeztet arra, hogy tanuló vagyok. Ez a szép,  sima  arc pedig ugyanúgy lehet egy húsz és tizenhat évesé is. Imádom a külsőmet, imádom a ruháimat! Uralkodj Jean-Pierre, uralkodj! Nem lehetsz könnyelmű, egy csöppet sem. Hisz Cielo párja vagy...

_{//majd lesz jobb is ez, csak hát valahogy el kell indulni ^^//}

[Monsieur Onvaskier]

Monsieur Onvaskier  

A minap egy bagoly érkezett hozzám egy levéllel, amely az egyik diákomtól származott. Meglepőnek találom, hogy nem személyesen közölte a levél tárgyát, de szíves örömest vállaltam, hogy beszélek neki a mágusfelsőoktatásban rejlő lehetőségeiről. Azonban kissé korainak tartom a nagy érdeklődést, mivel mindössze ötödéves a fiatalember, de lehet, hogy nem akarja a végére hagyni a nagy döntést.
Kicsit jobban utánanéztem a fiú jegyeinek és teljesítményének visszamenőleg, és nem mondhatom el, hogy túlzottan kiemelkedő teljesítményt nyújtana a tárgyamból. Nem értem, hogy mit akar az asztronómia pályával. Ma megpróbálok beszélni a fejével. Nem lebeszélni, inkább csak észheztéríteni. Micsoda buta döntés lenne egy olyan pályát választani, amihez egyáltalán nem ért!
A szokásos stílust magamra öltve vonulok ki az irodámból, egy talárt azért magamra veszek, ugyanis ilyenkor már meglehetősen szeles, hideg idők járnak, ráadásul Sybill szerint hó is várható nemsokára. Ha emlékezetem nem csal, az ifjú Onvaskier nem említette azt, hogy hol kíván találkozni velem, így ha esetleg elkerülnénk egymást, akkor majd az egyik óra után megbeszélhetjük a kérdéseit. Nehogy már én keressem meg, mikor ő akar a kérdéseivel bombázni engem. Ha összefutunk, akkor összefutunk, ha nem, nem.
Miközben Roxmortsba igyekszem, számos diákkal találkozom, akik már a kastélyba tartanak. Kezükben a Weasley Varázsvicc Vállalat különleges termékeit cipelik, mondhatom, nem igazán örülök neki, mert velem is előfordult már, hogy szenvedő alanya voltam az egyik diákcsínynek. Mikor diák voltam, akkor sem toleráltam az effélét, tanárként meg főleg nem.
A Roxfort-Roxmorts útvonalon már javában hallani a karnevál hangjait, csak tudnám, hogy minek örülnek annyira. Annak, hogy egy idióta irányítja az országot? Vagy annak, hogy dementorok cikáznak mindenfelé, már-már elsötétítve az égboltot? Vagy talán csak úgy akarnak tenni, mintha jól éreznék magukat? Mindegy, engem nem igazán tud meghatni az efféle, kizárólag az illem miatt jövök le, mutatván, hogy a roxforti tanárok is támogatják a rendezvényt. Magamról nem mondanám, hogy támogatom, inkább Svájc vagyok. Szeretem, ha kihagynak az effélékből.  
Alig bírom átverekedni magam a tömegen, feszélyez a sok ember, kevésbé tudok érvényesülni a tömegben. A főtér felé tartok, ahol szemlátomást kevesebb ember mászkál. Megpillantok valami nagy kupacot, ez lehet a máglya, amit majd esténként meggyújtanak és rituálisan feláldoznak egy Tudjukki bábut. Na, ez aztán a boszorkányság, kérem!
Odaérek lassan, és egy hatalmas virághalomra leszek figyelmes, amely nőttön-nő. Elcsípek néhány szófoszlányt a helyiektől, állításuk szerint a háború áldozatainak emlékére…
Így viszont nem habozok, beállok a sorba, és pálcámmal egy kisebb kört rajzolok a levegőbe, majd néhány pillanat múlva egy koszorú tűnik elő a semmiből fehér virágokkal díszítve és fekete szalaggal átkötve. Nem egy virágcsokor, de legalább különleges – akárcsak én. Miután letettem a földre, észreveszem az illetőt.
- Buenos días, Monsieur Onvaskier! – köszöntöm bájos mosolyommal kiegészítve.

[|Montalvo kisasszony|]

|Montalvo kisasszony|

A messziről feltűnő topogó kecsességet nem lehet eltéveszteni. Az ember ránéz, és hiába a távolság, a köd, a por a zsigerek megsúgják, hogy ki az. No nem mintha valami misztikus kapcsolat állna fenn kettőnk között, pusztán megtanultam már az idők során eltrafálni a legmegfelelőbb pillanatot. Most nem nézünk oda. Nem vettük észre. Néha szemsarokból meglessük mennyire közelítenek valós méretükhöz a pattogó topánkák. Csak még egy kicsit... egy egészen ici-picit... Óvatosan fordulok látszólag céltalan jövés-menésemben a virágrakás felé. Ötig számolok, és... most! Körülbelül egy percnyi távolság van, amikor mélabús léptekkel leteszem a szép, de mégis szolid csokrot. Fölegyenesedve egy törékenyebb alkatot látok tisztelegni az áldozatok előtt. Szép gesztus egy szép nőtől. Meg is jegyezném hangosan, ha nem a tanárnőre várnék... Te jó ég! Ő a tanárnő! A gyorsan magára rántott talár nem sokat takart az alsó karneváli ruhából, amit két gyors keresztvetéssel díjazott volna, ha ócska mugli szokásokat követne. Inkább könnyedén a mandulabarna szemekbe néztem, és elegáns félmosollyal viszonoztam a köszöntést.
Oh lá lá! Bonne journé ma reine! - Kezeimmel könnyed kört írtam a levegőben  imitálva a meghajlásnál  használatos mozdulatot. Nem tehetek róla. A franciák vérében vannak a színpadias gesztusok, aki tisztességesen megtanulja a nyelvüket az automatikusan sajátítja el ezeket is. Puha rjeim megcirógatták szájpadlásomat, amiért újra beszélhetnékem támadt. Folyékonyan, hosszan pusztán az élvezet kedvéért. Munka nélkül nincs gyümölcs. És a nyelvből áradó nemességet se tudja mindenki ennyire értékelni... No nem baj, ma egy másik nyelv a fődíj, egy sokkal kézzel foghatóbb... - El se hiszi Miss... Madmoiselle... Senorita Montalvo? - nem tudom befejezni a mondatot tettetett tanácstalanságom okán. A katonásan helyükre rendeződő arcizmok lágy összképe alatt persze egy hátsó szándék munkálkodik: a tegezés kicsikarása. Persze magázásra is lehet építkezni. Pár kellemes ital és önfeledten átkacagott perc közelebb hozza az embereket. - Mindenesetre örülök, hogy még vannak ilyen segítőkész emberek. - A takargatott mosolynak egy apró, de észrevehető oldalpillantás vetett véget: úgy bontakoztam ki a szemkontaktusból, hogy az összetéveszthetetlen külsejű figurára kúsztak kék szemeim, majd zavarosan keresgéltek valami biztos pontot a földön. - Én megbízok magában. - gyermeteg aranyossággal, ügyetlenül csúsznak ki a szavak. Hát persze, hogy megbízom, mivel semmi fontos információt nem fogok elmondani. És ha jól csinálom, akkor inkább a tanárnő fog beszélni. Az kell a nőknek... Nekem meg valami jó kérdés...

Hadd áradozzon, zengje körbe a vásárosokat, fonjon lasszót trilláiból, érezze úgy, hogy elbűvöl a mestersége, megbabonáz kisugárzása, lebilincselnek mondatai és megkap előadásmódja. Folyjon belőle ami folyni akar. Közben észrevétlen elindulunk majd. Megyünk egy kicsit erre is, arra is. Megbámultatom magam ház-, és évfolyamtársaimmal, belevigyorgok észrevétlen néhány fiú szemébe. Aztán, hogy, hogy nem a túldíszített, túlszínes jóssátor előtt fognak kilyukadni! Ezt a véletlent! De ha már itt vannak, csak nem szalasztanak el egy ilyen alkalmat. "Mit mondanak a csillagok?" Teljesen témába vág.
De még nem itt, még nem itt járunk. Ezt a pár  másodperc csendet, ahol még nem kínos a hallgatás gondolkodásra kell kihasználnom. Kell valami, egy mondat hosszú reakcióval. Valami  apró, lényegtelen, nem tolakodó, egyszerű. Most kéne egy kicsit Errol logikájából... Nem! Dehogy kell attól a tajparaszttól valami is. Legyen bunkó, maradjon csak a klubhelyiségében és ide ne merje dugni a képét különben kiátkozom az utolsó szőrszálát is a helyéről. Rohadék... Ne vadulj Jean-Pierre, ne vadulj! Nincs itt senki aki rosszat akar neked. Csak te és az elkalandozásaid állnak  a saját utadban. Kérdezni  mindenki tud! Te meg pláne!
- Netán a tanárnő spanyol? - úgy van! Úgy van! És milyen jó lenne, ha helyes lenne a feltevés... Egy tűzről pattant lányka...

[Monsieur Onvaskier]

Monsieur Onvaskier  

A köszöntésemre francia válasz érkezik, nem is lepődöm meg igazán. Egy mosollyal viszonzom a körülményes köszöntést, a franciák már csak ilyenek, mindenkit imádnak és szeretnek, leginkább a színházat, mindenből azt csinálnak, még az életből is. Kissé különös a megszólítás, nem tudom mire vélni a dolgot. Habár nem beszélek franciául, a spanyollal sok közös vonásuk van, ezért megértem, amit franciául mond. Miért lennék én a királynő? Lehet, hogy itattak vele valami gyenge mérget, amitől félrebeszél? Csak erre tudok gondolni.
Hozzám hasonlóan ő is egy csokrot tesz a virághalomra, amely lassacskán nagyobbra fog nőni, mint a mellette levő máglya.
- Tanárnő, rendben? - segítem ki egy kicsit a fiút, mikor éppen nem tudja, hogyan szólítson meg. Igazából, nem értem, hogy ez most miért jelent számára problémát, mivel már évek óta így kell mindenkinek szólítania, és az, hogy most az iskolán kívül vagyunk, semmit nem jelent. Nem mondom, hogy a fiam lehetne, mert ahhoz túl fiatal vagyok, de egy idősebb nővérnek simán el tudnám képzelni magamat, meg ebben a szerepben egyébként is jártas vagyok.
Amikor éppen nem engem bámul, végigfuttatom rajta a pillantásomat: hozzám hasonlóan remek ízlése van öltözködés terén. Vagy lehet, hogy inkább anyucinak?
- Nagyon kedves Öntől. – válaszolom a megjegyzésére, nem tudok napirendre térni vele, nem értem, hogy mi a baja. Talán iskolán kívül valami vad oroszlán ez a gyerek, vagy mi? Egye fene, amíg mesélek neki, addig majd kiderítem. Mindenesetre még nem tűnt fel, hogy ennyire mézes-mázas lenne.
Furcsa, hogy eddig nem hallotta, hogy akcentussal beszélem a nyelvet, pedig feltűnhetett volna neki, hiszen jómaga is, na mindegy, lehet, hogy botfüle van az ilyesmihez.
- Nem kifejezetten. Amerikai vagyok, de édesanyám mexikói, ezért beszélem a nyelvet. – válaszolok a kérdésére, ami nem kifejezetten a választott témánkhoz kapcsolódik, de a diákok már csak ilyen kíváncsiak. Igazából mindenki tudja, hogy amerikai vagyok, Jean-Pierre bizonyára alszik az óráimon, ezért nem is értem, mit akar kezdeni a csillagászattal.
– No, de hagyjunk engem. Maga a lényeg, hiszen kérdései vannak, nem? – próbálom elhessegetni a dolgot, nem szeretek kitárulkozni.
Kifejezetten idegesít a sok ember az utcán. Jobb szeretem a csendes helyeket, ahol nem lökik fel egymást az emberek, nem úgy, mint ezen a karneválnak egyáltalán nem mondható helyen. Kicsit összébb húzom magamon a talárt: Sybill-nek igaza volt. Legalább egyszer.
Pillantásom a jósnő sátrára vándorol. Szánalmas, hogy valaki jön pénzért árulni a hazugságokat. Nem igazán díjazom az effélét.
- Maga miért nem „lóg” a barátaival? Nem egy tanárnő szónoklatát kellene még a szabadnapján is hallgatni. – Rápillantok. Nem tudok kiolvasni semmit a gesztusaiból és a szeméből sem. Furcsa ez a gyerek.

[|Montalvo kisasszony|]

|Montalvo kisasszony|

A nyugodt tekintetem, mimikám, tartásom, és az egész megjelenésem ellavírozik a fülekbe kúszó, sikertelenséget hozó szavak között. Ugyanúgy állok, mintha semmi lényeges nem történt volna. Ami persze igaz, hisz egy semleges külső szemlélő így fogná fel a dolgot, és (természetesen) nem venné észre rafinált hátsó szándékaimat. Az elkeseredésre pedig nincs ok: hosszú még az éjszaka.
Amerika, Mexikó... csak úgy röpködnek a messzebbinél messzebbi országok nevei. Előbbiről nem igazán vannak információm, csak annyi, hogy nagy, angol gyarmat volt és leginkább bevándorlók lakják. A mostani érdekes helyzetet előre sejtők is tömegesével vonultak a tengeren túlra, hogy mentsék bőrüket... Ahh.. Micsoda botorság! Pedig ez a furcsa káosz annyi, de annyi alkalmat biztosít a jóléthez. Csak tudni kell kihasználni a lehetőségeket és tűzben tartani a vasakat. Egyszerre többet természetesen, ez nem kispályás kviddics. A lágy undor nem kúszott ki felső hámrétegem tetejére, hanem okosan elzártam egy apró kis dobozba. Nincsen szükségem ilyen negatív érzelmekre ma. Csak pozitívan, könnyedén, vidáman, boldogan. És persze előzékenyen, udvariasan, egyet értve mindig mindennel. Ez a jelszó mára. Tisztában vagyok a kockázattal, de egy jó színész nehéz szerepeket is tud játszani.
- Rendben, tanárnő. - helyeselek halkan, kedvesen mosolyogva. Végig ügyelek arra, hogy hangszínem, ha nem is teljesen észrevehetően ugyan, de alatta maradjon az övének. Az irányítás képzetét tegye csak zsebre nyugodtan. - Mexikó... - távolba merengek rövid ideig, miközben az ország nevét ízlelgetem. Fonetikája kellemes, selymes, már-már melegnek mondanám, akárcsak az éghajlata, ha nem lenne értelmetlen szinesztézia az egész - Szép hely lehet, de sajnos csak sztereotípiákból és képeslapokról ismerem. Napsütéses hely lehet, akárcsak Bordeaux. Tudja, szerelmes vagyok a szép tájakba, szívesen meghallgatnék egy útirajzot egy fél-mexikóitól. - szolid mosollyal siklom át a megállapítást miszerint kérdéseim vannak. Ráérünk még komoly dolgokra. Egy kellemes ebéd is előétellel kezdődik. Ami nem is étel tulajdonképpen, hiszen nem azért esszük, hogy jól lakjunk, hanem, hogy megéhezzünk. Micsoda paradoxon. Ez a pár gondolat pontosan elég szünet, hogy ismét megszólaljak, és mégse tűnjön úgy, hogy túl sokat beszélek. - A diákok azért szeretik a tanítási szüneteket, a roxmortsi hétvégéket, mert kiléphetnek egy kicsit a diák szerepkörből. Szórakozhatnak, önfeledten mulatozhatnak gyakran a következmény mérlegelése nélkül, hisz egyszer így is, úgy is vissza kell lépniük a mindennapok öltözékébe. De ahogy egy seprűről lehet jobbra, és balra is leszállni, úgy a kilépésnek is több módja van. Én ma inkább egy beszélgetőpartner szeretnék lenni, mint féktelenül mulatozó. Persze mind a kettő jelmez, de ez áll közelebb hozzám. - A hosszú szónoklatnak vége. Egyszerű lezárás, érettséget, felelősséget mutat. Talán ha ez egy kicsit később kerül szóban, vagy régebbi ismeretség után, akkor rákérdezek, hogy hozzá milyen jelmez áll a legközelebb, vagy egyéb indiszkrét kérdést, ügyesen terelve a témát az önsajnálat, és a mindenkiben lappangó megfelelési vágy felé. Ne bánkódj... Tudod mit? Majd én felvidítalak Hmm... A kellemes emlékek cirógatnak ilyenkor. Finom, puha kezek, ajkak... Egy hosszabbra sikerült pislogás alatt megnövekedett némileg az endorfin szint agyamban. Most más kérdés kell, most más téma kell. Á igen, a legkézenfekvőbb. - Legelőször az érdekelne, hogy maga miképp tévedt rá erre az ösvényre... már ha nem bánja. És, ha javasolhatom akkor sétáljunk egy kicsit közben, nem szeretném, hogy megfázzon a skót őszutóban, egy mediterrán hölgy. - kedves arccal tekintettem le a szemekbe, és lassan elindultam. Látszólag céltalanul...

[Monsieur Onvaskier]

Monsieur Onvaskier   

Kissé feszélyez, hogy amiatt jöttem le, hogy a felsőoktatási lehetőségekről beszéljek, és ezzel szemben csak rólam esik szó folyamatosan. Habár a továbbtanulásról való értekezést az irodámban, vagy óra után is meg lehetne beszélni, a fiatalember mégis arra kért, hogy itt beszélgessünk. Ez még rendben is lenne, de szemlátomást semmi érdeklődést nem mutat a téma iránt, felettébb gyanús ez nekem.
Bemelegítésnek végül is lehet semleges témákról beszélgetni, de valahogy jó lenne, ha azok a semleges témák nem én, illetve a velem kapcsolatos dolgok lennének. Sosem voltam az a kitárulkozós fajta, akit érdemesnek tartok arra, hogy jobban megismerjen, azzal nyilván több mindent megosztok, de kevés ilyen ember van. Ennélfogva barátaim sem nagyon vannak, de ez mindegy is.
- Nos igen, gyönyörű vidék. Tudja, arrafelé vannak azok a hatalmas kaktuszok, amelyek oly különlegessé teszik a tájat. – kezdem a mesét, miközben szemeim előtt felsejlik néhány emlékkép, amelyeket ha akarnám, sem tudnám kitörölni a fejemből. Oly régi képek ezek a gyönyörű gyermekkorról, melyet soha nem hozhatok vissza már. Nem tudom, hogy szívesen visszamennék-e oda, mindenesetre ott bizonyos, hogy nincs ilyen háború, mint itt, ráadásul a térd fölött érő ruhákat télen-nyáron lehet viselni.
- Az időjárás mindig kellemes, nem olyan szörnyű ködös és esős, mint errefelé. Majd egyszer vigye el vakációzni a barátnőjét, biztos, hogy felejthetetlen élmény lesz! – zárom le egy kis mosollyal megtűzve. A vállaimra omló sötétbarna fürtökbe bele-belekap a hűvös őszi szellő, melyet korántsem tartok kellemesnek. Talán jobb lenne elindulni, mielőtt idefagytok. A tízcentis sarkú fekete cipőmben teszek egy bizonytalannak tűnő lépést, de a csudába is, mit keres ott az a hatalmas kavics? Máskülönben mindig ilyenben járok, nem jelent problémát, eddig sem jelentett.
- Igen, igen, jobb lesz, ha elindulunk. – helyeslek Jean-Pierre javaslatára, ettől jobb csak az lenne, ha valahová bemennénk, ahol jobb idő van. Nem azért, mert esetleg fázom, csak nem akarom, hogy a hideg szétcsípje az arcomat. – Visszatérve a kérdésemre… tehát akkor nem szeret a társaival lenni. Legalábbis úgy látom. Nincsenek barátai? – kérdezem ismét, habár elég nyilvánvalónak tűnik a válasz. Felettébb különös ez a gyerek, egyáltalán nem a korához mérten viselkedik, nem úgy öltözik. Talán csak nem akar gyerek lenni. Pedig ha tudná, hogy addig van arany élete, míg az… A szóhasználata is kifinomult, egyes nemesi leszármazottak meg sem közelítik az övét. Sok családban kötelező a retorika, s úgy fest, hogy náluk sem maradt ki.
Mindig hozzám kanyarodunk vissza, hiába próbálok róla kérdezősködni, a ködös válaszok után újfent rólam bukkan fel kérdés. Ez nem erről szól…
- Mindvégig kiváló voltam asztronómiából az iskolában, és megszerettem a tárgyat. A csillagok varázslatosak. – ennyi tökéletesen elegendő lesz rólam. – De az Ön jegyei nem arról árulkodnak, hogy erre a pályára termett. McGalagony professzor gyakran dicséri Önt, talán jobban tenné, ha a transzfiguráció felé orientálódna. Nem gondolja? – terelem immáron rá a szót, hiszen azért találkoztunk, hogy az ő jövőjét beszéljük meg, ne az én múltamat. Mogyoróbarna szemeimmel folyamatosan fenntartom a kontaktust az övéivel, hiszen úgy a legjobb beszélni, ha a másik fél szemébe nézünk.
Nagyszerű dolog lesz átverekedni magunkat ezen a tömegen. Az irodámban sokkal jobban érezném most magam; egy csésze kávé kísértében élvezetesebb bármilyen beszélgetés.

[|Montalvo kisasszony|]

|Montalvo kisasszony|

Nem éppen egy terjengős, oldalakon át szuperlatívuszokban beszélő választ kapok, pedig valami ilyesmire számítottam. Túl zárt ez a nő, egy kicsit merev, kicsit elutasító, távolságtartó... Pedig semmi oka nem lenne rá. Ilyen kisugárzással, külsővel, temperamentummal hozzám hasonlóan kiélvezhetné a lét csodáit. Mennyi, mennyi kalandot pocsékol így el. Na majd most, kitárom előtte az ajtót, és a csillagok közé repítem.
Míg így gondolkodom kicsit félre fordítom a fejem, és a távolba révedve imitálom a lefestett tájkép elképzelését. Persze közben teljesen más diaképek jelennek meg az össze-vissza járkáló tömeg helyén. Valami sokkal kézzel foghatóbb: egy esetleges jövőkép... Oh! Ce merveilleux! A gondolatok meleg szélként tekerik csadorba fagyott testemet, és új ideákat vésnek a kiszáradt bőrbe. C'est facil ma coeur: Ahhoz, hogy újjászüless meg is kell halnod egyszer. Hogy sajnáljanak, szeressenek  el kell másokkal hitetni, hogy mennyi baj, mennyi gond gyötör. Szegény gyermeke vagy egy szegény családnak, és teljesen magadra vagy utalva. Sehol egy kis szeretet. Ó, mily balsors! Te szegény gyermek hadd öleljelek kebleimre, érezd milyen egy dobogó szív melege!
Hajj Jean-Pierre, Jean-Pierre! Nem tanulsz te semmiből, csak álmodozol itt össze-vissza! Milyen pók az, aki csak gondol a légy ízére, a fogás örömére, de a hálóját nem szövi? Hát kezdd csak el a vékony kis szálakat összefonni, hogy az est végére kényelmesen terüljön el benne akár egy tengeren túli egzotikus falat is. Nincs ma kegyelem, nincs ma visszavonulás. A tét dupla vagy semmi, már lefelé zuhan a játékgépben az utolsó knút is, talán egy jó időre, ha nem minden úgy sikerül, ahogy az kívánatos lenne.
- Akkor tényleg lehet párhuzamot vonni a Côte de Suddel. A meleg tenger, a gyümölcsök. És persze az emberek mentalitása! Nem olyan elzártak, mint az angolok tudnak lenni néha. Persze-persze kell némi fegyelem, de a túlzott konzervatív szemlélet sok mindent tönkre tud tenni. - egy csalódottabb tekintetváltással sugallok egy fajta, "hát ez ellen én úgy sem tudok semmit tenni, inkább beletörődök" féle tekintet. Hogy vigyem el a barátnőmet? Talán egy barátnőm fog el vinni arrafelé, hogy bizonyítsa élvezetesebb az ottani vendégszeretet. Engem pedig nem túl nehéz meggyőzni. Az ördögi mosoly egy szárazabb köhögéssé változik a légcső egyenesében. Illemtudóan fordulok kicsit jobbra, majd a művelet végeztével vissza a hölgy felé, hogy pusztán mimikámmal mutassam mélységes sajnálatomat, hogy belerondítottam lágy hangjába otromba tüdőbajaimmal. Talán megkérdezi mi bajom, talán elmesélem, hogy súlyos asztmám van. Talán valami jobbat találok ki addigra... Bár, ha azt nézzük könnyen ellenőrizheti valamiféle aktámban a füllentést, az pedig nem kívánatos jó hír rontát eredményezhet. Ki tudja, milyen lelkes fiatalok jönnek még ide tanítani a hátralévő két évben... Jöjjenek  csak a fiatalok, és borzadjanak el, hogy micsoda éretlenségek, micsoda fölösleges lázadások szítói a kamasz-hadosztály, és leljenek csak nyugalmat, hogy legalább egy értelmes, megbízható, lovagi erényű férfiú akad, akihez akármikor akármilyen panasszal, kéréssel lehet fordulni... Hjaj...
- Ugyan ki tudja átvészelni barátok nélkül élete egyik legmeghatározóbb hét évét? Én biztos nem, nekem szükségem van olykor a támaszra. - az ember tudja mikor kell férfiasnak mutatkozni, és bevallani saját hibáit.. még ha olyanok nincsenek is túl sűrűn. Réveteg hangomat követi el-elcsúszó szemeim, amik hiába próbálnak szünetekben visszacsúszni a mellettem sétálóra az újra, és újra felzendülő hangok pantomimmesterként rántják vissza. Zseniális alakítás, monsieur! - Néha azonban szabadságra vágyik az ember. És ezt, mint már kiejtettem mindenki máshogy éli meg az én koromban, amennyire meg tudom ítélni. Most épp sétálok magával a macskakövön, terhek, felelősségek, házi dolgozatok súlya nélkül. Olyasmi ez, mint a kviddics megszállottaknak a repülés... Egyenest a csillagok  felé. - meglágyult vonásaimon egy baráti, kedves mosoly terül el, a pillanat erejéig kontaktust kereső kékek alatt. Csak odanézel, és fordulok is tovább. Mielőtt még akármilyen fontos információ eljuthatott volna Cielohoz. Pont ez tesz majd kívánatossá, ez növeli majd a nőben a vágyat, hogy újra elkapja az égszín szemeket.
-A bűbájtan, az átváltozástan sokkal inkább adottság, talentum kérdése. Persze gyakorlás nélkül csak egyszerű parasztok a készségek egy varázslósakk-partiban. - fél lélegzetvételnyi szünettel választom el az új mondanivalót, a det a vesszőtől. - Az asztronómia, a csillagtan az időt igényel, és nagyon sok gondolkodást a fényéveken átívelő összefüggések megértésére. Ez kerít hatalmába mindig, ha szóba kerül a téma, ez az fajta  érzés, hogy valami ismeretlen, kozmikus hatalom lebeg a fejünk fölött, amit ha ismerni szeretnénk, sőt továbbmegyek, megérteni! akkor ezen az ösvényen visz az út tovább...
- Ó igen... a jegyek. - tettet elfancsalodásomat Roger alakjának felvillanásával idézem elő. Ez hiba nélkül nyomja majd rá következő mondataimra a megfelelő hangulatot. - Gondolom tudja, mi történt két éve... mikor a keresztapám... a legjobb barátom... - mindenféle tudatos irányítástól független csuklik el a hangom. Sírásra nem görbül a szám, és a hangszín se repül magasabb, torzabb helyekre, inkább a beszélgetés alatt először őszintén folytatom. - Igazából, ez nem is olyan lényeges, csak annyit szerettem volna mondani vele, hogy azóta nem vagyok ugyanúgy... motiválható.

[Monsieur Onvaskier]

Monsieur Onvaskier   

Össze sem lehet hasonlítani a Paradicsomot ezzel a szörnyű hellyel. Teljességgel depressziós lesz az ember, már azt sem tudom megmondani, hogy mikor láttam utoljára a napot. Nem foglalok állást azzal kapcsolatban, hogy ki a jó és ki a gonosz, de legalább a napot ne vennék el tőlünk az örökösen járőröző dementorok miatt. Ilyenkor visszasírom Kaliforniát, pedig még egészen kicsi voltam, mikor utoljára ott voltam. Egy biztos: bármilyen hely csak jobb lehet ettől.
- Gondolom, hogy a francia Riviéra is ilyesmi lehet, bár még eddig nem volt szerencsém ahhoz, hogy elutazzak oda. Egyébként igaza van, az angolok túlságosan is zárkózottak, de gondoljon arra, hogy mi különlegesnek számítunk ebben a tömegben! – válaszolom a fiúnak, és egy szélesebb mosollyal egészítem ki az elmondottakat. Én egyébként is különlegesnek tartom magam, elég csak rámnézni. Nem kifejezetten követem a varázslói divatot, minek is tenném, hiszen sokkal jobbak az adottságaim, mintsem hosszú és bő ruhákkal fedjem el a testemet. Amíg van mit mutatni, addig mutassuk, ez a legjobb filozófia. Ha körülnézek, nem sok magamhoz hasonlót látok, és ez így a legjobb!
Szavait hallva a távolba révedek, és eszembe jut, hogy régen bizony nekem is több barátom volt, voltam olyan naiv, hogy kitárulkoztam olyanoknak, akik nem voltak méltóak rá, és rosszul is jártam emiatt. Nagyon óvatosnak kell lenni, ha az ember barátot választ, akkor könnyen lehet belőle akár ellenség is.
- Milyen jól mondja! A csillagos megjegyzését meg kifejezetten díjazom. – könnyed kacajjal fűszerezve beszélek, élvezem a fiú társaságát, korához képest rendkívül értelmes, és kifinomultan beszél; néha olyan érzéseim vannak, mintha magába akarna bolondítani a szavaival, mert nem szoktam ahhoz, hogy egy tinédzser így beszéljen velem. Nem tehet róla, ha így nevelték, sőt, inkább nagyon is helyes, hogy létezik még olyan család, ahol adnak a gyerek beszédére. Túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy a mai tinik a szleng nyelvet beszélik egymás között, sőt, olykor megesik, hogy még a tanórán is.
Továbbra is fenntartom azon álláspontomat, hogy nem ajánlatos azt az utat választania, amelyet én választottam, még annak ellenére sem, hogy úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy azt hozza ki belőle, hogy igen. Meg kell értetnem vele, hogy nagy hiba lehet. Nem is értem, hogy egy ilyen intelligens gyerek miért nem tudja egyszerűen felfogni ezt.
- Nézze, Önnek tisztában kell lennie az adottságaival. Igen, az átváltoztatástan és a bűbájtan tehetség kérdése, de nem elég puszta érdeklődés egy téma iránt, attól még leszünk szakértői a tudománynak. Már évekkel ezelőtt el kellett volna kezdenie foglalkozni vele, már első évtől kezdődően. Feltehetően akkoriban jókat aludt az órákon, nem tudhatom persze. – jegyzem meg zavart mosollyal, hiszen akkoriban még nem voltam a tanári kar oszlopos tagja, Sinistra professzor ezt jobban tudná bizonyára. Nem zárom le a gondolatot, inkább folytatom még tovább – Nem most kellene rájönnie arra, hogy meg akarja érteni, hanem korábban kellett volna.
Ha ezek után nem értékeli át az egészet, akkor tényleg nem tudom, hogy milyen érvet hozhatnék még fel. Egy pillanatra megállok, mikor arca rezdülésein megpillantok valami szokatlant, szomorúságra emlékeztetőt. Nem ismerem annyira, hogy tudjam, mi történt a családjában, de tény és való, hogy az utóbbi időben nem voltak a legjobbak a jegyei. Egy halálesetre tudok csak gondolni, természetesen más motiváló tényező is felmerülhet, de szerintem ezen a környéken kellene keresgélnem.
A bal karom egyszer csak megemelem, és gyengéden megsimogatom a jobb felkarját, már ha engedi ugye.
- Sajnálom. Én nem tudom, milyen mikor elveszítünk valakit, de el tudom képzelni, hogy mennyire tönkreteheti az életünket. Éppen ezért azt mondom, hogy állítson neki emléket azzal, hogy azt csinálja, amiben igazán tehetséges. – sosem voltam jó a vigasztalásban, talán ezúttal sem, de én megpróbáltam mindent.

[|Montalvo kisasszony|]

|Montalvo kisasszony|

Ó, minő megnyugvás! Puha arcom, egy még selymesebb párnára hajthatom végre, és csak hagyni kell, hogy folyjanak a dolgok magától. Mint magányos halász küzdöttem eddig a szembe széllel. De most már megfordult minden. Hátamat borzolják a sós löketek végre. A vitorlát fel lehet húzni ismét az árbocra, és csak hadd dagadjon, hadd vigyen előrébb, nem ellenkezem.
JEAN-PIERRE! Roger főcselédjének sipítós hangja rémlett fel, és vágta keresztül mindenféle képzelgésem. Azt hiszem megijedtem kicsit. Mindig féltem attól az igazi tenyeres-talpas asszonytól. Pedig irdatlanul jól főzött, és sokkal jobb volt, mint valami házimanó. Természetesen panaszkodni sem panaszkodhatott a körülményeire. Volt neki rendes fizetése, lakása, és igazából a legtöbb jóból részesült. De nem is ez a lényeg. Az örökös elkalandozások! Azok fognak egyszer a sírba vinni téged! A Madame is ezért sipított rád az előbb. Nincs vége, nem vagy még annyira a nyeregbe, amennyire kéne! Elalszol a saját hajódon? Hátra se nézel a fekete felhőkre, vagy nem lesed pirossá lesz-e az ég alja? Figyelj, figyelj, figyelj és utána élvezheted az életed. Nem sikerült ezt 15 év alatt megtanulnod? Dehogynem sikerült! Ne játszd itt a bizonytalan mimózát... Illetve játszd. Hisz közel a cél. Legalábbis sokkal közelebb, mint volt. Nevetett, mosolygott, örült az apró poénnak. Végigsuhannak rajtam meleg áramlatok, miközben jól nevelten, néma mosollyal köszönöm meg, a dicséretet. Természetesen ügyelve arra, hogy a szemébe nézzek egy rövid, még nem tolakodó mennyiségű, időre. De mégsem ez a legnagyobb boldogság, a legkitörőbb öröm szavaiban. Talán nem ennyire egyértelmű ugyan, de egy rendkívül jó utat mutatott. Méghozzá a segítségem nélkül. Mázlista vagy monsieur!
- Igen, mi vagyunk a színfoltjai Brittannia szürke ködének. - MI vagyunk. Együtt, ketten. Lehetne rá mondani, hogy nem jelent sok mindent, egy egyszerű szó, és nem gondolt bele semmi grandiózust. Akik így látják, azok minden bizonnyal reménytelenek vad női szívek megszelídítésében. Erősíteni kell ezt az összetartás tudatot, hogy egyedül vagyunk, ketten, akik valamilyen szinten fölé emelkedünk a monoton tömegnek. És mennyi hasonlóság van bennünk! Kinek nem lett volna olyan álma, hogy egy ikertestvért szeretne, aki maradéktalanul megérti őt, és kiválóan tudják szórakoztatni egymást. És bizony, ilyen mély kötődést is ki lehet alakítani a test rejtelmeinek köszönhetően egy délután, este alatt. A lelkes kis hormonok, az endorfintermelő tűzijáték, a szívet lágyító nevetés, és a bódító hangulat ma a legjobb fegyver.

Miért kezdem azt érezni, hogy egy beszélgetés hangulatára törvényszerűen illeszkedik a szinuszos görbe. Föl-le, föl-le. Többek között ezért nem a vidámparkba hívtam. Diáklányoknál, egyetemistáknál kiváló taktika az örök gyerek kihozása, akit kifáraszt az egész napos rohangálás, nevetés. Akinek meg lehet mutatni milyen ügyes vagyok a pálcás ügyességi játékokban, amiért még valami plüssnyereményt, vagy egyéb édes, értelmetlen apróságot nyerhetek nekik. Jól választottál, már megint. Csak arról a rohadt tantárgyról kéne valahogy elterelni a figyelmet. Nem kérhetem meg, hogy kezdje el magyarázni protocsillagok születését, és a magfúzió proton-proton ciklusának átlépést a CNO ciklusba. Unná. Ennek a nőnek jó kedv kell. Mediterrán temperamentum, szenvedély. Egy tánc... Ártatlan arccal színlelem a nézelődést, de erre alkalmas helyet nem nagyon találok, de kevésbé feltűnőt sem. Talán majd később, ha kettesben leszünk... ha leszünk. Már, hogyne lennénk! Csak előbb ezt a negatív témát kéne úgy felhengerelni, hogy többet ne guruljon vissza közénk, de mégis sajnáljon meg, essen meg szegény, szerencsétlen alakomon a szíve.
Emléket állítani... Piszkosul jó érv, piszkosul nehéz bármit is mondani rá, ami nem tűnik már vontatottnak, túlzottan egyértelműen rámenősnek. Valamiféle tisztelet is elkezdett keringeni a kapillárisaimban a vörösvértestekkel karöltve. Talán pont a józan gondolkodáshoz szükséges oxigént kiszorítva. Nem kell tisztelnem őt, csak tudni, hogy viselkedhetek, és mit mondhatok. Mindenesetre ez egy tökéletes érv volt. Vajon Errol mit kezdene vele?
- Az első két évben jegyeimen is látszott lojalitásom. - A magamban feltett kérdésre válaszolni sincs időm. Sokkal jobban foglalkoztat a külvilág. És pont ez a sorrendbeli differenciálódás különböztet meg Dreenmantől. A magától pergő szavak értelmesre, és félig-meddig őszintére sikeredett, hiszen valóban mind a kétszer K szerepelt értesítőmben a vizsgák után. Habár ez inkább, az akkor még kisdiákos szorgalmamnak, és a tananyag könnyűségének számlájára írható... Nem kell neki tudnia. - Nem szeretném az ön kedvét elrontani, ilyen témával. Én meg rágódtam már rajta eleget, ahhoz, hogy most nélkülözni tudjam... és még fogok is. - az utolsó rész halkabb a többinél, persze kellően hangos ahhoz, hogy eljusson Cielo fülébe. Arcom árnyalatnyi sötétedése is követi a hangszíni változást, de egy keseredettre sikerült mosoly után ismét angyali pofával nézek a mexikóira. - Mit szólna, ha elnéznénk a Teaházba? Én magam nem vagyok túlzottan oda ezért az angol... szokásért? Inkább nevezném mániának lassan. Szóval nekem nem mindenem az említett ital, de úgy hallottam elég bő még a repertoárjuk... Ott meg is melegedhetnénk egy kicsit, mert Merlin kedvéért sem venném magamra, hogy miattam betegedjen le. - Megnyerő mosolyom közben ujjammal mutatom a kicsinek tűnő, de igazából hatalmas sátrat, pont a jóséval szemközt. Hm, mintha én terveztem meg volna a felállást. Úgy látszik, ma minden égi fény rám süt... Talán egy nem. El kellett volna kezdenem olvasgatni, utánajárni az égi tartományok működésének nagyszerűségének. De hát, ha nem érdekel tanárnő? Talán ezt nem kéne. Sőt, biztos. Pedig kitűnő emlék lenne a kifejezés az arcán. Talán még én se tudnám megismételni, akármennyire jól bele véstem volna agyamba. Szerencsére ez a csábítás mérhetetlenül gyengébb egy... másikhoz képest.
- El kellett volna? - csendes, és nem túl tartós ijedelem fészkel a szemsarokba, majd a mondatok áradatával egyetembe hagyja el lényemet. - Valóban ennyire behozhatatlan lenne ez a kimaradás? Nem hozhatnám be kemény munkával? - lelkes kisgyerekként villan fel a jó szándék hangomban. Ami helyeselésért könyörög, esdekel. - Ön, hogyan készült iskolás évei alatt? - ó! Micsoda sansz! Ce génie! Ma már sokadszorra.. ma már sokadszorra. - Tanárnő is elsőtől kezdve könyvtárba járt, vagy netán külön órákat vett...?

[Monsieur Onvaskier]

Monsieur Onvaskier   

Rá kell jönnöm, hogy ez a mai nap nem feltétlenül úgy fog zajlani, ahogyan terveztem. Ennyit még sosem beszélgettem az Onvaskier-fiúval, és azon túlmenően, hogy intelligens, rendkívül jól bánik a szavakkal, és bármiről lehet vele beszélni. Van egy közös vonásunk: mindketten külhoniak vagyunk, és ahogy én, ő sem tudja teljes mértékben megemészteni az angolok különc magatartását és szokásait.
Hm, igen, az üde színfoltok mi vagyunk bizony. Egy kicsit barnább bőr, egy raccsoló akcentus, és máris különbözöl a nagy tömegtől. Elég csak szétnézni ezen a zsúfolt rendezvényen: mindenfelé depressziós emberek, akik valami jobbra várnak, akik már elfelejtették azt, hogy mit jelent egy mosoly. Ilyen időkben felér a napsütéssel. Elmosolyodom hát a szavaira, majd a földre szegezem a pillantásomat. Nem akarom, hogy a szembejövő, holmi jöttment börtönből szabadult csavargók csak úgy kacsintgassanak rám, mégis mit képzelnek?!
Jean-Pierre-t hallgatom, minden szaván hallom a bűbájos akcentust, de bizonyára ő is az enyémen. Nem mondok semmit az általa elmondottakra, szemlátomást nem a legkellemesebb téma a múltjáról csevegni, és még most sem tudok vigasztalni, illetve biztatót mondani, így inkább hagyom, hogy a szél útján tovaszálljanak a szavai. De talán mégis valamit, hogy tudja, figyelek én rá, csak…
- Ó ugyan, nem szegheti kedvem semmi. – reagálok csendesen a szavakra, jelenleg semmi másra nem vagyok képes. Az ilyen témákban nagyon nem vagyok jó, ennélfogva inkább élénken érdeklődöm az ajánlata iránt. – Remek ötlet, menjünk csak. De ne korholja magát, nem fogok megfázni, viszont beszélgetni lehet jobb egy olyan helyen, ahol nem nyüzsögnek az emberek ennyire, mint itt. Kissé nyomaszt. – folytatom aggodalmas tekintettel, majd szétnézek. – Habár én sem túlzottan teázom, hátha találunk valamit, ami iható. – fejezem be mosolyogva, örömmel tölt el, hogy valaki hasonló véleményen van velem. Ja, igen, mi különlegesek vagyunk, színesek. A szürkék igyák csak az ihatatlan tejes teájukat, nekem tökéletes a vajsör és a kávé. Nem túl különleges, de legalább élvezhetőbb.
Mosolyától már-már elolvadnék, ha tizenéves kis fruska lennék, bizonyára a diáklányok összesúgnak a háta mögött, hogy milyen helyes ez a gyerek, és olykor titkon az ő nevét írogatják a pergamenjük szélére, ahogyan ez ebben a korban lenni szokott. Visszasírom ezeket az időket, ekkor változtathatnék még az életemen.
Megpillantom a sátrat, amelyre gondolt, remélem, hogy nem lesz túl nagy tömeg. A kintitől biztos, hogy kisebb lesz – ezzel nyugtatom magam. Viszolygok tőlük. Elindulok abba az irányba, és eközben tovább szövöm a szálakat.
- Persze, mégis mit gondol? – kérdezem méltatlankodva – Nem véletlenül tanítjuk első évtől kezdve. Nem olyan tantárgy, amelyet meg lehet tanulni egy év alatt. Hosszú és kitartó munkát igényel.  – zavart mosoly ül ki arcomra, mikor újfent az „én-témát” hozza fel. Szemlátomást ez egy trükk, nem fogok egykönnyen szabadulni ettől az egésztől. Beadom a derekam, már eldöntöttem, de persze csak bizonyos határokon belül. – Úgy készültem, hogy minden órán ott voltam és tanultam. Mindig kiváló voltam belőle. – folytatom mosolyogva – És nem, nem vettem külön órákat, önszorgalomból jutottam el idáig. De sok év munkája van benne. – zárom le végül a mondandómat. Biztos vagyok benne, hogy van valamilyen szándéka ezzel a témával, kifejezetten gyanús nekem ez a fiú, azonban gyanakvásomat megtartom magamnak, ő csak a gyengéd mosolyt látja. Szemlátomást korrepetálást akar kicsikarni tőlem, más nem jut nagy hirtelen az eszembe. De miért pont most jut eszébe ilyesmi? Különös.

[- Barátaim... bátor szívűek! Noha egyikünk sem mondta ki, mind érezzük, miért is e megemlékezés. Hálás vagyok, mert ez a látvány arra emlékeztet, hogy van még remény! Hogy van még, aki emlékezik, van még, aki tudja és érzi, hogy nincs minden rendben. Köszönöm mindazoknak, akik eljöttek ma este. A mulatság megmutatja a világnak, és minden zsarnoknak, hogy nem félünk! Nincs, aki eltiporhatja a régi értékeket, melyek oly régóta élnek bennünk! Ez pedig nem más, mint a szeretet és az összefogás! Boruljanak hát lángba a szeretteinkért itt hagyott virágok, tisztuljon meg emlékezetük a tűzben! Lángra fel!]

Már jócskán besötétedett, hisz november eleje van. Azonban Samhain éjszakája nem a sötétségről szól, hanem a tisztítótűzről. A karnevál sátrai felett mágikus lampionok égnek, és izzó tűzkígyókat alkotnak a színes lángocskák. A hegyről gyönyörű látvány, de élvezet körbenézni idelentről is.
Roxmorts polgármestere egy perces néma csönddel adózik a máglyára helyezett virághalomnak, mely eddigre már az egész rőzsekupacot elborítja.
- Barátaim... bátor szívűek! Noha egyikünk sem mondta ki, mind érezzük, miért is e megemlékezés. Hálás vagyok, mert ez a látvány arra emlékeztet, hogy van még remény! Hogy van még, aki emlékezik, van még, aki tudja és érzi, hogy nincs minden rendben. Köszönöm mindazoknak, akik eljöttek ma este. A mulatság megmutatja a világnak, és minden zsarnoknak, hogy nem félünk! Nincs, aki eltiporhatja a régi értékeket, melyek oly régóta élnek bennünk! Ez pedig nem más, mint a szeretet és az összefogás! Boruljanak hát lángba a szeretteinkért itt hagyott virágok, tisztuljon meg emlékezetük a tűzben! Lángra fel!
A parancsszó elhangzására felcsapnak a máglya óriási lángjai, melyektől máris nem látni a megemlékezés virágait. A körben álló tömeg éljenez és kurjongat, süvegek reppennek a magasba és szerte a téren mindenhol elpukkannak a WVV tűzijátékai. Kezdődik a mulatság!
Színes gömbök robbannak magasan az égen - még szerencse, hogy a mai éjszaka kivételesen nem felhős, így mindent gyönyörűen látni. A szikrákból kirajzolódó formák olykor egyszerűek, máskor nagyon is bonyolultak, mint például a táncot járó leprikón, vagy a körberepdeső főnix, mely még rikolt is (igaz, ez annyira nem illik bele a képbe).

A hangzavar és a káosz először nem tűnik másnak, mint az ünneplő tömeg vidám morajának. Először az sem tűnik fel, hogy a táncot járó szikratündérmanó-sereg hirtelen szikraesővé válik, melyek darabkái az emberek közé hullva olyanok, akár a meteordarabkák.
Mikor egy boszorkány talárja meggyullad, és nem tudja eloltani azt, elhangzanak az első sikolyok.
Aztán a felcsapó lángok hirtelen oszloppá nőnek, megvastagodnak, elképesztő hőt árasztva magukból. Noha a rendezvényt elvileg katasztrófavédelmisek és tűzmágia-szakértők is biztosítják, mintha mindegyikük eltűnt volna a helyszínről.
A tűz elszabadul, izmos, aljas kígyóvá alakul, mely fészkéből álnokul sziszegve néz körbe. Mintha szó szerint élne, és mintha csakis egy mestere lenne, akinek engedelmeskedik. Lecsap, mintha a Három Seprű sörsátra az első zsákmánya volna, megmarja, aztán ismét felegyenesedik, új áldozat után kutatva.
Dumbledore-on kívül csak egyetlen egy varázsló képes ehhez hasonló förtelmes káprázat előidésére, de őt nem nevezik nevén.