Sörsátor

Mila

*A mosolya rezzenetlen, a jókedve töretlen. A szeme sötéten kék, olybá tűnik, erre a mai, különleges alkalomra állandósította benne a csillogást, sehol egy szorongó mattság, egy kétkedő villanás, egy gunyoros hunyorítás. Teszi a szépet a világnak, komolytalankodó mosollyal fogadja a lány komoly pillantásait, összefűzi az álla alatt az ujjait, aztán szétbontja, ahogy a kezéért nyúl. Persze előtte még lezavar pár kört válaszolásban, a hangjában nincs tartózkodás.*
-Csirkefogó. Azon kívül, hogy mindig ugyanarra gondolok, ezt a szót úgy tudom neked a leginkább lefordítani, hogy az auror is csak varázsló. Olyan varázsló, aminek hatalma van. A hatalom pedig csábítja magához a visszaélést. Amíg a csirkefogók ezt illegálisan csinálják, az aurorok legálisan. Tehát voltaképpen a csirkefogó olyan auror, akit nem szeretünk és nem képeztünk ki-*szétteríti a lány tenyerét, egyik kezét alácsúsztatja a kézfejének, hosszú ujjai, keskeny, de összességébe hosszú kézfejéről nem nagyon lóg le, míg a baljával megcirógatja középen.* -Szép, fiatal, karakteretlen kéz. Még nem mélyültek el a vonalaid, még nincsenek lefutott játszmáid, kialakult ellenségeid, esküjeid, ígéreteid, áldozataid-*nem színezi misztikussá a hangját, simán, fordulékonyan formálja a szavait.* -Mindazonáltal meglepő találkozást tudhatsz magad mögött-*elvigyorodik, őt tudja miért, min mulat, szemlátomást nincsenek olyan aggályai, hogy esetleg teljesen hülyének nézik, végigsimogat a tenyér középvonala mentén, aztán két irányba.* -Sehol egy heg…. Kényelemszerető életmódra vall-*az ujjakat lefogja maga felé, felpillant.*
-A tisztelet nem rossz. Mindenki szereti, ha tisztelik és akkor hajlamosak elnézőbbek lenni. Aztán vannak, akiket muszáj tisztelni… mondjuk a tanár úr-*felveti a fejét, hátrarázza a homlokába hullott rosszindulatú tincseket, amik hajlamosnak tűntek arra, hogy eltakarják előle a jövő rezdüléseit Mila kezén, végigfuttatja a tekintetét a sátor népén, hosszan, nyugodtan meg-megül a pillantása, semmilyen szempár nem tántorítja őt el a szembenézéstől, némiképpen talán kihívó lehet, de mégis, ártatlanul ücsörög egy padon egy iskoláslánnyal. A szava is neki szól.*
-Évfolyamtársak voltunk az iskolában. Az ilyen ficsúr okostojásokat megjegyzi magának az ember nemde? Neked is vannak gondolom amolyan riválisaid, akik szebbek, jobbak, okosabbak nálad, de te pontosan tudod, hogy nem igaz, mert te vagy a legszebb, legjobb, legokosabb, csak nekik nagyon az önreklámjuk. Ahogy ez lenni szokott ifjoncoknál, nem volt még annyira régen, hogy elfelejtsem-*újabb mosoly a ragyogó szemekbe címezve.*
-Likőrök?!-*gyengén megjátszott rémülettel és látványos összeborzadással.* -Elképesztő egyesek miket nem képesek meginni. Ott vannak az angolok a tejes teájukkal, azt tudnám csak ezekhez az édes nyákokhoz hasonlítani, már bocsáss meg… jut eszembe, a tenyered nagyon sima, nem fogsz elég gyakran poharat, ha már egyszer alkohol-*megcsóválja a fejét rosszallóan, aztán behajtogatja Mila ujjait tenyér felé, kicsit közelebb hajol.*
-Inkább meg se mondom, mit láttam. Légy másmilyen, mindig másmilyen, mint amilyen lennél és akkor szorgos, hasznos, egyszerű tagja leszel a társadalomnak.

*A kérdésemre igen csak érdekes választ kapok, amit még mindig nem is értek teljesen, de nem foglakozva vele többet, biccentek a fejemmel, hogy OK, megértettem és ez tök szuper.
Pedig nem értettem meg és nem is szuper, de ezt most Alec nem olvashatja ki a szememből, hiszen igen csak jól tudok hazudni és érzelmet leplezni.
Hamarosan azonban megfogja Alec a kezemet, ami igen csak jól esik, hiszen a férfi keze kellemesen meleg és kicsit meg is rezzenek, remélve, hogy nem vette észre.
Lassan, szinte sejtelmesen cirógatja a kezemet, ami igen csak jó érzés és legszívesebben le is hunynám a szemem, de annyira nem akarok pofátlan lenni, így inkább csak kicsit hosszabb ideig pislogok és a férfi szemébe nézek, míg ő beszél.
Mivel a vonalaimat nézi (mármint a kéz…), addig én nyugodtan nézhetem az arcát.
Be kell vallanom, tetszik a férfi, de soha nem hagytam, hogy az érzelmeim a felszínre kerüljenek, így most is elfojtom ezt a kis érzelmet.
A szemem csillogása is egyre jobban tompul el, majd lassan ránézek a kezemre is.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék, így inkább csak csendben figyelem a dolgokat és hogy Alec mit is mond.
A tenyérjóslásról hamarosan áttér a tiszteletre és el is meséli, hogy bizony vannak emberek, akiket muszáj tisztelni.*
- Ez nem feltétlen így van. Mert egy béna, kis mamlasz tanárt senki nem fog tisztelni *szólok közbe, ellenkezve a férfinek és most ismét a szemébe mélyesztem a saját kékségeimet.
Szóba kerül az auror tanár úr is és kiderül, hogy bizony évfolyamtársak voltak a férfivel és hogy nem is volt annyira régen.
A kis monológra felvonom a szemöldököm és úgy nézek a szemébe.*
- Engem nem érdekel, hogy ki jobb, szebb, vagy okosabb nálam*válaszolom egyszerűn és kicsit meg is vonom a vállam.*
- Én tudom, hogy mire vagyok képes és én csak tanulni akarok. Azért jöttem iskolába, nem azért, hogy versengjek *jelentem ki határozott hangon.
Szóba kerül az alkohol is, a likőrök, melyek az én kedvenceim.
Le is osztja a férfi ezeket az italokat és nem is nevezi igazi alkoholnak.*
- Pontosan ezért szeretem. Soha nem szerettem alkoholizálni és nem azért iszok alkoholt, hogy berúgjak, és jól érezzem magam. Hanem mert néha az embernek jól esik egy kicsit elbódulni. De még soha nem voltam részeg! *jelentem ki és akár hiszik, akár nem büszke vagyok arra, mert semmi kedvem piától hányni, vagy épp nem tudni magamról.
Hamarosan azonban érzem, hogy az ujjaim be lesznek hajtva és Alec eltolja magától a kezemet, kicsit közelebb hajolva suttog egy mondatot.
Az apró megjegyzésre nem reagálok, csak mélyen belenézek a férfi szemébe és olyan gondolatok futnak végig a fejembe, amire nem is gondoltam volna.
Hasonlók, hogy „Milyen jó meleg volt a keze” és hogy „Milyen kellemes az illata” valamint „Milyen jó lenne megcsókolni”.
De igyekszem ezeket a gondolatokat kizárni a fejemből és lágyan elmosolyodom.*
- Lehet, hogy mégis benézek ahhoz a Jósnőhöz *kacsintok a férfire pajkosan, majd lassan felállok.*
- Köszöntem a beszélgetést *biccentek a férfinek és az ajtó felé indulok, hacsak meg nem állít.*

[- Á öreg barátom, hát tényleg te vagy az Brandon?]

A Főnix Rendje

Fázósan összébb húzta köpönyegét. Meglehet, hogy elegánsan festett a fekete talárban, de hogy kellemesen is érezte volna benne magát, nos, az nem volt elmondható róla. Szívesebben húzott volna szakadt inget, mint hogy itt fagyoskodjon. Hiába, Remus Lupin mindig is a praktikusság mellett állt.
Körültekintett. A hatalmas sátor alatt sokasodó nép oly színes és változatos volt, mint Bagoly Berti minden ízű drazséja. Voltak ott csavargók, diákok, koboldok, öreg varázslók, bájos boszorkányok, de Remus csak egy embert keresett. Ugyanakkor szeme sarkából egy idősebb férfin tartotta szemét, aki egy nálánál fiatalabb lánnyal beszélgetett.
Percekbe tellett míg megpillantotta a közeledő célpontját. Feje kopaszon fénylett, és termeteiben akkora volt, hogy a roxforti Rubeus Hagrid válláig is felérhetett. Figyelte hát az idegent, és szemmel követte őt. Az idegen amint észrevette, hogy Remus figyeli őt, sietős léptekkel, és széles vigyorral arcán elindult a silány Lucius Malfoy utánzat felé.
Lupin hátán, illetve oldalán csapódnak az erős karok.
- Á öreg barátom, hát tényleg te vagy az Brandon?
Jobb nevet valóban ki sem találhatott volna a férfi. Mivel ebben nem volt előre egyeztetés, úgy volt fair, ha Remus találhatja ki Smoke álnevét. Azonban a férfi gondosan ügyelt arra is, hogy válaszában elhangozzék a madár szó is. Ez volt ugyanis a jel, amivel tudtára adhatta a másiknak, valóban Remus Lupin rejtőzik a kék szemű, szőke lófarkas álca mögött.
- Frank, micsoda öröm, micsoda öröm téged újra látni. És pont ekkora forgatagban, pedig úgy tudtam, hogy te direkt azokat a helyeket kedveled, hol még a madár sem jár.
Cinkos mosolyt villant, mely épp olyan ravasz, mint az igazi Lucius Malfoy vigyora.
- Azt javaslom menjünk egy kicsit csöndesebb helyre. Az meg is felel.
Állával a sátor végében lévő magányos asztalra bök, majd kezeit zsebre dugva, balosával varázspálcája markolatát fogva, elindul a kiszemelt pont felé.
- Nem találkoztam semmi szokatlannal idefelé jövet. De ne felejtsük el, hogy a sötét oldal sosem alszik.
Eme nagy bölcsességgel telepedett le az egyik székhez. Ez az asztal tökéletes pont volt a megfigyelésekhez. Persze jól tudta, hogy nem maradhatnak végig egy helyben. Attól függetlenül, hogy ez idáig nem találkoztak ellenséggel, még nem altathatták el érzékeiket.
- Azt hiszem nem volna tanácsos alkoholt innunk.
 Szólt az ismeretlen, szőke férfi, Brandon hangján.

[Xaviert]

Mila

*A vonásai élénk és éber figyelmet tükröznek, ami persze nem marad titokban az őt szemlélő lány előtt sem. Majdnem mindenre terjed ez a fajta figyelem, vizslatás ami csak él és mozog a sátorban és annak környezetében. Hangok, kiabálások, futó lábak, üvöltő gyerek, hisztérikus élvezettel kacagó tinédzserlány, halkan pusmogó férfiak. A tenyér után egy szőke, karcsú férfin pihen el a pillantása, akit az előbb is megszemlélt magának, és most mozdul csak össze egy gyanúsan inkább bérterjesztőnek látszó fazonnal, akiből inkább kinézni a csecsemőfalót, mint a gondos családapát. Mégse ez zavarja annyira, bár vitathatatlanul zavarja valami Xaviert, a hangja azonban könnyed marad és csevegő.*
-Ugyan kérlek. Nem figyelsz. Azt mondtam vannak, akiket érdemes, nem pedig azt, hogy általánosságban az összes professzorotok tisztelnivaló. Bár -*mosoly dereng a szája szélén, nehezére esik elfojtani, még mielőtt veszedelmes hevességgel vigyorrá terebéjesedhetnek.* -Az én időmben még nem voltak „béna, kis mamlasz” tanárok, esetleg ez egy újítás az iskolaszerkezetben? Vagy csak a diákság lett még vérszomjasabb-*amiben ugyan kétkedik egy kis , vidám fintor erejéig. A fejét éppen félrehajtja, sötétnek tetszik a szeme így, árnyékban, komolyan szemléli a vonásait a lánynak.*
-Hát persze, mind ezt mondják, elnézést, hogy feltételezni mertem-*szinte nevet, egy fél szavát se lehet komolyan venni ebben a mondatban, hiszen a tiltakozás éppen abban erősíti meg, amit gondol. Megcsóválja a fejét, nem fejti ki bővebben, hátradől, maga elé kapja az egyik kis poharat, amit valami gondatlan személy hagyott az asztalon, azzal játszik az ujjai közt, amíg a lány beszél, sőt, még akkor is, amikor ő fűzi tovább a szavak gyöngyeit lassan, mondhatni megfontoltan.*
-A likőrtől el lehet bódulni?-*ez egy egészen újfajta felfedezés a számára, megint látszik rajta egyfajta játékos színészkedés, ahogy ezt előadja, viszonozza a lány pillantását. Nincs benne lenézés, elítélés. Lesajnálás, gúny, szánakozás. Tiszta és érdeklődő, legalább a szemének kékje olyan nemes, mint a milyen a tartása, megjelenése, bőven ellenpontozza úgyis hanyag, nyegle gondolataival, mókázó, gyerekesen bosszantó mentalitásával, amivel olybá tűnik, hogy ténylegesen kezd a túl komoly Mila agyára menni. Nem mintha ez őt személy szerint bármiben is befolyásolhatná.* -Majd leszel. Nem olyan rettenetes. Bár tény és való, a testfolyamatai olyankor egészen megvadulnak-*egy pillanatra eltűnődik, aztán biccent.* -Ne is legyél. Rettenetes, amikor az emberek egy-két hét múlva elkezdik tagadni a részegültségben elszenvedett pozitív élményeket, a vidámságot, a derűt. Szörnyű. Komolyan. Iszonyú-*meg-megnyomja a szavakat egymás után, persze nem állhatja vigyorgás nélkül, felmosolyog a lányra, aki indulásra szánja magát, az ő térfelére gurigatja az ujjai között tartott poharat, amivel eddig játszott.*
-Ezt köszönni kell? Minden jót kisasszony, csak óvatosan a jósnővel.

[|Remus - tükrök nélkül|]

|Remus - tükrök nélkül|

Némán követi kilétét igazoló rendtársát... ismerősét? Ki tudja melyik szó húzható rá leginkább egy ilyen kényszeredett, alkalmi feladatra. Talán az elvtárs lenne a legkifejezőbb, ha történetesen igaz lenne. Ideáktól és eszméktől súlyos a gyomra, görnyedt a háta, remegnek a lábai. Nem érdekli, hagyják békén, öljék meg, magasztalják fel, közösítsék ki, degradálják gyerekké. Lassan már akármit szívesebben elfogadna, mint ezt az elcseszett életet? ó nem, sokkal inkább létezés, egy akaratlan történés, nem szebb a havazásnál, többre valóbb egy földrengésnél. Eleje, kiteljesedése, csúcspontja, hanyatlása és vége van. Miért kéne szépíteni, miért kéne piedesztálra emelni pusztán azért, mert vannak gondolataink, amikkel el tudjuk mondani, hogy milyen jó nekünk akkor, amikor éppen nem rossz, de hogy igazából mindjárt vége és úgyis jön az elkerülhetetlen. Határozott véleménye volt, határozott, pesszimista, elkeseredett és belülről nagyon is megváltoztathatatlannak tűnő. Üresség, egyszerűség. Csak ez a két jelszava volt. És csak ezt a kettőt nem sikerült betartania soha. Nem akarta volna eléggé? Önmagunk becsapása? Nem, ekkora álszent paradoxonra képtelen volt. Az ok egyszerűbb, de annál kevésbé üres: mások. Tömeg, zaj, fény, harsány nevetés, trappoló léptek, üdvrivalgás, csordaszellem... Irtózott, már-már betegesen félt tőlük. Menekülni, elzárkózni, meztelenre vetkőzve kuporogni a sarokban, a padlón. Hallgatni, ahogy a lélegzetvételek, a szívdobbanások felfűzik a valós élet nyakláncára láthatatlan gyöngyeit. Ha majd elkészül a nagy mű, akkor meg kell halni. Előtte is meg lehet, de a végén úgy se marad mentség.
Efféle gondolatokkal küszködve hallgatta, hogy léptei nem konganak, nem vernek visszhangot. Sokadjára tapasztalta meg a boldog(nak látszó) tömeg keltette alapzaj okozta rendkívüli fájdalmakat. Élesek, durvák. Nem valóak romlott, de annál kisebb lelkébe. Biztos volt benne, hogy a zsúfoltság, a mások szégyenét neki kell hordozni, neki kell az ég felé vinni minden este, és olcsó alkohollal lemaratni a szennyet. Ez a vallása, ez a szertartása. A legigazabb hitű hitetlen. Elfeledkezett magáról, az idegen testről, a sátorról, Lupinról és az asztalról is. Ösztönösen járt, irányította az erőteljes végtagokat. Belejött végre, éppen annyira, hogy miközben ül elfelejtsen mindent.

- Ő sem? Akkor lehet rossz helyen vagyok. - Felsejlik egy beteg mosoly, ami rövid időre visszaidézi a csapzott fekete hajú férfit. Aztán arcáról eltűnik mindenféle változatosság. Komorrá lesz, mint egy rozsdás kard, de tekintete nem válik korhadó, vizes fává (ahogy valós szemei tennének), hanem ugyanolyan rideg maradt, mint az említett fegyver. Nem ő volt, és nem is akart ő lenni ez a nap, ez a pár óra - Szokatlant? Azt én sem... pár régi ügyfelet azonban igen. ~Főleg őt..~ Belépéskor kiszúrta a toronymagas, előkelő franciát. Nem is lehetne más, akinek ennyire összekeveredett vérében a mocsok és a tisztaság. Kétes elegy, kétes figura. Akkor, a Borgin & Burkes előtt részt talált az egészében, és egészt a részében. Ez semmiképp sem volt kölcsönös, de nem túlzottan érdekelte. Önzővé vált, és sok ideje először cselekedett szíve szerint. Talán, ha most... ha most odamenne...
Szemeit a pult felé sandításból keserű szavak vonzották a vérfarkas felé. Meg kéne rökönyödnie, alkut kicsikarni, rezzenéstelenül nemet mondani, hiszen mit tudna tenni? Nem kezdeményezhet harcot a karnevál közepén. Fölöslegesek az  ilyen praktikák, ha mellkasát két laposüveg nyomja. Anyja tisztálkodási szereit idéző vodka, és még borzasztóbb százfülé főzet. Nem keverve viselhetőek el, hanem sehogy. De Smoke filozófiája szerint ahhoz először el kell fogynia.
- Rendben. - dobhártya karcoló orgánuma érzés nélkül lavírozott a levegőben. Eldöntötte többet nem néz rá a matt fényű nemesre, nincs vele ma dolga. - Nincs jó idő. - tűnődő hangneme nem úgy érződött, mintha bármi köze is lenne az egészhez, de talán mégis... - A varjak a hajnalokat szeretik, a hajnalokat és az estét. Kezdeni előnyös, befejezni kifizetődő. - summázza gondolatait társának, és enyhe kérdőjellel szeme sarkában várakozik megerősítésre, cáfolásra...

[- Nincs jó idő. A varjak a hajnalokat szeretik, a hajnalokat és az estét. Kezdeni előnyös, befejezni kifizetődő]

A Főnix Rendje

Nem sejtette miféle gondolatok játszódnak le társa fejében. Őszintén szólva nem is nagyon izgatták efféle dolgok, hogy belelásson mások koponyájába, ösztönösen megbízott a kopasz férfi bőrébe bújt Rend tagban. Egészen az asztalig vezette, ment elől, mint valami jó vezér. Pedig ha tudnák, hogy egész életében a háttérben húzódott meg,hogy nem szokott ő efféle hatalomhoz. Épp olyan távolinak és furcsának tűnt az a roxforti állás, mint a roxforti tanulmányai, egyben kamaszkora. Ez a kettő emlék mintha kizárta volna egymást. És most ugyancsak nagy felelősség zúdult a nyakába, de még is, mintha eltörpülne kórsága miatt szerzett tavalyi küldetése mellett. Borzongva riad ma is álmában annak a helynek a gondolatától. Örül, ha elterelheti kósza gondolatait a felől a sötét emléktől…
Ösztönös volt a mozdulat, amikor beletúrt hajába. Csakhogy a megszokott ősz szálakkal átszőtt, rövid, vörösesbarna fürtjei helyett most hosszú, selymes, szőke tincsek tapadtak ujjaihoz. Fáradt volt, és mindezt tetézte ez a tettvágyból elvállalt feladat. Mégsem mondhatott nemet. Nem tudott volna otthon ülni feleségével. Ez volt az ő hatalmas hibája. De nem is lehet kárhoztatni érte. Talán még Smoke sem sejti, hogy belül mind a ketten ugyan akkora roncsok ők. És azt talán még maga Remus sem tudhatta, hogy a Rend alappillérei mind-mind ilyen emberekből tevődtek össze. Hiszen pont ilyen sebzett lelkű volt Sirius barátja is, vagy éppen Perselus Piton, az áruló is… A háború elpusztított mindenkit belülről.
Ujjait az orrnyergére szorította, könyökkel megtámaszkodott az asztalon. Minden rossz gondolatot, vagy oda nem illő, az akciót veszélyeztető emléket igyekezett száműzni elméje egy távoli, de biztonságos zugába. Amint végre kitisztult feje, ismét Smoke-ra pillantott, akinek időközben megeredt a nyelve.
- Nincs jó idő. A varjak a hajnalokat szeretik, a hajnalokat és az estét. Kezdeni előnyös, befejezni kifizetődő – szólt a kopasz férfi hangján, majd Lupinra fordította tekintetét.
A vérfarkas ezúttal nem válaszolt azonnal, előbb meghúzta mellkasánál domboruló százfűlé főzettel teli laposüvegét. Arca elfintorodott a borzalmas, italnak jóindulattal sem nevezhető főzettől. Kellett egy kis idő, míg visszarendezte vonásait, és válaszolni tudott. Előbb azonban ő is megszemlélte magának az eget.
- Nem hiszem, hogy ma tartanunk kellene bármitől is, kedves barátom, a mai napon maximum a jókedvű iszákosok – itt egy pillanatra elidőzött asztaltársán, alig észrevehetően - …lesznek a legnagyobb ellenfeleink. De hát pont ezért vagyunk itt, hogy az ilyenektől megoltalmazzuk az ártatlan járókelőket. Nemes feladat ez is, és valakinek ugyanúgy el kell végeznie.
Egy pillanatra feltűnt a szőke férfi szemében az igazi Remus Lupin is. Szelíd mosolyával kísérte szavakba öntött gondolatait, majd ő is a söntés felé pillantott, gyanús egyéneket keresve. A sörsátor eddig tisztának tűnt, gondolatai hát a Sárkánysimogatónál bajlódó Ruby felé vándoroltak. Vajon nekik tartogat valamit az éjszaka, vagy esetleg már is valami gondba ütköztek volna?
Lupin ösztönei azt súgták, hogy okosabb lenne beszélgetéssel elütni az időt. Éberebbé tesz, mint az álmodozás, és többet megtudhat társáról is. Egyelőre azonban nem szólt egy szót sem…

[|Remus - tükrök nélkül|]

|Remus - tükrök nélkül|

Fapofával nyúl mellényzsebébe, hogy a jobb oldali laposüveget elővegye. Lecsavarja a fémkupakot, és rutinmozdulatként közelíti szájához, hogy jó bőven szaladjon ki belőle a mugli lőre. Mert whiskeynek a legnagyobb jó indulattal lehet nevezni. A hatalmasra sikerült korty két dolgot is eredményezhetett volna: Legalább a fele elfogyott, illetve kezdhetné furcsán érezni magát a mennyiségtől, mivel nincsen túl sok szilárd táplálék a hasában, már napok óta. A másodikra edzettsége a magyarázat, míg az elsőre a mágia. Nem is olyan bonyolult dolgok ezek. Legalábbis sokkal egyszerűbbek, mint Remus szavai, amitől kellemetlen remegés futja végig immár szabad végtagjait.
~Kedves... barátom...~ értéktelen, álszent, felszínes szavak. Gyomorforgatóbbak a százfülé-főzetnél. Alaptalan, és felesleges szófecsérlés. ~Nemes...~ Sírva fetrengene a röhögéstől, ha nem felejtette volna el mindkét folyamatot már egy ideje. A cinikus nevetés, gunyoros felhorkantás még csak-csak megy, de a szívből jövő röhögés... Még feladatnak csak-csak nevezhető ez a megbízatás, de nemesnek... Csak, mint egy muglibarát félvér a Malfoyok szemében. Hisz kit akarunk ámítani? Itt vagyunk egy halott öregember tiszteletére. Hatalmas volt, egy valóságos zseni, de kevés zseni normális. Itt vannak vak ámulatból, néma csodálatból, rejtett félelemből. Nem ismerte. Egyszer beszélt vele, akkor is ordibált, dühöngött. Meggyalázva szellemiségét és jellemét lépett ki önmagából, hogy múltbéli sérelmekkel vívjon szélmalom harcot. Ideges volt, és eltörte ujjait miközben apró kezeivel az asztalba boxolt. És az öreg idegesítő nyugalommal tűrte, mintha valami holdkóros, nyegle vénember lenne. Nem is nagyapjára volt dühös árulása miatt a végére, hanem sokkal inkább a néma Albus Dumbledore-ra. Persze később megértette, átgondolta az egészet. Jóval később, valahol a hidegben. De mégiscsak túl nagy, túl fölösleges ez az áldozat. Porszemeknek gondolta a teremtményeket. Nincsen nagyobb, kisebb, szebb, csúnyább. Csak jobb helyzetben lévő. Voldemort és közte semmi különbség nincs. Lupin és közte semmi különbség nincs. Nem a halálfalók tettei változtatták meg a világot, hanem a világ változott meg, mert meg kellett változnia. Miért? Hogy egy újabb metamorfózis következzen be. Ez a rend a világ rendje, és nem a főnixeké.

Kezdte nem kedvelni a férfit. Túlzottan nagy, komplex és nehéz szavakat használt. Fölöslegeset olykor. Mint maradék leves tetején a zsír. Funkció nélküli badarság. Habár ő senkit nem kedvelt. Magát a legkevésbé. Utálta az embereket, néha félt is tőlük. Pusztán eltűrte, mert alkalmazkodni mindig tudott. Vízként töltötte ki hiányosságait a tűrőképesség. Ezért volt képes ilyen sokáig bírni a munkáját. Csak most... csak most hagynák egy kicsit békén.  
- Hm... - rövidebb csend után ekképp kommentálta az elhangzottakat. Látott ő gyanús arcokat. Látott olyanokat akiknek alkarján is van mit nézni. Habár, kevés olyan helyet ismer, ahol nem lehetne látni. Pusztán nem mindig tudja az ember. Hogy mennyire vágyja Smoke ezt a tudatlanságot. Legalább, mint árnyék a fényt. - Úgy legyen... legyen úgy... - látszott rajta, hogy valami feszíti arcizmait. Apró tüske, gondolat kívánkozik ki. Harcoljon, ne harcoljon ellene? Nem akar. Nem szeretne. Inkább gyáván tovább engedi ajka ellenőrző pontjáról. - Te miért vagy itt? - jócskán többértelmű kérdés. Csöndben kellett volna maradnia... csöndben. Abból még sosem volt baj... Legalábbis ritkábban.

_{elnézést a késésért}

A sátoron kívül már elkezdődött a polgármester beszéde, és már érezni a lángban elpusztuló virágok keserűen édes illatát. Roppannak a tüzijátékok, és bizony nem marad a sörsátorban az, aki mindezt látni akarja!

Már csak azért sem, mert a tűz elszabadul fészkéből. Egy óriási sárkánykígyó kezd el imbolyogni a pánikba esett tömeg felett, szine véletlenszerűen dőlve jobbra és balra, mielőtt lecsapna. És épp.... Te szent Merlin! Épp erre tart!
Mintha egy valódi szörnyeteg csapódott volna a sátor tetejének, az ütközés olyan robajjal jár. Elsodorja a sátor tetejét, hatalmas lángokba borítva azt. A bentiek sikoltoznak, ki-ki próbál elbújni az asztal alá, próbálnak menekülni, de a sátor felét maga alá temeti a lángoló-bűzlő sátorponyva, mely alatt, nos... Kevés az esély arra, hogy a mai buli jó véget érjen.
Vajon meg tudják állítani a lángokat? Vagy már késő?  

[- Te miért vagy itt?]

A Főnix Rendje

Csak ül ott, tekintetét a másikéba fúrva, mintha a szemein keresztül próbálná kiolvasni annak gondolatait. Azokat a gondolatokat, melyekről semmit sem tud, sőt még csak nem is sejt. És ez az aggodalom, hogy nem tudja milyen ember is áll mellette, emészteni kezdi a nyugodtságát.
Teljességgel biztos benne, hogy ma nem fogja őket semmiféle vész érni. Lehet kezdenek romlani ösztönei, lehet öregszik is, de nem volt benne a levegőben az a fajta veszély, melynek régebben már kilométerekről érezte a szagát.
Mindezt Frank, azaz Smoke is látja rajta. A szavak pedig úgy szaladnak ki a magas kopasz férfi szájából, hogy közben észre sem veszi miféle veszély közeleg feléjük.
- Te miért vagy itt?
Mondaná, hogy parancs miatt. Mondaná, hogy a becsülete miatt. Mondaná, hogy mások védelméért. Mondaná, hogy annak a férfinek az emlékéért, akinek az életét köszönheti. De nem mond semmit, nem tesz semmit, csupán balkézzel az asztalra könyököl, hogy közelebb legyen, jobban értsék. Nem tervezett hosszú monológot, csupán tisztázni kívánt pár félreértést társával, azonban mindez elmarad, ugyanis elfoglalják asztaluk harmadik székét is.
- Fordítsuk vissza a kérdést. TE miért vagy itt?
Fogalma sincs róla ki ez a férfi. Hogy mit akar, az világos, de hogy miért… Szőke álcája mögül vizslatni kezdi őt, feltűnően, hiszen megteheti. Nem tetszik neki a viselkedése, hogy csak úgy minden szó nélkül le merészelt ülni az asztalukhoz. Azonban nem fél a férfitól. Nem szokása megretteni az efféle alakoktól…
- Akkor én is feltenném a kérdést – fordul az ismeretlen felé. – Miért van itt? Mit akar? Nem tűnt fel, hogy a barátom és én egy magánbeszélgetést folytattunk? Úgy vélem semmi köze hozzá, hogy mi a látogatásunk célja, és ha megkérhetem, akkor távozzon!
Próbálta felvenni azt a szőke stílust, ami jelenlegi képéhez illik, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Már megbocsáss, hogy közbeszólok, de alapvetően van némi tárgyalnivalóm kedves barátunkkal, amire most kerítek sort az idősebb jogán, ha úgy tetszik.
Lupinnak nem szokása elveszíteni a fejét, most sem tesz így. Azonban azt elmondhatjuk, hogy idegei pattanásig feszültek sápadt bőrű maszkja alatt. Szívesen megnézte volna a barátságtalan férfi alkarját, de nagyvalószínűséggel nem talált volna ott semmit. Végül arra az álláspontra jutott, hogy csupán az alkohol az, ami a franciát hajtja.
Amint az említett harmadik közelebb hajol, úgy hátrál ki a középpontból Lupin. Könyökét leveszi az asztalról, visszasüllyeszti széke mellé, hátát a szék támlájának hajtja, és ismét körülpillant. Azonban 90 fok körül megakad tekintete valamin a távolban. Pont ott, ahol a sátor véget ér, pont az alatt valami megmozdult a levegőben. Fényes szárnyaival hatalmasat csap, és megkezdődik a káosz. Sikoltások hangzanak fel mindenhol, egyre hangosabban, mintha egy hullám söpörne végig a karneválon.
A sárkány eltűnik a sátor pereme mögött, Remus pedig nem érzi tanácsosnak felállni asztaltól és megnézni hová tart. Pláne mert pillanatokon belül megtudják hová is tartott a szörnyeteg. Óriási robajjal tépik le fejük fölül a ponyvát, hogy méterekkel odébb tegye le.
Lupin ösztönösen cselekszik. Szinte felrúgja az asztalt, olyan sebességgel pattan fel onnan. Nem is tudja hogy került kezébe pálcája, csak egy valamire tudott összpontosítani: meg kell mentenie a sátor alá szorultakat.
- Segítsetek!
Elméje mélyén átúszik egy varázsige, közben pálcáját a lángokra tartja, hogy az abból kirobbanó vízsugár harcba tudjon szállni az egyre feljebb törő lángnyelvekkel.