A jósnő sátra

[Jó napot.]

Látszólag céltalanul bolyongtam a forgatagba... ide is benéztem, oda is benéztem. Furcsa volt. Egyszerre nyüzsgő és nyugodt, felkavaró és elbágyasztó. Nem tudom mi volt velem. Egészen addig, míg meg nem érkeztem a Jósnő sátrához.
Vettem egy mély levegőt és még egyszer végig gondoltam, hogy tényleg akarom én ezt??? Tényleg meg akarom tudni, hogy mi lesz a jövőben? Majd a levegővel együtt az aggodalmam is kileheltem, majd beléptem a sátorba.

- Jó napot. - köszönök, majd közelebb lépek az asztalhoz és helyet foglalok a jósnővel szemközt. Markomba szorongattam már eddig is az erre szánt összeget, amiből az elsőt át is adom, s felteszem a kérdésemet.

- Mi lesz velem a háború alatt és után? És mi lesz az egyetlen emberrel, akit tiszta szívemből szeretek? Vissza talál még hozzám? - ezt így egyszuszra kivágom, majd kíváncsian és egyben félelemmel várom a jósnő válaszát... s még egy lehetőséget... egyetlen kérdésre...

[- Üdv!]

Mikor belépsz, a jósnő épp nyújtózkodik, kézfejének apró csontjai a vállaival harmonizálva roppannak ki, akárcsak a nyakának csigolyái, hogy jobbra majd balra billenti szép fejét.
- Üdv! - köszön vissza neked jókedvűen. Különös, hogy a sok nyomasztó és ismétlődő kérdés, a sok bágyasztó duruzsolás nem tudja letörni jókedvét.
Hisz minden jóslatban ott van a csodás végkifejlet lehetősége.
Madame Yue óriási szemeit egy pillanatig a tieidbe fúrja, majd a kártyapaklit veszi elő. Fürgén megkeveri, majd eléd tartja.
- Fogalmad sincs, hányan kérdezik tőlem újra és újra ugyanezt - cseveg, mielőtt felszólítana: - Emelj!  
A megemelt részt a pakli aljára teszi, majd kiszór az asztalra pár kártyalapot.
- Nos, az a fő kérdés, hogy a szerelmednek te vagy-e a fontosabb... vagy ő maga.
Tűnődve rakosgatja az unalomig ismert kártyákat egymás alá-mellé-fölé, majd egy pillanatra megáll, és újra végignézi az első sort.
- Igazából sosem veszítetted el őt... És nem is fogod - szögezi le a legfontosabb hírt rögtön az elején, majd csendes, figyelmes magyarázatába kezd a látottaknak.
- Noha most úgy tesz, mintha nem számítanál neki, tudnod kell, hogy mindent érted tett. Az, hogy távol tartja magát tőled, szintén a te érdekedben történik. De te szenvedélyesebb vagy annál, hogy ezt eltűrd. Az őszinteséged sok gyötrelmet okoz mindkettőtöknek.
Némán kitesz két újabb kártyát az egyik mellé, majd halványan elmosolyodik.
- Hosszú út áll még előttetek, és fiatalok vagytok, de... Gyerekeket látok. Akárhány lapot teszek az asztalra, mindegyikben kettőtöket látom.

[Tehát az én vérmérsékletem okoz szenvedést nekünk? Teszek valami olyat, amivel bajba sodrom magunkat? Mikor???]

Vidáman köszön vissza jósnő. Fura, sosem gondoltam volna, hogy egy ember, aki látja mások jövőjét, vagy akár a sajátját... találkozik számtalan szörnyűséggel... na és persze boldogsággal is, de jókedvű, meglepően derűs.
Ebből a vidámságból rám is átragadt egy kevés...
Megkeveri a paklit, emelek, majd asztalra veti a lapokat...
Megdöbbenek a hallottakon... Sosem veszítettem el, miattam ment el? Azért hagyott el, mert fontos vagyok neki?
A döbbenet az arcomra is kiül, de tovább hallgatok...
Gyerekek? Csak minket lát a kártya lapokban??? Merlinre, ez nem lehet... vagy még is...
Újabb érmét helyezek az asztalra...
 - Tehát az én vérmérsékletem okoz szenvedést nekünk? Teszek valami olyat, amivel bajba sodrom magunkat? Mikor??? - sok minden fordult már meg a fejemben, hogy mit is kéne tennem... és lehet, hogy azzal rontok el majd sok mindent?? Biztató hallani a távoli jövőt... de hol van az még??
Teljesen bele lovaltam magam a dologba, pedig nem is nagyon hittem az ilyenekben korábban... És most mégis...

[- Azzal sodrod bajba őt, hogy el akarod kerülni a bajt. Minél jobban védelmezni akarod, az ő nyakán annál szorosabbra húzod a kötelet. Komoly döntés elé állít benneteket a sors, és te az ő érdekét figyelembe véve fogsz dönteni. Emlékezel majd erre a jóslatra, de képtelen leszel hátat fordítani neki. Ki kell állnod a legnagyobb veszélyt és a legrémesebb kínokat, ahogy kiálltad már érte korábban is, emlékszel még, ugye?]

Yue rég látott ilyen őszinte reakciót. Az emberek általában titkolni akarják az érzelmeiket, mikor jósol nekik, mert azt hiszik, hogy azzal elárulják, mit akarnak hallani. Tény, hogy sokat segít, de csak annak, aki hazug jövővel ámítja a hozzá betérőket. Ő nem ilyen. Legalábbis akkor nem, ha nem muszáj.
Egy pillanatig elgondolkodva vizslatja a lány komoly-bizakodó arcán a kétségbeesést, majd sorra leteszi az újabb lapokat. Furcsa jelek bonyolult halmaza keletkezik a sorból. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és összeráncolja a szemöldökét.
Látja, amit lát, de hogyan fogalmazhatná ezt meg? Legszívesebben közölné, hogy édes, érmék lovagja, főpapnő és akasztott ember fejjel lefelé, nem látod? De ő azért van itt, hogy közvetítsen az egyszerű emberek felé. Ez néha elég nehéz.
- Azzal sodrod bajba őt, hogy el akarod kerülni a bajt. Minél jobban védelmezni akarod, az ő nyakán annál szorosabbra húzod a kötelet. Komoly döntés elé állít benneteket a sors, és te az ő érdekét figyelembe véve fogsz dönteni. Emlékezel majd erre a jóslatra, de képtelen leszel hátat fordítani neki. Ki kell állnod a legnagyobb veszélyt és a legrémesebb kínokat, ahogy kiálltad már érte korábban is, emlékszel még, ugye?
Kinyitja szemeit, és egy pillanatra mintha perzselne a tekintete. Pont úgy, ahogy a Cruciatus perzselt akkor. Hónapokkal ezelőtt történt, az emlék mégis hátborzongató.
- Néha úgy tűnik, rossz döntést hozunk, ám megfelelő távolságból nézve megállapítjuk, hogy az volt a legjobb döntés, amelyet hozhattunk.
Látván, hogy kellően sokkos állapotba kerültél, kicsit aggódni kezd, de mikor képes vagy felállni, és távozni, megnyugszik egy kicsit. Néha olyan strapás dolog ilyen dolgokat közölni az emberekkel, de néha mégis jó érzéssel tölti el, hogy neki legalább módjában áll figyelmeztetni...

NA KI LESZ A KÖVETKEZŐ?

   - De nekem tényleg nincs semmi…
   - Hagyd már, tudjuk, de most akkor is te jössz, muszáj bemenned a jósnőhöz! Figyelj, ő nem olyan, mint Trelawney.

   Újabb érveket se tudok felsorakoztatni, máris belökdösnek a sátorba. Nem számít, hogy ehhez nekem nincs sok kedvem, azaz… nem szívesen fárasztom másokat a problémáimmal. Sőt. Nekem nincsenek is problémáim, tényleg. Akkor meg mit kérdezhetnék Madame Yue-től? Ki fog nevetni, vagy még rosszabb, kizavar majd! Megfordul a fejemben, hogy most azonnal sarkon fordulok, és már itt sem vagyok, ehelyett azonban hallom, ahogy az apró oldaltáskám kapcsai kattannak egymáson, és mintha egy láthatatlan erő irányítaná a mozdulataimat, már keresem is a leszurkolnivaló galleonokat. A kíváncsiság nagyobb úr a gyávaságnál, de csakis ma, Samhain napján. Hát jó, legyen.
   Bizonytalanul foglalok helyet a jósnővel szemben, és csak most veszem igazán szemügyre őt. Arra számítottam, hogy egy antik nénike fogad majd a bibircsókjaival kacsintgatva, nem csoda hát, hogy meglep, mikor kiderül a Madame-ról, hogy igazán fiatal és szépséges. Micsoda titokzatosság lengi körül, bár én is.. na mindegy.
   - Öhm… – hogy kellene megszólítanom? – Sz… jó napot kívánok. Én… jósoltatni szeretnék – szerintem ez a hír földhöz vágja! Hedvig fejére, így indítani!
   - Szóval…
   A pénz! A pénz, a pénz, el ne felejtsem – már egészen átmelegedtek az érmék a markomban, s most gyorsan előretolom őket az asztalon, mielőtt meggondolhatnám magam. De az ihlet csak nem száll meg. Fogalmam sincs, mit kérdezzek. Eszembe jut a háború, a sok szörnyűség és haláleset, erről pedig rögtön elfog a már jól ismert aggodalom; mi lesz a családommal, ha történne velük valami… Így is úgy is csak idegeskednék, talán jobb nem is tudni előre a bekövetkező tragédiákról. És mi van velem? Néha abban is kétkedem, hogy ezzel a páratlan ügyességgel, amivel a sors ver engem, hogy akár a holnapot megérem.
   - Én csak… hát nem is tudom. Mondana valamit rólam?

   Mire lennék én alkalmas az életben? És leküzdöm-e valaha ezt a nevetséges viselkedést, mielőtt gyomorfekélyt kapnék? Létezhet, hogy egyszer elér a szerelem? De mikor és hol és miért? Annyi a kérdés, de most, hogy alkalmam nyílik feltenni őket, csak hallgatok és mélán bámulom a ragyogó kristálygömböt.

[- Üdvözöllek -]

Madame Yuének nem szokása rendezgetni a kártyapaklit, ám néha meg kell szellőztetni a lapokat, hogy feltöltődjenek vibráló energiával. Saját életet él mind. Épp ezzel foglalatoskodik a jósnő két betérő közti szünetben, bár ami azt illeti, meginna már egy jó erős ogrenyálat is. Az egyik legerősebb vodka...
A sátor bejáratát egy apró kis kéz hajtja félre, félősen lépsz beljebb. Madame Yue rádhunyorog, mintha nem látna jól a gyér fényben.
- Üdvözöllek - köszön, ha már őt is megtisztelték a köszönéssel. (Ez egyáltalán nem olyan alapvető, mint bárki hinné.) Yue nem szokott senkin gúnyolódni, vagy ha mégis, hát mindenkin egyforma mértékben. Aki annyi mindent tud az emberekről, akikkel találkozik, mint ő, annak egy idő után vagy teljesen megkopik, vagy kiélesedik a cinizmusa. Ő valahol a kettő között van. Olykor mulat, olykor együttérez, olykor mindkettő, hisz meg kell találni minden bajban az örömöt.
A pénz csendülésétől Yue egyből éberebb lesz, kistányérnyi szemeit rád mereszti, és úgy tűnik, nem is nagyon szokott pislogni. A töredékes mondat elhangzása után is csak néz rád egy pár pillanatig. Pár nagyon hosszú másodpercig. Feltérképezi tündérforma arcod minden kis vonalát, majd kinyújtja sötétvörösre lakkozott karmokban végződő ujjait feléd. A kezedet kéri. A tenyeredből fog olvasni.
Érintése meleg és barátságos, pozitív kíváncsiságot áraszt. Némi szemlélődés után megszólal.
- Mégis mit mondhatnék rólad, amit nem tudsz még magadról? - kezdi a meglepő kérdéssel.
Minden ember tökéletesen tisztában van a saját határaival, csak a fantáziája, a félelmei, az arroganciája vagy épp az akarata ide-oda tolja ezeket a határokat, hol beljebb, hol kintebb. Valahol a lelkünk mélyén érzékeljük ezeket a titkos manipulációkat, de magunknak sem ismerjük be, hogy megtesszük őket nap mint nap.
- Azt hiszem, sokkal jelentéktelenebbnek látod magad, mint amennyire valójában vagy. Nem vagy apró. Húzd ki magad! - förmed rád kedvesen, és a másik kezével is megérinti tenyered, szétterpesztve pár ujjadat.
- A képzelet komoly erő. Felvértez mindennel, ami ahhoz szükséges, hogy ideig-óráig biztonságban érezd magad. Ritkán lépsz ki az álmokból, pedig lett volna már alkalmad rá. Súlyos titkokat kell őrizned.
A másik kezedért nyúl, hogy két tenyeredet egymás mellé tehesse. A közhiedelemmel ellentétben, mely szerint csakis a bal tenyér vonalai tárják fel az ember életútját, a kettőt összenézve is lehet megállapításokat tenni.
- Amíg tündérként lebegsz a világ felett, sok baj nem érhet. A hozzád hasonló emberek gyakran szembesülnek azzal, hogy a többiek nem értik és kigúnyolják őket, pedig csodás adottságod van. A kezeiddel és az ajkaiddal alkotsz egy olyan világot, melyben érdemesebb lenne élnünk. A kreativitásodat sosem fogod elveszíteni. Az eszedet viszont... Nos, azt talán igen. De ne aggódj, úgy látom, lesz, aki olykor lerángasson a földre.
Elengedi a kezeidet, és kezét a két letett aranyra teszi, ezzel jelezve, hogy letelt a harminc perc. Ám mielőtt indulnál, még mondani akar valamit.
- Tudod, a félni csak azok képesek, akiknek elég erős a fantáziájuk hozzá. Ne hagyd, hogy a képzeleted irányítson téged, irányítsd te őt! - buzdít, majd hagyja, hogy távozz. Sóhajt egyet. De rég volt ilyen álmokkal teli kislány ő is! Volt egyáltalán valaha?...

KI AKAR MÉG JÓSOLTATNI?

[Kezeit csókolom.]

Fesztivál... vagy mi a szösz ez az izé, amin most épp vagyok. Nem, nem felügyelek... Mire felügyeljek??? Csak nézelődök. Járatom a tekintetem a magukba bele feledkező diáklányokon. Hallgatom a kacagásukat. Néha vissza visz ez a légkör az időben... akkorra, mikor még én is diák voltam... Érdekes...
Ahogy lábaimat egymás után teszem, mintha furcsa kísértés lenne... egyre a jós sátor felé haladok. Megtorpanok előtte... Körbenézek. Senki nem lát.. Bemenjek??? Merlinre... miért ne???
- Kezeit csókolom. - köszöntöm a jósnőt, majd helyet foglalok. Az asztalra helyezek egy érmét... majd megszólalok.
Nem akarok túl egyértelműnek tűnni... még is... hogy kezdjek bele
- Mondja meg nekem, hogy mi lesz velem az elkövetkező hónapokban, években? Mi fog történni itt körülöttünk? Tudja mi lesz a Háború kimenetele?? - ez szakad ki belőlem elsőnek. Nem kételkedem a sikerben, hogy tehetném, hiszen a Nagy Úr mindenkinél hatalmasabb. Ő nem bukhat el, Ő... De valahogy még is ez a kérdés foglalkoztatott hetek óta... túl sokat vagyok a Roxfort falain belül.... majd még egy kérdés. - Mi lesz a fiammal? - és még ez az, ami most foglalkoztat. Túl sokat töltöttem a diákok között. Túl sok időt... A régmúlt vissza köszön és mindig eszembe jut a fiam. Kezdek érzelmes lenni... Elég!
Tekintetemet rá szegezem... és hallgatom a választ...

[- Rengeteg ember veszi körül magát, noha soha nem hitte, hogy ilyen állásban fog valaha dolgozni. Sőt, egyáltalán dolgozni. Úgy látom, felveti a pénz.]

A túludvarias köszöntés valószínűleg nem egy ifjonc sihederhez tartozik. Madame Yue érdeklődve emeli föl fekete haj keretezte arcát, és fölnéz seprűszerű pillái alól. Az érme már csendült. Várja a kérdést.
A háború, a háború... Persze, megérti. Az emberek életét ilyen vagy olyan irányban, de nagyon erőseb befolyásolja az az apró tényező, hogy Angliában varázsháború dúl.
Ha látná előre az egésznek a kimenetelét, ha meg tudná jósolni, mikor lesz vége és hogyan...
Nos, valószínűleg akkor sem osztaná meg senkivel.
Mokkaszín tekintete egy pillanatra vendége szemeibe fúródik, majd úgy dönt, végül kedvenc kártyáiért nyúl. Elmerengett azon, feltépjen-e egyet kedves madarai közül, de abból sajnos soha nem derülne ki, hogy mi lesz a férfi gyermekével.
Hacsak nincs tojás a madárban.
Szóval megkeveri a paklit, és emeltet, aztán mintha passziánszozna, úgy kezdi el kirakni a lapokat.
- Rengeteg ember veszi körül magát, noha soha nem hitte, hogy ilyen állásban fog valaha dolgozni. Sőt, egyáltalán dolgozni. Úgy látom, felveti a pénz. - Hosszú ujjai végigzongorázzák az eddig letett lapokat. - Nem fog túl sokáig maradni a mostani állásában, nem önnek való. Legkésőbb nyár elején ott hagyja majd. Lehet, hogy ez okozza a törést, melyet életútjában látok, és melynek ideje szintén körülbelül ekkorra tehető, de más okai is vannak a nagy változásnak. Ezek közül sok már most elkezdett munkálni ön körül, talán láthatatlanul, talán nem. Vannak erők, melyek az ön bukását szorgalmazzák, nem is kevés, ám eddig úgy tűnik, erősebb volt náluk. Ám a szerencse forgandó.
Elkezd kirakni egy új sort, ez lesz a válasz a háborúval kapcsolatos kérdésekre. Minél többször rakja ki a választ ugyanarra a kérdésre, annál árnyaltabb a történet, annál sokrétűbb, szinte már bele lehet zavarodni a szálakba.
- A háborúval kapcsolatban már évek óta ugyanaz a véleménye. Még azt hihetném, hogy ön túlságosan lojális típus, pedig mindketten tudjuk, hogy ez nincs így. - Egy gyors pillantás a fölső sorba, és hozzáteszi megjegyzésként: - Tudja ezt a felesége is. Bár meglepő módon az a fiatal szépség mintha kissé megbabonázná az ártatlanságával - mondja, és mintha egy kis cinkos fény is villanna a szemében; aztán visszatér a második sor értelmezéséhez.
- Ezek a harcok rengeteg áldozatot követelnek öntől, melyekbe lassan belefárad. A hite meginog. Érdemes lenne ezt az ügyet átgondolnia még egyszer.
Már csak a fiad van hátra. Ehhez csak három lapot fordít fel. Az utolsót csak félig emeli fel, és egy pillanatra lehunyja a szemét. (Micsoda pókerarc!) Nem egy kedvező lap.
- A fiad félárván nő fel.
Egy pillanatig hagyja a levegőben lebegni ezt a mondatot, mely ugyanúgy vonatkozhat az anyjára is, mint az apjára, majd mintha csak az időjárásról ejtett volna szót az imént, folytatja:
- Mivel még nagyon kicsi, a háború mocska nem hagy mély nyomot a lelkében. Különös varázserővel rendelkezik már most is, csak még nem adta jelét ennek. De egyébként kicsit magának való ember lesz belőle. Igen agresszív, de nem kezelhetetlen.
Egy pár pillanatig még szemléli az utolsó kártyákat, majd felnéz.
Az idő lejárt. A kérdéseket a kártyák megválaszolták, ő csak tolmácsolt.

[Tehát félárván. Lát valamit a kártyákban, hogy ez megakadályozható e? Vagy egy szükséges velejárója lesz a jelenlegi eseményeknek?]

Kezdetét veszi a "móka". Rezzenéstelen arccal hallgatom a kellemes hangot és vele a nem is oly kellemes mondanivalót. Sokan vesznek körül... igen a diákok, jelenleg ez a "munkám", ami azért be kell vallani, egyáltalán nem rossz. Bukásomat akarják? Még szép, ki ne akarná a Halálfalók és a NagyÚr bukását, aki nem érzi azt, hogy vele kell tartania, akit nem itatott át az elkötelezettség. Pillanatra ökölbe szorul a kezem, de csak egy aprócska pillanatra, szinte észrevehetetlen. Szóval, bukásomat... És a szerencse forgandó? Na nem, az sosem, ne legyen a nevem Angelus Mirol, ha tőlem elpártol a szerencse...
A véleményem? Hm ez érdekes... Kezdek már kételkedni egy kicsit az egészben, mikor a következő mondat szinte tőrként hasít belém. Hogy tudja e? Kétlem, hogy sejti, biztosan... de mit tehetne? Az élete a kezemben van. És egy újabb mondat... Félárva... Nem kétséges, hogy kiét veszíti el a fiam. Egy pillanatra sötét árny fut át az arcomon, majd a továbbiakat is rezzenéstelen arccal figyelem. Újabb érme... Aztán megszólalok:
- Tehát félárván. Lát valamit a kártyákban, hogy ez megakadályozható e? Vagy egy szükséges velejárója lesz a jelenlegi eseményeknek? - bukik ki végül belőlem a szó. Nem tudom mi történt, de egy pillanatra érdekel is Vesta sorsa és nem is... De egy valakié biztosan... Az övé sokkal jobban.
- És a fiatal szépség, ahogy említette. Vele mi lesz a helyzet? - túl mély nyomot hagyott bennem... túl mélyet. - Róla, rólunk... mit mutatnak a kártyák? - ezt nem kellett volna... ezt nem, pedig...
- És még egy utolsó...Akiért hűséget fogadtam, annak kegyelmét megtarthatom e? - ez volt az, ami legjobban foglalkoztatott... Kellett valami olyan mód, ahogyan valamilyen biztosítékot szerezhetek arra, hogy a kegyeltje maradok...
Elhallgatok, s várom a választ.

[- A halált... csak közvetve okozza majd a háború. Az ok inkább a fiú lesz. Nagy veszekedést látok, de azt nem, hogy melyikük esik a másik áldozatául.]

Az előtte ülő férfi nagyon zárkózottnak tűnik, valószínűleg folyamatosan kontrollálja a gondolatait. Nem érzi személyes sértésnek, hisz egy jósnő előtt ő is ezt tenné, az mondjuk másik kérdés, hogy nem alkalmaz legilimenciát egyik ügyfelével szemben. (Nem is ért hozzá.)
Végigpörgeti a kezében levő vaskos tarotpaklit, és a kérdés hallatán enyhén felvonja a szemöldökét. Valamiért olyan érzése van, hogy a férfi nagyon biztosra veszi azt, hogy a felesége fog elhunyni.
- A halált... csak közvetve okozza majd a háború. Az ok inkább a fiú lesz. Nagy veszekedést látok, de azt nem, hogy melyikük esik a másik áldozatául.
Mivel ezt tényleg nem látja előre, inkább oda tesz ki újabb lapokat, ahol a lány felbukkant.
- A szüzet, akiről beszéltem, sokáig tart majd teljesen meghódítania. Valamiért vonzza és taszítja is egyszerre. Vannak komoly fenntartásai... hm, bizonyos dolgokkal kapcsolatban. - Madame Yue tekintete a karodra siklik, majd az arcodra. - De végül mégis visszatalál majd önhöz.
Mikor a hűséggel kapcsolatban kérdezel, egyértelművé válik neki az, amire már az imént is gyanakodott, de nem kommentálja az ügyet. Neki gyakorlatilag mindegy. Kirak egy darab kártyát. Pozitív jelkép.
- Nem fogja elveszíteni ura bizalmát. Kétséges, hogy ez mennyiben segíti majd a továbbiakban.
Hisz a háború előbb-utóbb véget ér. Valamiért a jelek azt súgják, hogy a Nagyúr nem fog megöregedve is parancsokat osztogatni...
Úgy látszik, tetszett a jóslat, hisz a borravaló, melyet ott hagysz Madame Yuének, nem csekély összegű. Ilyenkor a fiatal jós elgondolkodik néha, hogy talán megérné minden pénzeszsáknak csupa jót jósolni, akkor nagyon hálásak lennének, de á... nem... Igaz, hogy ebből nemcsak a sátor tatarozására lesz pénz, hanem három másik sátorra is, meg a kristálygömb repedését sem megjavíttatni fogja, hanem vesz belőle két másikat... De... A becsület az becsület, még ha a jósokkal kapcsolatban nem is ez az első szó, ami az ember eszébe jut...

A SÁTOR AJTAJA NYITVA ÁLL!

[Csó... öhm... helló!]

Ma kezdődik a Samhain. Bár nem vagyok valami nagy társasági ember, mégis úgy gondoltam, hogy lenézek, legalább a WVV-be bemegyek valami jó kis csecsebecsét venni. Annyi minden lehetőség van, egyszerűen lehetetlen választani, de komolyan. Egyik pillanatban megpillantom a jósnő sátrát. Áh, nem vagyok én olyan bátor, hogy ilyen helyre menjek. Meg egyébként is, nem biztos, hogy akarom én tudni, hogy mit hoz a jövő. Majd Trelawney professzor elmondja nekem, ha meg nem akkor mindenképpen rákérdezek. Bár, ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy valamivel hitelesebb ez a jósnő, mint a suliban dolgozó bozontos boszorkány. Egy próbát megér.
- Csó... öhm... helló! - lépek be a sátorba és köszöntöm azonnal a nőt. Nem nagyon tudom eldönteni, hogy csókolom, vagy szia. A helló olyan jó, kis köztes köszönés, bárkinek mondhatom. Na jó, McGalagonynak inkább nem mondom.
Sosem voltam még jósnőnél, nem tudom, hogy mit kell mondani. Gondolom, azt sejti, hogy minek jöttem. Vajon lehet választani, hogy milyen módon jósoljon? Nem láttam semmilyen kiírást, viszont nem igazán merek itt értetlenkedni, mert még kéri a következőt, az meg nagyon nem lenne jó, már ha összeszedtem a bátorságomat, és bejöttem.
Szétnézek a dekoratív sátorban, és egészen kedvemre való a díszlet. Nagyon hangulatos, olyan rejtélyes az egész. Bár túlságosan sötét. Kicsit világítok a libazöld nadrágommal. Na de ki gondolta, hogy ilyen helyekre fogok ma keveredni?! Közelebb lépek és megszólalok.
- Szeretném megtudni, hogy mi vár rám a jövőben.
Nem tudom, hogy le kell-e ülnöm, vagy mi legyen. Majd ha szól, hogy üljek le, leülök. Lehet, hogy nem is vagyok alkalmas a jóslásra. Na mindegy, megvárom a reakcióját.

[- Olyan vagy, akár egy tengermélyi kagyló. Szorosra zárod a héjaidat, pedig belül kincs rejtőzik. Mégis van valaki, aki felfedezte ezt a kincset, jól mondom?]

Yue az utolsó páciens után hátradől karosszékében és kinyújtóztatja a tagjait. Lábai ugyan nem mozdulnak, de gerincének jól esik az átmozgatás. Beszívja a füstölő fanyar illatát, majd hirtelen dől előre, mikor a sátor bejáratán átszűrődik a fény. Egy újabb tinédzserlány. Ugyan nem szokott szélesen mosolyogni, jókedvétől csillognak nagy szemei, ahogy észleli a köszöntésben a bizonytalanságot. Sokan meglepődnek fiatalságán. Összecsörrennek karperecei, ahogy int a szék felé, azt sugallva, foglalj helyet.
Miután kiteszed a jóslat árát, de csakis utána, akkor kezeit a kristálygömbhöz emeli. A homály kavarogni kezd benne, miközben halvány derengés áramlik ki belőle, sejtelmes megvilágításba helyezve Yue arcát.
- Olyan vagy, akár egy tengermélyi kagyló. Szorosra zárod a héjaidat, pedig belül kincs rejtőzik. Mégis van valaki, aki felfedezte ezt a kincset, jól mondom? - kérdez, bár választ nemigen vár rá, már csak azért sem, mert nem néz föl a kristálygömbből. Csuklója egy varázslatos mozdulatával mintha el akarná oszlatni az odabent kavargó ködöt, hogy jobban megszemlélhessen valamit. - Egy roppant udvarias lovagról van szó. Talán életedben először megtalál a szerelem. Milyen izgalmas! - mondja, és mintha valóban annak találná. Közelebb hajol a gömb felszínéhez, mintha egy igazán érdekes jelenetet kémlelne épp. - Vízparton fog megcsókolni. Ó! Valaki más viszont nem fog annyira örülni ennek. Van egy titkos hódolód is. Az, akitől a liliomot kapod majd.
Pislog párat, majd ismét felkavarja ujja mozgásával a ködöt a gömbben.
- Nagyon szorgos diák vagy, és a vizsgáiddal nem lesz sok gondod. De alaposan nézd át a hármas tételt.
Szemlélődik még egy kicsit, hátha feltűnik még valami, majd fölnéz.
- Azt hiszem, nem ilyen hírekre számítottál. Van esetleg valami konkrét, amiről hallani kívánsz?

[- Fiú? Na ez furcsa...]

Közelebb merészkedem az asztalhoz, majd a zsebembe nyúlok, és kirakom a jóslat árát. A két galleon hangosan összekoccan, ahogyan leteszem az asztalkára, az egyik majdnem le is gurul, éppen hogy el tudom kapni, és gondosan odateszem a másik mellé. Leülök a jósnővel szemben és csendesen figyelem, hogy mit csinál.
Az előtte levő kristálygömbben látom, hogy köd-szerű akármi kavarog. Én ebből semmit nem látok. Nem tudom megérteni, hogy ő és a hozzá hasonlók hogyan csinálják.
Elképedve figyelem, hogy miket mond nekem. Valaki aki felfedezte a kincset?! Bizonyára a nevelőnőmre gondol, ő az, akivel a legjobb a kapcsolatom. Nem tudom, hogy ki másra gondolhat. Ha viszont ő, akkor mindjárt visszakérem ezeket a galleonokat, valami újat is mondhatna igazán.
Keresztbetett lábbal ülök a széken, és továbbra is árgus szemekkel nézek felé. Sőt, majd' kiugranak a helyükről, mikor a lovagról beszél. Nekem??!! Lovagom? Na ne mááár! Pont nekem, aki utálja az összes fiút a földkerekségen?!
- Fiú? Na ez furcsa... - jegyzem meg, mikor az udvarias lovagot említi. Aztán mikor továbbszövi a gondolatot, nem sok hiányzik ahhoz, hogy leforduljak a székről. Csók a vízparton meg titkos hódoló liliommal? Komolyan, ez jobb, mint egy brazil szappanopera. Nem hiszem el, hogy pont a szürke egérre vágyna egyszerre két fiú is... A jósnő bizonyára leolvassa az arcomról a meglepettséget, egyáltalán nem számítottam ilyesmire. Gondoltam lehet elmondja majd, hogy hányas lesz a gyógynövénytan RAVASZ-om, vagy valami hasonlót... A hármas tétellel ki vagyok békülve, de jobban örültem volna, ha elmondja azt is, hogy melyik tárgynál. De úgyis megtanulom mindet, úgyhogy inkább nem kérdezek rá. Azonban más még érdekelne, igen...
- Igen... Meddig kell még visszamennem az árvaházba? - bukik ki belőlem a legszalonképtelenebb kérdés a világon. Honnan tudná ugyan, sőt, az a legjobb, hogy igazából nem is erre voltam kíváncsi. Na korrigáljuk csak szépen. - Vagyis úgy értem, hogy esetleg valaki a családomból... mármint a tágabb családomból... szóval esetleg találkozom valakivel, vagy nagykoromig egyedül maradok? - Biztosra veszem a választ: nem. De azért egy próbát megér.

[- Sajnos a szüleid gondoskodtak róla, hogy a rokonságukból senki ne törődjön velük. Az életmóddal, amit választottak maguknak, sok ellenséget szereztek családon belül. Maguktól nem kezdenek el keresni téged, ám ha... Ha te felveszed velük a kapcsolatot, nem zárkóznának el. Apai ágon próbálkozz. Az anyai ág azt hinné, hogy csak a pénzüket akarod megszerezni. Merthogy abból van bőven.]

Háhá! Úgy látja alaposan megrémisztett. Noha a te korodban levő lányok semmi másról nem akarnak hallani, csak a fiúkról, téged szemlátomást nem ilyen fából faragtak, de persze ezt látta előre. Néha olyan fanyar a humora, hogy szereti sokkolni az embereket, aztán a legártatlanabb képpel tud nézni, ha valaki esetleg ledöbben szavain. Jó, hát valamivel magát is el kell szórakoztatnia.
Tovább bűvöli a kristálygömböt, hatalmas szemeit ismét a rejtelmek közé mereszti, és egy pillanatig elgondolkodva nézi a gömböt, jóformán kifejezéstelen arccal.
- Sajnos a szüleid gondoskodtak róla, hogy a rokonságukból senki ne törődjön velük. Az életmóddal, amit választottak maguknak, sok ellenséget szereztek családon belül. Maguktól nem kezdenek el keresni téged, ám ha... Ha te felveszed velük a kapcsolatot, nem zárkóznának el. Apai ágon próbálkozz. Az anyai ág azt hinné, hogy csak a pénzüket akarod megszerezni. Merthogy abból van bőven.
Azért megpróbál a másik kérdésre is választ adni.
- Persze a te döntéseden is múlik, hogy egyáltalán felkutatod-e őket, és ha igen, egyáltalán mikor... De minél hamarabb kezdesz bele, annál kevesebbszer látod viszont az intézetet. Ha most nyáron elkezdesz utánajárni, akkor a jövő év karácsonyát már a családoddal töltheted.
Ha jól látja, most aztán végképp eleget beszélt már és az idő is lejárt. Mikor ezt egy pillantással a tudtodra adja, gépiesen állsz fel és kavargó gondolatokkal távozol a sátorból.

A JÓSNŐVEL SZEMBEN ÜRES A SZÉK!

[- Jó napot! Látom, Ön jósol]

Fogalmam sincs, hogy mi az, ami erre hozott. Talán az unalom, a fásultság egyvelege, mellyel az unalmas és színtelen világot oly előszeretettel nézegetem mostanában. Annyi mindent tehetnék, annyi mindent kellene tennem és mégsem. Egyszerűen nem érzem már a varázst, melyért érdemes lenne küzdeni. Persze tudom, ez biztos csak a nagyfokú féltékenységből és idegességből fakad, mert a Nagyúr azt a kis majmot sokkal előnyösebb pozícióba helyezte NÁLAM!
Kavargó gondolataim hatására egy pillanatig ökölbe rándul a kezem, majd igyekszem tovább hogy még időben belevessem magam a hullámzó embertömegbe. Óriási tömeg vesz körül. Mindenki rohan, tapossa a másikat, azonban én mégis nyugodt maradok. Pillantásom egy aprócska sátor felé téved, és meg kell állapítanom, hogy úgy vonzz magához az az apró „építmény” mintha csak egy mágnes lenne. Arra veszem hát az irányt, majd mikor belépnék bele is botlom néhány emberbe. A kiírás szerint jósoltatni lehet itt.
Egy pillanatig elgondolkodom, majd eszembe jutnak a jóslástan órák a hatalmas szemüveggel megáldott nővel. Röhejes volt az egész…

A titkok vonzanak, tehát belépek, majd egy erőteljes mozdulattal leülök az árván álldogáló székre.
-  Jó napot! Látom, Ön jósol – állapítom meg pont úgy, mint valami idióta.
- Jósoljon nekem is! Minden érdekel, semmi konkrétum, majd kérdezek, ha még valamit nem fejtett ki eléggé… persze kellő arany mellett, melyet Önhöz juttatok. – mondom hidegen és karjaimat keresztbe teszem, hátradőlök, úgy hallgatom a mesét…