A jósnő sátra

Közelebb hajolok, mikor Yue, félelmetes, karmos kezeit a kristálygömb fölött futtatja, s mélyen a gömbbe nézek, hátha én is látom, amit ő. Jóslástanon még egyszer sem sikerült kiolvasnom belőle semmit. Általában kamuztam neki, és kész. Nyilván a tökéletes oktatásnak köszönhetem.
Aztán beszélni kezd, s bár hangja nem torzult el, meg semmi, hátamon mégis végigfut a hideg, ahogy hallgatom. Érzem a mágiát, mely szinte kézzel fogható, s melynek illata csiklandozza orrom.
Érdekes dolgok derülnek ki. Persze, számítottam hasonlókra, de ez akkor is más. Mindig mást kap az ember, ha előre megtervez valamit.
Billog. Szemöldököm felemelem, s hátsófelem sajogni kezd, ahogyan a szó azon jelentésére gondolok, melyet még a rajzfilmekből ismerek. Emlékszem, régen sokat nevettem rajta, hogy a bocik meg a lovak fenekébe égő vasat szúrtak. Most valahogy nem találom olyan mulatságosnak ezt az eljárást. Még ha nem is úgy kell értelmeznem, hogy Crasso a picsámba égeti a monogramját.
Megváltoztam. Veszélyes kapcsolatok. Ez igaz. Látom, mégis tud valamit, bár kicsit kínos, hogy ennyire beletúr a szennyesbe, de hát én kértem, nem? Neki meg ez a munkája. Na mindegy. Nem vagyok büszke arra, amit mostanság csinálok, de ez van. Az animágiának ára van.
Hidakat égettem fel? Hát ezt meg hogy érti? Milyen hidakat? Jó, a kviddics öltözőt sikerült lángba borítanom, egy ostoba párbaj során, de semmi több.
Mikor befejezi bólintok, és egy darabig magam elé révedve ülök.
Folytatja, én meg kissé összerezzenek, s várakozva nézek rá, hátha még ennél is több információval szolgál. És szolgál...
A barátaim és a népszerűségem oda lesznek. Jó, ezt eddig is tudtam, de hogy érti, hogy „ha visszatérek az iskolába”.
- Elnézést, de ez az utolsó évem a Roxfortban. Nem fogok visszatérni. – pontosítok, félig meddig mosolyogva. Lám lám, ő sem tévedhetetlen. Viszont ez akkor is idegesít. Hiszen nem ő találja ki a jóslatokat, hanem valahonnan, mittudomén honnan jönnek. És valószínűleg ott ritkán tévednek.
Megbocsátás? Bűntudat? A barátaim gondolom majd megbocsátanak, ezt vágom, de a bűntudatot nem tudom hova rakni, de ezt lényegtelenebbnek találom, a folytatáshoz képest.
Elvesztettem önmagam? Nem hiszem. És ha mégis, hogy találom meg régi önmagam? Vagy nem is akarom? Jó nekem így, ahogy most vagyok. Jó ez az „új-James”? Jobb?
A következő kijelentésére felnézek rá, mocorogni kezdek.
Már ma délután? Jézusom! Pont most? Pont ma?
Kezem lassan számhoz emelem, mint aki teljesen el van képedve, és nem is tudja mit tegyen. Mint aki sokkolódott. Mert sokkolódtam. Most minden világos lett.
Ma találkozni fogok vele. Együtt töltünk egy kis időt. Ami véges. És miattam jött ide. És akár vele is tarthatok. Választhatom őt, a Roxfort helyett. Most már értem mire gondolt azalatt, hogy ha visszatérek. Ezek szerint ma végleg elhagyom a Roxfortot. Még nem hoztam meg a döntést, de ő már látta. De vajon mi lenne, ha nem mennék?
Már álltam volna fel, hogy menjek, és megkeressem Barbit, mikor valami még eszembe jutott, így gyorsan visszaültem és komolyan tekintettem a boszorkányra.
- És megtalálom majd a régi énem? Vagyis leszek-e olyan, mint régen? És... szeret engem? – az utolsó két kérdésem egyben a két legfontosabb is volt. 

[- Nem leszel ugyanolyan, mint rég. Senki nem lesz ugyanolyan, miután felnőtté válik. De ha ezalatt azt érted, hogy leszel-e szabad, és felhőtlenül boldog, akkor igen, leszel.]

Yue látja rajtad, hogy megdöbbentenek a szavai - vagy azért, mert ennyi igazságot vélsz felfedezni bennük, vagy azért, mert nem számítottál rájuk, mindenesetre ezt jó jelnek veszi. Mikor felhozod neki, hogy végződ vagy a Roxfortban, és ellenkezel, csak egy átható pillantást és egy sokatmondó mosolyt kapsz válaszul. Kicsit felesleges dolog vitába szállni egy jósnővel, nem? Mindenesetre sokan megteszik, mintha a jövő alakulását maga a jós befolyásolná, és azzal, ha jól megmondod neki, minden megváltozna. Pedig ő aztán nem tudja befolyásolni, amit lát...
Az új kérdések hallatán megcsiklandozza a levegőt kristálygömb körül, vesz egy mély lélegzetet, majd ismét belemerül a látottakba és az értelmezésükbe.
- Nem leszel ugyanolyan, mint rég. Senki nem lesz ugyanolyan, miután felnőtté válik. De ha ezalatt azt érted, hogy leszel-e szabad, és felhőtlenül boldog, akkor igen, leszel.
Mikor elhangzik az utolsó kérdésed, kuncog egy kicsit, noha nem szokása.
- Ő is pontosan ugyanezt kérdezte tőlem egy órával ezelőtt... - említi, és ezzel meg is adta a választ a kérdésedre, legalábbis szerinte, és úgy tűnik, szerinted is. Miután lerakod a borravalót az asztalra, olyan gyorsan távozol, mint akit pálcából lőttek ki...

TESSÉK CSAK TESSÉK!

[● ● ●]

● ● ●

Valahogy úgy érzem, kár volt eljönnöm erre az egész Samhain-os rendezvényre. Lehet, hogy csak engem nem érint meg, de nem tudok ellene mit tenni. Szétnéztem már mindenhol, de akárhol is jártam, elég hamar meguntam, és tovább folytattam az utamat. A többi diák sem kötötte le a figyelmemet, egyedül Abigail-nek ígértem meg, hogy miután körbejártam az egész helyet, megkeresem, és beszélgetünk egyet, hisz' már olyan régen volt erre lehetőségünk.

Elég vicces. Mindenhol vigyorgó iskolatársaimat látom, és felötlik bennem a gondolat: egyedül csak én nem tudom elengedni magam?! A válasz igen..
Két okból is.
Az egyik, hogy semmi kedvem nincs belefutni James-be, aki valahol itt kódorog a bazárosok között. Még tisztán emlékszem a legutóbbi vitánkra, ami.. nos, elég érdekesen zárult. Azóta egy szót sem váltottunk egymással, de mivel az ember a pillantásokból is eleget ért, nem is áll szándékomban beszélgetésbe keveredni vele.
A másik ok, hogy nem tudom miért, de elég rossz érzésem van ezzel az egész Samhain-nal kapcsolatban. Fogalmam sincs miért, de legeslegbelül érzem, hogy itt történni fog valami, ami nem épp a szórakozásunkat fogja erősíteni..

Oldalra pillanatva, meglepetten veszem észre a kis helyet, mely már első benyomásra megbabonáz, és mintegy parancsszóra lábaim önként és dalolva indulnak el, hogy én legyek a következő a sorban, aki átlépi a Jósnő sátrát.

- Szép jó napot! - köszönök a nőnek, majd egy kis szemlélődés után, helyet foglalok vele szemben.
Nem teketóriázok, nem beszélek mellé, csak előveszem a kellő mennyiségű galleont, és a nő elé tolom, és fel is teszem az első kérdésemet.

- Sok minden változott az utóbbi időben körülöttem. Szeretném tudni, hogy visszatalálok-e majd egyszer a régi életemhez, és a barátaimhoz, akiket elvesztettem? - az utolsó szócskánál kissé megremeg a hangom, de nem is törődök vele, inkább folytatom a sort, egy újabb kérdéssel. - És mi lesz velem és a bátyámmal? Hogyan alakul az életünk?

Az első kérdések után, finoman hátradőlve, és kíváncsian várom a Jósnő válaszát. Aztán, ha mindezekre válaszolt, lesz még egy pár kérdésem hozzá.

[- Üdvözöllek]

- Üdvözöllek - köszön vissza, miután elnyomta málnaízű cigarettáját. Az édeskés illatú füst körbelengi a kicsiny, fülledt sátrat. Lehet, hogy nem is füstölőkből származik az az illat, hanem mind a dohányból? Valószínű ezek után...
Ahogy a jósnő méreget téged, valami furcsa érzés kerít hatalmába, mintha egyenesen bekebelezne a szemeivel.
Hasonló felismeri a hasonlót: Yue is felismerte a benned szunnyadó tehetséget, akármit is jelentsen ez.
Mikor elmondod, hogy sok minden megváltozott az életedben, nagyot bólint, mintha pontosan tudná, miről beszélsz. (Jól begyakorolt fogás csupán? Meglehet...)
Kristálygömbje fölé hajol, és a levegő még a szokottnál is erősebben kezd el vibrálni - lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy benned is szunnyad némi jós-őstehetség, mely megkönnyíti a jövőbe tekintést.
- Más helyzetből indultál az életbe, mint a társaid. Nagyon fiatalon megismerkedtél a Halállal, a Magánnyal és a Szenvedéssel. Mindeközben egyetlen dologra vágytál igazán, melyet nemrég meg is kaptál... Mondd milyen érzés? Tudjuk, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottál.
Most vajon a bátyádról beszél? Tényleg? De hát honnan tudja...?
- Kapcsolataid, kimondva vagy kimondatlanul, de Őmiatta romlottak meg. Azért, mert kiállsz mellette, holott mindenkinek borzalmas véleménye van róla. Nem gondolkoztál még azon, hogy talán igazuk lehet? Nem gondoltál még arra, mi lesz ennek a vége? Mi lehet majd a vége? - pontosítja az első kérdését. Egy pár szívdobbanásnyi ideig hallgat, majd felpillant. A kristály fénye szemeiben tükröződik. Mély és átható hangon közli veled a jövőt:
- Látom a jelet a karodon, akárcsak az Övén.
Vajon mit szólsz mindehhez?

[SZABAD A SZÉK!]

A JÓSNŐ A KARNEVÁLON MÁR CSAK
3
KÍVÁNCSI VENDÉGET FOGAD!

________________________

SZABAD A SZÉK!

Néha még önmagamat is nehéz elviselnem
Hadd kapjak pár percet anélkül, hogy téged is el kelljen
Szép volt az az üres fal, ki kérte, hogy az ördögöt ráfesd?
Az élet nem ilyen egyszerű, a lényeget mélyebben keresd!

   Nem, sosem gondoltam volna, hogy én… hogy akár én ilyen hülyeségre vetemedek, ráadásul a születésnapomon! Az egyetlen napon, amikor nem félek ünnepelni, amikor a magam módján, de képes vagyok kilépni az én kis világomból. Talán ilyenkor állok legközelebb régi önmagamhoz. Talán ilyenkor hasonlítok ismét a régi Grisam Windflowerre. Még ha tudom is, csak árnyéka lehetek magamnak. Sosem leszek már a régi, és ezt sokan meg is mondták. Okosabb emberek, mint én, s nem tudok mit tenni, hiszek nekik. Mert nincs más választásom. És mert félek. Szinte mindentől.
   Kezeim zsebre téve, vállaim felhúzva, kerülgetem nagy ívben az embereket és a piszkos kis tócsákat. A sarasabb részeket az út mentén. A kutya- vagy rágógumit az úton. Vagy egyéb, kiborult, kiöntött ételt, italt. A tömeg nyomasztó, szinte már elkeserítő. Rengetegen vannak. És büdös van, már ha van egyáltalán levegő. Borzalom ez az egész. Szeretem a karneválokat, de ez akkor is kiakaszt egy kicsit. Nem bírom.
   Amikor megígértem, hogy elmegyek jósnőhöz, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz valójában is megtenni, na de az ígéret szép szó, még ha magamnak is tettem és betartani úgy jó. Vagyis nincs választásom. Ujjaim tördelve állok meg a baljós sátor ajtaja előtt, szemeimmel próbálok belesni, mert ha vörös a boszorkány, akkor fordulok is vissza. A vörös hajú emberekben nem lehet bízni. De nem látok be. Egyébként eleve a jóslásokban nem lehet megbízni, én legalábbis nem hiszek bennük. Nem, egyáltalán nem, de mivel erről tantárgy is van, meg minden, kell, hogy legyen benne valami, még ha ez a mágia egy megmagyarázhatatlan ága is. Hiszen ki látott már olyat, hogy gömbökben meg kártyákból, meg gusztustalan teamaradványokból kiolvassák a jövőt? Abszolút groteszk.
   Nagy levegőt veszek. Hatalmasat, majd kezem a sátor ajtajára téve behajtom azt és a kis nyíláson, fejem lehúzva bebújok a sátorba. Odabent érzem a füstölő illatot, s megbánom, hogy nem vettem még nagyobb levegőt. Mondjuk ez egész kellemes, nem úgy, mint a jóslástan tanárnő, az iskolában.
   A szék mögé sétálok, lenézek rá, majd körbenézek a kis sátorban, s pillantásom megakad egy párnán, melyet egy kis, alacsony székre hajítottak hanyagul. Megfogom a ciklámen párnát, majd a páciensek részére fenntartott székre rakom, s óvakodva, nehogy a karfához érjek, leülök. Az asztalra rakok két galleont, majd tenyeremmel eltakarva tolom a jósnő felé, s csak ezután köszönök.
   - Üdvözletem. – talán kicsit hivatalos, de semmiképp sem szeretek a sablonos, napos köszönésekkel nyitni. Nagy levegőt veszek, majd a boszorkányra nézek, aki hál’ Merlinnek, nem vörös. Egy fokkal jobb, fekete, bár hosszú körmei, s megjelenése elég rémítő. Főleg, hogy egyik körme hosszabb, mint a másik, és ez zavar. Nagyon zavar, de nincs mit tenni.
   - Kérem, - nagyot nyelek – Kérem jósoljon nekem. Mondja meg, mi lesz velem ezekben a borzalmas időkben. Milyen lesz az egészségem és a lelki állapotom? – kérdezem bevezetésül, a legfontosabb kérdéseket hagyva utoljára. A sátor jó hatással van rám, bár tudom, klausztrofóbiám miatt már nem sokáig maradhatok eme kicsi helyen. De olyan megnyugtató ez a titokzatos füst és halvány látványvilág.
   - Mi lesz Lilyvel? Ő mugli. - magyarázom - Újra együtt lehetünk-e a háború után? Vagy egyáltalán? És… - most jön a java – meggyógyulok-e valaha? Úgy értem leszek-e az, aki a balesetem előtt voltam? – ha jósnő, tudnia kell mindenről. Tudnia kell a balesetről, meg minden egyébről. Ha jósnő, tudnia kell válaszolnia. Ez úgy is felfogható, mint egy próba.

[- Jó estét]

A jöveteled olyan halk és szerény, hogy Yue szinte észre sem veszi. A kártyáit pakolja össze, mikor megérkezel. Teljesen nyugodtnak tűnik, szinte fel se néz, csak amikor leülsz és ránézel... akkor rándul meg a karja. Hirtelen kapja föl a fejét és úgy mered rád, mintha...
Mintha szellemet látna. Ez igazából elég rémisztő, hisz tekintete beszédesebb, mint talán a jóslatai lesznek. Azt kérdi, mégis mi történt veled? Ki vagy te, és mit csináltál a régi Grisammel?
Ezt persze lehet, hogy csak beképzeled. Nincs az a jósnő, aki egy pillantásból tudná...
- Jó estét - szólal meg a rekedtes hang, és már nem néz rád.
Madame Yue gyorsan átveszi a pénzt. Mintha sietne. Csak nem zár a sátor? Nem láttál erre utaló kiírást.
Elkezdi kevergetni a kártyáit, és a karperecek össze-vissza csilingelnek közben. Ujjai sebesen mozognak. A mozdulat sürget, ahogy eléd tartja, hogy emelj. Hiányzik valahogy a szertartásosság a mozdulatokból, és elég furcsa, de hát lehet, hogy így szokták, nem?...
Pillanatok alatt kikerülnek a kártyák az asztalra és egy pár másodperces szemlélődés után kurta válaszokat kapsz.
- A lányt felejtsd el. A baleseted pedig nem volt olyan súlyos, mint hiszed. Rajtad múlik, hogy mit kezdesz az életeddel, ne keress kifogásokat.
Kirak még egy-két kártyát, és átnézi őket újra, majd végül hirtelen hajol közelebb. Hosszú karmos kezével megérinti a kezed, és nagyon komolyan a szemedbe néz.
- Figyelj. Pillanatokon belül Halálfalók fognak meglátogatni bennünket. Ha nem akarsz életveszélybe kerülni, pucolj innen. Bár szerintem jót tenne neked meg a "betegségednek", ha maradnál. Nos? - kérdi, egyik vékony hollófekete szemöldökét a magasba emelve.

   Egy pillanatra megmerevedek, ahogyan szemembe néz, majd ijedten megremegek, mikor karmaiba zárja a pénzt, melyet kapott. Egy nagyot nyelek, hogy valamiféle energiát gyűjthessek, s kezeim combjaim közé gyűröm, úgy nézek rá. Nem is titkolom, hogy félek tőle. Hiszen előtte nincsenek titkok, nem? Tekintete is pontosan erről árulkodott. Mintha mindent tudna, s mintha az én számlámra írná fel, amit a régi énemmel tettem. Mintha szándékosan tettem volna ezt magammal, és ez nem tetszik.

   Ahogy a kártyákat keveri, összevonom szemöldököm. Siet. De vajon hova? A kártyákra nézek, ahogyan azokat szép sorban egymás mellé veti. Próbálok valamit én is kiolvasni belőlük, de nem igazán értek hozzá, így akár nézhetném órákig, akkor sem jönnék rá a jelentésükre. 
   Időközben egyik kezem az asztalra teszem és idegesen pörgetem ujjaim az asztallapon. Hangja hallatán még a kaka is megfagy bennem, ijedten, elsápadva figyelek rá, és remegve bólintok. Mit jelentsen az, hogy nem olyan vészes? Hiszen teljesen elvesztem. És mi az, hogy ne keressek kifogásokat? Hiszen nem vagyok más, csak egy kocsonya, mely mindig remeg, puha, és sebezhető. Nincs túl hosszú élete a kegyetlen világban, az éhes, kegyetlen farkasok között.
   Keze hirtelen kezemhez ér, én pedig ijedten rántom el azt, vissza ölembe. Az ijedtség teljesen kiül arcomra és úgy érzem, nincs maradásom. Felpattanok, villámgyorsan, nem érdekel, mit borítok fel, mihez érek hozzá.
- Nem. – jelentem ki határozottan. Hangom kicsit remeg. Nem kellett gondolkoznom, hogy maradjak-e, vagy nem. Ez nem kérdés. Inkább maradok örökre beteg, semmint halott, egy ócska jósnő miatt. – Sok szerencsét. – suttogom szemébe nézve, majd megmarkolom a sátor vászonajtaját, és szabályosan kirohanok rajta.
   Azt hiszem, most jól fog esni egy kis vajsör.

[Átkozott szipirtyó! Miért nem jön már? Talán inába szállt a bátorsága...]

Szabad egy táncra, Madame?

- Szeret... nem szeret... szeret... nem szeret... - andalogva, álmodozón lépdelünk a pánik centruma, az Örömtűz Máglyája felé. Én és a Démon. Virágszirmok helyett viszont apróbb sátrak, asztalok és ablakok pusztulnak el, ahogy az ártásaim letépik őket a Valóság virágos mezejéről.
- Szeret...- esik szilánkokra egy nagyobb kirakat, üvegporral hintve be az előtte szaladókat- Nem szeret... -egy lány pánikkal terhesen sikolt fel, ahogy égni kezd a talárja. Szemeim éhesen isszák be a Káosz és Pusztulás mind határozottabbá váló díszleteit, s őrült kacagással folytatom a játékot.
- Szeret... nem szeret - a bronzálarc mögött elhal a nevetés, hogy vásott, elmeháborodott mosolynak adja át a terepet. Megérkeztem a Máglyához.
A tűz a környék sátrait emésztette, a virágoknak már csak elhamvadt tetemét lehetett sejteni az izzás mélyén. Árnyék és por.
Csendben, gyalázatosan nyugodtan gyönyörködöm a fények játékában, ahogy az égen parázsló Jegy félelemmel tölti meg a csalárd szíveket. Körös- körül menekülők, üldözöttek, Halálfalók járják a részeges keringőt, sikolyok, rémült kiáltások és diadalittas kacajok fonódnak hozzá  a tűz ropogásának érdes neszeihez. A vihar szemében álltam, míg körülöttem tombolt az orkán.
Milyen szép is ez az éjszaka! Az aranyló lángkígyók felett millió csillag gurult szerteszét, a sötét vászon előtt pedig a Nagyúr jele hirdeti az igazságot. Már csak egyvalaki hiányzik mellőlem...

- Türelem... -susogom a Démonnak, mikor az sürgetőn millió vágyképet zúdít rám. Lehunyt szemmel élvezem a Máglya ontotta meleget, amíg újabb társamra várok. Odil Watsonra.
A Démon hangos fújtatással reagált a névre; egy második zöldes szemű szép szörnyeteg szerinte   már túl sok volt a jóból.
Mi tagadás, én is bizalmatlan voltam még Odillal. Friss hús. Alig 2 hónapja kapta meg a Jegyet, és ezidáig nem láttam rajta azt az elszántságot, ami állítólag a Nagyúr kegyére érdemesítette.

Hát, most itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy meggyőzzön róla...

Késik. Unalmamban a rohanó alakokkal játszom: aki egy bizonyos határon belülre jön, Sóbálvány- átkot kap. Fennhangon nevetek az elvágódó testek látványán, de ezt a játékot is hamar elunom.

Átkozott szipirtyó! Miért nem jön már? Talán inába szállt a bátorsága... -kaján, élveteg hang a fejemben.
Annál több móka marad meg nekünk! -gonosz szemvillanással fordulok el a tűztől, hogy a titokzatos, pompás sátorral nézzek farkasszemet. Nem kell, hogy úgy alakuljon, de szép koporsó lenne. Elindulok a bejárathoz; a rosszkor rossz helyen levőknek ártás és felsőbbrendű lenézés a jutalma. Pár lépéssel a cél előtt körülnézek: a kolléga sehol.
Hát jó... akkor enyém lesz az egész dicsőség! -szorosan megmarkolom az átforrósodott pálcákat, majd mágikus pajzsaimat szorosabbra vonva belépek Madam Yue budoárjába.

[Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,én rajtam át oda, hol nincs vigasság,rajtam a kárhozott nép városába.]

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.

Tömeg... Borzadály... Szörnyűség... Sikoltozva menekülő tömeg... Ki mondta volna meg még reggel, amikor az egész kezdetét vette, hogy vérbe fog torkollani a karnevál? Mezei ember nem, csak Mi, A Sötét Nagyúr csatlósai tudtuk mi van készülőben. Az a sok ember, aki a nap elején még oly' vidáman jött le a faluba ünnepelni most menekülni kényszerült a sötét oldal rettenetes, senkit sem kímélő haragja elől. Minden felé átkok reppennek, gyengébbek hullnak el, sátrak semmisülnek meg. Mint csatatéren a gyengébbik, magát kevesebb fővel, és pocsék hadvezérrel képviseltető kis sereg. Ostobák... Önszántukból merészkedtek bárány létükre a farkasok barlangjába. Miféle állatfaj veti önmagát önszántából, szabad akaratából a ragadozók elé? Csakis az ostoba, együgyű, meggondolatlan eltaposandó féreg. Megkaptuk az utasítást. Pusztítunk ma éjjel. Akár a Kviddics világkupán. Csak... Ez még annál is grandiózusabb lesz. Kitépjük a varázslótársadalom gyomját, legalábbis egy részét, akik nem érdemlik meg, hogy pálcát forgassanak. Csakhogy. Nem a sárvérűeket értem most ez alatt. Hanem az ostobákat, akik önszántukból vetették elénk magukat, és hagyják, hogy elbánjunk velük. Ha ilyen reménytelenül alacsony az értelmi szintjük meg is érdemlik, hogy jól elbánjunk Velük. Miért ilyen ostobák. Őrjöngve, zihálva szórok minden féle átkot az utamba tévelygőkre. Őrjöngök mindeközben. Eszelős, agyament vigyor terül szét arcomon a halálfalók maszkja alatt, amikor elvágódik a fölön előttem egy tök ismeretlen, na és lényegtelen valaki. Hátulról pedig egy globus ingeo találna el, ha Én nem húznám magamra a mágikus pajzsot a protego igével. A maszk takarásában-lángban izzó dühös szemekkel fordulok egy rendtag felé. Ijesztő gyorsasággal közelítek felé, majd az egyik sátor mögé húzom.

-TE ÁTKOZOTT FÉREG! ELAKARTÁL ELEVENÜL ÉGETNI?! MÉGIS KINEK KÉPZELED TE MAGAD?? – Üvöltöm a képébe teljes hangerővel. A maszktól kissé torz hangon. Talárjába markolok az idétlen, ostoba boszorkánynak, pálcámat fejéhez szegem. Most azonnal megölhetném, de nem teszem. Inkább játszadozom vele egy kicsit. Mint a jó, vérszomjas ragadozó, aki már ugyan jól lakott, de hát a vérszomját nincs az a vérmennyiség, amely oltani bírja. Kéjesen a kiszáradástól lassan érdes ajkamat megnedvesítem, pont, mint a farkas, aki vacsorához készülődik. A préda pedig tehetetlen. Már már azt gondolnám teljes mértékben az enyém, amikor a pálcája lassan az arcom felé emelkedik.
-Relaxo. – Kiáltja a varázsigét, minek hatására a pálcájából szikrák pattogzanak ki pálcája hegyéből, ami némileg hátrálásra késztet, de figyelmem nem lankad. A taláromba ugyan belekapnak a szikrák, és vállamat meg is égetik kissé, de a fájdalmat nem engedem úrrá lenni magamon.
-Reducto!! Reducto!! – Harsogom, ahogy a torkomon kifér. Sok apró penge metszene az arcába a varázsige hatására a jó oldalon álló boszorkánynak, aki a meglepetéstől, hogy ilyen pitiánernek tűnő varázslattal próbálkozik, könnyű szerrel védi ki az átkot. A nyaki ütőerem szinte ki akar robbanni belőlem, úgy lüktet, szívverésem pedig jóval meghaladja a kívánatost.  A maszk alatt a szemeim szinte izzanak a dühtől, villámokat szórnak a leendő áldozatra. -Cutler! –Hagyják el a bénító átok szavai ajkaimat, a boszorkány testén öt centi mély vágások keletkeznek. A boszorkányremegő szemekkel néz szét magán, ahogy testét lassan elönti a vér, sikításba tör ki. Ezt a hirtelen jött sokkhatást használom ki, újból megközelítem, ismét belemarkolok jó erősen talárjába, és egész közel húzom magamhoz a nőt, hogy jól halja, amit mondok. – Egyszer minden mókát meglehet unni. Így ezt is. –Hangom ijesztően mély, vérszomjra éhes. A maszkot lebűvölöm magamról, hogy lássa, ki küldi majd le a kénköves pokolba. A nő hátrahőkölne, ha nem lenne markom fogságában. Mélyen belenézek a szemébe, majd az igen csak szemrevaló éjfekete hajú, szürke szemű fiatal nő telt ajkaira tapasztom az enyémet. Meglepődik szemmel láthatóan, de ellenkezni nem mer. Mikor elválik ajkunk ismét mélyen belenézek a szemeibe. –Legalább szép halálod lesz… Ellököm magamtól, Ő a földön köt ki, de pálcám hamar lendül. – ADAVA KEDAVRA! –Egy gonosz mosoly villan át szép vonású arcomon, ahogy a zöld fény körülöleli testét, és élettelenül veti vissza a földre, amibe kerül majd. Nincs időm gyönyörködni az élettelen auror látványában. Vár Rám ma még egy küldetés. Pontosabban Ránk. Lilianne D’Alambert lesz a társam a feladat végrehajtása során. Micsoda pöffeszkedő arrogáns még a neve is… Zavaros öbölre hajazó sötétzöldjeim villannak egyet a név gondolatára. Majd sietősen visszabűvölöm magamra maszkot, és pálcám segítségével védőbűbáj hatása alatt elindulok a jósnő sátra felé. Jót fogunk ma szórakozni. Úgy hiszem. Vágyakozó fény gyúl szememben, ahogy az égen parázsló Sötét Jegyre pillantok. Már alig várom a kalandot… Út közben elszórakozok az utamba vetődő alakokkal, majd a bejárathoz érek, kivont pálcámmal félretolom a függönyszerűséget, és ekkor megpillantom társamat. – Jó a Buli? –Kérdezem tőle ördögi kacajba fúló hangon jelezve, hogy Én mennyire élvezem a helyzetet, kétségtelenül jól mulatok…

[- Légy üdvözölve!]

Nem okos dolog az ellenségeket hátrahagyni... Odil, te jól ismered ezt a szabályt. Hidegvérrel ölsz, noha ezt hónapokkal ezelőtt el sem tudtad volna képzelni... Mit ártott neked az a nő? Honnan tudod, hogy nincs családja, akit ugyanúgy védelmezni akart, mint te a tiédet?
Vagy a családodnak semmi köze már ahhoz, akivé váltál?...

És te? Próbáltál már valaha szembeszállni a Démonnal? Vagy az igazság inkább az, hogy örülsz neki - így legalább nem vagy olyan magányos...

Elképzelhető, hogy a sátor különös levegője miatt merülnek fel bennetek a kétkedés idegesítő gondolatai. Hiszen a jósnőnek kétségtelenül van valami titka, ha még a Nagyúr is felfigyelt rá, és jóslatot követel tőle! Lilianne, te tudod a legjobban, hogy a Nagyúr milyen mérges, ha nem kapja meg, amit akar. Veled közölte is, hogy azon túl, hogy a karneválon elhangzott jóslatokat palackokba kell zárnotok, élve akarja a boszorkányt, mert neki szüksége van a szolgálataira. Persze szereti, ha készétel van elé téve, utálja, amikor még neki kell megtörnie egy-egy fogoly makacsságát.

A sátorba lépve semmi egyébbel nem szembesülsz, csak azzal, amivel bármelyik más ostoba karneválozó, aki súlyos galleonokat fizetett ennek a nőnek a szemfényvesztéséért. Homályos fény, különösen vibráló mágia a levegőben, földig érő giccses terítő az asztalon, rajta kristálygömb. Láda az egyik sarokban, rajta fügevodkás üveg. És egy megdöbbentően fiatal, szinte bakfis lány a vastag smink és a karperecek alatt, ott ül egyenes háttal. Mintha várt volna.
- Légy üdvözölve! - szólít meg a legnagyobb nyugalommal. - Azt hittem, ketten jöttök. Csak nem ölted meg a társadat útban idefelé? - érdeklődik, ajkán rejtett mosollyal. Milyen pimasz! Hogy veszi a bátorságot, hogy így beszéljen veled? Még csak nem is fél?!

Mikor belépsz a sátorba, Odil, téged is ez a látvány fogad: kislány az asztal mögött, két képzett és vérszomjas boszorkával szemben. Ugyan mi esélye lehetne?
- Buli? - kérdez vissza a lány, udvariasan megvárva a hatásos gonosz kacaj végét. Úgy méreget benneteket, mint két eszelőst, és lehet, nem is nagyon téved. Mintha mulatna rajtatok. Mindkét kezével támasztotta csinosan az állát, ám most felemeli az egyiket (semmi hirtelen mozdulat), és a kristálygömb fölé emeli. Megcsiklandozza a benne gomolygó ködöt, különös fény kezd el áradni belőle.
- Hogy van a kislányod, mondd? Nem félsz, hogy ő is belekeveredik valami "jó kis buliba"? - kérdez, persze ha hagyjátok neki. Egyébként se pálcát, se ás fegyvert nem látni nála, de persze az asztalterítő sok mindent rejthet.

Sűrű elnézést kérek a késésért... *szégyellszégyell*

Válaszút

A sátorba lépve különös érzések és gondolatok vetik rám magukat az édes, füstös félhomályból, de ha az a szándékuk, hogy elbizonytalanítsanak, csúnyán melléfogtak. Józanabb pillanataimban talán még elgondolkodtató lenne a Démonról és a magányról való okfejtés, de itt és most csupán egy lefitymáló ajakbiggyesztést sikerül elérnie.
Nem, a Démonnak semmi köze nincs a magányhoz... ennél a társaságnál ezerszer jobb lenne végre egyedül lenni a saját fejemben.
Próbáltam-e szembeszállni vele? Számtalanszor... de a mostani paktum egyelőre jobban beválik, mint az eddigi próbálkozások.
Az első pillantással felmérem a terepet, ahogy a szemem hozzászokik az odabent honoló sötéthez.
A levegő telítve van mágiával, finoman csipkedi a bőrömet, ahogy beljebb lépek. Az egyedüli személy a sátorban a jósnő, mást se nem látok, se nem érzek idebenn. A bejárattal szemben asztalka áll, amiről hosszú, túlságosan díszes terítő omlik alá -agyam egyből elkezdi számba venni az ártó holmikat, amik elég kicsit hozzá, hogy alatta lapuljanak. A giccses terítő tetején méretes kristálygömb ontja magából a teret megvilágító kevéske fényt. A láda és az üveg sem kerüli el a figyelmemet. Tekintetem végül az aprónak látszó alakon állapodik meg, ahogy az sztoikus nyugalommal megszólít. Túlságosan nyugodt, mintha várt volna rám.
Ha nem látta volna előre, hogy jövünk, akkor csapnivaló jós lenne -ölt testet a gondolat, ami torokhangú kuncogásra ingerel.
- Madam Yue -hajolok meg kissé, szemeimet továbbra is a nőnek csak nagy túlzással nevezhető bakfison tartva, ahogy az a párbajnál is íratlan szabály. Milyen fiatal, szinte még gyerek... mekkora erőt és tehetséget örökölhetett, ha az már most, ilyen zsenge korban a Nagyúr figyelmére méltatja! Kíváncsian szemlélem a leányzót, ahogy az asztalon könyököl. Pálcát nem látok a közelében, de sosem lehet tudni. Az enyémeket mindenesetre egyenesen rá szegezem. A kérdésére csupán egy tárgyilagos, de őszinte- őrült választ adhatok:
- Még nem szolgált rá, de még az a nap is eljöhet -szemeim összeszűkülnek, ahogy elképzelem a pillanatot.
Lassan kezd idegesíteni ez a nyugalom. Sokkal jobban szeretem, ha az áldozataim rettegnek, vagy kegyelemért könyörögnek... de nincs időm sokat töprengeni a dolgon, mert megérkezik Odil.
- Sokkal jobb lenne, ha mindenki időben megérkezne a helyére -szúrom közbe epésen, míg a kolléga kellően kikacagja magát. Elkésett Halálfaló? Ez nem fog tetszeni a Nagyúrnak... - mosolyodom el egy pillanatra, de szememet továbbra sem véve le a jósnőről.
Szemmel láthatóan mulatott rajtunk, és ez feldühített. Legyen bármekkora jóshatalma, akkor is elviszem a Nagyúr elé!
- Nem azért jöttünk, hogy a családi ügyeinkről cseverésszünk! -vágom rá indulatosan, mielőtt Odil válaszolhatna- Úgy látom, pontosan tudod mi kell nekünk. Azt is tudnod kell, hogy ha ellenállsz, sokkal kellemetlenebb és körülményesebb lesz a dolog, de ha az együttműködést választod, azzal nem csak a mi, de a saját helyzetedet is megkönnyítheted.

Két út is járható; csak rajta áll, melyikre lép. Én mindkettőt élvezni fogom.

[Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,én rajtam át oda, hol nincs vigasság,rajtam a kárhozott nép városába.]

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.

Noha hidegvérrel öltem meg azt a fiatal nőt, a lelkemet mégis mardossa a lelkiismeretem. Lehet, hogy Őt is várta Valaki haza. Lehet, hogy most síró kisgyermekek várják hiába anyjukat. Ez a kép fájón lebeg lelki szemeim előtt. Noha ezt soha, de soha nem mutatnám ki. Egyetlen gondolat űzi el Belőlem a bűntudat kínjait. Az, hogy az a nő oroszlánként küzdött. A bizonyítéka ott van a vállamon. Az égési nyom. Ám bármennyire is ügyes volt a végén Én győztem. Ezt a csatát megnyertem, na de hol van még a háborút lezáró döntő győzelem? A maszk alatt szemeimet végig a jósnőn tartom, bár fél szemmel néha D’Alambert felé is sandítok. Ez a szuka bármire képes. Jobb lesz résen lennem. Madame Yuet végigmérve villámcsapásként ér a felismerés. Ez egy fiatal lány. Szinte még gyerek. Akkor vajon miért figyelt fel Rá a Nagyúr? Bizonyára van valami ebben a teremtésben, hogy még a Sötét Lord is figyelemben részesíti. De vajon mi lehet az? Vajon mi? Egyre jobban kezd érdekelni ki ez a… Lány. A bátorsága és a hidegvérűsége megdöbbent. Látszólag nem érte váratlanul látogatásunk. De miért is csodálkozok? Hiszen jósnő… Az lenne a csoda, ha meglepődött volna rajtunk. Amikor visszakérdez, a maszk alatt meg sem rezdülnek a vonásaim. –Ó, igen… De elárulok valamit… Te nem fogsz jól szórakozni… Én viszont igen… Sikolyaid olyanok lesznek fülemnek, akár bálon a muzsika. De talán nem kell, hogy így legyen. Ha van egy kis eszed, együttműködsz Velem… -Diplomatikus válasz. Kezében pedig a választás lehetősége. Vajon melyik utat választja? Az egyszerűbbet, ami annyit tesz, hogy készségesen együttműködik, vagy a nehezebb utat. Hogy majd könyörögni kényszerül a kazalnyi kín után a saját haláláért. Ez csupán pszichológiai hadviselés. Nem bántanám, mert nem szabad bántanom. A Sötét Lord élve akarja ezt a csitrit. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy életre kelti a mágiát a kristálygömbben hosszú, karmos ujjaival. Amikor Sunnyra utal, semmi indulatot nem fejezek ki. Nem lendül a pálcám átokra, de még csak ökölbe sem szorulnak kezeim. Már épp szólásra nyitnám a szám, amikor D’Alamert közbeszól. Micsoda faragatlan mócsing. Na most megkapja a magáét. –Nem tanították meg Neked, hogy nem szólunk közbe, ha nem hozzád szóltak? –A maszk alatt lesújtó pillantást mérek Lilianne-ra. Remélem kellőképpen elvettem a kedvét a további pattogástól. Sunnyval kapcsolatban pedig nem foglalok állást. Úgyis tudom, hogy biztonságban van. Okos kislány, tudta mit kellett tennie. Már a kastélyban van, tisztes távolból a körülöttünk uralkodó horrortól. –Ejnye Yue… Szörnyen rosszul blöffölsz… -Csak ennyivel kommentálom a kijelentését. Gúnyos mosollyal. Engem ilyen olcsó trükkel nem tántorít el. Közelebb lépek a jósnőhöz pálcámat végig rajta tartva, hogyha netán mégis ellenállni támadna kedve hamar leszerelhessem. Ki tudja mi lapul a földig érő terítő alatt, ami undorítóan giccses…

[- Ó, hidd el, eljött már az a nap]

Meghajolsz a lány előtt, nos, erre nem számított. Valóban eszelős egy táncra invitálod ezzel, csak még nem is tudod, mennyire furcsa lesz. Egy jóstól jobb, ha elfogadsz egy tanácsot.
- Ó, hidd el, eljött már az a nap - sugallja feléd az igazságot, melyet csak ő lát egyelőre igaznak. Ez a komment már Odil jelenlétében hangzik el, bár, annyira nem is feltűnően rosszindulatú.
Yue nem is tudja eldönteni, melyik nőtől tartson jobban, hisz mindkettő pálcát szegez rá. Igazság szerint kicsit fél, és a keze kicsit mintha remegne, de annyira nem feltűnő.
Szemöldöke enyhén felkúszik, ajka megrándul, szemében pedig körbetáncol egy mosoly, ahogy azt nézi, hogy acsarkodtok egymással. Nem igazán veszi szívére a blöffös megjegyzést sem, hiszen ő tudja, amit tud. Ti azonban nem. Fogalmatok sincs róla, mi az, amit ő tud.
- Tévedtek, drágáim, a választás nem az enyém. Minél makacsabbul állunk ellen valaminek, az annál sürgetőbben következik be, nem gondoljátok? Mint látjátok, nem állok ellen nektek, és igazán leereszthetnétek azt a két rudacskát, olyan, mintha ivóvizet keresnétek a sátram közepén.
Nem mozdul, nem ugrik, nem fenyeget, nem menekül. Nem tesz semmit. Megátkozhatjátok, megpróbálhatjátok, de talán akkor sem fog mozdulni egy arasznyival sem odébb. Az egyetlen, ami körülötte változik, az a kristálygömb fénye, mely minta árasztaná magából a varázserőt, de ki hallott már olyanról, hogy valaki pálca nélkül babráljon bele a természet rendjébe?
Vajon miféle varázserőt használ egy jós? Miből meríti a hatalmát? Mire képes még azon kívül, hogy látja, amit lát? Talán más is láthatja azt, amit ő lát?
- Mielőtt orrvérzésig kínoztok, hogy utána megcsapolhassátok az emlékeimet, miért nem használjátok ki egy kicsit, hogy ingyen beszélhettek az egyetlen tisztánlátó jóssal, akit ismertek? Nem hiszem, hogy nincs olyan kérdés, melyre ne akarnátok tudni a választ.
Nem akarod tudni, szabad lesz-e valaha Ő, akiért bármit képes lennél megtenni?
Nem vagy kíváncsi rá, hogyan fogsz meghalni?
Hátborzongató, de a szavakat a saját fejetekben halljátok. Yue hangján.
Tudjátok nagyon jól, hogy ő ismeri a válaszokat.

[Félj csak, félj]

Két út... két válasz

- Vigyázz a szádra, Odil –szavaim hüllőként marnak rá társamra a hűvös bronzmaszk alól- Téged pedig szemmel láthatóan nem tanított meg senki a prioritások fontosságára. A Nagyúr szörnyem megdühödik, ha nem kapja meg amit akar… úgyhogy csevegj csak a bájos családodról, ha nem félsz, hogy a dühe ellened fordul, ha nem teljesíted a feladatot.
Nagyon remélem, hogy a kioktatás célravezető lesz, és a nő végre-valahára kegyeskedik a lényegre koncentrálni. Ha nem… nos, ha miatta nem tudnám elvégezni a rám bízott kötelezettségeket, elég lesz a Nagyúr elé tárnom szolgája nyilvánvaló engedetlenségét és alkalmatlanságát. Ha szerencséje lesz, a Sötét Úr nem személyesen végez vele, hanem nekem adja őt. A gondolatra apró mosoly csimpaszkodik szemérmetlenül a szám sarkára, az álarc alatt bujkál mindenki más elől.
A meghajlás láthatóan meglepetésként érte a leányt. Bizonyára nem számított ilyesmire egy Halálfalótól.
Micsoda előítéletek! Hiszen nekünk is van szívünk, még ha hideg és megkérgesedett is –fintorog egy sort a Démon, majd immár teljes figyelmét a jósnőnek szenteli, hogy felzárkózom Odil mellé.
- Talán igazad van… -sóhajtok mélyet, majd tovább méregetve az aprócska jóst a sötétség takarásában bujkáló szemek felfedezni vélik a félelem apró jeleit: finoman remegő kezek, bizonytalanságról árulkodó tekintet…
Félj csak, félj –duruzsolja legbelül a Bestia, s én nem mondok neki ellent.
A szemöldök felívelése és a mosoly meggyőz róla, hogy ő legalább olyan komikusnak találja a szóváltásunkat, mint én magam. Az az érzésem, a maga módján jobban szolgálhatná a Nagyurat, mint ez az ír nőszemély itt mellettem.
Minden félelem ellenére el kellett ismernem, a mondandója nagyon is nagy bátorságról tanúskodott.  Immár biztos voltam benne, hogy tudott az érkezésünkről, tudta, hogy nincs értelme ellenállni. A saját vesztünkkel farkasszemet nézni pedig valódi bátorságra vall.
- A magamfajta sosem teszi el a pálcát –válaszolom szenvtelenül - de nyilván ezt is tudod.
Lassan a sejtelmes fénybe burkolt kristálygömb elé lépek, pálcás kezem pár arasszal a derengő gömb fölött tartom, a fegyvert továbbra is a lányra szegezve.
- Kínzás? Pedig már éppen elhitetted velem, hogy bölcsebb vagy annál, hogy feleslegesen erőlködj –hangom csevegő, mézes-mázas, mélyen doromboló, miközben a jós szemébe nézünk, én és a Démon. A bő kabát és a jótékony félhomály közben elrejti a mozdulatot, ahogy lábammal óvatosan ellenőrzöm, van-e más is az asztalka lábán kívül a földig omló terítő alatt.
A nő szavai minden fegyelmezettségem ellenére szöget ütnek a fejemben.
Üdítő változatosságként hat egy harmadik hangot hallani odabenn.
Akarom… nem, abból semmi jó nem származna, jobb a tudatlanság –gondolkodom el az ajánlaton egy pillanatra.
Ha a Nagyúr elé kerül, nem lesz több lehetőséged! Most végre megtudhatnád, mikor lesz a miénk Ő, aki mindennél kedvesebb nekünk… -a bűnre csábító hang egyre erősödik, ahogy hezitálok.
De a Nagyúr… a megbízás… -nemrég éppen én olvastam Odil fejére a dekoncentráltságát, s lám, most talán én magam változtatok a fontossági sorrenden.
Amiről nem tud, az nem is fáj neki –bíztat a pokolfajzat.
Ez rám is igaz… -jegyzem meg keserűen. A sátorba való belépésem óta első ízben vett erőt rajtam a nyugtalanság, és a döntésképtelenség. Tudom, ha rossz választ kapok, a következmények mindenkire kihatnak majd a környéken. De ha az áhítottat, akkor… a maszk résein át Odilra sandítok.