Körhinta és óriáskerék

A hertfordshire-i Magyar Mennydörgő Élménypark idevarázsolta két legnépszerűbb látványosságát, a felfüggesztés nélküli, mozgó-guruló-lebegő óriáskerekét, mely olykor felgurul a falu melletti hegyre, olykor meg felemelkedik egész magasra; illetve a mágikus körhintát, mely főleg a kisebbeknek élmény a sok mozgó pónival, sárkányfiókával és az éneklő doxybabákkal.

[Barbi]

Barbi

• • • •

Jobb lábammal búsan rúgok egy nagy kőbe, mely fájdalmasan ugrálva gurul a körhinta felé, s áll meg annak végénél. Nekem valószínűleg jobban fájt mint, neki. Hülye kő. Inkább előredőlök, kezeim térdeimre helyezve, s úgy kémlelem a világot a parányi, foszladozó festékű padról. A világot, mely szinte elsuhan mellettem, s én pedig nem teszek ellene semmit. Nem használok ki semmilyen lehetőséget. És senkit. Pedig megtehetném.
Viháncoló lányok tömege halad el előttem, majd inkább elfordítom fejem, s jobban előrehúzom kapucnimat. Most a vidáman nevetgélő gyermekeket figyelem, akik a körhinta örömeit élvezve mosolyognak egymásra, s rokonaikra. Szüleikre, kik büszkén feszítenek egymás mellett, s élvezik, hogy még ők irányíthatják gyermekük életét. Élvezzék csak! Amíg életben vannak. A mai világban ugyanis sosem tudni. Meg a régiben sem lehetett, lásd James Wolf, nem épp derűlátó történetét.
Nekem is hamarabb fel kellett nőnöm, mint bármelyik másik normális gyereknek, és ez bizony elég erősen érintette lelki világom, mely akkoriban még ugyancsak sebezhető volt. Azóta nem dédelgetek semmilyen álmot, s nem futkosok hülye elképzelések, remények után. Egyszerűen csak élek, és lesz, ami lesz. Hiszen úgy sincs beleszólásom a dolgok alakulása. Amikor megpróbáltam beleszólni, mindig rossz vége lett. Mint például a medencés incidensnél, vagy amikor megmentettem.
Mindegy.
Hagyjuk.
Hiányzik.
Bármit is csináltam, sz*rul jöttem ki belőle, és most itt vagyok. Egyedül. Magányosan. És nem kell senki, egyetlen nőre sem tudok úgy nézni, mint rá. És ehhez hónapok kellettek. Hónapokba telt, mire a hülye fejemmel rájöttem, de már késő. Ő már árkon bokron túl van, sőt, azt sem tudom, él-e még. Én meg itt rohadok egy piszkos karneválon, egy elkorlátolt mágus faluban. A szökés illata kecsegtető. És finom. Csak pár lépés, még meg sem kéne erőltetnem magam. Sőt, még a táskámért is felmehetnék a Roxfortba és még arra is lenne időm, hogy visszaérjek, sőt, meg is tudnék szökni. A terv már rég kész van fejben, viszont gyakorlatban nem tehetem meg.
Egyrészt vigyáznom kell Abbyre. Másrészt Tristram úgyis megtalálna. Harmadrészt azt sem tudom, hova mehetnék. Haza semmiképp, más ötletem pedig nincs. Úgyhogy bátran jelentem ki: sz*r ez az élet, úgy ahogy van!
Lehajtom fejem, s lehunyom szemem.
Léptek zaja. S újabb vihogás.
Ha ez így megy tovább, én esküszöm mindet kopaszra borotválom, a hajukat meg kiaggatom a nagyterembe, vagy nem is, mondom a házimanóknak, hogy főzzék bele a vacsorájukba. Idióta, viháncoló senkik. Az lehet, hogy viccesnek találnak, de szerintem semmi kivetnivaló nincs az új... öhm... frizurámban. Szerintem ugyanis jól áll, de mondjuk a kapucnis dolog nem volt rossz ötlet. Így is mindenki furán néz rám. Sokan azzal viccelődnek, hogy „Hé, Wolf, egy csík kimaradt középen.”. Ilyenkor megcsodálhatják, milyen szépen fest a középső ujjam kinyújtva, majd minden szó nélkül faképnél hagyom őket. Nem emberek az ilyenek. Mert én még azoknak ismertem, de mára már rá kellett jönnöm: csalódtam.
Egy újabb rosszalló sóhaj hagyja el torkom, majd igyekszem kizárni mindenféle külvilági zajt. Nincs szükségem rájuk. Ócska pórnép, kik semmi hasznossal nem tudnak szolgálni. Kik csak töltelékei életemnek, nem pedig szereplői. Ők képezik a parányi, színes bogyókat életem hatgombócos, mindenféle öntettel locsolt fagylaltján.
De most mégis hiányzik a tölcsér, vagy a kehely. Kinek mi tetszik, ám a lényeg ugyanaz.
Nélküle semmi sem jó.  

[James Wolf]

James Wolf

•          •          •

____________________________________________________

   Angyal földi kertben
   Olyan távolinak tűnik minden. Irracionális. A karneválnak felszabadultnak, és örömtelinek kéne lennie, és nem ennyire lepukkadt hangulatúnak. Röhejes, mert csak én látom kedvetlennek az egész hercehurcát, ugyanakkor nem hiszem el, hogy mindenki maradéktalanul boldog. Az idétlenül nevetgélő tinilányokban is ott van a háború ellenes félsz. Akármennyire is szeretnék, nem tudják elfelejteni, hogy a szüleiket talán ebben a szent pillanatban kínozzák őket halálra. Vagy a testvérüket, vagy a legjobb barátjukat, vagy a szerelmüket. Kilátástalan a helyzet, de nem tudnak mit tenni ez ellen. Hát egy köpönyeg mögé bújnak, hogy elfeledhessék a rossz érzések egy röpke percig, napig, hónapig. Elfojtják félelmeiket, és próbálnak mosolyogni a csúf nagyvilágra, hátha ettől megenyhül a Gonosz. De mit is lehetne várni tőlük? Mindenki így viselkedne. Szokj meg, vagy szökj meg! Undok egy közmondás, főleg, mert szörnyen igaz. A háború két rétege nem a jó és a rossz. Hanem a behódolók és a lázadók. Annál az aranyos kis bódénál válogató tinilányok éppen hozzászoknak a helyzethez. Miért? Csak, hogy ne törjenek darabjaikra a gyötrelem súlyától, ami vállukra nehezedik az ólálkodó halálgyanúval.
   ...nála csodás minden.
   Megszöktem igen. Lázadok igen. Botor vagyok? Talán. Önsanyargató őrült vagyok? Talán. De ki nem készül ki az ilyen helyzetben? Ebben az időben nem lehet ép ésszel gondolkozni, és talán egy kis őrültség is jól jön. Talán muszáj is. Lehetséges, hogy bennem is megvan, hiszen még talpon vagyok.
   Ott még az ég is kékebb a kéknél.
   Beadtam Calebnek, hogy igenis elmegyek a karneválra, mire gyakorlatilag lebalf.szozott. Szerinte hülyeség ekkora rendezvényre bemerészkedni, ami szabadtéren van. Nyílt, és veszélyes. Bárki betérhet, minisztériumi auroroktól elkezdve a Halálfalókig mindenféle szökevény, és fejvadász. A Mágiaügyi Minisztérium akármennyire is állítja, hogy ez a karnevál a béke pecsétje - legalább -  egy napra, nem biztonságos számomra/számunkra. Igaza van a mardekáros fiúnak, akit persze nem avattam be teljes tervembe, de annyi mindent átéltem ebben a pár hónapban, hogy ez már nem oszt, nem szoroz.
   Szeme tüzében boldogan égnél.
   El akartam jönni látni. Némán váltunk el, de olyan régen volt már. Már több, mint két hónapja... Végtelennek tűnik ez a piciny időintervallum is. Távol volt tőlem, és még ha tudtam is, hogy hol van, mintha elveszett volna a világban. Most is: közel van, de mégis távol. Nem akarok vele beszélni, azt sem akarom, hogy észrevegyen. Csupán látni akarom.
   Ha nála járok, templomcsend vár ott.
   Egy őszi ballonkabátban, és egy fekete kalapban suhantam el hangtalanul a diák és felnőtt csoportok mellett. A kalap mélyen arcomba húzva, hogy még csak véletlenül se lehessen belátni alá. Igyekeztem ara törekedni, hogy senki se ismerjen fel, és minden ismerőst kerülni. Eddig sikerrel jártam. Egészen mostanáig.
   Ha átölel csendben, eltűnt a külvilág.
   - Barbara...? - hallom magam mögül, de ha megfordulnék, elárulnám magamat, ezért csak megszaporázom a lépteimet, mintha nem is én lennék a régi roxfortos griffendéles. Hallom, ahogy még egyszer megszólít az illető, de én annál gyorsabban szlalomozok az emberek között. Lassan futni kényszerülök, és már kiáltoznak utánam. A hang egyáltalán nem volt ismerős.
   Gond és bú nincs tovább,
   Lihegve beveszek egy kanyart. Jó pár embernek nekirontok a vállammal, de mit sem törődve szitkozódásukkal tovább rohanok. Elkezdek rohanni, és hallom mögöttem a gyors lépteken. A kavics csak pattog a lábam alatt, és befordulok a következő sorba is, ahol már többen vannak, mint az előzőben. A kiáltozás elhalkul, és a sietős lépteket sem hallom már, így futás közben megengedem magamnak, hogy hátrapislantsak, de ismét senkit sem láttam, legalábbis ismerős, és már a hang sem követett, de még mielőtt megállhattam volna, megütköztem valamiben, és feldöntve azt, a földön landolok, egy férfi testen. Basszus, fellöktem valakit!
   ...minden rossz messze szállt.

[Barbi]

Barbi

• • • •

Távolról hangok hallatszanak, a tömeg zaja felerősödik némiképp, s mintha többen megindultak volna a körhintához vezető úton. Mintha az ovisok most keltek volna fel az ebéd utáni szundiból, hogy szórakozzanak egy kicsit.
A gondolatra mosoly fészkeli be magát arcom szegletébe, mely mostanság ritka vendég a rideg tekintet alatt. Minek örüljek, ha nincs semmi, aminek örülhetek, ebben a szánalmas életben? És senki…
Vagyis az a valaki, akinek igazán örülnék, most a fene tudja, hol van.
Bárcsak láthatnám. Egy pillanatra, bárcsak érezhetném ismerős illatát. Akkor sokkal pozitívabban gondolnék a övőre. Sokkal jobb lenne minden.
Ismét léptek zaját hallom, s már előre fel vagyok készülve a vihogásra, vagy a gúnyos megjegyzésekre. Fejem még mindig lehajtva ücsörgök a pad végén, a mélyen fejembe húzott kapucnival egyetembe, mikor erős lökést érzek és egy test a földre taszít, majd mikor rajtam landol, oda is szögez. Erős fájdalmat érzek a hátamban, azt hiszem ráestem valamire.
Szemeim összeszorítva sóhajtok egy nagyot, majd próbálok arrébb fordulni, mert pokolian fáj, de nem sikerül, így félig-meddig felemelem hátam, kezeimmel kitámasztom magam, s végre kinyitom szemem, hogy a sárga porig átkozzam figyelmetlen támadóm, aki egy utolsó, idióta barom, amiért nem tud nyitott szemmel járni. Hogy lehet valaki ilyen béna, hogy egy padon ülő emberbe rohan, hogy lehet…?
Nem kis meglepetés ér, mikor ráismerek az ismeretlen, ám mégis ismerős idegennek hitt emberre. Illata teljesen körbevett, s egy rózsaszín ködfelhővel vont körbe, így most nem érzek semmit. Még a hátamban érzett szúró fájdalom is csekélynek tűnik most. Haja arca körül, mint glória egy gyönyörű, angyali fej felett. Most valahogy nincs szükség merengésre, minden emlék elönt, és nem tudok másra gondolni, csak rá. Ahogy fekszik rajtam, ebben az őrült szituációban.
Ezt nem hiszem el!
Már nem vagyok dühös, neeem, ez valami egészen más.
Most először, mióta „elváltunk”. Boldog vagyok.
Ránézek. Egyenesen a szemébe, majd elfordítom tekintetem, és teljes erőből röhögni kezdek. Ez… ez egyszerűen annyira hihetetlen és idióta élethelyzet, hogy nem tudok mást csinálni, nevetek. Ez annyira a sors fura fintora, hogy az már groteszk, s hihetetlen. Én ezt… hát ez, áh, nem hiszem el, még mindig nem tudom el hinni, hogy ő az! Jó, mondjuk más helyzetben merengtem azon, hogy mi lesz, ha egyszer rám fekszik, de azt hiszem ez is megteszi. Jobb híján.
Nevetésem lassacskán abbamarad, majd -még mindig boldog tekintettel- ránézek, s csak annyit tudok kinyögni:
- Cuki a kalapod.
Azt hiszem kell még egy kis idő, mire felfogom, hogy mi is van.

[James Wolf]

James Wolf

•          •          •

____________________________________________________

  Remélem legalább ismerősbe botlottam! Nos, ha így van, akkor vagy elfutok, mint az előbb tettem (hál' Merlinnek szerencsésen), vagy muszájból beszélgetek vele, de akkor se mondok semmit, ami a háborúhoz, a szökéshez, és az iskolához köthető. Elbeszélgetek vele például az időjárásról, vagy, hogy hol vette ezt a ruhát...
   Nem is nézek oldalra, előre, kire estem rá, vagy, hogy ismerem-e, csak a lehető leggyorsabban emelkedtem el a poros földtől, hogy szemügyre vehessem az akadályomat. A sűrű bocsánatkérés most elmaradt. Az utóbbi időben teljesen leszoktam erről a szokásról, és bár bánom, hiszen nem szeretek illetlen lenni, az elmúlt hetek lényegesebben... "megkeményítettek". Ahogy próbáltam felkecmeregni, csak a bájos bók jutott el hozzám, amire normális esetben még el is pirultam volna, de a hang, amihez tartozott a mondat jelentősen megzavart. Az ismerős hang lehetetlen, hogy azé legyen, akinek tulajdonítanám...

   Nem lenne okom rá, hogy ennyire hüledezzek, hogy itt találom, hiszen jól tudtam, hogy a Roxfort diákja még mindig, csupán a viszontlátás sokkja tárta szét ajkaimat. Hát ez hihetetlen... Legszívesebben dühös lettem volna, mert akármennyire is őt akartam látni, azzal a feltétellel jöttem ide, hogy ő ne vegyen észre. És mi történik? Belefutok a karjaiba! Esküszöm, mint valami rossz romantikus színdarab! Hát ezt nem hiszem el! Hüledező, de mégis vidám arca letaglózott. Furcsa volt látni ilyen őszinteséggel boldognak látni valakit, de én valahogy nem tudtam mosolyogni. Sejtettem, hogy mi lesz a vége ennek, épp ezért nem akartam vele közvetlen kapcsolatot, de mégis... látni akartam. Azt csak szabad, nem?
   Felsegítem a földről - mást nem tudok tenni, és utána nem is hezitálok a nyakába borulok. Most már mindegy, nem?
   Leírhatatlan volt megint átölelni. Érezni. A testi kontaktus mintha megindított volna egy emlékjáratot, ami most végigzakatol a testem minden részén. A hideg futkározott hátamon. Elragadott a vad vágy, nem tehettem mást, mielőtt még bármit is mondhattunk volna egymásnak körbenéztem, és megragadva karját behúztam az óriáskerék-üzemeltető bódé mögé, hogy eltűnjünk a kíváncsi szemek elől. Ott hagyva az utcafrontot kedvem lett volna nekiesni Jamesnek, de ennyi idő után sem tudom, hogy helyes lenne-e. Minden találkozásunk egy gyenge próbálkozás volt, egy esély magunknak, csakhogy eddig semelyik nem jött össze, így leragadtunk egy lépcsőfoknál. Itt még egyszer megölelem, de ezúttal nem engedem el.
   - Hiányoztál. - mondom a könnyeimmel küszködve. Szinte felfoghatatlan volt, hogy megint látom. Sokat gondoltam rá, elmélkedtem róla, és most újra láthattam. Erősebb érzelemhullám tört rám, mint azt eddig hittem. Arcomat  nyakába temetem.

[Barbi]

Barbi

• • • •

hangulatteremtő…

(csakmert erre írtam... )

  Szívem zakatol, szemeim forognak gödrükben, végtagjaim tehetetlenül hevernek a földön, s fejemben mintha egy zsibbasztó bomba robbant volna. Érzem, de mégsem, nem tudom mit érzek, és nem tudom mit mégsem. Teljesen el vagyok veszve és nem tudok semmit, nem is akarok tudni semmit! Nem is akarok gondolni semmire, csak rá, vagy most még rá sem?!
   Testét levonszolja rólam, és némiképp megkönnyebbülök, vagyis a sóhajom ezt sejteti, mely után veszek egy levegőt, és nem győzök nagyokat venni, mert a hátamba hasító fájdalom elviselhetetlen folytonossága egyszerűen az idegek végtelenjébe kerget. Szemeim könnyel telnek meg, s még mindig képtelen vagyok rá, hogy felálljak. Pedig akarok.
   Örömmel nyugtázom a felém nyújtott segítő kezet, majd megfogom, gyengéden, nem durván, szorítva, de mégsem, vigyázva rá, mintha kincset érne. Felbecsülhetetlen kincset. Mert szeretem. Vagyis azt hiszem, vagyis… nem tudom! Hagyom, had húzzon fel magával, had húzzon magához, elvégre már mióta ezt várom. Most pedig itt van boldogságom titka, mely eddig mindenhol volt, csak birtokomban nem, s most megkaptam, itt van, mint egy isteni adomány, így karácsony előtt pár hónappal, virul a fák alatt, s csak arról kiabál „ érted élek, neked címeztek”. De aztán lehet, hogy ő másképp képzeli a címkét, talán az ő emlékei megfakultan peregnek, s a közös jelenetek most feketébe borulva leledznek az „elfelejtendő” részlegben, lehet, hogy nem akar tőlem semmit, csak hogy a képembe röhöghessen, és közölhesse, hogy valaki mással jár. Hogy itt hagyjon. Egyedül.
   Aztán karjait átveti vállam fölött, s nekem esik, vagyis borul, vagyis na, átölel, ami leírhatatlan érzéssel párosul. Legszívesebben most… inkább nem mondom, mit tennék vele legszívesebben, nem túl szalonképes, na de a gondolataimban már miért ne engedhetném meg magamnak? Elvégre senki nem tud róluk, csupán én, s magamnak csalódást aligha okozhatnék puszta valómmal. Mindegy. A gondolat hatásossága már úgyis a semmibe veszve, befejezetlenül úszik tovább, s ki vagyok én, hogy eme kellemes állapotában belerondítsak a gyönyörű, mégsem teljes képbe? Senki. Egy nagy senki vagyok, de mégis van értelme az életemnek, hát akkor?
   Szám szólásra nyílik, s mindjárt következne a hang is, ám a lány beránt egy alacsony épület mögé. Alacsony, de nekünk pont tökéletesen idilli, egy romantikus kis enyelgéshez. Vagy beszélgetéshez. És aztán ismét nyakamba ugrik, s én boldogan ölelem át, arcomon mosoly tükrödzik, ám a hátamban érzett szúró fájdalmat megszüntetni nem tudom.
Lett volna ezer kérdésem, mely nem várhat, lett volna ezer szavam, melyekkel kifejezhettem volna érzéseim, és nem tudtam volna megállni estig sem, azt hiszem túlzásba is vittem volna, de nem szólaltam meg, nem tettem semmit, csak néztem. A szemeit. Az ajkát. Az orrát, a haját, az arcát. Elmerültem részletességeiben.
   Kezemmel végigsimítottam hátamon, félig, kis időre elengedve a lány derekát, ám ujjaim nem bírták sokáig, visszakalandoztak előző helyükre. Megállíthatatlanul. Végigcirógatva porcikáin, gyengéden, finoman. Enyhe remegés futott végig rajtam, mely általában akkor ad hangot magáról, ha valami nagyon különlegesben, valami nagyon jóban részesülök. Imádom ezt az érzést. Tudom, hogy ennél jobb nem is történhetne velem. És nem is akarok semmi mást csinálni. Csak szeretni Őt.
   Jobb kezem felemeltem, s ujjaim végével simítottam végig tökéletes vonású arcán, melyhez fogható, nincs másik e földön. Arcomon a kifejezések megszűntek létezni, nem is kellettek, ez a pillanat így volt tökéletes. Ujjaim hajához értek, s minden egyes hajszálon végigfutva túrtak bele a sötét zuhatagba. Éreztem az illatát. És imádtam. Egyenesen rajongtam érte.
   Te is hiányoztál. Leírhatatlanul. Mondtam volna legszívesebben, de nem tettem. Nem mondtam semmit. Helyette közelebb hajoltam, és szám szájára szorítva, lágyan megcsókoltam. Éreztem édes ajkait, leheletét. Éreztem azt, amire már oly hosszú ideje várok. Végre vele lehettem, végre szerethettem, végre önmagam lehettem, nem kellett adnom magam, nem volt szükség semmiféle színészi játszmára. Azzal lehettem, akivel igazán szerettem volna.
   Azzal, akit igazán szeretek.
   Azzal, akitől nem akarok elszakadni. Soha többé.

[James Wolf]

James Wolf

•          •          •

____________________________________________________

  A furcsa folyamat, ami idáig elvezetett az valami elképzelhetetlen volt. Olyan érzelmek erősödtek fel bennem, amikről alig tudtam valamit. Mintha csak a másodig kamaszodásomat éltem volna, úgy éreztem magam. Szívem egyáltalán nem repdesett, ha ránéztem. Nem. Ha ránéztem a gyomromba több millió, kicsi pillangó kezd rendetlenkedni, torkomban szabályszerűen gombócok nőnek, és köpni-nyelni nem tudok. Mintha egy hullámvasútról szállnék le, amin rosszul lettem. Olyan érzések terjengenek bennem, hogy az valami hihetetlen. Ez a rengeteg távollét, és bizonytalanság csak növelte az iránta táplált érzelmeimet, így az Himalája méretűre duzzadt. Ahogy rám nézett, és szinte ordította a szavakat, hogy: „Végre!”. Olyan rosszkor köszönt be ez az egész köztünk, de mégsem akadályozott ez minket. Vagyis… de, akadályozott, de valahogy én is a helyzet ellen voltam, és próbáltam kiverni a fejemből Jamest. Az elején azért, mert nem akartam még egy barátomat elveszteni, és elcseszni a kapcsolatunkat egy szerelmi románccal, de lassacskán nem is ezért ódzkodtam. Jól tudtam, hogy James vissza akart menni a Roxfortba, én pedig nem, és ez volt egy óriási szakadék. Ha engedtünk volna a dolgoknak, akkor sem tudtuk volna fenntartani ezt az állapotot, hiszen nem hogy távol voltunk egymástól, sehogy nem tudtunk üzenni egymásnak, és csak sanyargattuk volna magunkat, sehova nem vezetett volna. És lám, mégsem bírtam ki, és itt voltam, csak, hogy lássam, amit persze a sors elbaltázott nekem, mert tökéletesen beleestem, mikor semmiképpen nem akartam, hogy meglásson. Mert tudtam, hogy ez lesz.

Mélyet szippantottam bőre illatából, és kiélveztem minden másodpercet, mait karjaiban tölthettem. Legszívesebben úgy maradtam volna, míg le nem csendesül a háború.
Kihúztam arcomat nyakából, és felnéztem rá. Sírni lett volna kedvem. Azt akartam, hogy ne itt legyünk, azt akartam, hogy ne most legyünk, azt akartam, hogy csakis mi legyünk, egyedül. Ahogy végigsimított bőrömön, észrevehetően megremegtem, és lélegzetvételem is megrezdült. Arcomra szinte azonnal pír ült ki, s mikor szavak helyett az arcomhoz ért, úgy éreztem forogni kezd velem a világ. A külvilág zajai eltompultak, majd teljesen elnémultak, és már nem is figyeltem semmire. A bódé se volt ott, a többi ember, de még az óriáskerék sem. Csak ő állt előttem.
Figyeltem tekintetét. Lepillantott szétnyílt ajkaimra, majd visszanézett szemeimbe, de ez mind csak röpke pillanat volt, mert a következőben már lehunyt szemmel közelített.
Puha ajkai, amint érintették számat, végigfutott a hátamon a hideg. Sosem hittem volna, hogy egy csók ilyet fog kihozni belőlem. Lüktető szívem folytonos dübörgésétől már lassan fájt a mellkasom, és még levegőt is elfelejtettem venni. Behunyva szememet, végre átélhettem azt, amire már régen vártam. Egyikőnk sem fogja megbánni, de mindegyikőnk meg fogja jegyezni egy életre…
Akaratlanul is közelebb húzódok, és rásimulok. Érezni akarom, minden porcikáját. Szeretném, ha nem csak ajkunk forrna össze, érezni akarom vadul verdeső szívét, egyre növekvő pulzusát.
Hogy miért?
Mert szeretem.

[Barbi]

Barbi

• • • •

Testem az övéhez simult, szemem lehunytam, éreztem, karom libabőrös lesz, s ereimben a vér forrva lüktet, száguld mindenfelé, megállás nélkül, szívem torkomban dobogott, úgy éreztem minden tökéletes, s ennél jobbat soha a büdös életben nem fogok érezni. Az ajkak kecses, finom játékát űzve hátráltam egy kicsit, magammal húzva a lányt, míg hátam a kis bódé falának nem ütközött. A fájdalom, melyet éreztem, rohadt sz*r volt. Felszisszentem, s fejem elemelve, pár másodpercig, míg a fájdalom nem enyhült, a falnak szorítottam. De aztán vége lett, mintha elvágtak volna egy szalagot, s a film megszakadt volna. Megcsóváltam fejem, s szám visszatalált előbbi helyére.
Nem hagyom, hogy bármi is elrontsa ezt a pillanatot. Nem engedem, hogy bármi is, akár fájdalom, akár más, közénk álljon. Mert mától elválaszthatatlanok leszünk. Vagy nem? Csak én vagyok ilyen naiv?
Jobb kezem felsiklik derekáról a mellére, majd végigszántva a hasát, le a lombjára, s oldalamhoz húzom azt. Aztán számmal nyakát kezdem csókolgatni, harapdálni. Teljesen beindultam. Az illata, mint holmi bódító ambrózia, hat rám. Elkezdem szívni a nyakát, de nem túl sokáig. Pár napon belül már meg sem fog látszani neki. Bal kezem megtalálja másik combját, majd felrántom magam elé, s teljes erőmmel megtartom. Fogaim összeszorítom, ugyanis hátam most még jobban megsajdult, de nem érdekel a fájdalom.
- Forduljunk meg. – suttogom, majd előre lépek, hogy legyen elég helyünk és most Barbi hátát nyomom a falhoz, mellyel már szembe kerültem. Ahogyan a lánnyal is.
Szemébe nézek, majd elmosolyodok. Csak most veszem észre, hogy kapucnim már egy ideje lecsúszott fejemről, de nem törődök vele.
- Te is hiányoztál. – felelem halkan, majd ismét megcsókolom, de ezúttal nem kap olyan sokat – El sem tudod képzelni, milyen rossz volt nélküled. – miért pont most indul be a beszélőkém? Miért pont most, mikor legszívesebben meg…? Igaz, annak nem pont itt lenne a legideálisabb helye, meg ideje. Újra megcsókolom, s immár nem hagyom abba. Egy elégedett sóhaj után kezem megtalálja a fekete kabát egyik nyílását, s becsusszan rajta, hogy aztán a lány pólója alá férkőzhessen.

[James Wolf]

James Wolf

•          •          •

____________________________________________________

Mert nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a hitet, mit csak mi értünk, de a végtelenen át.
Nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a csodát, amit mi érzünk egymás iránt.

   Olyan érzésem volt, mintha egy néma, hangtalan burokban lebegtünk volna több száz méterrel a földtől, ami buborékként szálldogál akármerre, amerre csak ő akarja, így megszédítve engem. Olyan régen éreztem ehhez hasonlót, de még az sem volt ehhez fogható. Nem, nincs semmi más ehhez fogható, hiszen szinte felfaltuk egymást csupán egyetlen pillantással. Nedves, puha ajkai lágyan tépdeste enyéimet, én pedig remegtem minden egyes mozdulatáért. Szinte minden ruhán át éreztem teste melegét, sőt arca, és keze bőrének forróságát magam is érezhettem. Minden simítása, és rezdülése megdobbantotta a szívemet, ami egy újabb löketet adott a pulzusomnak. Szinte éreztem, ahogy a vér észveszejtően szaladgál ereimben, mintha csak megőrült volna. Ahogy James tenyere végigszántja mellkasom, úgy szakadok el csak egy tizedpillanatnyira ajkaitól, hogy levegőért kapkodhassak, de amint egy apró oxigénhez jutottam vissza is nyomtam számat az övéhez. Hagytam, hogy irányítson és lábamat felhúzza derekára, hogy egyre több testrészünk érhessen össze. Karjaimat átkulcsoltam nyakán, és tarkója mögött összefontam őket, csakhogy ne is legyen esélye elengednie engem.
   Egy következő lendülettel teljesen felkapott, és megtartott kezeivel, majd hitelen fordult a kocka, és én dőltem neki a bódé falának. Teljesen elvesztettem az eszemet, legszívesebben kezeim szaladgáltak volna, hogy teste minden zegzugát bejárhassák, de kapaszkodnom kellett, nehogy leessek. Csípőm erősen nekinyomódott az övéhez, és óvatosan, ha engedi, átkulcsolom derekát, hogy jobban bebiztosítsam magunkat. Hirtelen tenyere becsusszant pólóm alá, és forró bőrömhöz ért. Ismét kiborsózott a hátam, s szinte teljes erőmmel szorítottam magamhoz Jamest. Olyan jó volt érezni, szorítani, ölelni, csókolni, szeretni.
   Egyik kezemmel nyakát karoltam át, megtartva magamat, másik tenyeremmel pedig a tarkóját fogtam meg, majd elszakadva duzzadt ajkaitól azonnal fejemmel arrébb lökve kabátja gallérját, szinte belemartam nyakába, csak fog nélkül. Faltam ajkaimmal, mintha az életem múlna rajta. Vad szuszogásom jelezte, hogy eszeveszettül megkívántam. Már merültem el a fátyolos mámorban, amikor egy rikácsoló csengőt hallottam felzördülni a közelünkből.
   A zaj, mintha pofon csapott volna. Hirtelen feleszméltem, hogy hol is vagyunk. Nem hagytam abba a csókok áradatát, de agyam hangosan kattogott. Elszorult a szívem, és sírni lett volna kedvem, hisztizni, hogy épp egy vásár közepén voltunk, az épp induló óriáskerék mellett. Kényszeredetten kiemelkedtem gallérja rejtekéből, és kábultan, apró, hangtalan lihegések közepette, elhúztam fejemet, míg az nem ütközött neki a bódénak.
   - Azt hiszem... - levegővétel. - ez nem a legalkalmasabb hely. -
   Ebben a pillanatban törni-zúzni lett volna kedvem, hiszen jól tudtam, bárhogy is alakul mindez, attól én még ezek után is ugyanúgy szökevény leszek, ő pedig ugyanúgy roxfortos diák, és nem tudhatom, hogy valaha is láthatom-e még...

Ez olyannyira nem a legalkalmasabb hely, hogy csak most veszitek észre: az a srác, aki fejvesztve rohant el mellettetek, nem az első volt a sorban. Mi történik? Mi ez a sikoltozás? És mi ez a meleg és honnan jön ez a füst?
Meg mégis mit keres itt ez a két fekete csuklyás alak, és miért szegeznek rátok pálcát...?

[Barbi]

Barbi

• • • •

Kezem vadul simított végig forró bőrén, míg a másikkal combját tartottam, a biztonság kedvéért. Nyakát csókolgatom, majd fejem elfordítom, és megcsókolom. Ajkaim vadul ostromolják ajkait. Torkomból mély sóhaj szakad fel, ahogyan a lányt ritmikusan mozgatni kezdem csípőmnél, fel, s le. Kimondhatatlan gyönyör, amit érzek. Arcára adok egy csókot, majd fülére, s ismét nyakára. Kezem kihúzom az apró lyukon, melyet találtam, s most hajába túrok, miközben újfent ismét megcsókolom.
   Aztán egy olyan hang rázza meg a mi kis idilli együttlétünket, melyet asszem mindketten a pokolra kívánnánk. Ajkaim elválasztom övéitől, s egy bosszús sóhajt hallatok. Elég illúzióromboló volt, mintha egy vaslapáttal csaptak volna tarkón és ordították volna a fülembe: „Menjetek szobára!” Amikor Barbi szóvá is teszi, én csak bólintok, s szépen, óvatosan leengedem combjait, megvárom, míg normálisan lábra áll, s kezeimmel átkulcsolom derekát, homlokom övéhez nyomom, és szemébe nézek. Érzem, szívem még mindig majd kiugrik helyéről, s a vágy még mindig nem múlt el, de tudom, ma, és itt nem lehet több. És ez a legdühítőbb, most legszívesebben szétátkoznám ezt a krva kis házat, mely mögött megbújunk, sőt, az egész pereputtyot, ami itt összegyűlt.
- Szeretlek. – suttogom halkan, miközben elmerülök íriszeiben, s egy csókot nyomok szájára. Aztán még egyet. Még egyet és még egyet, egyre gyorsabban, majd a végén kap egy hosszabbat, s arcom elhúzom tőle, miközben halk, mély kuncogást hallatok.
- Hol voltál eddig? – kérdem tőle, miközben kezeim lecsúsznak derekáról, s megtalálják kezeit, melyekkel rögvest összefonódnak.  Értheti bárhogy a kérdést. Hogy merre járt, vagy, hogy miért nem volt itt velem. Tök mindegy, csak válaszoljon.
   Szemeimmel vadul falom alakját, minden egyes porcikájára emlékezni akarok. Emlékezni? Választás. Talán most választhatnék? Hogy vele megyek, vagy vissza a Roxfortba? Ha olyan könnyű lenne a döntés, talán tudnám. Most határozottan vele mennék, de nyilván azért van, mert hiányzott, és mert most mindennél jobban érzem: szeretem. De vajon itt hagyhatom-e a Roxfortot? Abbyt? Az animágia tanulást? Melyik fontosabb? A család, vagy Ő?
   Istenem, csak ne lenne ilyen pokolian nehéz a döntés. Jó, tudom, még senki nem mondta, hogy döntsek, de hamarosan eljön a pillanat és akkor majd mondanom kell valamit.
   Valamit…

[James Wolf]

James Wolf

•          •          •

____________________________________________________

Mert nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a hitet, mit csak mi értünk, de a végtelenen át.
Nincs olyan erő, ami tőlünk elveheti már a csodát, amit mi érzünk egymás iránt.

  Hogy is kérhetném azt, hogy jöjjön velem, szökjünk el Franciaországba, Svédországba, vagy bárhova, ami a Brit-szigeteken kívül van. Igen varázslóháború van, de a tűzfészek az mindenképpen Anglia, és minél messzebb vagyunk a bajok forrásától annál nagyobb biztonságban lehetünk. Olyan egyszerű lenne elutazni, messze innen, egy apró kis házikóba, ami mindentől távol van... Csak mi ketten, és a családunk. Családja... Épp ez az, amiért az egész álomkép darabokra kell, hogy hulljon: nekem nincs már vesztenivalóm rajta kívül, de neki még rengeteg van. A családja, a barátai a Roxfortban, Abigail. Neki még teljes az élete, és nem várhatom el tőle, hogy a teljes életet eldobja, egy olyan életért, ahol csak velem lehet, abban a tudatban, hogy lehet ebben a pillanatban van szükségük rá a családjának, és ő nincs ott. Nem lehet ott, mert elárulta őket, és hátrahagyott mindent és mindenkit, ami/aki fontos volt neki. Ha történik valami baj, ő nem lehet ott, hogy segítsen, hogy mellettük legyen, hanem tétlenül, ölbe tett kézzel kell várnia a hírt, hogy mi lett a végkifejlet... Nekem már nincs családom, és Merlin tudja, hogy a barátaim vajon élnek-e még. Egyedül Caleb az, akiért még vagyok, akiért aggódhatok, de ő ellenne nélkülem is. Ügyes fiú, talpon maradna, és a végsőkig küzdene az elnyomás ellen, nem olyan kezes bárány, mint én. Bárhogy is dönt James, el fogom fogadni, még ha bele is rokkannék a válaszba...
   - Szeretlek. - ismétlem meg kimondott szavát.
   Olyan könnyű volt most kimondani, nem úgy, mint pár hónappal ezelőtt. A távolság teljesen biztossá tett abban, hogy szeretem ezt a férfit, és ő az a személy, akiért bármit képes lennék megtenni. Még el is hagynám, azért, hogy ne sodorja magát bajba. Neki nincs oka bujdosni, ő nem sárvérű, ő nem "iskolakerülő", nem véráruló, csupán egy átlagos szenvedő alanya a háború számára.
   Gitár... Mindig is meg akartam kérni, hogy játsszon el nekem egy számot. Mindegy milyen, csak játsszon... Nekem. És ez is egy álom marad talán... Ki tudja, lehet, hogy soha többé nem láthatom, lehet elesek a háborúban, lehet másfelé fog sodorni minket a sors tengerének hullámai. Nem hazudok, megfordult a fejemben, hogy egy olyan felejtő-átkot szórok rá, ami elfeledteti azt, hogy mi valaha is váltottunk egyetlen mézédes csókot is... De nem lettem volna képes rá, hiszen ér annyit a szerelmünk, hogy legalább emlékként tudjuk megőrizni halálunkig. Mert ér annyit! Nagyon is ér annyit...
   Hiába eresztett el, hiába nem simul már hozzám, a szívem továbbra is vadul zakatol, mint aki soha többé le nem akarna lassulni. Bár már könnyebb volt visszafogni magam, mégis átkoztam a világot a körülményekért. Ha ez máshol lenne, máskor...
   Halkan szuszogtam, és alig mertem felnézni szemeibe. Röhejes, de szégyelltem magamat előtte.
   - Nem messze... - mondom halkan, és ránézek. - De mindig velem voltál. -
   Hogyan tovább? Mi lesz most? Mondjátok meg, mégis hogy a sz.rba folytatódjon ez az egész?!
   Mélyen elmerengek szemeiben, kérdéseket, és talán válaszokat keresve, de pillantásomat kénytelen vagyok elvetni. mögé nézek, ahonnan két fém álarcos alak néz vissza, két pálca mögül.
   - Vége a turbékolásnak! - még látom, ahogy nyílnak ajkai, hogy kimondják az átkot, de én gyorsabb voltam.
   Erőteljesen félrelökve Jamest, előkaptam pálcámat, és azonnal elkiáltottam magamat.
   - Protego! - de nem elégszem be a védőbűbájjal. - Stupor! Obstructo! - üvöltözök torkom szakadtából az átkokat. Mindegy mik voltak azok, amik eszembe jutottak. - Relaxo! Reducto! - valószínű, hogy a fele nem talált célba, de éppen annyira volt elég, hogy Jamesszel el tudjunk menekülni, legalábbis egy darabig.
   Szívből reméltem, hogy James az oldalamnál tudhatom.
   Ahogy kirohanok a bazársorra, a tökéletes káosz tárul fel előttem. Átkok és ártások fénycsóvái repkednek fejünk felett, egy-kettő épp csak pár centire súrol. A tömeg között sok menekülő diákot, felnőtt varázslót látni - a fekete csuklyás emberek szinte ellepték az egész karnevált. Rémült sikoltozások, és átokszavak hallatszódnak mindenhonnan. Mi történt itt? Mindezt csak egy pillanat alatt tudtam felmérni, hiszen a két Halálfaló nem álltak a bódé mögött tétlenül. Utánunk szegődtek, de sajnos túl későn fordultam hátra, így a hátamba fúródott egy Stupor fényes, piros fénycsóvája. A lökettől beestem az embertömegbe, a fájdalomtól pedig kis híján összeroskadtam, de tudtam, hogy nem szabad összeesnem, mert agyontipornak... Valahonnan mögülem, vagy oldalamról, nem tudom egy gyilkos-átok hangzik el. Eszeveszett gyorsasággal keresték szemeim reményeim szerint Jamest, s nem a holttestét...

[Barbi]

Barbi

_________________________

Szorítsd a kezem, ölelj magadhoz még,
várj, míg a vihar véget ér!

   Mély levegőt vettem. Próbáltam kissé lehiggadni, magamhoz térni. Majdnem valami olyat tettünk, ami azt hiszem nem lett volna helyes. Illetve ez nézőpont kérdése, de az én nézőpontomba ez lehet, hogy nem igazán fért volna bele. Elkapott a hév, és ezt legközelebb nem engedhetem meg magamnak. Sosem voltam az a heves típus, legalábbis sosem éreztem magam annak, most viszont rá kellett ébrednem, mekkora gyengém is ez. Ez is.
   Mikor, mint női visszhang, válaszol, arcomra mosoly kúszik, s megcsókolom arcát. Boldog vagyok, pedig ez nem is valami romantikus, vagy szokásos, idilli pillanat. Csak pár lopott perc kölcsönbe, melyért talán még megfizetünk. Melyet talán nem kellett volna megengednünk. Megbántam? Nem. Megismételném? Igen. Akkor hol itt a baj?
   Elpirulok, kicsit csöpögős, szappanoperába illő válaszán. És el is mosolyodok. Ez olyan, mintha bizonygatni akarná szerelmét. Én viszont hiszek neki, erre semmi szükség. És… azt hiszem ezt így meg is mondom neki. Nagy levegőt veszek, szám szólásra nyílik, ám egy másik, mélyebb, reszelősebb hang megelőz. Meglepetten vonom fel szemöldököm és fordulok hátra, hogy megnézhessem, ki az a szemtelen fajankó, aki megzavart minket, viszont mielőtt megláthatnám arcát, Barbi egy erőteljes lökéssel félre taszít, és védekezni kezd.
   Elég szerencsétlenül értem földet. Könyökömre estem, s éreztem, pokolian fáj, de amilyen gyorsan csak tudtam, feltoltam magam, és pálcám után kutattam zsebemben. Mikor markomba zárhattam markolatát, már csak annyit láttam, hogy a lány, kiért oly rég epekedtem szaladni kezd. Nagy levegőt vettem, halk szitkozódások sorával adtam ki a dühöt, mely bennem munkálkodott, és pár lépés után én is futni kezdtem. Leginkább azért, mert pár vörös, s néhány zöld fénycsík hasított el mellettem. És elég közel voltak. Nem akarok kockáztatni, fiatal vagyok én még ehhez. Nem hogy a pálcám használnám. Futok. Gratulálok James, ez a te nagy tudományod, de mindegy is ezen agyalni. Meg kéne találni Barbit.
   Egy alacsonyabb emelkedő tetejére érek, és látom, hogy a lány hogy furakodik keresztül a tömegen, mely, mint valami fekete lyuk nyeli el. Esküszöm, ha én ezt túlélem…

   Zihálva kapkodom tekintetem egyik emberről a másikra, s szemeim oldalra siklanak. Halálfalók állnak ott, pálcájuk előre mered, s kitartón, élvezettel ostromolják a falut, melyet már rég bevettek, most mégis. Szórakoznak. Egy fa mögé húzódok, és hátra tekintek. Senki. Valószínűleg az a kettő, amelyik ránk támadt, talált magának valaki mást, akit zaklathat. De én még mindig itt vagyok, a kis emelkedőn, egy fa árnyékában. Tőlem pár méterre kegyetlen gyilokszolgák teszik dolgukat. Mit tegyek?
   Szemeim valamiféle menekülő útvonalat keresnek. Nyilvánvalóan a főutca nem alkalmas menekülésre, hiszen mindenki ott van, azt támadják a legjobban. A főtér szintén kilőve. Viszont a mellékutcák elég kicsik, s ha berohannék az egyik szélsőbe, a magas tetőktől nem is igazán látszódnék. És akkor még közel is tudnék kerülni Barbihoz, s talán megmenthetném. De van egy másik lehetőségem is. Ha itt maradok, le tudnék szedni pár halálfalót, a fák elrejtenek. Ez viszont kockázatosabb. Mit tegyek?
   Lépek egyet, majd meggondolom magam, de aztán mégiscsak nekiiramodok, célba veszem a falu legszélső utcájának végét. Fejem mellett egy csípős átok száguld el. – Protego! – kiáltom félig hátrafordulva, közben futva. A láthatatlan pajzs működni látszik, ugyanis több próbálkozással nem találkozok. Csak nevetnek. Úgy látszik, úgy gondolják, úgyis a tűzfészek közepébe futok, így minek is törődnének velem?
   Egy konténer mellett befordulok, és átvágok egy vékony kis utcaszerűségen, mely átvisz közvetlenül a mellettem lévő utcába, aztán újra egyenesen kezdek futni, szememmel újabb átjárót keresek. Hangosan zihálok. Mindenhonnan sikolyok hallatszanak. Arcomon egy izzadtságcsepp gördül le. A falu központja szinte világít az átkoktól. Félek. Előttem egy macska rohan át az úton, ijedten kapok mellkasomhoz, mintha szívem akarna kiugrani helyéből. Nevetek hülyeségemen, s futok tovább. Már majdnem az utca végén tartok, mikor találok még egy átjárót, a hangok és a szagok erősödnek. Füstöt is látok. Egy ház melletti résen átlesve pont a bazársor végére látok. Remek. Már csak egy házsor választ el tőlük. Hirtelen ismét hátamba nyilall a fájdalom. Jobbommal odakapok, eddig el is felejtettem. Pulóverem alá túrok, s amilyen óvatosan csak tudom, megvizsgálom a sebet. Túlélem. Most van sokkal fontosabb is.
   Visszafelé kezdek futni, és nagyjából középen találok is egy kis sikátort, melybe két konténert zsúfoltak be. Tétovázva állok meg előttük, remegő lábakkal. Most másszak át rajtuk? Fúj. Nem fogok. Pálcám rájuk szegezem, és határozottan kiáltom el magam. – Bombarda! – a szemét mindenfelé repkedni, durrogni, csattogni kezd. Teljesen szétrobbantottam a kukákat, de ez is volt a célom. Kezem arcom elé emelve szaladok át, és érek a főutcára két kis bódé között, melyeket tulajdonosaik üresen hagytak. Vagy meghaltak.
   Tekintetem az embereken jártatom. Nem tudhatom, ki barát és ki ellenség. Sokan a földön fekszenek. Valószínűleg holtak. El tudnám még őket nézni, de nincs időm. Nekem Barbi kel, így kifordulok jobbra, és belevetem magam az emberek sűrűjébe. A forgalommal szemben megyek, így mindenki arcát láthatom. Lökdösődök, vadul török át a népen. Ha átkot látok, elhajolok, s kezemmel jobban szorítom pálcám. Egy öregasszonyon lépek át, kinek szemei fennakadtak, szája nyitva maradt. Mintha még lélegzett volna…    
   Sosem találkoztam még ekkora mértékű rémülettel. Komolyan. Félek. Rettegek, a halál szaga olyannyira fertőzi a levegőt, hogy az hihetetlen. Egy zokogó kisfiú szalad édesanyja után, egy vak bukdácsol pár törött üveg között, pár árus a portékáit próbálja menteni, sokan kihasználják az alkalmat és lenyúlva az értékesebb holmikat szaladnak, amerre látnak. Eszeveszettül kiabálom szerelmem nevét, de mindeddig sikertelenül. Nem egy sötét hajkoronás lány után fordultam meg, de egyikük sem ő volt. Nem egyszer szólítottam meg másokat, de egyikük sem méltatott válaszra. Siettek, a bőrüket mentették, és én is azt tettem volna, ha nem lett volna valaki más is itt. Valaki, aki fontosabb nekem mindennél.

[James Wolf]

James Wolf

•          •          •

____________________________________________________

Tehetünk úgy, mintha azok a repülők,
éjszaka az égbolton hullócsillagok lennének? Mert most lenne egy kívánságom.

  Szemeim ide-oda ugráltak, mintha egyszerre akarnák látni az egész karnevált, de a sok harcoló, vagy épp menekülő civil, a rengeteg átokkiabáló Halálfaló elvonta a figyelmemet, és nem láttam sehol sem James arcát. Az átok helye fájt, de még ennél is jobban a fejem. Teljesen elszédültem, csak a morajló tömeg tartott fent, és ezen múlt az életem, mert tudtam, hogyha most elesek, akkor halálra tipornak. Az arcokat nem tudtam rendesen kivenni, de a lehető legrosszabb helyen voltam; a tömeg közepén. Valahogy ki kellett jutnom legalább az út szélére, de jobb lett volna a bódék közé. Félájultan alig érzékeltem a felettem, vagy mellettem centire suhanó átkokat, rontásokat. Pirosak, zöldek, narancsok, fehérek, feketék.
   Sok lélekjelenlétemnek kellett, hogy legyen, hogy ne ejtsem ki ujjaim közül a pálcámat, így harcképtelenné válva. A két alakot, akik ránk támadtak már szem elől vesztettem, de nem volt baj, jött helyette, még négy... Óriási káosz uralkodott a karneválon, az öt perccel ezelőtt édességet majszoló, nevetgélő emberek mind eltűntek, és páran valóban. Sokan hoppanáltak - az átokszavak mellett rengeteg pukkanást is lehetett hallani, mindenki menekítette a saját bőrét, aki maradt, az vagy nem volt képes hoppanálni, vagy a nagy őrületben elkallódott ismerőseit, családtagjait kereste, hogy együtt menekülhessenek el, ami valljuk be: nehéz feladat.
   Teljesen nyilvánvalóvá vált mindenkinek, hogy ez egy csapda volt a sok iskolakerülőnek, szökevénynek, nem kívánt személynek, csak a kérdés, hogy vajon erről a mutatványról tudott-e a Minisztérium... Nos, ha igen, akkor igen nagy bajban vagyunk, és bizonyára nem csupán a "jó oldal képviselői" csücsülnek a Minisztériumban.
   Kiverekedtem magamat a tömegből, egészen a bódék faláig, de a kis házacskák között is ugyanúgy dúlt a harc, mint kint. El kezdtem szaladni, és bár konkrét úti célom nem volt, egy helyben semmiképp nem maradhattam. Sok küzdő pár mellett rohantam el, és ahogy tudtam ellőttem egy-két átkot a fekete csuklyásokra, de sehol sem álltam le harcolni, az utána röpködő átkok között csak úgy ugráltam. Bevallom féltem, de nem volt időm ilyesmikre gondolni, mert Jamest kerestem. Óriási volt a karnevál, gyakorlatilag bárhol lehetett James, és nem hagyhatom itt. Annyiszor váltunk már el a lehető legrosszabb pillanatban, oly' sokszor menekültünk el egymás elől, hogy több ilyen nem lehet. Ki tudja mikor fogom látni legközelebb, ha egyáltalán látni fogom még valaha?

   Szlalomoztam a kukák között, és próbáltam nem észrevenni a mozdulatlanul fekvő embereket a földön, és nem felfogni, hogy miért mozdulatlanok. Nem néztem egyik szemére sem, mert féltem, hogy üveges pillantások fognak visszanézni, és nem szabadott a Halál fogalmával gyötörnöm magam krízishelyzetben. Amennyire csak tudtam, próbáltam segíteni embereknek, de egy idő után, mintha kicsúszott volna alólam a talaj, egyre több Halálfaló özönlött körém, és egyre több ember fogta vérző sebeit, vagy estek porba. Rengeteg ismerős arcot láttam élet-halál harcot vívni, vagy éppen menekülni. Voltak olyanok is, akik az útközben elvesztett kalapom hiánya miatt felismertek, és a nevemet kiáltozták, hogy segítsek. Nem soknak volt alkalmam, mert minden irányból hallatszottak kiáltozások, jajveszékelések, nem lehet kiigazodni semmin. Nem lehetett tudni ki barát, ki ellenség, mindenki azzal harcolt, aki rátámadt, vagy menekült, ez a két lehetséges mód volt arra, hogy túléljék ezt az egész mészárlásnak eltervezett harcot. Biztos, hogy fejvadászok hemzsegnek mindenhol, akik segítenek a Halálfalóknak begyűjteni kívánt személyeket, mint valami trófeákat, amit fel tudnak mutatni Voldemort előtt.
   Oldalról egy óriási robbanást hallottam, mire a szemétkupac, amit felrobbantottak mellettem szanaszét repült. Reflexből kezeimbe temettem fejemet, hogy egy nehéz tárgy se tudjon eltalálni, de mire elült a tárgyak repkedése, egy ismerős alakot láttam elfutni a szétszórt kacatok között.
   - James! - üvöltöttem utána, de nem hallotta meg.
   Eszeveszett gyorsasággal, akár egy ámokfutó üldözni kezdtem Jamest, de ő egyre gyorsabban futott, ugrált a fénycsóvák elől, én pedig kezdtem lemaradni. Kitartóan kiáltoztam utána, de a nagy zsivajban elveszett a hangom, így a szerelmemre irányítottam pálcámat.
   - Petrificus totalus!- reménykedtem, hogy ez majd megállítja, és feloldva a varázslatot, sikerül elmenekülnünk, de a varázslat mellé ment.
   Egyre gyorsabban ugrottam át a földön hempergő testeket, illetve a szeméthalmokat, szlalomoztam az emberek között. Sietségem miatt szörnyen szúrni kezdett az oldalam, de mit sem törődve vele, fájdalmas grimaszokat vágva majdnem utolértem Jamest.
   - James! -
   Még mindig semmi. Amint utolértem volna, láttam, hogy oldalról egy szakadt férfi küld átkot az irányunkba. Az átok zöld fénycsóvája megcélzott minket, vagy legalábbis felénk tartott. Az utolsó erőmmel hátulról nekiestem Jamesnek, mire az ütközés hatására a földön kötöttünk ki, de az átok sugara elrepült a fejünk felett. Bele se mertem gondolni, hogy helyettünk most mást talált el...

[Barbi]

Barbi

_________________________

Ami fáj, az ugye fáj. A kötelék az beleváj.
Hol az út, a kiút, és hova tűnt az a békés táj?

   Kezeimmel vadul löktem arrébb mindenkit, aki utamba került. Nem törődtem semmivel, senkivel. Meg kellett találnom Barbit. Talán még nem késő, talán még életben van. Talán még itt van valahol. Vagy talán már… nem. Arra nem gondolhatok. Nem adom fel!
   Most már inkább elkeseredett vagyok. A reményt elvesztettem. Nem saját életemért futok. Többen jönnek szembe, akiket jól ismerek, s néznek rám furcsán, vagy kiáltanak segítségért, de rájuk se bagózok. Most nem tudok segíteni.
   Tekintetem gyorsan kapkodom arcról arcra, de amelyiket keresem, nem találom. Egyre jobban eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Az átkok, ki tudja mifélék, össze-vissza repkednek, nem kímélve senkit. Ahányszor elhajolok egy fénycsík elől, alig tudom megállni, hogy ne forduljak meg, s nézzem meg, vajon kit ért az átok.
   A házak ablakai betörtek. Asszonyok és gyermekek siránkozásai, átkot kiabálók hangjai teszik elviselhetetlen hangzavarrá Roxmorts felbolydult faluját. Legszívesebben kezeim fülemre tapasztva, énekelve menekülnék. De nem tehetem.
   Egy idős varázslót jobb karommal löktem félre, mire valaki ledöntött hátulról, s ma már másodjára landoltam a földön.
- Szálljon le rólam! – nyögtem, mert csak annyit tudtam a rám nehezedő súly alatt, majd kezeimmel megpróbáltam feltolni magam, és megnézni ki lehet támadóm. Amint megláttam örömömben elnevettem magam, s megvártam, míg letápászkodik rólam, felálltam, s megfogtam kezét.
- Gyere, menjünk. – suttogtam közel hajolva hozzá, és már készültem, hogy hoppanálhassak, de egy átok eltalálta a jobb vállam, s a fájdalomtól felüvöltöttem. Térdre rogytam, és úgy nyúltam vállamhoz, mintha félnék, hogy mit találhatok a helyén.
   Ujjaimra vér tapadt, s elkerekedett szemekkel, falfehér arccal néztem Barbira. A pokoli fájdalomtól könnyek serkentek ki szemeimből, arcom eltorzult. Nyugi James, nem lesz baj. Rendben lesz minden, visszamész a Roxfortba, és a gyengélkedőn meggyógyítják a vállad, amiből – úgy tűnik – egy egész darab húst robbantottak ki.
   Kezem kinyújtom, jelezve, hogy segítségre van szükségem egyedül nem tudok felállni. A rám törő szédülés és hányinger mindent olyan elmosódottá, lassúvá tesz. Vagy ez valami más? Az emberek körülöttem változatlanul menekülnek, a kiáltások, a hangzavar, az öldöklések, semmi sem változott. Csak én lettem kevesebb. Próbálom lassabban, szabályosan venni a levegőt, de ez a jelenlegi állapotomban elég nehéz feladatnak bizonyul. Iszonyúan fáj.
- A Roxfortba. Segítség kell. – mondom halkan Barbinak, aki vagy meghallotta, vagy nem. Nem tudom, csak egy valamit tudok. Már nem sokáig bírom ki így.