Körhinta és óriáskerék

[James Wolf]

James Wolf

•          •          •

____________________________________________________

Tehetünk úgy, mintha azok a repülők,
éjszaka az égbolton hullócsillagok lennének? Mert most lenne egy kívánságom.

  James várhatóan elkezd kiabálni, hogy mégis ki vagyok, és miért vagyok rajta, és ami ennél is fontosabb tűnjek el, amire jót visszaordítanék, hogy "nélküled nem, te bolond!", de nem volt időnk bolondozni. Szinte azonnal lemászok róla, és már húztam volna fel a földről, nehogy agyon tapossanak miket, de James újbóli üvöltése megállít a mozdulatban, hogy felsegítsem. Rémülten néztem, ahogy vállához kap, amiből szépen ömlött a vér, mint annak a rendje.
   - Te jó ég, vérzel! - kiáltottam el magam.
   Nem volt a legokosabb ötlet, szegény Jamesnek erre volt a legkevésbé szüksége. Arcán megjelennek a fájdalom könnyei, arca pedig olyan grimaszba vágódik, hogy belesajdul a szívem is.
   - Ne nyúlj hozzá! - intettem le.
   Idegesen hadonásztam a levegőben, mintha kergetnék valamit. Nem tudtam, mihez nyúljak, hogy tudnék ezen segíteni, de a hadonászás sajnos nem segített a helyzeten. Dühítő volt, hogy kezemben ott ágasodott a pálca, de használni nem tudtam. Semmiféle gyógyító-varázslat nem jutott eszembe, még az a kevés sem, amiben a birtokában voltam. A seb elég csúnya, és mély volt. Láttán más esetben biztos undorodtam volna, de legalább rosszul lettem volna, de most a legfontosabb az volt, hogy James ne vérezzen el itt helyben.
   James elhaló hangja megrémített, de azonnal tudomásul vettem parancsát, és bár ő szörnyű állapotban volt, engem semmi nem gátolt abban, hogy hoppanáljak.
   Bár mi a földön fetrengtünk szerencsére a tömeg nem taposott agyon, másfelé menekültek. Az átkok a fejük felett szálltak,  lehet, hogy egy-kettő nekünk szántak, és bár eddig megúsztuk, nem volt vesztegetni való időnk, bármikor megváltozhatott a tömeg mozgási iránya, és Jamesből is ömlött a vér. James arca egyre fehéredett, és hangja sem volt már meggyőző, pedig muszáj volt beszélnie, hogy ne veszítse el eszméletét.
   Másik karjánál megragadtam, és erősen a hátsó roxforti kapura összpontosítottam, amihez egy út vezetett Roxmortsból.
   Hála égnek teljesen pontosan és hibátlanul megérkeztünk a gigantikus kapu elé, de sajnos valahol az éterben helyzetünk megváltozott, így talán egy méterről csapódtunk a földre, aminek az eredménye egy fájdalmas kiáltás volt. A hátamra érkeztem, de mit sem törődve sajgó testrészemmel a földön fetrengő szerelmem mellé kúsztam, és az ölembe húztam fejét, de a kezeimhez vér tapadt. Óvatosan próbáltam megnézni, honnan is származhatott a vér, de James valószínű halk nyögéseket hallatott. Valahogy be kellett kopognom a kapun, de féltem, hogyha Jamest eleresztem, baja lesz. Arcát magam felé fordítottam.
   - James! Hallasz? - félájult arcát lágyan megpofozgattam. - Örülsz, hogy újra látsz? - muszáj volt beszéltetnem.
   Eközben próbáltam elhúzni magunkat a kapuig, de irtó lassan haladtunk.
   - Szeretlek James. Te is szeretsz, Szerelmem? - kérdeztem, reménykedve, hogy válaszol. Megpróbáltam letenni őt a földre, de félbe szakítottam a folyamatot attól félve, hogy rossz lépést követek el.
   - Madam Pomfrey majd meggyógyít. Ne fogadj el tőle töklevet, renden van? Szereted a töklevet? - értelmetlenebbnél értelmetlenebb kérdéseket tettem fel, de muszáj volt eszméleténél tartanom Jamest.
   Megunva a huzavonát, pálcámat a kapura szegeztem.
   - Bombarda Maxima! - kiáltottam, majd egy óriási robbanás hallatszott, és bár a kapunak semmi baja nem volt a magas szintű védőbűbájok miatt, de biztos voltam benne, hogy bent meghallották. Sejtésem beigazolódott, amikor a kapu kinyílott, és Vulkanov professzor jelent meg.
   - Professzor, segítsen! A karneválon megjelentek a Halálfalók, kitört a pánik! - hadartam, majd segélykérően néztem a férfira. - Segítsen kérem a barátomon, ellátásra van szüksége!
   - James! - fordultam hozzá. - Nem lesz semmi baj, még visszajövök, ígérem!
   A professzor odajött, és sietősen felkapta Jamest, majd intett felém, hogy menjek be, de eleinte nem válaszoltam, csak James félájult arcát néztem. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy visszamenjek a kastélyba, hogy James mellett legyek, és el akartam magam üvölteni, hogy szeretem, de ehelyett gyáva mód magam elé képzeltem a karnevál vad forgatagát, és eltűntem a szemük elől.

[Barbi]

Barbi

_________________________

- Hát ez az. – nyögök fel, Barbara megállapítását hallva, elkerekedett szemekkel meredve véráztatta kezemre. Mégis mit várt? Hogy majd megúszom mindenféle mellékhatás, vagy következmény nélkül? Hát nem! Hát mégis megjártam. Mégis elbasztam megint. Így most itt vagyok, a tömeg lába előtt, a földön fekve, piszokban, koszban, vérben. Rám kiált, hogy ne nyúljak hozzá, de elkésett. Éreztem a lyukat vállamban, melytől szívem hevesebben kezdett verni, s kezdtem felfogni a történteket. A fájdalom viszont nehezen emészthető.
   Annyiból jó, hogy a földön vagyok, hogy az átkok –ha csak nem direkt felém irányulnak – nem találnak el egykönnyen. Meg a tömeg is véd. Nem tudtam, Barbi mit csinál, de amíg biztonságban, és épségben volt – velem ellentétben – addig minden jó volt. Egész furcsa érzések törtek rám. Szédültem és egyre homályosabbak lettek a dolgok. A hangok elmosódtak, nem igazán értettem a kiáltásokat, a fényeket, az embereket.
   Tudtam, hogy hamarosan el fogok ájulni, és bevallom nem is akartam ellene semmit sem tenni. Mert tudtam, hogy akkor legalább – ha csak egy kis időre is, de – megszűnik a fájdalom, mely most kínoz. Melytől megszólalni nem tudok. Nehézkesen vettem levegőt, s úgy éreztem szempilláim menten leragadnak, mikor egy erősebb szorítást, levegőhiányt és a külvilág megszűnését érzékeltem. Még soha nem hoppanáltam ilyen állapotban, és nem is szeretnék. Ami egyébként elmosódódott szokott lenni, most duplán az volt, amitől hányingerem szokott lenni, most dupla erővel csapott le rám. Minden felfokozódott, s egyben el is tompult. Nagyon furcsa volt.
   A hátamra estem és fájdalmasan felkiáltottam, a fájdalomtól összehúztam végtagjaim, oldalamra fordultam, szemeim és fogaim összeszorítva próbáltam elviselni a hirtelen rám törő, kínzó érzést. Aztán finom kezek érintették arcom, és valaki, feltehetőleg Barbi ölébe húzta fejem. Kinyitottam szemem, s most kicsit élesebben láttam arcát, mint a karneválon, ám mégis rosszabbul voltam. Hozzám beszélt. Kérdezett.
- Igen. – válaszoltam automatikusan, nagyon halkan. Húzni próbált, ami fájt, de nem szóltam, tudtam, miért teszi. Mihamarabb el kell jutnom a gyengélkedőre. És remélem ő is velem tart. Milyen szép lenne, ha reggel arra ébredhetnék, ahogyan ott ül ágyam mellett. Szeretném ezt vele is megosztani, de nagy erőfeszítésembe telik, hogy ne nyögjek fel fájdalmamban, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy megszólalni nem bírnék most. Újabb kérdésére megpróbálok mosolyogni és bólintok.
   Elmosolyodok, ahogyan a tökléről kezd beszélni, és elfog az érzés, mennyire szeretem. Legszívesebben most azonnal megcsókolnám, vagy elég lenne, ha csak meg tudnám ölelni is. Nem számít. Aztán egy bűbáj hangzik el, majd a kapu hangosan beleremeg, de mint az várható volt, nem nyílt ki. Viszont a hangokból hallva – mert pont háttal voltam, így nem láttam – valaki kijött. Biztosan nem mi vagyunk az elsők, akik visszamenekültek a Roxfortba, s gyanítom nem is leszek egyedül a gyengélkedőn. Utálok ott lenni.
   A lány és a férfi – mert a hangja alapján az volt – között rövid párbeszéd alakult ki, majd Barbi beférkőzött homályos látóterembe, s búcsúzkodni kezdett, mire én meg akartam kérdezni, hogy hova megy, de csak szánalmas nyögéseket sikerült összehoznom. Annyira erőtlennek éreztem magam, hogy úgy éreztem menten elalszok.
   Erős kezek emeltek fel, de nem néztem a férfira. Barbit néztem, egészen addig, amíg el nem tűnt, s csak utána pillantottam fel a professzorra. Vulkanov volt az, aki most előre meredve sétált az iskola felé. Arca rezzenéstelen volt, mindenféle érzelem nélkül.
   Tekintetem elfordítottam, majd lecsuktam szemeim, s hagytam, had történjen, aminek történnie kell.
   Hisz nekem már úgyis mindegy.
   Mert egyedül maradtam.
   Újra.

Köszönöm a játékot!