Szabadtéri Színpad

Aleydis

• • • •

Aleydis mosolya elbűvölő. De tényleg. Nem tudom, mit szeretne vele elérni, vagy hogy egyáltalán szeretne-e bármit is, s csak őszintén mosolyog. Már sajnos rég nem hiszek a mosolyoknak. Bárkinek bármi indítéka lehet rá, hogy mosolyogjon, s sokszor, nagyon sokszor sajnos megbánom, hogy hiszek egy-egy elbűvölő, kedvesnek tűnő arcnak. Lehet, hogy most én tűnök, túl paranoiásnak, de meg van rá az okom.
- Hát… ami azt illeti, nem tudom. – vonok vállat, s a sátor felé nézek. – Talán. – nem tudom, beszéljek-e neki arról, hogy nem is a jósnő tehetségében bízok, hanem abban, hogy azt mondja, van még remény a gyógyulásra, s utána legalább hihetek valamiben. Nem vagyok benne biztos, hogy megértené. Talán majd utána.
Nem sokat vesződtem a borral, gyorsan megittam, s egy jóízűt sóhajtva, az asztalra tettem a korsót. A lányra mosolygok, s kérdőn felvonom szemöldököm.
- Akkor mehetünk? – de nem is várok igazán. Helyette felállok, lesimítom nadrágom, kicsit zavartan körbenézek, nem figyel-e senki sem, vagy nincs-e a közelben egy ügyvéd, vagy egy hajléktalan, majd kilépek az asztal mellől, megvárom a lányt, és célba veszem a színes sátrat.

Most vannak a legtöbben, a tömeg szinte elviselhetetlen, így alig győzök elhúzódni az emberek elől. Ha meg véletlenül hozzájuk érek, sűrű bocsánatkérések közepette távolodom el tőle, s ütközök neki valaki másnak. Szégyellem magam, szegény Aleydisnek tök ciki lehet velem mutatkozni. Mit csinálok? Tiszta gáz vagyok!
Így van. Jó, hogy csak most ébredsz rá.
Jajj, ne! A hang általában akkor jelentkezik, ha huzamosabb ideig nem szedem a gyógyszereim, és bizony már pár napja mellőzöm a bogyókat. Ez esetben viszont el kell viselnem gondolataim csendes narrátorát, kit csak én hallok, s ki nem fél idegesítő megjegyzéseket tenni. Ellenben velem.
Igazán örülnék, ha most egy kicsit abba hagynád. Nem tudom észrevetted-e, de nem hiányzik a társaságod. – Küldöm felé a gondolataim. Tudom, kicsit hülyén hangzik, s hülyének is tűnhetek, de nem tudok mit tenni ellene. Most már érthető, hogy miért akarok túllenni ezen a betegségen mihamarabb?
De itt vagyok, és nem tudsz mit tenni.
Szemforgatva lépek ki az emberek közül, egy kicsit szabadabb térre, és beállok a sátor előtt álló pár lány mögé. A hanggal általában keményebb vagyok, neki nem félek megmondani a magamét, nem úgy, mint mindenki másnak. Még jó, hogy a lánynak a mi „néma” csatánkból nem tűnik fel semmi.
Inkább nem válaszolok a hangnak, hanem Aleydisre mosolygok, és épp valami imponálót mondanék külsejére, de ekkor kijön egy csaj, könnyeit törölgetve, a többi pedig tüstént pátyolgatni kezdi, így a sornak lőttek. Szabad az út.
A lányra pillantok, majd zavartan elmosolyodok.
- Hát, akkor majd találkozunk. – adok neki egy puszit, és belépek vesztőhelyemre, a jósnő sátrába, ahonnan, bár ezt még ekkor nem tudhattam, később remegve fogok kiszáguldani.

~ köszönöm a játékot! *-*