Melegedő és Teaház

Ebben a sátorban egzotikus zene szól, és a hely meglehetősen lakályos, tele párnákkal, fotelekkel és kanapékkal. Nagyon kellemes meleg van. A sátor hangszigetelt, így ha belefáradt volna valaki a kinti nyüzsgésbe, itt megpihenhet, megihat egyet a helyi teakülönlegességek közül.

[Gwen]

Gwen

*Habár a kinti rendezvények igen csak színesek és érdekfeszítőek, mégis elhatározom, hogy inkább idebent a Melegedőben ülök le egy kicsit.
Nem árt néha egy picit megpihenni és inni egy kellemesen meleg teát.
Ahogy besétálok a kis helyiségbe, csodálkozva nézek körbe, hiszen tényleg egy komplett teaházat láthatok.
Rengeteg fotel, puff, párna és asztal helyezkedik el idebent és a pultnál egy kellemes, kissé telt hölgy álldogál várva, hogy bárki aki betér, rendelhessen nála.
Elgondolkodva nézek körbe, majd mivel nem tudom, hogy kijönnek-e vagy sem, a pulthoz sétálok.
- Jó napot! *köszöntöm a nőt, aki széles mosollyal felel és egy étlapot nyom a kezembe, majd az egyik igen kellemes, foteles asztalhoz vezet és közli, hogy nyugodtan válasszak ki egy teát, majd jelezzek neki és ő máris kihozza.
Biccentve helyezem kényelembe magam és ismét körbenézek a helyiségben.
A plafonról világító lampionok lógnak le, egzotikus zene és különleges illatú füstölők illata lengi be a termet.
Kellemes idő van idebent és a hangulat is nyugtató.
Nem lehet hallani a kinti nyüzsgést, így tényleg teljes csönd van, csak a lágy, halk zene hallatszik.
Néhány pillanatra lehunyom a szemem és hátradőlök a fotelba, majd visszatérve a világba kinyitom az étlapot.
Rengeteg teafajtát pillantok meg és kicsit le is esik az állam, hiszen egy ekkora sátorba ennyi teafélét főzni...
De persze a mágia igen sok mindenre képes, így végigfuttatom a szememet az étlapon, majd választok is egyet.
Jelzek a nőnek, aki valószínűleg, mióta bejöttem, csak engem néz és hamarosan oda is robog hozzám.*
- Nos, sikerült választani?
- Hát igen, a bőség zavara, de szeretnék egy vaniliás-fahéjas forró csokit és egy gyümölcsrizst *rendelek.
Valóban, attól még hogy teaház, van itt forrócsoki, cappuchino, kakaó és persze a tömérdek fajta tea.
Nem igazán szeretem a változatosságot és az egzotikus ízeket, így inkább maradtam a forró csokinál, amit már ismerek és szeretem.
Míg a rendelésem elkészül, egy könyvet veszek elő az oldalamon lévő táskából és a kellemes zene mellett kissé ellazulva olvasni kezdek.*

[● Mila ●]

● Mila ●

Miután körbesétáltam a rendezvény helyszínét és alaposan szemügyre vettem mindent és mindenkit, sikerül eléggé lefárasztanom magam, így keresek egy olyan helyet, amelyet a nyugodtság és a pihenés jellemez. Lábaim ugyanis igen csak vágynak már a kényelmességre, hiszen nem annyira díjazták a hosszú sétát, mint ahogy elképzeltem.
Ahogy megfordulok, magam előtt látom a teaházat, mely tökéletesen megfelel ezen alkalomra. A bejárat felé veszem az irányt, bent pedig érdeklődve nézek szét, hátha (nem) látok egy ismerős alakot. Az arcomra kiülő elégedettség jelzi, hogy számításaim bejöttek, senki ismerőst nem találhatok idebent. Idáig.

Viszont a hely tele van emberekkel, a fotelekben és székekben férfiak, nők és diákok kucorognak. Remek. Kénytelen leszek keresni valakit, aki mellett helyet foglalhatok, hiszen nem álldogálhatok órákon keresztül az ajtónál.
Fürkésző pillantásokkal vizsgálódok, és nagy 'örömömre' szemeim megakadnak egy lány alakján. Azt hiszem, ismerem. Az tuti biztos, hogy Roxfort-os, és talán ő is Hollóhátas. Viszont a nevére nem emlékszem. Semmi baj. Leszek olyan kegyes, és megtisztelem a társaságommal.

Odalépkedek hozzá, és mosolyt erőltetek az arcomra.
- Szia. Szabad ez a hely? - mutatok a vele szemben elhelyezkedő fotelre.
Nos, akár szabad, akár nem, már helyet is foglalok a lánnyal szemben, és mielőtt társalogni kezdene elmélyülök a padló tanulmányozásában. Nem kell 5 perc se, hogy megunjam mindezt, és a lány felé forduljak.
- Bocsánat, de tudom, hogy ismerlek. Hollóhátas vagy, viszont a nevedet nem tudom. - szólítom meg, majd észbe kapok, és megpróbálok illedelmes lenni. - Ismételten bocsánat, udvariatlan vagyok. Gwendolyn vagyok. Gwendolyn de Crasso, hetedév. Ismerhetsz úgy is, mint a Hollóhát prefektusa, vagy - gúnyos mosoly ül ki az arcomra, és utánozni kezdem a pletykás Roxfort-os diákok hangját, akik minduntalan rólam és a testvéremről sztorizgatnak. - mint a rúnaismeret tanár, Tristram de Crasso húgaként.

[Gwen]

Gwen

*A könyv teljesen leköt és észre sem veszem, hogy már nem is egyedül vagyok a sátorban, hanem még néhányan bejöttek egy kicsit pihenni.
Persze ez engem nem zavar, hiszen csendben beszélgetnek, így tökéletesen nyugodtan tudok olvasni.
Egyedül az zavarna, hogyha valaki esetleg az én asztalomhoz ülne le, de egyelőre ez nem történik meg.
De talán egy 10-25 perc és 6 oldal elteltével a fotel megcsikordul előttem, amire fel is pillantok.
Gwen-t látom meg, a Hollóhátas prefektust.
Érdeklődve és kíváncsian pislogok rá, hogy mit is szeretne, habár igen csak egyértelmű.
Nem igazán kedvelem a lányt, habár nem ismerem, mégis mindig félelemmel tölt el, ha meglátom, hiszen halálfaló a bátyja, ő pedig prefektus, így ki tudja, hogy mit akar.
De persze még nem ismerem közelebbről, így nem ítélem le, csak kicsit távolságtartóbb vagyok vele, mint másokkal.
A köszönésre és a kérdésre csak bólintok egyet és figyelem, ahogy a lány lecsüccsen elém.
Egy darabig csendben ülünk és már éppen azon kezdek el gondolkodni, hogy folytatom a könyvet, mikor a lány megszólal.
- Igen, Hollóhátas vagyok. Ötödéves. Mila Boyka *válaszolok lassan, és a kezemet átnyújtom az asztal felett, hogy kezet foghassak a lánnyal - már ha ő is akar.
Mikor bemutatkozik, akkor bólintok és csak annyit mondok:*
- Tudom, ki vagy.
Lehet, hogy kicsit bunkónak tűnhet a dolog, de nem azért mondtam, hanem egyszerűen tényleg tudom, hogy ki a lány, hiszen ki ne ismerné a prefektusát.*
- És a bátyádat is ismerem *teszem hozzá néhány másodperc után és a szemem kicsit elsötétül, amiből a lány rájöhet, hogy milyen véleménnyel is vagyok a HF-ekről.
De szerencsére a feszült légkört megtöri az, hogy megérkezik a teám és a gyümölcsrizsem, amit rendeltem és a kissé telt, de kedves hölgy Gwen felé is fordul, hogy mit is rendel.
Lassan, szinte észrevétlenül odacsúsztatom a lánynak az étlapot, jelezve a nőnek is, hogy nem kell külön étlap, mert még itt maradt az enyém.
Ha Gwen az étlap után nyúl, akkor a nő elmegy, ugyan azokat a szavakat hagyva maga után, hogy Gwen szóljon, jelezzen neki, ha megvan, hogy mit is szeretne.
- Rengeteg féle tea van. És ezért maradtam a forró csokinál *szólalok meg egy kis csend után, hiszen nem akarok én fagyos légkör mellett beszélgetni a lánnyal, csak egyszerűen nem szeretem Tritsramot...*

[-Rick... Szerinted itt lehet fagyit is kapni?]

Rick, aki nem Erik, de Cartmen.

.:: Előzmények ::.


*A Weasleyk sátra tele a csomó klassz tréfás varázstermékükkel tényleg klassz hely volt, de miután jól bevásároltunk -ami engem illet törpegolymókból és trágyagránátból- és átjártuk a hely minde négyzetcentiméterét már elgondolkodik rajta óhatatlanul is az ember, hogy ideje jobban körülnézni. Hiszen megannyi jobbnál jobb program és látványosság vár minket, hogy Rick-kel jól felfedezzük, és kipróbáljuk. Tyű, a körhintát is de nagyon szeretném kipróbálni. Annyira jó dolog körbe körbe pörögni meg minden. Igazán jó mulatság az is. Majd meg is kérdezem pártneremtől, hogy nincs e kedve kipróbálni a ringlispílt. Mert hát nem tudom azt, hogy Rick hogyan is áll a körhintákkal. Majd kiderül, ha megkérdezem tőle. A trágyagránát a kis táskámban pihen, no meg a többi szuper kellék. Nem tudom, lehet e kapni fagyit a teaházban, de Én egy forrócsokival is beérem, ami engem illet, még akkoris, ha a fagyit nehezen űbereli. Mert hát a fagyi az fagyi. A kinti hidegből nagyon jó betérni Rick oldalán a teaházba. Azonnal megcsap a meleg, ami a kinti hideg után jólesik. Végtagjaim is kissé felengednek majd remélhetőleg.

-Rick... Szerinted itt lehet fagyit is kapni? *Kérdezem a mellettem ácsorgó fiút. Majd egy közeli asztalhoz indulok meg, remélve hogy Rick is követ majd engem, és persze hogy neki is megfelel az asztal, na és az asztal két oldalán hívogatóan puhának ígérkező süppedős fotel.* -Nem baj, ha itt nem tudunk fagyizni. Majd legfeljebb nyáron bepótoljuk. Egy forrócsokival is beérem. Meglátogathatnál Londonban. Tényleg. Londonban laksz? Mert Én igen.
*Lehuppanok a süppedős, kényelmes fotelbe, majd elkezdem lökni a dumát. Na, jó tudom. Kissé talán tolakodó voltam, meg minden ezzel a "Nyáron, ha van kedved meglátogathatnál." dologgal, de ha Rick egyszer olyan jó társaság. És már félig meddig úgy is a barátomnak tartom. Remélem, nem akasztom ki teljesen ezzel a kissé talán tolakodó megnyilvánulásommal. De nincs sok barátom sajnos. Ezért ha egy ilyen Rick féle vicces fazon az utamba akad, egyszer nem szívesen engedném el. A barátság klassz dolog. Mosolyogva várom Rick válaszát. Vajon mit fog reagálni erre? Remélem nem azt, hogy "Menj a fenébe!" Nem hiszem, hogy Rick ilyen lenne. Laza vagyok, szétesem, stílusú srácok közé tartozik szerintem.

Tekintetem felkapom, amikor egy pincérnek kinéző fiatal, nem kifejezetten magas kék szemű, szőke hajú lány lép oda hozzánk. Kedves mosollyal az arcán.

-Sziasztok! *Köszönt minket kedves mosolyával kettőnk között lefékezve.* -Mit hozhatok Nektek? Milliónyi fajta teánk van. Itt az étlap. Szóljatok, ha választottatok.  *Tájékoztat minket csevegő hangján, majd ellibben magunkra hagyva az étlapokkal, amin a teaház kínálata olvasható. Tekintetem fagyi után kutat az étlapon, de ha csak nem rossz a szemem bizony azt kell látnom, nincs rajta. Vagy csak nem vettem esetleg észre? Hümm… Lehetséges. Még gondolkodom a dolgon. Leemelem tekintetem elől az étlapot, hogy meglessem Rick döntött e már. Közben magamban fontolóra veszem mit is innék vagy ennék szívesen.*

[¨¨S u n n y¨¨]

¨¨S u n n y¨¨

A Vízliék hülyeségei közül jó párat kiválasztottam magamnak, el is varázsolták őket, így bízom benne, hogy fel tudom majd csempészni a suliba is. Biztosan cinkes lesz, mert Fricccs ott fog a kapuban állni egy nagyítóval, és, ahogyan tette azt az év elején, még a fogpiszkálókat is halálos fegyvernek nézi majd. Az aurórok miatt is tartok kicsit, azért ők nem éppen azt a színvonalat képviselik, mint a jó öreg macskaimádónk, természetesen intelligencia terén. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle… gondolom sejtik, hogy a fél sereg efféle tiltott holmikkal próbál majd beoldalogni.

Kilépve a sátorból ismét a kellemesen csípős hideg fogadott, bár, így, hogy Summer belém karolt, nem is az foglalkoztatott a leginkább. Engem soha nem karolgattak csak úgy, érdekesnek találtam a dolgot, de persze nem említettem meg, mert hát, minek? Különösebben nem zavart, bár kezdtem azt hinni, hogy jól megkedvelt, vagy legalábbis valami olyasmi. Nahát! Mindenesetre, körbetekintettem, hátha felfedezem azt a bizonyos fagyis kalyibát, azonban legnagyobb meglepetésemre ilyet nem láttam… az emberek fejétől. Kicsi vagyok én még ehhez. Maradt a határtalan bolyongás, hátha találunk valamit, legalább hasonlóságokat mutató helyet. Nem kell pont fagylaltnak lennie, lehet másfajta finomság is… hideg, meleg, teljesen mindegy. Ahogyan bóklásztunk, éreztem, hogy évfolyamtársam keze megfeszült a karomon, és húzni kezdett maga után. Engedtem az agresszív útmutatásnak, és követtem, ameddig csak lépdelt… rájöttem, hogy egy amazonnal van dolgom. Valami meleg teaházban kötöttünk ki, ahol tényleg meleg volt. Alig pár pillanattal azután, hogy beléptünk, máris megcsapott valamiféle furcsa illatáradat, meg persze a lány kérdése.
- Nem tudom, nem úgy fest.
Vázoltam fel a „lehet-e fagyit kapni” felvetésére a véleményemet, merthogy a párnákon, meg egyebeken heverészők többsége teát szürcsölgetett, vagy valami forró löttyöt. A válasz nem váratott sokáig, beéri a forró csokival is, ez pedig jó hír. Én nem tudtam még, hogy mit választanék, ahhoz bizony látnom kell az itallapot, meg, ha van ét, azt is.

Az egyik üres fotelcsoportot célba véve heveredett le, odalépve mellé, kihámoztam magam a kabátomból, meg a sálból és sapkából, amit jó szokásomhoz híven az ujjba dugtam, és levágtam magam a mellette lévő igencsak puha ülőalkalmatosságra. Jó mélyen belesüllyedtem, kicsit meg is lepődtem rajta. Pont rosszkor, akkor tette fel a kérdést, hogy meglátogatom-e a nyáron.
- Áááá, csak a fotel…
Vágtam rá azonnal, mert láttam, hogy észrevette a bárgyú képemet.
- Semmi pánik, nem azért néztem ki úgy, mint aki benéz, mert megkérdezted!
Folytattam a szövevényes szófosást, persze meglepő volt kissé, de azért annyira nem, mint ami az arcomon tükröződött a párnás fotel-puff-szerű izé miatt.
- Nem Londonban lakom, Plymouthban!
Válaszoltam megpróbálva kijjebb kászálódni a süppedőből, emberevő bigyóból.
- Lebeszélem majd a családdal, de biztosan belemennek!
Itt már egy rendesen megnyújtott rétestészta nagyságú vigyor ült az arcomon.

Újabb női hang ütötte meg a fülemet, úgy fest, ma vonzom őket… persze, amikor oldalra fordultam, konstatálnom kellett, hogy csak a pincérlány az. Elvettem tőle az ét, meg itallapot, és egy „köszönöm” kíséretében nekiláttam a méregetésének.
- Együnk, igyunk!
Jelentettem ki, elvégre ez a bigyó egész napos elfoglaltság, nekem pedig szükségem van a napi ötszöri étkezésre, különben nyűgös leszek.
- Szerintem én bevágok egy ír krémteát, egy szelet makagón szendvicset, két krémest, meg egy…
Itt félrecsúsztattam az étlapot, és újdonsült barátosomra tekintettem.
- Ennyi elég lesz, te mit rendelsz?
Amennyiben már tudta, hogy mit is szeretne, végighallgattam, és megemelve a balomat csettintettem, hogy jöhet a pincér.

[-Rick! Minden okés? Ez a fotel olyan hülye. Talán most már nyugton marad.]

Rick, aki nem Erik, de Cartmen.


*Rick válaszára csak széles vigyorral válaszolok. Amolyan ’Rá se ránts!’ Féle jelzés ez. Hisz nagyon jó dolog a kinti hideg után akár egy finom forró csokit is meginni. Tök jó, amikor elönti a belsőmet a meleg édes finomság. Forró csokit biztosan lehet itt kapni. Legalábbis bízom benne. Meg, ha minden szuper, akkor valami kaját is. Mert már kicsit kajás vagyok, és az nem túl fajás… Ebéd időben ettem utoljára, és az óta kissé megéheztem. Ám eddig Rick társasága nagyon jól elfeledtette velem az éhséget. Annyira jó fej. Azt hiszem megkedveltem. Mellette nem tudok unatkozni. Kabátom és sapim, meg az anyukám által rám tuszkolt kesztyűm a fogasra kerül, ez által láthatóvá téve világoskék, szegélyén apró kék virágokkal mintázott szoknyám, és szintén kék meleg pulcsim. Anya ragaszkodott a meleg öltözékhez. A fogastól fehér harisnyába, és kék csizmácskába bújtatott lábacskáim a Rick melletti süppedős fotel felé veszik az irányt, és jól lehuppanok a Rick mellett lévőbe. Kérdésem éppen akkor éri talán villámcsapásként Ricket, amikor a fotelbe szegényke jól belesüpped, mintha el akarná nyelni Őt. Aggódó arccal figyelem Őt. és kissé felé hajolok, hátha segítségre van szüksége. Azonban évfolyamtársam ura a helyzetnek, és hamar kikászálódik a rakoncátlan ülőalkalmatosságból. Majd megmagyarázza, amit nem is kellett volna. Hisz tudom, h a fotel miatt volt mindez. Kedves mosolyom elárulja, hogy nem értettem félre a helyzetet. Bár úgy látom ura a helyzetnek, azért előzékenyen rákérdezek a dologra.*

-Rick! Minden okés? Ez a fotel olyan hülye. Talán most már nyugton marad.
*Mosolgok a fiúra kedvesen, majd visszahuppanok a saját kis fotelembe. Amikor már Rick is ura a helyzetnek kijön a pincérlány, majd Rick rendel. Én is kitartóan böngészgetem az étlap, illetve itallap tartalmát, de mindegyik olyan jól hangzik. Az együnk igyunk kijelentés kifejezetten kedvemre való! Tetszésemnek egy széles mosollyal adok tanúbizonyságot. Frankó ötlet. Pár pillanatig gondolkodok, ám végül döntök.*

-Nem tudok dönteni. Úgyhogy azt kérem, amit Te!

*Jelentem ki széttárva a karjaimat, majd Rick csettintésére ismét megjelenik a lány, majd feje mellett a levegőben egy penna lejegyzi egy kis pergamenre mit rendeltünk.*

-Értem. Remélem hogy elengednek. Én is megkérdezem Anyát, szívesen látnak majd nálunk a szüleim. Ők szeretik az Én barátaimat.

*Mosolygok Rickre. Majd lesütöm a szemem, amikor mondom, és kissé elpirulok. Hisz talán indiszkrétnek tűnhetek, amiért csak úgy meghívom hozzánk. Hisz csak most lógunk együtt komolyabban. Noha előtte is jóban voltunk. Meg szándékosan neveztem barátomnak, hisz valóban megkedveltem. Aranyos srácnak találom. Egész szimpi. A szüleim pedig valóban szívesen látják házunkban a barátaimat. Dylan pedig… Kit érdekel? Ő úgyis egész nyáron a haverjaival lóg. Biztosan nem lesz sokat otthon. Különben azzal cukkolna, h Rick a pasim. Ami nem igaz. Pedig egész jóképű, meg aranyos, csak hát… Nekem ott van Fergi. Nem hagyhatom Őt ott. De Rick ettől még lehet a barátom. Miért is ne? Csak máshogy a barátom. Mert Ő például nem smárol le. Fergie néha megteszi Velem.*

indiszkrétnek tűnhetek, amiért csak úgy meghívom hozzánk. Hisz csak most lógunk együtt komolyabban. Noha előtte is jóban voltunk. Meg szándékosan neveztem barátomnak, hisz valóban megkedveltem. Aranyos srácnak találom. Egész szimpi. A szüleim pedig valóban szívesen látják házunkban a barátaimat. Dylan pedig… Kit érdekel? Ő úgyis egész nyáron a haverjaival lóg. Biztosan nem lesz sokat otthon. Különben azzal cukkolna, h Rick a pasim. Ami nem igaz. Pedig egész jóképű, meg aranyos, csak hát… Nekem ott van Fergi. Nem hagyhatom Őt ott. De Rick ettől még lehet a barátom. Miért is ne? Csak máshogy a barátom. Mert Ő például nem smárol le. Fergie néha megteszi Velem.*
-Szóval Plymouthban laksz. Szép hely Plymouth? Még nem jártam arra.
*Kérdezem Ricktől, miközben várjuk, hogy a pincérlány kihozza, amit rendeltünk. Jó étvágyat kívánok Ricknek, majd pedig önfeledten nekiesek saját makagón szenyómnak.*

[¨¨S u n n y¨¨]

¨¨S u n n y¨¨

Azért csak kivágtam magam ebből a hülye foteles helyzetből… mekkora oltás már, hogy a dögje pont engem próbált megzabálni, nem mást? Nem is Rick lenne a nevem, ha nem így történt volna, a baj mindig megtalál… régen még bújtam előle, most már kivont karddal várom, hogy lesújtson, én pedig a szemébe röhögjek, és jól szórakozzam rajta. Noha amúgy is egy szimpatikus alkat vagyok mindenki számára, ezek az apró dolgok csak emelik a fényemet, mert ugye hírhedt a második évfolyam, de csak páran emeljük a fényét… a griffendélből meg a mardekárból. A hollóhátasok közül csak Summert bírom, de őt egyre jobban. A többiek szürke egerek, akik egyfolytában a könyveket bújják, mintha abban meglelnék a szórakozást, meg a boldogságukat. A hugrabugosok meg csak hurgrabugosok… soha nem tartoztak a nagy bajkeverők közé.

Ahogyan szétpislogtam magam útitársamat bámulva jelezte, hogy nem tud a rengeteg étel közül választani, ezért ő is azt kéri, amit én. Pedig, ha tudná, hogy mit akarok bezabbantani, nem biztos, hogy belement volna a dologba. Az ír krémtea még rendben, annak ott van az íze nagyon, a krémesekkel sincs probléma, ha mugli félék, nem pedig varázskrémesek, akkor lesz itt hacacáré. A makagón szendvicsről meg ne is beszéljünk, szegény lányka, nem fogja bírni. Egy réteg kenyérszelet, rajta a makagón húsa, aminek ilyen édeskés az íze, rajta enyhe lekvárréteg, meg sajt. Arra megy az édes szószban áztatott kenyérszelet, azon gyümölcsök, és a záró réteg újabb, már normális kenyérszelet. Lehet majd hülyének néz, hogy ilyeneket eszem, de a varázslótársadalom szeretete kimerül a jó kis kaják ismeretében.
- Te tudod, csak győzd enni!
Válaszolom vigyorogva, miközben diktálom a pincérlánykának az ételeket, annak meg pereg a megvarázsolgatott pennája össze-vissza.
- Ennyi lesz mádmázel, köszönöm!
A lediktált ételáradatot követően ezzel zártam a sorokat, tök jól hangzott így elsőre, bár a kiejtésemnél ügyeltem, hogy hülyén fessen. Francia témákat most nem akartam nagyon erőltetni, pedig flancosan megy a szüttyögés a nyelvükön. Szükséges, anyáék imádnak ott nyaralni, még annak ellenére is, hogy majdnem felégettem a környéket, ahol a házunk van.

Nonémáheee, a barátjának nevezett, ez aranyos tőle. Most jobban dülled a mellkasom, mint eddig, hiszen, noha ismertük már egymást jó ideje… őőő, másfél éve, soha nem mentünk együtt sehova szöszölni, meg molyolni… pedig milyen jó már, eléggé jól érzem magam. Láthatóan ő is, ez pedig tutijó dolog, azt jelenti nem vagyok éppen egy unalmas alkat. Mondjuk, ezt nem sokan mondták rólam már egészen kiskorom óta.
- Megnyugtató tudni, hogy édesanyád, vagy éppen az apukád nem kivont pálcával vár majd rám.
Milyen gáz lenne már, odaérek, és egyből támadás ér… ne merd bántani a kicsi lányomat. Eszem ágában sincs, olyan aranyos, hogy lezsugorítanám golymó, vagy miszösz nagyságúra, aztán simogatnám és a zsebemben hordanám. Benyomok egy bárgyú vigyort is.

A kajó kiérkezését követően csendesen hallgatom a kérdését a lakhelyemről.
- Egész jófajta környék…
Kezdek bele, miközben megemelem a hatalmas szendvicset, és amekkorát csak tudok, beleharapok. Ételestül a számban folytatom, olykor meg persze rágok is egyet, hogy haladjak.
- Biztosan tetszene neked, meg a házunk is.
A válaszadás közben jut eszembe, hogy ne legyek már paraszt, illik őt is meghívni, hozzánk.
- Nyáron a csereüzlet keretein belül eljöhetnél hozzánk, ha már én is jártam nálatok.
Rátekintve, széles vigyorral mozgatom meg a szemöldökeim, mintha incselkednék, meg ilyenek.

[|Montalvo kisasszony|]

|Montalvo kisasszony|

A tanárnő magassarkújának ünnepélyes topogása elhalkult, ahogy elhúztam előtte a vastag vászont, hogy be tudjon lépni a melegedőbe. A perzsa szőnyeg puhaságába süllyedve egy teljesen más atmoszféra kerített hatalmába. Anglia? Törökország, arab vidékek sokkal inkább. Idegen népzene, idegen fűszerek illatai keveredve bódító füsttel. Jártam már hasonló helyen, csak ott nem ilyen öltözékben szolgálták a finomságokat, és az élvezetek nem pusztán a kulináris vágyakra koncentrálódtak. Ó Jean-Pierre, Jean-Pierre Fortuna visszacsókolt ma, csak bírjuk kellően hosszú ideig. Leheletnyivel mögötte lépkedve figyeltem, hogy szeme, melyik üres helyen akad meg.
- Mit szólna ahhoz? - Nocsak, egy rugóra jár az agyunk, hát ekkora véletlent. Ha a kiolvasás csődöt mond, akkor nem habozva magam választok egy ideális fekvésű, szabad kanapét. A célhelyre érkezve egy esztétikus üvegasztal fogadott, rajta pedig meggyújtatlan illóolajos gyertyák hevertek. Két oldalt két (leginkább másfélszemélyesnek mondható) fotel fogadott selymes tapintású párnákkal. Abban se vagyok biztos, hogy ez a diákokon kívül sok angolnak tetszik. De miért is érdekel ez? A belső meleg vetkőzésre késztet, ezért tisztelettudóan segítek a mexikói nőnek kihámozni magát kabátja fullasztó öleléséből, hogy sajátommal együtt egy közeli fogasra akasszam.
- Ce trés bien!- lepődöm meg látványosan, és kezeim széttárva tekintek körbe a pompás helyiségen. - Úgy látszik gondoltak a magunkféle színfoltokra is.- elismerően fordultam a pult felé, ahol mosolygós nők vizslatták kinek lenne szüksége valamire. De itt a varázsnak meg kell törni, itt újra a valóságba kell járni, hogy a visszatérés még kényelmesebb legyen. - Az önszorgalom... - elmélázva tekintettem félre pillanatokra szeméből - Mindig is becsültem, tiszteltem akik ilyen elszántak... Újabb magasságokba emelkedett szememben, tanárnő. - ma már oly sokat villantott mézes mosolyom ismét felcsillant, és nem tűnt el akkor sem, mikor váratlanul le, az itallapra pillantottam. Túl hamar, túl kapkodó váltás, és szinte biztos, hogy még egy rövid ideig engem fürkésznek a mandulabarna pontok. - Tudja két italt csodáltam mindig, a kávékat és a bort. Az előbbiből árad valami keleti nemesség, nem elzárkózott északi, hanem ünnepélyes, barátias fogadtatás. A bor, pedig gyönyörű. Azok a már-már mágián is túlmutatóan varázslatos zamatok, néhány jól fűszerezett forralt bor a csípős szélben... Áh... életet tudnak menteni. Nem, nem is. Újjászületik az ember tőle, nem megmenekül. Nem orvosság, hanem isteni nektár. Persze, mértékkel. - A monológ végére kicsit színpadiassá váltam. Erről nem tehetek, a véremben van, remélem nem találja majd visszataszítónak. Ha mégis... tudunk tenni ellene... remélem. - Ennek örömére én megkóstolom ezt a Perzsa Sárkányvért. - mutat rá egy nem épp olcsó italra a kávék címszó alatt. - Tanárnőnek mit rendelhetek?

_{bocsánat ez gyenge lett}

[-Ó, azzal nem lesz baj! Szeretek enni…]

Rick, aki nem Erik, de Cartmen.


*Rick láthatóan tudja mi a dörgés. Én pedig… Hát nem tudom bírni fogom e a strapát, amit a kiadós ételsor diktál. Nem kizárt, hogy ma inkább kihagyom a körhintát, és a hullámvasutat. Nem biztos, hogy örülnének neki a lent állók, ha rájuk dobnám a „rókát”. De én úgy vagyok vele, hogy hosszú nap áll még előttünk, tekintve, hogy nem rég múlt dél. Talán ha kényelmesen, és főleg lassan tömöm magamba az igazán kiadós szendvicset, akkor talán nem lesz baj. Talán… Eképp okoskodom ki magamban a helyzetet, miközben Rick éppen helyesen megállapítja, hogy csak győzzem szuflával a zabát. De ha párosítjuk a logikámat az evés iránti szeretetemmel, akkor bizonyára menni fog.*
-Ó, azzal nem lesz baj! Szeretek enni…
*Kábé fülig húzódó vigyort villantok Pajtásomra. Eközben Rick bőszen felveszi a rendelést, amit a varázspenna villámgyors iramban fel is jegyez a lány kisokosába. Óhatatlanul is eszembe jut mennyire szeretek jegyzetelni újra, és újra. Hisz ha többször leírom még csak tanulnom sem kell, mire mindent leírok, tisztán ott van a fejemben az aznapi anyag. Sosem halasztok semmit sem holnapra.  Rick tökéletes Francia kiejtésére látványosan felkapom a fejem. Talán tud franciául? Mik nem derülnek ki róla? Tök jó társaság, jó a humora, jófej srác, és még beszél franciául is? Aztaa.*

-Ó! De jó! Tudsz Franciául? Hol tanultad?

*Sötétkékjeim érdeklődve merednek Rickre. Hisz engem ugyebár minden érdekel. Még akkor is, ha nem tudok franciául. Viszont tudok Írül. De talán szégyen számba is menne, ha a szülőhazám nyelvét nem beszélném. Anyu is igyekezett arra törekedni, hogy tökéletesen beszéljem a nyelvet, és kiskoromtól kezdve Írül szólt hozzám. Persze megtanultam Angolul is. Ez a Roxforthoz annyira jól jött, hogy csuda. Bár néhol érződik az Ír akcentus. Főleg, ha izgulok, vagy ideges vagyok. Ez helyzetfüggő. Hogy a fészkes varangydudvába lehet az, hogy egy ilyen jó társaságot, mint Rick nem igen kerestem egészen idáig. Pedig másfél éve évfolyamtársak vagyunk. Asszem erre mondják, hogy ami késik, nem múlik. Amikor nagy komolyan kijelenti, hogy megnyugtatja, hogy anyu és apu nem kivont pálcával várják majd oda haza, amikor nyáron eljön, hozzánk hátra dőlök a székben, és úgy röhögök. Nem túlzás. Hahotázok. Ugyanis elképzeltem a helyzetet. Rick megszeppent arcát, amint Anyáék pálcát rántanak Rá, és előadják a „csak óvatosan a kislányommal…” sztorit. Noha nem fordul ilyen elő egész biztosan, tuti komikus arcot vágna Rick. De inkább elviccelné az egészet. Belőle valahogy az utóbbit nézem ki. Bár anyámnál sose lehet tudni, nem hiszem, hogy bántaná Ricket. Gyerekeket sose bántana.*

-Biztosan tetszeni fog Plymouth. Örömmel meglátogatlak viszont én is. Anyuék biztosan elengednek. Dylant meg úgysem érdekli különösebben hol a csudába is vagyok…
*Fogadom el mosolyogva az ajánlatát. Amúgy is lassan egész jó barátok leszünk mi itt ketten, meg aztán kíváncsi vagyok milyen hely is Plymouth. Rick elmondása szerint tuti egy hely. Ha pedig Ő mondja, hogy tuti, akkor az is. Elvégre Rick nagyon tudja, mitől döglik a doxy. Ekkor belém hasít, amit anya mondott. Az örömtűz előtt vissza kell mennem a Roxfortba. Vajon miért mondhatta? Valami készülőben van? Ha komolyan mondta, amit mondott. Márpedig Anyuaggódó arckifejezéséből ítélve nagyon is komolyan gondolhatta, akkor muszáj rávennem valahogy Ricket, hogy visszajöjjön velem a suliba az örömtűz előtt. Szendvicsemet, amit még szinte el sem kezdtem, melyen mindössze egy apró félkörszerű üres hely jelzi, ahol beleharaptam leteszem vissza a tányérra, lenyelem a falatot, nagyot nyelek, és rákezdem.*
-Rick… Mondd csak! Nagyon szeretnéd megnézni az örömtüzet? Mit szólnál, ha kihagynánk, és visszamennénk a Roxfortba még az örömtűz előtt? Tudod… Sokan lesznek, és lehet, hogy megsérülünk, meg ilyenek…
*Jó, jó elismerem, ez elég bénácskára sikerült, de de kitudja, mi van készülőben? Ha Anyám szavaiból jól vettem ki minden, csak nem magunk fajta ártatlan gyerekeknek való… Persze nehezíti a dolgot, hogy nem mondhatok Ricknek semmi részletet… Sajna valami béna indokkal kell rávennem, hogy hagyjuk ki az örömtüzet. Nem akarom, hogy neki baja essen. Én inkább miatta aggódom, nem is magam miatt. Ha Anyu ott lesz, márpedig nagy az esélye, hogy ott lesz, akkor megvédene minket. De nem tudom mennyire örülne, ha Rick rájönne ki csoda is Ő valójában…*

[Monsieur Onvaskier]

Monsieur Onvaskier   

Amint belépünk a kis sátorba, tömjén és mirha illata csapja meg az orromat. Imádom az ilyen keleties illatokat, és csak remélni tudom, hogy az italok felhozatala is hasonló lesz. Körülnézek a sátorban, és igen, itt rendkívül jó ötletnek bizonyult a tértágító bűbáj alkalmazása, hiszen így több vendég fér el a tágas belső térben. Megpillantok egy asztalt a sarokban, majd mikor éppen mondanám a javaslatomat, az ifjú beszélgetőtársam megelőz.
- Remek ötlet, Jean-Pierre. Én is arra gondoltam… - mondom nevetve a fiúnak, de közben furcsállva nézek magam elé, hiszen még oly sok szabad asztal várt arra, hogy odamenjünk hozzájuk, mi pont ugyanazt választottuk ki mindketten. Különös.
Elindulunk hát a kiválasztott hely felé, közben körülnézek, hogy látok-e ismerős arcokat. Megpillantom két másodéves nebulómat, akik a terem túlsó végében ülnek, szemlátomást nagy beszélgetésben vannak. Nem is akarom zavarni őket köszöntésemmel, hiszen ekkoriban a tanárokat a pokolra kívánják a diákok, főleg, ha azok a szabad idejüket rabolják tőlük. Így hát csendben továbbhaladva elteszem magamnak az emléket, és a jövendőbeli asztalunkra emelem a pillantásomat. Mindenfelé gyertyák sorakoznak, melyek arra várnak, hogy valaki meggyújtsa őket. Remélem, hogy illatos gyertyák, különben mi értelme lenne az egésznek, nem igaz?
Éppen venném le magamról a talárt, mikor érzem, hogy ifjú partnerem a segítségemre siet, és kihámoz a melegséget nyújtó stólából. Sötétbarna nyílegyenes tincseim igyekeznek eltakarni az immáron meztelenné vált vállamat több-kevesebb sikerrel, ám ha túlságosan meleg lesz bent, kénytelen leszek felkontyolni.
- Merci. – köszönöm meg a fiú segítségét a számára legkedvesebb nyelven. Jobbommal a gyertyák felé nyúlok, és könnyedén elhúzom felettük a kezemet, melynek következtében vidáman táncoló lángra gyúlt mind. – Valóban nagyszerű ez a hely, nem is gondoltam volna a… a szakadt külsőből kiindulva. – jegyzem meg elismerően. Való igaz, hogy nem tűnt túl szimpatikusnak elsőre, de azt szokták mondani, hogy nem a külső számít. Jajj, pont én gondolom ezt, aki erre rácáfol?! Biztos, hogy a levegőben terjengő illatok megzavartak valamit a fejemben. Még szerencse, hogy nem mondtam ki… chhh…
A valóság talajára visszaragad az „én-téma”. Immáron beadtam a derekamat, tehát igen, bizonyos korlátok között hozzájárulok az „én-témához”. De nem viszem túlzásba természetesen, ott vannak a korlátok.
- Jajj ugyan már, Monsieur! Még elpirulok a végén! – jegyzem meg tréfásan. Természetesen, ha el is pirulok, az csak attól lehetséges, hogy az éles kinti szél kicsípte a bársonyos bőrömet, engem nem szégyenlős fából faragtak, elég csak végignézni rajtam. A fiú arcát fürkészem, habár ő már nem néz rám, az itallapot találja hirtelen érdekesnek. Jajh, nem is véletlen, hiszen ha már leülünk valahová, akkor úgy illik, hogy rendelünk is valamit. Végighallgatom a kávéról és a borról a mesét, melyet ezúttal nem kommentálok, inkább a kérdésére reagálok a rendeléssel kapcsolatban.
- Mutassa csak! – odahajolok hozzá, hogy láthassam az itallapot. Végigfuttatom a pillantásom a fantázianevekkel ellátott listán, majd tanácstalanul, lebiggyesztett ajkakkal a fiúra pillantva megjegyzem: – Nem tudom, hogy mit szeretnék. Egy pohár bordeaux-i ’86-os évjáratú bor jól esett volna, de hát szemlátomást ilyesmit nem szolgálnak fel itt. Akkor legyen az, amit maga is rendelt. - Újra a listára pillantok, és a kávék felhozatalát átfutom még egyszer. Nem akarok zsákbamacskát, de sajnos itt nem tudok biztosra menni. Néha kockáztatnom kell.

[|Montalvo kisasszony|]

|Montalvo kisasszony|

Miközben lesegítem a talárt, a szemem végigsuhan a meztelen vállak lágy ívén, az enyhén barnás árnyalatú bőrön. Magnific! Nincsen erre más szó, isteni forma, maga a tökély! Nem tudom milyen istennek, milyen furcsa hatalomnak kell hálát mondanom, de mindenesetre köszönöm, ezeket a hibátlan munkákat, amit megannyi női testen végzett. De nem csak a test, a ruha is kellemes.
- De nada! - válaszolok spanyolul a köszönömre. A sok konzervatív angol biztos elborzad ettől a multikulturalizmustól. Nem is értem, hogy képzeljük ezt! A saját anyanyelvünkön beszélni? Gondolatom vitriolja megmosolyogtatna, de efféle luxust nem engedhetek magamnak. Inkább csak körbetekintek, hogy megnézzem magamnak azokat a konzervatív angolokat. És nocsak... Rájöhettem volna, hogy olyan helyre nem járnak, ahol nincsen chips 'n fish. Ellenben két ismerős hugrabugos lány feltűnően kapják el tekintetüket, mikor királykék íriszeim feléjük téved. De sugdolózzatok csak! Pletykáljatok, terjesszétek, hogy rekord méretű halat fogott az iskola legjobb horgásza!
Más lenyűgöző érdesség, azonban nincsen. Illetve, hogyne volna! Hisz itt ül velem szemben! A kérésre rögtön megfordítom a feladatlapot, és élvezem, ahogy a közelebb hajolt Cielo kellemes parfümje feltölti pórusaimat, és kellemes érzéseket generál elmémben. Két dolog varázsolt el leginkább a nőkben. Az ajkuk (azok a festők irigyelte gömbölyded formák, selyemnél puhább bőr, kikeverhetetlen szín!), és az illatuk. Megfogtak Jean-Pierre, megfogtak ösztönödnél, és ez kötelez rá, hogy, mint jó vadász teljesítsd kötelességed: cserkészd be a kecses lábú őzet. Akár egy farkas orrát, az erdő illata, úgy tölti fel az enyémet az övé. Ránézni nem merek, ahogy az állat is behunyt szemmel lapul a bokorban, nehogy ijesztően megcsillanjon...
- Bordeaux-i '86-os? - valóban meglepődve kapom fel a fejem. Szám résnyire nyitva hagytam, mert valamit mondani szerettem volna, de a megdöbbenés belém fojtotta. Apró mosoly bujkál a szögletébe, és beletelik némi hatásszünetbe, hogy össze tudjak rakni valami mondatszerűséget. - Régen találkoztam ilyen jó ízléssel. - Ez mondjuk megint nem igaz, mert indulás előtt még sokadjára is belenéztem a tükörbe. Nekem pedig egyértelműen kitűnő ízlésem van. Persze ezt fölösleges hangoztatnom akárki előtt, mert amúgy se szeretik mások, és nyilvánvaló. Hiszen csak rám kell nézni. Mondjuk a partnerem se panaszkodhat. És ez most nem üres bók, hanem az őszinte véleményem. És micsoda kitűnő alkalom, hogy a mandulabarna szempárba tekintsek bele egy rövid ideig. Testemmel örül a szemem is. Megnyugtató a sok naiv diáklány után egy effajta egzotikus élmény. Csak akkor legyen fiesta is a vége. - Van egy kis házunk Bordeaux-tól nem messze, a tengerparton. - nem gondoltam volna, hogy ennek itt is haszna lesz egyszer - Életem legszebb élményei közé tartozik a pillanat, amikor a Nap utolsó sugarai végigsimítják az apró lankák füvét, a tengert, vagy a szőlőtőket. A sok apró ház, macskaköves utcák, boldog, szeretetteljes emberek! Este mindenki barát, mindenki táncol, akár egy nagy család. A problémák megjelenni is félnek ettől a hatalmas jókedvtől. - apró szünet. Hadd képzelje el, vizionálja a meleget, a tenger csillámlását, a halk gitáros zenét, amire együtt énekelnek fiúk-lányok, a bor csodás ízét, semmihez sem hasonlítható zamatát. Hadd vágyjon el oda, ebből a sivár, ködös Angliából. - Egyszer szívesen megmutatnám önnek.

Közben megérkezik egy szintén kellemes külsejű hölgy, akivel valószínűleg neki is elmondanám ezt a történetet, ha nem lenne fontosabb dolgom... Talán majd máskor. Elmondom neki, hogy mit szeretnénk, ő pedig közli, hogy hamarosan kilebegtetik. A felszolgálásnak ezt a részét egészen kicsi korától kezdve élvezte. Mindig lenyűgözte a sok gazdátlanul, de nem céltalanul lebegő tányér, pohár, bögre, csésze. Egy csepp sem folyik ki, semmi nem esik le, nem megy neki valakinek még a legnagyobb tömegben sem. Kezdetben hihetetlen volt, most már csak csodálatos... És megint! Mire épp belekezdene valamiben, már repül is a két magas (legalább fél literes) üvegpohár feléjük. Rajta elegáns nonfiguratív minták vékony aranycsíkkal. Belül a kávé különböző árnyalatú rétegekből épül fel, akár egy koktél. Pontosabban egy színskála az egész. Alul teljesen fekete, és fokozatosan hígul barnává, tejeskávé színűvé, majd fehér tejszínhab koronázza. Igazán ízléses ital. Kanál azonban csak egy-egy egészen kicsi van, ami minden bizonnyal a tejszínhabhoz jár, és nem az összekavaráshoz.
- Ha bor lenne, most koccintanék a tanárnő jókedvére egyet, de így - lesandítok az italra, majd rögtön visszafordulok - a jókívánságomat fogadja! Sok szépséget még az életébe! - kellemes mosollyal választom el a hab tetejét a kanállal, hogy aztán bekapjam.

[Monsieur Onvaskier]

Monsieur Onvaskier  

Könnyedén hátradőlök a székben, és egyik lábamat átemelem a másikon – így kényelmes ülni, és mivel ruhában jöttem, nem túl praktikus, ha belátnak alá. Ránézek, nem tudom, hogy mi járhat most a fejében, de mintha nem is itt lenne olykor, hanem teljesen másfelé. Sajnálatosan nem vagyok jó emberismerő, de ezt még én is észreveszem. Lehet, hogy unalmasnak talál? Merlinre, akkor vajon az óráimról mi lehet a véleménye?!  Költői a kérdés, tudom, hogy minden diákom a pokolra kíván az éjszakai tanórám miatt. Csodálkozom is, hogy Jean-Pierre mégis érdeklődik, annak ellenére, hogy unalmas vagyok és még a tárgyat is utálja – annak ellenére, hogy mit állított néhány perccel ezelőtt. Látom én, hogy kik azok, akik valóban tálentumok.

De visszatérve a jelenbe…
- Jó ízlésem van? Óh, igazán kedves! – válaszolom a bókra, amit nem kívánok bóknak venni, mivel egy diák szájából jött, és a hangsúly illetve a mézesmázos hangszín és a választékos szavak sem tántoríthatnak el eme elhatározásomtól. Egy pillanatra találkoznak az íriszeink, egy szívdobbanásnyi idő az egész, mégis mintha évekig tartana. Elkapom a pillantásom, úgy érzem, mintha belelátna a fejembe és minden titkomra fény derülne, pedig tudom jól, hogy nem alkalmaz semmilyen tisztességtelen eszközt, gondolok itt a legilimenciára többek között. Fogalmam sincs, de a pillantása olyan… szavakba önthetetlen érzést vált ki belőlem, amelyet nem kifejezetten mondanék kellemesnek, inkább furcsa.
A kollégák sok anekdotát meséltek a régebbi időkről, mikor a Sötét Nagyúr is az iskola diákja volt. Egyszerűen az ujja köré csavarta az embereket, manipulálta őket, leginkább Lumpsluck professzor ápolt vele kitűnő viszonyt, mellyel később vissza is élt, de mindez hétpecsétes titok a tanárok körében. Kissé megrémülök a gondolattól.
A tűzbe meredek, míg a gyönyörű riviéráról beszél, lelki szemeim előtt látok minden egyes képkockát megelevenedni, mintha csak ott lennék, abban a csodaországban, távol ettől a ködös, esős, szürke világtól.
- Egyszer mindenképpen eljutok oda. – válaszolom mosolyogva az ajánlatára. Kissé idegenkedem a gondolattól, hogy egyedül menjek el oda, talán majd egyszer, ha már megtaláltam az igazit. Szavainak felnőttes hangzása van, teljességgel úgy tűnik, mintha azt akarná, hogy majd mi kettesben felfedezzük a bordeaux-i borvidék nyújtotta rejtelmeket és csodákat. Ketten?! Bájos kis suhancnak tartom, és díjazom az igyekezetét, de olykor úgy érzem, hogy feszegeti azokat a bizonyos határokat, sőt olykor túl is lép rajtuk. Nem először érzem így a jelenlétében; különös érzés ez.

Kizökkent a felénk közeledő cipők kopogása. A pincérkisasszony megérkezik az asztalunkhoz, és az ifjú Jean-Pierre közli vele, hogy mit kívánunk fogyasztani. A kiszolgálás rendkívül gyors, hiszen alig tűnik el a csinos fiatal nő, a poharak hamarosan az asztalunkon landolnak – épségben. Tetszetős első ránézésre, kíváncsi vagyok, hogy az íze milyen lehet. Azt már elsőre látom, hogy összekeverni ezt nem nagyon lehet, mágia nélkül meg főleg. Végigmérem, hogyan kezdhetnék neki az elfogyasztásának, aztán ifjú beszélgetőtársam példáját követve a tetején díszelgő tejszínhabot célzom meg a parányi kanállal. A világért sem akarom, hogy úgy járjak, mint általában a vajsörrel szoktam: a habból a szám fölött idétlen bajusz rajzolódik ki. Ezt most inkább kihagyom, így a biztonságosabb utat választom, ám bizonyára lassabb lesz.
A köszöntő szavai mosolyt csalnak az arcomra.
- Igazán nagyon kedves! Önnek is hasonló szépet és jót! Hát igen… rosszul választottunk, ezzel nem lehet koccintani. Na de majd legközelebb! – sandítok rá, és egy cinkos kacsintást követően újra bekapok egy kanállal a finom tejszínhabból.
Majd talán egyszer, ha nagykorúvá cseperedik, akkor koccinthatunk egy ’86-os évjáratú bordeaux-i borral.
- Remélem, hogy jól választott. Legalábbis ajánlom magának. Ha valami rémséget rendeltünk, akkor legközelebbi órán adok magának egy trollt bosszúból. – jegyzem meg tréfásan.

Ami késik, nem múlik vígaszdíjként: neked

[¨¨S u n n y¨¨]

¨¨S u n n y¨¨

Summer, miközben az étvágyának végtelen miliőit dicsőítette, én már javában, egyezséges kézjelekkel kommunikáltam a lánykával, meg a repkedő tollával… miután csend lett, viszonylagosan, mert ugyebár azért rajtunk kívül többen is voltak a helyiségben… sikerült elhessegetnem a felszolgálót, némileg megspékelve egy kis külföldi okoskodással. Noha nem csipázom annyira a zsizsizést franszoá nyelven, azért olykor odatesz felvágni vele, mert afféle „mindennőrajongértemegszereti” nyelv. Mondjuk ennek az okát soha a büdös életben nem fogom megérteni, miért kell ettől hasra vágódni?
- Tudok…
Hatalmas harapás következett, a falattal jól meg is telt a szám, meg a pofazacskóim. Ennek fényében serényen kezdtem rágcsálni, úgy festhettem, mint valami idétlen hörcsög. Pergő szájacska, olykor apró csámcsogó hang, meg ilyenek.
- … tudok.
Egy keményen hatalmas nyelés után sikerült a második, papagájjá tévő szócska is. Újabb nyelet, és jöhetett a javarésze.
- Rengeteget járunk külföldre a szüleimmel, van egy nyaralónk ott.
Tény, szeretek odajárni, mert ott együtt van a család, és mással nem kell foglalkozni, csak egymással. Ami pedig ugyebár a hétköznapokban nem éppen egyszerű. Én iskolában vagyok, a szüleim meg hol itt, hol pedig ott. Szerencsére azért a szünetet mindig összehozzák valahogyan. Több, vagy éppen kevesebb sikerrel. A pálcás szövegem kiverte a biztosítékot, Summer hátradőlve hahotázott egy kört. Azért belegondolva a helyzetbe kissé ténylegesen komikus, így én is vigyorogtam egyet. Vizuális típus vagyok, nem nehéz a lelki szemeim előtt látni… valószínűleg valami nagy marhasággal vágtam volna ki magam. Csak nem kerül rá sor, majd jól meglátjuk, amikor a cserekereskedelem megvalósul.

Kis csend állt be, már zavart is, noha úgy habzsoltam az ételeket, hogy az csuda. Valószínűleg csillogott a szemem rendesen, ennyi bőséget és jóságot régen ettem már. Jó-jó, a Roxfort konyhásai sem utolsók a maguk nemében, de mégiscsak na. Az ember mindig fikázni szokta azt, amit napi szinten ennie kell, és az új, nem megszokott azért felülülés tud lenni. Amikor a tüzet emlegette, feltekintettem az ételtorony romjai közül, és összeszűkítettem a szemeim.
- Megsérülünk?
Nem igazán értettem mi a szitu, valószínűleg az arckifejezésem is bárgyúra sikeredett ennek folyományaként, de no.
- Nem terveztem átugrálni felette, vagy táltostűzzé alakítani…
Harmatgyenge próbálkozás, de valami nem stimmolt a csajszikánál, igencsak lefehéredett az arca.
- Ejjjj… ejj… nagyon sokkal fogsz nekem lógni!
A záró sorokkal megpróbáltam kicsit jobb kedvre deríteni, a furcsa hangulatváltozásból kirángatni. Bősz csomagolásba kezdtem, azért a kifizetett ételeket csak nem fogom itt hagyni, hehh… majd a szobában, vagy a klubhelyiségben felzabálom… sőt, a Nagyteremben, miközben Summer elmondja, miért akart ennyire peregve távozni.

[|Montalvo kisasszony|]

|Montalvo kisasszony|

Nehezen puhul az a bizonyos jég. Zavar. Idegesít. Nyugtalanít. Nem vagyok hozzászokva, hogy gleccserek gyorsaságával folyjon le egy efféle folyamat. Hisz mindig olvadtak már az első mondatoktól. Mézként csurogtak ujjaim között, tökéletesen átadva a kontrollt, az irányítást nekem, a fess fiatalembernek aki tele van energiával és az ifjúkor minden bájával. Akár egy latin táncban... TÁNC! Miközben megízleltem a hab alatti első réteget (és rájöttem, hogy az afféle tejes kávé szerű dolog, tehát a rétegek egyre erősebb, töményebb kávék lehetnek), szemem tompán csillant egy aprót, amit rövid időre lecsukódó szemhéjaim oltottak ki. Elég fényes a sátor így is, nincs szükség arra, hogy bújócskázó gondolataimat átvilágítsa szándékom. Az egyszerű pislogás után tanakvó fejjel tekintettem körbe keresve a lehetőséget, hogy megmozgassam Mademoiselle Montalvot. Ez azonban nem hozta a várt eredményeket, de mielőtt cselekvésemet unalmat kifejező gesztusnak gondolná kellemes mosollyal szólalok meg.
- Kénytelen vagyok ismét csak megjegyezni a hely nagyszerűségét. - újból átgurul egymáson a négy, koponyába ágyazott golyóbis. - Milyen kár, hogy csak alkalmi - leheletfinom intuíció. Már-már elképzelhetetlen, lehetetlen. Ezért az agy épp annyira foghatja fel az egészet rakoncátlan neuronkötegeinek tekergőzésének, mint óvatos utalásnak. Imádom magam... de még mennyire! - helyszín. Nagyon szívesen meglátogatnám ezt máskor is... Habár nem biztos, hogy túl gyakran adódik majd ilyen kellemes társaságom. - hátam kihúzva, fejem csak épp annyira felszegve, hogy kimutassa határozottságomat, de fölényességemet elrejtse, ahogy minden aranyvérűnek tanítják... ahogy Roger is tanította. Nem félek a mondatom jelentésétől. Nem roggyan meg bizalmam csodálatosságomban. A beszélgetés egy átlagos pillanatának kezelem ezt is, miközben felemelem a poharat, hogy szélét számhoz érintve megdöntsem. A kávécseppes üvegen keresztül a tanárnőt nézem. Nem bámulom, nem rámeredek, hanem nézem, pont úgy, ahogy az meg van kívánva, egy elegáns vacsorán. Néha egy kicsit nehéz elhinni, hogy a tökéletlen emberek szülhetnek hozzám hasonló nagyszerű dolgokat is.

A tréfán mosolygok. Nem, nem tetszik igazából. Illetve az értelmezésnek azon síkja, ami az ő fejében kereng, az nem. Én azonban továbbgondoltam a dolgot, és mennyire, mennyire előnyös lenne, ha nem ízlene az ital. Bocsánatot kérhetnék, elmehetnék az irodájába, hogy jóvá tegye... Megbüntessen... Hmm. Azt hiszem, nagyon... nagyon sok ember utálna, ha ezt megtudnák... De persze én vigyázok a saját jó híremre, nem kürtölök ki ilyeneket fölöslegesen. Na jó. Nincs értelme fölöslegesen fantáziálni, hisz nem ez a célom, hanem, hogy az elképzelt kalandokat át is éljem.
Az erős, fekete kávé az alján megpróbáltatta arcizmaim simaságát, de szerencsére túlzott elváltozás nem volt tapasztalható, és túl sokáig sem. Még egy ilyen elmebeteget, aki képtelen egy kis cukrot, vagy akár tejszínt rakni bele. Elronthatott volna mindent az a rohadék, aki ezt kitalálta! Mi van, ha a gyomrom nem bírja, és visszajön! Esküszöm nincsen még egy ekkora bolond a földön. Erre mindenképpen inni kell, ez konkrétan elviselhetetlen öblítés nélkül. Majdhogynem beleborzongok, mikor eszembe jut az a kellemetlen íz... Hiába a mosoly, mozdulatom hirtelen és egy kicsit indulatos, amivel az itallap felé nyúlok. A minőségi papiruszt simítva már megnyugszik testem, illetve belekényszerítem a megnyugvásba. Pedig okkal lehetne ideges: nincsen bor. Újabb kávét nem. Whiskey esne jól, de csak nem állhatok le alkoholizálni egy oktatómmal. Pezsgő! Geniale! C'est mon trés géniale idée! Afféle mindentudó mosollyal hajtom be óvatosan a brosúrát.
- Tudja, nálunk a pezsgő és a bor nem olyan, mint errefelé. Üdítőként kezeljük, mivel valóban üdíti a testet, problémát okozni pedig efféle szent italok képtelenek. Kérem engedje meg, hogy koccintsunk! Hisz az ünnep megkívánja. Mi déliek pedig a legjobban tudjuk, milyen egy jó ünnep, nemde? - A szív egy kicsit nagyobbakat, és gyorsabban dobban. Beindult az adrenalin, ahogy minden kockázatvállaláskor. Talán most dől el, hogy a stresszhormonokon kívül más is szerepet fog játszani a mai napon...