Medimágus sátor

Természetesen mivel óriási rendezvényről van szó, elmaradhatatlan az orvosi támogatás. Ha bárkivel bármi történik, azonnal ide vezessen az első útja! Az önkéntesek, akik közt akadnak képzett medimágusok és hallgatók egyaránt, szívesen állnak rendelkezésre.

[|Lilianne kollegina|]

folytatás innen

|Lilianne kollegina|

Hideg szellő, és értetlen szempárok suhannak végig a furcsa kettősön. Néhányuknak a vizenyős kocsonyába fullad tiltakozó mondatuk, míg másoknak torkukra forr. Ideges suttogások, magukat bátornak érző férfiak remegős léptei hangzanak fel, de minden környezeti tényező gyenge átkokként pattannak le öntudata erős protegójáról. Bennmaradt sóhajok és kifutott hitetlenkedések. A már-már Brown-mozgással haladó tömeg egy része megmerevedett néhány percre, hogy megcsodálják a közhiedelem leghamisabbjának, az erkölcsnek a ledöntését. A férfi ugyan nem fordult meg, nem nézett szét, de tudta, hogy mindenki tekintetében ott motoszkált, a tisztelet, a csodálat, a vágy, hogy ők is ilyenek legyen. És persze az irigység is, mert ők nem ilyenek. Ők nem lennének képesek efféle közönnyel felkaparni a nőt a padlóról. A nőt, akinek kontya meglazult a lendülettől, arcán pedig nyoma maradt a kolozsvári intim szférájának, és Shannonak a megsértése. Nem érdekelte a családja, legszívesebben ő ölné meg részeges apját, ha nem származna túl sok hátránnyal. De, hogy egy ilyen... némber, aki majdhogynem a föld alatt van tisztelet terén, és logikája alapján sokkal értelmesebb sem lehet.. egy ilyen tudatlan, utolsó, senkiházi féreg sértegesse alaptalanul vérét. Az már-már nevetségesen megbocsáthatatlan. Komikumnak gyenge, érvnek ostoba, sértésnek erős. Nagyobb hiba, mint átlépni fekete lyuk-szerű aurájának elmosódott vonalát. Éjszaka nem látszik a szakadék, nappal a fényesség vakít el.
Keményen markolta meg a vékony felkart, és ellentmondást nem tűrve vezette maga mellett a nőt. Ha az ki akarna szabadulni, felháborodni akkor fájdalom lesz a jussa. A bűnöző elegáns léptekkel vezeti a megtépázott aurort. Nevezhetnénk iróniának, de nyugodt szívvel foghatjuk rá a kor jellegzetességére. Persze bevallani senki se fogja, valós gondolatait, melyek az orvosi sátor felé haladó párra tekintéskor fogalmaztak. Pedig milyen szépeknek, gyönyörűeknek tartják! Éreznek benne valami megfoghatatlan esztétikát, ami túlmutat egy szép ruhán, egy vörös hajú nőn. De mind hiába, fölösleges és érdemtelen az egész. Betudják az eseményektől, a háborútól zavart elméjük tévedésének. Pusztán azért, mert senki sem mer szót emelni mellette, mert nem ezt szajkózza a Minisztérium, mert nem erkölcsös.. Nem boldogok a lelki szegények, mert folyamatosan csiklandozza őket a vágy.

Csak félember. Ezt mindig is tudta magáról. Tudta, hogy túl tökéletes ehhez a világhoz, hogy nem hasonlít társaira, ismerőseire. Ő lett kiválasztva, őt jelölték ki arra, hogy a társadalmat a mélybe taszítsa. Alkotáshoz, teremtéshez nem építeni kell, hanem pusztítani. Csak a destruktív hajlam képes változtatni nagy dolgokon. A kreativitás hamis erény, és csalfa is. Hiába volt csend az úton, mégis zsongtak a gondolatok, a ki nem mondott, meg nem fogalmazott hangok, szavak feje körül. Elnyomták a léptek, a hátrafordulgató tömeg közhelyes monotonitását.
- Nagy a szerencséd D'Alambert, hogy mellém vagy kiosztva. - megtöri univerzuma egységes káoszát, és szétágazó némaságot is szavaival. A feszült izmok, a zord tekintet mit sem változott a mozgalmas pár perc dacára. Megdönthetetlen lánchegységnek tűnt az idők zavarában. Koptatja szél, mállasztja csapadék, de mégis képes szimbólum maradni. Nem ő döntötte el, hanem a sors, még 4,6 milliárd évvel ezelőtt. Brayden csak tisztában volt vele, ahogy egy sas azzal, hogy tud repülni. Természetesnek, és kötelességének vette.
- Ez a nő.. a kelleténél jobban élvezte az italt, és részeg férfiakkal próbált incselkedni. - Fapofával hazudik az eléjük siető fiatal boszorkány kérdő tekintetébe - Nincsen komoly baja, az úton már kijózanodott nagyjából. A biztonság kedvéért azért mégis a közelben maradnék vele. Itt ugyanis nincsen túlságosan veszélyeztetve. - Szerencsétlen hallgató köpni-nyelni nem tudott az idősebb Minticzből áradó határozottság láttán, csak értését tudtára adta és visszasietett, az élettel, zsibongással nem éppen teletöltött sátorba. - Sétájuk körbe.

Brayden kolléga

Túlságosan későn vettem észre a felém zúgó jobb elmosódó körvonalát. Felemeltem a karom, hiába. Éreztem, ahogy az ütéstől felreped a szám, aztán egy pillanatra minden elsötétült, mintha valaki perui sötétségport szórt volna szét a kopottas becsületsüllyesztőben.
A fejre mért ütéseket mindig követi egy pár másodperces döbbent tétlenség, egyfajta eszméletvesztés.
Bőszen pislogtam, majd mikor kitisztult a kép, a padlón találtam magam. A Démon visítva menekült a fájdalom elől.
Gyorsan számba vettem a károkat: állkapocs egyben, járomcsont egyben. Jó.  Az arcom bal oldala teljesen elzsibbadt és úgy égett, mintha valaki egy izzó billoggal sütögette volna. A pofon erejétől meglazult tűk kezdték elengedni a tincseimet.
Nem sokáig időzhettem azonban a padlón a kárfelméréssel, mert alig végeztem fájó porcikáim számbavételével, egy erős kar ragadott meg, és cseppet sem gyengéden talpra rángatott.

Legalább attól a cédától megszabadultam –állapítom meg keserűen, ahogy lenyalom a vért az ajkamról.
A szorítás a felkaromon erősebbé válik, ahogy a Kárpátok alján élő bestiák gyöngye kiterel a talponállóból. Ha egy kicsit jobban megerőlteti magát, eltöri a csontot. Némán, ellentmondást nem tűrően vonszol végig az utcácskán, én pedig hagyom. Nem mintha tehetnék mást: se erőm, se hangulatom az ellenálláshoz, sőt, ha nem tartana, rövid időn belül cseppet sem elegáns ívben rogynék a kövezetre. Inkább belekarolok, és hagyom, hogy vigyen, ahová akar. Talán nem vagyok tejesen normális, hogy egy olyan lényre bízom magam, aki az imént kis híján egy enyhe agyrázkódással tett gazdagabbá, de túl jól ismerem hozzá, hogy ne bízzak benne.
A fülem még mindig cseng az ütés erejétől. Persze, én is ugyanezt tettem volna a helyében, semmi kétség. Hirtelen Alejandro atya jutott eszembe, mikor a Hegyi Beszédet olvasta fel egyik vasárnap, még Barcelonában:

„… hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is…”

Még szerencse, hogy nem vagyok jó keresztény, különben most talán járni sem tudnék magamtól –mosolyodom el fanyarul, hogy aztán rögtön fel is szisszenjek, ahogy felszakad a még mindig szivárgó seb.
Tudtam, hogy Shannonnal az elevenébe találok. A kapocs szinte már abnormálisan erős, bizarr módon szó szerint húsba vágó volt a két testvér között.
Kihúzom a tűket a hajamból, és hagyom, hogy a csokoládészín zuhatag maga alá temessen szégyent, fájdalmat, megalkuvást.
A karneválozók tömege megfagy, majd Vörös-tengerként válik szét, ahogy az új Mózes átvonszolja köztük az engedetlenkedő asszonyt.
Ahogy látom, a medimágusok karmai közé akar lökni. Remek.
A kettőnk közé telepedett csendet csak akkor töri meg, mikor már a legapróbb mintákat is ki tudom venni káprázó szemeimmel a sátor oldalán.
- Akkor Fortuna ma a középső ujjával mutatott rám –állapítom meg sötét humorral. Nincs benne semmi sértés, semmi gúny. Egyszerű ténymegállapítás. Jó tudni, hogy legalább a humorérzékem megmarad minden körülmények között.
A sátorból egy fiatal, nőnek még csak alig nevezhető lány siet felénk. „Uram és parancsolóm” szemérmetlenül tálal elé egy hamis, de hihető magyarázatot.
-  A méltóságom maradékát igazán meghagyhattad volna mutatóba –szúrom közbe halkan, bár a leányzó láthatóan nem hallotta. Visszasietett a sátorba, én pedig újból kettesben maradtam a Közöny allegóriájával. A séta ötletére csak bólintok, és a karját el nem engedve elindulok.
Hogyan magyarázzam el neki?
Azt eddig is tudta, hogy valami nagyon nincs rendben velem, de ez… ez már nem ugyanaz, mint az iskolában. Egyszer elmeséltem neki, milyen, mikor elragad az indulat. Hogy egy másik akarat gúzsba köti a sajátomat, és a szabadulásnak ára van.
- Mióta rajtam a Jegy, egyre erősebb lesz… -egyenesen a szemébe nézek. Remélem, látja benne a kétségbeesést, és megérti, mi miért történt az elmúlt percekben- és nem tudom már irányítani. Ha egyszer elszabadul, akkor az Isten irgalmazzon nekünk, és mindenkinek a közelben. Már nem csak egy lappangó parazita, hanem önálló személyiség, saját vágyakkal és akarattal. Próbálom korlátok közt tartani egy bájitallal, de ma elmulasztottam felhajtani… és ez lett belőle. Néha azt kívánom, bár ki lehetne hasítani belőlem, mint egy tumort.
A legrosszabb mégis az, hogy ugyanúgy a részem, mint a karom, vagy a pálcáim, hozzám tartozik, az én lélegzetem élteti őt is –a halk monológ úgy szakad ki belőlem, mintha egy gát omlana az ellenállást nem tűrően hömpölygő folyóba. Tisztában vagyok vele, hogy a mellettem baktató halálmadarat cseppet sem érdekli, de muszáj elmondanom.
- Nem kifogást keresek, félre ne érts. Kölcsönösen megsértettük egymást, és kész, ezen nincs mit magyarázni. A helyedben én sem tettem volna mást. Tudod, van pár dolog, amiben hasonlítunk –tűnődve tekintek rá. Talán már érik a következő csattanós? Ki tudja…

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|

- Ti vettétek el a méltóságotokat saját magatoktól. - Nem véletlen a többes szám, nem kemény szláv vidéken edződött nyelvének botlása ez, hanem tudatos, szándékos döfés a vívódó lélekbe. Nagyon is tudja mi zajlik a nőben, milyen lelki erők zargatják hormonjait, és bújnak el útonállókként a szinapszisokban. Számító kis gondolattolvaj, parazita, élősködő. Egy átlagos ember ezekkel a szavakkal jellemezé a megbúvó  másik ént. De Brayden... neki valami teljességgel más jut eszébe róla, ahogy Roxfortos évei alatt is valami egészen fura varázslat kerítette hatalmába, mikor erről beszélt vele. Érdekelte a lány, vágyta a megismerését, hogy ugyanúgy vitrinbe helyezhesse, ahogy akkor még tudatlanul öccsével akarta. Elektromos impulzusokkal tesztelni a reakciókat. Zavarta, hogy képtelen volt a történések megmagyarázására, mi lehet az ismeretlen szörnyeteg? Kereste enciklopédiákban, tiltott könyvekben, majd kirúgása után mások emlékeiben, privát levelekben. De senki... senki nem tudja, a hogyanokat, a miérteket. Akkor még felbőszítette ez a tény, előhozta szunnyadó ösztönét, aminek felmorzsolására megannyi keserű hadjáratot indított a társadalom. Persze aztán belátta, hogy nem győzhet, hogy a tökéletesség maradéka könnyedén fölé emelkedik minden földi értéknek. A helyzetet átlátva, beismerve kirúgták a Roxfortból, hogy megkezdhesse az annyira vágyott utazást. Hisz múltát se látta még, mikor jövőjét tudta.
Gyengeség Fertőző betegségeként hullámvasutazza körbe érrendszerét a puszta gondolat. Mégsem rázkódott meg, vagy esett kétségbe. Gyúrhatatlan arcán nem gyúltak rosszallás, szánalom vagy gúny fényei. Háta mögött, derekánál összekulcsolt ujjai végén még is gyűlt az indulat. Bőre még ott is kemény volt, de hiába ha a belső nyomás erősebb, legyőzhetetlenebb. Le akarta teremteni, megfenyíteni kollégáját, hogy megtanulja az életben maradás törvényét, a legszentebb leckét. Újabb pofonok, és vakmerő átkok suhantak a fejében. Őrült szimfóniában nyögött fel dallamos hangján a spanyol, és ordított bele a falszerű sötétségbe Brayden. A dohos levegő lemarta a szavakat, a jelentéseket, a külső burkot, a bőrt, az érzékszerveket, az idegeket. Nem maradt meg semmi tökéletlen a két testen. Ösztönlényekké váltak, a világ kitaszítottaivá, azért, hogy újat alapítsanak...

- Ha egyszer elszabadul én végzek veled. - álmodozásából a maró csönd keltette fel, ő pedig nem tétlenkedett, hogy egyszer fojtsa meg a lány reményeit és a némaságot. Empátiája a durva fabölcsőben maradt, és azóta is ott forgolódik szálkáktól sebezve. És mégis..., valamit mondania kell. Felébredtek volna benne betoncsizmába zárt érzelmei? Lelkiismeret, bűntudat? Ugyan... fölösleges ilyenekkel akár próbálkozni is. Csak mániája, a világ megváltoztatására mozgolódott ismét. Tapasztalt szeme hibát látott, göröngyöt a síkságon, síkságot a göröngyön. Zavarta a tudat, hogy az ő ősi magvának egy ilyen új idők generálta problémával kell társalognia. - Félsz. Félsz attól, hogy van benned egy részlet, ami görög archékat is meg tudna szégyeníteni. Légy büszke. Légy határozott. Éld túl. - és valóban, ő pusztán ennyit tesz, hogy elnyomja mellkasába zárt bestiáját. Megtanulta kezelni, megtanult felülni a hátára és lovagolni rajta. - Gyenge vagy. Szánalmas auror, egyszerű szájhős. Férfiaktól várod el, hogy küzdjenek érted, mert te már feladtad a harcot. - a sátor háta mögött vannak, messze a zsibongástól. Üres épületek cégérei lógnak a fejük fölött a Mesterek Negyedében. Szűk utcák, szilárd házak. Nincs menekülés, nincs elfutás. Szembe kell nézni a dementorként magasodó elnökkel, hogy a fekete bogarakban önmagunkat is lássuk...

Brayden kolléga

Éreztem, ahogy a karja megfeszül az enyém alatt, ahogy a hallottakon morfondírozik.
Valóban mi voltunk? Mi együtt? Meglehet… a Démon szemrebbenés nélkül megtette, az nyilvánvaló, de hogy ÉN… egy döbbent pillanatig meg kellett állnom.

Én is ugyanúgy akartam, mint Ő. Akartam, hogy fájjon, hogy vérezzen, hogy üvöltsön, hogy pusztuljon. Én. Akartam.
A felismerés szíven ütött; ólomsúllyal nehezedett rám, hogy semmivel sem vagyok különb a másiknál.

Végez velem… ebben nem kételkedem. Tulajdonképpen még jól is járnék vele, a világ szegényebb lenne egy bolonddal, neki pedig új játékszer heverne az asztalán. Ó, semmi kétségem sem volt felőle, hogy a testem még ki sem hűlne teljesen, és már egy rideg fémasztalon feküdnék, Brayden pedig keselyűként körözne a teremben a szikéivel. Lassan, alaposan szabadítana meg az élet súlyától, gondos precizitással ügyelve szerveim épségére. Apróbb és nagyobb, színtelen spiritusszal teli üvegcsékbe zárna, hogy az idők végezetéig ott raboskodjak. Talán külön szekrényt is kapnék.
De nem találná meg, amit annyira szeretne a kezében tartani. Nem, hiába nyitná fel a koponyámat, könnyebben,  mint egy diót, hiába hasítana a szürke- és fehérállományba, hiába törné szilánkokra a csempét dühében. AZT a részemet sosem zárhatja el hideg tárlókba, félhomályos folyosók mélyére.
Félek… legyek büszke… határozott… éljem túl…
Fürtjeim leomló függönye mögül tekintek rá; az arcán nem látok semmit, se gúnyt, se megvetést, semmit…
Beértünk a házak közé. A környék teljesen kihalt, mintha el lenne átkozva. Az egyik szűk utcában végül elengedem a karját, és szembefordulok vele.
- Mégis mire kéne büszkének lennem? Hogy még saját magamat se bírom féken tartani? Határozott? Határozottság  nélkül már rég hat láb mélyen lennék… éljem túl. Hatéves korom óta mást sem teszek, csak túlélek. Küzdök. Nem hagyom, hogy ez a valami eluralkodjon rajtam, és kénye-kedve szerint cselekedjen –vadul gesztikulálva, felháborodott hangon magyarázok.
- Legyek büszke? Arra, hogy ha engednék Neki, három mérföldes körben hullák szegélyeznék az utamat?
Hallgatom a dörgedelmeit, és hirtelen fellángol bennem a harag. De ez a saját haragom, az ártalmatlanabb fajta.
- Gyenge? Szánalmas auror?! –vészjóslóan csendes a hangom, és olyan fagyos, hogy azt Mozart Éjkirálynője is megirigyelhetné. –Én vagyok az egyetlen a Parancsnokságon, aki Veritaserum helyett a veszélyesebb kihallgatási módszert választja. A röpke két év alatt, mióta itt vagyok, több gazembert küldtem az Azkabanba, mint a munkatársak összesen. Ha szájhős lennék, nem léptem volna be a Nagyúr hívei közé, és életben hagytam volna a feleslegessé vált korcsokat ! –szemem összeszűkül a haragtól, bal orcám pedig újra lángolni kezd. A kabátom alatt érzem, ahogy forróság áramlik ki a pálcáim hegyéből, és a karjaimba mar, mint egy éhes, veszett eb.
- Nem várom el! És nem adtam fel! Még küzdök! Nem látod? Most, ebben a pillanatban is visszafogom magam, hogy ne essek neked a puszta két kezemmel! –a méreg utolsó hullámai is kifutják magukat, majd a hullámok elcsitulnak.

- Igen, félek –ismerem be- mert nem tudhatom, mi lesz a következő lépcsőfok. Mert én is ugyanannyira akarom azt, amit Ő. Mikor elengedem magam, gyilkol, én pedig ugyanúgy vele nevetek, mikor a szánalmas állatok kegyelemért könyörögnek. Mert ha véglegesen a kezébe adom a gyeplőt, akkor többet nem lesz visszaút. Félek, hogy olyanná válok, mint te.
El sem hiszem, hogy kimondtam. A kijelentést elcsodálkozó némaság követte, smaragdjaim egyenesen a kátrányfekete íriszeknek szegeztem. Lassan, óvatosan közelítem meg újra, egyenesen előtte állok meg. Nem eresztem a szemeit.
- Te hogy birkózol meg vele? Hogyan tudod elzárni? Magadhoz ölelni? –úgy nézek rá, olyan határtalan bizalommal és feltétlen engedelmességgel, ahogy a názáretiek tehették a Messiással, valahol messze, valaha rég.

Nincs menekvés, nincs kiút, csak rajta keresztül.

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|
|Messze a sátor mögött, egy szűk utcában|

Ahogy egy koboldok készítette fegyver szeli át könnyedén a sűrű szöveteket, úgy  mérte végig ma másodszorra a nőt. Rideg acél szemei nem csak vágtak, martak, kínoztak is, de nem a testet, hanem belül a megfoghatatlan lelket vették célpontba, akit kordában tartott a test cselekvőképtelensége. Mint szadista bűvész, bünteti meg bájos segédjét. Élő adásban bezárva lennie egy fekete dobozba, és végignézni, ahogy a kardok lassan, és precízen fúródnak a testbe. Lélegzetszakadást és vastapsot hallani utoljára, majdnem olyan lehet, mint megszületni, csak kevésbé fájdalmasabb. A fekete pontok hamar végeznek a hozzá képest apró teremtéssel. Ruhája rendezett, nem látszanak az esés nyomai, és arcán is halványul a pír.  De hiába minden megtévesztés, a legutolsó jós is megmondaná a tapintható zaklatottságot, ami kitölti közte és a falak között húzódó teret, akár az árnyék. Nem keveredik fölöslegesen, tiszta és nemes marad a táguló aura. Némaságában ételmaradékként ül ki szája sarkára az indulat. Az a fajta düh, amit az értetlenség generált. Nem bírja felfogni, képtelen befogadni azt, hogy valaki nem úgy látja a dolgokat, ahogy ő is. Persze tudja, hogy az emberek, sőt az egész világ csak hibák halmaza lett, de miért kéne belenyugodnia abba, hogy képtelenek átérezni tökéletességét? Akármennyire tagadja, nem vesz róla tudomást, hogy belül vágyik már egy társra, aki megérti. Képmásra, klónra,... testvérre. Hányszor hallotta már a kérdést, hogy rokona-e a mugliismeret tanár. És mennyi keserves kiáltás zendült fel utána. Habár sziszegésbe fulladt Igen, Uram-ok is. Van ahol nem tehet semmit, megkötött kezű, szerencsétlen bárány egy rozzant akolban. Ő  a legnagyobb, a legszebb. Még a kintiek is megirigylik őt, éppen ezért próbálják minél lejjebb taszítani. De hiába szenved, félni nem fél. Az élet majd felemeli. Az életnek majd fel kell emelnie.

- Nem vagy hat éves többé! - vág bele indulatosan a nő szavában. Mély zöngéi egy darabig még érthetetlen foszlányokként pattogtak a falon, hogy végleg eltűnjenek. Mi tagadás, élvezte a helyzetet. Ismét tanító lehetett. Persze nem azért tetszett, mert jót tehet valakivel. Ó, távol állt ilyen tőle, és nem is biztos, hogy helytálló a kijelentés. De ahogy a madarak mutatják meg termetüket, színeiket, úgy tetszelgett ő is tudásával, hatalmával Lilianne előtt. Kellemesen emlékezett vissza a hideg pincére, vagy a mugli faluba vezető erdei ösvényre, ahol próbálta megnevelni gyenge öccsét. - Ez a probléma. Visszafogod magad. - szinte hallotta, ahogy szétpattan egy szilárdnak hitt elv vaskos oszlopa, és már várta a zöld szemekben születő hitetlenség előbukkanását, ami csak hátráltatja a tévedés elfogadását, saját helyzetének megértését.
Aztán valami más jött, meghökkentőbb, váratlanabb. Hirtelen ellazult arcbőre, már nem tapadtak olyan szorosan a csontokhoz az izmok... Aztán mániákus mosolyt rajzoltak a történések ábrázatára. Szemében fekete rítusok sötét fáklyái gyulladtak, mellkasában pedig megnyalta szája szélét az elzárt vad. Lassan lépett előre egyet jobbjával, és úgy maradt. Kinyújtott végtagjai, valami rémes kígyóhoz tették hasonlatossá. Nyakát hosszan előrenyújtva bámult le a nő képébe, és lassan kezdte beszorítását a sikátorba, ügyelve arra, hogy az elfutás ne legyen lehetséges, és a kéz,  illetve a pálca első közeledése esetén nagy fájdalmat tudjon okozni a csukló elkapásával. Habár az is lehet, hogy semmi ilyenre nincs szükség, és jó kislányként tűri, hogy a vadász körbeszimatolja finom kis prédáját.
- Félsz? - majdhogynem felnevet a költői kérdésen - Olyanná válsz? Neem...Te már ilyen vagy. És nem változhatsz rajta. Nem, nem... - most ő hajol közelebb a kelleténél és kezd el hátborzongatóan reszelős hangon suttogni - Soha... -  Kitágult szemei lyukat fúrnak a koponyán, az agyon, újra a koponyán és kilyukasztva a bőrt, egyenesen a falat nézik, ami a spanyol mögül elterül, nem a spanyolt.  - Ugye milyen gyönyörű? Hát nem CSODÁLATOS? - lelkesedése nem akar szűnni,  a megtehető, léptek száma annál inkább - Kordában? KORDÁBAN? Minek... Minek vonnám meg a létezést az egyik részemtől... Buta lány... Te levágnád a karod, pusztán azért, mert hegyesebben nő rajta a köröm?... Na ugye... Na ugye... - Egy pillanatra megáll, és beljebb tolja az aljas mosolyt - Egyességünk van... Én biztosítok neki lehetőséget, hogy szórakozzon, ő meg cserében kiszolgál...

Brayden kolléga

Az érces tónus nyersen szeli ketté a mondandómat, de nem hagyom magam megzavarni egy ilyen apróság miatt.
Aztán elmosolyodik. Édes Jézus.
A bakó nézhet így a halálraítéltre, mielőtt megemeli pallosát, hogy a nemlétbe taszítsa a bűnöst, tudva, hogy hiába a törvény, meg a bírák, az Ő kezében van  a hatalom, hogy adjon vagy elvegyen. Nem is mosoly ez, inkább torz, megtépázott vigyor. Grimasz, mint amilyet a máglya festett a pörkölődő testek arcára, mielőtt a hő összerántotta az izmokat, amik recsegve adták meg magukat az életben oly alázatosan szolgáló hús végső elégtételének. A mugli rendőrzők még mindig nyomoztak a tragikus halálesetek ügyében. Végignéztem, ahogy rommá égett az egykor megkapó és tiszteletet parancsoló családi lak, ahogy az elégedetlenkedő apa élettelen porhüvelye hamuvá omlik a családjával egyetemben.
És nyugodtan hajtottam álomra a fejem.

A Bakó felém nyújtja jobbját, majd fölém hajol, és hosszan a szemembe néz. Ürességet látok bennük, és valami mást… valami lappangót… a szám eltátva marad, olyan testet-lelket megrengető erővel tör rám a katarzis.

Ez az ember akar engem.

Nem a szó hagyományos értelmében, ahogy egy férfi akar egy nőt, vagy egy függő az adagját. Lehetséges tanítványként méreget, ma már másodszor.
A szeme úgy csillogott, mint egy viperáé, mielőtt tűhegyes fogait a rémülten, mégis megbabonázva álló egérbe mártja. Lassan, ellenállhatatlanul araszol közelebb, mintha tudná, hogy nem fogok ellenkezni. Hogy majd behódolok.
Keményen megvetem a lábam, és egy tapodtat sem mozdulok a helyemről. Nem fog sarokba szorítani. Senki sem fog. Nem hagyom magam. Ez volt az első a kevés komoly alapelv közül, amiket körömszakadtáig betartok, ez volt az első lecke az aurorok között, és ez az első szabály a kardvívásban is.
A hely rohamosan fogy köztünk, és ha nem akar a puszta tömegével elsodorni, meg kell állnia. Megfeszítem a kezeimet; a pálcák hangtalanul csusszannak előrébb otthonukból, hogy ha mégse torpanna meg, kéznél legyenek.

Lehetőséget és alkalmat lát bennem –ébredek rá- amit meg akar ragadni, de amit nem fog siratni, ha elszalasztja. Még csak egy megvető, lefitymáló arcrándulást se mutatna, ha egy zöld villanás nyomán a világ kevesebb lenne egy aranyvérű gyilkossal.
- Olyanná válsz? Neem...Te már ilyen vagy. És nem változhatsz rajta. Nem, nem... –közel hajol, mint én nem sokkal ezelőtt. Lehelete szinte perzseli a megkínzott bőrt, régi ismerősként köszön rám az égetett szeszek félreismerhetetlen lenyomata. A kellemes, különös zengzetekben gazdag hang vitriolként marja be magát az elmémbe.
Tovább suttog, lázasan, mint egykor a Mozart a halálos ágyán, hogy aztán remekmű szülessen a Mester haláláért cserébe. Olyan, mint egy tanító, mikor megismétli a két szót az értetlen nebulónak.
Számító maszkját még közelebb tolja az enyémhez, így tisztán kivehetem a szikrákat a bensőjére nyíló sötét univerzumokban.
- Egyesség…- tekintetem elhomályosul, ahogy kiszabadítom a fenevad bűvköréből- A lehetőséget én is megadom, ha nem tenném, már az Övé lennék, mindenestül. Mikor ölök, vagy egy különösen makacs rabot kell jobb belátásra bírni. Olyankor Ő is szolgál nekem. De nincsenek határai, nincsenek szabályok, nincs semmije… csak az érzések. Akinek nincsenek elvei, azzal nem lehet tárgyalni –elfordítom a fejem, hogy ne kelljen az őrült szemek kereszttüzében égnem.
- Hiába egyezkednék, mindent felrúgna egyetlen mozdulattal. Nem ismer el maga mellett. Ahogy én sem Őt.
Visszatérek kínzóm és társam látványához, és felkészülök a legrosszabbra. Kiábrándítás? Csalódás? Szitkok? Érdektelenség?
Már semmi nem lephet meg, és nem törhet össze jobban.

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|

Nem mozdul. Mint akaratos kisgyerek a szülő előtt áll. Nem meggyőződésből, puszta dacból tűri, hogy egy nála nagyobb árnyék takarja el előle a Napot. Az aurorképző eminense, a Godrik tanára, a Minisztérium tehetsége, a Nagyúr lelkes katonája. Mennyire más szerepek, különböző feladatok. És most, mikor egy apró rezzenéssel elveszíthette volna mindegyikben hitelességét, nem bukott meg. Nem kezdett el hátrálni, nem mutatta ki félelmét, nem engedte szabadon féktelen ösztönét, nem szaladt el sírva a felelősség, a felismerés elől.Hirtelen feszültségéből ellazult, elengedte a szorítást, hogy a bestia gyöngyházfényű szőrrel borított karjai átnyúljanak a rácsokon, és megsimogassák Liliannet, hogy aztán kegyetlenül közelebb rántsák apró kis koponyáját. Ó, nem fog fájni, észre sem fogsz venni semmit. Egyelőre a letörtség vakít el, utána a hamis boldogság fog. A finom, vékony ívű vállakra óvatosan ráhelyezi kezét. Nem vastag volt, hanem sokkal inkább hosszú. Vékony, és nyurga ujjai kemények voltak, kemények és hidegek akár a márvány a temetőkben. Hiába az előbbi fellángolás, az apró kitörés, mintha nem is vér, hanem gleccser töltené ki az érrendszer alagútjait. Lassan átfogta a férfiakat elbűvölő vonulatot, és fejét a másik fölé helyezte, hogy pont egy vonalba legyenek. Érzékszerveikből húzott vonalak mind, mind párhuzamosak, csak épp az irányuk más. Ennyi a különbség az ember és a vadállat között. Semmi jó vagy rossz, világos, sötét, nő és férfi. Két véglet, vákuummal  maguk között. Ha léteznének istenek, ők se lennének biztosak abban, melyik a kedvükre valóbb.
A kósza szelek átsodorták egymás testszagát. A már korábban megízlelt pipacsillat most nem rázta meg, ahogy a frissen előgyöngyözött izzadság apró illata sem. Nem zavarta az sem, ahogy ritmusosan fülcimpájának verődött egy göndör hajtincs, vagy, ahogy a váll tökéletesen követte a légzést. Vajon mi változott a bazársori eset óta? Mi lett más, miért más ez a helyzet, mint az? Hova tűnt a Brayden aki nem szereti ha nincs meg a két lépés távolság közte, és a tisztátalanok, azaz mindenki más között. Pedig milyen egyszerű a képlet: Az a lény tudatosan hátrébb lépett, hogy az árnyékból egy még vadabb hasonmás lépjen elő. Persze kívülről vékony réteg méz borítja, ami vonz minden állatot, kivétel nélkül, és ahogy megcsupaszítják az édességtől, meglátják a rothadó húst, ami elől nincs menekvés. A fertőzés lassú, de biztos. A lélek fokozatosan züllik le, majd a hús kezd bomlani, mert romlott lelket befogadni, csak romlott test képes.

- Te is tudod... - a halk suttogásban, eltűnt hangja mély karcolása, melyhez hiába szokott hozzá a fül, mindig zavarja az embert egy kicsit. - nem csak ölni tudunk... - hangja hol elhalt, hol pedig erősebb lett egy kicsit. Ez az ingadozás tette rémisztővé. - tehetségesek vagyunk... hát hogyne tudnád?... Te is vágysz valamire... amit csak vele érhetsz el... - egészen lassan egyenesedik ki, közben végig a nő szemébe nézve. Mikor már eltűnik a görnyedés gerincéből a kéz is lehanyatlik. Lassan, csúszik lefelé a karon, szelíden végigsimogatva. A gyerekkort idézheti, hisz ki ne simította volna végig régi épületek, rideg oszlopait. Kiben ne futott volna végig a borzongással együtt az a tisztelettel vegyes csodálkozás, amikor felismeri, hogy van hidegebb a jégnél, keményebb a kőnél, és csattanóbb a pofonnál.
Tisztában van szerepével, pozíciójával, tényleges hatalmával. Ő irányít, ő vezeti ezt a heves tangót, amiben keveredett a spanyol szenvedély és kárpátoki fagyosság. Gyönyörű haláltánc, ősi kultúrák százai irigyelhetnék meg tőlük ezt a kis közjátékot. Ismét hátul összefogott kezével adja meg a sínt nyílegyenes testének. A törzs mellett végigfutó kezek nyom nélkül tűntek el, így megvalósítva nyaktól lefelé a tökéletes feketeséget. Elegánsan hátrafésült hajával nagyszerű keretbe foglalta hóhatár fölött edződött sápadt bőrét. Akár uralkodók fehér márványból faragott szobrai, a szem helyén két ónix tömb. A kontraszt ragyogóvá teszi a fej többi részét. Mint lámpa a rovaroknak, világító torony az éjszakai hajósoknak. Elhiteti a tudatlanokkal, hogy nem fénylenek a csillagok, csak belé lehet kapaszkodni.
- A réz, és az ón nem adják fel saját magukat, amikor megolvadnak a tűzben, hogy aztán bronzként legyenek ismét kemények. Az ötvözetben ugyanúgy jelen marad mindkettő, csak sokkal... tökéletesebbek

[- Igen...]

Brayden kolléga

(vagy talán Mester...?)

Mint erős fénytől elvakított, megbénult lény állok, és várok tehetetlenül. Nézem, ahogy mindig feszes tartása semmivé foszlik, és egy új, egy sokkalta veszélyesebb Brayden szivárog elő a gondosan kordában tartott önfegyelem fala mögül.
Nem üt meg, nem gúnyol, nem oktat ki, egyszerűen csak megáll előttem, és a vállamra teszi két kezét. A metszően hideg, szinte élettelen tagok érintése megrémiszt, elborzaszt. Remegni kezdek, egy baleset súlyos vérveszteségtől haldokló áldozatát rázhatja így a Végzet, vagy talán ilyen érzés lehet, mikor eltalál egy jól irányzott Cruciatus –átok.
Aztán olyasmi történik, amit eddig csak a Démon hagymázas vágyálmaiból ismerhettem.
Brayden, az sterilen érzelemmentes, emberi érintéstől ódzkodó Brayden átkarolt, állát a fejem búbjára támasztva eggyé olvasztja árnyékunkat.
Milyen szép pár! –gondolhatná a szerencsétlen, akit erre a környékre vet a balsors. Milyen megkapó, ahogy a magasabb férfi magához vonja az apróbb, törékenyebb nőt, aki reszket a feltámadó októberi szélben. Hát még ezekben a vészterhes, borús időkben is léteznek olyan emberi és megismételhetetlen érzelmek, mint a gondoskodás, féltés, szerelem… sziklának, kőpillérnek látszanak ők ebben a széthulló, bizonytalan jelenkorban, ahol egy elejtett szó gyalázatot, egy rossz mozdulat halált jelent, és mégis, az Új nem fog az olyan egyetemes és ősi erőkön, mint a Szeretet. A pillanat meglopójának szívét talán forró remény járná át, és csendes léptekkel indulna tovább, magára hagyva a jövő letéteményeseit, hogy pár sarokkal arrébb egy villanó pálcájú alaknak essen áldozatul, aki nem csak keservesen összekuporgatott vagyonától, emlékeitől, életétől, de a sír nyugalmától is képes lenne meglopni őt.
Karmokat érzek, ahogy a másik, az erősebb Bestiája a vállamba mar, hogy előcsalogassa a sajátomat. Egyre vadabbul ráz a remegés, a pórusaimon át küzdi magát erre a síkra, egy a hús börtönéből előtört vérfarkas felszabadultságával üvölt fel az előtűnő csillagokra, hogy aztán az ismeretlen falkatárshoz dörgölőzzön. A két akarat össze- összevegyül, ízlelgetik egymást, legdrágább prémeknél is puhább szőrük eggyé olvad pár örökkévalóságnak tűnő pillanatra.
Ahogy magához húz, tiltakozón felemelt jobbom az én megkísértő Mephistóm szívére kerül. Súlyos, ütemes lüktetést érzek, nehezet, monumentálisat, akárha Lully barokk trombitái zengnék szimfóniájukat a mellkas rejtekén.
Futom kellett volna, menekülni, szaladni amíg a lábam bírja, de nem tettem. Abban a szokatlan, váratlan közelségben otthon éreztem magam. Teljes súlyommal nekidőltem és hagytam, hogy elragadjon ami csak akar, ameddig csak akar. Mintha apró, lázas gyermek lennék, akit rémálmából ocsúdva erős atyai karok zárnak maguk közé, hogy megnyugtassák, csitítsák, elringassák. Óvják.
Ez a kiismerhetetlen, vadóc román lélek nem ítélkezett, nem kérdezett, nem akart megváltoztatni, nem akart megjavítani. Olyan volt most, mint Alaster, mikor vad és viharos, mediterrán lekelnek idegen és ijesztő angol estéken a húgait nyugtatgatta.
Ajkaimat az ádámcsutkájának szegezem, és szinte érzékelhetetlen csókkal illetem, miközben legszívesebben átharapnám a Bestia unszolására. Tőlem merőben szokatlan módon nincs a mozdulatban semmi erotika; csodálat és hódolat megnyilvánulása ez, a Tanító előtt, alázaté, ahogy az öreg kontinens uralkodói csókoltak kezet pápák sorának.

Hogyan is lehetne tisztátalan, ami bennem lakik? Az azték papok konkvisztádorok ezreinek a szívét ajánlották isteneiknek, és hitük megerősödését érezték, ahogy kitépték börtönéből a holtan is dobogó szívet. Vagy Alboin langobard király, mikor ivókupát készíttetett legyőzött ellene koponyájából, ő sem érzett szégyent, pusztán uralma legitimalizálásának jóleső melegét. Hogy lehetne rossz az, ami ilyen ősi, ilyen erős, idősebb őseink silány elődeinél is?

- Igen... -nyögte a Démon- ölelj magadhoz, fogadd el ÖNMAGADAT végre…

Olyan mélyre ereszkedtem, hogy csak késve veszem észre a duruzsolást a fülemben. Ha az imént savat, most mézet csepegtet a fülembe, forte és pianissimo váltja egymást a bensőséges szerenádban.

Vágyom… ó igen, nagyon is vágyom valamire… Valakire… szőke fürtök azok ott a homályban?

Elenged, elhúzódik, hideg ujjak karistolják végig a karom, hogy azt hiszem, menten felszakad a bőr a karmok nyomán.
Karjai újra összefonódnak háta mögött, a tökéletes tartás visszaáll, a Szörnyetege sehol. Alszik talán újra, hogy tartalékolja erejét a mai táncmulatságra?
Igen, tánc ez –sugárzik sötéten ragyogó zsarátnok-szemeiből- haláltánc, a legkomiszabb fajta, mit Villon oly sokáig csiszolt álmatlan éjszakákon, a szabadulásra várva.
Középkori királytükrök fenséges uralkodója, úgy fest most, maga a megtestesült kellem és ellentmondás, fekete-fehér, mégis ragyogó alak. Groteszk marionett-bábu, fejedelem, őrült alkimista, aki most ezüsttálcán kínálja nekem a megoldást, csak ki kell nyúlnom érte.
- Igen… -suttogom, kezem mégis tétován emelem ajkaim elé, mintha tétovázni látszanék.

Tudod, mit kell tenned –duruzsol a Démon- hisz én is csak azt akarom, ami a legjobb Neked… NEKÜNK…

Immáron sokadszorra is a férfi elé lépek. Felnézek rá, arcát két kezem közé fogom. Remény van bennem, hogy társra találok, önnön meghasonlottságom testvérére, akinek titkos tudás van birtokában.
- Segíts nekem, Brayden, segíts összevegyíteni a kettőt, hogy valami szebb, valami JOBB születhessen az anyagok egyesüléséből… valami tökéletes.


Elkárhozom.

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|

A kialvatlan éjjelek, a meg nem értettség, a sötét múlt terhei mélyre rántották szeme alatt a bőrt. Látszott a fiatal, és rendkívül sekély szarkalábak vonulatain, hogy nincsen aki megtartaná a súlyos karikákat, mindent önerőből kell csinálnia. A magány a lélek rozsdája, még akkor is, ha a személy egy életen át sem mutat szükséget másokra. Társaivá váltak a táskák, amiket folyamatosan töltöttek meg az évek ködszerű emlékekkel. És most végre, valami apró megelégedés is került bele. Mint építész, felhőkarcolója tetejéről, úgy tekintett maga elé. Nem fókuszált, nem látott igazán semmit, ami manifesztálódott volna a fizikai világba. A múltat nézi, a ki nem mondott szavakat, meg nem történt eseteket. A feltételes módok világán nyugszik a tényleges, hisz ki mondja, hogy valóban az az igazság, amit itt találhatunk? Pusztán kizárásos alapon nem marad más hely, ahol keresni lehet. Egyszer majd kizárjuk ezt is, ki a tudatunkból, az igazság mellé. Érezte, ahogy a perpetuum mobile tudatos jelet ad, biztatja a folytatásra. Csodálta az egyszerű nyom mögötti bonyolult összefüggéseket. Vajon milyen gyönyörű rendszer lapulhat  meg e mögött, hisz milyen tökéletes szerkesztésre van szükség, hogy a dolgok több tízezer év után ehhez az egy pillanathoz vezessenek. Ahhoz a csöndes simításhoz, mikor a nyelv tudatosan mártott bele magát a fertőbe, megpecsételve, elfogadva az elkerülhetetlen jövőt.
Aztán magára hagyta, a nőt. Hátralépett, vissza a bizonytalanságba, hogy a fullasztó ködből nézze végig a kétségek közti kecses ingadozást. Nem ijedt meg, rándultak össze szervei, mikor jobban kilengett egyik, vagy másik irányba a lélek, hisz érezte, látta, tudta a dolgok folyását, hogy miképpen következnek a dolgok. Ő lesz a leghatalmasabb Messiás, és az egyetlen igazi. Sötét golyóbizseiben összesűrűsödtek a bejezett, elkezdett és elkezdetlen másodpercek. Mindenki tudja, mindenki érzi, hogy "van valami tömény erőszak a várakozásban"¹. Az erek, mint veszedelmes villámok lenyomatai a retinán éjjeli vihar sötétjén. A legnagyobb örömlányok is a természettől tanultak. Sokat mutatni rövid időre, aztán eltűnni  hosszúra, majd megjelenni beljebb. Rutinosan csalogatva a kiéhezett kuncsaftot, hogy aztán váratlanul érje a halálos ütés.  

Ahogy arcát közre fogják az óvatos kezek, lassan tekint le. Egészen töredezett mozdulatokban bukik le a fej, hogy ma sokadszorra fürkéssze a zöld szempárokat. Habár, már nem fürkészés ez, megtalálta amit keresett, és kellően felforgatott mindent ahhoz, hogy a tetejére kerüljön az elrejtett kincs. Mint induló vonat nézett a szaladó utasra. Megtagadhatná, ellökhetné magától, hogy aztán teljesen magáénak tudhassa... a testét. Mert semmi mást nem kaphatna meg akkor, ha hangosat pöfékelve tovább állna. De így... lépcsőfokot látott, egy gyönyörűen megmunkált darabot, tele élettel, tele erővel ami minél magasabbra lökheti majd a továbblépéskor, hogy útja végén elérje Shannont. Hisz ki más ragyoghatna olyan magasan? Egyáltalán ki más ragyoghatna szemében?
Mámoros pillanat. Érezte ahogy a mosoly kikerekedik arcán, hogy süllyesztője legyen saját kis Faustjának. A rajta ragadt tenyerek, már-már izzasztóan melegek hideghez szokott testének, de még nem hámozza le őket. Türelmesen tartja, a furcsa helyzetet. Nem hajol közelebb, hogy a kinyújtott karokat meglazítsa. Nem tartozik semmivel a halálfalónak, és amúgy is szoknia kell, hogy immáron itt sem lettek egyenrangúak. A tanítás nincs ingyen, még ha egyesek fizetnének is azért, hogy káros eszméivel ne köpje tele a világot. De nem nekik van, nem miattuk él. Megszokta már,  hogy a régóta meddő anyaméhek kiutálják a friss termékenyt. Nem zavarja, hisz míg azok fogynak, egyedül csak ő képes a gyarapodásra. Szemeire lassan ejti rá a vékony héjak takaróját. Koppanva vágja el magát a világtól, hogy belső menekülésben rövid nyugodalomra leljen. Zavarja, idegesíti a kölnivizes, puha érintés, de még nem teheti, még egy kicsit ki kell bírnia, hogy az utolsó betű is helyére kerüljön az aláírásban.
- Mondd ki... - váltása nem éles, ahogy az erős szelek, hanem lágyan hullámzik akár a tenger, közben némán kényszeríti, a kontaktus tartására. Ha most elfordul, megcsúszik a keze elutasítja a segítséget, és nem lesz még egy alkalom. Tudják mindketten. - az örök vágyat és... - tudatos hatásszünetében nüansznyi változások futottak végig barázdáin, hogy aztán intonációjában is érződjenek az apró, de igazából behatárolhatatlan különbségek - tedd a pillanatnyit. - és ezzel tömören össze is foglalta azt, amiért cserébe eladta magát a spanyol teremtés, majd változatlan testtartással lassan hátralép...

_{1: idézet forrása - Spitzner Péter}

[testvére]

Brayden kolléga

Várok.
Pattanásig feszültek az idegek, dermedt vibrálásba merevedve hallgat, sikolt, megfeszül a kettétépett lélek szövete. Türelem telepedett rám, életemben először igazán türelmesen vártam valamire. A teremtés előtti csönd volt ez, mi végigbizsergette az univerzumot, mielőtt egy megmagyarázhatatlan és hatalmas erő anyaggá gyúrta az ősállapotok salakját, hogy az mérgező gázt vetéljen az újszülöttre.
Káoszkori krátereket látok magam előtt az ismerős, mégis távoli arcban, mélyükön obszidián-fényű titok csillog. Utánavetem magam, nem eresztem, bár menekülni akar.
Magány.
Ezt látom megkövesedve, szilárd héjként öleli a kérges üregeket, de ez ad nekik tartást is. Ahogy fény sem létezhet sötétség, gyűlölet szerelem, pusztulás teremtés nélkül. Bizonyosság ez, hogy a mégoly makacsul tagadó Embertelenség is emberi.
Az önámítás a legnagyobb vétek, amit elkövethetünk magunk ellen. Gyengeség apró, ám nem elhanyagolható jele, a tökéletesség fölött aratott diadalé.

„…Kész ellentéte annak, mit mutattál! -
Te kárhozott szent és tisztes gazember!
Ó, természet, mi dolgod a pokolban,
Hogy egy ily ördögi gonoszt a tiszta testnek
Gyorsan-múló mennyországába zártál? -
Kötöttek-e ily gyatra könyvet ily szép
Kötésbe? Ó, hogy élhet a csalárdság
E cifra kastélyban!”¹

A szurokszín ragyogó kőzet a sötétzöld ásványszilánkokba veszett, és mégsem. Nem rám tekintett, nem engem látott ez az ősi fajzat. Engem nézett, de áttekintett rajtam, túlmutatott ez a szempár és a setét sugarai. Elmerült valami dögletes mocsárba, ahol kedvére dagonyázhat.
Kedvtelve méreget ugyan, kedvére való az előkapart lehetőség, de már tovább szövi ragadós hálóját. Egy lassan a felszínre bukó, nyomorult mosoly születik most a tenyerem alatt. Mámor fénylik át a test korlátain.
Érzem, ahogy undorítja az emberi érintés, ahogy lassan, de biztosan őrlöm fel az önuralom katedrálisának támfalait. Végy el pár kulcsfontosságú hangot, és a futam összeomlik, a dallamszerkezet végérvényesen és menthetetlenül megroggyan. Az épületek alapjai engednek a gravitáció kérlelhetetlen törvényének, és évszázadok keserű verítékkel rakott munkája gyorsabban lesz az enyészeté, mint egy szempillantás.
Mégis tűri, hogy forró hőt szülő tagjaimat hűvös arcán nyugtassam.
Lecsukja fáradt, ürességtől kongó szemeit, visszamenekül a nyirkos tárlók otthonos mélyére.
Majd évezredek koptatta, gömbölyűre formált életelvvel örvendeztet meg.
Elhátrál, újra magára ölti tökéletessége köpönyegét, hogy eltitkolja az isteni matéria silányságát. Pontosan ettől lett számomra még inkább követhető, szerethető, elfogadható, tisztelhető.
Neki is van egy gyengéje, egy rabtartója, egy testvére. Egy vágya.

Mondd ki…

- Malfoy… Lucius Malfoy… -hangom lágy, ígéretekkel telített, gondos szeretőként simítja meg a szavakat, élettel tölti meg őket, majd a néma sikátorok közé veszik. Kezem lehanyatlik a rózsás ajkak elől, távolba révedő pupilláimmal hirtelen kapom el Braydent.
- Taníts meg használni a tehetségemet! KÉRLEK –ismer hozzá eléggé, hogy tudja, ez a szó a legritkábbak egyike, mélyen elzárva tartom a „köszönöm” és a „bocsánat” mellett.
Bizsergető, forró extázis kerítene hatalmába, ha nem volna egy sejtelem, egy aggodalom, ami határt szabna a Démon örömének.
- Várj… mit akarsz cserébe? –gyanakvó auror- ösztönöm kérdése ez, amelyiknek az életben maradást és a biztos kezemet köszönhettem.
Kissé leeresztett szempillafüggöny mögül sandítok Megkísértőmre. Tisztában van vele Ő is, hogy sakkjátszma ez, ahol minden eddigi a következő lépésen áll, avagy bukik meg.

Várok.

¹ William Shakespeare: Rómeó és Júlia (Kosztolányi Dezső fordítása)

[- Mi az a karodon, Emma?! - Ál-Sötét Jegy! Az Arckiállításnál csinálta Joe, a tetkós fickó. Vicces, nem?- NEM! Borzalmas! Szedd le!- Miért? Nincsen semmi humorod...]

A kinti sötétet a medimágus sátorban pislákoló-repkedő tündérek ellensúlyozzák, igen barátságos itt a hangulat, főleg, mivel egy kificamodott bokán és néhány törött lábujjon kívül csak egy orrvérzéses, meg egy sárkányláng általi sérülést regisztráltak, a többi a karneválozással járó elhanyagolható statisztika, mint a detox és a satöbbi. Már-már unalmas lenne idebent, ha nem lenne sok a látnivaló. Márpedig az akad bőven.
Egy-két pillanatig azt hiheti a laikus szemlélődő, hogy annak a fiatal nőnek a karján egy valód Sötét Jegy vigyorog, aki épp belép a sátorba, ám ezt a két szakavatott szempárt nem lehet megtéveszteni.
- Mi az a karodon, Emma?!
- Ál-Sötét Jegy! Az Arckiállításnál csinálta Joe, a tetkós fickó. Vicces, nem?
- NEM! Borzalmas! Szedd le!
- Miért? Nincsen semmi humorod...
Odakint még csak sötétedik, bár a polgármester már elkezdte a beszédét. Ide a nyüzsgés csak tompa morajként jut el.
A düh olyan, mint a szökőár előszele: egy mély rengés előzi meg az első hullámokat.

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|

Tisztában volt vele, hogy a pálcáját gyorsabban tudná kirántani, mint a nő. Hamarabb átkozhatna, minthogy az védekezni tudjon. A fizikai fölény is nála van. Gyors előrevetődés, a dús hajkoronába markolás, és nála az irányítás. Baljával hátulról szorosan átkarolná, hogy kezeivel ne tudja akadályozni a cselekményeket. Betérdelni a hajlatba, és nagy erővel ráesni a megfeszült hátra. Szinte hallja, ahogy fájdalmasan felnyög a nő, és formás kis száján meglepődve kúsznak ki az átkok. Látja, ahogy aggódva fordulnak feléjük a sátorból, és bizonytalanul siet valami hosszú ruhás nő, hátha tud segíteni. De nem tudna. Félelemmel távozna valami másik világba, sikoltásával tökéletes csapdát állítva a többieknek. Hatásosabb, mint valami zöld fénycsóva. Idegyűlnének esetlenül, figyelmetlenül a kíváncsiak. Talán szerencséseknek is mondhatóak, hisz kínzás nélkül halnának meg. Agya elvadult szögletei tartogatnák a brutalitást, az alatta fekvő nő számára. Sokszor csinált már ilyet nőkkel. Testüket kifeszítve  levágni a mellbimbókat, az ömlő vért pedig a szájukba vezetni. De itt még nem ért véget a művelet... ó csak a szolid kezdet...
Arcizmainak torzulását valami távoli hang akasztotta meg. Ismerős volt az orgánum, ami mágikus erővel hasította végig az utcákat. Mr. Mirol szavai a Sonorus szárnyán zengték be az apró falut. Afféle magányos acapella a grandiózus mű előtt. Valóban kár lenne már az első akkordokat elrontani. Kezdés egy oktávval mélyebben, zordabban? Gyilkos vigyorra húzódna szája, ha nem idegesítené még mindig Lilianne előző mondata. Lucius Malfoy Egy férfi... egy lenyalt hajú, gyáva féreg! Semmi különleges nincsen benne a pénzt leszámítva. Szinte émelyeg a gyomra, ahogy eszébe jut az a tökéletlenek között is selejt mágus. Sokszor fantáziált már arról, hogy élve végzi el rajta az Y-bemetszést. Eggyel kevesebb evolúciós zsákutca... Nem teheti... Voldemort megköti a kezét. A politika megköti a kezét.

- Hm... Idővel... egyelőre van fontosabb dolgunk is. - hangjában még ott csengett az előbbi indulat utolsó parazsa, de a hirtelen hátraarccal elaludt az is,  hogy egy új, nagyobb tűz kezdje falni a teret. Határozott léptekkel közelíti meg a növekvő sátrat. Néhány dolgozó karba tett kézzel álldogál az ajtóban, valószínűleg a beszélő felé néznek. A szavak nem jutnak el a halálfaló ingoványos elméjébe. Kvarkoknál kisebb részekre bomlanak már aurája előtt. Túl gyengék, túl semmitmondóak ahhoz, hogy fogást találjanak gyönyörűen beteg logikáján. Észrevétlenül nő a lépésszám, ahogy a termelődő adrenalin is intenzívebb mozgásra készteti szívét. Sötét szemei nem ragyogja vissza a fáklyákat, nem tükröződik benne  sápadtan a halovány táj. Fokozatosan veszi át az uralmat kalitkába zárt vadállata. Már hallótávolságon belül minden, és az ijedt képű ápolók talán megéreztek valamit a közelgő vészből. - Lilianne... - nem fordul hátra. Hangja fura színe akár hosszú körmök végighúzva egy régi palatáblán. Élesebb, mint a főtéren robbanó tűzijátékok. - Elégítsd ki a bestiát. - ahogy elhangzik a mondat nagy hirtelenséggel rántja elő pálcáját, amit már egy ideje finoman szorítanak hosszú ujjai. A haragos tiszafa öröme végigfut Braydenen, aki a helyzetnek megfelelően cselekszik. Ha a falu látképétől sápadt embereknek volt annyi lélekjelenlétük, hogy támadjanak, akkor egyértelműen védekezik, hogy aztán Cruciatus átkokkal kontrázzon, majd egy Diffindoval célozza a sátor vázát, remélve az magába roskadva a bennmaradtakra dől. 
- MEGDÖGLÖTÖK! - agya orgazmusként dolgozza fel, hogy bánthatott másokat, és ez a fajta túlvilági erő hajtja folyamatosan előre. Nincs Avada Kedavra, csak szörnyű, borzalmas, kibírhatatlan átkok...

[Úgy legyen]

Brayden kolléga

Agyának fogaskerekei olajozottan, egyre sebesebben kattognak, ahogy a dögkeselyű-ábrázatot eltorzítja a belső ritmus, a gépezet zaja. Hangja haragja árulója, ahogy türelemre int. Hirtelen fordul, sebesen, könyörtelen magabiztossággal suhan a gyógyítók felé, arcán ürességében is fenyegető kifejezés trónol. Mazochista néz így a frissen gyújtott gyertyára, megigézve az elkövetkező kínok kakofón mesterhangzatot ígérő gazdagságától. Újonnan feltámadt kíváncsisággal és bizalommal követem, szorosan a sarkában maradok, figyelve minden rezdülésére, ahogy a kismacska figyeli az öreg kandúrt, mikor az az egérrel játszik mielőtt ízekre szedné. Szemeim kárörvendő szikrákat szórnak a sátor előtt ácsorgó kuruzslókra; ők még nem tudják, miféle fenevad feni a fogait előttük. Rájuk.
Valami beteges, valami gonosz gomolyog elő abból a sötét figurából. Szinte érezhetően robban be az adrenalin az erekbe, hogy az én szívemet is vadabb vágtára bírja. Vihar előtti csönd volt ez, rezzenéstelen, feszültséggel teli; Randalór-szarv a pillanat, ami a hiányzó koccanásért könyörög, hogy lángba boríthassa a környéket.
Megbűvölve figyeltem, ahogy a ragadozó az első harapásra készül, mikor egy undok,  megdöbbentő  mondatot sodort felém a szél a máglyától.

-… megmutatja a világnak, és minden zsarnoknak, hogy nem félünk! Nincs, aki eltiporhatja a régi értékeket…

A smaragdszemek elkerekedtek a döbbenettől.
Hogy vetemedhet egy ilyen senkiházi ekkora arcátlanságra?! Mit merészel, mit képzelt magáról?! A hatalom a Nagyúr kezében van, a Miniszter Halálfaló, és mi, a hűséges közkatonák mindenhol ott vagyunk, mindenről tudunk… és ennek a nyomorult korcsnak van pofája szembeszegülni velünk?! Van képe ilyen égbekiáltó hazugságokat szajkózni, ennyire nyíltan szembeszállni Vele, akit még csak a nevén sem mernek nevezni? Aki 17 éven át kísértette őket a legelvetemültebb rémálmaikban? Akinek a puszta említésétől megfagyott a tisztátalan vér az erekben, és rettegve rezzentek össze?!
- Ezt nem úszhatja meg… -hangom fátyolos a feltámadt haragtól, a hitetlenkedéstől, hogy valaki ennyire ostoba legyen. A szavak ropognak a pergő, hajlékony hangokhoz szokott ajkakon, mintha rianás nyílna egy befagyott tó jegén.
Parázslott, izzott ez a harag, mintha a skandináv Völund szította volna, hogy tüzében szemrevaló foglalatot remekeljen a zsarnok-fiúk csontjainak, hogy a mestermunkát az apának nyújthassa át.  Tápláltam, gerjesztettem, dédelgettem a haragot a Démonnal közösen.

- Ál-Sötét Jegy! Az Arckiállításnál csinálta Joe, a tetkós fickó. Vicces, nem?
- Lilianne, elégítsd ki a bestiát.

Egy húr elpattant; a gát átszakadt; a falak leomlottak. Egyetlen, apró mondat és bíztatás kellett csak hozzá. Ez volt a szikra, az utolsó lökés, az utolsó csepp. A zár kinyílt és én messzire hajítottam a kulcsot, hogy a kezemet nyújtsam a kalicka lakójának.

Segíts nekem, és én hagyom, hogy kiszórakozd magad.

Úgy legyen –ragadja meg a felkínált balt a Démon, hogy azonnal magához ragadja a kezdeményezést.

Szemem hatalmas szikrát vet, és már nem egyedül én leselkedem a világra. A bezártság sokszorosára növelte a Démon erejét, amit most mind a fennhéjázó csürhének ajándékoz.
- Ezt nem kellett volna…- suttogom vészjóslón, ahogy a pálcáim előkúsznak a tokokból. A malachit-markolatok borzongva simulnak a kezembe, szinte fickándozik a cseresznye és a kőris. Egy intés, és máris egy hűvös bronzmaszk hűti  le forró orcáimat, ápol és eltakar. Ekkor szabadul el mellettem a Pokolfajzat bestiája is.
Ha a bámészkodók támadnak, védekezem, majd míg kísérőm az igazi kínnal ismerteti meg a férgeket, a Démonnal közösen lőjük az égre a Sötét Jegyet. A sikolyok elragadtatott sóhajt szakítanak ki belőlem; a lehunyt pillák mögött véresebbnél véresebb képek pörögnek. Miután a sátor magába roskad, odalépek, és egy Piroinito-val a bennmaradtakra gyújtom azt. A tűz éhesen nyeli a száraz, jól égő anyagot.  A karneválozók között kezd eluralkodni a pánik: itt is-ott is kiáltások harsannak, sikolyok szállnak a magasba, mikor észreveszik a Nagyúr jelét; olyan muzsika ez, amilyet egy Stradivarin sem lehetne megszólaltatni. Az összhangzatok teltek, borzalommal mérgezettek, mélyek. Körbefordulok, majd lassan, méltóságteljesen indulok meg az elszabadult máglya felé, útközben Expulso-k sorát zúdítva a sátrakra és egyéb tákolmányokra, hogy füstölgő romok jelöljék a Démon útját. Amennyiben Brayden nem követ, várakozva pillantok rá.

Vajon merre lehet a tűmester?

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|

Bogarában képregényként siklanak végig a történések. Kimerevített utolsó pillanatok tárják kezüket az ég felé, vagy éppen húzzák mellükhöz szánalmasan. Nincs szövegbuborék, semmi sem utal hangokra, mert azok már nem e világon születtek. Csak holtak kiáltanak így, hangjuk pedig átüti a mennyet és a poklot is. Szíve beteges kuncogásával egy ütembe vert. Torz vigyora kellemetlen utolsó érzésként égett bele a retinákba  (néha szó  szerint is). Válogatott a módszerekben, alig volt két olyan áldozat aki ugyanattól szenvedett. Éles vastárgyakat repített lábakba, kezekbe, tüdőkbe. Gondosan kerülve, hogy egyből meghaljanak a szerencsétlenek. Őrült egy menetben haladtak egyre közelebb a sátorhoz, még jobban megnyomorítva az apró sebesülésekben szenvedők életét, de ami még fontosabb: munkája végzésére képtelen medimágusokat teremtve. Túltengett benne az erő, a vágy arra, hogy kimutassa hatalmát, zsenialitását a romboláson keresztül. Szemei erősen előremeredtek, nyelvével pedig többször megnyalta ajkait, perverzen vágyakozva vérző testrészek, rózsaszín belsőségek látványa iránt. Nincsen rajta maszk, nincsen rajta kámzsa. Nem is törődik ezzel az üggyel egy darabig, hisz aki itt az események perifériáján látta az elnököt, az valószínűleg már semmi mást.
Fűtve az elszántságtól, amit nem feltétlen Voldemort iránti hűsége, sokkal inkább sérült lelkivilága váltott ki, fut barikádtól barikádhoz abba nem hagyva a váltakozó minőségű átkok szórását. Egy pillanatra azonban mégis megtorpan: egy széles fa mögül a kavargó égre tekint. Nem kell felnéznie ahhoz, hogy maga elé képzelje a sokat látott szimbólumot. Az emlékeket sikeresen felébresztette bal alkarja fájdalmas sajgása. Az égivel szinkronban tekergőzött rajta is a tintakígyó körbefonva a koponyát, rásziszegve Roxmorts ijedt népére. Brayden farkasszemet nézett a zöldes szellemképpel egy pillanatra, ami teljesen feltöltötte amúgy sem üres szervezetét. Új lendülettel lépett ki a széles növény mögül, hogy vékonnyá torzult hangon kiáltsa el magát:
- SÍRJATOOOK! SÍÍÍRJATOK CSAAK! - Megállíthatatlanul vetette tovább magát, hogy pironitiokkal gyújtson alá a még élőknek. Elbódította a pörkölt bőr, az égett szőr illata, és egy pillanatra a laborjában érezte magát a megnyugtató testek között. A kellemes illúziót azonban gyönyörű kiáltozások oszlatták szét, ami ismét hangos röhögésre késztette, hogy aztán a kigyulladt, összedőlt sátorra még újabb tűzcsóvákat küldjön teljesen értelmetlenül. Nem volt már nagyon munka ezen a környéken. Mozdulatlanul feküdtek a sárban emberek. Talán néhány még lélegzett, másokat már az ideg rángatott csak. Néhány orvos, néhány kisgyerek aki elesett a nagy futkározás közben, és csak sebtapaszért jött. A két halálfaló azonban megoldotta, hogy többet ne szenvedjenek ilyenektől, sőt egyáltalán semmitől. Legalábbis ezen a világon. Fokozatosan kezdték észrevenni, hogy ezzel a maroknyi emberrel már nem lehet szórakozni. Le kell ereszkedniük a faluba, ha részt akarnak venni az élvezetes mulatságban, ami szuvenír gyűjtésére is kiválóan alkalmas, ugyanis a zavarodott román férfi elhatározta, hogy két női holttestet beszerez a ma este során különböző okokból. Tekinthetjük akár születésnapi ajándékként is.
- Accio. - rajzol maga elé jeleket az izgatott tiszafavesszővel, mire kezében megjelenik eg rideg bronzmaszk. Rutinmozdulatokkal helyezi fel, hogy aztán matt fekete ruhája csuklyáját fejére hajtsa, felvéve ezzel a Nagyúr katonáinak uniformisát magára. Higgadt mozdulatokkal (mintha az előbb nem is ő tombolt volna) fordul a nőhöz - Azt mondták van feladatotok. Menjetek és végezzétek el. Innentől szétválunk... De még... - hát mégsem tűnt el maradéktalanul az őrült vadállat - mi még találkozunk veletek. - a rezzenéstelen fém mögött nyelvével újranedvesíti ajkait, majd szó nélkül elhoppannál, hogy aztán valahol a menekülő tömeg előtt jelenjen meg, tovább teljesítve Ura parancsát...

_{köszönöm a játékot, bocsánat a késésért és a minőségért.}