A Weasley Varázsvicc Vállalat sátra

[Artie „Tökmag” Bellefleur]

Artie „Tökmag” Bellefleur

• • • •

   Az ikrek sokat sejtetőn összenéznek, de egyelőre nem adják a thestrált a kisfiú alá – az összetegeződéshez még korán van, alig este nyolc. Talán majd ha a szöszke herceg kiállta mind a hétpróbás nyolckalandot...
   Úgy tűnik, mintha mellre szívná a becsmérlő feltételezést, ám minél bosszúsabb a bors, annál csípősebb hatást ér el. Nem is habozik soká; követi a Weasley fiúk instrukcióit, és beljebb fárad a sátor kénköves bugyraiba.
   - Szerinted tudja, mire vállalkozik? – súgja oda kérdését George a képmásához, hangjában jóval kevesebb aggodalommal, mint ahogy az illenék ilyen körülmények között.
   - Abszolút nem. De ha valaki a nyomdokainkba szándékszik lépni, vállalnia kell a kockázatot. Nagy felelősséggel jár, tudod, a reflektorfény, a személyi kultusz és a sok kölnit pössentő lány… Emlékszem ám, mikor egyszer az egész karodat adtad a sikerért – filozofál Fred is, tekintetével végigkövetve a buzgó rajongó minden mozzanatát. – Csak várjuk ki a végét.
   - Várjuk. Formára azért elmenne Weasleynek. Azok az integető fülek, mintha csak Percy bátyót látnám.

   A fiúcska minden bizonnyal a Griffendél Ház egy reményteljes tagja, legalábbis Fredék erre mérget vennének – mondjuk egy fiolányi Kamu Kanyarót a legutóbb piacra dobott Maximuláns szériabővítményekből –, az erre utaló jelek eltéveszthetetlenek. Merész és tettre kész természet, a mohó ostobaságot igazoló, ám épp az ebből nyert adrenalin-löketért sóvárgó, ifjú lélek… annyira griffendéles. Oh, a régi szép idők. Tehát a fiú rendre elvégzi a kapott utasításokat, és nem időzik holmi haditervek kiötlésével. Improvizál, és ez jó. Már majdhogynem nyakon csípi az ízbazárnál káráló, emberevő banya, de a srác még ezt az akadályt is viszonylag kreatívan oldja meg. Aztán visszaspurizik az ikrek elé, és haptákba vágja magát.
   - Hmm – summázza egyikük.
   - Elsőre nem rossz – bólint a másik is.
   - De ettől még nem hajt ki a babér a füled mögül.
   - Rendbontónak lenni kiváltság, nem osztogatják minden sarki standon ezt a címet, fiacskám. Először is, áruld el becstelen neved!
   - Aztán – ismét összepillantanak a Weasleyk, s valami vad szomjúság csillan a szemükben – segíts be a pultnál.
   Azt hogy, hogy nem, nem teszik hozzá, hogy teljesen ingyen, és az ő közreműködésük nélkül. Legalább Minney, az eladó kisasszony örül majd a társaságnak.
   - Parancsolj, az egyenruhád – ránt elő Fred a pult mögül egy komplett leprikónjelmezt, melyet pár pálcasuhintással a kis bajkeverő méretére igazít. – Persze nem kényszer a trolltalp-tor.

[Fred „felülmúlhatatlan” Weasley]

Fred  „felülmúlhatatlan”  Weasley

• • • •

   Vigyorom, s szám szélei fülem végének alját súrolják. (De csak azért, mert a közepéig nem érnének el.) Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült teljesítenem a kapott küldetést, s így talán megkedvelnek majd a fiúk, illetve, hogy sikerült nekik bizonyítanom, bezony engem is tréfából és bajkeverésből faragtak. Az anyatermészet egy sorsra szánt minket, jobb, ha tudják. És ha majd nagy leszek, legalább olyan jó leszek, mint ők ketten. Tudom, tudom, hatalmas célok, de hát nem pont ezért dolgozok, most is?
   A dicséretet nem viszik túlzásba, de jól esik hallani, ezt a keveset is. Mintha szokták volna mondani, hogy „Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot le se szarja." Vagy nem így van? Ezt majd valahol meg kell néznem, nehogy alulműveltnek tűnjek Fredék szemében.
- Arthur Bellefleur vagyok. – válaszolok, amilyen gyorsan csak tudok, viszont a kérésükre hirtelenjében nem tudok mit mondani. A pultnál? Minek, hisz az a csaj tök jól el van egyedül is. Meg hát ők ezért vannak itt, nem? Jó, persze, megértem, hogy ilyen nagy személyiségek nem állnak be pultosnak, meg, ha olyan lebilincselő személyiségek kötik le őket, mint magam, akkor pláne nem, de ez akkor sem fair. Én, mint pultos? Hát normálisak ezek? Vagyis… nem, de épp ez a jó bennük.
   Fintorogva tekintek a gagyi jelmezre, s kifejezem kételkedésem.
- Nincs más, amit csinálhatnánk? Ez a pultozás tök uncsi lehet, semmi jó nincs benne. Meg a jelmez is tök gagyi. Ne értsetek félre, szívesen segítenék, habár szerintem tök bénán csinálnám, de én sokkal szívesebben tolnék ki másokkal. Jobb lenne, ha elkövetnénk néhány csínyt, nem? – igazándiból nem adok konkrét választ, de asszem’ le lehet vágni, hogy mennyire van kedvem pulthoz állni és kiszolgálni a többieket. Hát semennyire. Hisz azért jöttem ide hozzájuk, hogy szórakozzunk, meg, hogy megtanítsanak pár trükkre.
- Tényleg… - egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt, s kezeim egymást nyomkodják. - és tudnátok pár tippet, vagy jó tanácsot mondani, amiket alkalmazhatok a Roxfortban? – mert most már megoszthatnák velem, amit tudnak. Bizonyítottam, ezentúl nem kérdőjelezhetik meg tehetségem.

[Artie „Tökmag” Bellefleur]

Artie „Tökmag” Bellefleur

• • • •

   - Arthur Bellefleur. Arthur Bellefleur – visszhangozza Fred, mintha csak a sátor szegényes akusztikáját kívánná orvosolni. – Nos, kedves Arthur. Vagy legyen inkább Artie, ugye nem bánod? – ki bánja, ha bánja? – Artie, elmesélek neked egy rövid, de tanulságos történetet.
   Az ikreknek, akárha előre megbeszélték volna, úgy csengnek össze mozdulataik; ketten, kétfelől ragadják vállon a pöttöm fiúcskát, és kíméletes céltudatossággal kormányozzák a szedett-vedett raktárhelyiség hátsó régióiba.
   - Mikor egyetlen ikremmel bekerültünk a Roxfortba, mi is csak „az újabb Weasleyk” voltunk a sorban. Mit tudtak rólunk?
   - Csak amit láttak: vörös haj, szeplők, meg a szokásos. – Bólogat nagy helyeslőn George is, aztán mintegy vezényszóra, egyszerre nyomják le Artie-t egy háromlábú, alacsony székre. Igen félelmetes körülmények ezek egy fiatal varázsló számára, főleg, ha korábban sok mugliféle thrillert és akciófilmet nézett. Persze a fiúk mindezt nem tudhatják, hisz odahaza náluk nincs televízió.
   - Aztán megmutattuk nekik. Vége – rántja meg hetykén a vállát Fred, s olybá tűnik, a mese valóban a végéhez ért. A két Weasley úgy köröz Artie körül, akár a lecsapni készülő keselyűk. – Mi a tanulság?
   - Nos, kérhetsz segítséget – paskolgatja meg George a kölyök feje búbját, de minden barátságosság ellenére nem sok gondolkodási időt hagynak a vallatottnak. – Áh, inkább megmondom: mi is a legalján kezdtük. Bizony ám, öcsi.
   - Úgyhogy nagy trollság lenne rögtön a profik szintjén tetszelegni, egyet értesz, Artie?
   - Nincs más, amit csinálhatnál. Az ingyen tanács pedig nem jó tanács, úgyhogy fontold meg ezt még egyszer.
   Az ikrek a fiúcska feje fölött összekacsintanak egyszer, aztán úrias közönnyel maguk is helyet foglalnak egy-egy termetes hordó tetején. Csak a bölcs Merlin a megmondhatója, mi lötyög azokban a hordókban.

[Fred „felülmúlhatatlan” Weasley]

Fred  „felülmúlhatatlan”  Weasley

• • • •

- Nyugodtan. – nyugtázom tegezési szándékukat. Hát hogy a fenébe ne nyugtáznám. Szent Trollok! Hiszen ők Fred meg George Weasley! Úgy hívnak, ahogy csak akarnak! Aztán kezük vállaimhoz érnek. Hűűűű… szemeim hirtelen csillogni kezdenek, persze csak képletesen, de akkor is. HOZZÁM ÉRTEK!! Soha többet nem fürdök. És ezt a ruhát sem fogja kimosni senki. Ezt garantálom. Ez most már egy ereklye.
   Történetüket figyelmesen hallgatom. Minden szavukat jól magamba szívok, hogy aztán hitelesen elmesélhessem Dylannek az egészet, mert hát nem kérdés, mindenről tudnia kell. Tényleg… hol késik már az a gyerek? Talán az egész testét betetkózzák? Hűű, de király lenne! Vajon Fredéket érdekelné a tetkóm?
   Egy székre tolnak, és kicsit filmbe illő jelenet, ahogyan előttem mászkálnak, de tetszik. Igazándiból most mindent tudok értékelni, hiszen itt vannak ők! A példaképeim! Egész életemben erre a találkozóra vártam, és most itt vagyok velük! Tök jó, csak kár, hogy be akarnak rakni a pult mögé, hogy segítsek. Na majd én beszélek a fejükkel.
- Értettem. – válaszolom mosolyogva. – És köszönöm a segítséget. – pár pillanatig elnézem George vörös tincseit, majd Fred felé fordulok. – De ezeket én is tudtam. Mindent tudok rólatok. A példaképeim vagytok! – közlöm velük ragyogó mosollyal, majd nyughatatlanul mocorogni kezdek a széken.
- Én viszont inkább arra voltam kíváncsi, hogy léptetek a profik szintjére. Mert azt értem, hogy csináltatok egy csomó vicces dolgot, de azokat Hóborc is szokott, mégsem túl király, amit csinál. Biztos megvolt a trükkötök. Tuti volt valami… titkos hozzávalótok. – fogalmazok kicsit esetlenül. Mindegy, hiszen biztos értik mit akarok, így nem kezdek magyarázkodni. Ők meg örülhetnek, hogy ilyen lelkesen vallatom őket. Biztos sokan kíváncsiak rájuk, na de én vagyok az első számú rajongójuk. Ezt tuti díjazzák, és remélhetőleg nem manójelmezzel.
   Izgatottam dörzsölöm össze tenyerem, majd ujjaim egymásba gabalyodnak, ahogyan tekintetem egyik ikerről a másikra jártatom. Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok! Kár, hogy lassan sötétedik, Dylan még sehol, vagy csak nem vettem észre, és nekünk pedig meg lett hagyva, hogy sötétedés előtt érjünk vissza a kastélyba. De… egy kis késés még nem a világ. Elvégre a lehető legjobb emberekkel töltöm az időt.

[Artie „Tökmag” Bellefleur]

Artie „Tökmag” Bellefleur

• • • •

   Némi kétséggel tölti el ikreink szívét ennek az újszülött rendbontónak a buzgólkodása. Még hogy mindent tud róluk! A fiúk cinkosan összepillantanak hordóikról, s ennyi is elég ahhoz, hogy pontosan tudják, mire gondol e pillanatban a másik. Hát hogy a sajtszagú sárkányleheletbe tudhatna mindent róluk ez a parány, amikor néha napján még önmaguknak is meglepetéssel szolgál egy-egy merész ötletük avagy világmegváltó fejlesztéseik. Két ilyen elme zsenije örök titok a nyilvánosság előtt, tehát kézenfekvő gondolat, hogy Artie füllent. Vagy legalábbis erős túlzásokkal él. Egyszer bizony még hasznos tagja lesz a társadalom haszontalanjainak, de a mohóság még senkinek sem vált előnyére. És mindez a két Weasley furmányos agyán tökéletesen egyszerre fut át. Bizonyára sokat segítenének a fiúcskának, ha hangosan is megosztanák vele a tanulságot, de akkor eloroznák Artie elől a felfedezés célját és örömét.
   - Ezer köszönet, Artie fiam, fogalmad sincs róla, micsoda nagyszerű érzés példaképnek lenni – mondja talán Fred, miközben leszökken a hordójáról és lassan visszaténfereg a pult mögé.
   - De szorítunk neked, hogy mihamarabb megtapasztald te is – tódítja valószínűleg George, s ő is követi testvérét. Aztán a pultnál elmatat valamin, de mikor ismét Arthur felé fordul, már a kezében tart egy aprócska dobozt.
   - Viszont ha a profik szintjére akarsz lépni, akkor végig kell másznod a szamárlétrán. Te sem gondolod komolyan, hogy betérsz a sátrunkba, aztán egy kis hízelgés után a kezedbe nyomjuk a siker kulcsát, hogy azonnal a profik között mókázhass…
   - Épp a lényeg felett siklasz el. Talán ócska dumának tűnik, de az odavezető út az, ami profivá érlel. Gyakorlat nélkül csak egy lelkes rajongó maradsz, barátocskám. Egyébként melyik hülye adja ingyen a titkait?
   - És mivel te a kulcshoz vezető első lépést hárítottad el az előbb – Mr Weasley beszéd közben a köténykék és az eladásra váró holmik felé billenti a fejét –, így ezennel átadtunk minden tudást, melyet a választott utad végett kiérdemeltél. A többit magad kell megoldanod. De azért nem engedünk el üres kézzel.
   - Szent igaz. Ebben a dobozban egy üveg Fluxi Maximo nevű olaj van. Ez még csak a termékminta, de elhiheted, hogy nagyon hasznos lesz, ha egyszer olajra kellene lépned, de úgy tűnik, nincs menekvés a helyzetből. Nincs más dolgod vele, mint hogy valami szilárd felületre öntöd, és átcsúszol rajta, miközben a kívánt célállomást vizualizálod lelki szemeid előtt.
   - Tehát nagyjából úgy működik, mint a Hop-por, csak nem kell hozzá kandalló, és a Minisztérium sem tudja lekövetni a helyváltoztatást – Fred halkan megköszörüli a torkát, és suttogva folytatja – Valójában éppen ezért nem egészen legális a szer, de ez csak a kormány miatt van így. Reménykedjünk benne, hogy egyszer, ha naposabb idők járnak felettünk, a kis Fluxi is törvényes utakon folytathatja nagyszerű pályafutását. Addig pedig csak fű alatt áruljuk, de megnyugtatlak, horribilis összegért.
   - Úgyhogy becsüld meg jobban az ajándékunkat, mint a munkát. Most pedig kifelé a sátorból, ha nem segítesz, akkor legalább ne hátráltass! Gyerünk-gyerünk – csettintget szabad kezével George, hogy indulásra ösztönözze a fiút, s elhaladtában a kezébe nyomja a dobozkát.

   - Ez rendkívül szép gesztus volt tőlünk – sóhajtozik meghatottan Fred, mikor ismét maguk maradnak a sátor hátsó részében. Elégedetten figyeli, ahogy a szegény segédeladójuk készül összeroppanni a munka súlya alatt, majd kissé fáradtan keresztezi lábait egy sistergő fadoboz tetején.
   - Így van, Freddie, nem győzöm hangsúlyozni, hogy túl jók vagyunk. Ahh… meg tudnám szokni ezt a „munka” dolgot, vagy hogy is nevezik mások – folytatja George a székén hintázva, és henyén a szájába hajít egy fejetlen csokibékát.
   - Remélem, Artie fiacskánk lassanként felnő a küldetéshez. Végtére is nem akármilyen pályát választ az, aki a Weasley ikrek nyomdokaiba lép.

• • • •

köszönjük a játékot! (;

[Fred „felülmúlhatatlan” Weasley]

Fred  „felülmúlhatatlan”  Weasley

• • • •

   Csillogó szemem lelkesen jártatom a Weasley fivéreken, ahogyan felváltva beszélnek, ráadásul úgy, hogy egyikük sem tér el a témától, és úgy tűnik, mindketten tudják, miről regél épp a másik. Mintha egymás fejébe látnának, és ez nagyon szuper! Próbálom ellesni taktikájukat, hogy később Dylannel mi is kipróbáljuk. Igaz, már számtalanszor kíséreltük meg a dolgot, ám valahogy mindig máshol lyukadtunk ki, mint a másik, és ez kissé idegesítő volt, úgy mondjuk kétórányi kísérletezést követően. Naná, hogy csak úgy csüngök minden egyes szavukon.
   Annyira szuperek!
- Nem… - nem gondoltam. – mondanám, ám rögtön belém is fojtják a szót, úgy pörög a nyelvük, hogy csak na, még bólogatni is alig van időm. Hűűűű!
   Kicsit összehúzom szemeim, ahogyan a kiválasztott utamról beszélnek. Igazából hiába szeretem őket annyira, és hiába hiszek el nekik – majdnem – mindent, amit mondanak, őszintén kétlem, hogy az én utam a sikeremhez éppen azzal kezdődne, hogy manójelmezben árulom iskolatársaimnak a Weasley termékeket. Ez az ő sikerükhöz vezetne, nem az enyémhez. Más kérdés.
   Hű a annyát! Egy totálúj terméket adnak nekem méghozzá teljesen ingyen. Apám!
- Köszönöm! – hálálkodok nekik, hol egyikre, hol másikra pillantva, és elveszem a nyújtott dobozt, úgy markolom parányi ujjaim között, mintha az életem szállítanám egy… dobozba zárva. Mondjuk azért vicces hasonlat. Mindegy. Sosem akartam költő lenni.
- Még egyszer köszi, és sziasztok! – fordulok még félig hátra, intek is, ha idefigyelnek, majd a pultnál kibújva kilépek az utcára, tekintetem végigjáratom a bódé előtt nyüzsgő tengernyi embertömegen, s miután sikerül megállapítanom, hogy Dylannek se hamva se színe, futni kezdek, mint egy félőrült óriás, egyenesen a tetováló szalon felé.

Köszönöm a játékot!