Sárkánysimogató

A Roxmorts melletti domb oldalában, a karneváltól biztonságos távolságban egy szelídített sárkány tanyázik gondozóival. Az érdeklődők közvetlen közelről nézhetik meg ezt a legendás állatot (walesi zöldsárkány), és ha elég bátrak, akár meg is érinthetik!
Minden nap délután 4-kor egy rövid légibemutatót tartanak: a sárkány felrepül a magasba és bemutat pár mutatványt, például a Vronszkij-műbukást seprű nélkül, valamint visszapasszolja orrával a kvaffot a körülötte repkedőknek.

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|
|Délután négy óra|

Phff... Legszívesebben köpött volna egyet, hogy kifejezze undorodását, és mélységes egyet nem értését. Persze nem teheti, egyrészt mert mint fontos ember van jelen, túlzott eleganciája pedig amúgy is ellent mond efféle tettnek. Az egyik korláton könyököl, bőrkesztyűjével játszik néha: szorosabbra húzza, hadd vágjon húsába a drága anyag. Ki tudja milyen hangot adott ki, mikor aortája időközönként kitágult és összeesett. Ki emlékszik már ilyenekre? Kinek van ideje mostanában emlékezni? Első szavak, tettek, a nap amikor az ember elindul, megteszi apró, ügyetlen kis lépéseit a világ meghódítása felé. Persze a többséget a világ ejti rabul, és elbuknak próbálkozásaik során. Fátylat rá, nem sikerült, elfogadom, sőt inkább álszenten hirdetem, hogy én csinálom jól! Káros mentalitás, káros embereknek való.
Nem így Brayden aki tudja, aki érzi milyen lenyomatot hagy aurája maga mögött. Mi történik, mikor elsuhan gyerekek és boldog anyukák között. Egyfajta dementori erő cirkulál benne már harminc éve. Illetve pár óra híján harminc éve. A jeles napra nem is választhatott volna szebb megjelenést nem túl változatos színvilágú ruhatárából. Matt fekete dísztalár, matt fekete szövetkabát, matt fekete cipő, matt fekete kesztyű, matt fekete haj, szem és lélek. Az a kevés kontraszt amit arca és néha-néha elővillanó csuklója jelent tökéletesen elhanyagolható. Már csak egy csuklya kéne ahhoz, hogy hóhérrá váljon. A tudása minden bizonnyal meg van hozzá. Talán egy maszk is elegendő, egy hűvös bronzmaszk, ami nem csak a vonásokat és megjelenést teszi szilárddá, de a szembejövő is sóbálvánnya válik gyakran. Merevvé, ahogy egy sárkány pikkelye.
Szórakoztató ipar...
Némán, ajakmozgás nélkül formálja meg a szavakat. Azért érzi, hogy gömbölyödnek ki a magzati pózból, és repülnek tova elszakítva a hangszálakból kinyúlt köldökzsinórt. Hatalmas éljenzés, taps, ostorok, jutalomfalat, éljenzés, repülés, mutatvány, taps, ostor, taps, jutalomfalat, taps. Intenzívebben fut ki szájából a meleg lehelet a jelenet hatására, és állatokhoz hasonló morgást hallat. Micsoda szép állat, micsoda gyönyörű jószág. A véréből kiváló elixír lenne, körmeivel pedig jó néhány nekromágusnak szerezne örömöt. Szíve külföldre kerülne pálcakészítőkhöz, a köpőcsöve (mert így hívják a kemény, szarus tömlőt amin keresztül a tűz feláramlik) és hőzacskója (a tűz képzésének helye) a szeszfőzdébe. Kevesen tudják, hogy azért ilyen jó a lángnyelv whiskynk, mert a hagyományos módszert használják. Persze némi újítással. Az újítások mindig kellenek. A többi pedig mind-mind az ő laborjába. Kimélyítené a vak elítélt szemgödrét és a walesi zöld látószerveit műtené be. Szárnya tartósítva a gyűjteménybe, és a fel nem sorolt ezer meg ezer apró és hatalmas részeknek is lenne helye, ez biztos. Arca megenyhül egy kicsit az ábrándozásban. Ez kintről csak annyira érzékelhető, mint egy hegedű húrjainak lazulása. Laikusoknak ránézésre nincsen különbség, bezzeg egy szakértő már fogja a fejét, hogy mi lett a szegény hangszerrel.

Körbetekint. Zsebórája is előkerül. Gombnyomásra felpattan a szépen kifaragott ezüst előlap. A mágikus óra nem csak az időt jelezte, hanem, hogy be van-e zárva a műhely ajtaja, illetve, ha nem hányan vannak benn. Persze még  sosem történt baj, olyan biztosan van lezárva a munkálatok színhelye. Paranoiája még ennél is jobban megőrjítené, ha ez az apró kontrollja sem lenne meg. De most mégis átsiklott fölötte és az ütemesen kattogó mutatók erdejébe zuhant bele. Talán vár valakit? Kuncsaft? Tanítvány? Leszidni való semmire kellő? Barát? Kolléga? Mindenesetre nagyon, nagyon rosszul teszi, hogy megváratja az elnök urat. Már két perccel múlt négy óra...

[- 7. szint: Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya, Brit-Ír Kviddicsliga Központi Irodája, Nemzeti Köpkő Klub, Bizarr Találmányok Szabadalmi Hivatala]

Brayden kolléga
Délután négy előtt két perccel

A mozgó aranyketrec még a szokottnál is lassabbnak hatott. Persze, ha az ember késésben van, mindig kínosan lassan rág az idő vasfoga.
Bezzeg ha időben megkapom azokat az átokverte aktákat, most nem késnék el! –dohogtam magamban.
A lift megállt.
- 7. szint: Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya, Brit-Ír Kviddicsliga Központi Irodája, Nemzeti Köpkő Klub, Bizarr Találmányok Szabadalmi Hivatala
A rács kinyílt, és egy korosodó, őszes szakállú férfi lépett be, a szokásos házon belüli üzenetekkel együtt. A férfi arca mosolyra derült, ahogy rám nézett, de a pillantásom súlya hamar lelohasztotta a virágos jókedvét.
- Á, jó napot, Miss D’Alambert! Látom maga is végzett...khöm…
- Barnaby –egy biccentéssel jeleztem, hogy tudomásul vettem a jelenlétét, miközben lelki szemeim előtt éppen apró darabokra átkoztam szét. Így jobban belegondolva, lehet hogy mégsem a pillantásom súlya volt. Csak a kisugárzásom.
Az ajtórács becsukódott, és a felvonó újra mozgásba lendült. Már csak egy szint…
- 8. szint: átrium, Recepció, Biztonsági Őrszolgálat, Liftek, Mágikus Testvériség Kútja
- Öm…akkor viszlát… - hebegte Barnaby, ahogy ólmos lassúsággal kiterelte méretes pocakját az ajtón. Már csak egy ingerült morgást kapott válaszként.
Nem tudom, miért vezették be azt a rendszert, hogy a Parancsnokságról újabban nem lehet hoppanálni, de megőrülök tőle. Gyorsan kiléptem a kalickából, és már pördültem is meg.

Pukk!

Hűvös, késő őszi levegő simogatta meg az arcomat, akár egy gondoskodó szerető. Körülnéztem.
A képeslapra való Roxmorts elevenebb volt, mint bármikor az iskolai éveim alatt. Színes sátrak terpeszkedtek a falucska végén, mintha valaki pár pukkantós bonbont szórt volna szét véletlenül. Mindenfelé diákok szaladtak, nevettek, sírtak, kicsik és nagyok vegyesen. És legalább a felük korcs-keverék. Undorító.
Villanás.
A falu lángokban áll; sikolyok törik meg a csendet; kétségbeesés; pánik; átkok villanásának megnyugtatóan ismerős kavalkádja; valaki esdeklőn kiált kegyelemért, de én nem zavartatom magamat; Crucio!

Elég!

Behunyom a szemem, és hagyom hogy Celestia Maggica kontár dallamai a fülembe egyék magukat.
Reggel elmulasztottam felhajtani az elixírt, amit a sógornőm az érzelmeim megkötésére kísérletezett ki nekem, ráadásul az aktákat is későn kaptam meg… határozottan nem szeretném, ha ma  még jobban felbosszantanának. Valakinek még baja esik. Ökölbe szorítottam a kezemet: a két pálcatartó tok hűvös, megnyugtatóan szoros második bőrként simult az alkarjaimra. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem megnyugodni, már amennyire ez éppen előtört mediterrán temperamentumom  ellenében lehetséges.
Gyorsan ellenőriztem a megjelenésem: fekete, magas szárú csizma, fekete bőrkabátom alól elővillanó bordó nadrág, bordó sál. Örökké kócos, megszelídíthetetlen loknijaimat ma laza kontyba tűztem a tarkómon.
Remek, már csak az elnök urat kell megtalálnom. Találomra elindultam a sátrak között, és Merlin végre rám mosolygott: a sárkány-kennel előtt egy ismerős figura matatott épp a zsebében.
Brayden Minticz, talpig feketében.

Villanás.

Kezem a dús, erősszálú fekete hajba túr, miközben úgy simulok hozzá, mintha az életemet félteném. Ajkam az övére tapad, és egyre erőszakosabban követeli a jól megérdemelt és áhított csókot. Keze lefelé halad a hátamon, majd megáll a csípőmön és erősen magához húz. Megmarkolom Zordó- fekete haját, és hátrahajtom a fejét, ajkam lassan a torka kényeztetésébe kezd, majd egy erős harapás vet véget a gyengédségnek. Vér serken a fogaim nyomán, íze borzongató extázissal árasztja el porcikáimat, az érzés fel-alá száguld bennem a fejem búbjától a talpamig…

Elég legyen, viselkedj vagy takarodj vissza a sötétbe!

Remegés fut végig a hátamon, miközben mélyen belül gúnyos kacagás visszhangzik.
Nem Brayden rémít meg, hanem a felismerés, hogy tépett lelkem borongós, titokzatos, zabolátlan és éjsötét, hét lakat alá zárt fele magára ismert benne, és boldogan a keblére ölelné.
Persze ez puszta vágy, lelki rokonság, hiszen az én szívemnek csak egy állandó lakója van… vajon a kis Draco tisztában van vele, mennyire hasonlít az apjára? Vajon merre járhat a Malfoy- család feje?
Már így is késésben vagyok –hessentem el a gondolatot- és az elnök úr nem az a varázsló, aki jól viseli, ha megváratják.
Kissé oldalról közelítem meg, nem akarok a háta mögé óvatlankodni.
Mikor már majdnem mellé értem, fojtottabb hangon szólalok meg, nehogy győzzön a paranoiája és pálcát rántson.

- Szégyen, hogy manapság mire nem vetemednek a szórakoztatás álcája alatt…

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|

Parfüm kúszik a jellegzetes állatszag közé. Persze a karikán átrepülő állatot bámulók közül nincs egy se akinek feltűnne az apró változás, ami bukfencre késztette a lég stagnáló elemeit is. A láthatatlan felhők csápokként kúsztak orrába, és egy pillanatra valami gusztustalan pipacsokkal és egyéb mákfélékkel teli mező képével tompították a receptorokat. Efféle légáramlatok jelezték, hogy egy újabb jövevény fogja gazdagítani az agymosottan ámuldozó túl színes, túl vidám tömeget. Ösztönösen hátrafordulna, hogy egy szúrós pillantásra keresztre feszítse az újabb barmot, ha a kopogós sarkak nem torpantak volna meg a közvetlen közelében. A kombinálás elindult rögtön: pálcát ránt, megfordul, gyorsan átkoz, kábít, társas hoppanálást hajt végre és kifaggatja a szerencsétlent aki az életére próbált törni. Persze ezek a higgadt tervek már akkor szublimáltak, mikor még szemében felizzhatott volna a világ iránti gyűlölet. A hangból rögtön tudta, hogy az ideiglenes társa érkezett meg. Válaszolni azonban nem akart.
Csöndben, és moccanás nélkül nézett előre, bogarával fikarcnyit sem mozdulva a megállásra képtelen walesi zöldre, vagy a helytülő fekete foltra valahol a spektrum szélén. Hideg szél karcolta sziklákhoz hasonlatosan éles volt profilja. A  nem túlzottan kiugró arccsont vágni akart szinte. Az alacsonyan járó poros napfény átmenet nélküli tónust adott a kihegyesedés két oldalának, ezzel is mutatva ambivalens jellemét, ami figyelmeztetés nélkül bukhat át egyik oldalról a másikra. Habár nem a fehér színnel legszerencsésebb jellemezni egyik részét...

Háta mögött egymásba kapaszkodó kézfejeihez tartozó karok lassan megfeszültek, még egyenesebbé téve eddig is hibátlan tartását. Az apró mozdulatot egy törzs, és nyak forgatás követett. A közel félperces csendet még nem akarta megtörni. Mindenféle diszkrét dolgot mellőzve bokájától a kontya tetejéig végigsiklatta rezzenéstelen szemeit az érkezőn. Közömbössége nem változott, ahogy a teltebb, szemrevalóbb idomok töltötték ki a látóhatárt. A méregzöld szemekbe pár pillanatra sajátja kátrányából csöppentett pár cseppet, egy szúrós kontaktust követően. Amint feloldódott a csapok végén az idegen anyag, és eltakarta a pálcikák elől a világ fényforrásait, efféle gondolatok futhattak versenyt az idegeken: neheztelés, feldúltság, idegesség. Csoda, hogy mire nem képes egyetlen másodperc.
- Lilianne. - a vége felé emelkedő hangsúly és hangszín érzékelhető volt ugyan, de nem jelentős. Furcsa, érces hangja nehéz ingaként indult el egy kicsit, majd rögtön visszatért eredeti helyére, és pozíciójába. - Sárkányidomítók?... egyszerű bohócok - néhány csalódott arcú kisfiú, illetve haragos anyuka fordította a fekete bárány felé fejét. Nem sok eredménnyel. Felrémlett neki apja sebhelyes arca. A szesztől piros orra, és túlzottan vörös csarnokvize. Ostorcsapás szerű váltással helyezi másik sínbe gondolatait Nem érdekelte túlságosan, hogy az a halott szerencsétlen miképpen élt. - Egy sárkányt nem lehet teljesen megszelídíteni. Ki kell éheztetni, láncra verve, és hergelni. Egy hétnyi egyszerű munka.~Fog várni rám...~Mellesleg, remélem tudja, hogy kettőnknek egy jegye van a ma esti mulatságra. - nem hangsúlyoz ki semmit, nem halkít le hirtelen. Dörmögése úgyis elvegyül a csodálkozást kifejező, röptében alkotott értelmetlen szavak tömegében

[Villanás.]

Brayden kolléga

Nem rántott pálcát, ahogy meghallotta a hangom. Szép kezdet.
Vártam, hogy mikor teszi szóvá a késésemet, de meglepő és tőle szokatlan módon elmaradt a kérdőre vonás. Megjelenésem teljességgel hidegen hagyta, úgy meredt továbbra is a walesire, mintha ott se lennék. Nem vall jólneveltségre, de hát mit is várhatnék egy olyan nép fiától, amely oly messze tengeti napjait a civilizációtól...
Csak állok mellette, és egyre frusztráltabban bámulom ezt a pikkelyekkel gazdagon borított tökéletes ragadozót. A gyöngyházfényű tüskéktől a karma hegyéig ölésre teremtetett ez a lény.
Vajon van akkora tárló a Minisztériumban, amibe beférne?
Lefogadom, hogy Brayden fejében is az elsők között fordult meg a gondolat…
Pillantásom pillanatról pillanatra ingázott a szárnyaló, és a szép metszésű, de konokul kifejezéstelen arcú bestia között. Mindkettőt sajátos, a látszat ellenére árulkodóan borzongató aura lengi körbe. Körülvesz, majd áthömpölyög rajtam, bele a meleg, élettel teli vibrálásba a hátunk mögött. Légüres térként, megnyugtatóan hűvös burokként zár magába, és ez segít a felszín alá szorítani a bennem élő démont. Persze, akár csak a Felix Felicis hatása, a sikerélmény sem tartott sokáig.
A karja megfeszült, majd egy-egy mozdulattal kiengedte a felgyülemlett feszültséget a tagjaiból.
Türelmetlen mozdulattal a fülem mögé tűrtem pár elszabadult tincset, és kihívóan ingerült tekintetet vetettem alkalmi kísérőmre. A csend egyre nyúlt, majd végre-valahára megtörte a jól ismert, különös zengzetekben gazdag hang.

- Lilianne.

Egy szó, semmi több, ahogy szemérmetlenül végigmért, hideg, élettelen tekintete végigsiklott a testemen, majd egy szúrós pillantás után szeme visszatér a kiindulási helyzetbe. Ez az egyetlen szó képes volt rá, hogy az éppen összetoldozott önuralmam maradékát is az enyészetnek adja.
És a legjobban az dühített, hogy semmiféle hatással nem voltam rá. Barcelonában párbajokat vívtak értem, ő meg úgy bámul meg, mintha valami kóbor eb lennék!

Villanás.

Brayden a falnál áll, keze-lába erős kötelek szorításában nyugszik. Nem emeli fel a fejét, ahogy a tálcán kikészített eszközökért nyúlok. Az ő szikéi.
Nézz rám.
Semmi reakció, semmi érzelem, semmi kín.
Azt mondtam, nézz rám! –üvöltöm, ahogy az álla alá nyúlok, ujjaim satuként szorítják az állkapcsát. Rám emeli a tekintetét, mert már  nem tud máshová nézni.
A penge lassan megkezdi útját a szemgolyó felé…

Afuera! Takarodj!

- Sárkányidomítók?... egyszerű bohócok –a kijelentés úgy rombolta le a közelben álló gyerekek lelkes csodálatát, hogy szinte hallani lehetett az álmokból szőtt képzetek robajlását. A démon jóleső melegséggel hallgatta az anyukák rosszalló morgását.
- Egy sárkányt nem lehet teljesen megszelídíteni. Ki kell éheztetni, láncra verve, és hergelni. Egy hétnyi egyszerű munka.  –a tárgyilagosság a mélyen zengő, érces hangban számomra teljesen természetes volt.
- Mellesleg, remélem tudja, hogy kettőnknek egy jegye van a ma esti mulatságra.
- Naturalmente, sí –válaszolom önkéntelenül is második anyanyelvemen- Talán körbenézhetnénk egy kicsit. Mindenkinek előny, ha ismerős terepen mozog, estamos? -javaslatomat tudó mosoly kíséri.
 „Ismerd meg ellenségedet!”- csendül fel bennem kedvenc professzorom mottója. Az Akadémia büszke lehet rám.
Teszek két tétova lépést a bazársor felé, majd kérdő pillantást vetek a társamra. Megvárom, míg közelebb jön, majd halkan rákérdezek:
- Hányan vagyunk még itt?
Szemem szakavatottan kezd a sokaság felméréséhez, majd egy csapatnyi taknyoson állapodik meg, akik nevetve nézegetik egymás bal alkarját… ahol mi, az Igazak a Jegyet viseljük.

[Alex Qcross]

GO NOW AND RIDE THERE
WHERE DRAGONS FLY
~
Alex Qcross
valamint Mr. Minticz és Ms. D'Alambert

Mostanában a Rend leginkább önszerveződni kényszerül, talpraesett és egyáltalán élő, elfogadott vezető nélkül... Nem tudom, milyen lehetett régen, nem tudom, hogy működtek a dolgok régen. Most azt tudom, hogy ez a szűk kör, melyhez tartoznak az ismerősök, maximum az ismerősök ismerősei, olykor megszervez valamit, amiről előre lehet tudomásunk, ott vagyunk, vannak akik ezt csinálják,v annak akik mást... Az egészre soha senkinek nincs rálátása. Most is csak annyit tudunk, hogy az ünnepség vonzhat olyanokat is, akik nem karneválozni jönnek ide. Mayimum olyan felvonulást tartanának, mint pár éve a kviddicsdöntőn. Én is várhatónak tartom, hogy megismétlődik az eset, ezért bármennyire is ellenezte Daniel, eljöttem ma ide. Csak egy pár órár, ígértem neki.
Odalent akkora volt a tömeg, hogy egyáltalán nem vonzott, inkább a falu eldugottabb utcáin sétáltam végig, be-belesve a forgatagba, mintha innen bármi is látszott volna abból, ami a bazárok és sátrak között zajlik. Mivel Celestia Maggicca fellépése a színpadon legkevésbé se vonz (bár a Fortuna és a Herceget azért megnézném, hm, talán rá tudom majd venni Alexet egy kis kikapcsolódásra...), hamar kikerülöm az Örömtüzet is (te jó ég, mennyi virág...), utam a domboldal felé vezet, ahol nincs ugyan nagy tömeg, de onnan legalább belátható a terep.
- Áh, szia! - üdvözlöm Alexet, amikor elég közel érek. Már várt rám! Jellemző női tulajdonság a késlekedés, én ráadásul eleve nem vagyok az a borzasztóan pontos típus. Kivételesen talárban jöttem, nem akartam nagyon kilógni a sorból, bár ez egy szép rozsdabarna színű, mely felett szőke fürtjeim csak úgy tündökölnek. Legalábbis Daniel szerint. Tekintetem gyorsan végigfut a férfin, akinek a szakálla és a borostája mintha minden egyes alkalommal ugyanúgy nézne ki - igaz, még csak 2-3 alkalommal találkoztunk összesen, ezek közül kétszer azért, mert első körben kijött és ellátta a menedékházat mindenféle bűbájjal, második körben meg azért, hogy ezekről meséljen arra az esetre, ha valami gond lenne. Hát, nekem viszont a bűbájok sose voltak az erősségeim, úgyhogy nem nagyon akadt közös témán, én bólogattam, ő ráunt és elment.
- Arra gondoltam, nézzünk fel a sárkányokhoz - kezdek csacsogni, miközben megigazítom a talár alól kilógó, könyékig érő kesztyűm egy gombját. Nem teszem hozzá, hogy Billék valószínűleg ott lesznek, hisz nyilván tudja. Azon kívül úgyis repked a sárkányokkal 1-2 idióta, mintha csak kviddicsezni akarnának, hát nem árthat, ha kéznél vagyunk... Bár nyilván tudják, mit csinálnak.
Csevegnék tovább, ám hirtelen végigfut a hátamon a hideg. Felemelem a fejem, hogy jobban kilássak a süveg széles, lelógó karimája alól.
A két szembejövőből mintha áradna a... a fagyosság... Ez nem túl jó szó, de hirtelen nem találok jobbat. Pillantásunk egy pillanatra összeakad, egy olyan pillanatra, mikor talán más a jövőt sejti meg, és ezt látod a szemében, te viszont tanácstalanul nézed, tiltakozni akarsz de nem megy...
Aztán az egész elmúlik, mint egy varázslat, és bandukolunk is tovább felfelé a kaptatón. Hátrafordulok, hogy a furcsa páros eltűnt-e már, valamiért olyan rossz érzésem van...
- Milyen különös emberek fordulnak meg erre, nem? - kérdezem, mintha csak magamat akarnám nyugtatni. Igen, a varázsnépek közt szép számmal akadnak csodabogarak, nem újdonság...

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|
|és a túl kíváncsi ismeretlenek|

Egy nem kívánatos borzongás fut végig a hátán a spanyol szavak hallatán. A túl pörgő, túl simulékony, túl mediterrán nyelvről félhomály uralta, sötét cella jut eszébe. Rideg téglák, és szinte fagyos vasrácsok. 10 féllábfejnyi kő hosszú, és 5 ugyanilyen egység széles. A nagy részének le van törve a sarka, és az ujjnyi hézagban találni lehet néhány ízletes, de elég rágós ízeltlábút. Ablak? Nincs. Levegő? Az se nagyon. Amit belélegzel, az nem más, mint a dementorok bűzös lehelete. Nem bírta kinyújtani kezét, ha felállt. És hiába próbálta elméjét, testét edzésben tartani, mintha valamiféle konfúziós bűbájjal szándékosan összekötötték volna minden nap gondolatait. Képtelen volt a létezésre, képtelen volt a halálra. De már vége... Már nem kell többet vissza mennie oda. Hideg, távoli országból ideszökött szíve pattogós, és durva szláv nyelvek megszállottja. Sok mássalhangzóval, és a hangképzés határainak súrolásával. Mennyire is finom egy lengyel, vagy egy orosz beszéde, akár egy tökéletesen elkészített sült máj.
Az érzések késztette apró hullámzások hamar elfelejtett szellőként suhannak lefelé szeme aljától, egészen kiálló ádámcsutkájáig. Csak ezek az utolsó, nyugtató gondolatok, és a rövid időre beállt csend tudta ismét visszarázni vonásait a helyére. Nem néz oldalra, némán lépked. Távolba mered, mintha forrásban lévő tea rövid életű buborékjait vizsgálná. Köd, ökörnyál, sár, elegáns és egyszerű ruhák. Visszhangzó, trappoló gyerekléptek, kopogó tűsarkak, és nesztelen, gyanakvó férfiak. Egy görög varázslófestő jutott eszébe, akinek múltkor volt emlékkiállítása Londonban. Nem jegyezte meg a nevet, nem a személy miatt ment el a galériába. Miután fekete-lyuk szemei magába szívták a tájat, feje a göndör nő felé fordult. Nem változott sokat a Roxfort óta. Csak az arca nyúlt, és vesztette el babaszerű simaságát. Meg a szeme... az lett sokkal zavartabb, több lett benne a káosz. Egyenesen belenéz a furcsa zöldekbe, és nem engedve kitérést kezd bele az újabb válaszadásba.

- Talán eggyel többen, mint kéne. - A könnyen (félre)érthető utalást nem kívánja tovább ragozni, és egyelőre más birtokolt információt sem hajlandó megosztani. Ráérnek még, és amúgy is nagy a zsúfoltság egy összefüggő beszélgetés elkezdéséhez.
Fürkésző tekintete furcsa párosra lett figyelmes, és a úgy néz ki a páros is rájuk. Amennyire zordak, és feketék voltak ők, annyira színes és ragyogó a szőke hajú nő. Persze ez a fajta külső báj nem tudta lekötni Braydent. Sokkal inkább a veszélyt láttatta paranoiája a ráragadt barna pontokban. A kevésbé feltűnősködő férfire csak egy szánalommal teli pillantást juttatott. Karizmája unszimpatikussá, és becsülhetetlenné tették már első pillantásra. Társától inkább tartott, és legszívesebben egy gyors halálos átokkal tette volna üresebbé az utat és biztosabbá sorsát. Mielőtt elhaladtak volna egymás mellett megszakította a kapcsolatot és makacsul vizslatta újból a hömpölygő tömeget. Nem fordult hátra, vagy tette szóvá a történteket. Inkább némán, gondolkodva engedte, hogy teste felvéve az eddigi ritmust tovább lépkedjen a lejtős talajon a túl hangos árusok, és gyerekek felé. Kellő mennyiségű hallgatás után folytatta csak.
Vagy éppen hárommal is. - Minden szemhunyásnál felidézte a fiatal arcot, egészséges testet, ami feltétlenül ép, és erőtől duzzadó szervek tárháza. - Az árusok között szétnézhetnénk. - senki se volt a rövid szakaszon, ami a főtér és a sárkány kifutó között húzódott, így szabadon beszélgethettek, bár az éppen hallható tartományból itt sem volt hajlandó magasabb decibelszintre mozdítani hangerejét. - Állítólag a Weasley ikrekkel számolni kell, hogy mókázni akarnak, és a tömeg jó búvóhely akárki számára.

~o~Ms. Wakefield~o~

Zajosak. Undorítóak. Összenyomnak. Belém jönnek. Sokan vannak. Többen, mint én. Várjunk, én hányan vagyok? Egyedül, igen. Ők hányan vannak? Eszméletlenül sokan. Utálom a tömeget!
Nem elég, hogy lent van a diákság nyolcvan százaléka –Ami hozzá teszem elég idegesítő, pláne, hogy minden lépésemet látják, kis aljasak úgy is tudom, hogy az esést várjátok! – de még rengetegen eljöttek mindenfelől. Ezért utálom az ilyen karneválokat. A piac fellendítésen kívül semmi hasznuk. Állítólag az ember jól érzi magát, de nem tudom. Egyelőre teljesen átlagos a közérzetem és a hangulatom. Kicsit talán izgulok, de egyáltalán nem merném állítani, hogy jól érzem magamat.
Az örömtűznél a rengeteg virág inkább lehangol, mint sem feldob. De értem a gesztust. Szép. Sőt, gyönyörű. Jómagam is odamentem és varázsoltam egy csokor fehér nárciszt, amit szépen lehelyeztem. Oké, nem volt patyolat fehér, mint a többi, de hát a nárcisztól többet ne is várjunk. Márpedig úgy emlékszem Ashley szerette a nárciszt. Vagy az a thália volt? Abból van fehér? A nők hogy értenek ennyire a virágokhoz? Örök rejtély. Szívesen időztem volna tovább az örömtűznél, de mennem kellett. Utálok késni.
Menetközben felfigyeltem az első –és nagyvalószínűséggel egyetlen- sátorra, ami felkeltette a figyelmemet. A tudományok sátrában alapkísérletekkel szórakoztatták a tudatlanokat. Vicces volt látni, hogy egyes varázslók mekkora csodának vélik a homunculus alkotását. Nem vagyok egy nagy alkimista, de bármikor összedobok egy erre alkalmas transzmutációs kört. Nem álltam le sokat bámészkodni itt sem. Zavart a tudat miszerint lehet, hogy várnak rám. Érdekes, hogy ez a zavar órák előtt sosincs meg. A diákjaimnak szokásossá vált már az öt, tíz perces késéseim.

Nem vártak. Megérkeztem a megbeszélt találkahelyre, de szőke nőszemély még nem jelent meg. Hol késhet? Miért késik egyáltalán? Állítólag a nők mindig késnek. Miért jó a késés? Én miért szoktam késni? Nem tudom. Általában a tanáriban elkezdek egy gondolatmenetet, időben elindulok a terem felé, de a gondolat folytatódik, és valahogy belassulok a folyosón. Mire észbe kapok pedig már kések. Lehet, be kellene szereznem egy időnyerőt? Áh, ezekben a nehéz időkben úgysem adnának nekem. És ha import árut vennék? Ha egyáltalán beengedik azt az országba. Kényes kérdések, nagyon kényes kérdések.
És vajon Rubynak van időnyerője? Ha lenne, már itt lenne nem? Vagy lehet, hogy ezen az idősíkon még nincs itt? De akkor itt mikor jön meg? Egyáltalán én most az általam ismert idősíkon vagyok vagy már leváltam? Egy dimenzióváltást csak észrevettem volna, nem?

Sajnos a dimenzióváltás gondolatával nem tudtam tovább foglalkozni, ugyan is Ruby megérkezett. Időnyerővel, vagy a nélkül, de megjött. Azt hiszem. Köszönés képen elkövettem egy integetést. Kedves lány, ha jól emlékszem. Ha ez tényleg Ő! Biztos, hogy Ő az? Háború van, bárkit átverhetnek. Lehet kérdeznem, kéne tőle valami titkos információt. De én nem tudok olyanokat róla. Fenébe is, ezt a többiek olyan menőn csinálják. De mit tudnék tőle kérdezni? Gőzöm sincs. Majd időközben kitalálok valakit. Ha pedig nem Ő az, akkor… Mit csinálok? Nőket elvileg nem szabad bántani. De ez vajon vonatkozik a halálfalónőkre is? Őket mennyire lehet nőnek sorolni? A lány hirtelen kizökkentett gondolataimból és csak pár hosszú másodperc után sikerült felfognom a kérdését.
– Izé. Sárkányok. Oké, rendben. – mondtam zavarodottan és baktattam mellette. Utálom a sárkányokat. Igazság szerint utálom a legtöbb legendáslényt. Kivéve a billywiget. Azoknak a fura bogaraknak a csípésével mindig szórakoztunk Hollandiában. Vicces érzés a céltalan lebegés. Hollandiában sok vicces érzésben volt részem. Vajon azokat is meg kellene osztanom a diákjaimmal? Állítólag minden tudásomat át kell adnom nekik. Ez csak a tananyagot érintő témákra vonatkozik? De mondjuk, minden téma érint mindent, nem?

A szőke süveges lány ismét kizökkent. Furcsa emberek? - Hol? Tudod őöőö mágusok vagyunk. Mugli felfogással az is furcsának bizonyul, nem? – a kérdés akarva akaratlanul kibukott belőlem. Hiba. Most eláshatom magamat. Tapasztalataim szerint nem jó bizonyos gondolatmeneteimbe beavatni a környezetemben lévő embereket. Esetek többségében kínos vége szokott lenni. Ezt meg kell előznöm. De hogyan? Lehet, most kellene a titkos kérdés? Elvégre még mindig nem lehetek biztos a dolgomban. De mit kérdezzek tőle? Alig találkoztunk még ezen kívül szinte semmit nem tudok róla. Ja de igen, azt tudom, hogy Daniel menyasszonya. Lehet ezzel kapcsolatban kéne kérdeznem? Neem. Ha halálfaló az ilyennek úgy is utána járt. Valami Renddel kapcsolatos ügyről kéne. A hajléktalanszálló! Hát persze. Az titkos, arról nem tudhatnak a halálfalók. Azt hiszem.
– Ééés hogy üzemelnek a bűbájok? –

[- Nocsak, nocsak, egy szerelmeske párocska? Hát nem lent lenne a helyetek, édibédik?]

A délutáni mulatság estig tart, de tarthatna akármeddig, a sárkányokkal szórakozók és a veszélyes kviddicset űzők mintha észre se vennék az idő múlását. Egy idő után azonban a sárkányok is elfáradnak. A gondozóik elkezdik visszaterelni őket a barlangokba, ahol megfelelően ellátják és elaltatják őket. Mind le vannak láncolva, hogy minden biztonságos legyen.

Kicsivel később, mikor odalent véget érnek a fő műsorszámok, és kellő tömeg gyűlt össze, a polgármester megkezdi beszédét. Innen végignézve a falun az egész olyan szívet melengető, mint egy gyermekkori emlék. Lampionsorok lebegnek a bazársor felett, ide-oda kacskaringózva, akár egy angolna a vízen. A falu, bár tele van élettel, nyugodtnak és gondtalannak látszik.
Az örömtűz gyújtása az est fő műsorszáma, ám azok, akik idefent tartózkodnak ezekben a percekben, a sötétben gyanús mozgolódásra lehetnek figyelmesek.
Fekete felhőbe burkolózó alakok érkeznek a domboldalra. Nem egy, nem kettő, hanem legalább egy tucat. A közeli barlangokban elszállásolt sárkányok izgatottan zajonganak, csapkodnak szárnyaikkal, a gondozóik alig tudják megfékezni őket, pedig a buli még el se kezdődött igazán.

Alex és Ruby nem sokáig élvezhetik a tűzijátékot, hisz mindkettejük baljós előérzete bebizonyosodik.
Viszonyt a sötét csuklyás Halálfalók mintha nemigen vennének róluk tudomást. Mintha csótányokat uszítanának a falura, úgy indul el mindegyik egy adott irányba, lefelé a lejtőn, és csak egy áll meg, hogy szót emeljen a jelenlétük ellen.
- Nocsak, nocsak, egy szerelmeske párocska? Hát nem lent lenne a helyetek, édibédik?
Pálcájával úgy játszik, mintha nem lenne több egyszerű körömreszelőnél, ám a hegye végig kettejükre mutat.
Miközben odalent egyre több sikoly hangzik el, a két kulcsfontosságú Rend-tagot feltartják a dombtetőn.

Alexander Qcross

Alex kicsit mintha máshol járna gondolatban, legalábbis nem itt, az biztos. Vagy csak félbeszakítottam egy gondolatmenetet az érkezésemmel? Kissé bizonytalanul válaszol, és nekem felvillan az agyamban, hogy hm, tényleg, mintha legutóbb is ilyen különös arcot vágott volna! Enyhén összeráncolom a szemöldököm, de közben bizonytalan mosoly ül az arcomon, zavartságától kissé zavart leszek, és ezt enyhítendő többször is hátrasimítom a fülem mögé a hajam, igaz, az egészet lenyomja a divatos barna süveg.
Próbálok természetesen viselkedni, de Alex nagyon megnehezíti a dolgomat. Már emlékszem, miért lépett le olyan hamar a múltkor. Alighanem az idegeire mentem valamivel. Na de ez most nem fog megtörténni! Akkor is összeismerkedem és összebarátkozom vele, ha nem akarja. Nem nagyon tudom elviselni azt, amikor valaki nem kedvel, vagy nem érzi jól magát a társaságomban - ez valami defekt lehet a személyiségemben. Úgyhogy amint a furcsa pár elhalad mellettünk, és felteszem a kérdésemet, feszülten figyelek a válaszára. És elnevetem magam, ami amúgy nem meglepő, ha az ember egy karneválon van, de mégis kicsit felszabadulok tőle.
- De, igazad van - értek egyet jókedvűen, és azt hiszem, máris elértem csöppnyi haladást a projektemben. Mert hisz lehet, hogy dolgozni jöttünk ide, és azért, hogy többszáz ember és diák biztonságára ügyeljünk (persze a Minisztérium auroraival és a Karneválszervező Bizottság által felbérelt rendfelügyelőkkel együtt), attól még a jókedv nem tilos.
Mit sem sejtve Alexnek azon gondolatmenetéről, hogy én talán nem is én vagyok, hanem egy imposztor bújt nem túl formás testembe, először értetlenkedni kezdek a "titkos kérdés" hallatán.
- Milyen bűbájok? - kérdezek vissza, és megint kezdek zavarba jönni, mert olyan érzésem támad, mintha tudnom kéne valamiről, amiről nem tudok. De végül is megvilágosodom, és tényleg rájövök, hogy a Hajléktalanszálló biztonsági bűbájairól beszél. A válaszom mégis elég semmitmondó, Alexnek tehát alkalomadtán gyanús is lehet:
- Ja, a bűbájok! Igen, azokkal minden oké. Szuperül működnek. Tényleg.

Azt hiszem, ez a beszélgessünk jó nagyot Alex Qcrosszal projekt mégis csak befuccsolt. Minden kérdés erőltetettnek tűnt és minden téma elcsépeltnek, unalmasnak. Egy ideig néztük a sárkányokat, aztán őket aludni küldték, úgyhogy pár másik civillel együtt, akik rájöttek, milyen jó idefentről a kilátás, innen hallgattuk meg a polgármester beszédét, aztán pedig innen néztük az örömtűz-gyújtást. Csakhogy amint fellobbant a máglya, észre vettük a Halálfalókat gyülekezni a dombtetőn. Kicsit elfogott a félelem, és bátorságot gyűjtve ragadtam meg Alex karját, azonban mikor a sötét varázslók elindultak lefelé, hogy megtámadják a tömeget, feléledt bennem a jól ismert anyatigris, az egyetlen olyan dolog, ami miatt olykor mégis hasznos tagja tudok lenni a rendnek. Pálcámat magasba emelve kábítottam el egyet közülük, ezzel kivívva egy másik figyelmét, aki felénk tartott. Nos, nem tudta befejezni a mondandóját, mert úgy megijedtem, hogy egyenesen a szeme közé csináltam az átkommal, mire eldőlt, mint egy sóbálvány.
Ekkor történt a baleset, ami csak súlyosbította az egyébként is veszélyessé váló helyzetet. Az egyik sárkány elszabadult a barlangjából. Túlságosan izgatottá vált a támadás és a rengeteg ember miatt. A walesi zöld kievickélt a mélyedésből, és lerázta láncait, hogy aztán pár méterre a föld fölé emelkedve dühös sárkánytüzet okádjon - szerencsére nem a civilek, hanem a mérges hangyaként hemzsegő Halálfalók közé. Csakhogy túl közel voltunk hozzájuk, és a következő célpontja mi voltunk. Megrémültem, és dehoppanáltam a falu Fő terére, és hallottam, Alex ugyanígy tesz. Meg akartam fogni a karját, hogy együtt tűnjünk el és bukkanjunk fel, de eszembe jutott, hogy ha így teszünk, és két különböző irányba indulunk, mindketten amputoportálunk a végén és teljesen máshol kötünk ki. Úgyhogy mikor leértem a faluba, azonnal forogni kezdtem, Alexet keresve, de ő nem volt sehol. Bizonyára máshol látta jónak felbukkanni. Igaza is volt, mert a Fő téren félelmetes, kígyó formájú táltostűz tombolt, ami romba döntött házakat. Nem tudtam tovább keresni Alexet, nyomban egy tető alá rekedt fiúnak kellett segítenem...

Köszönöm a (az én hibámból sután sikerült) játékot!