Arckiállítás és Tetoválás

James Wolf pennájából

Hogy legyen mit hazavinni a Karneválról emlékbe, a Czikornyai & Patza könyvesbolt által készített hátterek előtt, illetve a kivágott lyukak helyére bedugott arccal is lehet fényképezkedni. A képeket egy órán belül előhívják a kívánt méretben, lehet kérni mozgó illetve mozdulatlan változatban is.
Az egyik háttér a Roxfortot ábrázolja, melynek ablakaiból kilógó, integető diákok feje helyére lehet bedugni a saját fejed. Van egy színváltós háttér a Házak címereivel, a kiválasztottat állítják be a fényképészek, vagy oda lehet állítani elé a Roxfort 4 alapítójának valamelyikét. A legnépszerűbb két tábla azonban Harry Pottert és Lord Voldemortot ábrázolja, mármint külön-külön. Lehet őket használni háttérként, vagy arcuk eltávolításával lyuktáblaként.

A tetoválás a hátterek mellett egy kis sátorban zajlik. Joe Cutter tetoválóművész hennával, de kérésre valódi tintával is dolgozik. A tetoválások mozognak! Legnépszerűbb tetkó az idén a villám alakú sebhely, illetve a Sötét Jegy karikatúrája, melyen a tekergő kígyó csomóba köti magát és fuldoklik.

Alec

Június óta most először vagyok a faluban és nagyon szeretném azt mondani, hogy hiányzott és borzasztóan elvarázsol a viszontlátás öröme, a karnevál meg aztán még kétszer annyira. Mi vagyok én, hogy ellenálljak annak a hihetetlen késztetésnek, ami úgy tűnik, hogy már mindenkit rabul ejtett?
Szentségtörő. A válasz egyértelmű, hiszen már hét óta itt ácsorgok és meg sem próbálok nem fintorogni. Ez valahogy nem az én napom, hiszen annak ellenére, hogy az órák elmaradtak, én már hajnalban fenn voltam - hála hihetetlen időérzékemnek. Rendben, ennyivel nem törhetnek le, sőt, még arról is majdnem meggyőztem magam, hogy egyenesen szerencsém van, hiszen végre teljesen üres lesz a prefektusi fürdő, így zavartalanul élvezhetem az összes előnyét - akár órák hosszán át. Elégedettségem épp addig tartott, amíg be nem léptem szentéllyé magasztalt helyiségbe, csak azért, hogy megpillanthassam azt a két, rendkívül cseles hatodéves griffendélest, akiknek sikerült megszerezniük a jelszót, hogy aztán pénteki kimenőjüket egy titkos-tiltott kis légyottal kezdhessék. Remek.
Ordibáltam velük egy sort, de ez még arra sem volt jó, hogy magamat lenyugtassam, arra pedig főleg nem, hogy kedvet csináljon egy hosszú és pihentető fürdőzéshez. Ezek után már tényleg nem tudtam mit mondani, mikor az egész társaság, akikkel, úgymond, jól kellett volna éreznem magam a nap és még az egész este folyamán is, kiegyezik abban, hogy feltétlenül meg kell látogatni a jósnőt. Mentségül pedig csak annyit tudnak felhozni, hogy kíváncsiak, hiszen lehet, hogy ott majd megkapják a választ a hatalmas jelentőségű kérdéseikre a jövővel kapcsolatban.
Még kiábrándítani sem volt kedvem őket.

Tessék, már hét-tizenkettő van, több, mint tíz egész perce nem csinálok semmit. Nem, ez így nem elég drámai, muszáj hozzátennem, hogy még csak semmiféle tervem sincsen, mert az biztos, hogy nem fogok elmenni jósoltatni magamnak, most már elvből sem tehetném meg...
Kicsit felvonom a szemöldökömet és végigmérem a kínálatot. Nem értem, egy könyvesbolt hogyan alázhatja meg magát annyira, hogy ilyen közönséges szórakozáshoz adja a nevét. Szerencse, hogy eddig sem volt túl nagy véleményem a Czikornyai & Patzáról, mert nem tenne túl jót, ha még inkább lehangolódnék.
Komolyan elgondolkozom rajta, hogy, ha még sokáig nem lesz mit csinálnom, egyszerűen fogom magam és ahelyett, hogy visszamennék a Roxfortba, ahogy minden, átlagosan korlátolt és fantáziátlan ember tenné, csináltatok magamnak valami tetoválást. Miért ne? Igaz, eddig nem jutott eszembe, de most már biztos vagyok benne, hogy minden vágyam egy, a karomon lángolva végigcikázó, indás és kellően kusza felirat, miszerint 'betyármerlin' vagyok. Esetleg a gerincem mellé kérek valami rosszult nyírt sövény típusú, nonfiguratív próbálkozást, lehetőleg abból a fajtából, amit egész életemben csodálhatok magamon.
Nem, ennyire azért én sem vagyok elkeseredve, bár lassan ideje lenne értékelhető társaságot szereznem, hiszen ez az a típusó rendezvény, amin a leginkább elememben vagyok, még akkor is, ha ebből az eddigi tapasztalataim levonnak valamennyit.
Nekitámaszkodom az egyik háttérképnek, remélve, hogy ezzel legalább részben ellehetetleníthetem a fotózkodókat és körbepillantok.

Cassius

*Az alkony aljasul zuhant a falura, hirtelen letaglózva mindenkit. A nép megdermedt egy pillanatra, reszkető orrok emelkedtek a magasba, mint félős menyétalkatrészek szagolgatták a hirtelen félelemízűvé vált levegőt, sokan arra gondoltak, menni kéne, vagy éppen, hogy ez már a vég, nincs hova menni, késő már, késő mindenhez... aztán felgyúltak a fények és az első vonyító hangok is felerősödtek mágikusan a színpad felől, kezdődött a karaoke. A gyengébb idegzetűek megnyugodtak, az erősebbek megfeszültek, már csak egy óra és máglyagyújtásig, ami egy olyan „most vagy soha” jelzés lehet majd. Majd. De most még korább van, félhomály, cserkészsésidő, Alec pedig a maga részéről sem a sötétben nem fél, se az árnyékoktól, ellenségei számolatlanok, így aztán egy se kerül elé abban a tíz-tizenöt kurta percben, ami alatt a délutáni találkozást, illetve a jósnő szavait emésztgetve újra átszeli a kirakodóvásárt, ügyesen hárítja az ajánlatokat, megemlítve, hogy ő jócskán olcsóbban is el tudná adná nekik ugyanazt, és mivel némelyek hajlékony, szinte doromboló hangjában kedvenc beszerzőjükre ismernek gyorsan visszakoznak és elkushadnak a sátorkáikba könnyebben becsapható ügyfeleket keresve, mert a kékséges pillantások nem őket tüntetik ki figyelmükkel. Nem, egészen újfajta varázst talált magának, ettől megigézetten lehúzódik, egészen oldalra, árnyékok között sompolyog előre, hátulról lopja be a szigorúan vicsorgó Voldemortformát, hanyagul és tekintet nélkül azokra, akik a félhomályban akarnak fényképezkedni a mesebeli rémalakkal, szélesen és magasan, nesztelenül és halkan átsuhan a fotós kameraképé. Mindezt csak azért, hogy a félreeső díszletnél olyannyira látványosan unatkozó ifjoncot a lehető legteljesebb anonimsággal lepje meg.*
-Egyedül, ezen a romantikus, vérgőzt ígérő estén?-*gúnyos, ironikus hangján kiérződik a játékos lesajnálás, némi kis utalgatás a hírhedten jó társasági érzékére a kölyöknek, akit így, félsötétben, szinte duzzogva inkább talál elveszettnek. De hát a látszat csal, ezt megmondta boldog, boldogtalan, bölcs, naív, szenvedélyes és szertelen. Mellélép, éppen csak annyira, hogy oldalról a profilja látszódjon, az arcára nem rajzolódnak gondolatok, tavaly óta kitelt, a szeme sem olyan beesett, a bőre egészségesebb színű, sötét haja is hosszabb valamivel, rakoncátlan hévvel tekereg hátra a füle mellett és le a kockás sálra, amit sötét kabátja fölé tekert. Zsebébe süllyesztett kezekkel, egyenesen áll, mozdulatlanságában elfojtott energiák sejlenek, ha nem volna olyan népszerű és zsúfolt ez a környék, aligha érné be ilyen üdvözléssel.*
-Üdv újra-*a fiúra néz, komoly, sötét tekintetében élet van, mély, eleven, aktív, örökmozgó élet, sóvárgás, kézzelfogható, zavarbaejtő, vetkőztető vágy. Félmosolyra rándul a szája.* -Mintázatra vársz? Nem így vagy már tökéletes?-*a hangja könnyed, a cseverészés a külvilágnak szól inkább, adni kell a látszatnak, mágusgyerekek között fontos a feddhetetlenség, roxfortos ismerősök előtt, még inkább meg kell adni a módját.* -Bár ezzel a helyszínválasztással-*pillant végig a varázslókkal telerajzott kicsiny téren.* -... szinte magadra írtad, hogy ÉRINTHETETLEN vagy.

Alec

Kicsit megborzongok, egy szélfuvallat próbálkozik a hajam tönkretételével és, bár esélye sincs célpontja ellen, mégis képes elég kellemetlenséget okozni ahhoz, hogy tovább rontsa a hangulatomat. Már visszakívánom a kellemes, nyári estéket, mikor egy szál pólóban üldögélhettem órák hosszat, kockázatok nélkül. Most nem engedhetek meg magamnak egy megfázást, egyébként is rangon alulinak tartom, de, mégis mit gondolnának rólam? Egyedül unatkozom, mialatt mindenki más szórakozik és miközben erről pletykálnának iskolaszerte, én, kivörösödött orral, hunyorogva illusztrálnám az egészet.
Inkább karba teszem a kezem, ezzel szorosabbra húzva fekete vászonkabátomat, ami legyen bármilyen elegáns, a hidegebb őszi estéken nem túl praktikus viselet. Toporogni azért nem fogok, nem vagyok bizonytalan elsőéves és nem is szeretnék annak látszani, így hát egy lehetőségem maradt, elindulni és társaságot keresni. Pontosabban kettő, akár nagyon céltudatosan is megindulhatnék valamelyik irányba, hogy aztán újabb és újabb köröket tegyek, amíg el nem kezdődik a tűzijáték. Természtesen az utóbbi nem játszik, most nincs túl nagy kedvem egyedül érezni magam.
Már épp sikerül elég lelkierőt összeszednem az induláshoz, mikor valaki úgy dönt, jó ötlet kicsit ráijeszteni egy gyanútlan bámészkodóra, ezzel teljesen kibillentve nyugodt merengésemből. Ha nem az a hang szólítana meg, amit alig néhány másodperc alatt sikeresen be tudok azonosítani, valószínűleg megpördültem volna és elvesztve az egyensúlyomat közröhej tárgyává válok. A szerencsémnek, vagy az említett hang kényszerű felejthetetlenségének köszönhetően azonban, csak hirtelen felkapom a fejemet és esetleg a tekintetemben is meglátszhat a kezdeti riadalom.
Erre aztán biztosan nem számítottam, meg sem fordult a fejemben, hogy pont itt fogunk találkozni. Hirtelen nem jut eszembe egyetlen elég jó válasz sem, pedig sokszor eljátszottam már magamban, hogy mit is fogok mondani, ha újra szembekerülünk egymással. A meglepetés ereje. Varázslatos.
- Épp indulni készültem - válaszolom anélkül, hogy felé fordulnék. Igyekszem minél hanyagabbnak látszani. - Bár, lehet, még maradok néhány percet, ha ezzel bearanyozhatom valaki estéjét. - Váratlan, kicsit talán tartok tőle, de legalább végre valami izgalom az örömtelen estében.
Rápillantok, gyorsan végigmérem, már amennyire így, sötétedéskor lehetséges. Ha nem ismerném, akár bizalomgerjesztőnek is mondanám. Végül csak biccentek. Nem igazán tudom, vajon mi is az az udvariassági fokozat, amihez tarthatnám magamat.
- Csak gondoltam jó ötlet lenne beszereznem egy Sötét Jegyet vagy hasonlót az alkaromra, úgy hallottam jól jön az ilyesmi mostanában. - Feltétlenül szükségesnek érzem megindokolni, miért is ácsorgok itt és egy ilyen nyilvánvaló, humortalan hazugsággal jó eséllyel ki is vághatom magam. - Más érdekeset eddig nem láttam erre, de még mindig jobb, mint az iskolában ücsörögni, az egyértelműen jobb időjárási viszonyok ellenére is. A kényszerű szórakozáshoz pedig sosem árt egy kis távolságtartás. De vajon, a diákokon kívül mi oka lehet bárkinek is idejönni?

Cassius

-Indulni?-*halkan, örömtelenül, de annál inkább sötéten nevet fel, mint aki már pusztán ezzel a visszakérdezéssel is megcáfolja az indulás tényét és gátakat gördít a megvalósítás elé.* -És mi lesz az éjszaka bearanyozásával? Ugye nem akarsz félmunkát végezni?-*a fejét lehajtva a fiúhoz duruzsol a képzett cselszövők nem minden nyomulástól és passzív agressziótól mentes hangján, elégedetten villan a szeme a mustrát tekintve, a végeredmény felől ugyanúgy nincs kétsége, mint ahogy Cassiusnak se lenne a külsejével kapcsolatban. Kilép mögüle, mellé, aztán hirtelen szembefordul vele, a tömeget kitakarja, de a kezeit nem veszi ki a zsebéből, anélkül is teljesen sakk-mattá válik a helyzet, de méghozzá milyen gyorsan. Lehalkítja a hangját, a paranoia teszi ezt, ami aztán felköti és vízbe öli magát a szavai hallatán.*
-Nem állna jól, és nem is életbiztosítás. Sőt. Leginkább nem életbiztosítás-*a másik fényképháttér felé int az állával, ahol a szökevény Harry Potter vigyorog még körpanorámában, keményen feszítve az igazi jófiú bőrében, ami akár a sajátja is lehet.* -Egy csinos kis hegecske jobban illene. Nem foglal nagy helyet, ráadásul mártírnak és hősnek egyszerre érezheted magad, jogos a nyafogás a sanyarú és igazságtalan sors miatt, de ha véletlenül sikerül leteperned valami igazán sötétet és gonoszat, akkor te leszel a hős-*fapofában jókora gyakorlata van, most azonban nem él vele, gátlástalan vigyorral szemléli a reakciót, ami neki most az attrakció az igazi. Felemeli a kezét, megfogja a fiú állát, végigsimít a csonton a hüvelykjével.* -Ez egy össznépi ünnepély. A diákok csak mellékesen kaptak kimenőt, gondolom-*mielőtt túlságosan is élvezhetné a helyzetét elengedi, a nyüzsgésre figyel, az élénkülő hangok felé fülel, új számba kezdenek a színpadon, varázslók érkeznek, szépen araszolnak a máglya felé, mintha attól, hogy közelebb állnak jobban láthatnák a lényeget, a magasba csapó lángokból felpattogó szikrákat, bár lehet, hogy csak az eleven meleget ígérő jelenleg még bosszantóan üres és mozdulatlan hasábfák vonzzák őket.*
-Mint fényre a molyok, úgy gyűltök ide és mint farkasok a vérre, úgy fognak idejönni azok is, akik aztán fenekestül felforgatják ezt az egészet, fogadsz velem?-*a kezét újra a zsebébe rejti, puha szövetkabátja léhán ígéri, hogy alatta meleg van, testmeleg őrző, édes, biztonságos meleg.* -Milyen az iskola foglyának lenni? Lenyűgöző lehet, bár nem tudom, így hirtelen hol hagytad a rajongóid-*körül se néz, a színpadiasságnak ilyen fokát azért nem adja meg. Iskola, rajongók, körítés, körbeudvarlás ez csak, hiszen voltaképpen ami érdekli, az nagyon is materiális, se a magas tudományokhoz nem köthető, se az emberi mélységekbe bukó „rajongáshoz”, de alkalmazkodva a fiú szabályaihoz, nem hasítja fel egyenesen a dolgot, nem vágja elé, nyersen az asztalra, hanem csendesen, játékosan, járja, táncolja körbe. Mintha sugallani akarná, nyugodjon meg, ne kapja fel a nyúlcipőt, ne meneküljön el, vissza a kastélyba, próbálja elcsalogatni, csapdába csalni, vagy egyszerűen csak valami groteszk násztáncot jár vele, aminek az értelmét egyedül Cassius tudná megfejteni, mert őt, Alecet csak a játék rész szórakoztatja belőle, nem törekszik a mélyebb megértésre.* -Mire tartogatod magad?

Alec

Különös emberrel van dolgom, bár ezt talán már fölösleges is kijelentenem, de sikerült valamivel közelebb kerülnöm furcsaságának mibenlétéhez, ezzel megfejtve egy kicsit játékunk szabályiból is. Értelmet adni, akár. Hiszen pontosan azokat a dolgokat mondja ki, arra kérdez rá, ami az én fejemben is megfordul, néha csak pár pillanattal marad le mögöttem. Mondhatnám azt is, hogy hasonlítunk, rokonlélek, de ennyire nem vagyok merész, mivel még közös pontokat is alig találok bennünk. Ettől függetlenül valaminek mégis kell lennie, ez talán olyasmi, amire még nincs szavunk, kifejezésünk se. Ez olyasféle kapcsolat, ami arra ösztönöz, hogy keresd a másik társaságát, annak ellenére, hogy még csak rokonszenvnek se neveznéd, amit érzel iránta. Emiatt írsz levelet az ismeretlennek, ahelyett, hogy értelmetlen bosszúkon törnéd a fejed, ezért beszélsz vele annyi mindenről, értelmes, értelmetlen dolgokról vagy egyszerűen csak tartod a kapcsolatot üres fecsegéssel.
- Már hős vagyok, nincs szükségem ilyen csúnya megkülönböztető jelre. Legyen szó bármiről is. – Végigsimítok az alkaromon, pedig szükségtelen, pontosan tudja, mire gondolok. Ezzel szemben én már kevésbé értem, ő mire is akar kijukadni. Hiszen mindig veszélyben vagyunk. A legszebb az benne, hogy akármilyen egyértelműen fogalmaz, sosem lehetek biztos benne, hogy csak rám akar-e ijeszteni, vagy mondjuk teljesen komolyan gondolja? Felém nyúl, én pedig hagyom, hogy megérintsen, még csak meg sem mozdulok. Ez is egy része lehet a kapcsolatunknak, ami könnyen lehet, hogy teljesen egyedi jelenség a világban – én képes vagyok ilyesmiket produkálni, kiváltani az emberekből. Azért jó lenne valahogy reagálni, de mire észbe kapok, a kéz eltűnik és visszasüllyedünk a közösnyös távolságtartásba. Illetve, inkább csak ő, rajtam még meglátszanak a majdnem jól leplezett zavar apró jelei. – Ha a diákok csak mellékszereplők, hogy lehet, hogy mégis messze ők vannak a legtöbben? Igaz, errefelé talán egy kicsit kevesebben, ami egyúttal a rajongóim hiányát is megmagyarázhatja. Meglepődnél, ha azt mondanám, most nincs is szükségem rájuk? Kicsit kiábrándítóak tudnak lenni, mikor tömegesen rohanják meg a jósdát. Én nagyon szeretek érettebbnek látszani. – Ezt még muszáj hozzátennem, különben félek, ő mondaná ki. Úgy megalázó lenne, így inkább önirónia, amit lehetetlen nem becsülni. A számító önirónia pedig besorolhatatlan.
- Nem szeretek fogadni. – A kezemet nyújtom, értse, ahogy akarja, mert én még nem döntöttem el, hogy megéri-e veszítenem bármiben is, vele szemben. Az egérutak rendkívül hasznosak tudnak lenni. – Bár... Nem úgy tűnik, mintha bármi is történne a közeljövőben. Így mondjuk nincs is mire tartogatnom magam, de ez már mellékes. Indulni lehet céltalanul is, mégha ez nem is szokásom, de az ilyesmit könnyű feladni a hirtelen jött társaság kedvéért. Másrészt, a bearanyozás ígéretét a világért se szegném meg, tehát...? Félsz kimondani, hogy szeretnél egy fotót a Potteres háttérrel? Ha nem, akkor sajnos nem tudom megérteni, mit is keresel pontosan ezen a helyen, hacsak nem követtél idáig. Vagy csak a közelgő veszély elől menekülsz? Kérlek, ne hagyj kétségek között. – Biztonságban érzem magam itt, emberekkel körülvéve, ezért ezt akár ideális helyszínnek is nevezhetjük a találkozásunkhoz. Nem egy rossz szempont.

Cassius

*Komoly, kéklő szemében pajkos, pajzán izzás, mintha valami vörös helyett kékséges zsarátnok világítana a tekintete mélyén. Megnyalja a száját, kiszárad ebben a szeles időben, de a mosolya sokkal kenetteljesebb.*
-Gondolod, hogy önmagadban elég hivalgó vagy?-*évődő halkan játszik a hangjával, a pillantásával végigkutatja a mozdulatait, megsimogatja vele az állát, megérintett, makacs vonalát, fényes, sötét haját. Kívülálló azt is mondhatná, gyönyörködik, csodál. Bármely ismerőse, ismeretlen, vagy valaki, akit csak egyszer is felrúgott egy gőzös kocsma mélyén azt állítaná, hogy méregeti a prédát, felméri az erőviszonyokat kiszámolja, keresi a helyet, ahova haraphat, ahol törékeny méregfogai nem törnek bele kecses áldozatába.*
-London viszonylag messze van, a közlekedés pedig nem biztonságos-*lebiggyeszti a száját, mosolyog.* -Meg egy karnevál kedvéért, akármennyire is teper a polgármester, nem tömörödnek ide józan gondolkodású, értelmes, felnőtt személyek. Gondolom az „érettebbek” az iskolában maradtak meghúzódva, tanulmányaik elmélyítésével, közelebbi kapcsolataik szoros testi közelségbe vonásával múlatni az időt-*könnyed gunyorossággal nyugtázza, hogy pontot szerzett, már csak a kontrára vár, a nemtelen, finom bosszúra, de nem is hagyja kibontakozni, a fiút, él a lehetőséggel, amit a kinyújtott kéz jelent, szemfényvesztő gyorsan csípi el, húzza magához, a kabátujjat már a másik kezével tolja hátrább, a hideg, csípősen friss levegő gátlástalanul kilibabőrösíti a hófehér bőrt, ettől mit se zavartatva lehajol, a fiú meleg csuklójának belső feléhez érinti a száját, mit sem zavartatva attól, hogy a félhomályban miképpen hat ez a mozdulat.*
-Úriember biztosra nem fogad, de én nem vagyok úr. Bármi történhet-*felpillant, leengedi a kezét, zsebétől kellemesen felmelegedett, hosszú ujjai között lassan simítja.* -Kétségeid vannak?-*félmosoly a száján, ránduló, kaján rosszindulat, falatnyi diadal, játékos öröm.* -Hízelgő, hogy ennyire csüggsz a szavaimon, nem is váratlak meg nagyon-*bizalmasan közelebb hajol, kénytelen el nem engedett kezét egészen magához vonni, a füléhez hajol. Komollyá árnyalja a hangját, ennek ellenére kiölhetetlen kis sóhajtás tanúsítja, hogy a bizalmas közelséget jobbra is használná vére szerint, mint holmi szemhályog tépkedésre.* -Sétáltam-*hangzik a velős, nagy titok első szava, a mellkasán feszülő kabátgombra simítja a finom, sohse dolgozott, tollforgatásra szakosodott ujjakat* -...aztán megláttalak, hátulról, persze és érzed... úgy rohantam, szaladtam, hogy el ne vétselek, hogy még most is majd kiszakad öreg tüdőm-*a puha hajtincsek közé szusszan, felnevet, halkan. Feszültség ennek ellenére marad a hangjában, testtartásában, ruganyos, menekülésre és támadásra egyaránt kész, kioldatlan energiákkal teli, agresszív, mozgékony. Érezni rajta a menni akarást, utál hátat fordítani a szerinte baljós sejtetű tömegnek, éppen ezért Cassiust is a sötét, az árnyék felé tereli, el a díszletektől, minden pillantástól, ami át és végigsiklik rajtuk.*

Alec

Sokan próbálnak és próbáltak már engem zavarba hozni, ehhez képest aránytalanul kevés embernek sikerült az ilyesmi. Ezek közül pedig csak egyedül az előttem álló jelenés lehet teljesen biztos ezen képességében. Hiszen most is, csak néz, bámul, méreget és ahelyett, hogy ezekhez a csodálóan, elismerően, jólesően szavakat társítanám, sokkal inkább érzem azt, hogy ezt valahogy számomra szokatlanul vészjóslóan képes tenni. Ami talán még rosszabbá teszi, én képtelen vagyok ezt figyelmen kívül hagyni. Nem tudom ugyanazokat a frázisokat felhasználi, ugyanazokhoz a sémákhoz igazodni és ezáltal eligazodni, nem, ez így nem egészen igaz, mert képes is vagyok rá, de a szavaim valahogy máshogy csengenek, idegenek, még számomra is. Hamisak. Pedig én ritkán szoktam hazudni, inkább csak az igazság fogalmát értelmezem tágan vagy bővítgetem, kedvem szerint. Ő viszont valamiért mindig, mindenbe bele tud zavarni, elrontja a színjátékaimat, amiket elvben el sem ronthatna, hiszen számomra már annyi minden valóság. Olyan, mintha a hús-vér lelkiismeretem, de nem csak a lelkiismeretem, annál több, az úgynevezett ’belső-hangom’ állna előttem. Nem csoda, ha egy kicsit meg vagyok illetődve, esetleg ijedve is.
- Csak azok bújnak el, akik egyébként is ezt tennék, viszont,  akiknek az ilyen karneválok valók... Szóval az infantiliseket nem lehet olyasmivel visszatartani, riogatni, mint háború és hasonlók. – Egy másodperc múlva már eszembe jut, hogy magamnak mondok ellent, de mindig az ellen érvelek, amit ő mond, teljesen mindegy mit is gondolok, csak semmiképp sem ismerhetem el az igazát. Rendkívül érett hozzáállás és ezt is csak neki köszönhetem. Nem voltam én ilyen. Észrevehetően formál, mégsem próbálok menekülni. Nem tudom, milyen szeretnék lenni és milyen lehetnék. Remélem, hogy az, ’aki kíváncsi, hamar megöregszik’-dolog csak mese. – Sajnos a Roxfortban túl sok az ilyen, nem is nagyon hiszem, hogy nyomós ok nélkül, bárki is a kastélyban maradt volna és nyomós ok alatt inkább a végtagvesztést értem. Azért ennyire könnyen nem lehet bebizonyítani, hogy buta kisfiú vagyok. Vagyis, ha jobban belegondolok, egyszerűen csak nem lehet bebizonyítani.
Meg se fordulna a fejemben, hogy ilyesmire vetemedne, főleg emberek között, azt hiszem, mindenre fel vagyok készülve vele kapcsolatban, hogy valamennyire már ki tudom számítani a következő lépését, de nem, ez még nagyon messze van. Amint túlteszem magamat a helyzet abszurditásán, elrántom a kezem, de a megütközve bámuláson kívül mást nem nagyon tudok tenni – egyelőre. Megfutamodni, de akár csak a hivatalos, és szigorúan hivatalos kézfogástól visszalépni, a gyávaság látszatát kelthetné. Az a kérdés, hogy elviselni mindent, amit a helyzetből adódóan engedélyezve érez magának, nem ugyan az-e. – Úriember, az már biztos nem. Ez csak azért megbocsájtható, mert nem rejted el, irántam érzett rajongásodat. Mégis, mintha gúnyosnak éreznélek, mintha nem is gondolnád komolyan, amit mondasz? Hát hogy lehet ez? – Túljátszott értetlenséggel, nagy mozdulatokkal, sok mindent el lehet érni. Egyrészt, sok mindent elrejt, másrészt, könnyen lehet vele haladni, távolodni, szinte észrevétlenül. Kár, hogy nem hiszem, hogy pont ő ne tudná, mikor, mivel, mennyivel tud el és megriasztani. Mindegy, már mindegy, csak nem fogom hagyni, hogy vigyázó tekintetek nélkül maradjak vele, most nem. – Úriember, úriember. Furcsa, hogy az urat tagadod csak, pedig én előbb kételkednék az emberben. Nem szoktam ilyesmire ragadtatni magam, de okot adsz rá. Lassan kezd az az érzésem lenni, hogy egyedül én látlak, de sajnos bármilyen megtisztelő is a képzeletem szüleményének lenni, nem hiszem, hogy bevallanád, ha így lenne.

Cassius

 -Szívem szép virága, szerintem azzal, hogy infantilisnek bélyegzed magad, be is bizonyítod, hogy csak egy buta kisfiú vagy, vagy éppen egy alamuszi macska, aki éppen alig várja, hogy jól megugrasszák-*ő éppen eléggé olyan hangulatban van, hogy szívesen megugrasztaná, de, mivel ahhoz nagy a népsűrűség, beéri annyival, hogy csak a kezei közül kifele ránduló fiúkezet ragadja meg erősebben, hosszú, nyújtott lépést tesz felé, ezzel hátrálásra kényszeríti, mivel amúgy is menekülésben volt a kölyök, így az ő mozgási erővonala mentén rásegít erre a motívumra, miközben a karjánál fogva pedig magához rántja, tekintet nélkül, hogy ez kifele milyen erőszakoskodásnak látszik, hiszen ha Cassius segítségért is kiáltana olyan közel vagy, robosztus, fenyegetően felvillanó aurával, hogy alighanem gyorsan a torkára tudná forrasztani a meggondolatlan sikolyt.*
-Arrête!-*csattan fel hirtelen, vehemens dühvel, kék szeme összeszűkül, amúgy is árnyékban van, sötét indulatok járnak benne násztáncot a homállyal, újabb lépéssel szorítja vissza a magához rántott fiút, ha nem ellenkezik sima, könnyed lépés ez, ha esetleg botorságra vetemednek, úgy hátratolódik, test ér testhez, közel sem kéjelgő simulással, erőteljesen lök rajta egyet.* -Szóvirágok, azt se érted mit mondasz-*rosszallás a tekintetében.* -Ellentmondásból nem lehet megélni, játszunk inkább mást-*düh parázslik a tekintetében, ennek a hangulata rányomja a bélyegét a mosolyára is, szűzlányokat óvja Merlin az ilyen mosolytól, de persze Cassiusra senki nem vigyáz, a félvéreket nem kedvelik az égiek sem, micsoda politikai gondolat, bizonyítás és mennyire, mennyire alkalmatlan helyen.*
-Ha csak te képzelsz... úgyakkor semmi félnivalóm sincs, hogy meglátnak, nem igaz?-*könnyedén forgatja a kezébe adott kétélű fegyvert, fél kézzel tartja csak fogva Cassiust, a másik kezével a fejéhez nyúl, hosszú hajába fog, erőszakos, igen, meglehetősen visszaél a testi fölényével és hatalmával, bár még talán most sincs késő pálcát dugni a bordái közé, mielőtt ez megtörténne némiképpen hátrahúzza azt a szép fejet, a feszült nyakhoz érint a száját, a füléhez hajol.* -A láthatatlanság tudatában bármire képes lennék, jobb, ha vigyázol az ilyen elhamarkodott kijelentésekkel-*a hangját most teljesen lehalkítja, alig hallani, inkább csak belül, megrezzenti a hallókészülékeket, aztán a belső ingerközpontokat*-...embertelenségek tömkelege lappang a tarsolyomban-*valami mozgolódást hall, megfeszült, mint valami állat, elengedi a fiút, félig hátrafordul, aztán újra a kék szemű kölyökre pillant. Zsebre vágja a kezeit, a vonásai gyorsan átrendeződnek, félmosoly húzza a szája szélét, derűre változik a pillanatnyi bosszúság, összehúzott szemöldökei kiengednek sima, szép vonallá rendeződnek, kicsit megereszkedik tartásban is.*
-De majd azt hiszem egy másik alkalommal. Most maradjunk a tárgynál, mit szeretnél, hogy bebizonyítsak neked? Csak bátran, bátran, nem riadok vissza a kihívásoktól sem, akármit, akárhogyan-*hátralép egyet, mintegy visszaengedi Cassiust a fényre, esetleg ad neki egy, egyetlen egy lehetőséget arra, hogy nekiiramodjon és elfusson, bár könnyedén utolérné, csak az a kérdés, hogy akarná-e űzni, noha ijesztgetni szívesen ijesztgeti, egy fogócska mégiscsak más játék.*

Alec

Akkor vagyok a legdühösebb, mikor tényleg igaza van. „Alig várja, hogy megugrasszák.” Ennyi, ennyi kellett, mert ezzel össze is lehet foglalni mindent, amit most érzek. Hiszen nem provokálnám, hanem elfutnék, segítségért kiáltanék, ha tényleg menni akarnék. Ezt már nem lehet a büszkeségre fogni, maradok és kész. Tudom, képes lennék addig ügyeskedni a hírekkel, facsargatni az igazságokat, amíg hősként nem tüntetném fel magam. Ennyire azért már bízhatok a saját tehetségemben.
- Olyan szimpatikusan tudsz jellemezni, megszakad a szívem, csak azt nem értem, hogy akkor mégis miért ragaszkodsz hozzám ennyire? – Csak fegyvereket adok a kezébe, tudom, hiszen én kerestem meg őt, mégis ő talál meg mindig engem, ezt nem lehet jobban megfogalmazni és, ha kimondanám, könnyen állíthat be még szerencsétlenebb kisfiúnak, ami a jelen helyzetben önmagában is művészet volna. – Éretlen, alamuszi? Egészen úgy hangzik, mintha nem tartanál méltónak magadhoz? Akkor valaminek hazugságnak kell lennie, nem? Vagy csak magadat becsülöd ennél is alább, így, hogy nem éppen kerülöd a társaságom?
Szeretek indulatokat kiváltani másokból, legyen az bármi, mert mégiscsak az én művem és erre büszkének kell lennem, de ezt az elképzelésemet is sikerül kétségbevonnia. Nem akarom látni, ahogy másodpercek alatt változik az arca, ahogy az izmai megfeszülnek és ahogy rámvillannak a szemei - az rosszabb az egésznél együttvéve. Én csendesen játszom, fű alatt, szigorúan elhallgatva minden egyérteműt. Miért kell ilyen otromba, tolakodó őszinteséggel kifejeznünk... magunkat? Ha viszont így állunk, miért nem teszek én is így? El kellene löknöm, szabadulni és felvenni a harcot, az lenne a helyes, de mégsem teszem. Lehet, hogy nincs is semmiféle harc, inkább ez, hiszen a másik lehetőség az egyszerű behódolás.
- Most nyilván meg kellene rémülnöm. Jaj. – Utálom, de pontosan ezt is teszem, nem tudok felkészülni rá, ezért kellőképp rémült vagyok, bár legalább már gyorsabban rendezem a vonásaimat. Igyekszem egy egyszerű fintorral tűrni, eltolni magamtól, de éppen csak annyira, hogy ne lehessen komolyan venni. Ha komolyan venne bajban lennék, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy ez vele sosem éri meg. – A teóriám még nem teljesen kidolgozott, de hidd el, rá fogok jönni, mi mozgat, hogyan is működsz. Csak ennyi, rájövök és megtanullak, utána pedig nem lesznek többé meglepetéseid. Utálom a meglepetéseket.
Félelmetesen gyorsan párolog el a dühe, kétséges, hogy egyáltalán létezett-e vagy folyamatosan ilyen, csak az álcáját dobja le néha? Még én sem tudok ennyire gyorsan váltani, ezért is jó, hogy a nagyjából és látszólagos közönyösséget választottam, abban nehéz tévedni, ha az ember elég jól uralja a döbbenet hullámait. Amint egy kis teret enged, felszegem a fejem, ösztönös mozdulat, bár nem sok reményem maradt, a hatását illetően. Ösztönösen ráznám is le magamról a kezeinek nyomát, mégsem teszem, még akkor sem, ha mosolyogva kevésbé lenne ijesztő jelenség. Nem az a típus vagyok, akinek az esetlenségén derülni szoktak.
- Tényleg, bármit? Igazán kíváncsi lennék, mivel bizonyítanád, hogy nem vagyok eléggé ellenfél neked? Mivel szolgáltam rá a lekezelésedre? Lenézel mindenkit és engem kicsit kevésbé vagy magadat a legjobban és csak engem emelsz fel? Melyiket választanád, ha nincs harmadik lehetőség? – Nem futamodok meg, kíváncsi vagyok, tényleg. Az emberek azok, akiket a legjobban szeretek, a legérdekesebbnek tartok, ezért mi okom is lenne menekülni, mikor valami különösbe és újba botlok? Amikor nem kell felesleges köröket futnom, csak megszerezhetem a tudást, amit annyira becsülök. A tudás, azt hiszem ez az. Ennek kell lennie.

Cassius

-Könnyen vagy ilyen bátor itt, nyílt színen, emberek között, a láthatóság védelmében-*a hangja elődorombol, de már csak távolról érintgeti a fiút. Nem nyúl hozzá, nem feszélyezi, nem tetézi azzal az egészet, hogy a bőrére simítsa a kezét, vágyát, nem rontja a saját hírét. Hja, bizony, nem csak hiúsági kérdés miatt kell erre figyelni, sőt, főleg nem hiúsági kérdés miatt, jövő és jelen létbiztonsága múlhat ezen a látszaton, paravánon, aminek a két oldaláról kerülgetik egymást. A jó szokások ellen való, hogy ledöntsék a falakat, ahogy a férfi kedve szerint való lenne. Túlságosan is a kedve szerint való lenne, lehet éppen ezért nem valósulhat meg.*
-Mindig van harmadik lehetőség. Miért gondolod, hogy lekezellek?-*finoman, elegánsan kérdezi. Sziklaszilárdan megáll, se nem hátrál, se nem közelít, minden egyes csapás és ellencsapás kiegyenlítődött rajta és benne, egyik fél se kap nagyobb teret. Se Cassius a meneküléshez, amihez már úgyis késő, se a varázslók tömege, akik az életüket múlatják ezen a felvonuláson. Kék szeme hidegen csillan a metsző szélben, de megnyugtató hangzású mosolya ellentmond ennek a hidegségnek. Hideg-meleg, forró-fagyos, kőmerev és macskásan puha egyszerre.*
-Tisztázzunk néhány apróságot, mint férfi a fiúval. Nem nézlek le, de magasan többet láttam és tapasztaltam, mint te. Nem vagy ellenség, még egoizmus terén se, pedig meg kell hagyni igencsak magas szinten műveled ezt a diszciplínát-*úgy válogatja a szavait, mintha egy igazi nemes tenné, még a francia akcentust is a nyelvére csalogatja, szép anyanyelvének fordulatai és hangzásai megszépítik a jellegtelen angolt.* -Hovatovább azt kell feltételeznem, hogy valami eltitkolt ikertestvéreddel tárgyaltam írásban nyárhosszt, pedig a stílus rád vallott. Ragaszkodnék hozzád? Meglehet. De ez nem ellenkezik se az alamuszisággal, se a tapasztalatlansággal. Tudod Cassius, szinte még gyerek vagy, kicsit elvakult, kicsit kapkodó, kicsit még formálódsz. Ez így normális ebben a korban-*pimaszul elvigyorodik, mivel másodszor kerül terítékre a kor téma, őt pedig éppen ma, éppen nem is olyan rég nézték sokkal kevesebbnek, mint amennyi és mint amennyinek érzi néha magát, amikor beborul érzelmileg és némi ital hatására, de hát ez nem tartozik a külcsínyhez és bizonyára Cassiust se kötné le. Neki a tökéletesség, az érinthetetlenség és az  érdekesség a fontos a franciában, ő pedig készséggel eladja magát neki, ahogy bármit bárkinek elad bármilyen körülmények között nemre és rangra való tekintettel.*
-Remek terv-*felparázslik a szeme, kéken izzó zsarátnok, épphogy a száját meg nem nyalja, csak megnedvesíti, mert a rosszindulatú skót szél cserepesre szárítaná, ha rajta múlna. Nem rajta múlik. A férfi előremozdul, de már nincs fenyegetés a mozdulatban, lusta, csendes, kényelmes, kéjes, lassú, szemgyönyörködtető körív ahogy a ragadozó megkerüli a kismacskát. A kismacska is veszélyes, vitathatatlanul, el tudja képzelni hány légvárszerelemtől ködös lánylelket tépett kímélet nélkül apró,tünékeny cafatokra, cafrongakra, fecnikre, nevetséges kis diribdarabokra, amik aztán el is vesztek valahol. Nincsenek kétségei Cassius elvetemültségét illetőleg, mégse tudja fenyegetésnek tekinteni. Nem is kell. Nem is célja. Egészen más tervei lennének, ha tervezne előre és nem csak a pillanat gyönyöre hajtaná előre lázas hévvel.*
-Sőt! Pompás-*egészen körbejárja az időjárási viszonyoknak nem megfelelően öltözött varázslópalántát, ha az nem fordul vele akkor a háta mögé kerül, ha követi fordulásban a lassú sétát akkor egészen háttal fordítja a máglyának és a civilizációnak.* -Fedezz fel. Érints meg. Derítsd fel és derítsd ki mi mozgat-*a mosolya könnyedén szélesedik.* -Tapogass, kóstolgass. Állok elébe.

Alec

- Akkor nem nézel le, mégis fölényeskedsz. Ez talán még rosszabb, mert valami olyan elnéző felsőbbrendűséget feltételez, ami még sokkal lealacsonyítóbb rám nézve. – Egészen különös érzés teljesen ’kiadni’ magam valakinek, főleg azért, mert nem egészen tudom, mi is az, amit kiadok. A hazugságokat sosem éreztem kevésbé igaznak, mint a tények száraz előadását, amit mások beszélgetésnek csúfolnak. Csak beszélgetni, leveleket írni, vagy egyáltalán gondolni bármelyikre, mégis teljesen más érzés, semmi eddigihez nem tudnám hasonlítani. Nem gondolkozom el rajta, miért jó az, amit mondok vagy mire lesz jó a jövőben, mit nyerhetek vele, mi éri meg és mi nem, csak kimondom.
A másik a bizalom. Nem gondolom, hogy eddigi életemben, bárkiről is feltételeztem volna, hogy nem él vissza azzal, akarva, akaratlanul, bárhogyan, amit megosztok vele. Nem, azt sem gondolom, hogy olyan jó ember lenne, de túlságosan távoli, szinte kézzelfoghatóan árad belőle az érdektelenség, néha már annyira, hogy minden mást félretéve, igyekszem felhívni magamra a figyelmét. – Egyébként nem értem, miért félsz ennyire a nyilvánosságtól. Ennél sokkal gátlástalanabbnak ismertelek.
Gúnyosan mosolygok és csak remélem, hogy értékeli az ilyen humort, mert, ha komolyan vesz és hozzám hasonlóan megpróbál bizonyítani, akkor ismét bajban vagyok. Nem, nem olyan, mint én. Ez nem történhet meg.
- Tényleg jó lenne, néhány apróságot tisztázni. Nem vagyok hajlandó elviselni, ezt a fiú-férfi dolgot. – Annak ellenére, hogy ez elég durcásfiúsan hangzott. – Elismerem, hogy van benne némi... logika, de ennek ellenére, nem tartom indokoltnak, hogy úgy tekintesz rám, mint egy naiv kis óvodásra. A formálhatóságot sem érdemes összekeverni a tanulékonysággal vagy a fogékonysággal az új dolgok irányába. Ha nem nézzük a miértet, csak azt, hogy így vagy úgy, de időt töltünk egymást társaságában – még véletlenül sem akarom használni az élvezem szót. -, akkor esetleg te is köthetnél néhány kompromisszumot, nem csak én. Kezdve mondjuk azzal, hogy nem célozgatsz semmi olyasmire, ami csak távolról emlékeztethet arra, hogy én esetleg gyerek lennék. Én ezért cserébe... Illetve, maradjunk csak ennyiben, én már így is túl sokat tettem, amit így is elég érthetetlennek tartok.
Próbálom közben nem szem elől téveszteni, nem merném megkockáztatni, hogy lankadjon a figyelmem, a megmagyarázhatatlan bizalom ellenére sem. Mert részben igaza van, tényleg kapkodó vagyok, elvakult is, de csak azért mert ezt látom tőle vagy épp azzá tesz. Igyekszem alkalmazkodni, valamennyire megfelelni, mert túlságosan élvezem a hirtelen jött változást és figyelmet ahhoz, hogy elrontsam egy kis, nem helyénvaló, meggondoltsággal.
Fordul, én pedig egy pillanatra eljátszom a gondolattal, mit tennék, ha most egyszerűen csak elsétálna. Valószínűleg követném, erre pedig nem tudok racionális magyarázatot adni, így jobb híján inkább az ösztöneimet követem és figyelem minden mozdulatát. Sajnos ebbe egy kicsit belerondít, hogy a szememet összeszűkíti az arcomra kiülő féloldalas mosoly, ami sajnos elkerülhetetlen, ha ilyen kijelentéseket képes tenni továbbra is. Fedezzelek fel? Eddig is ezt terveztem. Derítsek fényt mindenre, tudjam meg a titkaidat? Szép lassan ez is meg fog történni. Megérinteni? Kóstolgatni? Ez feltétlenül szükséges a többihez? Biztosan tudni akarok mindent?
- Szóval ez az, amit szeretnél? Kezdem azt hinni, hogy jobban szereted magadat, mint én. Súlyosan egoistának kell lenni ahhoz, hogy ennyire élvezze az ember, ha nagyító alá kerül. Esetleg valamit félreértenék és egészen más a célod? – Most lenne az a logikus pont, amikor akár el is sétálhatnék és remélhetném, hogy kételyek közt hagyom. – Őszintén szólva, hidegen hagy. Azt teszem, amit szeretnék, kérdés, hogy hajlandó vagy-e feláldozni magad a szent cél érdekében?

Cassius

-Sajátosságom, hogy tudom a helyem, míg te még csak keresgéled. Ezért érzed lealacsonyítónak, mert magadat alacsonyítod. Ez ellen, én, jámboran ugyani mit tehetnék?-*könnyedén gúnyoló ívben szólnak a szavai, mosolyba borulnak a vonásai, élcelődő hangsúlyt használ. Ezt úgyis mindenki félreértené, aligha lesz Cassius kivétel, de voltaképpen nem azért él az ember, hogy elismerjen másokat, vagy ha ezt teszi, akkor legalább tegye úgy, hogy az valami teljesen másnak tűnjék. Mondjuk gúnyolódásnak. Szép dolog a retorika, a beszéd képessége, boldog, nemes, elegáns, tanult, művelt aranyvérű sajátossága, még akkor is, ha mégoly idegen környezetbe is szakadt az a bizonyos felhasználó, nagy elődök elfajult utóda, a francia aranyifjúból lett angol bűnöző maga. Alec nem habozik, gátlástanul mosolyog, még biccent is, szemlátomást hízelegnek a hiúságának a fiú szavai és ez nem marad rejtve, arcjátékán, auráján szikrázik az elégedettség.*
-Legyek gátlástalanabb? Még a végén megfáznál ebben a metsző szélben-*tettetett aggodalommal dobja vissza a labdát, mindenféle magyarázat és ok nélkül hagyva a jogosan megfogalmazott kételyt. Most sem a nyilvánosság a visszatartó erő, ó nem. Jól láthatóan figyel, feszülten figyel valamire a rohamosan sötétedő estében, az embereket ellenségesen méregeti, nyoma sincs kéklő tekintetében annak a mindig eleven könnyelműségnek, aminek hála bizalmasan, barátságosan tekintett rá boldog, boldogtalan, most inkább aki az árnyéba félig behúzódott magas, sötét alakra pillant inkább sietős léptekkel elhúzódik. Márpedig annak bizonyára oka van, ha őkelme nem akar közelebbi kapcsolatokat teremteni, nem akarja lekötni a gondolatait az egyéb varázslókkal. Oka van, de kiderülni biztos nem fog, amíg ő úgy nem akarja, főleg, mivel a mosoly, amit Cassiusra villant ismerős, dévaj, magabiztos.*
-Ha jól értelek, márpedig javíts ki, ha tévedek azt mondod, hogy kompromisszumokat kéne kötnöm veled, annak érdekében, hogy számodra zavaró mondatokat és hangsúlyokat kiszűrjek a mindennapos kommunikációmból? Ilyesmire gondolva, minthogy a fiatal korod észben és  eszedben tartása, ami megakadályozhatja, hogy túlzottan elszállna veled a seprű, valamit arra se célozgassak, hogy milyen csodálatosan nyitott elméd van, amit minden új tapasztalat valamerre elformáz, mert ugye ez neked derogál-*szélesen elmosolyodik, voltaképpen jóvá sem kell hagyni, hiszen szóról szóra, hangról hangra ugyanazt mondja, amit korábban a hollóhátas csodagyerek, csak éppen a hangsúlya más, de a jelentése nem. Közelebb lép, ha már egyszer ilyen engedékenyen utána fordultak, leengedi a fejét kicsit, hogy a szemmagasságuk közelebb kerüljön, egy fuvallat jókora lendülettel végigfuttat védtelen homlokát néhány sötét tincset, a füle mögött is megcibálja a göndörödő fürtöket, szertelen játszadozása talán éppen ezért teszi még hihetetlenebbé a következő, bársonyosan sima hangon elősorolt problémát, ami a hanghordozásból egyértelműsíti, hogy nem a beszerzőnek lesz probléma.*
-A kompromisszumok kötése kapcsolati viszonyt feltételez. A kompromisszumok kérése pedig a kapcsolati viszony elmélyítésének igényét jelzi. Fogalmam sincs mit kezdjek ezzel a megtiszteltetéssel-*nagyot villan a szeme, mivel hogyne lenne fogalma, éppen neki arról, hogy mit is kéne tennie.* -Mondhatnánk úgy is, hogy lemaradtam az igényeid felmérésében, pedig-*lusta mosolya olyan, mint amilyen a kandúrok ábrázata szép kikeletkor*-alapvetően minden igényed felismerem és kielégítem, balga együgyűséggel főleg azonban fizikailag. Nézd el nekem, hogy az érzelmi világom nem egészen fejlett-*rövid asszó, széles, nagy ívű, de ettől függetlenül halálosan pontos támadásban ér véget. Minden válasz egy gyenge pont feltárása lesz, hogyne tudná, nem hiánya kényszeríti rá, bár voltaképpen csak a Cassius által felállított csapdát teljesíti ki tökéletessé, bezárttá.*
-Készséggel áldozom magam azon az oltáron, ami az egómat táplálva csakis kizárólag rám irányítja a figyelmet.

Alec

Sötét haj, halvány bőr – szép párosítás, minden esetben, időben, fényviszonyban vonzó és elegáns, ráadásul kedvére alakíthatja az ember. Alig kell tennem érte és máris titokzatosnak és megközelíthetetlennek vagy akár romantikus jófiúnak tűnhetek. Ezekkel a tulajdonságaimmal könnyen kiegyeztem, megtanultam használni és kihasználni, nem mondom, hogy nem vagyok hálás a külsőmért. Egyetlen problémám van csak: ha egyszer sikerül zavarba hozni és elpirulok, az... Látványos. Gyűlölöm, de úgy látszik a szép kontrasztokért szenvedni kell.
- Szerintem nagyon jól tudod, hogyan értem. – Húzom az időt, kicsit el is fordulok, a hirtelen jött közelségtől nem tudok gondolkozni, márpedig illene elkezdenem. Jobb, ha nem látja tisztán az arcom, túlságosan nyílvánvaló, hogy még minden kétes megjegyzésére a fejembe tolulnak a nyár emlékei. Minden olyasmi, ami túlságosan fülledt és emberszagú egy ilyen sötét és közepesen eldugott helyhez.
Mindennek a tetejébe még tökéletesen egyet is értek vele, csak nem lenne túl szép, ha az ő megfogalmazásában is elismerném ezt. Vannak dolgok, amiket soha sem tudhat meg, ilyen például az is, hogy egy kicsit talán hiányzott ez a fajta idegesség. Az iskolában egyszerűen nincsenek kihívások, elhagyni mégsem lehet, de ez a köztes állapot egyelőre tökéletesen megfelel. 
– A gátlástalanságodat szeretném, ha csak elméleti szinten kamatoztatnád. Biztos vagyok benne, hogy ezzel bőven elég lehetőséget kaptál a mindenféle bizarr dolgaid kiélésére. Bízom a kreativitásodban. – Most már hivatalosan is provokálom, leplezetlenül, szemérmetlenül, bármit, csak felpiszkiáljam. Bármit, csak ne hagyjon békén. Szerintem mi igenis képesek vagyunk normális keretek között működni, nekem pedig szükségem van erre, hiszen nincs más a világon, amit jobban akarnék az ilyen emberi finomságok közelségénél. Remélem a kellemetlen arcpír már távozott, így újra belebámulok a hidegkék szemekbe és nekikezdek a felvilágosításnak. – Rendben, talán pontatlanul és érthetetlenül fogalmaztam, ezért jobb, ha tisztázunk néhány dolgot. Először is, nem kell észben tartanod a koromat, sőt kifejezetten kérlek rá, hogy ne tedd. Nem tudnád egyszerűen figyelmen kívül hagyni? Esetleg csak a pozitívumokat hagyd meg belőle? Másodszor, ne állíts be úgy, mintha én akarnék bármit is! Ez a helyzet tökéletes félreértelmezése lenne, még akkor is, ha a mondataimat elemezve esetleg ez a következtetés helytálló lehetne. Egyszerűen csak nem ez az igazság. Harmadszor, a legbosszantóbb az, hogy ezt te is nagyon jól tudod, mégis kikényszeríted belőlem, hogy mindent kimondjak. – A végére egészen belelendültem, de nem is árt, jobb, ha tudja, nem szállt el teljesen az agyam, még akkor sem, ha néha pont úgy tűnik is. Beszéd közben egészen közel kerültem hozzá és ezt a hajunkat borzoló szellő még inkább drámaivá teszi. Lehalkítom a hangom, legfőképp a hatás kedvéért és befejezésül, egy gyilkos tekintettel kísérve az arcába suttogom. – Végül pedig, bármit teszek, azt a saját akaratomból teszem, semmire nem tudtál, tudsz vagy fogsz tudni kényszeríteni.
Egészen két és fél másodpercig nyeregben érzem magam, szeretem az ilyen apró győzelmeket, főleg, ha számomra hatalmasnak tűnnek. Ezek után egy félmondattal képes minden örömömet elsöpörni. Legszívesebben azonnal az arcába vágnék néhány szívbőljövő átkot, ehelyett csak dühösen ellépek mellőle, majd újra vissza, és az előbbinél kevésbé gyilkos, de sokkal feldúltabb arccal nézek vele farkasszemet. – Milyen borzasztóan szerencsés vagyok, hogy érzelmek terén nem vagy annyira fejlett. Nyilván összeroppanna a kis lelkem, ha ezt a hatalmas tökéletességet kellene elviselnem. Elviselnem, mert itt szó sincs az igényeimről, nem kell úgy tenned, mintha bármennyire is érdekelnének, ezzel a résszel nem tudsz elbizonytalanítani. Mindegy. Nem számít. El kell ismernem, egy-null, de mostantól tiszta lapot kérek. Nem használhatod fel ellenem a múltbéli gyengeségeimet, nem utalhatsz rájuk. – Utálom, de valahogy meg kell szabadulnom ettől, mert nem bírok magammal, ugyonannyira kezelhetetlenné válok, ahogy az emlékeim teszik. Nagy levegőt veszek és folytatom. Talán még forgathatom úgy a szavakat, mintha nem nekem lenne szükségem rá, mintha nem én keresném a társaságát, hanem fordítva. – Igen, tudod mit? Igen, 'kapcsolati viszonyt feltételez'. Nagyon remélem ez nem okoz komoly lelki töréseket neked. Ha túl bonyolult a dolog csak szólj és kivezetlek a fejletlen érzelmi világod útvesztőiből. Viszont, ha ezek után hajlandó vagy betartani a feltételeimet, esetleg én is megfontolom, hogy te is állíts néhányat. Ráadásképp úgy teszek majd, mintha én akarnám ezt az egészet, ha az jobb az egódnak. Alku?

Cassius

*Pír. Vörösen izzó bélyegek az arra figyelmesen számára, ugyanakkor felkiáltójelek is. Van, amit nem érdemes tovább feszegetni, van, amikor meg kell simítani a pirosló húst, hűvös-józan gondolatisággal csitítani a zavart, figyelemmel adózni a másiknak. Figyelem. Megrázza a fejét a beszerzők gyöngye, félmosolyt rajzol a szája sarkába a derű és nem hajlandó úgy tenni, mintha nem vette volna észre. Ó dehogy, nagyon is elégedetten villan a szeme, élvezet táncol a pupilláján, elpancsol a szemének kékjében, dévaj diadal.*
-Nem vonz az elmélet. Se a szintje. Sőt-*csóválja meg a fejét rosszallóan, hiszen ez annyira nyilvánvaló, neki a gyakorlat kell, a nagyon is kézzelfogható, közeli valóság, így aztán üdvözli a mozdulatot, amivel Cassius közelít, a szavait félrehajtott fejjel hallgatja, és ami a megdöbbentő, hallgat. Nem nyílnak szóra a dúsra, érzékire rajzolt ajkak, nem szól a száj, mégis fáj a fej, Cassiusé a problémán, amit generál magának és... voltaképpen neki. Kicsit összehúzza a szemeit, ritka figyelmesen néz a fiúra, ahogy csak egy frissen érkezett árura, egy bonyolult átokrajzra lehet, esetleg egy problémás ügyfélre. Odaadó figyelemmel, meggyőző csendesen. Továbblépnek a gondolatai, építi a ki nem mondott szavakból is a szöveget, keresi az összefüggéséket és értékeli a hallottakat, apróra, mintha csak mérlegre helyezné, aminek az egyik serpenyőjében a fiú kuporog didergő meztelenséggel, de azért rá jellemző elszántsággal pakolja a másik oldalra a gondolatokat, érveket, olyan konokul, hogy nem hajlandó észrevenni, ő sokkal súlyosabb, nem fogja tudni soha kiegyenlíti magát, ahhoz kevesek ezek a szavak. A férfi felvonja a szemöldökét.*
-Fele annyi idős vagy, mint én. Ez vajon pozitívum?-*halk eltűnődés a lélegzetvétel szünetében, amíg Cassius eltávolodik tőle egy kicsit, sértettsége a hátáról ordít felé, de sajnos a hangját ellopja a feltámadó, meglehetősen éles, fogas, metsző szél, így Alec nem kárhoztató azért, hogy nem igazán tudja értelmezni ezt, ezért aztán meglépi, amit minden kapcsolati etikettben jártas hölgyemény tiltana neki, a fiú után lép, nem hagyja kidühöngeni magát, meleg, sötét aurája gyakorlatilag annak vállára borul, sötét köpenyeg, így amikor az hirtelen megfordul és feldúltsággal tetézi korábbi zavarát, akkor kényelmes közelségben találja magát a franciával, aki nem átall még a kezét is felemelni és megfogja vele a csuklóját, hogy az eltávolodást teljesen ellehetetlenítse, mert csak így tudja elég halkra fogni a hangját, és ez a halkság szükséges, mivel ez nem közügy. Mi több. Annyira kínosan magánügy, hogy ő is legszívesebben másra hagyná.*
-Ha csak külső szemlélő számára tűnhet úgy, hogy te akarod, akkor egyáltalán miről beszélünk?-*a hangja komoly, figyelemre és nagyfokú óvatosságra int, mi több, némi veszedelmesség is lappang benne. Elvégre ha a kölyöknek nem fontos, akkor ő miért erőltesse magát? Úgy borul fölé, mint egy nagyra nőtt kérdőjel, halkan folytatja.* -Ha csak úgy teszel akkor kár erőltetni nem?-*lassan formálja a szavait, hogy Cassius jól megérthesse és a súlyát is mérlegelni tudja. Okos, nagy gyerek ő már, kénytelen még Alec is felnőtt-számba venni egy olyan döntésnél, ami a jó hírét befolyásolhatja. A másik kezével is az elkapott ujjakért nyúl, a tenyerébe simítja a hüvelykujjait, a többit köré és ráfogja, egészen eltűnik a kezei között, mint valami fióka. Szimbólum? Talán.*
-Nem okoz lelki törést-*biccent, valahogy félelmetesen józan, ha egyszer olyan dolgokról van szó, amiket tisztázni kell, elfújják a könnyelmű modorát. Olyan ez, mint az üzlet. Mint egy alku. Megmosolyogja a közelítő, ismerős szót.* -De kivezethetsz az érzelmi útvesztőből-*engedékeny, ő is lehet ilyen, bár ez olyan, mintha engedélyt kérne ahhoz, hogy simogassa a hamvas-fehér, egészségtelenül sápadt bőrt.* -Hagyjuk az enyém, foglalkozzunk a tieddel. Ha nem akarsz kapcsolati viszonyt folytatni miért tennéd? Én nem kényszerítelek ilyesmire. Egészen másféle kényszert alkalmazok, ami persze nem igaz, mert ugye téged nem lehet kényszeríteni semmire-*felemeli a kezét, puhán megcsókolja didergő ujjbegyeit, elvégre felszólították, hogy vetkőzze le a gátlásait.* -Ma ünnep van. Samhain éjszakáján felborul a világrend, úgyhogy megkérdezem és felelhetsz rá: mit is akarsz voltaképpen? Mert nehezen igazodom el az egymásnak ellentmondó ingereken. Nem bocsátkozom alkuba ilyen kétes figurákkal. Még a végén foltot ejtenél a becsületemen.