Birtok - Kviddics pálya és lelátók

[- Jól van? Mi történhetett?]

Mese - azaz Hermione

Reggel, alig üthette el az óra a nyolcat, és már megint az átkozott fúrásra és zörgésre kellett felébredned. A szomszéd, ahogyan lassan három-négy napja, ma is nekifogott a munkálatoknak, és folytatta a lakása felújítását. Idegesítő, főleg a fejfájás, amivel jár minden egyes nap. Mély sóhaj közepette fordultál az üveglapú íróasztal irányába, hogy megnézd a telefonodon az időt… nem csalt az időérzéked, valóban nyolc óra környéke volt. Elhatározva, hogy kikecmeregsz a fürdőbe, felültél az ágyon, majd oldalra fordulva léptél a talajra, a széked felé, hogy felvágd a válladra a törölköződet… azonban a lábad megakadt abban a fránya szőnyegben, és megbotlottál. Próbáltál valamibe belemarni, de elsötétült a világ.

-O-

Fáj a fejed, amikor magadhoz térsz, de még mindig sötétség, valahogyan nem akaródzott kinyitni a szemed. Annak ellenére sem, hogy rángatták a vállad, persze óvatosan, és hangokat hallottál magad körül. Talán az ágy lába, vagy egyelőre ki tudja mi, de nyomta az oldalad.
- Jól van? Mi történhetett?
Meglepő módon a kérdések mellé meglehetős nyüzsgés is párosult, ami furcsa egy lakásban… ráadásképpen mintha angolul szólaltak volna meg az emberek, mégis olybá festett, magyarul beszélnek… ahogyan kinyitod a kocsonyákat, mintha az égboltot láttad volna magad felett, szürkés-koromszínű fellegeket. Hűvös is van, csípi az arcod a hideg. Oldalra fordulva, hét-nyolc, kabátban, sálban és sapkában lévő idegen megkönnyebbült tekintetét szemlélted, aztán egy könyvekből, valamint mozivászonról ismerős vörös hajú fiú térdelt melléd, bár most valami hülye sapka volt a fején.



- Minden rendben Hermione? Elvigyelek a gyengélkedőre?
Mit keres a Ronald Weasleyt megszemélyesítő színész a szobádban, aminek eltűnt a teteje? Ráadásul ha valóban angolul beszél, akkor miért érted magyarnak a dolgot? Ahogyan pislogtál egyetlen helyre tudtál gondolni, egy lelátószerűségre… ráadásul mintha Daniel Radcliffet is láttad volna valami hosszú mezben a háttérben… ez most vicc?

Ádám - azaz Samuel Goldhawk

Kosárlabda, a cimborákkal, nincs is ennél jobb dolog. Így, hogy lassan két éve műveled a sportot, elég jól megyeget, ráadásul a többiek bátorítására akár egy-egy mozdulattal többet is be mer vállalni az ember, mint amúgy. Egy hosszú, hát mögötti passz pontosan a kezedbe, az út a védőn keresztül vezet a kosárig. Egy pattintás… meglendülsz… még egy… testcsel, törzsben előre dőlsz, és fordulnál.
- Ne, hagyd!
A kiáltást még hallod, aztán érzed, ahogyan a fejed nekiütközik valami keménynek, és akár egy zsák, már dőlsz is… sötétség… üresség.

-O-

Az ébredést követően nem nyitod ki a szemed, sajgott az egész fejed… érzed, hogy a hátadon fekszel, a fejed alatt talán kezek, vagy lábak vannak, de nem műborítású a talaj, mint a pálya volt… talán fű lehet alattad, vagy avar… és valaki simogatja a homlokod. Az öltözéked is másnak hat, nem olyan érzés, mintha rövidnadrág és póló lenne rajtad… a kezeden még valamiféle kesztyűt is érzel. Meglepő, talán a srácok próbálnak szórakozni veled a baleset után?
- Jól vagy? Nekimentél a karikáknak az Izával való hadakozás közben!
Egy lány hangja csendül fel, még soha nem hallottad, nem ismerős. Eljutottál volna a kosárig, pedig nem úgy rémlik?! A szöveg maga mintha angol lenne… mégis olyan folyékonyan fordul az agyadban, hogy szinte magyarul érzed. Ahogyan felpattan a szemed, először nem tudtad, kiről is lehet szó, csak bután bambultál… ő mosolyog, kedvesen, bár aggódás is látszott a szemében.


Ahogyan eltorzul a tekinteted, lefagy az arcáról a mosoly, és a kezét is visszahúzta. Furcsa szerelésben volt, piros, arany színekben, mellkasán pedig egy érdekes címer.
- Baj van Sam?
Újra az angol szavak, mégis magyarul kattog az agyadban. Meglepődött kérdés, láthatóan fogalma sem volt, hogy a sérülésen kívül mi lehet a bajod. Körbetekintve ugyanazon szerelésű embereket látsz seprűkkel álldogálni, mint amiben a lány van. Melletted is hevert egy seprű…

Luca - azaz Izabel Bishop

Derűsen keltél fel az ágyadból, megbeszélt találkozóra fogsz készülődni. Egy csajos délutánt és estét beszéltél meg a barátnőkkel, akiket már amúgy is régen láttál. A jól megszokott menetrend szerint vetted magadhoz a kellékeket, és megindultál a fürdőszoba irányába. Benyitva a helyiségbe homályosan, még álommal a szemedben láttad a vizet a földön… pedig nem szokás… óvatosan léptél be, de ahogyan Murphy bácsi is megírta és elmondta sokszor, pontosan akkor üt be a krach, amikor valaki óvatoskodik. A lábad megcsúszott a vizes talajon, és a hátad felé dőlve kapálózni kezdtél a levegőben. Fel sem tudtad fogni, annyira gyorsan történt a dolog… egyszerűen érezted, ahogyan a fejed a küszöbön csattan… sötétség.

-O-

Ébredezel, rettenetesen fáj a fejed, a tarkód, mintha ki akarna szakadni az agyad egy darabkája a helyéről. Nem tudtad még kinyitni a szemed, egyelőre elegendő az, hogy megvagy, és bízol benne, hogy nincs komolyabb bajod. Talán nem szakadt be a fejed, bár vérezni valószínűleg vérzik… egy ilyen esés és a küszöb nagyon kemény együttes.

Ahogyan tisztulsz, hallani vélsz hangokat, de nem ismerős egyik színe sem. Az édesanyád, és édesapád hangját felismernéd, vagy a testvéreidét. Talán mentősöket kellett hívni, annyira komoly?
- Valami átok lehet a mai napon!
Érdekes megjegyzés, bár a veled történtek alapján megvan rá az esély. Ráadásképpen a szavak mintha angolul hangzanának, mégis magyarul fordulnak a fejedben. Ahogyan kinyitod a szemed, egy vörös hajú lány mosolyog rád kedvesen, bár aggódó tekintettel. Feje felett szükrés-fekete fellegek, esőre áll az idő. Akkor most merre vagy? Mi történt?


Pár pillanatig csendesen méreget, aztán megsimítja a homlokod, és a hajadba kotor, a tarkód tájékán. Meglepő módon úgy érzed, mintha alig lenne séród. Újfent angol szavak, ennek ellenére mintha magyarul mondanák őket neked.
- Minden rendben veled Iza? Sammel elég keményet harcoltál a kvaffért, de megszerezted…
Itt egy pillanatra haloványan elmosolyodik, biztosan feminista.
- … aztán nekimentetek a karikáknak.
Ahogyan magyarázza a történteket, minden teljesen természetesnek tűnik neki.

Dia - azaz Kevin Stratford

Kellemes napnak ígérkezett a mai, ugyanis végre sikerült egy olyan napot találni Szúval, Hannahval és Emilyvel, amikor találkozhattok Budapesten. Egy napot odafent fogtok aludni a fővárosban, aztán vissza haza, és iskola. Minden a megszokott módon ment, a reggeli tisztálkodás, a készülődés, egészen a szobádban földön heverő táskádig, amelynek kantárjában megakadt a lábad… próbáltál valamibe megkapaszkodni, de mindhiába. Menthetetlenül estél előre, ráadásul meglehetősen rosszul, az egyik kezded magad alá fordult, a másik pedig nem volt elegendő, hogy megtartson, így a fejed oldalra tudtad még fordítani, de a talajnak csapódott. Egy éles és nyilalló fájdalmat éreztél, aztán kikapcsoltál… teljesen.

-O-

Amikor magadhoz tértél sem volt sokkal kellemesebb az érzés, rettenetesen fáj a fejed, nem tudod kinyitni a szemed jó ideig. Az agyad lassan kezdte összerakni a részleteket, és már hangokat is hallottál. Többen is méltatlankodtak, és átkozottnak nevezték a mai napot, meglepőnek. Ahogyan fészkelődsz, érzed, hogy szűk a helyed, mintha egyik oldalról nyomna valami. Kinyitva a szemed az első szembetűnő dolog az esőre álló égbolt… ennyire beverted volna a fejed, a szobád rémlik az utolsó helyszínnek?! Lehet, hogy mentős ágyon fekszel? Nem érzel takarót, és ahogyan próbálsz fókuszálni, hogy tisztább legyen a kép, rémült de megkönnyebbült arcokat látsz magad mellett és felett jobbra, és balra lefelé is. Valami lelátószerűségen lehetsz, fa tákolmány… balra lefelé egy ismerős arc éppen aggodalmasan próbál segíteni egy lánynak… Rupert Grint az, de ő mit keresne az országban, ráadásul ott, ahol te is vagy? Egy kezet érzel a mellkasodon, egy lány mosolyog szelíden rád, bár látszik a pillanatnyi rémület a szemében.

Ahogyan föléd hajol, rátekintesz.
- Minden rendben Kevin, ugye nem esett bajod?
Első pillanatban minden zagyvának tűnik, nagyon sok információ egyszerre. Ráadásul mintha az ismeretlen ismerős angolul beszélne, a fejedben mégis magyarul áll össze minden egy szemvillanás alatt.
- Várj itt kérlek, Susannak is baja esett!
Azzal a lányka felkelt, és pár méterre arrébb lépdelt.

Szú - azaz Susan Scott

A tegnap este is lelkesítő volt a számodra, hiszen tudtad, hogy másnap pihi és szünet, Diával, Beával karöltve utazhatsz a fővárosba, hogy találkozzatok Emmel. A héten már csak ez tartott életben, a fáradtság mellett ez legalább lelkesített.

Reggel az óracsörgés előtt ébredtél meg, ugyanaz a melegség járta át a szíved, és kellemes hangulatban voltál. Talán emiatt, vagy csak kiment a fejedből, de az ágy mellé a földre tetted a távirányítót… ahogyan leléptél meglepetten tapasztaltad… próbáltál félrelépni, de megbillentél, és eldőltél oldalra. Pechedre az ágy szélét elkapta a fejed, aztán a földön puffantál. Még hallattál valami nyögést, de aztán mintha lekapcsoltak volna mindent, elfeketedett a kép.

-O-

Fejfájás, a bal halántékod környékén szörnyen szúr a fejed, mintha valamivel fejbe vágtak volna, de olyan emberesen. Nem csoda, az ágy sarka fából van, kemény ütés lehetett, ahogyan nekicsapódott a fejed, a kérdés csak az volt, felszakadt-e, vagy komolyabb sérülésed van? Mindenesetre meglepő módon hűvösséget éreztél magad körül, ahogyan kinyitottad a szemed, a távolban toronyszerű valamiket láttál, zászlókkal a tetején. Ahogyan tisztult a kép és a hallásod, emberek nyüzsgésére lettél figyelmes… kis csoportokban álldogáltak… ahogyan feltekintettél, az eget láttad, és ismeretlen embereket, kabátban, sapkában, sálban.

Vagy a képzeleted játszott veled, vagy rosszul emlékeztél, mi is történhetett veled. Jelenleg a szabadban voltál, valami falapon feküdtél, tornyok társaságában, amikor hirtelen egy rózsaszín ruházatban lévő első körben ismeretlen lány lépett eléd.


Aggódó tekintettel méregetett, neked pedig sikerült beazonosítanod, ő az a színész, aki Hannah Montanat alakítja. Mit keres Miskolcon?

Tamara - azaz Barbara Kenneth

Reggel az ébredést követően úgy döntöttél, motorozni fogsz egy kicsit, ehhez mérten készülődtél. A ruházat megválasztását követően kellemes hangulatban baktattál ki a ház elé, végigmérted a motorodat, majd bevágtad magad a nyeregbe. A véredben volt, így mindent rutinszerűen csináltál… kuplung… sebességbe raktad… már fordítottad volna a gázkart, amikor begörcsölt a kezed, és akaratlanul egy erőset rántottál rajta. A gép azonnal kilendült alólad, te pedig magatehetetlenül estél oldalra-hátra… a sisak még nem volt a fejeden, csak be akartad pöccinteni, meg gurulni vele pár métert a valós indulás előtt… a fejed a betonon koppant, érezted az éles fájdalmat, de utána megszűnt a külvilág.

-O-

Amikor magadhoz térsz, puha dolgot éreztél a fejed alatt, nem tudtad mire vélni. Talán a családodból valaki észrevette a dolgot, és a segítségre sietett? Rettenetesen hasogat a fejed, emlékeztél mindenre, de nem akartad elhinni… soha nem hibáztad még el. Ahogyan kinyitottad a szemed, tudatosult benned, hogy valami fa ülőalkalmatosságon fekszel, mégpedig valakinek az ölében. Az alak kabátot viselt, valamint farmert… a hangok is egyre szűrődtek, jó páran vizslattak téged, ismeretlenek… senkit sem ismertél, pedig itt laksz. Érdekes. A távolban toronyszerű dolgokat láttál, rajtuk zászlókkal, ez már cseppet sem hasonlított a környéketekre… hol lehetsz?

Ahogyan megmozdultál, egy apróbb nyögést hallatott az, akinek az ölében volt a fejed. Felpillantottál, ő pedig megemelte a hátranyaklott fejét, és rád tekintett… láthatóan ő sem volt magánál.


Hirtelen nem tudtad hova tenni a dolgot, de sejlett, hogy az arcot már bizony láttad valahol.

Misi - azaz James Wolf

Reggel, de legalább pihenő, nem kell iskolába menni, és hallgatni az unalmas tanárokat. Úgy döntöttél a reggeli tisztálkodást, meg öltözködést követően, hogy kigurulsz a konyhába, és eszel egy melegszendvicset, most valahogyan megkívántad. Vágtál két szelet kenyeret, és megkezdted a belevalók szabdalását is, hogy jó tömény legyen, pontosan olyan, ahogyan szereted. Az elkészültét követően átkecmeregtél a melegszendvics sütőhöz, majd megfogtad a dugót, és a konnektorhoz emelted… az azonban elkerülte a figyelmed, hogy valami létyóban hevert előtte… bedugtad… csattanás… kicsit megütötte a kezed, ijedten léptél hátra, de megrogyott a lábad, és eldőltél, akár a sózsák. Beverted a fejed, már nem tudtál megkapaszkodni semmiben… sötétség ölelt körbe.

-O-

Amikor magadhoz térsz, rettenetesen sajog a fejed, egyszerűen nem tudtad feldolgozni, hogyan történhetett, ilyen még soha… veled nem… érezted, hogy nem abban a pózban vagy, ahogyan elvágódtál, legalábbis úgy rémlett a hátadra érkeztél, biztos nem voltál benne. Most azonban mintha üldögélnél valami keményebb tárgyon… talán apukád, vagy anyukád egy székre rakott? Ahogyan merengtél rajta csukott szemmel, emberek hangját hallottad, mindegyik ismeretlennek tűnt a számodra. Mielőtt megmozdulhattál volna, valaki fészkelődni kezdett… az öledben…kinyitva a szemed letekintettél.


Egy lány hevert a combodon, láthatóan nem tudta, hogy mi történt vele, te is eléggé bambán festhettél első nekifutásra… csendben volt… te is, egyszerűen nem tudtad mire vélni a helyzetet. Valamiféle lelátón lehettél, a távolban toronyszerű valamiket láttál zászlókkal a tetejükön… körbetekintve feltűnt, hogy egy vörös hajú srác, két-három sorral alattad egy seprűt szorongat, és egy földön fekvő lánnyal kommunikál… furcsa mezszerű hosszú köpeny volt rajta.


//Igyekeztem érdekes bemesélést intézni, de nehéz, mivel sokakkal személyesen nem találkoztam, ebből kifolyólag azt sem tudom, milyen a szobátok, a környezetetek. Ettől a reagtól könnyebb lesz, hiszen a Roxfort világát azért ismerem valamennyire Előre is kellemes kalandozást.//

A sorrend adott, a hozzászólásomban rögzítettek alapján kérem megkezdeni a kört, tehát első író Mesi, az utolsó pedig Misi. Egy betű eltérés, jól összehoztam... több off nem lesz, a másik topicban kérek bármit is jelezni.

[Harry!]

Grrrrrr. Grrrrrr. Furcsamód ezek nem (csak) a rosszallás gondolatai a fejemben, hanem az alsó szomszéd lakásából szivárgó (??!!!) hangok. Napok_óta_ez_megy. Elegem van. És persze pontosan olyankor, amikor nincs mit csinálnom, mert nehogymár legyen olyan rendes bárki is, hogy felvesz, hogy dolgozhassak. Hiú reményeim, miszerint diploma után munkába állhatok, kezdenek tovaszállni, így kénytelen vagyok elfoglalni magam máshogyan. Ma még nem tudom, hogy mihez kezdek, sétálni mindenképpen elmegyek, legalább addig se hallgassam, hogy köszörülik és kalapálják az agyamat a lentiek.
Ezekkel a gondolatokkal ébredek, és miután kinyitom a szemem, látom, hogy gyönyörű napsütéses időnk van – ami ritka manapság. A telefonomat gyorsan megnézem – nem, nem az idő miatt, hiszen az jelentéktelen, ha az ember nem megy sehová, hanem inkább azért –, hogy nem hívtak-e véletlenül valahonnan interjúra talán vagy valami. Megrögzötten cipelem magammal mindenhová, hiszen biztos, hogy akkor hívnak, ha nincs nálam. Ez Murphy.
Fájós fejjel felülök az ágyon, és álmos szemeimet dörzsölve elindulok a székem felé, amin a törölközőm pihen. Jack Sparrow mosolyog rám róla, legalább jól indul a reggelem. Elindulok a fürdő felé, de mintha egy akadályozó tényező merülne fel…
A zuhanás szele csapja meg az arcomat, nem fogom fel, hogy merre és miért. Segítségért nem tudok nyúlni, Jack-et tartom a kezemben és már késő, ő nem tud megmenteni, pedig egyik leghőbb vágyam valóra vált volna. Lábaim üzenik a fejemnek, hogy Josh „kedvenc” szőnyege a ludas, de akkor már késő. Nincs mit tenni. Mondhatnám, hogy leperegnek előttem életem nagy pillanatai, de nem. Csak sötétség, és a szalagot valaki elvágta.
Olyan érzésem van, mintha aludtam volna. Ugyanolyan fejfájásra ébredek, talán csak bevertem a fejem valahová és azért fáj. Csak tudnám, hogy miért érzem azt, hogy éles a levegő… Talán Orsi kinyitotta az ajtónkat? De miért tette volna, soha nem szokta. Főleg akkor, ha tehetetlenül a földön fekszem. Miután sikeresen eljut a tudatomig az esés, hangokat is hallok már, de egyáltalán nem ismerősek. Valaki nagyon cibál, hogy ébredjek már azonnal, de nem merem kinyitni a szememet. Az eddig felfogott dolgok miatt kicsit megrettenek a dologtól. Talán az utcán történt velem valami? Az oldalamnál érzek valamit, de nem tudom, hogy mi lehet az. Nem is akarom tudni.
Megkockáztatom, hogy kinyitom a szemem, de azt hiszem, hogy félek attól, amit látni fogok. Ez nem a szobánk, ahol az előbb még pizsamában voltam kócos, lófarokba kötött hajjal.
Elsőként a kék eget pillantom meg. Nos, nem tudom mire vélni a dolgot, talán úgy estem, hogy az ablakhoz, és kilátok? Nem, azt úgy nem lehet. Pedig mondhatnám, hogy a nagyszerűen szigetelt ajtó alatt jön be a hűvös, de ez nem olyan… és nincs ott ennyi ember és Rupert Grint sem. MIVAAN?? Megrémülök, és inkább visszacsukom a szemem. Beszélnek valamit, hogy megnyugodtak, meg hála Merlinnek… Miért Merlinnek? Sosem hallottam ezt a szófordulatot a Játékon kívül.
A beszédet sikerül dekódolnom: angol. Remek, legalább jól jön a szakmai középfokúm. De ezen nem lepődök meg, hiszen nyelvvizsgák előtt is folyamatosan idegen nyelven álmodtam. Nem merem kinyitni a szemem, mert még mindig hallom a beszédet. Nem akar megszűnni sem a csípős hideg, sem a beszéd, semmi!! És mi a fenét keres Rupert Grint ott, ahol én vagyok?? Mondanám, hogy legalább akkor Daniel Radcliffe lenne, ő a kedvencem de vele sem mennék többre, csak a nyálam csorgatnám. Hermione lenne a legjobb, vele úgyis hasonlítunk, és talán megértőbb lenne velem, ha esetleg arra adnám a fejem, hogy megszólalok. Szétnézek, és Griffendél mintájú öltözékű emberek vesznek körül, és olyan helyen vagyok, ami kísértetiesen hasonlít a Harry Potter filmek helyszínére: a kviddicspályára. Nagyszerű, pont ezzel kell álmodnom, nem lehetne mondjuk bűbájtan óra vagy valami? Rupert Grint nem tágít mellőlem, és amikor megszólal majdnem dobok egy hátast. Ebben csak az gátol, hogy már eleve fekszem, és nem jönne össze a dolog. Mi az, hogy én Hermione? Oké, hogy hasonlítunk a csajjal, de semmi több. Annyira meg ismerhetné szerencsétlen Emmát, hogy nem keveri össze velem.
Na jó, ezt még fel kell fognom. Egy idétlen álomszerűségbe csöppentem, mikor bevertem a fejem az asztalba vagy az ágy lábába. Nehéz feldolgoznom ezt az egész helyzetet.
A távolban ott vannak a kviddicses karikák, és Harry Potter is ott van! Nagyot nézek, bal kezemmel felé mutatok, majd kinyögöm:
- Harry! – csodálkozó hangnemben ejtem ki a szót, pedig gondolhatnám, hogy ha Ron benne van az álomban, akkor Harry is benne lesz, de Harry… awww… ő más. Bárcsak ő meg Hermione… Egy álmom válna valóra, de Rowling jól elrontotta az egészet. De akkor ha Ron és Harry is itt vannak, akkor vajon Hermione hol lehet? Milyen izgi, talán észreveszi majd, hogy mennyire hasonlítunk és vávávávááá!! Iménti megnyilvánulásomért lehet, hogy komplett hülyének fognak nézni a körülöttem állók, de nekem már teljesen mindegy.
De miért is szólított Rupert Hermionénak?? Kész káosz az egész.
Leteszem a fejem a földre, és becsukom a szemem, hátha elmúlik. Múlj el!
Nem megy.
Jobb, mint az Alice Csodaországban. Mindig is szerettem volna egy olyan álmot, mint az övé, és lehet, hogy most megadatott nekem. Ennek örülnöm kellene, de valahogy nem tudom teljességgel átadni magam a boldogságnak. Azt hiszem, hogy ha kinyitom a szemem, újra az a látvány fogad, amit az előbb láttam. Kinyitom, és tessék. Nem tévedtem.
Feltápászkodom, és megpróbálok asszimilálódni. Valamit mondanom is kellene Rupertnek, mert még bunkónak tart, azt meg a világért sem szeretném. Szegényke Hermionénak néz, megbocsátom neki, lehet, hogy tegnap valami bulin volt és másnapos. Csak tudnám, miért van abban az idétlen szerkóban, amiben a hatodik részben volt a kviddicsválogatón? Mindegy, nem is érdekel. Na, nyögök neki valamit, már ha nem tudok megszabadulni tőle…
- Nem kell. – mondom Ronnak, és most veszem csak észre, hogy olyan más a hangom. Az alapból magas hangomat ezúttal mélyebbnek hallom, pedig most kivételesen nincs torokgyulladásom.
Tudom, hogy a fejemben magyarul gondolkozom, de a szavak valahogy nem úgy jönnek ki a számon, hanem angolul. Hogyan csinálom?

[- Jól vagy? Nekimentél a karikáknak az Izával való hadakozás közben!]

Kék szemekkel ébredve

Forró volt a fejem a dühtől, és szinte már fájt a torkom az ordítástól. De mit is csodálkozok, sosem tudtam rendesen végigjátszani egy meccset sem, legyen az kosárlabda, foci, vagy röplabda. Talán még egy „Ki nevet a végén” partit sem játszottam úgy, hogy ne húztam volna föl magam.
Utolsó, lesújtó pillantást vetek az ellenfél kispadja felé. Bizonyára az előbbi kirohanásom alaposan meglepte őket, mert úgy tűnik, végre befogják a szájukat. Nekem aztán ne szidják a csapatomat. Jó oké, neveztek már idegbetegnek nem egyszer, de hát hé, ilyen a stílusom, ha nem tetszik, ne ütközzön velem. Én sem nyavalyogtam soha, ha vérző orral mentem haza meccsről.
Még egyszer a lelátó felé pillantok. Igen, ott ül a szokásos társaságban. Sikerült elvadászni a barátaimat mellőlem, gratulálok. Furcsa egy szakítás volt, lévén még nincs se házam, se kocsim, a barátaimat vitte magával, én meg megtarthattam a nem létező gyerekeinket. Inkább le is veszem róla a tekintetemet, mert még a végén felrobbanok.
Ekkor érkezik a passz a hátam mögül. Szépen kilépek az ellenfél utolsó emberei között, már csak egy valakin kell túlverekednek magam. Testcsel. Nem tudom miért pont ezt választottam, de a védő elmozdul. Tiszta az út. Törzsben előre dőlök, meglódulnék, de ekkor elsötétül minden…


Hideg van. Bizonyára átizzadhattam a mezemet, attól fázok ennyire. De nem, a csarnok fűtött. Lustán megmozdulok. Nincs rajtam a rövidgatyám. Nem, nem meztelenül fekszek, szépen is festenék, hanem hosszú nadrág, és mintha valami csizmaféle is feszülne rajtam. A mezem sem az a szeretett 8-as mez, hanem valami köpönyegszerű ruhadarab. Ha-ha-ha! Marha vicces mondhatom. Csak térjek magamhoz, akkor aztán olyan vaddisznóvá változok, mint Flamini a keddi meccsen.
- Jól vagy? Nekimentél a karikáknak az Izával való hadakozás közben!
Furcsán zengő szavak. Mintha nem is magyarul beszélne a lány. És annál érdekesebb, amit mond. Milyen Iza? Elképzelhető lenne, hogy saját osztálytársnőjével ütközött? De hát mit keres az kosármeccsen, hiszen még tesiből is fel van mentve. És milyen alapon mer bemenni a pályára és leütközni őt, amikor ez egy fiú meccs, és elviekben neki kellene, hogy szurkoljon. Agyrém…
Kényszeredetten rászorítom kezemet a fejemre. Rettenetesen fáj. Mi a fenébe ütközhettem? Mert hogy az „Izabell berohan a pályára és leüt engem” elméletet megcáfoltam már. Ismeretlen hangon szólalok meg.
- Legalább bement?
Fogalmam sincs miért hívja a gyűrűt karikának, de mindegy is. Lassan kinyitom a szememet, és fintorogva, félig álmatagon a lányra pillantok.
- Ismerjük egymást?
Ruhájára pillantok, melyen érdekes, arany-vörös címer feszül. Már láttam valahol, sőt, még olvastam is róla. Egy egész könyvsorozat van a polcunkon otthon, melyben egy ilyen oroszlánmintás címer is szerepel.
Ébredésem óta először tekintek körbe rendesen. Szabad ég alatt vagyok igen, alattam fű, de miért van minden szurkolónk ilyen idétlen göncben?
- Baj van Sam?
Kérdezi kissé ijedten az ismeretlen lány.
- Ki a franc az a Sam?
Kérdezek vissza, és szemmel láthatóan sikerült ráhoznom a frászt is.
- Még is hol vagyok, miért jöttünk ki a csarnokból? És tudtátok, hogy csak holnap lesz farsang? Azért ennyire ne várjátok már légy szíves, úgy is megint az a béna zenekar jön…

[where nobody's eyes can see what you know]

where nobody's eyes can see what you know
•   •   •

Blog?
Öveket becsatolni..

   Jeee, ahhoz képest, hogy péntek van, színpadtechnika KP-vel, meg agyleépítés mintázáson, egész jó kedvűen pattantam ki az ágyból. Pattanni.. hát egy olyan röpke fél óráig tartott a kóma-állapot, de rögtön felvidított az este gondolata. Szupeer, ezer éve volt utoljára ilyen, és annyira állat, hogy mindenki eljön ma! Ezért érdemes lefürdenie az embernek xD És én hülye, természetesen megint nem aludtam többet 4 óránál, de hát miért is tettem volna, végül is tudtam, hogy kábé az egész hajnalt pofázással fogom tölteni. Nna mindegy. Szóval go zuhanyni, szenvedni, muníciót felvenni és murizni.
   Persze ez így fejben szép és jó, de a testrészeim még nem igazán hangolódtak rá erre a tempóra. Konkrétan még a szememet se nagyon nyitottam ki, épphogy csak kikandikálok a résen, mert apu megint felkapcsolta a batár csillárt, kiég a retinám, köszi, apu, de legalább szabad a fürdő. Látom, már mindenki kilocspocsolta magát, áll a víz a kövön, úgyhogy csak vigyázvaaa...
….zzeeee!!

•   •   •

   - Aztarohadt…
   Utálom, mikor úgy ráesem a hátamra, hogy pillanatokig csak nyeldesem a levegőt, de semmi, szabályszerűen fuldoklom a fájdalomtól. Még jó, hogy ilyet nem is érzek most. De tuti, hogy így történt volna, ha nem vágom be úgy, de úgy a fejem, hogy szerintem ki is esett most pár perc. Még soha nem ájultam el, jóég, basszus, a fejem egy lágytojás! Biztos, hogy széjjelrepedt és vagy a vérem csurog, vagy az agyvizem. Nem kéne mozogni ilyenkor… aaaanya… ugye nem kell mentőt hívni? Az ciki lenne. Még sohasem jött értem mentő (kopkopkop!).
   Azért nyugodtabb lennék, ha összekaparnának, vagy valami… cseng a fülem, olyan, mint amikor leszálltam a repülőről, és még órákig hallottam a zúgást. De talán most tényleg kihívták a mentőket, mert hallok valamit, ami távolról se otthoni. Emberek mászkálnak körülöttem, és sokkal frissebb a levegő, mint amilyen a fürdőszobában szokott lenni – talán oxigénmaszk? –, és mégsem érzem a megkönnyebbülést. Valami marhára nem stimmel.

   - Valami átok lehet a mai napon!

   Angol? Mi van? Fura, és még furább, hogy ilyen prímán megértem. Azért ennyire nem jó az angolom, sőt. Én is esőember lettem.
   Erőt veszek magamon, kinyitom a szemem. Bár ne tettem volna… Ez csak egyre rosszabb lesz; vagy hallucinálok, vagy ez az egész egy hülye álom, és még fel sem keltem, banyek, megint elaludtam, el fogok késni!!
   És ismét téves a gyanúm. Nem az ágyamban vagyok, de még csak nem is otthon, hisz tető sincs a fejünk felett. Egy vörös hajú lány hajol fölém, biztos, hogy nem mentős, ahhoz túl fiatal. Kísértetiesen hasonlít Ginnyre, a Harry Potterből. De ahhoz túl valóságos az egész látomás, hogy száz százalékig el tudjam hitetni magammal, hogy mindez tényleg csak a fejemben játszódik le. De akkor hol vagyok most?
   Felettem a borult égbolt, lóg az eső lába, egyébként sincs túl meleg, főleg, hogy a földön fekszem. Érzem a fű illatát, oldalt pillantok, és sáros edzőcipőket meg szabályosra metszett seprűvégeket látok magam körül. Bizarr.
   A lány meg csak bámul rám, úgy csinál, mintha ismernénk egymást, ami megint csak különös, mert tulajdonképpen én is ismerem őt, csak épp…
   A homlokomat fogdossa, aztán a hajamba túr, mint aki felcsapott dokinak, de amikor a tarkómat vizsgálgatja, tompa sajdulás és hideg fut végig a hátamon. Izának szólít. Lehet, hogy vérzik a fejem.

   Meg kell itt hülyülni… remélem, nem estem kómába. Talán ott fekszem még mindig a fürdőben, a fejemből lassan szivárog a vér, a tudatalattim közben meg vidáman vetíti elém a Harry Potter kalandjait. Mert pontosan tudom, ki az az Iza, és mi az a kvaff meg karikák. Hogy miért van minden ember mezben, miért fognak seprűt a kezükben, és már abban is biztos vagyok, hogy a vörös hajú lány nem hasonlít Ginnyre, ő maga Ginny Weasley.

   - Aha… szétesik a fejem, de… – ez nem az én hangom – király!
   Azt hiszem, ebben az álomban Iza lettem. A saját karakterem bőrében tértem magamhoz, és ha jól nézem, éppen valami edzés folyhat. Nem tudom, mit kéne mondanom… Iza vagyok, ő most biztos nekimenne annak a Samnek, aki miatt zuhant egyet. De erre két okból is képtelen vagyok. Egy: ugyan már ülök, és megbizonyosodtam róla, hogy újdonsült tüsihajam ragad vértől, de egyébként jól vagyok, csak forog velem a világ, egyelőre lassítanék, ha lehet. Kettő: nem tudok Izaként viselkedni. Nem rúghatom fel Samet, amikor jól tudom, hogy nem tehet arról, ami velem történt. Pláne, hogy kétszer akkora, mint én, és van egy olyan tippem, hogy még a pálcát is jobban forgatná nálam. Még sohasem varázsoltam. Van-e nálam egyáltalán pálca? Izánál mindig van, emlékszem is, hogy megírtam egyszer. Még edzésen se válik meg tőle. Najó, de használni akkor sem tudom. Talán nem is kell. Valamikor csak felébredek.

[Az álmok annak valók, akik alszanak]

Az álmok annak valók, akik alszanak

Végre eljött a nagy nap. Szemeim hirtelen pattannak ki fogságukból, az ágy szinte erőszakosan vet ki markából. Nem aludtam túl jól, inkább a forgolódás jellemezte ezt az éjszakámat, de ez betudható az izgalomnak. Óh, milyen régóta szervezzük a nagy találkozást! És most úgy tűnik, összejöhet. Azért se kiabálok el semmit. Nem, nem vagyok negatív, de jobb elővigyázatosan állni a felkínálkozó lehetőségek elé. Remélem Bambinám se eszel ki egy újabb trükköt, hogy hogyan szédítsen be. Komolyan mondom, addig inkább nem hiszem el, hogy ott lesz, amíg a vonaton nem bizonyosodom meg róla, hogy ő nem csupán egy látomás.
Annyira boldog vagyok. Pestre mehetek, ami magában véve semmi extrával nem kecsegtet, főleg ha megosztom veletek azt a tényt, hogy nem szeretem nyüzsgő fővárosunkat. Viszont, ami ennek ellenére feldob, hogy végre eltölthetek több mint egy teljes napot Emynél, Sueshival és Bambinámmal. Kell ennél több? Jah, és a pénznek csak a felét állom. Igen, bevallom, spórolós vagyok, és néha sikerül túlzásba esnem. Na de még csak félév elején vagyok, ennyit megengedhetek magamnak. Nem? Kissé bizonytalanul bólogatok, de saját magam nyugtatójaként is szolgálok. Karba tett kézzel várom az ösztöndíjakat.

Fülig érő szájjal ütöm össze a szokásos reggeli kakaómat, felhörpintem, és mivel enni úgysem tudnék, a fürdőszoba felé veszem az irányt. Dolgaim végeztével nagy szendvicsgyártásba kezdek, kihalászom a hűtőben tárolt üdítőket, a szekrény mélyéről mosolyogva varázsolom elő a chipset és a többi rágcsát. Éljünk egészségtelenül? Nem, csak éljünk, ahogy jól esik. Szerencsére megtehetem.
Hálát adok az égnek, hogy voltam olyan előrelátó, és a kisebb szülői noszogatásoknak köszönhetően a szükségesebb felszerelések már tegnap bekerültek a táska rejtekébe. Most ugyanis idő hiányában valószínűsíthető, hogy jó pár cucc itthon maradna. Még egyszer szemügyre veszem a listát, s miután rájövök, hogy a vonatjegy, a pénztárca és az igazolványok is a helyén vannak, nyugodtság tölt el. Ekkor azonban körültekintés nélkül, nagy lendülettel indulok el szobám ajtaja irányába, így nem veszem észre táskám lelógó fülét. Lábam belegabalyodik, és egyensúlyom elvesztem.
Bakker.
Nagy csattanás, pont olyan, mint amikor a macskám képez előttem közlekedési akadályt. Vagy amikor vizes talppal próbálom bizonygatni, hogy a PVC nem csúszik. Na, azt a műveletet speciel a térdem bánta. Mondhatjuk, hogy könnyedén megúsztam, nem úgy, mint ezt. Ijedt tekintettel meredek előre, kipécézve magamnak a becsapódás pontját, ami nem éppen gumiasztal. Esésem közepette könyököm sikeresen beverem az asztal sarkába, ami már magában véve is óriási fájdalom. Ellensúlyozásként próbálom kezemmel fedezni testemet, de egy kéz itt már nem elegendő. A végeredmény, hogy a hősies kar is testem alatt végzi, és akkor még a fejemről nem is beszéltünk. Még, hogy a nők képesek egyszerre több helyre is figyelni. Nekem ez nem mindig jön össze, és akkor még elég enyhén fogalmaztam. A folyamat utolsó mozzanata egy bombaszerű koppanás, még véletlenül se a szőnyegre, ami esetleg tompíthatná a csapódást. Nem szoktam ennyire béna lenni, nem jellemző rám. Péntek 13 van? Nem mintha az meghatna. Babonás se vagyok.

A tudatalattim izmait megfeszítve küzd, hogy életben maradjon, testem viszont zsákként hever a szoba közepén. Azaz, még az sem biztos, hogy ott. Mi van? Ennyire összezavarodtam volna? Csak fel kellene valahogy állni, úgy, mint ahogy ilyenkor szokás. Sajog a fejem, lüktetnek az erek. Kit érdekel? Csak ne lennék hipochonder, talán könnyebben menne a „feltámadás”. Fáj, baromira fáj. Dehogy fáj.
Hangokat hallok, de ez se nagymamám hangjára, se a macskám nyávogására nem hasonlít. Lehet, hogy… Akkora a baj, hogy már a mentősök mászkálnak fölöttem? Vagy ez már a mennyország? Na jó, ki fogom nyitni a szemem és felállok. Elég a nyavalygásból.
Ekkor egy kivehető szófoszlány ragad meg bennem. Valami átok lehet a mai napon!
Óh, ne! Ezek tényleg a mentősök lesznek. Bár még nagyon korán van. Már most átkozzák a napot? Ennyi baleset történt az éjszaka folyamán? Nem értem.

Erőt veszek magamon és megmozdulok. Karom valami keménybe ütközik, áhá, ez minden bizonnyal az ágyam lesz. Szemem óvatosan nyitom ki, de villámcsapásként csukom be. Na, rendben, csak nyugalom és próbáljuk újra. A szemhéj ismételten emelkedni látszik, de örömnek leghalványabb jele sem mutatkozik. Sőt, riadtság csillan meg a szemgolyó felszínén. Egy dolog kezd leesni, méghozzá az, hogy nem a szobában vagyok. Akkor viszont gáz van. Egyáltalán hogy kerültem én a földre, és hol vagyok most? Reggel nem volt beborulva az ég, vagy mégis? Kórházba kerülök? Magam körül hangfoszlányokat hallok, teljesen meg vagyok zavarodva. A mentősök most döntenek a sorsom felől? Vagy mi ez az egész?

Ekkor olyat látok, ami észhez térít, vagy legalábbis megnyugvást találok abban a képben. Rupert Grint a Harry Potterből. De nagy poén, vele álmodok? Lehet, hogy végleg agyamra ment a szerepjáték. Valóban kezdek függővé válni, és ez nem feltétlenül jó. Viszont ő a kedvenc szereplőm. Ami pedig még jobb az egészben, hogy logikus következtetések mentén haladva, ha Rupert Grint velem egy légtérben tartózkodik, az csakis álom lehet. De, nem fogom én lekésni így a vonatot?
A gondolataimból egy ismerős lány arca zökkent ki. Úú, de nem csípem ezt a csajt. Mit keres itt ez a Miley lány? Hogy?? Kevin? Óhatatlanul is a fejemhez kapok, és kitapogatom a hajam, majd a ruhámon is elvégzem ugyanezt a műveletet. Tehát sikerült magammal álmodnom. Vagyis, jobban mondva az egyik énemmel. Ez beteges. Gyorsan fel kell ébrednem.
Az ébredés helyett viszont reflexszerű válasz csúszik ki a számon. Azaz az ő száján, vagy mi a szösz. Ráadásul angolul, ami lehet, hogy Kevinnek egyértelmű, de engem érzékenyen érint, hogy mégis magyarul hallom vissza magam. Sosem képzeltem még el Kev hangját, de tulajdonképpen nagyon is illik hozzá. Jajj, csókolják már meg egymást, olyan aranyosak. Nem, nem ez történik, hanem arrébb lépdel, Suehoz. Óh, tehát ő is szerepel benne, úgy látszik, mindenki kap egy kis epizódszerepet, aki közel áll hozzám, vagy valamelyik játékosbeli énemhez. Ez egyre szórakoztatóbb, és az is, hogy a kviddicspálya tök olyan mint a filmekben. Mintha egy filmet néznék, kívülről szemlélem magam, mégis olyan valóságosnak tűnik minden. Valóban furcsa egy álom, de mikor szólal meg már az a vekker? Szívesen élvezném még a helyzetet, de el fogok késni.

[Jól vagyok. Azt hiszem, bár a fejem iszonyatosan fáj. Hannah, te vagy az?]

Reggel van... zenél a telóm... oldalra tekintek... csak a sötétség a szobában... Kutatom azt a nyamvadt telefont, hogy kinyomjam a zenét. Siker. Felkelek. S nem is véletlen, hiszen pakolás után indulás az állomásra. Hannahval együtt indulunk Pestre, hogy Emivel töltsünk egy hosszú hétvégét. Jajj de jó lesz.
Kilépek az ágyból, mikor rádöbbenek, hogy este voltam oly balga és az ágyam mellé tettem a TV távirányítóját, s csak, hogy ne törjem ismét össze, arrébb próbálok lépni, de elvétem és elzuhanok. Fejemet még érzem, hogy találkozik az ágytámlával, aztán sötétség...
*****
Újra kinyitom a szemem... Körülöttem elég nagy zsivaj van, nem is értem, hiszen kora reggel akartam indulni, anyum még aludt... ki zümmög itt körülöttem. Nehézkesen kinyitom a szemem és számtalan embert látok magam körül. Mindenki felöltözve, sapka-sál... egyebek. Becsukom újra szemem... biztos álmodom. Bár a halántékom sajog eléggé, de tuti álom lesz. Újra kinyitom a pilláimat és megint az előző kép fogad.
Aztán valaki felém hajol, hogy jól vagyok e. Megint csak nem hiszek a szememnek. Miley Cirust látom magam felett, aki Sue-nak szólít és a hogylétem felől érdeklődik. De most mi van? Hiszen angolul beszél. Oké, hogy már hónapok óta aktívan használom a nyelvet a munkám miatt.. De ennyire azért nem vagyok jó. Rendben, hogy értem, de tisztán magyarnak hallok minden szót. Ez lehetetlen.
 - Jól vagyok. Azt hiszem, bár a fejem iszonyatosan fáj. Hannah, te vagy az? - mondom és ez is angol... de én értem. És tökéletesen fogalmaztam...
Nem értem. A fejem fáj, körülöttem idegenek. Akik mégsem idegenek, hiszen ismerem őket jól a kedvenc oldalamról. De ez nem lehet. Annyira nem vághattam be a fejem, hogy ezt álmodom. De...
Akkor ez nem álom lenne?
Mellettem, tőlem nem messze egy srác fekszik. Totál olyan, mint Kevin. A lány... aki meg felettem van... Az Hannah. Ha válaszolt megkaptam a kérdésre a választ... ha nem, tovább fáj a fejem.
Megpróbálok felülni, de nem nagyon megy. A fejem fáj, mindenem sajog. Próbálom magam összeszedni...
És csak egy szó szalad ki a számon.
 - Ba****meg. Valaki adjon egy fájdalomcsillapítót. Please... - Ennyire futotta... Még mindig azt hiszem, hogy álmodom... nem lehetek ott, ahol gondolom, hogy vagyok...

Vagy még is???

[If I had a world of my own everything will be nonsense.Nothing will be what it is because everything will be what it isn't.]

If I had a world of my own everything will be nonsense.
Nothing will be what it is because everything will be what it isn't.

_______________________________________________________________________________________

  Istenem, de jó volt aludni még reggel 8-kor! Az egész hetem pocsék volt, és rendszerint ezen a héten sem feküdtem le aludni éjjel egy előtt, ami nagy hiba, mint kiderül minden hétvégén. Teljesen ki voltam facsarva, és mivel most a Tominak a kollégiumban kellett töltenie a hétvégét is, mert annyit kellett tanulnia, egyedül voltam egész hétvégén. Úgy döntöttem kihasználom, és minden percemet annak szentelem, aminek csak akarom! Tudtam is, hogy mivel kezdjem!
   Ahogy kinéztem az ablakon mosolyogva konstatáltam, hogy jó idő van, legalább is elég jó ahhoz, hogy menjek egy kört a motorommal. Bár anyuék most sem nézték jó szemmel, hogy motorozok, és nem is mindig engedtek el, még csak fél kilenc volt, így mindenki aludt. Úgy döntöttem, elmegyek egy körre, és haza is jövök, nehogy aggódjon anyu.
   A gardróbból előhalásztam egy-két melegebb ruhát, hogy kellő melegséget adjanak a ruhák a motoron (nem mintha száguldoznék). Felkaptam a sálamat, csizmámat, és a ballonkabátomat, majd a bukómmal kibaktattam a kis motoromhoz. Nem volt egy nagy szám, hiszen nem (engedték meg) akartam ennél nagyobb motort. Előbb meg akartam tanulni rendesen menni egy motorral, majd utána kipróbálhatok esetleg, egy-két nagyobbat is, de egyelőre ennyi bőven elég volt.
   Bár eleinte nagyon féltem, nehogy valami bajom essen motorozás közben, jól tudtam, hogy én ezt akarom, így elég könnyen rászoktam a járműre. A motor nem volt egy vaddisznó, de kétség kívül megadta a szabadság érzését, amikor átültem, és elhajtottam vele. A kis motorral már könnyedén bántam, ismertem, mint a tenyeremet, már semmi félelem nem volt bennem, ha ráültem, így magabiztosan pattantam rá. A bukósisakot ráakasztottam a kormány egyik végére, míg megberregtettem a gázt, de ahelyett, hogy elindultam volna, a kezem görcsbe rándult, és túlságosan meghúztam a gázt, emiatt a motor dobálva kiugrott alólam, én pedig magatehetetlenül lerepültem róla. Még megijedni sem volt időm, és már éreztem a kemény aszfaltot magam alatt.
   …és jött a sötétség.

•          •          •

  Hogy történhetett?! Sosem fordult elő még ilyen, miért pont most? Utolsó emlékképem, hogy lerepülök a motorról, és a kemény földnek vágódom. Amint visszaidéztem az emlékfoszlányt, elviselhetetlen fájdalmat éreztem a fejembe nyilallni. Hirtelen minden érzékszervem feléledt. Kemény fát éreztem magam alatt, kivétel a fejem alatt, mert az valami puhán feküdt. Szinte azonnal arra gondoltam, hogy párnát tettek a fejem alá, és már valószínű otthon vagyok, de egy valami nem stimmelt. A friss, szabadtéri levegő járta át a tüdőmet, és emberek aggódó szavait, zsongását hallottam. Úgy döntöttem végre kinyitom a szememet, és körülnézek.
   Kissé nehézkesnek bizonyult felülni még, így csak a kék eget kezdtem bámulni. Valahogy másképp festett az előbb. Oldalra néztem, és valamiféle anyaggal találtam szembe magam. Meg egy gombbal. Felnéztem a férfi arcára, akinek az ölében feküdtem. Mit sem törődve hasogató fejemmel az értetlen férfi öléből úgy pattantam fel, mint akit hátsón szúrtak egy  tűvel.
   Először a látszólag zavart fiúra néztem, majd tekintetem azonnal körbe vándorolt. Páran körbeálltak, és kíváncsian nézegettek. Egy lelátón voltam.
   Mégis, mi a szent sz.r folyik itt?! Első gondolatom az volt, hogy elhurcoltak ide, de mégis ki, és hogyan, és miért?
   - Mi a… - kezdtem bele, de magamba fojtottam a szót. Pár sorral lejjebb furcsa mezben feszítő diákforma emberek szorongattak seprűket a kezükben. Olyat, amivel általában a kocsibejárót söpörjük végig. Egy pályán voltam, ami kísértetiesen hasonlított egy helyszínre…
   Hirtelen nem tudtam, kihez forduljak a rengeteg kérdéssel. Csak egy emberhez tudtam fordulni, akinek az ölében ébredtem. Rettentő ismerős volt az arca, és kellett néhány másodperc mire felismertem benne Mark Sallingot, a Glee egyik szereplőjét, onnan tudom, hogy még a nővérem nézetett meg velem egy részt belőle, és abban volt benne, és James most váltotta le rá az avatarját. Egyre gyanúsabbá vált az egész.
   - Bocsi, meg tudnád mondani, hogy mégis hol vagyok? – kérdezem idegesen a fiútól, és még csak most esik le, hogy ha ő valóban az, akinek gondolom, akkor nem fogja megérteni, amit mondok, hiszen nem is gondolkoztam angol szavakon, úgy kétségbe voltam esve. De látszólag megértette, és ez elég furcsa. A hang, ami kijött a számon nem az enyém volt. Hirtelen lenéztem magamra, mire a hajam előre hullott, és szinte ijedten konstatáltam, hogy a szokásos egyenes szőke tincsek helyett barna loknit ugrándoztak. Ijedten néztem magamon végig, és nem a szokásos „Tami –test” köszönt vissza, hanem egy sokkal idősebb, karcsúbb test, amin az én ruháim voltak. Végigtapogattam a kabátzsebemet, hátha megtalálom a mobilomat, de szerencsétlenül otthon hagytam. Kezdtem kétségbeesni, de próbáltam magam lenyugtatni. Egy kviddics-pályán, James Wolfot „alakító színész” ölében ébredtem, és körülöttem taláros, egyenruhás, mezes emberek nyüzsögtek, egyes embereket körbeállva. Nyilvánvaló volt, hogy Harry Potter világában ébredtem. Első ötletem talán az lett volna, hogy meghaltam, de akkor csak nem képzelnék ilyeneket! Több mint valószínű, hogy elájultam, amikor a földhöz vágódtam, és most álmodok. Csak reménykedtem, hogy csak elájultam, és nem kómában fekszem a kórházban…
   - Aztapince! – mondtam, majd kinyújtva kezeimet, végigmérem magam megint, hogy megszokjam mostani, átmeneti külsőmet. Teljesen groteszk volt ez az egész, de amint meggyőződtem arról, hogy biztos csak egy álom, nagy kő esett le a szívemről, már csak abban reménykedtem, hogy még egyben legyek igazából. De, ha már itt vagyok, és az én álmom, kihasználom! Bár oda a szombatom, nagyon királynak tűnik ez az egész álom.
   Ezek után nem tudtam, hogy mit csinálhatnék, de mindenesetre a fiú felé fordultam, és félve rákérdeztem.
   - Őőő Jaaames? – furcsa volt Barbi elképzelt hangját rendesen hallani, de elég kellemes volt. Bár rendkívüli volt a helyzet, mégis érdekes, és felemelő volt Barbi testében mozogni.  

[* * *]

Mi van, ha reggel új tudatra ébredsz?
Ha feje tetejére állt az egész világ?

 Oh, a k*rva életbe! Reggel van. Fel kéne kelnem. Igen, azt hiszem, az lenne a legjobb, de még nem… megy. Szemeim inkább csukva tartom, jobbnak látom így a dolgokat. Hosszú, elnyűtt nyögést hallatok, majd lábam, a takaró alól kidugva a földre csúsztatom, majd a másikat is utána, s mint egy élőhalott, ülök fel az ágyban, a takarót magam mellé hajtva. Fáradt nyújtózkodásom után megdörzsölöm szemeim, ujjaimmal mélyen a hajszálak tövébe nyúlva simítom hátra hajam, hogy aztán felállva az asztalhoz botorkálhassak és megtehessem azt, amit általában reggelente először csinálok. Megfésülködök.
  Miután eme, körülbelül fél percet sem igénybe vevő művelettel kész vagyok, az ajtó szélébe kapaszkodva kinyitom azt, a rövid folyosóra sétálok, majd a WC felé veszem az irányt.

  Oké, miután végeztem, amivel végezni kell, és a fogmosáson is túl vagyok, a konyha felé megyek. Az ajtóban megállva körbenézek, ráncolom szemöldököm, szám elhúzom, majd vállat vonok, és a melegszendvics mellett döntök. Azt legalább egyedül is meg tudom csinálni. Viszont akkor kéne cuccos is bele. Félúton, sóhajtva fordulok vissza, hogy kipakoljam a hűtőből a vajat, a sajtot, meg a sonkát. Talán kicsit nagyobb hévvel csapom be a hűtő ajtaját, de lesz*rom. Ma reggel semmihez sincs kedvem igazán. És tök egyedül vagyok, amit igazából szeretek, de nem ártana tudni, már megint hol vannak anyuék.
  Vágok kenyeret, megkenem vajjal, majd az előre felszeletelt sonkából dobok rá egy-egy szeletet. Sajtot is reszelek, közben a felét megeszem úgy, ahogy van, a másik felét meg a szendvics két részére osztom el. Jó bőkezűen adakozom a sajt terén.
  Oldalra nézek, a pult vége felé, majd látom, hogy a sütő, lecsukva áll, és még nincs bedugva. A pics*ba! Így délre se melegszik be, hát marha jó. Arrébb állok és kiemelem a melegszendvics sütőnek a dugaszos végét az egyik tányérból, – ne felejtsem el leoltani az öcsémet, amiért nem képes összepakolni maga után – majd egy határozott mozdulattal bedugom, ám ekkor egy halk csattanást hallok, s kezemben erős fájdalmat, majd zsibbadást. Rázott már meg áram párszor, de egyszer sem ennyire. Hangosan káromkodva lépek hátra, ám lábam megakad a szőnyegben, majd a párjában, és már csak azt érzem, hogy zuhanok, meg, hogy nincs visszaút. Ja, meg hogy kib*szottul fáj a fejem!

* * *

   Hirtelen nagy levegőt veszek, mely… kicsit más, mint az otthoni. És hidegebb van, mint otthon. És nekem elvileg a padlón kéne feküdnöm! És nem fekszem!
   Hangokat hallok magam körül, halk sugdolózást. Egész biztosan többen vannak, de akkor miért nem segítenek nekem? Nem látják, hogy itt vagyok, tök kábán, meg minden. Segítségre szorulok! Vagy nem? Mindegy. De szorultam, és ez a lényeg!
   Talán egy széken lehetek, talán nem. Talán megtaláltak és segítettek. Talán… hú, de fáj a fejem! Jobb kezemmel megdörzsölöm oldalról arcom, majd jön a szokásos haj-végigsimítás, vagyis jönne, de nem érzek semmit ujjaim között! Ijedten felkiáltok, s végre kinyitom szemem. Most jönne a heves káromkodás, ám a látvány, mely szemem elé tárul, ezt valahogy megakadályozza.
   Te jóságos Isten! Távolban tornyok, meg egy nagy tó. Itt meg lelátók, mint egy focipályán, csak kapuk helyett körök. Körök?! Kviddics? Lentebb pedig taláros emberkék beszélgetnek, és seprű van a kezükben. Versenyseprű, mint a Harry Potterben. És nem csak a seprű olyan. Ez az egész olyan, mintha egy Harry Potter élményparkban, vagy egy forgatási helyszínen, vagy valami hasonlón lennék.
   Csak tudnám, melyik idióta vágta le kopaszra a hajam! Esküszöm, megölöm!
   
   Aztán ami eddig ölem nyomta, most felpattant, s látszott rajta, olyannyira meg van rökönyödve, mint én. És olyan ismerős! Csak ne fájna ennyire a fejem!
-Nem tudom. – vonok vállat, kérdésére felelve, ám ekkor egyszerre két új, meglepetés is ér. Egy: mélyebb a hangom, a kelleténél. Nincs vékony, vagy magas hangom, de ez egy árnyalatnyival még mélyebb. A másik: nem elég, hogy nem a saját hangomon szólalok meg, angolul beszélek. Igaz, teljesen értem, mint mondok, pedig nem kéne, hisz sosem tanultam angolt. Vagyis de, egyszer két hétig, tévedésből, de akkor sem kéne, hogy értsem. Olyan természetesen jöttek az angol szavak, mintha csak magyarul beszélnék. Ráadásul egy angol kérdésre válaszoltam, reflexből.
   Mi van, ha a jövőben vagyunk? Áh, hülyeség. Sosem vetemednék arra, hogy kopaszra nyírassam a hajam! Hú, várjunk, de akkor most szemüveg helyett kontaklencsém van? Hisz a látásom tökéletes.
- Öhm… mondd, hogy neked is fáj a fejed…! – nézek a lányra, ki kísértetiesen hasonlít Barbara Kennethre, James, első karakterem szerelmére. Felállok, majd egy pillantást vetve a közönségre, inkább Barbira nézek és alaposan megvizsgálom. Basszus! Milyen mázlista ez a James!
   Aztán olyat kérdez, amire nem igazán tudok válaszolni. Hívtak már Jamesnek a való életben is, de ettől most akkor is totál kiráz a hideg. Ránézek, majd kétkedve felvonom szemöldököm, aztán fejem lehajtva magamra nézek. Ööö… asszem magasabb vagyok. Határozottan izmosabb, és nehezebb is. Kezemre nézek, mely szintén nagyobb, a kelleténél.
   Uh, basszus! Azt hiszem James lettem!
   Király!
- Asszem. – motyogom kétkedve, majd felnézek rá, és visszakérdezek. – Barbi?
   Elnézek a lány mellett és látom, hogy egy borzasztóan Ron szerű srác éppen egy csajjal beszélget. Barna, kócos haj. Aztán megfordítja fejét és megremegek. Ujjammal előre mutatok, pont felé, majd elkiáltom magam.
-Odanézz, Emma Watson! – nem érdekel a meredek lelátó, úgy ugrok le, mint aki megőrült, majd szaladok oda Emmához. Basszus. Nem hiszem el! Eddig is király volt ez a dolog, de most, hogy itt vagyok Emmával! Ő a kedvencem és nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozni fogok vele. Egyszerűen… imádom! Ha nem változtat helyet, akkor nagy lendülettel mellé, ülök, még sajog a fejem, de lesz*rom! Hisz ő itt Emma Watson! Hermione!
  Sűrű bocsánatkérések közepette kikerülök egy csajt, akit véletlenül hátba rúgtam, majd egy kisebb csapat hugrabugost. Hiszen ha sárga szegélyű köpenyük van, amin borzos címer, akkor csak hugrások lehetnek, nem? Ugye?
- Szia... ööö... Emma! - ha már tökéletes az angolom, kihasználom, miért is ne tenném?

[- Igen Hermione, az ott Harry!]

Mese

Ahogyan megemelted a balodat, és Daniel Radcliffe-re mutattál, Rupert Grint kissé oldalra dőlt, és követte tekintetével az irányt. Fintorgással és meglepődöttséggel itatott tekintettel fordult újfent feléd, majd megsimogatta a hajad, és sajnálkozó, színészien vérszívó pillantással illetett.
- Igen Hermione, az ott Harry!
A szavakat szépen lassan mondta ki, mintha valami gyogyós lennél… már csak az ügyes vagy szófordulat hiányzott. Megfogta a kezed, érezted, hogy fel akar segíteni. Közben hátrafordult, és beszélni kezdett. Rettenetesen hasogatott a fejed, mintha valaki folyamatosan sikított volna odabent. Elviselhetetlen migrén, kellemetlen, szűnni nem akaró… akaratlan a fejedhez kaptál szabad kezeddel.
- Te Harry! Fel kellene vinni a népet a gyengélkedőre, valami nagyon nincs rendben!
Vigyorogva fordult ismét feléd.
- Látod, Hermione is kuka lett, pedig ő volt a legokosabb közöttünk…
Itt egy pillanatra sandán bambult, mintha azt várná, hogy megütöd.
- … most meg olyan az agya, mint a záptojás.
Az utolsó szavakat valamelyest félszegen, de meggyőződéssel mondta. Mögötted egy élces hang harsant fel, ujjongva, végre találkozhat Emma Watsonnal. Ahogyan hátrapillantottál, már a sorokat átugrálva közeledett feléd… aztán leheveredett és egy „szia Emma” köszöntéssel fogadott.

Rupert azonnal a védelmedre kelt.
- Mit akarsz Hermionétől James?
Tette fel kissé ingerülten a kérdést, majdhogynem sáncként oldalazott be közétek.

Ádám

Ahogyan kinyitottad a szemed, halovány mosoly jelent meg a lányka ábrázatán… balját megemelte, ökölbe szorította, és mellkason ütött… barátilag.
- Dehogy ment be, Iza nyert!
A kérdéssel, miszerint ismeritek-e egymást újfent sikerült elérned a kérdő és féltő ábrázatot. Azzal pedig, hogy nem tudtad, ki is az a Sam, csak tetézted ezt, a copfos fiatal kissé hátrébb szökkent, és kérdő tekintettel méregetett.
- Nagyon beüthetted a fejed Sam, felviszlek a gyengélkedőre. Nem lenne jó, ha valami komolyabb sérülésed lenne!
Jegyezte meg csendesen, majd a kezét nyújtotta feléd, hogy felsegítsen. Egyre többen zajongtak, és a mai napot kész szerencsétlenségnek nevezték. Rettenetesen hasogatott a fejed, nem akart megszűnni… olyan érzés volt, mintha valaki folyamatosan üvöltene odabentről, és ki akarna szakadni belőled. Nem sokkal melletted egy rövid hajú leányzó is éppen éledezett, olyan ramatyul festett, mint te.

Mellette pedig ott guggolt Bonnie Wright, segédkezett neki.

Egyre többen méregettek a tömegből, téged, és még pár pórul jártat… mi történhetett?

Luca

A filmben Ginnyt alakító Bonnie Wright halovány mosollyal konstatálta a szavaidat, mindenesetre a szeméből tükröződött a féltés. Elég kemény lehetett az a bizonyos ütközés, azért egy apró kis balesetnél nem aggódik így az ember. Amikor feltápászkodtál segített, amiben csak tudott, a hátadat támasztotta a kezével, nem engedett el egy pillanatra sem, pedig már biztosan ültél.
- Örülök, hogy rendben vagy, de szerintem meg kellene nézetned magad Madame Pompfreyval.
Alig ejtette ki a szavakat, újra belehasított a fejedbe a fájdalom. Üvöltő hang, mintha valaki sikítana a fejedben, és nagyon nem szeretné abbahagyni.
- Fel tudsz kelni, menni fog?
Kérdezte nyugalmas hangon, majd felkelt és a kezét nyújtotta feléd, hogy segíthessen. Körbepillantva nem messze tőled egy srácra lettél figyelmes, eléggé szét volt csúszva…

... bár jelenleg te sem festhetsz szebben, mint ő.

Dia

Miután konstatáltad, hogy fiú vagy, akit Kevinnek hívnak, tudatosult benned az is, hogy bizony ez nem lehet más, csak álom. Az álomban azonban nem érez olyan mérvű fájdalmat az ember… ahogyan méregetted a távolodó lányt, és olykor Rupert Grintékre tekintettél, hirtelen erőteljes nyilallás hasított a fejedbe… még láttad, hogy a vörös hajú színész mellett üldögélő Emma Watson, és a nem is olyan régen mellé huppanó kopasz srác is pontosan akkor kapott a fejéhez, amikor te.

Rettenetesen hasogatott, mintha valaki hangosan üvöltene odabent, és próbálna kiszakadni a fejedből. Ahogyan sajgott, újra feltűnt a lány. Aggódva hajolt oda hozzád, majd ölelt meg, és lehelt csókot a nyakadra. Visszahúzva a fejét mélyen a szemedbe nézett.
- Gyere, felviszlek a gyengélkedőre. Ahogyan hallottam sokan oda tartanak!
Nem tudtál mit tenni, annyira gyorsan történt… odahajolt és a szádra is adott egy puszit.

Szú mama

A kérdésedet követően a lányka odaért, majd halovány mosollyal vizsgálgatni kezdte a fejed, mellkasod, hátad, mintha csak azután kutatna, van-e komolyabb sérülésed.
- Persze, hogy én vagyok, ki más lennék?
Válaszolt csendesen, majd mélyen a szemedbe nézve folytatta.
- Visszamegyek Kevinhez, rosszabb bőrben van, mint te. Próbálj odajönni te is, ha nem sikerül, akkor sietek vissza.
Azzal a lendülettel feltápászkodott, majd visszaoldalgott a fiúhoz.

Alig ejtetted ki, hogy kellene egy fájdalomcsillapító, a fejedbe egy erős fájdalom nyilallt bele, rettenetes szúró érzés. Aztán, mintha valaki üvöltözni kezdett volna odabentről, rémesen sikítva, ki akar jutni. Nehezen, de körbetekintettél újra… ismerős arcokat véltél felfedezni, egyre többet és többet. Rupert Grint, Emma Watson, Daniel Radcliffe, Mark Salling, Rachel Bilson… érdekes sztáralakulat egy helyen…

Tami és Misi

A beszélgetés mindkettőtökben furcsa érzést ébreszt, mintha nem azzal társalognátok, aki előttetek áll. A válaszok valahogyan furcsák, mégis hihetőnek tűnnek, annak ellenére, hogy teljesen hülyeségnek festenek.

Az oda vissza James-Barbi kérdést követően a kopasz srác feltápászkodott, majd előre szegve az ujjait rikkantotta el magát. Aztán, mintha nem is törődne veled indult meg afféle tank módjára Emma Watson irányába… ahogyan arra pillantottál valóban ő üldögélt ott, mégpedig Rupert Grint és Daniele Radcliffe társaságában.

Miközben méregetted a kompániát, hirtelen fékevesztett fejfájás tört rád, mintha ezernyi tűvel szurkálnák a fejed odabentről… mintha valaki üvöltözne, és ki akarna szakadni belőled.

Misi, amikor elérted Emmáékat, és leheveredtél mellé, ő csak bután bámult rád, Rupert pedig kétkedve és meglepetten méregetett.
- Mit akarsz Hermionétől James?
Jött a kissé dühösnek tűnő kérdés. Alig fejezte be a srác a mondatát, rettenetes fejfájás hasított a fejedbe, olyan érzés volt, mintha valaki mázsás kalapáccsal csapkodná a halántékod… mintha valaki üvöltene odabent, és ki akarna szakadni belőled.

Mindenki

Erőteljes hang szólalt fel, túlharsogva a tömeget... olyan volt, mint amikor valaki hangosbemondót használ, bár nála ez nem volt. Egy gallyat nyomott a nyakához, úgy beszélt.
- Mindenki figyeljen rám!
Ahogyan odatekintettetek, felismertétek Radcliffe-et, egy seprűn lovagolt, vagyis lebegett, a gyeptől mintegy tíz méter magasságban.

Amikor megszűnt a nyüzsgés, folytatta.
- Kérek mindenkit, hagyjon helyet! A közeli barátokat pedig kérem, segédkezzenek társaiknak a gyengélkedőre menni! Együtt fogunk indulni, fentről figyelek, hogy senki ne maradjon le!
Azzal elemelte a fadarabot a nyakától, és intett a kezével, mintegy megerősítve, indulás a kastély felé.

//Sorrend a címzésben//

[Mivan?]

Nagy szemekkel nézek a Ront formáló fiúra, aki szemlátomást hülyének néz engem. Elhiszem, hogy hasonlítok a könyvbéli Hermionéra, de Emma Watsonra nem, és ennyire nem lehet vaksi, hogy ne vegye ezt észre.
Érzem, hogy fáj a fejem, alaposan beüthettem az ágy lábába, hogy a csuda vinné el! De majd csak felébredek hamarosan és vehetek be egy fájdalomcsillapítót és rakhatok rá borogatást, ha pukli is van rajta. Óvatosan kitapogatom a fájós részt, és érzem, hogy a kezemen nincs rajta a két gyűrű. Sőt, a kezem nem is hasonlít a sajátomra! Alaposan megszemlélem a két kezet, és akárhogy is nézem, a két középső ujjam bizony egyenes, nem pedig görbe, mint amilyen a sajátom. Kissé gyanús ez az egész nekem, de lehet csak azért látom így, mert bevertem a fejem és még jojózik a szemem, vagy ki tudja.
Rupert szemlátomást hülyének néz, legalábbis a hanglejtése erről árulkodik. Jó, tényleg hülyeség volt Harryre mutatni, de hát nem tehetek róla, hogy a nyálam csorgatom érte. Na jó, lehet túlzok egy kicsit, de akkor is, hát ő Harry! Ront legszívesebben arrébb lökném, hogy Harryhez férkőzhessek, de hirtelen letámad valaki. És Emmának szólít. Ez több, mint sokkoló.
- Mivan? – nézek a kis kopaszra, akiben egyik pillanatról a másikra felismerem az új James Wolfot, az én kis mentoráltamat. Jajj szegényke már javában nem a mentoráltam, de nekem örökre az marad. Uhhh, de ez a fiú kicsit túllőtt a célon ezzel a manőverrel, és azt sem tudom, hogy miért Emmának szólít. Emesének kellene, ami korántsem hangzik Emmásan, és sajnos ha arra gondolok, hogy ki is játsza Hermionét a filmben, hirtelen összeszorul a gyomrom. Eszembe jut, hogy az ujjaim nem voltak olyan görbék, mint szoktak lenni, mintha nem a saját testemben lennék! Jajj, ne már, hogy Emma Watson lettem?! Nem lehetett volna valaki más? Valaki, aki nem ugyanolyan kócos, mint én? Szuper. Persze nem veszem készpénznek a dolgot, hiszen nem biztos, gyorsan szereznem kell egy tükröt. De honnan?
Feltápászkodom, és körülnézek. Ron szemlátomást azt hiszi, hogy meggárgyultam, hiszen épp az előbb záptojásozta le az agyamat, de nem igen foglalkozom vele.
Végignézek magamon. Kissé vékonyabb vagyok, mint alapból, és nem a saját ruhám van rajtam. Végigsimítom a hajam, és boldoggá tesz a tudat, hogy feleannyi gubanc van benne, mint alapból szokott lenni nekem. Új ember lettem – a szó szoros értelmében! Fogom magam, és odaballagok Danielhez, és kistányérnyi szemeimet rávillantom. Úúú, legszívesebben a nyakába ugranék, de hát az mégis milyen lenne? Arról nem is beszélve, hogy mi történne, ha Josh megtudná, hogy azt a fiút ölelgetem, akit ő személyesít meg? De akkor is awww!
És a hangja, amikor megszólal! Húú, sosem hallottam még az eredeti hangját, de nem rossz, nem rossz. Habár én a Gacsal Ádám-féle hangot jobban szeretem Harrynek, ez is elmegy egy kis szódavízzel, meg kell szoknom még. És a többiekét is persze, de én, mint Harry-fan, persze, hogy őt szúrom ki elsőnek. Érdeklődve figyelem, ahogyan a Dumbledore-féle módszert alkalmazza hangja felhangosítására. Ekkor jut eszembe, hogy hoppá, nekem van varázspálcám!
Ez persze nem azt jelenti, hogy bármit is kezdhetnék vele… A könyvből – és a filmből – megismert „Huss és pöcc”-ön kívül semmit nem tudok, és erre sem mernék mérget venni, hogy elsőre sikerülne. Gondolom, hogy itt az EA Games-féle Harry Potter játékok nem számítanak, pedig mindet végigjátszottam, így valami ragadt rám, de szerintem hasztalan az a tudás.
Amikor (éppen) nem Danielt bámulom, akkor körülnézek, hogy megtudjam, kik vannak még itt a sztárgárdából. Elképesztő! Egy csomó RPG-s karaktert látok, köztük ugye James-et, de itt van Iza és Ádám griffendéles karija is és Barbié is, az az irtó helyes arcú lány. A filmből jól ismert Ginnyt is megpillantom, bár vele annyira nem akarok szimpatizálni, mert övé lesz Harry és ezt máig sem bírom elfogadni.
A Ront megszemélyesítő Rupertre pillantok, de nagyon nem tud érdekelni, legyagyásozott az előbb, mégis mit képzel?! Hermione jól megpofozta volna, az tuti!
- Menjünk na! – mondom végül a fiúknak, és titkon remélem, hogy majd Harry is odajön és ő fog felkísérni a gyengélkedőre. De minek is visznek engem oda? Tök jól vagyok, semmi bajom nincsen, leszámítva azt a néhány horzsolást. Nem akarok kórházszagot, mert menten elájulok!

[I'm much deeper, a sleeperwaiting for the final trip]

I'm much deeper, a sleeper
waiting for the final trip
•   •   •

   Azért annak örülök, hogy a balesetem a valóságban nem volt sem túl komoly, sem túl látványos – legalábbis nagyon remélem –, nem úgy ebben a párhuzamos világban. Vagy álomban. Nem tudom, általában teret engedek a fantáziának, de azt hiszem, ez még nekem is sok. Valóságos sokk. Képtelen vagyok elrugaszkodni attól a szkeptikus fixától, hogy mindez csak a fejemben játszódik. Ez az egész már túl hihetetlen és habos; a kviddicspálya, a diákok, jobban mondva a Harry Potter stábja, meg az, hogy Iza, azaz Natalie Portman bőrében ébredek… Klassz, de azért túl hihetetlen. Mindenesetre nagyon is valósnak tűnik, és meglepően részletes. Ilyen élethű álmom még nem volt.
   Visszakanyarodván kigömbölyödött gondolatmenetem elejére… Jó, hogy nem voltam jelen, mikor Iza zuhant röpke tizenöt métert, aztán ráharapott a vaskarikára, vagy mit is mondtak a többiek. Ha át kellett volna élnem azt a kis szabadesést, hát biztos, hogy szörnyethalok. Milyen gumiteste van ennek a csajnak, tuti visszapattant a földről. De azt nem állítom, hogy nem maradt nyoma a balesetnek, ugyanis olyan szinten fáj a fejem, mintha fát hasogatnának rajta. Tényleg, ez már elhagyta az iszonyatos szféráját, túl van a kibírhatatlanon is, és megállíthatatlanul tör a BELEDÖGLÖM csúcsára.
   Ginny arcáról ordít az aggodalom – a filmekben így csak Harryre nézett, és ez nem sok nyugalommal tölt el –, még akkor is, ha próbál könnyednek tűnni. Most már tényleg begazolok a történtek miatt. Tétován végigsimítom megint a tarkómat – fura ez a rövidke haj, úgy pereg az ujjaim között, mintha egy macska hátát dögönyözném –, ellenőrzöm, hogy nem lóg ki véletlenül az agyam két félrecsúszott varrat között. De nem, hál’ég. Pedig már minden rosszra felkészültem lélekben.
   - Baaaáááh… – kifarol a balta, újabb hasítás a fejembe, és úgy érzem, menten beszarok. A vállamat a fülemig húzom, próbálok elbújni az ostorcsapásszerű fájdalomtól, és mintha nem is egyedül én ordítoznék a pályán, szinkronban tolmácsolom a koponyamonológot. Vagyis úgy sikítok, mint ez a jó füttyös fájdalom a képem mögött. – Egy Advilt vagy valami! Lőjetek le!!
   Pár perc hunyorgós-szűkölős szenvedelem után, erősen bedobogott szívvel körbenézek magam körül, és kínomban még el is mosolyodom. Honnan a francosból tudnál ezek a kiscserkészek, hogy mi az a Advil. Elsütnék néhány poént, például meglengetném a pálcámat, és közben áhítatos hangon üvöltözném, hogy „Advila Kedavra!”, hátha új bűbájt teremtek, de igazából félek megtenni. Nem akarom a kezembe fogni a pálcát. Azaz a pálcámat. Tök hülyén is festenék vele, és vagy elröhögném magam, vagy felrobbantanám a bagázst. Szóval egyelőre mugliskodom itt az arcok között.

   Ginny viszont határozottabb nálam, ő már lábra is állt, és előrenyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről.
   - Naná, minden oké – vágom rá kissé elhamarkodottan, de azért szívesen fogadom a segítségét. Nem vagyok benne biztos, hogy egyedül is menne, de egyelőre nem adom ki magam. Ha összeesem és meghalok, majd úgyis rájönnek a dologra.
   A térdeim veszettül remegnek, mint egy öreg nyanyának, de úgy tűnik, bírják a terhelést. Teszek pár őzgidásan káncsi lépést, és megállom, hogy ne csimpaszkodjak Ginny talárjába. Na most már alaposabban is fel tudom mérni a terepet; itt van kábé az egész griff-csapat, a híres trió, modik és hanamontánák, meg ugye a csöpp kastély, a Fekete-tó, és minden, ami életre kelt a lapokról és a mozivászonról. Ha eddig nem tűnt eléggé betegesnek a képem, most már tutira feltűnik mindenkinek a változás. A szemem csak úgy dülled kifelé az üregéből, mintha úgy még többet láthatna, épp csak a nyálam nem cseppen ki a nagy álmélkodás közepette. Nem messze tőlem az eragonos gyerek, azaz Sam hever leverten a fövenyen, és nagyjából úgy néz ki, mint akit alaposan megemésztettek és kilöktek a pusztára. Igazán bizalomgerjesztő.
   De basszuskulacs, itt kacsázok Harryék mellett, és és és a Glee-t meg a Hannah-showt nem vágom, de az OC király, és amott az a lány Summer, azazhogy Bilson, vagyis Barbi! Mennyire jóóóó már!! És Hermione! Ő a kedvencem, a legnagyobb arc a könyvben és a filmben is! Víííí-ííí, úristen, ez de durvaaaa!
   És várjunk csak... James új feje azt mondja, Emma. Lehet, hogy hülyeség, de talán… hát pedig… de akkor nem értem… miaszar?!

   Egy pillanatra azt hiszem, megint a fejem akar szétpattanni a fülemben visszhangzó sikítozástól, de hamar kiderül, hogy Harry Potter ragadta magához a szót, méghozzá egy seprűn (gondolom, inkább A seprűn, a Tűzvillámon!) egyensúlyozva a magasban. Megbájolta a torkát, ahogy Ludo Bumfolt tette anno a Világkupán (úgy mondom ezt, mintha csak ott lettem volna), és hát… osztja az észt, szokás szerint. A gyengusra irányít minket, ami mondjuk nem elvetendő ötlet, én sem szeretném, ha belső- vagy agyvérzés miatt kimúlnék, dö’ hirtelen, másrészt viszont… Tudom, mit tesz majd Pomfrey, ha betér hozzá a ketyós csapat. Az lesz az első, hogy ágyhoz köt minket, teletöm mindenféle trunyával, és ránk zárja az ajtót is. Hát hogyha már egyszer ilyen valósághű Roxfortban ébredek, akkor az a minimum, hogy kihasználom a dolgot, és rohadtul felfedezem az egész kastélyt és a birtokot! Megkeresném a Szükség Szobáját, felrohannék a Griffendél klubjába, és pofátlanul beletúrnék még Iza utazóládájába is!
   - Haaahhhhh – összegzem világfájdalommal vegyesen, ja és persze perfekt angolsággal, és csalódottan követem az elől meginduló társaságot. – De ne már, tényleg nincs semmi bajunk. Én tök jól vagyok, csak megszédültem egy kicsit, de mondom, már jól vagyok. Légyszi, Ginny – nagyon furcsa a nevén szólítani őt –, Pomfrey be fog zárni minket, hadd ne kelljen már…

[- Mi a… csecs?]

Kék szemekkel ébredve

Nyomokban trágár szavakat tartalmazhat!!

Kezdek egyre rosszabbul lenni. Nem akar összeállni sehogy sem ez a kép. A srácok nagyon rossz viccet űznek velem, vagy egyszerűen csak meghülyültem az esés közben. Amúgy sem kellett már sok hozzá, így is totál idióta, idegbeteg egy állat voltam. Mondhatni meg is érdemlem ezt a borzalmat. Szívesen kidobnám a taccsot, de azt hiszem elég hülyén venné ki magát, ha csak úgy leokádnám szegény lány cipőjét, még akkor is, ha Petya és a többi bolond cimborám vette rá, hogy majmot csináljon belőlem.
Óvatosan lököm fel magamat ülő helyzetbe. A csajszi előbbi „baráti” öklösének nyoma még mindig rohadtul fájt, bizonyára az esésem így is szépen összezúzta a mellkasomat. Amikor megtapogattam az említett pontot, hát had ne mondjam, hogy nem a saját testemet fogdostam. És mi a franc ez a lobonc, ami a szemembe lóg? Tudtommal három éve már, vagy több, hogy megszabadultam vállig érő sörényemtől. Ujjaimmal, vagy is azzal az ismeretlen kézzel beletúrok a szőke… miii?
- Mi a… csecs? – Szalad ki a számon, amire gondolatban rá is csapok. Csak gondolatban, ugyanis semmi pénzért nem engedném el a szőkésbarna tincseket. – Mi a jó édes… - remélem anyám nem hallotta meg milyen szót használtam, és nagyon remélem, hogy a lány is elnézi nekem ezt az arcátlanságot - … csináltatok velem? Hol vagyok, és kik ezek az emberek, és miért szőke a hajam?
Az istenit, hát még mindig nem vágom ki az a Sam. Én csak három Sam nevű ürgét ismerek, az egyik Samuel L. Jackson, aztán ott van Samuel Eto és hát a karakterem arról a netes játékról, Samuel Goldhawk, akinek ugyancsak szőke sörénye volt a játékban és… kviddicsezett és… ismert is egy bizonyos Izát is, és… Te jó ég, most már tuti, hogy álmodom. Még is, olyan valóságos ez az egész, hogy az már kezd megrémíteni.
Fejemet fogva terülök el ismét a fűben, lábaimat felhúzom. Pár másodpercig élvezem a fű selymes simogatását, végül oldalamra fordulva egy másik, ülő alakra pillantok. Szemeim úgy düllednek ki, mintha porszívó csövét tartanák elé, és úgy próbálnák kiszippantani az üregéből. Mindennek az oka egy nő, természetesen. De nem is akármilyen nő, hanem maga Natalie Portman, a kedvenc színésznőm a Baljós Árnyak óta. Elég hülyén festhetek ott a fűben, ahogy éppen Padmét bámulom. Egyelőre nem is foglalkozok a mellette álló vörös hajú lánnyal, csupán akkor vetek rá egy kósza, röpke egy másodperces pillantást, amikor felsegíti Portman kisasszonyt a földről. Jó ég, az a csaj Ginny Weasley, vagy pontosabban az őt játszó csaj, tudja a franc, hogy hívják, nem nagyon foglalkoztat engem, ha ott van mellette Emma Watson is, aki mellett mellesleg elbújhat (szerintem).
Kétségbeesetten nézek a nekem segédkező hölgyeményre, aki mellesleg egyre sápadtabb és sápadtabb.
- Figyelj, fogalmam sincs mi a franc folyik itt. Kb. leszarom, ha kiröhögtök a hátam mögött, el kell ismerni, jó vicc volt… Azonban, ha ez valami más, akkor kérlek magyarázd el, hogy még is mi a jó ég történhetett, mert ez eddig eléggé… homályos.
Húh, ez így eléggé rémisztő lehetett.
- A lényeg, hogy az én nevem Ádám, nem pedig Sam. Téged ugyan nem ismerlek, de azt a két csajt ott, Natalie Portmant és azt a Ginny Weasleyt játszó színészlányt viszont igen.
Ekkor azonban mennydörgő hang zengi be a helyet, és csak most veszem észre a többi embert is, akik között ugyancsak érdekes pofákat vehetek észre, többek között ott van Emma Watson is () és Harry Potter, az a Hannah Montana csaj, vagy ki a franc, akitől agyfaszt kapok, ha bekapcsolom a tv-t és Rachel Bilson, akit az Így Jártam Anyátokkal című műsorból ismerek. Csak nem egy Oscar átadóra csöppentem álmomban? De akkor hol a vörös szőnyeg?
Harry azonban a torkához tartja azt a kis izéjét, és szépen közli velünk, hogy induljunk fel a Gyengélkedőre. Gyengélkedő? Olyan gyengélkedő, mint ami a Roxfortban van? Na álljunk csak meg egy szóra… Ennek már a fele sem tréfa. Hirtelen összeáll a kép.
Az összes HP-s figura, az a sok-sok színész, a kviddics, a Roxfort kastély, és az, hogy Samnek szólítottak… Minden egybevág, hiszen álmomban pontosan abba a világba csöppentem, amivel délutánonként,suli után látogatok el egy online játék keretei között. Szóval ez elég furcsa álomnak, szívesebben álmodnék Natalie Portmanről, vagy Emma Watsonról… vagy éppenséggel egyszerre kettejükről…
Na jó, ideje felkelni. Megkérem a lányt, hogy segítsen, ugyanis rohadtul szédülök még. Közben sikerül jobban szemügyre venni a vörös taláromat, valamint a nadrágomra varrott 10-es számot is. Hát valóban kviddicseztünk. Hirtelen fordulok a lányhoz.
- Milyen barátságtalan vagyok… Még meg sem kérdeztem, hogy mi a neved – egy idegen mosolyt villantok, elvégre nem nagyon szeretek való életben mosolyogni teli szájjal, de ezzel az új testtel úgy érzem ki kell próbálni egy ilyet is. – Mellesleg nincs nálad véletlen egy tükör? Jó lesz olyan sminkes izébizé is…

[Álom vagy Valóság?]

Álom vagy Valóság?


Kérdésemre a választ megkaptam, de nem akartam elhinni. Aztán azon kezdtem el agyalni, hogy miért is a Hannah jutott eszembe, hiszen Miley Cirust láttam magam felett, majd rájöttem, hogy annyira a Roxfort rpg világában éltem, hogy 1-1 hírességről már nem is "önmaga" jut eszembe, hanem az oldal karakterei...
A fejem továbbra is piszokul sajog, de azért összeszedem magam és felülök. Körbetekintek a kis társaságon és ekkor érzem úgy, mintha megint jól fejbe kólintottak volna. Körülöttem csupa ismerős és mégis ismeretlen arc, és tele hírességekkel. Mivel korábban kiderült, hogy Hannah az Hannah... és nem Miley nagy nagy gyorsan össze rakom, hogy Ront, Hermionét, Kevint, Izát, Barbit és James-et látom... meg még valakit, akinek a neve azonnal nem is ugrott be.
Csak ülök, bambán magam elé bámulok és próbálom feldolgozni az élményt.
Tuti csak piszokul bevágtam a fejem és azért látom ezt. Most nem csillagok jönnek, mint ahogy szoktak, hanem Roxisok... Bár nem értem miért?! Mondjuk ha abból indulok ki, hogy előző nap azt álmodtam, hogy vezetek... De nem tudom merre... és tisztában voltam vele álmomban, hogy nincs jogsim... akkor ez is lehet álom, vagy tévképzet az agyrázkódás miatt.

5-8 perc alatt össze is szedem magam és megpróbálkozom felállni. Körülöttem elég nagy a káosz, eléggé úgy veszem észre, hogy nem csak én kerültem padlóra... és az is furcsa, hogy az összes földön fekvő diák csak kapkodja a fejét és nagyon nem ért semmit. Érdekes mondatok ütik meg a fülem, ami arra enged következtetni, még így sajgó fejjel is, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így járt.
Gyorsan számba veszem a dolgokat... Tehát adva van egy Emese, aki hozzám hasonlóan nem érti, hogy kerül ide, ráadásul Mio bőrébe...
Van egy Lucánk is, aki Izziként landolt... Egy Dia, aki Kevin - na ez elég poén - ekkor fog el a nevethetnék, mert eszembe jut, hogy mi lett volna, ha én Ron-ként vagy Angelus-ként kerülök ide? Amit amúgy még mindig baromira álomnak érzek, csak minden bizonnyal bele álmodtam a többieket is, hát ne csak én legyek már szar szituban.
Szóval Dia... igen és akkor még ott van Tami és Misi, ja igen, és ekkor ugrik be, hogy akit még itt látok haldokolni az Samuel.

Viszont... ekkor ismét belém hasít a felfedezés... akkor engem nem azért szólítottak Suenak, mert... hanem mert tényleg Sue vagyok... vagyis...
Lenézek a kezemre...lábamra...
- Uram isten, én tényleg én vagyok. - szakad fel belőlem a felkiáltás. Persze biztos mindenki hülyének néz, és azt sem csodálnám, ha muszájdzsekiben vinnének innen a kórházba... illetve milyen balgaságokat beszélek, akkor engem egyenesen a Mungóba vinnének.

Na ez egy kisebb nevetést vált ki belőlem, ami a körülöttem levőket egyre biztosabbá teszi abban, hogy nekem az eséstől vagy tudom is én mitől totál meglágyult az agyam...
Na jó fejezzük ezt be. Feltápászkodom és nehézkes, ingatag lépésekkel, fejemet erőteljesen szorítva eltántorgok Kevin felé. Egy pillanatig erősen elgondolkozom, hogy hogyan is szólítsam meg, hiszen, ha Diát mondok, akkor ő érti mizu van, de mások ezek után tuti totál gyagyának néznek majd... marad a Kevin... szegény...

- Kev, te jól vagy? Mert nekem piszkosul fáj a fejem?!
Nem tudom mi van Kevinnel, mert egyelőre egy darab fa ként fekszik a földön és pislog mint béka abban a bizonyos Miskolci kocsonyában... Hannahra nézek...

- Hát Ő valóban rosszabb állapotban van, segítek... kísérjük őt is a gyengélkedőre... nekem sem ártana valami lötyi. - ahogy kimondtam ezt a mondatot, ismételten meglepődtem azon, hogy milyen jól is beszélek angolul... ha ez így megy tovább és amint magamhoz térek ez a képesség megmarad... esküszöm jelentkezek arra a pályázatra...

Úgy gondoltam jobb, ha bele megyek a játékba és úgy teszek, mintha Sue lennék, elvégre most tán az is vagyok... vagy is Eva... na de mindegy is, muszájdzsekit nem akarok, így leszek Scott kisasszony...És ekkor jutott eszembe Reynolds... ha én Eva, akkor awwwww... na jó, máris hová kalandoznak a gondolataim???
Segítek összekaparni Dia-Kevint aztán irány felfelé... Hannahra bízom az irányítást, mert bármennyire is megvan a fejemben egy térkép, itt tuti minden más, mint ahogy én képzeltem. Még a végén eltévednénk...
Hát irány a gyengélkedő... Vicces egy nap lesz... vajon mikor ébredek fel???

[If I had a world of my own everything will be nonsense.Nothing will be what it is because everything will be what it isn't.]

If I had a world of my own everything will be nonsense.
Nothing will be what it is because everything will be what it isn't.

_______________________________________________________________________________________

  Mekkora jóóóóóóóóóóóóó! Ahh! Matyival mennyit beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne, ha tényleg varázslók lennénk. Sőt, mi van, ha létezik az egész világ, csak mi muglik vagyunk? (De ez hülyeség, mert akkor minek adnák ki a könyvet, felfedve magukat? - Lehet, hogy ne fogjunk gyanút? Jesszus, de hülye vagyok!). Egy csomószor elgondolkoztam azon, hogy milyen jó lenne, ha lenne varázspálcám, varázsolhatnék, mágussuliba járhatnék, és boszorkányként élhetnék!! Bár csak egy álom az egész, akkor is be vagyok zsongva, hiszen olyan valóságosnak tűnik az egész, hogy sokkal bizsergetőbb az egész, mint egy átlagos álom! Nem is szoktam sokszor emlékezni az álmaimra, nem hogy még tudjam az álmomban, hogy éppen álmodom!
   Figyelem James összes apró mozdulatát. Vúúú, ha ez most a HP-világ az RPG-ssel vegyítve, akkor Jamesszel én... járok? Aaaaaa, de durva lenne! De... ha a Roxfortban vagyunk, akkor most "mikor" vagyunk? Mármint biztos, hogy nem a 7. könyv végén, mert Harryék itt vannak, és ahogy körbenézek nem ostromolják az iskolát Halálfalók. Vagy lehet, hogy ez ilyen fiktív időtér? Passz. De mivel elég jóban van Barbi Jamesszel (és az ő ölében ébredtem), jobb lesz, ha mellészegődök.
   - Igen... Barbi vagyok. - mondom kissé furán, mintha nem lennék magamnál. Ez köszönhető a szörnyű fejfájásnak, ami gyötört, ugyanakkor még mindig szokatlan volt a környezet, a test, amiben voltam. Válaszadásom után szinte azonnal felkiált a fiú, pedig még mennyi kérdésem lett volna hozzá! Felugrik, és lerohan Hermionéhoooooooz!!
   Szinte ijesztő volt, hogy milyen valóságosnak tűnt ez az egész. Ott volt Rupert, Emma, Daniel, sőt Natalie Portmant is kiszúrtam. Gyorsan körbenéztem, felmértem kik is vesznek körbe, mind a könyvből, mind az RPG-ről, de nem sokáig nézelődök, mert inkább James után iramodok.
   Ahogy felugrok a helyemről, megszédülök, vissza is kell ülnöm egy pillanatra a padra, mert különben lezakóznék róla. Egy ismeretlen érzés kerített hatalmába, de nem akartam elmulasztani egyetlen pillanatot sem az álomból, így próbáltam nem foglalkozni a furcsa fejfájással.
   Lassan újra felállok, és lesietek a lépcsőn, de amint James mellé érek, le akarom szólítani ismét, de a torkomon akad a szó, ahogy a sok-sok színész előttem áll. Talán kicsit eszementül nézhettem ki félig nyitott szájjal, de teljesen fel voltam spannolva. Legszívesebben mindenkinek az arcát jól megtapogattam volna, de legalább kikérdeztem volna őket. Döbbenetemből felocsúdva eszembe, mit akartam megkérdezni Jamestől: Miért szólította "Hermionét" Emmának? Vagyis hát, ha ő roxfortos diák, hogy miért nem Hermionénak szólítja? Szinte azonnal dolgozni kezdenek az agytekervényeim, de bele is sajdulnak az erős gondolkozásba, és meg is zavartak.
   Harry Potter hangja zendült fel, és szinte mindenki egy emberként fordult oda - ahogy én is. Kiadja az utasítást, mire többen is azonnal reagálnak, szinte pörögnek az események, de én inkább csendben maradok, és bámulok ki a fejemből. Szorosan James mellé állok, és odahajolok hozzá.
   - Te se vágod, hogy mi van, ugye? - kérdezem halkan, csakúgy, hogy ő hallja. (Még mindig fura volt ez az új hang, főleg ezekkel az angol szavakkal). Nem akartam hangosabban, hogy többen meghallják, mert a végén az ágyhoz kötöznek, hogy bediliztem. Reméltem, hogy... hogy James... nem igazán tudom, miben reménykedem, csak abban, hogy érteni fogja, mire értem a kérdést...

[Mi? Gyengélkedőre? Nem! Én repülni akarok! Meg varázsolni!]

Mi van, ha reggel új tudatra ébredsz?
Ha feje tetejére állt az egész világ?

   Egy bólintással nyugtázom, hogy Barbi valóban Barbi, hiszen azt mondta, bár ezt sosem lehet tudni, mi van, ha Rachel Bilson, csak Barbinak hazudja magát, csak mert jól esik neki, na de álljon meg a menet… ha én én vagyok, de James bőrben, ő meg ő, de Barbibőrben, akkor mi van ha ő igazából nem is az RPG-s Barbi, hanem Tami, aki igazándiból mögötte van, vagyis… mivan?!
   Megcsóválom a fejem, mintha ki akarnám űzni a zagyva gondolatokat, majd körbenézek, és akin legelőször megakad a szemem, a szívem csücske, a régi, plátói szerelmem, a nők egyik legjobbika, Emma Watson! Természetesen még hosszú hajjal. Fhej, ha rövid lenne, asszem jól fenékbe is rugdosnám, és küldeném, hogy csináltassa vissza. Sőt! Ha most James vagyok, talán van nálam pálca is és akkor nyomnék a fejére egy hatalmas „Reparo!”-t, hogy visszanőjön neki. Tényleg… tudnék varázsolni?    
   Nem tök mindegy? Az ott Emma Watson! Fogom magam és leszáguldok mellé. Ahogy kell, köszöntöm is és arcomon hatalmas vigyor terül el. Még mindig nem hiszem el, hogy láthatok. Élőben! Rupertre még egy pillantást sem vetek, pedig Ron a kedvenc karakterem a könyvekből. Imádom őt is, de Emma azért mégis csak más! Még akkor sem nagyon nézek rá, mikor azt kérdezi, hogy mégis mi a fészkes fenét akarok én Emmától, vagyis Hermionétől. Kicsit még szokatlan, hogy Jamesnek szólítanak. De ha Emmát most Hermionénak hívja, engem meg Jamesnek, akkor ez tényleg az RPG-s világ. És akkor most Ron igazából Sue, Barbi, Tami, Mio, meg Emese? Körbenézek és látom, hogy itt van Iza, Ginny, meg Kevin, Hannah és Sue is. A többieket nem igazán ismerem fel. Istenem! Most kérdezzek rá, hogy igazándiból kik, mik, meg hogy hogy kerültek ide, amikor nekik itt a helyük, és mégis honnan tudjam, hogy ki igazi és ki nem, mármint ha értitek, mire gondolok.
   Ronra bambulok, ám ekkor iszonyú fájdalom hasít fejembe, s jobb kezemmel halántékomhoz kapok, s szorítani kezdem, csak múljon már el végre. Nem bírom, sürgősen kell egy kis Algopirin, vagy valami. Valaki!
   Aztán, mintha elvágták volna a fonalat, marad abba és szakítja meg a csendet, Harry, vagyis Daniel, vagyis nem tudom, de a lényeg, hogy az ő hangja. A levegőben van. Egy seprűn. Awww… énis akarok!
- Mi? Gyengélkedőre? Nem! Én repülni akarok! Meg varázsolni! – nem mindennap kerülök ilyen jó álomba, ha egyáltalán ez álom. Tökre olyan, mint az Eredet. Nagyon jóó! Ha ezt Abbsnek elmesélem!
   Úgy látom, mindenki megy, szóval lehorgasztom fejem és búslakodva felállok, ahogyan Emma, vagyis Mio is. Ránézek, és elmosolyodok, de ő inkább Harryt fixírozza. Na, erről asszem ennyit! Időközben észreveszem, hogy Barbi is mellém került. Rámosolygok. Hát, ha ló nincs… és azért ő sem semmi csaj!
- Ööö… nem igazán.  Asszem hogy most James bőrébe kerültem, de, hogy most ki kinek a bőrében van, vagyis rajtam kívül, meg, hogy hogy is működik ez az egész… fogalmam sincs. – vonom meg a vállam, arról nem is beszélve, hogy ha minden igaz, akkor én meg ő most járunk. Vagyis mindenki úgy tudja. Lépkedni kezdek a lelátók vége felé, párhuzamosan a többiekkel. Mögöttem Mioék, akikre vetek még egy vágyakozó pillantást, de aztán ismét vállat vonok és előre szegezem tekintetem, hogy alaposan megvizsgálhassam a Roxfort – mármint ha ez tényleg az – égbe nyúló tornyait.