Birtok - Kviddics pálya és lelátók

[- Így mindjárt jobb!]

Mese - Tamara - Misi

Ahogyan ott álldogáltatok a lelátón, egyre másra érkeztek az emberek. Nem volt elég, hogy a Gleeből ismert kopasz színész is megjelent, ráadásként Emmának szólított... pár pillanatra rá megérkezett Rachel Bilson is. Addigra már leteremtetted a nálad jóval magasabb fiút egy "mi van" féle kérdéssel. Ráadásképpen Ronald Weasley, azaz Rupert Grint ha nem is kőfalként, de egy apró kerítésként ott ékeskedett közöttetek. Hiába, a titkolt szerelem csodákra képes.

Rupert, azaz Ron meglepődötten fordult feléd Emese, amikor kissé ingerültebben a kelleténél adtad ki az utasítást az indulásra a gyengélkedőt megcélozva. Pár pillanatig csendben álldogált, és azzal a tipikusan bugyutának festő Ronos bamba fejjel meredt az arcodba. Kellett neki néhány másodperc, mire sikerül mosolyt erőltetnie az arcára, még akkor is, ha láthatólag a dolog erőltetett volt kicsit. Megemelve a kezét egy pillanatra vállon veregetett, majd kilépve előled egy keskeny kis csapásra mutatott.
- Így mindjárt jobb!
Egyértelműen arra gondolhatott, hogy most valóban Hermionés volt a magatartásod. Az út, amelyre mutatott egy földutacska... valamiféle barlang felé vezetett. Miután úgy gondolta, téged már útba igazított, meg persze úgyis megvárod majd, Misi és Tamara, Rupert felétek fordult.
- Gyertek ti is! Hallottátok Harryt, irány a gyengélkedő. Utána lesz elég időd repkedni James. Tényleg meg kellene vizsgálni titeket, valami nagyon nincs rendben a fejetekkel!
Misi, feléd a pillantása inkább amolyan távolságtartó... Tamarára azonban eléggé kedvesen mosolygott. Azzal kilépett jómaga is, és Hermionét, Emma Watsont követve indult meg a barlang bejárata irányába.
- Utálom a gyengélkedőt, kiráz tőle a hideg.
Tette még hozzá inkább csak magának, sem, mint bárki másnak.

Ádám

A lányka arcáról egy pillanatra sem tűnt el a rémültség... bár inkább festett aggódónak, mint a végletekig megriadtnak. Igyekezett nagyon kedves lenni, érezted is, hogy úgy viszonyul hozzád, mintha régóta ismerne és a barátod lenne.
A hajadba túrást követő szavaid azonban már úgy fest, soknak tűnnek a számára. Teljesen elfehéredett azok hallatán, és visszahúzta a segítőnek szánt jobbot. Tétován álldogált feletted, kérdő tekintettel méregetve az arcodat.
- Nem csináltunk veled semmit a Merlinadta világon Sam! Összeütköztél Izával, és lezuhantatok. A kviddics pályán vagy, edzést tartottunk...
Oldalra fordítva a fejét szólalt meg újfent, miközben a tömeget méregette.
- Ők a barátaid és iskolatársaid.
Mire visszatekintett rád, te már a sztárok armadáját méregeted. Neki is feltűnt a dolog, így követte a tekinteted a sajátjával Iza és Ginny irányába. Amikor ismét megszólaltál, látszott a szemében, hogy mélyen a lelkébe gázolsz.
- Katie Bell vagyok, csapattársak vagyunk, egy dologért harcolunk. Valami komoly bajod lehet, ha nem ismersz meg! Az a két lány ott Izabel Bishop és Ginny Weasley. Nem színésznők, nem hazugságok, hanem a valóság. Ők a csapatunk tagjai!
Válaszolta kelletlenül, elhúzva kissé a száját, majd feltekintett a hang irányába. Harry volt az, éppen most adta ki az utasítást. Bátortalan lépést tett feléd, és újra a kezét nyújotta, remélvén, most elfogadod.
- Gyere, felkísérlek!

Luca

Amikor a földön fetrengve egy advil után sopánkodtál, Ginny arca mosolygósról kérdő pillantásba csapott át. Látszott rajta, hogy nem igazán értette, mit is szeretnél... és mivel nem olyan fából faragták, így rá is kérdezett bátran.
- Advil? Az valami gyógy főzet?
Amennyiben a sejtésed helyes volt, és ténylegesen a Roxfort világában ébredtél, leeshetett, hogy a lány nem igazán ismeri ezeket a könyv és Rowling által muglinak nevezett dolgokat. Mindenesetre, amikor megmarkoltad a kezét, azzal a lendülettel húzott rajtad egyet, hogy talpra állhass.

Látván a tétova mozgásodat, és billegális mivoltod, közelebb lépett, majd átnyúlva a hónod alatt a túlsó válladra tette a kezét, mintegy támaszként szolgálva a számodra. Harryt végighallgatván halovány mosollyal, és pirospozsgás arccal tekintett rád.
- Gyere, hallottad Harryt! Igaza van!
Jelentette ki csendesen, majd fejével egy barlangbejárat felé bökött, sokan már meg is indultak az irányába.
- Dehogy fog bezárni titeket!
Érezhetően nyugtatni próbált, látszott az arcán, hogy tisztában van vele, úgyis az lesz, amit mondtál. Megelőzvén a bajt újfent megszólalt... bár közelebb hajolt, és suttogott.
- Gyere fel velem a gyengélkedőre, hadd vizsgáljanak meg. Nagyot estél. Megígérem, ha bezárnak, akkor éjszakára kiszöktetlek, és reggelre visszaviszlek!
Elhúzódva tőled próbált arra sarkallni, hogy menj vele.
- Megegyeztünk?
Kérdezte kissé megkönnyebbülve és mosollyal az arcán.

Mindenki

A kisebbfajta csapásra rátérvén a migrén újraéledt, mindegyikőtök fejében... egyik pillanatról a másikra. Úgy vándorolt és sújtott le, akár egy elégedett vendég, aki az előző alkalommal jól érezte magát a fejetekben.

Mese, ahogyan újra belemart a fejedbe, oldalra kaptad azt,  még láttad, amint a melletted haladó Noah Puckermann, vagyis James is összerogyott... ahogyan a mellette haladó Rachel Bilson, vagyis Barbara is. Te sem tudtál talpon maradni, és a következő lépéseddel úgy dőltél el, akárcsak egy mázsazsák. Rupert még megpróbált elkapni, de nem sikerült neki. Azonnal melléd térdepelt. A fejed kiállhatatlanul sajgott, elsötétedett előtted a világ. Magadnál voltál, mégsem láttál... ködös kép jelent meg a fejedben... egy hatalmas barna sapka, amit a fejedre raktak. Furcsa de kellemes érzések töltöttek el, és ezzel együtt a fejfájás is abbamaradt. A távolból még egy hangot hallottál visszhangzani : "Griffendél". Aztán visszatért a látásod... Ron bambult rád aggódóan.

Misi, ahogyan haladtál Rupert és Emma mellett, meg persze Rachel Bilsonnal, vagyis Barbival - Tamarával - az oldaladon, hirtelen egy erőteljes sajgás lett úrrá a fejeden. Annyira erősen mart bele, hogy elveszítetted az egyensúlyodat, és újra földet fogtál. Pár pillanatig még láttad a földúton heverő kavicsokat, meg valami cipőtalpszerűséget is. Hangokat már csak elmosódva hallottál. Szürkés, ködös képek jelentek meg a lelki szemeid előtt. Zöldes villanások, robaj, aztán csend. A távolban két ismeretlen, mégis ismerős alak képe sejlett fel, de csak egy pillanatra. Egy nő és egy férfi... nem tudtál ellenállni az érzéseknek, amik rád törtek, sírni kezdtél, úgy érezted, a két alak, akiket láttál, nagyon közel álltak hozzád. Ahogyan elmosódott a képük tért vissza a látásod és hallásod. A fejfájás is elmúlt megint.

Neked sem sikerült megúsznod az újabb rohamot Tamara. Ahogyan ment percekkel ezelőtt, úgy jött ismét, és taszított el az egyensúlyodból. Elestél, valami keménybe is beverted a fejed, még talán vérzett is, de ez most nem érdekelt annyira. Kegyetlenül hasogatott a fejed, a látásod pedig mintha kezdte volna felmondani a szolgálatot. Elfeketedett minden, a hallásod is elmosódottá vált. Sikolyok hangja szirénázott a fejedben, egy kislány üvöltött, vélhetően a fájdalomtól. Mély és velős röhögést hallottál minden egyes fájdalmas, gyermeki kiáltást követően. A távolban megpillantottad a földön heverő lánykát, aki könnyes szemekkel nézett rád, kinyújtva feléd a kezét. Te magad nem ismerted a lányt, a kép azonban élt a fejedben... és összeszorult a szíved a látványtól. Kelletlen, de elpityeredtél, mert sajátodnak érezted az érzést. Aztán hirtelen visszatért a látásod, a hallásod. A földön hevertél, a fejfájásod is elmúlt.

Katie továbbra is melletted volt, és próbált támogatni Ádám, azonban arra ő sem számított, hogy ismét rád tör a fejfájás. Kíméletlenül sújtott le, és akaratlan, de elveszítetted az egyensúlyodat. Mivel a lányka támogatott, magaddal rántottad őt. Ahogyan elterültél a földön hirtelen elfeketedett a világ, a hallásod is mintha romlott volna. A fejedben, a lelki szemeid előtt egy tisztás jelent meg, viharos égbolttal. Villámok cikáztak az égen, mélyeket dörögtek a fellegek... aztán a magasból egy lángoló seprű kezdett zuhanni a föld felé.. mellette pedig egy feketéllő, égett test. Abban a pillanatban, amikor megláttad, elkapott a hányinger, könnyek szöktek a szemedbe. A fájdalom és a képek ahogyan érkeztek, úgy távoztak. Gyorsan. Megint magadnál voltál, és ahogyan meredtél előre, pontosan Katie Bellt láttad magad előtt. Ő is a földön hevert még, bár már próbált feltápászkodni az esést követően.

Luca, Ginny segítő támasza nagyon jól jött, még akkor is, ha tombolt benned a vágy, hogy te bizony fel szeretnéd fedezni a Roxfortot. Érezted, hogy azért sajog a tested rendesen... arról nem is beszélve, hogy a fejfájás is éppen csak elmúlt. Vagy mégsem teljesen? Ismét belemart valami a fejedbe, és azzal a lendülettel megrogytak a lábaid is. A támaszod próbált talpon maradni, és segíteni, de annyira hirtelen jött az egész, hogy együtt zuhantatok a földre. A látásod homályosodni látszott.... még kiszúrtad Ginnyt, és a meglepett arcát, de aztán sötétség lett úrrá. Egy takaros és szép ház sziluettjei sejlettek fel előtted, úgy érezted, ismered a helyet, pedig ismeretlen volt. Ahogyan nézted, a felső ablakban még talán Adam Brodyt fiatalkori önmagát is láttad elsuhanni, de biztos nem voltál benne. Aztán hirtelen lángok csaptak ki az alsó szinten... a szíved pedig hevesen kezdett verni, egyre hevesebben. Kapkodtad a levegőt, és pörgött a ketyegő. Aztán csend lett, és elmúlt a képzeletkép, a fejfájás. Újra Ginnyt láttad a szemeiddel, aki érdeklődve, féltérden melletted várta, hogy megszólalj.
- Látod, csak igaza volt Harrynek.

[Ajh, valaki mondja már meg, hogy mi történik?]

Ron nem igazán akar tágítani mellőlem, de remélem, hogy nem az lesz, mint az eredeti történetben, hogy Ront le sem lehet magamról vakarni. Az lehet, hogy Hermione bukik rá, de valahogy nem az esetem, és hát… inkább meghagyom neki. Engem Harry jobban érdekelne, de Ron annyira erőszakoskodik, hogy vele menjek, hogy inkább hagyom a dolgot. Jó, akkor megyek Ronnal.
Az így mindjárt jobbot nem tudom, hogy mire érti, nem is igazán érdekel. Szeretnék már…
Üvegtörés.
Nem hiszem el! Most esik le, hogy mit mondott nekem Jamie: EMMA! Nem Hermione, vagy Mio, vagy Hermi vagy valami. Nem. Emma.
Bambán nézek magam elé, és követem a kijelölt utat, és ekkor tör rám a felismerés, hogy IGEN! Mármint, hogy együtt álmodok Misivel. Jajj de kis cuki kiscsibe, csak kár, hogy ő most Jamie, de ó, ez nagyon szuper, hogy hirtelen bevillant a felismerés, mert akkor majd kitalálok valami jelet, hogy közöljem vele. Kicsit aggódom, hogy mi lesz, ha benézem, de gondolom, hogy Jamie nem Emmának szólítaná Hermionét, hanem a nevén. Ha már Ron is Harrynek szólítja szívem választottját, akkor mindenképpen helytálló a gondolatmenetem, de lassan belezavarodok, és akkor álom lesz az álomban. Furaaa
Miközben ilyesmiken merengek, megint előjön a hasító fájdalom és egy doboz Qualerin sem lenne elég arra, hogy csillapítsa a sajgó, hasító érzést. A közelemben haladó Jamie és Barbie egy pillanat alatt földet fognak, nem is értem hirtelen, hogy mi lehet a baj. Aggódó tekintettel figyelem az eseményeket, majd újra előjön az iménti émelygő érzés. Csillagokat látok meg fehér foltokat és a következő pillanatban már abszolút elvesztem az irányítást a testem fölött. Nem vagyok tudatában, hogy mi történik, csak egy messzi hangot hallok, amely azt kiáltja a pillanatnyi sötétségben: Griffendél. Igen, Hermione griffendéles, de minek ennyi megerősítés arról, hogy most én vagyok ő? Nem, nem értem. Ráadásul a Süveg hangján beszélt…
Magamhoz térek, és nehezen ugyan, de kinyitom a szemeimet; olyan, mintha hosszú-hosszú perceken át aludtam volna, de úgy fest, hogy ez mindössze néhány pillanat lehetett, mert minden ugyanúgy van, mint eddig, csak annyi furcsaság van az egészben, hogy hozzám hasonlóan többen is rosszul lettek. Nincs kizárva, hogy Lumpsluck óráján megitattak valamit a karakterekkel – és én mugliként sajna nem sokat konyítok a bájitalokhoz, össz-vissz szörpöt tudok csinálni meg limonádét, és részemről ennyi. Nem tudom, hogy miféle bájitalok vannak, ajh, ha ezt Hermione tudná, hogy mennyire nem vagyok képben, tisztára szégyellné, hogy én játszok vele a játékban.
Ron ott van mellettem, és a háttérben látom Harryt is, még mindig a seprűn ül; bárcsak idejönne hozzám, és megkérdezné: Jól vagy, Hermi? Minden oké, Hermi? Vigyelek a karjaimban?
Tudom jól, hogy esélytelen, és hogy Ront rendelte Hermihez a mindenható írónő, de igazán, ha már álmodom, akkor ennyi kedvezményt kaphatnék.
Megemelkedem, és megtámasztom magam a könyökeimmel. Meglepő módon csak most jut el a tudatomig: már nem fáj a fejem. Az összeesés előtt még elviselhetetlen, most meg, mintha mi sem történt volna. Ez nagyon, nagyon fura, mert ismerem magamat annyira, hogy tudjam: ez nem normális fejfájás, mert az alvás vagy gyógyszer nélkül nem múlik el.
- Ajh, valaki mondja már meg, hogy mi történik? – mondom nyöszörögve. Ennyiszer sem ájultam még el tíz perc alatt. Itt valami nagyon nem klappol.

[- Katie Bell vagyok, csapattársak vagyunk, egy dologért harcolunk.]

Kék szemekkel ébredve

Kviddics pálya? Ne csináljátok már ezt velem srácok! Tényleg kezd sok lenni nekem ez az egész, de minden egyes másodperccel egyre biztosabbnak tűnik az az elméletem, miszerint igazság szerint most is a pihe-puha ágyamban fekszek és végig álmodom mindezt. Más értelmes magyarázat nem lehet a történtekre.
Megint sokáig maradtam fenn, biztos ott görnyedtem a gép fölött egész este és megtelt a fejem a roxfortos világgal, meg minden. Ez is Jo hibája lehet, ő tartott fenn már megint… Nagyon ért hozzá, hogyan csikarjon ki belőlem még egy órát, meg még egy órát…stb. Nem mintha nem örülnék neki, hogy körülnézhetek a mágikus kastélyban, na de olyan rossz lesz másnap úgy ébredni, hogy „a francba, ez csak álom volt…” Na meg eddig nem éppen fenékig tejfel ez az álom. Oké, hogy ott van Natalie Portman (akit tuti közelebbről is megnézek magamnak ) meg Emma Watson (őt is ), de a hányingernek nem örülök túlzottan, meg annak, hogy majd megfagyok, ráadásul a végtagjaim is majd leszakadnak a fájdalomtól.
Csupán azt nem értettem, hogy hogy is lehet ennyire tiszta a fejem, miközben elvileg alszok? Gyanús volt az is, hogy ennyire tiszta volt a kép, minden egyes részlet alaposan ki volt dolgozva. Egyelőre félretettem mindegy gyanúmat, és úgy tettem, mintha totál normális lenne, hogy hirtelen belecsöppentem a Harry Potter könyvek meg annak az internetes oldalnak a világába, ami szerintem nagyban tehet a jegyeim romlásáról. Na jó nem, igazán jó gyerek vagyok, első a tanulás…

- Katie Bell vagyok, csapattársak vagyunk, egy dologért harcolunk.
Katie Bell… - ismétlem magamban a nevet. Igen, nagyon jól tudom ki is ő, olvastam a könyvet,ráadásul a kviddics részek voltak a kedvenceim mindig is, azokat önmagukban is képes vagyok újra és újra elolvasni. Katie volt a Griffendél hajtója már az első könyv óta – mondtam fel jó diák módjára a leckét.
Elfogadtam a lány segítő kezét és lassan feltápászkodtam, éppen miközben Harry Potter kiadta az utasításokat. Már meg sem lepődtem a srác feltűnésén, pontosan tudtam hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok, azonban azt még mindig nem értettem, hogy is fordulhatott elő mindez velem.
- Komolyan mondom, mindjárt kifordul a belem…
Nem volt minden rendben velem, de ahogy elnéztem a többieket, ők nem voltak annyira szétcsúszva, mint én. Sosem érintettek jól az efféle stresszes dolgok. Félig-meddig ugyan tartottam magam ahhoz az elméletemhez, hogy mindezt álmodom, és a hányingerem oka csupán az, hogy elalvás előtt bezabáltam.
- Rendben, menjünk! De légy szíves mutasd már az utat, mert fogalmam sincs, merre menjek.
Katie igazán rendes volt, végig igyekezett mellettem haladni, és folyamatosan magamon éreztem a tekintetét. Biztos voltam benne, hogy minduntalan azt lesi, hogy mikor esek végre össze. Vagy lehet bejött neki az újdonsült szőkésbarna hajzuhatagom…
Minden egy szempillantás alatt történt. A fejem ugyan már az ébredés óta sajgott, de most hirtelen még erőteljesebben belenyilallt a koponyámba a fájdalom, majd minden elsötétült. Mintha csak egy mozigépész indította volna el a filmet, úgy pergett le előttem a jelenet, ahogy egy ismeretlen alak egy repülő seprűn a föld felé zuhan, közben villámlások cikáznak át az égbolton, az ismeretlen egyre közeledik, míg nem… te jó ég, hiszen szénné sült!
Az agyam visszakapcsol az eredeti állapotára, már ha a Sammy Goldhawk állapot eredetinek nevezhető. A füvön feküdtem és a jelek szerint Katiet is magammal ránthattam. A hányinger még erőteljesebben támadott, és végül öklendezésbe csapott át, ám egyelőre nem volt végterméke a dolognak.
Erőtlenül fordultam a hátamra és a következőket nyögtem:
- Mi a franc történik velem?
A kérdés inkább csak magamnak szólt, nem is vártam rá választ, bár azt sejtettem, hogy alaposan ráijeszthettem Katiere. De még is mit érdekel az engem? Úgy sem lehet valós személy, ez az egész meg sem történt, csak a képzeletem játszik velem.
- Beszélni szeretnék azzal a lánnyal, aki ott feküdt mellettem nem messze. Izával, vagy hogy is hívtad őt. A Natalie Portman csajjal.
Ha helyes a sejtésem, akkor hasonló cipőben járunk. Talán ő képes lesz megmagyarázni azt, ami most történik. De a legjobb az egészben: közelről csorgathatom a nyálamat Natalie Portmanre. Ahhoz viszont jobb lenne előbb felkelni a hideg földről…

[Utálom, hogy Harrynek igaza van]

Singing for your questions
But you've stolen all of my answers
•   •   •

   Ginny Weasley kérdő tekintetére csak legyintek, azt is képzeletben. Végképp hülyének nézne, ha elkezdeném magyarázni neki a mugli fájdalomcsillapítók áldásos hatását. Bár ha jobban belegondolok, Iza félvér, és mint ilyen, egyáltalán nem is lenne olyan meglepő, ha Advilért kuncsorogna. Hisz a gyógyításhoz nem ért, ez köztudott, ami kapóra jön, mivel egyetlen varázsigét sem tudnék alkalmazni. Még Iza kedvenc átkait sem. Ez kissé lehangol, mert a csaj úgy párbajozik, mint az álom, imádja is ezt csinálni, de nem csoda, volt rá több mint hat éve, hogy megtanulja az igéket, a helyes pálca- és csuklómozdulatokat, a hangsúlyt és a többit. Túl könnyű leírni, hogy Reducto meg Bombarda, de még soha nem gondoltam át komolyabban, hogy milyen összetett művelet lehet életre kelteni a pálca mágiáját. Ezt a szívást.
   Közben Ginny egyéb lépéseket is tett az állapotom stabilizálása érdekében; de szó szerint, ugyanis a hónom alá nyúlva megtámogatott, és most így állunk egymás mellett összekapaszkodva, aminek titkon hálás vagyok egy kicsit. Kótyagosnak érzem magam, mintha másnapos lennék, bár a gyomromnak most semmi baja. A fejem nem hagy nyugodni, olyan, mintha egy bazi harang lenne a koponyám, amit időnként megkondít a csuhás barát, és sosem hagyja, hogy elüljön a zúgás. Lehet, hogy hányni is fogok.
   - Utálom, hogy Harrynek igaza van – dörmögöm az orrom alatt, de már belátom, hogy hiába tiltakoznék. Ezek itt elhatározták, hogy az egész csapatot bedugják a gyengusra, csak hogy ne kelljen tovább az agymenésünket elviselni. Apropó. Menet közben alaposabban szemügyre veszem a többieket (Harryt és Ginnyt leszámítva, ők ugyanis pontosan úgy viselkednek, ahogy azt Rowling megkövetelné tőlük). Kizárt, hogy csak én érzem magam úgy, mint aki álmodik. Ez egyébként is az arcokra van írva, nem beszélve a furcsa és értelmetlen megjegyzéseikről. James teljesen kifordult magából, vagyis abból a karakterből, akit a reagjaiban megszoktam, tehát ő fixen agymosott, akárcsak én. A feltűnősködőket nem nehéz kiszúrni.
   - Nem is estem olyan nagyot, csak seprűről durvábbnak tűnik minden – megyek bele a csevejbe Ginnyvel, nehogy még jobban gyanakodjon már. Próbálok természetesen viselkedni (hozzáteszem, Izánál ez biztos nem a legtermészetesebb hozzáállás), ami nem is olyan nehéz, tekintve, hogy Ginny egy kis angyal, és valahol hízeleg, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat. – Áh, jó is lenne, de szerintem ha egyszer betesszük a lábunkat a gyengusra, Pomfrey az ágyhoz kötöz minket, és még az ajtóba is őröket állít. Persze azért egy próbát megér. Megegyeztünk.
   Hasonlóan kedves mosolyt erőltetek az arcomra – Natalie Portman arcára –, de ez nem lehet valami hiteles, mert a szemem összeszorul és szörnyű vicsort kanyarítok ki. Egy pillanatig azt hittem, hogy valaki belemarkolt az új tüsifrizurámba, és annál fogva nagyot lendített rajtam, de nincs semmiféle támadó, egész egyszerűen keresztülesem a lábaimon a semmiből jött fájdalomtól. Érzem, hogy magammal rántottam Ginnyt is, de nem tudok vele törődni. Fel akarok ordítani, viszont hang sem jön ki a torkomon. A fű az arcom bal felén hűvös és illatos, egy ideig még látom Ginny meglepett arcát nem messze tőlem, aztán a vonalakat elmaszatolja egy hatalmas radír, és minden összefolyik.
   Amikor újból kinyitom a szememet, egy házat pillantok meg a kviddicspálya közepén. Vagy ez már megint egy másik helyszín? Hogy is lehetne egy ház a pályán. Ráadásul itt már jártam ezelőtt. Vagy mégsem? Mióta elnyaltam a fürdőszobában, semmiben sem vagyok biztos. Felemelem a fejemet a földről, óvatosan, nehogy kilötykölődjön a víz, amit a koponyámban egyensúlyozok, és ráhunyorítok a ház fölső emeletére. Mekkorát szólna, ha tényleg Bent láttam volna elsuhanni az ablak előtt! Vagyis a srácot, aki Benjamin Bishop. De ez hülyeség, miért… Jesszusom, ég a ház!! Tűz van odalent, Ben biztos nem tud róla! Le fog égni az egész, mi a francot csináljak ilyenkor?! Nem akarok odamenni, de mi lesz így… Ne-ne-ne-ne, ez nagyon nem jó! Rohadt pánik, ez megbénít…
   Azt hittem, füstszagot érzek, de még csak egy gyufát se gyújtottak a közelben. A földön fekszem még mindig, pontosabban támaszkodom, mert úgy tűnik, a képzelgés közben tényleg felkönyököltem. Talán még ordítoztam is, de ezt nem tudom biztosan. Ginny figyeli minden mozdulatomat, szerintem egyre jobban összezavarja a viselkedésem.
   - Ahh… Ja. Ja, igaza volt. Mégis beverhettem a fejemet – ami most meglepő módon egyáltalán nem fáj. Mintha ez az előbbi roham egy utolsó rúgás lett volna, aztán kimúlt a zombi a fejemben. Sohasem estem még össze a fájdalomtól, de ez… baromi gáz volt. Remeg a kezem az élménytől, félig azért, mert rá is estem, félig viszont az égő ház miatt. Gondolom, senki más nem látta rajtam kívül… de úgy tűnik, a többiek sem úszták meg egy kis émelygéssel a dolgot. Mintha végigsöpört volna mindenkin egy rémhullám, és pont úgy festünk, mint egy csapat partra vetett, vergődő hal. Nagyon szánalmas, de sebaj. Odébb Sam Goldhawk Izát emlegeti, tehát velem akar beszélni. Azt mondja, Natalie Portman. Oké, egyértelmű, hogy ugyanaz a problémája, mint nekem.

   Nem törődöm Ginny csitítgatásával, csak azért is előbb térdre, majd lábra állok. Valójában már tényleg semmi bajom, mindenem megvan, működik a berendezés, úgyhogy fölösleges sápítozni ezen. A hányingernél amúgy is jobban érdekel, mit gondol az egészről Sam, aki nem is Sam.
   - Tudom, mi a helyzet – szólítom meg fojtott hangon, hogy legalább Harryék ne hallják, miről beszélünk – Vagyis dehogy tudom, viszont… érted. Én sem az vagyok, aki… hát na. Vágod azért… nem? Szóval ki kéne találni valamit, mert nincs kedvem még egy ilyen rohamhoz, vagy ahhoz, hogy Pomfrey megmérgezzen aztán bezárjon.

[- Megint elájultál! Ez egy kicsit gáz, nem?]

Mese - Tamara - Misi

Rupert Grint aggódó tekintete egy pillanat alatt értetlenné változott, amikor feltetted a kérdésed. Nem igazán tudta, mit kezdjen veled, elvégre Hermione soha nem viselkedett még ennyire furcsán, amióta ismerte...és bizony ő úgy tekintett rád, mint Hermione Granger-re, akit nagyon kedvelt és akit nagyon féltett.
- Megint elájultál! Ez egy kicsit gáz, nem?
Azzal a kezét nyújtotta, bízva abban, hogy elfogadod, és felsegíthet. A magasból egy suhanást hallottál, majd pillanatokkal később egy karakteres hang ütötte meg a füled. Ron oldalra pillantott és elmosolyodott.
- Minden rendben van, Hermione?
A Harry Pottert alakító Daniel Radcliffe álldogált mögötted, az ő tekintetén inkább a meglepettség volt kiolvasható. Kezét a válladra helyezte, majd egy bátorító mosolyt küldött feléd. Azt követően hátratekintett, hogy felmérhesse a többiek állapotát. Abban a pillanatban furcsa hangok szólaltak meg a fejedben. Annyi biztos volt, hogy egy lány kezdett bele... de aztán elcsendesedett.
~ Ezt nem teheted velem! ~


// Tami, Misi, nektek meghagyom a reagálási lehetőséget az előzőekre. Következő körben ájulás a kimaradásért való juss. //

Ádám

Az első megjegyzésednél Katie kissé ijedten ugrott hátra, gyaníthatóan azért, mert nem szerette volna, ha esetlegesen tényleg kifordul a beled, és annak tartalma visszafelé a szádon keresztül távozik. A kérésedre egy újabb meglepő tekintetet kaptál csak válaszul, elvégre a lány meg volt róla győződve, hogy mivel rengetegszer megtetted már a kastély-kviddicspálya utat, illene ismerned azt.
- Rendben!
Válaszolta kelletlenül, majd odalépett melléd és átfonta a kezed a vállán, hogy meg tudjon tartani, ha baj érne.
- De ígérj meg valamit! Nem fogsz lehányni!
Egy afféle bátorító mosollyal toldotta meg kérését, majd megindult veled az Emma Watson, Rachel Bilson, Mark Salling, Rupert Grint és Daniel Radcliffe színészcsoportosulás irányába.
Képszakadás.
Katie ismét föléd hajolt, bár próbálta tartani azt a távolságot, amit az öklendezésből adódó esetleges melléktermék megkövetelt magának.
- Nem tudom mi történik veled Sam, de Pomfrey segíteni fog, ebben egészen biztos vagyok.
A kérésedre hátratekintett, majd újra rád és bólintott.
- Rendben, menjünk oda!
Azzal újfent felsegített, és nehezen ugyan de, megindult veled Natalie Portman és Bonnie Wright irányába. Ahogyan haladtatok egy hang szólalt meg a fejedben... elhaló volt és erőtlen.
~ Ki kell szabadulnom! ~
Fiúhang, nem ismerted fel.

Luca

Ginny tekintete olykor értetlen, olykor pedig aggódó volt. Ennyi alkalommal még soha nem látta a nagy Izabel Bishopot megrogyni, ebben egészen biztos voltál. A válaszod, miszerint helyeselted Harry kérését, kissé megnyugtatta. Lassan talpra állt, majd újfent a kezét nyújtotta feléd, bár érezte, hogy most nem fogod elfogadni. Amikor látta, hogy magadtól kezdtél bele a feltápászkodásba, visszahúzta azt. Nem sértődött meg, tisztában volt azzal, hogy Iza meglehetősen konok tud lenni és akaratos. Miközben sikerült talpra tornásznod magad, a Katie Bellt alakító színészlány és az általad Samként ismert srác mellétek értek. A beszélgetésetek alatt mind Ginny, mind pedig Katie meglepetten nézett hol egyikőtökre, hol pedig a másikótokra. Alig kezdtetek diskurálni, egy hang szólalt meg a fejedben.
~ Nem veheted el a testem! ~
A női hang ahogyan jött, úgy tűnt tova.

Mindenki

A népes csoportosulás szépen lassan haladt a kastély felé. Először egy barlangrendszeren keresztül kellett átvágni, majd egy hosszabb csapás következett. Harry hol Emese mellett haladt, hol pedig a levegőbe emelkedett, hogy átlássa a csapatot.

Mi van, ha reggel új tudatra ébredsz?
Ha feje tetejére állt az egész világ?

   Kissé feszélyezve érzem magam így… Jamesként. Nagyon furcsa. Egyrészt magasabb vagyok, nagyobb darab, körülbelül, mint egy kisebb szekrény. Így tuti nem férnék már be a koleszos szekrénybe. Másrészt pedig borzasztóan zavar, hogy nincs hajam, illetve ami van, az csak… hát na. Igen. Ezek mellett pedig az új környezet is összezavar. Azt értem, hogy ez itt a Roxfort, én meg most James, de hogy ki kicsoda, azzal nem igazán vagyok tisztában. Mármint, hogy az itt lévő sok emberből melyikük járt ugyanúgy, mint én, és melyikük olyan igazi. Egyedül arra sikerült rájönnöm, hogy Ron valóban Ron, és ez azon a borzasztóan bonyolult logikán alapszik, hogy egyszerre két helyen nem lehetek, ahogyan két testben sem, s mivel Jamesében vagyok, így kizárásos alapon, Ronéban Ron van.  Meg ha én lennék Ron, nem néznék így Jamesre. Ch…
   Nem szólok semmit, kezeim zsebre vágom, és érdeklődő tekintetem elkalandozik, minden apró kis részleten, mindent megfigyelek, hiszen olyan kíváncsi voltam a Roxfortra! Tudni akartam mindent, hogy hogy néz ki, milyen lehet itt élni, tanulni. És most, hogy végre megtapasztalhatom, a gyengélkedőre kell vonulni, mert Potter úgy akarja. Remek.
   Ennek ellenére Barbi, vagyis… talán Tami mellé szegődök. Az meg sem fordul a fejemben, hogy James talán nem menne ilyen könnyen bele a dologba. Eszembe sem jut szerepet játszani, vagy elhitetni mindenkivel, hogy minden rendben, és én ő vagyok. Hiszen még nekem is nagyon furcsa a dolog, és épp elég arra odafigyelni, hogy normálisan járjak.
   Lehet, hogy ellenemre van a gyengélkedő, hiszen… unalmas, és sosem hallottam róla semmi jót, de azért érzem, hogy egy kis erősítő főzet nem tenne rosszat.
- Hát… most végre találkozhattunk. – súgom oda Barbinak, próba szerencse alapon, hátha ő is hasonlóképpen, mint én, nem is Barbi, hanem Tamara. Elvégre ő is ugyanolyan zavarodottnak tűnt, mint én, ő sem tudta eldönteni, hogy pontosan mi a helyzet. Ahogy még jó páran voltak ezzel… meg kéne figyelnem, hogy kik járnak még ebben a cipőben. Valamit tennünk kéne. Nem hiszem, hogy ez túlságosan rendben lenne így… Bár még várhatunk, hiszen eddig semmi baj nem volt. Lehet, hogy ezentúl örökre így maradunk?

   A fejfájás hirtelen jön. Elviselhetetlen. Kezeim halántékomhoz kapom, s vadul szorítom, de itt semmi sem működik. Térdre rogyok, s összeszorítom fogaim a fájdalom szörnyű nyomása alatt. Nem fogok felkiáltani, vagy nyöszörögni. Nem szoktam. Már csak azért sem. Nem akarok még egy megvető, vagy akár csak lenéző pillantást kapni Ronaldtól. Kezeimmel támasztom magam, előrehajolva. Ujjaim a földút porát keverik, míg a fájdalom egyre rosszabb. Minden elhomályosul, s ezúttal nem a szemüveg, vagy a kontaklencse hiánya miatt.
   Sötétség.
   Furcsa, elmosódott, ködös képek. Két alak tűnik fel, egy férfi és egy nő. Védelmezőn karolnak egymásba, s bá hangjukat nem hallom, s csak pár pillanatra láttam őket, tudom, hogyan végezték. Zöld villanások. Vége.
   Aztán minden kivilágosodik, a kavicsok, a cipőtalpak, egy földön heverő lány… minden visszatér, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy sírok. A két embert még sosem láttam, csak annyit éreztem, hogy szeretem őket. És a tehetetlenséget. Meg akartam menteni őket, minden erőmmel szerettem volna segíteni nekik, de nem lehetett.
   Hú. Nyugalom, James. Vagyis, na! Gondolok itt hülyeségeket! Feltérdelek, ruhám ujjával letörlöm arcomról a könnyeket, majd lassan álló helyzetbe tornázom magam. A fejfájás, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott, minden rémképet, s vetített borzalmat magával víve.
   Megfordulok, kíváncsian nézek körbe, hogy kik jártak hasonlóképpen, mint én. itt az ideje, most majd kiderül, hogy mi az igaz, és mi nem. Hú, ez kissé drámaira sikeredett.
A mögöttünk jövők közül egy lányt és egy fiút látok. A lányt azonnal felismerem, Izabel Bishop, ha érzékeim nem csalnak, vagyis hát, aki irányítja. Luca. A srácot viszont nem ismerem fel olyan könnyen, csak annyit tudok, hogy ő sem az a Roxfortos fiú, akinek látszik. Aztán… Barbi, igen, ez nem is annyira meglepő, és Hermione, akit Ron aggódó alakja eltakar. Alsó ajkamba harapok, majd Tami felé fordulok. Valamit ki kell találnunk.
- Minden oké?

[Nem tudom, hogy mi történhetett...]

Ájulás ide, vagy oda, egy dologban biztos vagyok: nem csak én vagyok más. Jamie Emmás felkiáltása mindent elárult számomra, és most már biztos, hogy egy cipőben járunk. Ha Ron nem lógna ennyire a nyakamon, valahogy óvatosan ki tudnám deríteni, hogy az igazi Jamie van-e itt, vagy a mugli változata.
Ehhez még egy kis időre szükségem van, előbb a teljes jóllét látszatát kell keltenem, hogy Ron békén hagyjon. Zárójelben megjegyezném, hogy Ron minden bizonnyal a Rowling-féle Ron, hiszen Misi tuti, hogy nem tudna kettészakadni, vagy...
Nem, ez biztosan lehetetlen! Belőle is biztos, hogy csak egy van most, akárcsak belőlem, de mérget azért nem vennék rá, majd kiderül, ha jön szembe Cielo, a drága.
Ron nagyszerű megállapítása igazán helytálló, ugyanis ettől gázabb helyzet aligha adódott még az életem során, még a legmerészebb álmaimban sem fordult elő olyan, hogy  ennyire valóságosnak tűnjön minden. Persze, előfordult már, hogy Mr. Mirollal álmodtam, de ő az igazi férfi, ezen nem kell csodálkozni. Viszont ilyen álmom sosem volt még; tuti a legjobb résznél fogok felébredni.
Elfogadnom Ron segítségét, és a következő pillanatban újból függőlegesben vagyok, habár még kissé labilisan. Jobban megfigyelem a körülöttem levő társaságot, ez talán feltűnhet Ronnak és lehet, hogy dilisnek fogja gondolni álmai asszonyát, de ez nekem akkor is gyanús.
- Nem tudom, hogy mi történhetett... – felelem Ron aggódó megjegyzésére, nem is akarom továbbszőni a gondolatot. Közben Harry is megérkezik hozzánk. Szívem gyorsabb ütemet kezd diktálni, és nem csak Daniel Radcliffe helyes kis pofija miatt, hanem a hirtelen előbukkanó gondolat miatt: vajon Josh az? Elgondolkodva nézem az igazinak tűnő Harryt, talán már-már sokáig is bámulok rá, lehet nem tudja majd mire vélni a dolgot. Számtalan pro és kontra érvet fel tudnék sorakoztatni annak érdekében, hogy Harry bizony Josh, de egy kontra érv le az igazi befutó, ami nem más, mint... a seprűlovaglás.
Egykoron láttam a mesékben, hogy hogyan „indítják be” a varázsseprűt, de a roxforti story más, továbbá kizárt, hogy csak úgy „érzésből” menne a dolog – így lesz ez a varázslással is!  Tehát a Josh biztos nem lehet Harry. Ezt a gondolatot muszáj elkergetnem a fejemből.
- Igen, Josh, öhm... – zavart fejet vágok, és azonnal korrigálom a tévedést – Harry! – mondom idegesen, és igyekszem mosolyogni. Előtte Joshra gondolok, és máris az ő nevét mondom Harrynek... ekkora melléfogást még nem látott a világ! Gratulálok magamnak. Ha ránézek, azonnal Harry jut az eszembe bármikor, de ha már meg kell szólítani, tiszta hülye leszek! Nem baj, remélem, majd betudják valami agyrázkódásnak, vagy egyéb fejsérülésnek, amit az imént szerezhettem a földet érés alkalmával.
Míg efféle gondolatok kavarognak a fejemben, Ron támogatásával haladunk a kastély irányába a játékokból jól ismert roxforti udvaron. Szép a táj, meg hihetetlen ez az egész, de a fejemben egy újabb visszhangzó hangot hallok. Nem tudom hová tenni az ismeretlen szavakat. Lehetséges lenne, hogy Lavender Borwn itt lenne a közelben és Hermione fejébe próbálna belemászni? Nem hinném, ez túlságosan bonyolult varázslat lehet, ilyet talán csak Dumbledore vagy Voldi tudna, Lavender Brown biztos nem. Hátrafordulok, és körülnézek, hogy kitől származhat, de ötletem sincs. Az én hangom biztos, hogy nem ilyen, a színészek eredeti hangját pedig sajnos nem ismerem. Pech. Lehet, hogy ez is csak az ájulás következtében lehet, de azért szeretném tudni, hogy kivel ne tegyem azt a valamit.
Visszatérek az eredeti ötletemhez, és megkörnyékezem Jamie-t, de ő még nem tért teljesen magához. Már tudom a titkos kódot, csak ki kell találnom, hogyan süthetem el.
Csendben, engedelmes kislányként kullogok Ronald mellett, és néha Harry is odatéved hozzám. Szeretném megkérdezni tőle azt, ami a szívemet nyomja, de én nem vagyok olyan bátor griffendéles, mint Hermione.