Roxfort - Nyugati szárny - Gyengélkedő

[Peti - azaz Errol Dreenman]

Peti - azaz Errol Dreenman

Végre hétvége, reggel valamivel derűsebben ébredtél, és úgy döntöttél, a reggeli szöszölést követően megreggelizel, aztán behuppansz kicsit a gép elé, végül pedig tovább olvasod a kedvenc könyved.

Egy-két hírportál, kedvenc weboldalak, a fórum… még az is kihalt volt, csak páran lógtak rajta, így köszöntötted őket a chaten. Shay, Seraphin… utána topicok következtek, vajon kaptál-e reagot. Konstatáltad, hogy lógsz körülbelül két helyre, majd este nekilátsz a pótlásnak. Kikecmeregtél a székedből, de félreléptél, és teljesen kifordult a bokád… elveszítetted az egyensúlyod, és nem tudtad kontrollálni a mozgásod. Még egy lépést sikerült tenned, de előre zuhantál. Próbáltad a kezeddel tompítani az esést, de teljes arccal a padlónak vágódott a fejed… orrtörés, éles fájdalom… sötétség.

-O-

Amikor magadhoz térsz, rettenetesen sajog az arcod, úgy érzed, mintha le akarna szakadni a helyről. Az biztos, hogy valami kényelmes helyen fekszel, gyanítottad, ágy lehet, párna pedig a fejed alatt… de valamiért egy sapka lehetett rajtad. Talán kötés, orvosok rakták rád? De miért a fejed, miért nem az arcod kötözték be? Kinyitva a szemeidet egy teljesen ismeretlen hely tárult eléd, forgattad a fejed jobbra, balra, mindkét irányban ágyak voltak. A balodon egy lány feküdt, fekete, hosszú hajú, fekete köpenyszerű valamiben, nem ismerted. Jobbodon egy másik leányzó szőke, középhosszú haj, ruházata hasonlatos a másikéhoz. Csak profilból láttad az arcukat, de helyesnek tűntek mindketten. Láthatóan ők is fejfájás-szerű tünetekkel feküdtek, az egyikük, a szőke feléd fordult, aztán a plafonra szegte a tekintetét.

Motoszkálást hallottál a lábad irányából… kissé megemelted a fejed, hogy megnézd, biztosan az orvos lehet.

Egy korosodó nő lépett az ágyadhoz, majd megrázta a fejét, és rosszallóan pislantott egyet.
- Kellett magának kikezdenie Blaine-el Dreenman! Ez lett a jussa, meg a büntetőmunka, amit majd kap a dologért. Megint mehet az üvegházba az újdonsült barátjával, amint rendbe jön!
A nő valamiféle pergament csúsztatott az ágyad vasára, majd továbbállt a melletted lévő pácienséhez. Amikor megszólalt, angol szavakat hallottál, legalábbis mintha az kúszott volna a füledbe, mégis magyarul csengett minden.

Merci - azaz Emily Dean

Reggel a körülményekhez képest kellemesnek mondható hangulatban keltél, felvillanyozott a tudat, hogy Szú, Bea és Dia ma lejönnek hozzád, sőt, egy napot ott is alszanak nálad. Kótyagos tekintettel toltad le magadról a takarót, majd kikecmeregve az ágyadból csoszogva indultál meg a fürdő irányába. Az ajtót kitárva jobbra tekintettél a konyha irányába, majd előre szegted a fejed, és beslattyogtál a fürdőbe. Alig léptél be, kiment a lábad alól a talaj, és a hátadra vágódtál. Nem tudtál reagálni, bevágtad a fejed, és elsötétült minden, mintha lekapcsolták volna az agyad.

-O-

Amikor magadhoz térsz, annyit azonnal sikerült leszűrni, hogy kényelmesen fekszel, puha valami ölel körbe, így biztosra veszed, hogy az ágyadba raktak. Rettenetesen fáj a tarkód, csak remélhetted, hogy nem tört el a koponyád, vagy bármi más súlyos sérülés… viszont megébredtél, ez pedig mindenképpen jó dolog. Kinyitva a szemed nem a szobád mennyezete fogadott… sokkal magasabb beltér, ismeretlen helynek tűnt. Jobbra tekintve egy ágyat pillantottál meg, rajta valami sapkás srác heverészett, elég rossz bőrben volt ő is, akárcsak te. A túloldalán valami szőke leányzó, míg a jobbodon egy vörös hajkoronával megáldott lány ébredezett. Egy pillanatra rád is tekintett, de aztán elfordult.

Ahogyan próbáltad összerakni a kirakós darabkáit, egy öreg hölgy jelent meg, aki a melletted jobbra lévő sapkás fiút kezdte szidalmazni, mely szerint felesleges volt kikezdenie valami Sean Blaine-el… büntetőmunkával is fenyegetőzött, majd az ágyad elé lépett. Kattogtak a fogaskerekek rendesen. Minden egyes szó angolnak tűnt, és mégis magyarnak... magyarul állt össze a fejedben.

Leemelte az ágyadról a kórlapodat, majd végigolvasva megrázta a fejét.
- Dean kisasszony! Szóljon, ha összeszedte magát! Még megnézem Wolf és de Crasso kisasszonyokat, utána beszélünk!
Azzal visszaakasztotta a kórlapot, és kilépett a vörös lány ágya felé.

Bundi - azaz Abigail Wolf

Hétvége, ez általában jó dolog, viszont most rosszabbul nem is indulhatott volna a számodra. A reggelit követően összeszedted a cókmókodat, mert a barátokkal azt beszéltétek meg, fociztok egy jót, utána sétáltok, meg lógtok csak úgy, hogy teljen az idő. Út közben a kellemes beszélgetés, és az egymás vérének szívása már természetesnek hatott.

A pályához érve lepakoltad a hátitatyódat, majd megfordulva éppen üdvözölni készültél a többieket… már csak annyit láttál, ahogyan a bőrös feléd repül. Időd sem volt rá, hogy reflex-szerűen elhúzd a fejed, telibe talált… és nagyon csípett. Megnyaklottak a lábaid, és megdőltél a pad irányába, ahová a cuccodat pakoltad. Éreztél egy erős ütést a tarkódon, aztán minden sötét lett.

-O-

Az ébredéskor úgy pattantak fel a szemeid, mintha muszáj lett volna… vesztedre. A fény belekapott, fájdalmasan érintett. Még talán a fejed is megpróbáltad elmozdítani, ami nem igazán járt sikerrel, mert olyan fejfájással küszködtél, hogy örömként könyveled el, nem szakad le a fél fejed. Szisszenve egyet sikerült kissé megnyugodnod, és konstatálnod, hogy valamiféle ágyban fekszel… legalábbis a sajgó kobakod alatt párna van. Talán a barátaid becipeltek a legközelebbi kórházba? Ennyire súlyos lenne a sérülés? Végtére is a labda még nem is okozott akkora kárt, lehet, hogy a padnak ütköztél a találatot követően?

Merengésedből egy hang szakított vissza, egy korosabb nőhöz tartozhatott. Oldalra tekintesz, hogy meglesd, melletted ágy, egy feketehajú lánnyal… egy pillanatra elkapod a tekintetét, de aztán a mennyezet felé fordulsz. Ismeretlen, mégis, mintha már láttad volna valahol. A furcsa ruhában lévő ápolónő a melletted fekvő túloldalán lévőt korholja, valami Dreenman, meg Blaine nevek… aztán az előbb látott lányhoz lép, és Deannek szólítja. Olybá festett, mintha angolul beszélne, mégis magyarul. Nem tudtad, mi történik, de minden egyes szavát értetted, mintha az anyanyelveden piszmogna.

Alig pár pillanat telhet csak el, amikor az ágyadhoz lép, majd fejet rázva a kórlapot kezdi olvasni.
- Wolf kisasszony, remélem jobban van már!
A mondat közben rád tekintett, aztán folytatta.
- Még megvizsgálom de Crasso kisasszonyt is, aztán kérdésem lesz hozzád.
Azzal visszaakasztotta a kórlapot, majd megindult arra, amerről érkezett. A melletted fekvő lány mellett egy fiú hevert, mellette pedig még valaki, de az ő arcát nem láttad már… mindenki annyira ismerős volt valahonnan.

Dina - azaz Gwendolyn de Crasso

Elérkezett a hétvége, a haverok a buli és a fanta ideje. Sokkal jobb érzés szabadon ténferegni, mintsem iskolában kuksolva az órák végét jelző csengőt várni. Ma is tervbe volt véve egy kis lógás, meg hülyülés, hát miért ne keltél volna meglehetősen jó kedvvel és életerősen.

Kikászálódva az ágyadból az első utad a fürdőbe vezetett volna, mint minden egyes alkalommal… ma azonban a sors fura fintora érdekes játékot játszott. Az első lépés megtételét követően görcsbe rándult a bal lábad… a lábujjadtól indult ki a fájdalomgóc, és egészen a derekadig hatolt. Soha nem volt még ennyire erős a fájdalom. Megpróbáltál minél hamarabb a földre heveredni, hogy kimasszírozd belőle a görcsöt, de ahogyan megrogytál, kibillentél az egyensúlyodból, és az ágyad sarkába verted a fejed. Éles fájdalmat éreztél, de csak egy pillanat erejéig, mert utána elernyedt minden izmod, és teljes sötétség vett körül.

-O-

Az ébredés nem volt egy kellemes dolog, rettenetes fejfájás jellemezte… a kemény, és sajdító verzió. Az is csodaszámba ment, hogy nem szakadt ki belőle egy darabka, a fájdalom egyszerűen elviselhetetlennek hatott, mint amikor az ember szeretne belenyúlni a saját fejébe, hogy kitépje az agyát, vagy megmasszírozza, attól hátha jobb lesz.

Kinyitva a szemed meglepően magas beltér fogadott, a mennyezet legalább kétszer-háromszor olyan magasan volt, mint otthon. Nem igazán sejlett, hogy efféle kórházban jártál már korábban, így oldalra fordítottad a fejed. A jobbodon egy üres ágy fogadott, a balodon viszont egy sapkás fiú heverészett. Oldalprofilból nem volt ismerős az arca, annak, azonban aki beszélt vele, igen. Láttad már valahol, de először nem esett le… furcsa ruha. A fiút Dreenman-nek szólította, talán külföldi, de a név is ismerős. Aztán valami Dean-el beszélt, végül pedig egy Wolf nevűvel… most meg feléd jött. Érdekes módon angolul szólalt meg, mégis, mintha a szavak magyarul csorogtak volna a nyelve hegyéről. Ahogyan megállt az ágyad előtt, leemelte arról a kórlapot.

Perceken keresztül csak olvasgatott, de nem szólalt meg… aztán egyszeriben megemelte a tekintetét, és haloványan elmosolyodott.
- Crasso kisasszony, remélem jobban vagy már! Értesítettem a testvéred, hamarosan meglátogat!
Miért szólított Crassonak? Hol vagy egyáltalán? És miért van a nőszemély ilyen hacukában?


//Igyekeztem számotokra személyreszabott és érdekes bemesélést írni, de ahogyan az előző csoportnál, nálatok sem ismerek mindenkit személyesen. A Roxfortban már hitelesebb lesz a dolog, ígérem.

A sorrend adott, tehát Errol kezd, és a végét Gwen zárja. Az off ennyi, minden mást a jelentkezési topicban kérek jelezni.//

[|destroyalldreamers|]

|destroyalldreamers|
|káromkodásveszély a poszt végéig|

Pam-pam... pam-pam... Jellegzetes dobogás fut végig a halántékán. Nem hallja, hanem érzi, hogy zsong egész teste, ahogy sóvárog egy békében töltött, nyugalmas napra. Reggelenként a napok behatárolása gyakran problémákat okoz, de ez a furcsa érzés, mindig eszébe juttatja, hogy tegnap bizony péntek volt (jobb esetben). Méghozzá előkocsonyafesztivál. Kocsonya, és fesztivál nélkül ugyan, de az ilyen részletkérdések sosem tudták zavarni. Abban a görnyedt pózban futnak axonjain a gondolatok, amiben bedőlt nem is olyan rég az ágyába. Ebben az érdekes helyzetben többek között azt is sikeresen megállapította, hogy alsógatyája is egy kellemes mennyiségű füstöt nyelt magába. Tudta, hogy ez lesz, hogy csak ő a dohány nélkül élő lesz egy vizes kisze-bábú a nap végére.
Első dolgaként kezdte összeszedni a tegnapot. Nem volt nehéz, hisz a forgatókönyv közel azonos volt. Mint a legjobb önkontrollal rendelkező személy, ő kísért haza mindenkit, vagy épp hívott taxit, ha nagyon gázos volt már a helyzet, majd kellemes tempóban hazaballagott. Csak tudná, mitől vannak ezek a fura érzések a következő reggel? Illetve ennyire fura még sosem volt igazán. Szard már le. Úgy sem hiszel az ilyenekben. Apró mosolyt követve tápászkodott fel a lehető legnagyobb lendülettel, hogy véletlenül se tudja meggondolni útközben magát, és a továbbalvásra sarkallni. Ősemberként vágtat ki a konyhába, ahol a kihűlt kávéból tölt magának egy pohárral... meg még egyel. Reflexszerűen les bele a hűtőbe, majd fel sem fogva a látottakat zárja vissza. Két éve nem fogad be a gyomra semmit a felkelést követő első órákban, csak rendkívül ritkán. Úgy látszik most gyakran van.
- Hideg... - bágyadt mosollyal hálálkodik a hűvös zuhanynak, miközben lemossa magáról  a tegnapot, és az ébredés különösségét. Szánsájn és hepinesz munkálkodik benne perpillanat, aminek rendkívül örül perpillanat. Persze túlzottan szociálissá még mindig nem tette a fürdő. Csodára ez sem képes.
Rutinfeladatok következtek: Tegnapi híradó meglesése az interneten, életben tartani a nyelvtudást a bbc.com segítségével, emailek, és persze a fórum. Szombat reggel, csönd, üresség, punyhadás. Nem is nagyon számított másra, bár reménykedni reménykedett, azt ugye mindig szabad... Még akkor is, ha hangos szisszenéssel vesszük észre, hogy a boka rohadtul nem úgy áll, ahogy kéne, és az eddig focimeccsek alkalmával úgy dicsért reflexek sem reagálnak, és a fej koppan először a padlón. A fájdalmat már megszokta, nem az zavarta, hanem a pofára esés, mind a valóságban, mind egy elvont elméleti síkon..

* * *

Villanások. Fehér mindegyik, és egy kicsit klórszagú. Hát persze hol lennék máshol mintegy kórházban? Kurva életbe! Idegesen járatom a szemem várva, hogy tisztuljon a kissé homályos kép. Túl tiszta plafon, túl puha párna, ágy, paplan és abszolút ismeretlen helyiség. Utálom a kórházakat, utálóm a kórházakat. Bár a szag mindig kellemes, akárcsak a suli kémia szertára... Ismét szippantva ijedten veszem észre, hogy semmit nem érzek. Vedd el tőlem az egyetlen jót is! Fasza... Á, nem vagyok ideges, nem teng bennem túl az adrenalin, mert épp sikeresen törtem tropára az orromat, és még jobban a bokámat. Most már tényleg ennyit a futásról, még hobbi szinten is. TÚL FEHÉR! Hé... Az SZTK rohadtul nem ilyen. Ez nem elég... szockó ahhoz. Na jó... válaszokat akarok. MOST RÖGTÖN! Kapkodva a fejemet jobbra-balra mindent találok, csak azt nem, amit keresek. Bár az eléggé meglepő, hogy egy koedukált kórteremben jutott csak már hely. Úgy tudtam errefelé nincs probléma a férőhelyekkel, csak a szmoggal. Habár... ezt most nem feltétlen kéne bánnom, és küzdeni ellene. Boldogság kúszik az arcomra és belenyugodva a helyzetbe mocorgok egy kicsit, hogy elfeküdt testtájaim fellélegezhessenek... Hé... Mi lett a fejemmel? Azt is bevertem volna? Valóságtól félő kezeim bizonytalanul kúsztak a légben, hogy kitapogassák a kobakot... Puha, egybefüggő, vastag, és rohadtul izzad alatta mindenem. Ki az a beteg ember aki képes feladni rám egy sapkát. Egy mozdulattal húzom... tépem le fejemről a meleg vackot és nemtörődöm módon hajítom el valahova a padlóra. Nem szeretem a sapkákat, nem szeretem a meleget. Bár ezt a vastag takarót most nem utasítom vissz..
- MI A FASZ? - békés elmélkedésemből, egy pizsamás öregasszony okítása ébreszt fel úgy, hogy konkrétan a szívem is megállt egy kis időre szerintem, legalábbis közel volt hozzá az hétszentség. Mondjuk amit mondott az erősen elgondolkodtatott. Értetlenül ráncolódott a bőr homlokomon. Dreenman... Blaine... üvegház? Mi van? És miért pont angol? Jé tényleg... Kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy túl sok értelmes tippem nincsen arról, hol vagyok, hogyan kerültem ide és mit keresek. Farsang kilőve, április elseje is. Bolo...ndok háza? Nem, nem nem... nem... NEM! Remélem nem... Vagyis... talán?
- Elnézést! NŐVÉR, vagy valami épelméjű orvos! Valaki! - a felemelt hang valószínűleg elérte, hogy a tekintetek felém forduljanak, ami egy apró szünetet és kevesebb magabiztosságot eredményezett ugyan, de nem olyan vagyok aki itt megáll - Ööö... Meg tudná valaki mondani hol is vagyok? - Biztos akarom tudni?

[- Na jó, oké, bekajáltam, de tényleg, most már elmondhatjátok, hogy hol van a kamera!]

I need another story...

Ajj, ne máááár...
Annyira elegem van a korai kelésből, hogy az már szinte fáj. Néha csak azt veszem észre, hogy már megint 6:30 van, és kelnem kéne, pedig csak alig aludtam pár percet... Minden egyes reggelem nyűglődéssel kezdődik, s akárhányszor megfogadom, hogy neeem, ma nem fogok hajnalig ébren maradni, sosem sikerül betartanom. Persze ebben az is közre játszik, hogy egy ideje képtelen vagyok aludni, legalábbis éjszaka, aztán meg legszívesebben egész nap aludnék. Szokták mondani, hogy aki éjjel legény, az nappal is legyen az, de mit tegyek, ha Family Guy-függő lettem? Lassan már három rész után sem tudok leállni... Vajon van FG-elvonó? Ha nincs, akkor indítványozni fogom az elindítását, nem hiszem, hogy csak én vagyok ilyen őrült. (Vagy mégis?) A legjobb dolog mindebben az, hogy hiába öntök magamba akár több liter kávét, már az sem segít, sőt, csak rosszul leszek tőle. Úgy tűnik, menthetetlen vagyok.
Ahogyan mindig, most is eljátszom a szokásos játékomat – telefont beállítom a tervezett kelési időpont elé egy órával, hogy legalább tízszer megnyomhassam a szundit. Valahogy annak a gombnak a lenyomása olyan megnyugtató hatással van rám, hogy az valami csoda. Azt érezteti velem, hogy ne aggódj, aludj csak, van még időd... A végén persze rájövök, hogy a francokat, ez csak arra jó, hogy egy órán keresztül csak úgy... pihentessem a szememet, de aludni persze nem tudok, mert tízpercenként megszólal az ébresztő. Mondjuk így legalább sosem alszom el.
A tegnapi nap sem volt különb – megint hajnali négyig Family Guyt néztem, mert nem tudtam elaludni, bár azt hiszem, az utolsó részbe már belealudtam. Most 8 óra van, Hannahék elvileg a fél 11-es vonattal jönnek majd. Amennyire örülök ennek a találkozónak, éppen annyira kívánom ebben a pillanatban a hátam közepére – nincs kedvem felkelni.
Morcosan nézek rá az órára, mikor megszólal a Waiting For The End. Le kéne cserélnem ezt a csengőhangot, mert kezdem megutálni már, annyiszor hozta a rossz hírt, miszerint kelni kell. Johnny Deppes takarómat átdobom az ágy másik felére, majd keresztbe fekszem, (ezért szeretem a franciaágyat), nyújtózkodom egyet, hirtelen felkelek, és elindulok az ajtó felé. Szokás szerint végignézek a folyosón, balra pillantok az üres hálószobába, jobbra a konyha felé... Valaki mocorog. Utálom, ha mocorognak.
Álmosan csoszogok be a fürdőszobába, hogy valami emberi külsőt varázsoljak magamnak. Éppen mikor venném le az akasztóról a Moira feliratú törölközőmet, melyet Nikitőőől (csak hogy világos legyen, Draco userétől) kaptam, hanyatt vágódom... Ki volt az az eszes, aki megint szétfolyatott valamit? Gondolkozni mindezen már nincs lehetőségem, elsötétül a kép, és innentől kezdve – ki tudja mennyi ideig – semmire sem emlékszem.

Basszus, valaki mondja már meg, hogy mitől fáj ennyire a fejem...

Mikor felébredek, nem merem kinyitni a szememet. Valószínűleg megint kórházban fekszem, egy kényelmetlen ágyban, egy undorító kórteremben, a karomból meg minimum hat cső lóg ki, bár ha ez tényleg így van, akkor nem értem, hogy miért nem kapok valami erős fájdalomcsillapítót, mert pillanatokon belül szétrobban a fejem, az meg valljuk be, nem lenne éppen gusztusos látvány. Félve pislogok ki a szempilláim alól, és beigazolódik, amitől féltem. Kórházban vagyok. Ránézésre nem a Tétényi, de nem is az OBSI, leginkább arra a kórházra hasonlít, ahol régen anyukám dolgozott. Nagy belmagasság, óriási ajtók... De hát az a kórház évekkel ezelőtt bezárt! Mi ez az egész?!

Hallgatózni kezdek, és hallom, hogy valaki ismerős neveket mondogat. Dreenman, Blaine... Höööö? Most lemaradtam, és titokban meglepi HP-talit szerveztek? Ajj, gyerekek, igazán nem kellett volna, amúgy is, már három hónapja volt a szülinapom...
Felülök egy kicsit az ágyban, karomat a fejemhez szorítom, annyira fáj. Mikor meglátom, hogy semmilyen cső sem lóg ki a karomból, megörülök. Legalább nem szurkáltak össze! Körbenézek a kórteremben, és ráncolni kezdem a homlokomat. Egy ismerős alak lép mellém, de nem tudom hova tenni. Aztán mégiscsak rájövök...
Na jó, elég a tréfából.
És miért szólít engem Deannek? Oké, mindenki Emilynek szólít már lassan, de ez azért túlzás. Ez itt Pomfrey? Ez már kezd nevetséges lenni. Vigyorogni kezdek, főleg, mikor meghallom a Wolf és a de Crasso nevet.

- Na jó, oké, bekajáltam, de tényleg, most már elmondhatjátok, hogy hol van a kamera! - mondom zavarodottan nevetgélve, majd leesik, hogy ez bizony nem vicc. Ez hogy lehet? Kimászom az ágyból, és elindulok Pomfrey után.

- Elnézést, elnézést, elmondaná, hogy mi a bajom? Azt hiszem, hogy nagyon erősen beütöttem a fejemet, azt hiszem, képzelődöm... - azzal Abigail felé fordulok, és hosszú ideig csak meredten bámulok rá – Én ismerlek téged. o.O  

Mivel érzem, hogy itt most mindenki őrültnek néz, inkább visszaslattyogok az ágyamhoz, és leülök. Miközben a lábat lógatom, a padlót figyelem, s azon gondolkozom, hogy mi történhetett, és hogy... Ki ment ki S-ért, B-ért, és Diáért...?

[- Tényleg? Nekem is ismerősnek tűnsz.]

|nyomokban trágár szavakat tartalmaz|

Az Almost Easy csodálatos gitárszólamaira kapom fel a fejem így szombat hajnalban, pontosabban fél tízkor. Nagy nehezen és kómásan elcsendesítem a telefonomat, még mielőtt véletlenül felébreszt engem. Nyugodt szívvel csuknám vissza szemeim, hogy még aludjak egy kicsikét, de még mielőtt teljesen zárt állapotba kerülnének villámgyorsan fel is pattannak. Hát bassza meg, én ma a pályára akarok menni focizni, hogy formába lendülhessek végre teljesen. Mondjuk eddig sem lehetett panasz a formámra, lazán beférek a kezdőbe, és mindenféle ego nélkül kijelenthetem, hogy ott vagyok a Top5 játékos között a csapatban. De ha minden igaz, akkor hamarosan a második meccsünkre is sor kerülhet, remélem még a Dózsa kupa előtt, ahol szintén jó lenne játszani. Pláne, hogy úgymond hazai pálya előnye nálunk van, és mekkora poén lenne, már ha a mi csoportunkban jobb helyezést érnénk el, mint a fiúk. Elég a képzelgésből, itt az ideje kivánszorogni az ágyból, kizombizni a fürdőszobáig, majd a konyhába reggelizni.

Több mint húsz perccel később még mindig álmosan, nagyokat ásítva halászom elő a szekrényem legmélyéről a melegítőcuccom és a Pool-os mezem. Ez eléggé hülyén hangozhat most, pláne, hogy aki ismer, az tudja, hogy ősidők óta az AS Roma szurkolói közé tartozom, bár a Liverpool ( a régi, a mostani már nem tetszik) és a Valencia játéka is szimpatikus. Ránézek a telefonom órájára, s meg kell állapítanom, hogy sürgősen el kellene indulnom, hogyha tíz órakor a játszótér mellett akarok találkozni az unokatesómmal, aki vállalta, hogy ilyen korán kijön velem és szerez néhány emberkét még, többek közt olyanokat is, akiket még én is ismerek, és utána levezetésképpen ökörködhetünk a Művház lépcsőinél.
 
Még jó, hogy a megbeszélt találkozóhely csak egy háznyira van tőlünk így tíz óra öt perckor, labdástól mindenestől kinn is vagyok. Pont időben, mert ő is pont most írt ide. Szokásos pacsisorozatunkkal üdvözöljük egymást, hogy a rövid úton a közös kedvencünket az All-American Rejectset hallgatva kibeszéljük az új focis pletykákat, mint például a Roma edzőcseréjét, a Bayern győzelmét az Inter felett, vagy Dzsudzsák jó formáját.

Tíz perc múlva már a pálya mellett ácsorgok, a cuccaim már mellettem, épp a pulcsimból bújnék ki amikor meghallom, hogy valaki a nevemet kiabálja. A hang irányába fordítom a fejem, hogy legalább beazonosíthassam, hogy ki az aki ennyire kitörő lelkesedéssel akar fogadni. Alighogy elfordítom a fejem, egy hatalmas kerek valami robban be a látóterembe s már esélyem sincs, hogy reflexszerűen elkapjam a fejem, ahhoz meg rohadt erős, hogy belefejeljek, és mindezek teljében még váratlanul is ért. Csattanás. Érzem, ahogy az ütéstől zsibbad az arcom. A rohadt életbe, még jó, hogy a szemüvegem nem volt rajtam. Elesek, vagy összesek azt már nem tudom, legszívesebben most azonnal felkelnék, hogy jól elküldhessem minimum egy melegebb éghajlatra az illetőt, de valami miatt nem tudok megmozdulni. Aztán elnyel a sötétség.

Azt a rohadt büdös kurva életbe. Ez az első gondolat, ami eszembe jutott, amikor felpattantak a szemeim. Eléggé fájdalmasan érintett a szemeimbe áradó fény. De mi a picsa?! Ekkor veszem észre, hogy valami puha van a fejem alatt. Ez az. Ezek szerint valaki gondolt rám és rakott v alamit a fejem alá. Jófej. Megpróbálom megmozdítani a fejemet, hogy legalább azt megtudjam, hogy hol vagyok, mert itt valami kegyetlenül nem stimmel. Ekkor éles fájdalom hasít a fejembe. Halk sziszegés hagyja el a számat. Egy ágyban vagyok. Nagyszerű, de nyugtasson meg valaki ugye nem egy kórházban vagyok? Ugye nem? Utálom a kórházakat, és eddig örülök, hogy nem nagyon kellett a közelébe mennem. De csak egy nyamvadt labdát kaptam telibe, ez még nem nagy ügy, nem ez volt az első eset, hogy arcon rúgtam. Mondhatni már hozzászoktam. Vagy megstukkoltam volna esés közben a pálya melletti korlátot? Na, ennyire béna még én sem lehetek. Vagy ezek szerint mégis? Ennyire komoly lenne a szitu?
Végre egy hang. Emberek közt vagyok. Ez már jó jel. Azért remélem nem rögtön az elmegyógyintézet részlegre hoztak be, hogy kettő legyet üssenek egy csapásra. Amúgy is én most azonnal leszögezném, hogy teljes mértékben normális vagyok. Nekem m ár csak elhiheted, én már csak tudom. Próbálkozzunk meg újra ezzel a fejmozgással. Oldalra nézek, hogy felmérjem hová is kerültem. Egy fekete hajú lány fekszik a mellettem levő ágyon. Mintha pont rám nézne és beszélne hozzám. Angolnak tűnik ám mégis tökéletesen értem. Hogy mi ismerjük egymást. Mi van???! Ismerősnek ismerős az arca, rengetegszer láttam már csak, tudnám, hogy honnan.
- Tényleg? Nekem is ismerősnek tűnsz. Elkapom a tekintetemet és inkább a mennyezetet bámulom, s közben próbálok rájönni, hogy mégis honnan ismerhetnénk mi egymást.
Egy eléggé röhejes ruhában levő ápolónőnek is nevezhető egyén dumál a két ággyal arrébb levő embernek, majd arrébb sétál, hogy a mellettem levő ismerősnek tűnő lányhoz intézzen néhány szót. Ajjaj, azt hiszem, hozzám közelít. Mit akarhat tőlem vajon? Szívesen elhíznék erről az ismeretlen helyről haza az ágyikómba, és ki nem kelnék belőle a holnap esti buszindulásomig.

Wolf kisasszony. WTF? Na ne már! A koleszvezetőm még itt is kísért csak most a vicc kedvéért beöltözött ebbe az idióta maskarába, megtanult angolul és összevissza hablatyol nekem.
- Jobban? Végül is azt leszámítva, hogy majd szétrobban a fejem a fájdalomtól, szinte tökéletesen érzem magam. De elárulná valaki, hogy miért dumál mindenki angolul és szólított ön Wolfnak? Valahogy nem áll össze a kép. Bocs. – reagálom a hülyeruhás nő szavaira, ráadásul angolul. Az addig oké, hogy már évek óta próbálkoznak azzal, hogy megtanítanak angolul, de azért a perfekt szintig nem jutottam el egyelőre. –Kérdése lesz hozzám? Inkább nekem lennének kérdéseim önhöz, na de mindegy. – folytatnám, de jóformán ezt már csak a hülyeruhás hátának mondom. Hülyeruhás. Tetszik a neve. Mától így fogom hívni.
Az agyam elkezd pörögni. Folyamatosan az eddig hallott nevek visszhangoznak a fejemben. Blaine, Dreenman, Dean, de Crasso. Elérkezett az idő, hogy megpróbáljam összepakolni a képkockákat. Felkeltem, reggeliztem, elindultam otthonról, találkoztam a Csabival, kimentem a pályára. Eddig minden oké. Levettem a szemüvegem, valaki a nevem kiabálta, megfordultam, labda, fájdalom, sötétség. Eddig is stimmel. Egy ágyon vagyok, fáj a fejem, mint az állat, azt hiszem, ezzel sincs akkora gond. Mindenki angolul beszél körülöttem, az a nő hülye ruhában, az ismerős arcú szomszéd lány, ismerős vezetéknevek. Lassan kezd összeállni a kép…

[- Ó, hát te se tudod, mit keresel itt? Az jó, mert én se. Kezdem úgy érezni magam, mintha megőrültem volna. Elég röhejes, hogy pont veled vagyok egyhelyen, mikor életembe eddig csak magyar sztárokkal találkoztam, veled pedig soha. -]

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem végig magamat,
Ő bennem álmodja magát végig.

Ha találkozunk egy más csillagon,
Szerepeinket talán kicserélik.

What’s my name, what’s my name..
Hallom a telefonom ébresztőjének csengését. Egy mozdulattal kinyomom a párnám alatt heverő készüléket, majd megfordulok az ágyban, és lerúgom magamról a takarót. Körülbelül 5 percig, néma csendben, mozdulatlanul bámulom a plafont, majd nagyot sóhajtva a naptárra pillantok. Arcom mosolyra húzódik, majd egy „yeah” szócskát hallatva, kiugrok az ágyamból, és kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat.
Felhúzom a redőnyt, és hunyorogva pillantok ki a tájra. A nap sugarai rögtön megtalálják az  és melegükkel meg is csiklandozzák az arcomat.

Végre itt a szombat! Egész héten csak ezt a napot vártam, melyet végre nem kell a kollégiumban töltenem, és az idióta órákon ücsörögnöm, hanem itthon lehetek, a családommal, a barátaimmal, a nap 24 órájában. Na és az este.. Az se lesz semmi, főleg, hogyha összejön az, amit megbeszéltünk a csajokkal.
Igazi csajos estének nézünk elébe, melyet a hagyományok szerint a Dióban kezdünk, majd a Club Kókuszban folytatunk. Komolyan mondom, ezek a csodálatos hétvégék tartják bennem a lelket, mikor abban a putriban tartózkodok.. Utálok ott lenni, igazából csak a távolság miatt nem lettem még bejárós.
Na de mindegy..

Miután kinyújtóztattam elernyedt végtagjaimat, utam elsőként a fürdőszobába vezet, ám egyetlen lépést követően a jobb lábam kislábujja görcsbe rándul, és nyüszítő hangot hallatva akarok leheveredni a földre, hogy kimasszírozzam a görcscsomót vagy csak legalább megvárjam míg enyhül egy picit. Ám amilyen szerencsétlen vagyok, sikerül elvesztenem az egyensúlyomat, és kezeimmel a levegőben kapálózva eldőlök. Fejemet sikeresen belevágom az ágy sarkába, majd még egy „aúú”-t sem tudok kinyögni, elvesztem az eszméletem, s minden elsötétül..

* * *

Fejfájás.. Iszonyatosan lüktet a fejem, mintha egy zenekar dobosa ütné hangszerét benne, egyre erősebben s erősebben. Automatikusan a fájó ponthoz kapom a kezemet, majd felszisszenek.
A krva életbe, ez nagyon fáj, állapítom meg, majd pár másodperces szünet után próbálkozok csak meg azzal, hogy a fájdalomtól lüktető szemhéjaimat is kinyissam annyira, hogy felmérjem a körülöttem lévő terepet. Bár elég valószínűtlen, hogy elhagytam volna ájultságomban a szobámat, és..
Mi a fene ez?! Kiáltanék fel, de mivel nem találom a hangomat, ezért csak így, magamban röpködnek a káromkodás szavai.

Meglepetten, és kicsit ijedten tekintgetek körbe-körbe, hátha rájövök hol vagyok. Mintha, valami középkori kastélyba csöppentem volna, vagyis a helyiség egész berendezése ezt mutatja. Húha, nagyon beverhettem a fejem, hogyha már képzelődök is. Vagy csupán megőrültem, mert hát ilyen nem lehet, hogy ennyire megváltozott volna minden körülöttem míg én a sötétség leple alatt heverésztem a padlón.

Jobbra tekintve, egy üres ágyat pillantok meg, amit nem is méltatok hosszabb megfigyelésre, viszont a bal oldali ágyon, egy fiatal fiú heverészett. Az arcát nem láthattam, mivel nem voltam olyan pozícióban, de felfedezni véltem egy érdekes ruhás nőalakot, aki hol ide, hol oda sétálgatott az ágyak „betegei” között, és furcsa, angol neveken szólított meg mindenkit. És, ha hülyének néztek, ha nem, angolul beszél, igen, és én szóról-szóra értem, hogy mit motyog az orra alatt, pedig soha sem voltam olyan jó angol nyelvből, hogy rögtön megértsem a folyékonyan beszélő embereket. Most viszont, olyan érzés kerít hatalmába, mintha összekeveredett volna a két nyelv; az angol és az anyanyelvem.
Bár teljességgel lehetetlen, hogy magyarul értsem az angol szavakat, velem most mégis ez történik. Megmagyarázni nem tudom, de nincs is időm gondolkozni rajta, hiszen a nő mosolyogva fordul felém, és valamilyen lapot tanulmányozva, másodpercek múlva beszélni kezd hozzám.

Na de.. Mégis.. Én ezt már nem értem. Itt mindenki megőrült??! Nagyon úgy tűnik..
Ez a nénike is..
Még hogy Crasso. Meg hogy meglátogat a testvérem. Egy, nem vagyok semmi féle Crasso elnevezésű egyén; kettő, egyke vagyok, nincs testvérem! Már éppen magyarázkodni kezdenék, mikor feltűnik, hogy valaki élénken mocorogni kezd az egyik ágyban. Arra nézek, és csodálkozva ismerem fel a Paramore énekesnőjét, Hayley Williams-t. Káromkodva beszél, és mintha nagyon is emlékeztetne ez a beszéd egyik osztálytársamra. De á, valószínű, hogy megint csak képzelődök. Biztos, hogy nem..

- Ó, hát te se tudod, mit keresel itt? Az jó, mert én se. Kezdem úgy érezni magam, mintha megőrültem volna. Elég röhejes, hogy pont veled vagyok egyhelyen, mikor életembe eddig csak magyar sztárokkal találkoztam, veled pedig soha. - horkanok fel, miközben hirtelen felülök az ágyban. És csak ekkor esik le, hogy teljesen más hangon beszéltem mint eddig. Krva jó, még a hangom is megváltozott?!
Na jó, erre még nem voltam felkészülve, az éles fájdalom újból belehasít a fejembe. Ujjaimmal halántékomat masszírozva, figyelem a lányt, és várom válaszát.

[Peti – Merci – Bundi – Dina]

Peti – Merci – Bundi – Dina

Peti, legfeljebb csendesen fortyoghattál magadban, mert úgy festett, a furcsa ruhás nő először ügyet sem vetett a megnyilvánulásaidra, továbbment, és szépen sorjában az összes beteget megnézte, kérdezett tőlük, a kórlapjukat méregette.

Miután mindenkivel végzett fordult ismét feléd, jól megszemlélve a fejed és hajad egyaránt… ami nem volt olyan rövid, mint amilyennek lennie kellene. Kósza pillantással illette a földön heverő, percekkel ezelőtt még fejedbe húzott sapkát is.
- Ejnye Dreenman, azt hittem enélkül rosszul érzi magát.
Jelentette ki csendesen, majd lassú léptekkel odaaraszolt és felvette a földről, feléd nyújtva azt. Most, hogy az öregasszony megjegyezte, valóban kellemetlenül érezted magad, mióta letépted a saját fejedről, valahogyan rossz volt.
- Nem gondoltam volna, hogy a Blaine úrral való…
Itt érezhetően kicsit elmerengett, milyen szót is használjon.
- … mmm, találkozást ennyire megsínylette a memóriája!
Itt hirtelen hátrébb lépett, majd végigmért mindenkit.
- A Roxfort Boszorkány és Varázslóképzőben vannak, a gyengélkedőn! Remélem elég kimerítő volt a válaszom!
Jelentette ki határozottan, némi büszkeséggel a hangjában. Merci, ezt követően rád pillantott.
- Dean kisasszony, valóban beverte a fejét, a társai találtak magára.
Téged, és a Dreenman nevezetű fiút valamiért magázta, míg a másik két lánnyal közvetlenebbül bánt.

A szavakat követően Bundi volt a soros, rátekintve szólalt meg újfent.
- Ejnye Abigail, nem vagy te ilyen lány! Beverted a fejed, a kis barátaid hoztak be a gyengélkedőre. Elájultál.
Megrázta a fejét, mintha nem akarná elhinni, hogy mindenki emlékezetkieséssel küzd.
- Gwen, a testvéred mindjárt jön, meglásd! Cseverésszetek bátran, szólok Dumbledore igazgatóúrnak, hogy jöjjön le, mert jobb, ha szemügyre vesz titeket. Valami nagyon nincs rendben.
Azzal megfordult, majd egy pennát megragadva valami ódivatú pergamenre kezdett írogatni a kis asztalkájánál. A papíros azt követően összehajtogatta magát, majd kis repülő formájában a levegőbe emelkedett minden szó nélkül, és kireppent a helyiségből.

Hirtelen mindőtök fejébe éles fájdalom hasított, annyira erős, hogy akinek sikerült felülnie is visszazuhant az ágyba. Olyan érzés volt, mint amikor valaki fejbe vág egy kemény tárggyal… halálfélelmű sikoly hatolt a fejetekbe, mintha egy ismeretlen erő ki akarna szakadni odabentről. Miközben próbáltatok, vagy éppen nem próbáltatok nem sikítani, egy újabb ismerősnek tűnő alak érkezett.

Mit sem törődve haladt el mindenki mellett, majd állapodott meg Dina ágya mellett. Csendesen méregetett, kezét a homlokodra tette, majd türelmetlenül pillantott Pompfrey-ra.


//Sorrend a címzésben//

[|destroyalldreamers|]

|destroyalldreamers|
|káromkodásveszély a poszt végéig|

Dreenman... Blaine... Crasso... Abigail... Dean... A nevek, az emlékek keringőztek fejében a déjà vu zenéjére. Persze, rögtön tudta hova tegye a neveket, ki ez az ember előtte, hol van, és hogy ő most ki is igazából. Nem volt annyira hülye, hogy a kép ne álljon össze, pusztán logikátlan volt, teljesen értelmetlen és magyarázat nélküli. Az ilyet pedig nem szerette, nagyon is utálta. Hol marad a tudomány, hová tűnt a józan ész ami képes a legbámulatosabb bűvészmutatványokat egy reakcióegyenlettel megmagyarázni? Természettudományok által beszűkült elméje nem engedte szabadulni és valójában felfogni a helyzetet. A realizálás hosszúra nyújtott pillanatában némán, üveges tekintettel bámult maga elé. Gyanakvón ugráló szemeit nem engedte mozogni a tudat, hogy valami lehetetlenbe csöppent bele, valami olyasmibe aminek képtelen egyáltalán megfogni a vonalát, és elindulni azon, hogy kiderítse az igazságot. De így? Egy.. egy... kórházi ágyban? Ezzel a furcsa érzéssel a fejében, ami folyton veszélyt sugall. Nincs biztonságban, nem bízhat senkiben, és kezd szétperegni minden eddig felmerült lehetőség. ~A sapka...~ Sólyomként csapott le az előtte heverő ruhadarabra, majd ösztönösen rántotta rá fejére. Most már nem szúrt, nem izzadt benne, nem viszketett tőle a fejbőre. Védőangyali ölelésként szorult koponyájára és nem engedte a belső zűrzavart szétszéledni. ~Hát persze... egyértelmű... illetve kétértelmű...~ Nem régi kétségbeesését felszívta valami lágy megnyugvás, béke, csönd, harmónia. Hippi életérzés. Nem túlzottan jellemző rá, de abszolút nem bánta, hogy legalább erre a pár pillanatra megadatott neki...

* * *

VÁÁÁ! Fogaim között préseltem ki a fájdalmat, miközben erőset boxoltam az ágy oldalsó fém részébe. Szerencsére Errol bütykei is ugyanúgy hozzá voltak szokva ehhez, így nem okozott különösebb fájdalmat. A megfeszített és elernyesztett izmok folyamatos rángásban tartották testem. Tehetetlenül nyögött alattam az ágy a megannyi forgolódástól. EZ NEM EMBERI! Nem érdekelt a külvilág, leszartam az embereket. Rohadtul leszarom hol a kurva életben vagyunk! CSAK MÚLJON MÁR EL! Szenvedő ember alkuképes, szenvedő ember minden jött-ment isten lábát megcsókolja egy kis mámorért cserébe. Pedig... pedig annyira szép volt az a gondolatmenet, és mennyire, mennyire hihetetlenül gyönyörű. Ez a halovány visszaemlékezés egy kis erőt adott. Mintha jobb lenne... igen, határozottan... JOBB EGY LÓFASZT! Két újabb ütés. Az egyik lecsúszott és éreztem egy pillanatra, ahogy a hideg él mélyen végigkarcolja az ökölbe szorított ujjakat. Aztán már ezt sem. Kevés volt ez ahhoz, ami belülről jött. Valami fékezhetetlen, láncra veretlen kutya harapdálta a belső szerveim. Szinte látom, ahogy Prométheusz lettem, és Kaukázusom az ágy, sasom ez a kis geci nikkelbolha és... VÁÁ
Pedig ott volt, a fájdalmak előtt tudtam az egészet. Egy drog se lehet ennyire jó, főleg nem amit kórházban adnak. Kómában vagyok, kómában kell lennem! És én vagyok... Errol Dreenman. És tudok varázsolni... TUDOK VARÁZSOLNI! Óráim vannak, ahol varázsolok... ahol bájitalokat készítek... ahol legendás lényeket ismerek meg testközelből... megtanulok egy ősi ábécét... majdhogynem élő növényekkel dolgozok együtt... és és... olvastam mind a hét könyvet. Itt rohadtul én vagyok a király, mert egyik szerencsétlen se tudja, hogy Dumbledore meg fog halni, de  mégis Harryék nyernek! Isten lennék itt... egy kibaszott isten... CSAK MÚLNA MÁR EL EZ A SZAR!

[–Én nem őrültem meg, abban biztos vagyok. Én is örülök a találkozásnak, megnyugtatlak, én sem találkoztam külföldi hírességekkel.]

|nyomokban még mindig trágár szavakat tartalmazhat|

Apró kis mozaikdarabkák. Csupán ennyi az ami a rendelkezésemre áll, hogy rájöjjek, hogy, mégis mi a franc történt velem az elmúlt órában. Vagy percekben? Napokban, hetekben, hónapokban esetleg években? Tényleg egyáltalán mióta lehetek én itt? Nem lehetett még fél tizenegy sem, amikor bekaptam a telitalálatot. Vajon most mennyi lehet az idő? De minek foglalkozok én ilyen hülye kis apróságokkal, mint az idő. Inkább azzal kellene foglalkoznom, hogy hol is vagyok, meg, hogyan kerültem ide, mert, hogy ez nem egy sima kórház az tuti és gyanítom a diliház sem ilyen. Legalábbis bízom benne. Meg amúgy is, nem engem kellene elmegyógyba cipelni, amikor ez a hülyeruhás nő fecseg összevissza mindenféle marhaságot. Jó vicc, még hogy én Abigail. De ahogy elnézem, vagyis pontosabban inkább hallgatom - mert valahogy jobbnak látom, hogyha nem forgolódok itt összevissza, így is örülök, hogy a fejem jó helyen van - a többiek se nagyon vágják, hogy mi is itt a szitu.

He. Valaki hozzám beszél, vagy legalábbis azt hiszem. Zsír, nem vagyok egyedül, nem csak én vagyok olyan idióta, hogy halványlila gőzöm sincs az egészről. –Én nem őrültem meg, abban biztos vagyok. Én is örülök a találkozásnak, megnyugtatlak, én sem találkoztam külföldi hírességekkel. – Hirtelen jön a felismerés, hogy valószínűleg nem úgy nézek ki, mint a való életben. Feljebb tolom magam az ágyban, mit sem törődve a fájdalommal, ami odafenn a fejemben uralkodik, és megpróbálok végignézni magamon. –Wááááá, itt valami nagyon nem stimmel. – szólalok meg. A hajam rohadtul nem barna, és rövidebb, mint ami most van. Végül is annyira nem lehet rossz, de hát akkor is, hova tűnt a sajátom?! Automatikusan az orrom felé nyúlok, hogy megigazítsam a szemüveget, de meglepődve tapasztalom, hogy az is eltűnt és ennek ellenére a látásom tökéletes. Ez tuti nem én vagyok. Beleszorultam volna valaki más testébe? Szegény szerencsétlen én…

A nem messze levő sapis srácot osztja a hülyeruhás, majd értetlen arckifejezéssel végigbámul mindenkin, hogy aztán mindenkihez szóljon. –Heheheee –szaladt ki a számon, meggondolatlanul. Jó vicc. Még hogy a Roxfortban vagyok, a gyengélkedőn. Hagyjon már. Hülyítsen másokat. Bár túlzottan meggyőzően adta elő a dolgokat. Tuti, hogy csak rohadt jó színész.

Fénysebességgel száguld az elmébe a felvilágosodás. Heuréka, azt hiszem rájöttem. Összepasszolnak a kockák. Bár nem merem hangosan kimondani, mert tuti kiröhögnének. Előfordult már olyan, hogy valamelyik karimmal álmodtam, de ez azért, hogy az ő testében térjek magamhoz az azért sok. Sokk. Vagy csak álom lenne az egész. Csípjen meg valaki. Megcsípem magam. Áú. Ez fáj. Jó, tehát nem álom, de akkor is valaki árulja már el, hogy mi a picsát keresek én a Roxfortban, pláne Abbs bőrében. Így már annyira nem is tűnik rossznak. Sőt, egész jó buli lesz ebből. Jézusom, én a Roxfortban, Abbsként. Azt hiszem, körbeölelgetem és imádni fogom azt a barmot, aki fejbe rúgott.

A hülyeruhás zökkentet ki beteg agymenetemből. Próbáltam nem kiröhögni miközben hozzám intézi a szavait. Nagy nehezen megállom, hogy kitörjek, mint valami vulkán. –Bevertem, azt tudom, addig világos a kép. Jah és szokjon hozzá ehhez az Abigailhez és ne lepődjön meg. Jobban jár. – válaszolok, neki és még mosolygok is hozzá. Most totál fel lettem villanyozva. A felismeréstől és ezzel járó izgalomtól alig bírok megmaradni a hátsó felemen.
Még Dumbledore is tiszteletét teszi itt? De hát ő meghalt a hatodik könyv végén… Na de mindegy is, most él és virul, ez a lényeg, jah és az, hogy látni fogom. Még mielőtt túlságosan is megörültem volna a hírnek, miszerint látni fogom a profot, kibaszottul éles és kegyetlen fájdalom hasított a fejembe. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, annyira elviselhetetlen volt, de semmi nem jött ki a torkomon. A kíntól szenvedve újra vízszintes pozícióban találom magam. Legyen már vége ennek a szarnak. Legyen már vége. - fohászkodom magamban. Nekem tökéletesen megfelelt az előző állapotom, az ahhoz járó erős, de elviselhető fejfájással. Kérem szépen, miért kell velünk szadizni? Szép kis fogadtatás mondhatom…

[- Nálam se..]

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem végig magamat,
Ő bennem álmodja magát végig.

Ha találkozunk egy más csillagon,
Szerepeinket talán kicserélik.

Kezdem egyre hülyébben érezni magam.. Most tényleg megőrültem, vagy mi van?? Annyira lehetetlen az, hogy egy ember ájulása után egy ódivatú kastélyban térjen észhez. És mégis.. Velem ez most megtörtént! Csak tudnám hogy hogyan.. Valami itt nagyon nem stimmel..
Esélyes, hogy a képzeletem játszik velem nagyon érdekes játékot, ez biztos egy álom. Csupán egy álom.. De mégsem tudok hinni magamnak, képtelen vagyok elhitetni önmagammal, hogy egy álomvilágba csöppentem, inkább a szívemre hallgatok, mely azt diktálja, hogy nagyon is valóságos itt minden.
Az emberek, az épület. Mindenki olyan ismerős, és mégis.. olyan ismeretlen.

Hayley (vagy Abigail.. azt se tudom, hogy hívjam..) válaszát hallgatva döbbenek rá, hogy nem csak velem játszik fura játékot a Sors. A 'valami nem stimmel' mondatára pedig biccentve annyit mondok.
- Nálam se..

Ó Istenem.. Ha tudnám, hogy szimplán csak megőrültem, vagy egészen más bajom van, rögtön nyugodtabb lennék, de ez így nem megy! Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy mi ez az egész, miként kerültem ide, miért hív így ez az ápolónő, vagy ki a fene. Túlontúl érdekes itt minden..
Gondolkodni sincs időm, mikor újabb, hirtelen fordulat történik..
WTF???!! Na jó, ennyi elég volt.. Hol a kandikamera? Ez már nem vicces annyira.
Még hogy a Roxfort gyengélkedője.. Valószínű. Bár, igazából.. Tényleg hasonlít.. De nem! Ilyen nincs, értsd meg Dina, ne legyél hülye, hogy bedőlsz ezeknek!
Még mindig erőteljesen sajog a fejem, és mivel nehezemre esik a gondolkodás, így pár perces késéssel jövök rá arra, amire a többiek talán már hosszú percekkel ezelőtt megérthettek.
A Crasso név a karakteremre, Gwendolynra utalhat; és ez a hely is.. Minden egybevág, és mégis. Mit keresek én itt? Miért változott meg a hangom? Miért nem ismernek fel, hogy én nem Gwendolyn vagyok?!

Viszont, ha valóban ez a helyzet, könnyedén megtudhatom, hogy mi a csalékonyság oka. Óvatosan fordulok az Abigailnek nevezett lány felé, majd szinte suttogva teszem fel a most legjobban foglalkoztató kérdést.
- Kérlek ne nézz teljesen hülyének. - kérem előre, majd folytatom. - Bundiként ismerhetlek, igaz?
Reménykedve pillantok felé, hogy nem gondolja azt, hogy sikerült megőrülnöm, de válaszára hiába várok, hiszen mikor a hölgy elreptet egy papírlapot a szobából (te jóóó ég!), újabb éles, és kegyetlenül fájdalmas fájdalom tör utat magának a fejemben.
Hátra vágódok az ágyban, lábammal az ágytámlát rugdosva tör ki belőlem a fájdalom szava.
- Aaauuu, basszus, ez kegyetlenség. A fenébe is már.. Kajak mindjárt meghalok. - zihálom, és tovább szenvedek, míg csak meg nem érzek egy meleg tenyeret a homlokomra tapadni.
Felnézek, felkészülve minden eshetőségre, de azért erre, pont nem! Tátott szájjal és kerek szemekkel meredek a világ egyik legsármosabb pasijára, és komolyan csak az iszonyú fejfájás tart vissza, hogy ne ájuljak el újból.
Ed Westwick.. Ezt komolyan nem hiszem el, ez olyan, mint egy gyönyörű, csodaszép álooom.
- Te.. Vagyis maga.. Ááá. És miért? - nem tudok egybefüggően beszélni, tehát valószínűleg teljesen hülyének néz, amit nem is csodálok, mert már kezdem én is érzékelni őrültségem tüneteit..

Mert ilyen egyszerűen még a legeslegszebb álomban sincs, hogy Ed álljon az ágyam mellett, és forró homlokomra tett kézzel pillantson le rám..
Awwwhh, azt hiszem mindjárt elolvadok..

[- Skacok... Ti mind userek vagytok, ugyeee?]

Valójában sokszor érzem azt, hogy megőrültem, és nem csak azért, mert hülyeségeket képzelek bele dolgokba, s néha olyat vélek látni, vagy hallani, amit más nem, hanem azért is, mert különös érzékkel tudok rossz döntéseket hozni. Persze múltkor, mikor a kozmetikusnál kifejtettem mindezt, azt mondta nekem, hogy nincsenek jó és rossz döntések, csak döntések vannak, hiszen ha létezik a Sors (és reménykedem benne, hogy létezik), akkor előbb-utóbb elérjük azt a célt, melyet születésünkkor „rendelnek el” nekünk, függetlenül attól, hogy milyen döntéseket hozunk meg életünk során. Igazán könnyű kis gondolatok ezek, nem igaz? Én csak bólogatni tudtam, az az iszapos pakolás nem volt valami kellemes érzés megviselt bőrömnek...
De ez most nem is lényeg, mármint olyan szempontból igen, hogy most is őrültnek érzem magam, ebben az esetben viszont TÉNYLEG megkérdőjelezem, hogy minden rendben van-e a fejemben. Sokszor álmodtam már arról, hogy belebújtam Emily testébe, és én voltam ő, többször is jártam már a kastélyban álmaimban, de ez most teljesen más. Szokatlanul valóságosnak érzek most mindent, és elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan mélyen tudjak aludni, hogy ennyire tisztán lássam a helyszínt, ahol vagyok. De akkor mégis mit történik? Legszívesebben sírnék.
Annak ellenére, hogy lassan kezd elviselhetetlen lenni a fejfájásom, kínomban már csak nevetgélni tudok, mint mindig. Ha az ember együtt él a fájdalommal, megtanulja egy idő után, hogy hogyan tudja enyhíteni egy kicsit. Meredten figyelek egy pontot a földön, miután visszacsámborgok az ágyhoz, és oda se figyelek Pomfrey válaszára. Egy ősrégi S Club 7 szám jár a fejemben, a Never Had A Dream Come True, csendben dúdolgatni kezdem, hogy eltereljem a figyelmemet, de könyörgöm, ha tényleg a varázsvilágban vagyok, MI A RETKES... - Na, most cenzúrázom magam, mert túl sok káromkodás van így is a fórumon - Szóval miért nem kapok valami csiribú-csiribá bájitalt, amitől elmúlik? Cöh, és ezek után az aranyvérű majmok mondják, hogy a muglik lúzerek. Hát persze, ezek meg egy fejfájást sem tudnak elmulasztani!
Hirtelen ugrik be, hogy mivel szórakoztunk már annyiszor chaten, és egyik pillanatról a másikra megvilágosodom. MEGVAN! Minden az én fejemben van, ezért most ezt az egészet csak képzelem. Jaj, most olyan okosnak érzem magaaaam! Vigyorogni kezdek, miközben sugárzó arccal pattanok fel, és kezdek el táncolgatni, és énekelni, hogy RÁJÖTTEM, RÁJÖTTEM, HEHE!, de nem sokáig tudok szerepelni. Szinte kővé dermedek, mikor kinyílik az óriási ajtó, állam valahol a padlón lehet, ugyanis ED WESTWICK LÉP BE. WTF?! Ilyen nincs, komolyaaaan... Én mindig ezt akarom álmodni, naaaa, légyszilégyszi...
Gwenhez sétál, amit értek is, bár igazából kissé féltékeny leszek, mikor hozzá is ér. A fenébe, hogy nem én vagyok Crasso húga...
Nem érdekel, én hozzá akarok érni, egyszerűen muszáj! *-*
Rájövök, hogy valami eszméletlenül jól nézek ki, elvégre modell vagyok, így felbátorodom, és gyorsan odaszaladok hozzá, hátulról megölelem, és csak lógok rajta. Nyüüü, milyen kis cuki.
Miközben Ed Westwicket szorongatom, felváltva figyelem Gwent, Abbeyt, és Errolt, majd úgy döntök, hogy meg kell próbálnom kideríteni, hogy csak én hiszem azt, hogy Emily vagyok, vagy az itt fekvő emberek mögött is a userek rejtőznek...?

- Skacok... Ti mind userek vagytok, ugyeee? - kérdezek rá, de a választ már nem hallhatom: a fejfájástól megszédülök, és a következő pillanatban össze is esem. Remek.

[Errol – Merci – Bundi – Dina]

Errol – Merci – Bundi – Dina

Szépen lassan mindenkiben kezdett összeállni a lehetetlen, a képkockák lomha tempóban rakódtak egymás mellé, mögé, vagy éppen alá és fölé... ám a meglepő kirakó még közel sem ért véget. Mindenkinek a fejében megfordult, ez most álom lenne, vagy a színtiszta véres valóság? Pompfrey egyértelművé tette, hogy a jelenleg gyengélkedőn fekvők közül mindenki elveszítette az emlékezetét... ez egy jó kiindulópont lehet a kutakodáshoz. A kérdés azonban az marad, ha csak álom lenne, akkor hogyan lehetséges, hogy ennyire valósnak tűnik, ennyire életszagúnak. Nem utolsó sorban pedig, az emberek nem szoktak többen egyszerre egyetlen álomba kerülni. Az álmokat irányíthatjuk, itt azonban úgy festett, a körülmények irányítanak, nem pedig ti.

Dina karakterének a testvére megérkezett, alig pár perc telt csak el a jelzés óta. Érkezését követően az idősebb, most már nevén is ismert asszony kissé hátrébb húzódott a saját asztalához.

Leheveredett, majd egy nagyobb pergament elővéve írni kezdett arra egy pennával. Láthatóan nem szimpatizált a sötét lelkű tanárral, ellenben voltak adminisztrációs kötelezettségei is. Amennyiben járvány tört ki a Roxfortban, úgy azt jeleznie kellett a Mungó és a Minisztérium felé. Egyelőre nem tartott ettől, elvégre - a szemében - csak pár diákot hoztak be, furcsa viselkedészavarokkal. Mindenesetre elkezdte az afféle jelentésszerű összefoglalóját megírni.

Crasso meglepetten tekintett le a testvérének vélt lányra - azaz rád Dina -, érezte, hogy valahogyan a hollóhátas most más, mint szokott. Alig emelte el a kezét a homlokodról, egy lökést érzett a hátán. Nem tartott sokáig a Merci féle orvtámadás, mert a következő pillanatban már a földön hevertél, a hűvös csempéken. Ez volt a pillanat, amikor mindenki fejébe belehasított az éles fájdalom. Ahogyan lesújtott, szinte egyszerre elevenedtek fel mindenkiben a különös, ismeretlen-ismerős emlékképek.

Bundi, meglepő lehetett a számodra, de a tér mintha kitágult volna a másodperc töredékére. A messzeségbe vesző képkockák jelentek meg... egy robbanás, tűz, lángok... te magad sem tudtat miért, de pityeregni kezdtél. Hőhullám sepert végig a testeden, verejtékezni kezdtél, hányinger kerülgetett az érzés miatt. Egy nő és egy férfi arca villant fel a szemeid előtt, de nem tudtad kivenni azokat... ez még jobban sokkolt... aztán elmúlt minden, mintha mi sem történt volna. Egy szemvillanás alatt. Dina, az egyik pillanatban még Ed Westwick arcát láttad magad előtt, aztán mélységes sötétség ölelt körbe. A tudatodnál voltál, mégis, mintha a szemeid felmondták volna a szolgálatot. Hirtelen félelem fogott el, szorongás, és mélységes fájdalom. Olyan, mint amit akkor érez az ember, ha meghalnak a közeli hozzátartozói. Akaratlanul is sírni kezdtél, miközben a sötétséget egy fehéres ködfelhő váltotta fel. Két alak, egy nő és egy férfi képe jelent meg a szemed előtt. Aztán csend, megszűnt a fejfájás. Merci, ahogyan a földre rogytál, szívszorító érzés kerített a hatalmába... nem tudtál mit tenni, elsírtad magad, patakzottak a könnyeid. Halovány emlékkép kelt életre benned... egy házikó... egy szekrény... egy idősebb ember arcképe... és utolsó pillanatai. Zöld villanás, aztán minden megszűnt, újra jól érezted magad. Az ágyon heverő hollóhátas fiú ugyancsak elterült, mintha rohama lett volna. Pár perc elteltével azonban a fájdalmak nála is elmúltak. Láthatóan meglepett arccal méregette a helyiséget, és a helyzetet. Nem értette, mi folyik körülötte.

Pompfrey az esemény bekövetkeztekor felpattant a székéből, hogy segédkezzen, de mire mindenkit megvizsgált, addigra a tünetek újra elmúltak. Látszott a nő szemében az aggodalommal vegyes értetlenség. Ilyen jelenséggel még soha nem találkozott. Határozott hangon szólalt meg.
- A gyengélkedőt karantén alá helyezem ideiglenes időre. Senki sem megy se ki, de nem is jöhet be.

// Errol önmaga lett újra, az eltávozás miatt a kalandból kimesélve.//

[- Mit akar? Hozzám ne érjen! Tűnjön el! Nem akarom, kérem…!]

Utálom, amikor csak így elsötétül a kép, és érzem, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon, meg a testemen. Mindeközben ráadásul tudatában vagyok annak, hogy mi történik velem, és hogy hiába is próbálnám meg megakadályozni, hogy a földre zuhanjak, úgysem sikerülne. Elhomályosodik minden, a körülöttem levők hangját már csak messziről, visszhangozva és összekeveredve hallom, és ráadásképp még forog is velem a világ, mintha csak egy körhintán ülnék, ami amúgy tök jó dolog, csak nem akkor, amikor a közelben sincs egy rohadt vidámpark. (Úristen, vidámpark! Vidámparkba akarok menni!)
Jó, igazából nem lepődöm meg különösebben a dolgon, mert gyakran szoktam ájuldozni, főleg mostanában, múltkor is úgy szedett össze drága jó apukám a buszmegállóban (hát nem édes?) – persze, tudom, az az én hibám volt. Nati és titokzatos barátunk, R is jól leszidott utána, de ez most akkor is más! Jó kislány voltam, és betartottam a tanácsokat, ittam legalább egy teát, mielőtt belekezdtem volna a napba, ennek ellenére mégis a padlón kötöttem ki... Hát ennyit erről. Már a tea sem a régi…
Egész érdekes érzés kerít hatalmába az ájulást követően, mintha egy óriási medencében úsznék (aww, úszás!), úgy száguldoznak körülöttem a gondolatok, a képek. Szinte érzem, ahogy a bőrömhöz érnek, de ez nem kellemes, hirtelen nagyon fázni kezdek. Kicsit úgy érzem magam, mintha csak aludnék, és álmodnám az egészet, de hirtelen éles fájdalmat érzek szerte a testemben – kipattannak a szemeim. Felpillantok, és ismét a Gyengélkedőn találom magam. Jaj, ne már. Most komolyan ezt fogjuk játszani? Álom az álomban? Nem szeretem az ilyet, mert mindig úgy érzem, mintha sosem lenne vége, én meg nem akarok egy álomban élni, legalábbis nem egy ilyenben… Alig egy pillanat erejére hirtelen bevillan, hogy talán sosem fogok felébredni. (Ami nem történhet meg, mert annak sokan örülnének… : P) Jézusom, lehet, hogy álomkóros vagyok! Hát azért, biztos azért aludtam mostanság ennyire sokat!
Bár órákig képes lennék diagnózisokat felállítgatni, és különböző elméleteket gyártani, de nem tudok túl sokáig Dr. Houseosat játszani. Erős fájdalom tölti el minden egyes porcikámat, de nem olyan fájdalom, mint korábban; nem fizikai, sokkal inkább lelki. Pont úgy érzem magam, mint mostanában oly’ sokszor, mint amikor meghalt Zita, vagy a nagymamám, vagy éppen a nagybátyám. Friss emlék még ez az állapot, így pontosan tudom, hogy ez nem más, mint a kétségbeesés és a veszteség, ami úgy mardossa a lelkemet, vagy szívemet, nevezzük bárhogy is. Egy a lényeg: pocsékul érzem magam. Emlékképek villannak be egy régi időről, és nem is nagyon tudom először beazonosítani, hogy mikorról is származhat. Ismerős a helyzet, és ismerős arcokat is látok magam előtt, de hiába kutatok az emlékezetemben, nem találok semmi használhatót.
Riadtan ülök fel, s húzódom a falhoz inkább, karjaimat összefonom felhúzott térdeim előtt, szemeimből csak úgy ömlenek a könnyek, halkan, de annál keservesebben zokogok, vállam meg-megremeg. Halvány képek játszadoznak szemeim előtt; egy sötét alak lép oda az idősebb férfihez. Olyan az egész, mintha egy szekrényből nézném az eseményeket. Hangos szóváltást hosszú szünet követ, majd egy villanást látok csupán. A következő pillanatban az ősz hajú holtan esik össze, én pedig úgy érzem, mintha egy tőrt vágtak volna a szívembe. Ordítani akarok, de nem tudok. Miért kell ilyet éreznem, és mitől érzem ezt? Igaz, hogy minden nap sírok, de a nagybátyám temetése óta nem bőgtem így.
A megoldás hirtelen ugrik be. Emily! Hiszen Emily nagyapját láttam…! Hogy lehet ez? Hogy küldhet egy kitalált emlék ennyire a padlóra?
Megszorítom a fejemet, hátha kicsit meg tudom nyugtatni magam, vagy legalább el tudom tűntetni ezt a kínzó fejfájást, és talán ettől, vagy mástól, de egy szempillantás alatt el is múlik. A sírás enyhül, de még mindig nem merek eljönni a faltól. Eltölt a félelem, tekintetemet a hozzám közeledő ápolónőre sem emelem, meredten bámulok egy pontot a távolban.
- Mit akar? Hozzám ne érjen! Tűnjön el! Nem akarom, kérem…! – üvöltök, mikor megpróbál hozzám érni, miközben gyorsan felpattanok, és Gwennie ágya mellé guggolok. Hogy megőrültem volna? Lehet. Ó, mondtam már, hogy pánikbeteg vagyok…?

[– Nincs semmi bajom! Menjen innen!]

Válaszolnék én nagyon szívesen a hozzám intézett kérdésekre, mondatokra, de jelen pillanatban annak örülök, hogy a fejem még nem robbant szét millió apró darabra. Bár lehet, hogy ez lenne a legjobb számomra. Nem lenne több szenvedés és fájdalom… de hékás?! Mik ezek az önpusztító gondolatok!? Elméletileg a Roxfortban vagyok, semmi okom nem lenne a panaszra. Na persze… de nem ilyen körülményekről álmodoztam…

Aztán hirtelen fura érzés kerített hatalmába. Mintha hirtelen elsötétedett volna minden és a körülöttem levő világ megváltozott. Képek tűntek fel gyors egymásutánban, s mindegyik egy-egy borzalmas cselekedetről árulkodott. Villanás. Robbanás. Lángok. Tűz. Arcok. Arcok, melyek annyira ismerősek, de iszonyat homályosak. Próbálok erősebben koncentrálni, hogy kivehessem őket, de nem sikerül, inkább csak még homályosabbak lesznek, majd foszlánnyá változnak és eltűnnek. Az agyam kattogna azon, hogy vajon kik lehetnek ők, de mire bármire is jutnának melegség önti el a testem, és mintha verejtékezni kezdenék. Szomorúság kerít a hatalmába, és apró könnycseppek gördülnek le az arcomról, akarva akaratlanul is. Kezeimmel gyorsan le is törlöm őket, nem akarom, hogy bárki is meglássa őket. Nem szeretnék gyengének mutatkozni, főleg nem vadidegen emberek előtt, akik csak nekem nem ismerősek, de az agyam egy része úgy kezeli őket, mint akiket már ezer éve ismerek.

Amilyen gyorsan jöttek a látomások, olyan gyorsan is el is tűntek, az összes mellékhatásával együtt. Csak a dilemmát és az értetlenséget hagyták itt maguk mögött. Igazán magukkal vihették volna azokat is… Egyre inkább kezd unszimpatikus lenni ez az egész álom, vagy minek is nevezem ezt itt.

Ha ezt kibírom épp ésszel, akkor rohadtul büszke leszek magamra, ebben száz százalékig biztos vagyok, bár már így is az őrület határán vagyok lassan. Legszívesebben most kiszöknék innen, hogy nyugodtan elszívhassak egy szál cigit, de egyrészt kétlem, hogy ilyen fejfájással meg tudnék mozdulni, illetve van még egy bökkenő. Abbs nem él ilyen káros szenvedéllyel, ergo szinte száz százalék, hogy nincs nála egyetlen egy szál hörgőropi se. Sajnos. Na mindegy, valahogy csak kibírom. Nem igazán van más választásom.

Emily kétségbeesett kiáltása egy kicsit kizökkent a gondolataimból. Mire felkapom a fejem és Emily ágya felé nézek, addigra ő már nincs a helyén. Kész őrültek háza ez a hely… Biztos, hogy mi a Roxfortban vagyunk? Nem lehet, hogy azok a zöld kis űrlények vittek magukkal? Az a hülye ruhás nő viszont most épp felém vette az irányt. Nem akarom… úgy se tudna velem mit kezdeni… Nincs már semmi bajom. Hagyjon már a hülyeségeivel, meg amúgy is ne vizsgálgasson itt engem, elvégre eddig se tudott velem mit kezdeni, akkor most se fog tudni. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a legutolsó vizitje óta csak rosszabb lett a helyzet. – Nincs semmi bajom! Menjen innen! – szólok rá dühösen. Ez a kijelentés nem teljesen volt igaz, de akkor se fogom hagyni, hogy még egyszer akár csak hozzám érjen. Amúgy se igazán rajongok a doktor nénikért és bácsikért.

A következő kijelentése egy kicsit sokkolt. Karantén?! Mi a…?! Nem zárhatnak be minket ide!!! Nem! Nem és nem! Hagyjanak már békén az ilyen hülyeségekkel. Nem tetszik ez a helyzet. Nagyon nem tetszik…

[Merci – Bundi – Dina]

Merci – Bundi – Dina

A korosodó nő meglepetten reagál, amikor a szemében Emilynek vélt leányzó emelt hangon a hollós ágya mellé guggolva förmed rá. Soha nem látta még ilyennek a mardekárost, ez pedig roppantmód meglepi. Értetlenkedését nem is rejti véka alá, ahogyan akkor sem teszi, amikor Abigail is hasonlóképpen reagál a közeledésére. Egyszerűen segíteni szeretne, viszont átlátva a helyzetet pár lépést hátrál, majd int a bent lévő tanár felé, aki azonban megszegve a karantént viharos léptekkel távozik. Látott már pánikba esett diákot, ki is kúrálta azt a megfelelő eszközökkel, ennek viszont már a fele sem tréfa a szemében. Amíg nem tudja tüzetesen megvizsgálni az alanyokat, érdemlegeset nem tud mondani az állapotukról. Ráadásképpen a fejében már motoszkál a gondolat, ez nem tartozik a hatáskörébe, pszichológust, és megfelelő szakembereket kellene hívni a Mungóból. Persze önkényesen ebben dönteni nem szeretne, ezért is írta meg levelét Albusnak, hogy az majd felvázolja az álláspontját, mi történjen a beteg diákjaival.

Pomfrey megemelte a kezét, mintegy nyugtatván a bent lévőket, majd a kisszekrényéhez ballagott, ahonnan különféle színes löttyöket vett elő. Azokat kavargatva, öntögetve egy nagyobb üvegcse furcsaszín levet alkotott, amelyet három egyenlő részre osztott.
- Szeretném, ha meginnák! Egyszerű fájdalomcsillapító, egy kis nyugtatóval!
Azzal visszaballagott az asztalkájához, és leheveredett.

Merci, ahogyan az ágy mellett guggoltál, olykor halk suttogást hallottál a fejedben, valóban megőrültél volna?
~ Engedj ki... engedj ki!~
A hang elhaló volt, az azonban bizonyos, hogy egy nő szólalt meg, majd visszhangzott még pár percen keresztül.

Bundi, alig sikerült feldolgoznod a karantén okozta nem tetszésedet, egy csendes hang kezdett suttogni a fejedben. Az egész csak pár pillanatig hangzott. Egy fiatal női hang volt.
~ Engedj szabadon kérlek! ~

A belső hangok nem jártak fájdalommal, mindösszesen furcsa érzésekkel. Mintha nem lennétek egyedül... mintha odabent lenne még valaki.


// Dina, még játékban és eszméletednél vagy. A következő kimaradásnál eszméletvesztés a jutalom! //