Hátsószínpad és kelléktár

A szabadtéri színpad mögött húzódó helyiségek és raktárak.
Egész kis útvesztő bújik meg a játéktér mögött (és alatt!), kisebb és nagyobb beugrókkal, emelvényekkel és rejtekajtókkal tűzdelve. A szuffitákat és a háttérfüggönyt megkerülve a kelléktárakhoz jutunk. A falakon sebtiben felbájolt polcok, rajtuk roskadásig a megannyi színpadi kellék; kardok, mágikus petárdák, ezerféle süveg, régi gramofon, üres kalitka -, körben robosztus fémszekrények, a maradék szabad helyet pedig kitöltenek a jelmezekkel megpakolt, görgős sztenderek.
Idegeneknek belépni tilos.

Mika Holland

•   •   •

___________________

   Lábammal egy kisebb kavicsba rúgtam, melyet a lámpák fényében még épp láttam, s mely most épp a színpad mögé ugrált be, pár fűcsomón ugrándozva. Nagyot sóhajtottam, s kissé meginogva a padon, melyen nem mellesleg ültem, visszafordultam a sörsátor belseje felé. Hát, szép kis szülinap, mondhatom. Itt ülök, egy csomó srác társaságában, akiknek a felét nem is ismerem. Totál becsiccsentettem. Sokszor homályos fejek villannak be előttem. Igen, az alkohol nem pont az az anyag, mely a legjobbakat hozza ki belőlem, de úgy vélem, ezzel mindenki így lehet. De nem is ez a kérdés, tulajdonképpen, hanem, hogy hogy is kerültem én ide? Mármint ebbe a társaságba. Hiszen nem rég, még a színpadon daloltam Aleydissel, emlékszem, még egy zűrös csók is elcsattant, aminek talán nem lett volna szabad. Azóta több mint három óra telt el, most 11 van, és én még mindig itt vagyok. A sötétség, a kosz, a bűz, az alkohol, az idegenek, és a sok más, undormány és félelmem ellenére még itt ülök, tökre bekómázva, néhány beszélgetésfoszlányt felfogva, egy kényelmetlen, egyszerű fapadon. Miután Aleydis távozott, iszogattam még egy kicsit. Szigorúan csak vajsört, azt mondják, az jó a hányás ellen. Aztán jött pár srác, akik tök kedvesek voltak, és hoztak még mást is. Nem tudom mik voltak, de egész jól esett. És asszem így vagyok még mindig itt, ezen a pocsék helyen.

   A sátor tele van Roxfortosokkal. Csupa ismerős arc, csupa mosoly, és vidámság. Én is mosolygok, bár én azért, mert részeg és kiszámíthatatlan vagyok. Ilyenkor legalábbis. Még jó, hogy nincs telihold, akkor aztán tényleg beszrnék. Vagy mégis van…? Felnézek az égre és nem látok holdat magam előtt. Na, szuper. Még az is eltűnt. Jót kacarászok, s gurítom le egy aprócska pohár maradék tartalmát. Csuklok egyet, s a fiúk nevetnek rajtam. Én is nevetek, de sokkal inkább a saját, hülye helyzetemen, meg azon, hogy nem tudom egyik nevét sem, meg azon, hogy az a néni ott, kutyakakiba lépett. Hehe…
   - Na, haver, még egy kört? – kérdezte a magasabb, akinek haja idegesítően kiállt, a feje tetején, és én nem szóltam neki, sőt, senki sem, de lehet, hogy a többiek azért nem, mert mindig így hordja. Én ezt nem tudhattam, így csak nevetgéltem rajta, ahányszor arra néztem.
   - Taaaaaaaaaaalán, most inkább kihagyom, hehe… - mondtam neki, abszolúte nem az én összeszedett, kurta és komoly stílusomban. Teljesen nem én voltam. De ez jellemző. Ha alkoholt, vagyis túl sok alkoholt látok, felpörgök és olyan leszek, mint aki most szívott el valami mugli drogot. Vagyis a kedélyállapotom merőben hasonlít ahhoz.
   A fiú felállt, s láttam, hogy valami koszba ült, ezen is nagyot nevettem, mígnem egy csuklás félbe szakított, és éreztem, hogy ez most nem fog túl jól elsülni, mármint ha értitek, mire gondolok. Állapotomhoz képest, elég fürgén pattantam fel, s szaladtam be oda, ahova az imént még a követ rúgtam. Előregörnyedtem és kiadtam a mindeddig bennem tárolt, különböző anyagokat, melyek most egy roppant büdös és gusztustalan izévé átalakulva hagyták el testem, számon keresztül.
    Magyarul okádtam egy bazinagyot a színpad mögötti – talán raktárként szolgálhatott – kis helyen.  

[Grisam• • •]

Grisam
• • •

  

Hogy miért vagyok még éjjel tizenegykor is Roxmortsban, egy olyan karneválon, amire eredetileg el sem akartam jönni?
   A kérdésre csak egy újabb, megválaszolatlan kérdéssel felelnék; ki volt az a merlinadta bolond, aki év elején megszavazta számomra a prefektusi jelvényt?!

   Tehát minden úgy kezdődött, hogy de Crasso prof, mint a Hollóhát feje magához rendelte a prefektusait, és kiadta nekünk az ukázt, miszerint kötelező feladatunk az alsóbb évesek pesztrálása az ünnepségen. Úgy sejtem, ez az utasítás feljebbről érkezett, talán pont az igazgatónktól, de akárhogy is legyen, úgysem mertem volna lázadozni. Pedig szerettem volna ezen a napon inkább a hálóteremben maradni, bebújni a takaró alá, esetleg felcsapni egy kalandregényt… Az ilyen tömegmulatságok általában nem érnek jó véget, és az ember csak azt hiszi, hogy majd jól szórakozik, de mégis mi jót tud nyújtani egy túlzsúfolt, pityókás karneváli csődület? Mindenhol csak a szédelgő emberek; mást se lehet hallani, mint a szüntelen zsibongást, a rosszarcú árusok fülsiketítő kiabálását… Közlekedni pedig egész egyszerűen lehetetlenség anélkül, hogy ne szerezzünk legalább két-három zöldes véraláfutást a lökdösődésben. Tényleg remek móka az ilyesmi.
   Ezt persze még el is tűrtem volna némán, mert tudtam, hogy nyolc után az ötödévesekig bezáróan minden diákot össze kell majd terelni, hogy a tanárok első csapata visszakísérhesse őket a kastélyba. Aztán kilenckor az ötöd- és hatodéveseket kellett volna a második csoporthoz citálni, s velük talán már én is hazamehettem volna. Természetesen a létszám nem volt teljes. Az ötödikesekkel még úgy-ahogy elbírtam (persze nem egyedül, akkor még Sol is besegített, meg a többi ház prefektusai, de idő közben elsodródtam mellőlük), de az évfolyamtársaim! Rémesek. Főleg, ha még iszogattak is korábban egy keveset. Vagy többet. Kilenc óta mást sem csinálok, csak fogócskázom, és ha végre nyakon csípem egyik-másik csellengőt, megpróbálom valahogy enyhíteni rajtuk a delíriumot, de sajnos medimágiai alapképzés nincs az iskolában – csak sötét varázslatok oktatása. Jobb híján, nyakon öntöm őket egy sugárnyaláb hideg vízzel, de ettől főleg bosszúsabbak lesznek, semmint józanok.

   És íme, a következő banda, látszólag nem az illedelmes fajtából. Egy csapat fiú verődött össze, szerintem jóval idősebbek lehetnek nálam, mivel a legtöbbjüknek nem rémlik az arca a folyosókról vagy az iskolai birtokról. Némelyiknek a megjelenése kifejezetten elbizonytalanít – nem hinném, hogy oda szeretnék menni közéjük. Pedig muszáj lesz. Grisam Windflower ott kuporog a bagázs közepén. Ez nem lehet igaz! Merő köd a tekintete, és az arcszíne is másodpercenként változik, mintha valami igencsak illegálist itattak volna vele. Milyen egy ostoba, ostoba, ostoba fickó! Pedig nem úgy rémlett, hogy az a keményen bulizós fajta lenne, de mit lehet tudni.
   Ujjropogtatva beljebb lépek a sátorba, és rögtön meg is üti a fülemet néhány felém cikkanó füttyszó. Na ezért is utálom az utcabálokat.
   Csak határozottan, előre, nem nézek se jobbra, se balra, mintha teljesen egyedül lennék az egész sörsátorban, csak Grisam meg én, nem szabad a többire koncentrálni…
   - Gyere, baba, meghívlak…
Meg se hallom, kitérek egy összekapaszkodott, szédelgő pár elől, rovó pillantást küldök az egyik asztalnál vedelő hetedéves társaságra, és…
   Grisam! A pörgencs csípje meg, hova tűnt?
   - Öhm… bocsánat… nem láttátok a fiút, aki az előbb még itt ült köztetek? – szólítom meg vékonyka hangon a röhögcsélő csapatot, de rögtön a következő pillanatban meg is bánom, hogy kinyitottam a számat. Ugyanis ekkor látom meg Grisamet a sátron kívül, az emelvények sarkánál öklendezni.
   - V-vagyis semmi, izé, megtaláltam – hadarom, és már szaladok is minél messzebb a különc figuráktól, bár még látom, ahogy értetlenül körbefordulnak, és talán mondanak is valamit, de azt már nem hallom.
   - Jaj, ne – torpanok meg Grisam mellett, és hátra is rántom a fejem, de már késő, mindent láttam. – Uh, bocs… rendben vagy? – fintorogva ugyan, de odahajolok hozzá, és próbálom a vállánál fogva megtámasztani. Hát most legszívesebben végiglocsolnám őt is egy pohár jéghideg vízzel. Bár talán ennyi is elég volt neki a részegedésből.

Mika Holland

•   •   •

___________________

  Zsebemből előrántok egy zsebkendőt, és végigtörlöm arcomat vele. Megcsóválom fejem, jelezve a mögülem jövő női hangnak, hogy semmi probléma, majd ismét érzek valamit, gyomrom görcsbe rándul, tokomban meg már érzem a cuccost, így ma, körülbelül hatodjára, kiadom magamból gyomrom tartalmát. Vagyis, ami maradt benne, ami nem igazán lehet sok, tekintve, hogy egész nap kifele tekintgetett.
   Aztán felegyenesedek, ismét használom a zsebkendőt, nagyokat nyelek, és elfordulva a zsepibe köpök, hogy még azt a borzalmas ízt se érezzem, de ez nem olyasmi, amit ily könnyen el lehetne űzni. Sajnos nem. Az agyonhasznált ruhazsebkendőt behajítom egy sötét sarokba, majd megfordulok és a kedvesnek hangzott hang tulajdonosára tekintek. Kicsi hunyorognom kell, mert ide már nem egészen érnek el a fények, de ki tudom venni barna tincseit, s szép, kerek arcát. Elmosolyodok.
- Szia… Mika!? – ismerek rá a lányra. – Hát te mit keresel itt… még ilyenkor? – nem úgy ismerem, mint aki ilyen sokáig kimaradna. Na, jó, mondjuk, magamat sem épp erről ismerem, de az más kérdés. Így is elég gázos a helyzet, nem hiányzik még az, hogy a saját silány helyzetemen agyaljak.
   Hangokat hallok, majd látom, hogy egy csapat, hetedéves mardekáros közeledik, hatalmas ricsajjal, mindenféle obszcén szavakat kiáltozva, valószínűleg hátsófél részegen. És én csak azt tudom, nem akarok velük összefutni. Még józanul is csak arra tudnak gondolni, hogy hogyan keseríthetik meg az életem, hát még most mire gondolhatnak!
   Nem sokat gondolkozok, hiszen mindjárt ide érnek. Megragadom Mika kezét, majd körülbelül négy – öt lépéssel beljebb húzom a sötétségbe, és úgy próbálom kifürkészni merre, lehet az arca, csak, hogy ne a vaksötétnek beszéljek.
- Bocsi, csak nem akartam összefutni a mardekárosokkal. Nyugi, nem azért húztalak be, hogy bántsalak. – nem mintha feltételezném, hogy feltételezné, csak egyértelműsíteni akartam a helyzetet. Mondhattam volna végül is azt is, hogy: „Nyugi, én csak jó dolgokat akarok veled csinálni.”, csakhogy a jó dolgok elég sok mindent takarhat. Főleg egy fiú, és egy ilyen igen csinos lány között.
- Amúgy jól vagy? – pirulok el, és kezdeményezek sablonos beszélgetést a lánnyal. Jól van, na, olyan rég beszéltünk bármiről is. Be kell pótolni.

[Grisam• • •]

Grisam
• • •

   Uhh… hát ez nagyon undorító, az ilyet nehezen viselem. De toleráns vagyok, és egyébként is emlékszem még, hogyan indult számomra ez az év. Sajnos mindenki más is emlékszik rá, azóta is ujjal mutogatnak rám a folyosón, és öklendezést mímelnek a vicces gyerekek, ha meglátnak. Nem tehetek róla, hogy oldalba kaptam a vonatot, rosszul lettem és kész. Legalább nem a kupéban szabadult el a róka.
   Hogy megértő vagyok, nem jelenti azt, hogy bírom is az ürülő gyomor hangjait vagy szagát, ezért az elkapkodott váll-lapogatás után rögvest hátra is lépek vagy kettőt, míg Grisam beszédképes állapotba nem kerül. Tapintatosan elfordulok, és csak így vágok pofákat, mintha ez valamelyest csitítaná a saját torkomban is felcsapkodó ingereket. Köhintek párat, visszanyelem az iszonyt, és alaposan az eszembe vésem, hogy soha-soha, semmiképp ne nézzek lefele. Még a sötétség ellenére sem.
   - Éppenséggel téged kereslek – vágom rá a kelleténél kissé élesebb hangon – Vagyis téged, és a hozzád hasonló kujtorgókat! Mégis hogy gondoltad mindezt?! Prefektus vagy, a vélák szerelmére…
   Hirtelen megélénkülök, már a lábunk alatt terjengő tócsa sem tart vissza, a felháborodásom utat tör magának. Persze más lenne a helyzet, ha Grisam mondjuk hetedéves lenne, vagy nem ivott volna egy kortyot sem az éjszaka, de nem így történt, ezért helyzeti előnyben vagyok. És ettől felbátorodtam. És már veszem is a levegőt a következő roham kiadós fejmosáshoz, amikor is a fiú megragadja a kezemet, és se szó, se beszéd, beránt valami sötét zugba. Nem számítottam erre, s rongybabaként himbálódzom a nyomában, de mielőtt felkiálthatnék, meghallom a hangokat. Azokat, amelyek ezt a furcsa reakciót váltották ki Grisamből. Nem mondom, én se szívesen akadnék össze egy csapat részeges mardekárossal, de ez talán már túlzás. Végtére is nem ezért kaptuk a jelvényeinket?
   - Prefektus vagy, mint mondtam – akár helyre is rakhatná a felsőbb éveseket, de ezt már nem teszem hozzá. Az ő helyében pontosan ugyanígy jártam volna el. – Ahh – legyintek bosszúsan a levegőben, mert megcsap a rókabőr szaga, amiből leszűrhetem, hogy Grisam és én túl közel kerültünk egymáshoz. Kirántom a kezemet az övéből, és a mellkasának támaszkodva tolom el magam tőle.
   - Hagyd már – egészítem ki a zúgolódást. Nem, még ha kicsit be is csípett, akkor sem hinném Grisamről, hogy bántana. Nem az a fajta. – Ha tényleg tudni akarod, nem vagyok jól. Én nem is akartam itt lenni, csak a házvezetőm… Miatta kellett… És, és, és én annyira nem vagyok jó az ilyesmiben, nem is szeretem csinálni, átkozott jelvény… Mégis ki vesz engem komolyan? Egész nap az utcákat járom, de csak röhögnek, ha kérek valamit… És hogy összetereljem őket? Pásztorkutya vagyok én? Nevetséges feladat, pont ilyenkor, amikor mindenki szabad, szétszéledt és letáborozott a kocsmákban…
   Csak dől a szó, összefüggéstelenül, átszakította a gátat, nincs mit tenni. Az a sok nyűg, ami dél óta csak gyűlt bennem, végül kiáradt, és Grisam jogosan érezheti már, hogy rosszkor volt rossz helyen, és legfőképp: rossz kérdést tett fel. Beszéd közben erősen gesztikulálok, s az egyik ilyen heves karlendítés alkalmával beverem a kezem a falba. Legalábbis az első gondolatom az, hogy fal, de aztán fém hidegét tapintom, valami korlát vagy talán egy létra… Belekapaszkodom a szerkezetbe, és a sötétben e mentén teszek néhány bizonytalan lépést. Sokkal tágabb zugba kerültünk, mint hittem.
   - Hol vagyunk? Mi ez a hely? – mondom ki hangosan is, amint megtalálom végre a hangom. Fapadló recseg a talpam alatt, majdnem keresztülesem valamin, aztán egy halom toll csiklandozza végig a tenyerem. – Mi ez? Flitter, kabát… Botok… Ez valami öltöző?

Pitypang, mi lesz?

•   •   •   •

______________________

   Tétovázva lépek egyik lábamról a másikra, s mikor Mika válaszol, küldök felé egy mosolyt, melyet a lányok általában kedvelnek. Öhm… félreérthető ám a helyzet, legalábbis ismerve gondolataimat, az. Félreértés ne essék, nem akarok nyomulni egy egy évvel idősebb lányra, még ha ilyen is, mint Mika. Még ha pont a zsánerem is. Nem vagyok túlságosan nagy csajozó, és ezt meg is nehezíti, az, aki vagyok. Illetve az, amit mások iránt érzek. Lilyt szeretem még… azt hiszem, Aleydist pedig nem tudom hová rakni. Nem tudnék most mit kezdeni egy harmadik lánnyal.
   Jobb karommal megdörzsölöm tarkóm, mint aki valami fontos döntés előtt állva képtelen végső választ mondani. Szemeim fordulnak egy kört üregükben, aztán ismét Mikára tévednek, legalábbis, amit látok belőle. Szám szólásra nyitom, keresem a megfelelő szavakat, majd csak annyit mondok:
- Hát. Megtaláltál. – csibészes mosoly, majd egy apró vállrándítás, és kikémlelek az utcákra, ahol észreveszem a vészesen közelgő sereget, mely egész biztosan nem szolgálna semmi jóval, ha ideérne, míg mi itt vagyunk, így inkább gyengéden magammal vonszolom a lányt. De tényleg, próbálok minél finomabban viselkedni vele, elvégre így illik, nem?

   Egészen furcsa pózban álltunk meg ott ketten, miközben a hangos, roxfortos, tivornyázó tetvek elhaladtak a kis helyiség bejárata előtt. Egy elégedett mosollyal a lány felé pillantok, majd mikor észreveszem, hogy még fogom kezét, gyorsan elengedem, de ekkor ő meg szabályosan és látványosan eltolja magát. Nem igazán tudom mire vélni a dolgot, talán csak ő is bebambult, vagy valami és azért, vagy talán direkt kereste a lehetőséget, hogy hozzám érhessen, nem tudom, de mindenesetre kapóra jön ez a sötét, mert arcomra vörös foltok kúsznak, ahogyan elpirulok.
   Okoskodón odavetett mondatára nem válaszolok. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ő sem tett volna mást a helyemben. Talán ha hamarabb figyel fel rájuk, akkor ő húz be ide, s nem fordítva.    
   Elmosolyodok, mikor a szavak csak úgy dőlni kezdenek belőle. Bólogatok, megértőn, habár kétlem, hogy észreveszi, s miközben beszél, én megfordulok, hogy szemügyre vegyem a helyet, ahova kerültünk. Annyit tudok, hogy a színpad mögött van, és – ezt most figyelem- van itt egy apró rés a falban, ahol teljesen be lehet látni a színpadra. Kezeim a falakra ragadnak, s lágyan, óvatosan kezdenek tapogatózni, míg egy pókhálóba nem akadnak. Halkan felszisszenek, s vadul rázni kezdem kezem, hátha sikerül leszerelni a kelletlen, ragacsos és gusztustalan izét, de nem adja magát ilyen könnyen, vannak különösen rágós részei, amiket kénytelen vagyok pálcám hegyével lepiszkálni.
   Nagy levegőt veszek. Most, hogy ezen túl vagyok, kezet kéne mosni, elvégre olyan gusztustalan. Ki tudja miből készülhetett, és az, hogy egy nyolclábú, szánalmas kis bogár készítette, abszolúte nem javít az eset szörnyűségén. Megcsóválom fejem, s együttérzőn nézek a lányra.
- Teljesen megértelek. Velem is ez van, bár nekem most kivételesen semmiféle feladatom nincs, csak… - egy kicsit el kell gondolkodnom rajta, milyen célból vagyok itt, és mik a tényleges céljaim. Aztán csak vállat vonok és befejezem. – szórakozni.
   Aztán Mika is felfedező útra indul. Úgy hallom, hogy ő több sikerrel jár, mint én, de ha már felfedezősdit játszunk, hát legyen. Tovább kezdek kutatni, ezúttal a sarkok, vagyis a feltételezhető sarkok felé, és egy vastagabb, erősebb vasrúdba akad kezem. Mi lehet ez? Talán valami létra, vagy egy olyan rúd, ami mellett balettozni szoktak? De minek lenne olyan itt, egy, csupán ünnepség miatt felállított sátorban? Kezemmel feljebb nyúltam, és találtam még egy ugyanilyen csövet. Aztán egyik lábam felemeltem és megvizsgáltam, hogy lent is van-e egy, mint a létráknál szokás. Volt.
- Nem tudom, de tök furcsa. – válaszoltam a lánynak, mikor belecsimpaszkodtam egy, a fejem felett lévő létrafokba, melyek egészen hűvösek voltak. Ahogy az éjszaka is egyre hűlt. – Minek van létra, ha ez egy szimpla raktárterem? És vajon hova vezet? – tekintek Mika felé a sötétben, majd lábam az első fokra teszem. Nem is az idegesít, hogy itt van egy létra, aminek feljebb kéne vezetnie, hanem az, hogy kívülről ez egy szimpla, alacsony, romos kis ház, melyet sebtében húztak fel ide, mintha a legalsó szint megépítésére is alig lett volna idő, nem pedig egy felsőbbnek. Vagy ez valami újabb, baromi nehéz varázslat lesz, amivel egy egész házat rejtettek itt el? Nagy levegőt veszek, mert kicsit félek, hogy eldől velem a létra, s maga alá temet, vagy, hogy a végtelenségbe vezet.
   Lábam a következő fokra teszem, ahogyan kezeim is, és egyszerre egy hangos pukkanás hallatszik a létra mögött lévő, vékony fal mögül. Elsápadok, s a sötétben a lányra tekintek, aki nyilván hallotta a hoppanálás nyilvánvaló és eltéveszthetetlen hangját. De vajon mégis ki akarna pont ilyenkor, pont ide hoppanálni?  

[Grisam• • •]

Grisam
• • •

   - Aha, szórakozni – mormogom az orrom alatt, de csak egészen halkan. Iszákos barátunk sejtheti, mit gondolok róla. Meg az egész évfolyamról, igen! Még nem is nagykorúak, de már úgy viselkednek, mint a felnőttek. Jobban meggondolva a felnőttek nem is viselkednek így, tehát ők pont olyanok, mint az… éretlen ifjúság. Pont úgy csinálnak, ahogy ebben a korban szokás. Csak tudnám, ki szolgálja ki őket itallal… De ha tudnám is, akkor se tehetnék semmit ellene. Még a kisebb diákokat se tudom megnevelni, nem is álmodom én többről. Utálom, ha irányítanom vagy szerepelnem kell. Átkozott prefijelvény.
   És ha továbbfűzöm a gondolatsort: ha nem kaptam volna meg év elején a kinevezést, akkor most nem lennék itt. Nem kéne egy teljesen ismeretlen és tiltott helyen tapogatóznom a sötétben, ráadásul egy fiú társaságában. Ezt az egészet nem az én idegeimnek találták ki. Persze némi kíváncsiságot ébreszt bennem is a hely rejtélye, de legszívesebben bebújnék a takaróm alá, és két napig elő se merészkednék onnan. Utálom az ismeretlent.
   - Talán van egy galéria fölöttünk. Lehet, hogy onnan lógnak a színpadra a díszletek – találgatom suttogva, és lelki szemeim előtt megjelenik egy festett színpad képe, egy fadeszkás tákolmányé, a két szélén klasszikus vörös függönnyel és föntről belógatott díszletekkel. – Talán a létra fölfelé vezet.
   Lassan lépkedek oda Grisamhez, nehogy elessem valamiben, és egy pillanatra a kezem hozzáér az övéhez. Aztán a létrához. Ez akár az előbbi állványzat másik is oldala lehet, bár nem biztos, hogy eredetileg feljárónak képezték ki. De kétségtelenül vezet valahova. Nem akaródzik felmennem rá, valójában kicsit se akarom tudni, hogy mi van odafönt.
   - Grisam, kérlek, ne me…

   Dehoppanálás hangja. Ez csakis az lehet, eltéveszthetetlen. És mivel tilosban járunk, ezért akárki is lepett meg minket e késői órán, nem lehet jó vége a találkozásnak. Gombóc szalag a torkomba, és a megbénít a rossz előérzet. Grisam után nyúlnék, de mire meg tudom mozdítani a tagjaimat, ő már magasabban jár a létrán, egyedül a cipője sarkát érintem meg, aztán csak a semmit markolászom. Nem merek utána szólni, de biztos vagyok benne, hogy ő is hallotta az érkező hangját. És csak remélem, hogy ugyanarra gondol, amire én. Nem kellene hagynunk, hogy elcsípjenek minket. Dumbledore idejében talán megúsznánk a dolgot egy alapos dorgálással és büntetőmunkával, de mióta az új vezetőség rángatja dróton szegény McGalagony professzort, azóta semmi sem garantált. Kivált a félvéreknek.
   Az újonnan érkezett alak léptei felgyorsulnak, errefele tart, de aztán lelassul és megáll. Nem tudja, hogy itt vagyunk. Mintha kémlelne valami után, s aztán olyat tesz, amitől engem megint pofon csap a félelem. Egyetlen szót ejt ki a száján: Lumos.
   A kezem még mindig tanácstalanul nyújtózik Grisam után, a szemeim viszont szorosan összezárva rejtik el a tekintetem – hiszen ha én nem látom őt, ő sem láthat engem. Hallom, ahogy az idegen felmordul, csúnyán szitkozódik, s pár pillanattal később dohány szaga csiklandozza meg az orrom. Ekkor merem csak újra kinyitni a szemem. Nem világít meg minket a fény – sóhajtom megkönnyebbülve, és ettől egy kissé felbátorodom. Most már nincs mit dilemmázni, muszáj Gris után másznom. Halkan, akár csak egy surranó macska, a fiú után eredek, ügyelve minden egyes mozdulatomra, nehogy zajt csapjak. Nagy kár, hogy cseppet sem hasonlítok a macskákra, sőt, leginkább egy rinocérosz finomságához mérhetők a képességeim.
   Mászás közben többször előrenyúlok, hogy kitapogassam a függőlegest felszabdaló szinteket, amelyekből meglepően sok van. Mintha egyszerre vagy három galériát építettek volna egymás fölé. A fém léckereteket ósdi, ropogós fa deszkák bélelik, mintegy járólapként szolgálva, közvetlenül színpad a fölött. Meg se merem saccolni, milyen magason lehetünk már; szerencse, hogy tériszonyom éppenséggel nincs. Na de hol lehet Grisam? Melyik szintre kúszott fel, ha egyáltalán nem mászott az emelvény legtetejére? Még mindig nem merem őt megszólítani, nehogy meghallja lent a dohányzó idegen, de valahogy mégis tudnom kell, merre jár. Ki kell találnunk, hogyan jutunk le innen.
   - Pssszt…. pssssssssssszt – ez csak feltűnik a fiúnak.
   - Van ott valaki?! – mert a lent strázsáló pasasnak feltűnt.

[Galéria?]

Ez még csak a szellő.

•   •   •

___________________

- Galéria? – suttogom, mintegy visszhangként. Nem vagyok túlságosan otthon a színházi körökben, így aligha ismerhetném egy normális színpad felépítését. Régebben nagyon sokat jártam színházba, de amióta az a köcsög apám eltűnt, anyám még egyszer sem vitt el. Nekem a galéria szóról az a rengeteg, unalmas kiállítás jut eszembe, melyek festményekből, szobrokból, vagy művészek egyéb alkotásaiból állnak, nehezen tudom a színházhoz kapcsolni, bár egy galéria a színházban tök jó lehetne. Izgalmas.
   Feljebb lépek, majd kezem kinyújtva keresek valami megfoghatót, mondjuk a következő létrafokot. Még eggyel feljebb tornázom magam, körülnézek, és látom, hogy az eddigi mennyezet véget ért, vagyis nem éppen véget ért, csak átalakult padlóvá, így most félig az alsó, félig pedig a felső szintet látom. Ahogy ki tudom venni, idefenn tárolják a nagyobb díszleteket, s ez így tök logikusan is hangzik, de a létra még mindig nem ért véget. Vajon mi lehet a harmadik szinten, egyáltalán minek van harmadik szint? Minek kell egy pár napra felállított színpad mellé nagyobb raktár, mint egy normális színházba?
   
   Kár, hogy a lány nem látja halálsápadt arcom, melyre kiült a halálfélelmem szokványos kifejezése. Fogalmam sincs, ki lehet odakint, de közeledik, és ha ránk talál, akkor nagyon megszopjuk, mert ide nem szabadott volna bejönnünk. Bár nem láttam tiltó táblát az ajtón, ebben akkor is teljesen biztos vagyok.
   Megáll, vagyis nem volt konkrét célja, csak kicsit arrébb állt, és pálcáján fényt gyújtott, mire szívverésem felgyorsult. Ujjaim összefonva szorítottam, és szurkoltam, hogy a fény ne világítson meg minket, amiért végülis tök fölösleges volt szurkolnom, hisz a falak bár vékonyak, de nem átvilágíthatóak. Elmosolyodok saját ostobaságomon, és amilyen csendesen csak tudok, feljebb mászok, majd az imént felfedezett szinten elhagyom a létrát. Lábaim kissé remegnek, nem szeretem a magasabb pontokat, s nálam a két méter már komoly magasságnak számít.
   Félve nézek körül, hiszen nem tudhatom mi vár rám a sötétben, ám ekkor veszem észre, hogy nincs is olyan sötét. Egy kerettelen, sebtében odavájt kis ablakból fény szűrődik be, és lomha füst szökik fel a falak mentén, cigaretta bűzét szállítva. Pfej, mindig is gyűlöltem a cigit, mugli dolog, ezen kívül pedig káros az egészségre, és nekem így is van épp elég bajom, apropó baj. Már vagy két órája nem hallottam a hangot. Nem tudom, ez enyhén alkoholos állapotomnak tudható-e be, vagy valami másnak, de tetszik. Nem hiányzik most életem kommentátora.
   Közelebb botorkálok az ablakhoz, vigyázok, nehogy valamivel zajt csapjak, így kicsit lassabban haladok, de odaérve kilesek rajta, és meglátom az odalent bagózó férfi feje búbját, melyet az idő bizony jócskán megkopaszított. Nem valami szívderítő látvány. Húú, de szívesen rádobnék valamit a fejére, persze csak ha nem félnék attól, hogy aztán sikertelenül járok, észrevesz, és szétátkozza a fejem. Mert simán kinézem belőle, igaz, az arcát még nem láthattam.
   De vajon hol lehet Mika? Talán lent maradt, és elszaladt, magamra hagyva, vagy feljebb jött? Hiszen nem láttam a létrán… talán csak elkerülte figyelmem? Valahogy meg kéne találnom, mert ez így nem jó, ráadásul nagyon pisilnem kell.
   Lenézek a létra miatt kivágott résen, majd fel, semmit nem látok, de úgy tűnik nem is szorulok rá, mert fentről halk pisszegés hallatszik, ami most, a szörnyűséges csendben (Mi van, kihalt az egész falu?) eléggé hallatszik ahhoz, hogy felhívja figyelmem. Na meg az ismeretlenét is.
   Gyorsan visszahajolok az ablakból, ijedten vetem hátam a falnak, s próbálom minél lassabban venni a levegőt, de nem nagyon megy. Ekkor egy újabb pukkanás hangja hallatszik lentről, majd még valaki érkezik, immár hárman vannak. Vajon miért jöttek? Minket keresnek, vagy egyéb céljuk lehet, és kik lehetnek? Jók, vagy rosszak? Manapság már eme két csoport meghatározó a varázslótársadalomban.

   Feltérdelek, és megkockáztatom a lebukást, kidugom fejem. Két férfi és egy nő, halkan beszélgetnek, de pechükre minden felhallatszik. Úgy látszik az első férfi figyelme elterelődött társai érkeztével, így mi már nem vagyunk veszélyben, és már a lány hollétét is tudom, hisz a hang felülről jött.
- Felizzott a jegy. Idő van. – suttogja a kopasz.
- Várj! – kapja el kezét a szőke nő, aki valami förtelmesen ronda csizmát visel. – Még nincs éjfél, a Nagyúr azt mondta, éjféltől azt csinálunk velük, amit akarunk. – Hangja idegesen cseng. Nagyúr? Milyen nagyúr? Biztos valami alattvalók, de hol? Már szinte sehol sincs királyság.
- Rendben. Dawlish, te mit tervezel?
- Én arra gondoltam, hogy egy finom kis futótüzet eresztek a bazársorra.
- Ejha. – füttyent ismerően a kopasz. – Meg tudod idézni?
- Dehogy tudja. – a nő hangja megvető. – Én a polgármesterrel fogok végezni. – ezúttal hangjában élvezet cseng, őrült élvezet. Mintha örömét lelné a gyilkolásban.

   Elhúzódok az ablaktól, és a padlóra ülök. Arcom elsápad a felismeréstől, szám a döbbenettől nyitva marad. Ujjaim remegnek a félelemtől. A levegőt gyorsan veszem, zihálok. Ezek halálfalók, és meg akarják támadni az embereket, romba akarják dönteni a karnevált. Éjfélkor. Talán még van egy kis időnk. Szólnunk kell a többieknek, nem hagyhatjuk, hogy ezek mindenkivel végezzenek!
- Mika! – suttogom, hangom megremeg. Ha nem jutunk ki innen rövid időn belül, összepisilem magam a félelemtől. És most nem viccelek.

[Grisam• • •]

Grisam
• • •

   Elcsípem Grisam kétkedő kérdését, mintha csak azért ismételné magát, mert rosszul hallotta, amit mondtam. Mi olyan meglepő a galériában? Hiszen láthatja, hogy pont úgy alakították ki, mint… á, mindegy.
   Pár emelettel lejjebb közben megélénkül az élet. Az idegességtől összerándul a gyomrom, ugyanis az első férfi meghallotta a ciccegésemet, de végül nem maradt rá ideje, hogy alaposabban utánanézzen a hang forrásának. Beleharapok az ajkamba – még egy ilyen baklövés, és biztosan megtalálnak minket. Kitiltanak Roxmortsból, ha híre megy, hova lopakodtunk be Grisammel, aztán év végén nézhet majd a Hollóhát a sor végén. És mindezt két prefektusnak köszönhetően!

   - Felizzott a jegy. Idő van.
   - Várj! – női hang csendül, méghozzá igen kellemetlen, követelőző tónusban – Még nincs éjfél, a Nagyúr azt mondta, éjféltől azt csinálunk velük, amit akarunk.
   Úgy bámulom a hozzám közelebb eső, szuroksötét sarkot, mintha attól remélnék válaszokat. Pedig már tudok mindent, talán túl sokat is. Muszáj rászorítanom a kezemet a számra, különben a pánikroham eluralkodik rajtam, és vad sikítozásba kezdek itt fönt. Hallom, ahogy az orromon kiáramló levegő éktelen lármát csap, ahogy a szívem gyorsuló üteme egyre keményebben koppan a bordáimon, most valahogy még a remegő végtagok is szörnyű zajt cserdítenek. A félelem szimfóniája ez.
   De erőt kell vennem magamon! Most van esélyem megkeresni Grisamet, amíg azok az alakok beszélnek egymással. Ezer mázsás térdeimet letámasztom a kemény pallóra, és csak egy egészen rövidke pillanatra kidugom a fejemet az állvány takarásából, aztán vissza is húzom a vállaim oltalmába. Nem láttak meg, de én sem láttam Grist sehol. Legalábbis az alattam lévő szinten nem. Ezek szerint felettem járhat, de mikor mászott túl rajtam? Jaj, Grisam, hol vagy?
   Kicsúsztatom a lábamat az emelvény szélére, és nagyon lassan felállok. Közben egy Shepard nevű alakot meg futótüzet emlegetnek. Ez képtelenség, csak egy rossz, rossz, lidérces álom, hogy mindez velem történik. Nagy levegőt veszek, és mint az árnyék – legalábbis szeretném azt hinni, hogy olyan halkan és láthatatlanul, mint az árnyék – felkúszom a következő szintre. Ha kinyitom a számat, kiperdül rajta keresztül a szívem.

   – Én a polgármesterrel fogok végezni.
   Megint a nő az, szinte látom, ahogy ördögien elmosolyodik, ahogy azt a gonosz, mindenre elszánt mostohák teszik, ha végleg le akarnak számolni az ellenfeleikkel. Az a probléma, hogy akikről ezek a… légy erős… ezek a halálfalók beszélnek, nem ellenfelek. Hiszen készületlenül éri őket a támadás, sőt mi több, odakint mulatoznak, boldogok, még a polgármester is megígérte nekik, hogy ma este minden a legnagyobb rendben lesz, végre felengedhetnek a rettegésből. Jaj istenem, a polgármester! Ismét kilesek a pallók és vasak mögül, s már igencsak magasról látom az egybegyűlteket. Egy szőke lobonc, egy kopasz fejtető és egy kámzsás alak, akinek az orrán meg-megcsillan a fény. Bizonyos szögből azonban jól látszik, hogy maszkot visel. Ilyet utoljára tavaly láttam, amikor halálfalók lepték el a kastélyt, hogy átvegyék az uralmat a Roxfort fölött. Majdnem a mélybe zuhanok, amikor meghallom a nevemet.
   Visszahátrálok az emelvény szélétől, de nem merek válaszolni Grisamnek. Helyette óvatosan felállok (arra számítottam, hogy beverem majd a fejemet, de akár kényelmesen ki is tudnék nyújtózni a szinten belül), és egészen finoman megkoppintom háromszor a fölső pallót, amelynek a túlsó oldalán kell lennie a fiúnak.
   - Shepard, kimehetnénk addig a bazársorhoz.
   - Az átkozott életbe már, ne hívj a nevemen! Szerinted véletlenül van rajtam a maszk?
   - Rendben-rendben. De lassan indulhatnánk. Te meg kivárhatod itt az éjfélt.
   Az utolsó mondatot nyilván a nőnek címezte a kopasz, és ha nem csalnak az érzékeim, a két férfi tényleg elhagyta a helyiséget. Halkan járnak, de a fény sokkal gyérebb, mint korábban. Valószínűleg már csak a nő pálcája világít. Ez – és hogy most mi vagyunk túlerőben – talán megnöveli némileg az esélyeinket. Felhúzódzkodom Grisam mellé, kitapogatom a cipőjét, és megrángatom párszor, nehogy megijedjen tőlem. Közelebb mászom hozzá, s bár a tekintetét nem láthatom, szinte biztos vagyok benne, hogy mi játszódott le benne az elmúlt percek alatt.
   - Gris, ezek nem ejtenek foglyokat. Ha most elkapnak minket, nekünk végünk. Kérlek, maradjunk itt… maradjunk reggelig, könyörgöm.

Ez még csak kapkod és fütyörész.

•   •   •

___________________

   Nem, ez nem lehet! Hogy lehetek pont én ilyen szerencsétlen, hogy halálfalókkal futok össze. Vagyis jelen esetben inkább ülök össze, és ezt egyébként sem lehetne találkozásnak nevezni, mert ők nem tudnak róla, hogy én is részt veszek a kis összejövetelükben. Na meg, hogy Mika is.
   Aggódva nézelődök felfelé, de semmi jelét nem látom, hogy a lány erre járna, úgyhogy inkább csak lapítok. Nem lenne jó, ha észrevenne bármelyik is. Jó, Griffendéles vagyok, meg van pálcám, úgyhogy elvileg hű de bátornak kéne lennem, de ez nem olyan könnyű ám! Ők halálfalók, felnőttek, vagyis ügyesebbek, erősebbek nálam, és nekik is van pálcájuk. Ja, meg hárman vannak. Lehet, hogy háztársaim már cselekedtek volna, de ha ezen múlik, inkább tagadjanak ki a Griffendélből, én le nem leplezem magam, suttyomban küldött kábító átkokkal. El se találnám.
   Alulról három koppanást hallok, s abban a pillanatban szívem torkomba ugrik, menekülni próbál, de nem hagyom. Kezem számra szorítom, nehogy felkiáltsak ijedtemben, majd inkább kicsit arrébb húzódok, minél távolabb a kopogtatós léctől. Lehet, hogy Mika van alattam, és a lány így felelt hívó szavamra, de lehet, hogy valaki más. Mi van, ha nem csak három, gyilkos, s megromlott elméjű halálfaló lézeng erre? Hah!?
   - Shepard, kimehetnénk addig a bazársorhoz. – folytatódik a beszélgetés, én meg bőszen noszogatom magamban Shepard-ot, hogy igen, menjen gyorsan, és vigyék a nőt is. Mi megleszünk nélkülük. Ah, ha most a telepátia működne! De atyavilág! Hogy kívánhatok é ilyet? Hogy menjenek, és szórakozzák ki magukat? Hiszen ezek szórakozás alatt kegyetlen vérfürdőt értenek! Mi lesz, ha pont valamelyik háztársammal, vagy tanárommal végeznek? Öhm… akkor ne menjenek a bazársorhoz. De Isten ments, hogy itt maradjanak! Menjenek… WC-re. igen, ott tutira jó helyen lesznek.
   - Az átkozott életbe már, ne hívj a nevemen! Szerinted véletlenül van rajtam a maszk? – jó, hogy ezt itt beszélitek meg srácok, de tudjátok: én jobban örülnék, ha kimaradhatnék ebből a beszélgetésből, az mindegy, hogy egyelőre, és Merlinnek hála, egyelőre csak passzív résztvevője vagyok ennek a csevejnek.
   - Rendben-rendben. De lassan indulhatnánk. Te meg kivárhatod itt az éjfélt. – Mi? Valaki marad? Ne már!
   Az ablakhoz kúszok, miközben a távolodó léptek zaja elhal, valószínűleg a két férfi beért a tömegbe, a nőt pedig maguk mögött hagyták. Nekünk. Oh, hogy milyen kedvesek, de igazán nem kellett volna. Talán jól meglettem volna nélküle is. 
   Kiesek a falba vájt lyukon, és látom, ahogyan a nő, kezét melle alatt összefonva álldogál, ott a semmi közepén. Nem sokat kémlelhetem, mert ekkor motozás hallatszik lentről, egy kéz meg megragadja cipőmet. Összerezzenek, de még időben látom, hogy Mika az, így nem teszek semmi meggondolatlant, ami jelen esetben az érkező arcba rúgása, vagy hangos felkiáltás lett volna. Szívem szaporán ver, míg arrébb húzódok, s helyet szorítok a lánynak magam mellett. Szavaira csak bólogatok, hátam erősen a falnak szorítok, s próbálok nyugtató, mély levegőket venni. Azt mondják, segít.
   Nem tudom, pontosan mit is értett azalatt, hogy „maradjunk reggelig”. Én, meg ő, egész éjjelen át, ezen a kis, elrejtett zugon? Kettesben? Nem egészen tudom eldönteni, hogy a lánynak most olyan szándékai vannak velem, vagy csak nyugodt, egymás melletti remegésre gondolt-e, miközben az odakint küzdő, és ez esetben életükért küzdő emberek sikolyait hallgatjuk, melyek aztán örök emlékként vésik lelkünkbe maguk. Egy keserű emlékként, mely azt a gondolatot hordozza majd magával, hogy „Segíthettem volna rajtuk, de gyáva voltam.”.
   De igen. Nagyon gyáva vagyok, és borzasztóan félek is. Félek innen kimenni, félek bármit is tenni, amivel esetleg bajom eshetne, de talán muszáj. Talán még nem lenne késő szólni valakinek. Riadóztatni a népet. De hogyan? Amint kimondanánk a halálfaló szót, már támadnának is. Ezek mostanra már elvegyültek a tömegben, ott vannak mindenhol, és csak arra várnak, hogy pálcát ránthassanak. Oh, hogy milyen szép is a gondolat, hogy egész éjjel itt ülünk!
   De lehet, hogy nem ez lenne a legjobb döntés.
- És ha gyorsan szólnánk valakinek… mondjuk McGalagony professzornak? – teszem fel a kérdést, amivel talán bizonyíthatom, hogy jó házba osztott a vén süveg. – Aztán felőlem mehetünk, amerre csak tudunk. Vissza a Roxfortba. – pontosítok. – Vagy ha már nem lehet, akkor vissza ide. – vonok vállat, és elmosolyodok. Azért mégiscsak tetszene a gondolat, hogy együtt töltsük a lánnyal az éjszakát, hiszen Mika csinos, okos, értelmes lány. Miért is ne? Főleg, hogy ő adta az ötletet.
- Figyelj. – hajolok kicsit közelebb hozzá, s halkabbra veszem. – Ha most szólunk nekik a támadásról. – egy kis hatásszünet, hogy elgondolkodhasson. - Egy csomó ember életét megmenthetjük. – ez majdcsak meggyőzi.
   Nem, én sem vagyok túlságosan arra, hogy kimehessek innen, de ha egyszer muszáj? Mi lesz ha lerombolják ezt az épületet? Elég pár kósza átok, és ez a ház összedől. Mit csinálunk akkor, mi, akik itt vagyunk, egészen fent? És még nem is volt szó mondjuk tűzről. Igen, mi van, ha valaki úgy gondolja, hogy felgyújtja a faházat?
   Viszont odakint elkaphatnak. Bárki megölhet. Megéri-e a kockázatot?

[Grisam• • •]

Grisam
• • •

   Mintha Grisam és én egy elmén osztoznánk. Tudom, mire gondol, és miért mondja mindazt, amit mond. Fejlett a lelkiismeretem, talán túlságosan is, s nem lennék képes utólag elcsitítani, ha helytelenül döntenék. Ha az információk birtokában mégsem figyelmeztetném az ünnepségen mulatozókat. De legalább ugyanakkora bennem az életösztön is. Miért vigyem kockára a bőrömet? Mert ha egyszer lelepleződünk, akkor egész biztos, hogy nem úsznánk meg egy könnyű büntetéssel. Ehhez képest a kicsapatás szinte felüdülés lenne.
   - Nem tudom, Grisam, én csak szeretném túlélni ezt az éjszakát. Miért alakult így? Nem akarok… - hogy mit nem akarok, azt már Gris nem tudja meg, de valószínűleg sejti. Nem akarok kimenni innen, nem akarok ott lenni, mikor mészárszékké változtatják a falu főterét, nem akarok meghalni. Nem vagyok hős, sőt, kifejezetten gyáva alaknak születtem, mindig is az voltam. Látni akarom apát, nagyiékat, Antont és Sophie-t, a barátaimat, a fenébe már, még a tanáraim is hiányoznak! Nem vagyok kész arra, hogy találkozzam anyával, akit sohasem ismerhettem.
   Közelebb húzódom Grisamhez, a karjához bújok, mint egy suta kismacska, és tőle remélek védelmet. Majd ő megóv, kitalálja, mit kell tennünk, de ha azt mondja, hogy maradjunk itt, míg odakint kivégzik az ártatlanokat, akkor ezt teszem. Maradok. A kétségbeesés és a teljes tanácstalanság megbénít, döntésképtelenné tesz. Szeretnék most kiszállni ebből a meccsből. De aztán erőt veszek magamon, és legalább a fejemben megpróbálom felkutatni a megoldást. Nem hinném, hogy létezik ilyen, de muszáj lépnem valamit.
   - Nem biztos, hogy McGalagony lejött a Samhainra. Én egész nap nem láttam őt. Egyébként sem tudnánk szólni neki, akárhol lehet.
   Elképzelem, mi lenne, ha most lemásznánk innen, kicseleznénk a szőke halálfalót és szerencsésen kijutnánk a főtérre. Mi tudnánk, hogy kiben nem bízhatunk meg – a kopaszodó és a maszkos férfi, Shepard –, hogy kiket kell mindenképp elkerülnünk. Megtalálnánk a polgármestert, és beszámolnánk mindenről, amit az emelvényen rejtőzve kihallgattunk. Ha hinne is nekünk, mit tehetne éjfélig? Riadóztatná az aurorokat? Időben ideérnének? Vagy talán már a faluban vannak, csak ők sem fedték fel magukat, ahogy a halálfalók?
   - Grisam, nem lehetnek olyan ostobák, hogy elhiggyék, amit a minisztériumban ígértek nekik. A polgármester a szavát adta, hogy ma minden rendben lesz, de ezt senki sem képes garantálni. Szerintem a faluban is felkészültek a legrosszabbra. Itt kell lennie az auroroknak.
   Azt már meg se merem kockáztatni, hogy a titokzatos Főnix Rendje is figyel és vár. Nem sokat tudok erről a szervezetről, de mindenki hallott már a létezéséről. Az aurorok a minisztérium irányítása alatt állnak, de egy ilyen független szervezet, mint a Rend, nem tartozik elszámolással senkinek. Törvényen kívüliek, mint a halálfalók. Bennük bízhatunk.
   - Ugye hallottál már a Főnix Rendjéről?

   Hadarva, izgatottan beszámolok Grisamnek az elméletemről, noha tervem még nincsen, azt már tudom, hogy ezek után mégsem bujdoshatunk itt fent hajnalig. Legalább meg kell próbálnunk.
   És a fiúnak is igaza van. Egy csomó ember életét megmenthetjük. Valószínűleg sokakat azok közül, akiket mi is ismerünk. Bátorítóan megszorítom Grisam karját, és óvatosan, nagyon halkan felállok. Ha a nő tudná, hogy mit keressen, most biztosan kiszúrna, de miért nézne fel a sötét állványokra? Egy pillanatra úgy érzem, egy egész csillag robbant fel a gyomromban, mikor nem találom a pálcámat az övemen lógó karcsú tegezben. Észre sem vettem, mikor szúrtam a zsebembe a bükkfa vesszőt, de rögtön megkönnyebbülök, ahogy a nyele a tenyerembe simul. Megbizsereg, mintha dorombolna nekem. Grisam felé fordul, legalábbis oda, ahol az előbb ültünk, és szinte csak lehelem a szavakat:
   - Nem vagyok jó párbajos, úgyhogy a nyílt ütközetet el kéne kerülnünk. De talán ha egyszerre kábítanánk el – fejemmel a nő felé biccentek, de ezt a biztos nem látja a sötétben – Váratlanul éri, nem tud védekezni. Ha halkan és pontosan csináljuk, működnie kell.
   Megvárom, míg Gris mellém áll (ha egyáltalán tetszik neki a terv), és jelzek neki; egy-egy Stupor, háromra, de csak nonverbálisan. Ha mégsem sikerül, így nyerünk egy kis időt, mire észbe kap a nő, és felfedez minket. A bal kezemet Grisam csuklója mellé csúsztatom, kitapogatom az ujjait és lassan, de határozottan megszorítom őket. Egy. Újabb szorítás, kettő.
   Készülj. Három. Stupor!