Rémtettverseny

[a Nagyúr bizalmas emberévé lép elő!]

Kíváncsi vagyok, mi az a

melyre a
LEGBÜSZKÉBB
vagy az elmúlt időszakból!

Írd le röviden, vagy hosszan, mit tettél! A rémtettnek nem szükséges kijátszott eseményen alapulnia. Nem szükségszerűen mugli kislányok feltrancsírozása a legnagyobb rémtett! Az ügy lehet kémkedés, konspiráció, zsarolás, vagy a Nagyúr nevében elkövetett csalás, lopás, bárminemű pusztítás! Mindegy, hogy a rémtettet mikor követted el, és az is, hogy sokat számít-e vagy sem! A lényeg, hogy indítsd be a fantáziád!

A legkreatívabb rémtettek elkövetőit a Nagyúr különleges kegyben részesíti!
Elismert és megbecsült tagja lesz a Halálfaló-társadalomnak,
a Nagyúr bizalmas emberévé lép elő!


A határidő
2011. május 20.

[Név:]

 Név: Brandon E. Gray
  Kor: 19 év
   Időpont: 1997 nyara
    Típus: küldetés
     Cél: Hollóháti Hedvig egyik rokonának a leszármazottjának a családi ereklyéjének megszerzése.

  Zsenge, és harmatos. Friss, puha. Törékeny.
   Egy tulipán. Vörössége elcsábít, oldhatatlanul elragad, és magához láncol. Ott tart, de csupán míg kiélvezed ezt a gyönyörű színt, magadba szívod, mint valami bódító illatot. Testedet átjárja a vörös szín melegsége, felpezsdíti véredet, egészen, míg porig nem éget. Teljesen. Holmi főnixmadárként, talán ez a vörösség, ez a zsenge, és harmatos, friss, puha, és törékeny tulipán életereje lehel beléd újult erőt, hogy az egész elkezdődjön előröl.

   - Úgy örülök, hogy megismertelek Sebastian!
   Lassan elnézek a felkelő Naptól szikrázó víztükörről, és tekintetem végigfuttatom először a hosszú mezítelen lábakon, combokon, a kissé vékony, és rendkívül törékenynek látszó felsőtesten, a szabadon hagyott vállakon, mígnem a szőke, göndör fürtökkel közrezárt fehéres, már-már porcelánra hasonlító arcra nézek, illetve annak kék szemeibe. Elidőzök a lélektükrökben, ami messzemenő boldogságot sugárzott.
   - Tudod, nem sok mindenkibe szeretek bele ilyen hamar…
   A mondat vége már csupán halk motyogásba húz át, szinte alig hallom meg, de a jellegzetes szót, én is kihallom. A szende, bátortalan megnyilvánulásra önkéntelenül is elhúzódnak ajkaim, de csak halványan. Ujjammal végigsimítok puha arcán, mire az észrevehetően lángba gyúl - azonnal levörösödik. Szeméből kiolvastam a kérdést.
   - Én is szeretlek. – mondom bársonyos hangon, és kicsit még elidőzök rajta, de miután látom rajta, hogy még mindig szégyenlősködik, visszanézek a tóra. A Nap lassacskán felkel.
   - Tegnap nem is volt olyan vészes, nem? – fordul hozzám, már kicsit felszabadultabban.
   - Nem, tényleg nem. – erősítem meg hitét. – Anyukád kedves teremtés.
Halványan elmosolyodik.
   - Ahhoz képest, hogy még csak három hete ismerlek, elég gyorsan megszeretett.
   Nem válaszolok, inkább a Napra nézek, ami már elhagyja a horizontot. Visszafordulok, és szótlanul, minden figyelmeztetés nélkül, puha, vörös ajkai közé nyomom enyéimet, és határozottan megcsókolom. A hirtelenségre meglepetten felszusszan, szinte kilibabőrözik. A csókot viszonylag gyorsan abbahagyom, de a végét elhúzom, és lassan emelkedek el, csak pár centire, és szemeimet az övéibe fúrom. A seprűszerű szempillák alól boldogság sugárzik. Nyomok egy apró csókot nyakára, és elhúzódok.
   - Ideje mennünk.
   - Jaj, nem értelek Sebastian! – nyafog viccesen.
   Felállok a fűből, és leporolom magamat, majd felsegítem őt is.
   - Miért? - kérdezek vissza, bár tudom, mire gondol. A park egyre gyorsabban telik fel emberekkel.
   - Olyan vagy, mintha vámpír lennél, utálsz nappal mutatkozni! – a vámpír kifejezésen bájosan elszórakozik, én pedig átkulcsolom kezeit, nyomok egy puszit arcára, és elindulunk hazafelé.

„- Nem szeretem, ha megvárattatnak. Türelmetlenül várom, hogy elhozd.
- Hamarosan, Nagyuram, hamarosan!”

  Türelmesen várom, hogy kaput nyissanak a nagybirtok elején. Mikor hangos csilingelés hallatszik a kapu mellett lógó csengő irányából, a vasszerkezet magától kitáródik, én pedig célba veszem a nagy házat, amihez egy hosszú kavicsos út vezet. Az út kellemes, halvány fénnyel volt megvilágítva, hogy így, este is el lehessen találni a kisebb kastélyhoz. Egy pillantást sem vetek a gyönyörű virágokra, és sövényekre, amiket még múltkor nagy bőszen csodáltam a lány társaságában – most csupán határozottan haladok előre, hallgatva lépteim ropogását a kavicsokon.
Az ajtóban már várt, az átlagnál elegánsabb, vörös ruhácskában, ami kecsesen simult rá, fiatal kis testére. Szőke haja magasan fel volt tűzve, csupán pár göndör, elszabadult tincs zavarta meg a tökéletes hajkoronát.
   - Gyönyörű vagy! – bókolok, és kezet csókolok neki, mire ő elneveti magát.
   - Azért nem az angol királynőnél vagyunk!
   - Nem úgy néz ki! – nézek le ruhájára, így feltűnéstelenül végigmérve őt.
   - Gyere, lassan kész a vacsi!
   Nem kell elvezetnie, már jártas vagyok az otthonában. Már kétszer is voltam itt, és mindkétszer találkoztam özvegy édesanyjával. Az egymásból nyíló helyiségeken átmasírozunk, mígnem az ebédlőhöz nem érünk, ahol már vár az anyja. Hasonlóan, mint a lánya, ő is egy elegáns orgonaszínű ruhát visel. Kellő illedelmességgel üdvözlöm, és leülünk vacsorázni. Nem hiába van kiöltözve mindkét hölgy, születésnapot ünnepelünk. A vacsora után az ajándéknak is felfedem a kilétét.
   - Boldog 15. születésnapot!
   Háta mögé lépek, és félrelökve pár tincset, felhelyezek egy ezüst nyakláncot a lány meztelen nyakára, és nyomok egy csókot rá.
   - Ez gyönyörű! – lelkendezik.
   - Valóban. – reagál mögülünk édesanyja, én pedig pillantást váltok a zöld szemekkel, míg a lány önfeledten nézegeti ajándékát. Az anyja szemében furcsa zavarodottságot látok, de lágyan elmosolyodok, ellépek lányától, és az ajándékzacskóért nyúlok, amiből előhúzok egy szál lila íriszt, és kezet csókolva átnyújtom a virágot.
   - Virágot a virágnak! – mosolygok halványan, mire a nő szemei megrándulnak, és egy furcsa, zavart mosoly kúszik fel orcájára.
   Egy lassú fordulattal visszafordulok a lányhoz, és bársonyosan elmosolyodok.
   - Elteszem a nyakláncot, gyere addig fel Bastian! – azzal gyors léptekkel a lépcső irányába lépked, én pedig indulnék utána, de egy zavart női hang megállít.
   - Sebastian! – nem fordulok vissza. – Köszönöm a virágot! – mondja érdekes hanglejtéssel, mire visszanézek a fiatal anyukára, és ismét elmosolyodok.
   - Semmiség! – és a lány után eredek.

   Ismét belépek a tinédzser szobába, mint legutóbb, de akkor csupán csak futólag volt időm megnézni, mit rejt a lányszoba. Nem is nagyon érdekel a szoba, csak végigfutok rajta szemeimmel. A baldachinos ágy háttámlája a falnak van tolva, de maga az ágy középen helyezkedik el. Szemben vele egy gardróbos szekrényajtó, ami mögött bizonyára egy kisebb helyiség található. Mellette egy tükör, amellett pedig egy roxfortos láda.
   A lány az asztalra teríti a nyakláncot, de én mellészegődök, átkarolom hátulról, és úgy fogom meg a láncot két végénél. A testet gyengén magamhoz húzom, és alig érintve azt, végighúzom az ékszert rajta, egészen a nyakáig, ahol összekapcsolom ismét. Már fordulna meg, de megszorítom karjaimmal, és azokat összefonva magamhoz ölelem. Nyakára lehelek egy csókot, majd még egyet. Kezemet végighúzom combján, egyre feljebb haladva, mire ő összerázkódik, és érzem, ahogy el akarna húzódni. Arcomat kiemelem parfümözött nyakából, és a füleihez emelem ajkaimat.
   - Szeretlek!
   - Én is, de…
   Egy határozott mozdulattal szembe fordítom, és vadul ajkai közé fúrom magam, mire egy hangos szusszanást hallat a fiatal lány. Combjai alá nyúlok, felhúzom őket derekamra, és átviszem őt az ágyra. Hátára eresztem, majd fölé magasodok. Felkúszok arcáig, ahol az izgatott, félő szemekkel találkozok, de orra alatt megbújik egy mosoly.
   - Ne félj! – suttogom, és megcsókolom mellkasát.
   - Nem félek! – válaszolja bátortalanul, és felhúz magához, hogy megcsókoljon…
   […]
   A meztelen, érintetlen test védtelenül fekszik előttem, nyelvem vad táncot lejt az ügyetlen társával, de úgy érzem, hogy ingemhez nyúlnak, ezért én lefogom az erőtlen kezet.
   - Most te jössz! – suttogta, és megpróbálkozott megint, de én nem engedtem, hiszen léptek hallatszódnak a lépcső felől.
   - Merlinre, ez az anyám! – elengedem kezeit, ijedten kibújik alólam, és felrángat az ágyról. Kétségbeesetten kapkod a ruhájáért, de vigyorogva megállítom, és átkarolva két kezemmel a gardróbhoz vezetem.
   - Mit csinálsz?! Anyám itt va… - kopogtatnak az ajtón.
   - Bianca?
   - Sssh! – csitítom, de kapálózik, mire óvatosan belököm a ruhák közé, és rácsukom az ajtót.
   - Mégis mi…
   - Meztelen vagy. – suttogom az ajtón keresztül, mire a mocorgás hangjai megszűnik belülről.
   - Mit csináltok ti annyi ideig ott bent?! – dörömbölnek az ajtón.
   Megigazítva ruházatomat, lassan kinyitom az ajtót, mire egy tajtékzó, lila ruhás nő fut be rajta.
   - Hol van Bianca? – kérdezi. Semmi nyoma nincs a tíz perccel ezelőtt látott, bájos, nyugodt, furcsa pillantású asszonynak, helyette egy zavarodott, riadt nő áll előttem. Az ágy alá néz, majd a függönyhöz indul, de én megállítom, és nyugodt hangon kérdezem:
   - Valami baj van? – felvonom szemöldökeimet.
   A nő gyanús pillantással körbenéz a szobában, majd rám néz, a ruházatomra, és végül a szememre.
   - Hol van Bianca? – kérdezi ismét, de már kevesebb dühvel. Hangját lehalkítja, és megrendült hitét próbálja eltakarni egy félszeg mosollyal.
   - A mosdóban van. Miért, mit gondolt? Csak nem, hitte, hogy… - csodálkozó pillantásomra azonnal reagál az asszony.
   - Jaj, Sebastian annyira sajnálom! – egy mély levegőt vesz, és hangosan kifújja azt, arcvonásai kisimulnak, és a megnyugvást vélem felfedezni vörösbe gyúlt arcán. – Csak tudja, olyan sokáig elvoltatok, és te tudod hány éves vagy, és… Ó, én sajnálom! – szabadkozik, de csendre intem.
   - Sssh! – közelebb lépek, és megfogom kezeit. – Semmi baj Lucretia! – megértően elmosolyodok. – Megértem. Nehéz lehet Önnek! Itt a háború, és elvesztette gyermeke apját.
   - Igen-igen… - mondja zavartan. A megkeseredett nő fátyolos szemeibe nézek, és kissé félrebiccentem a fejemet.
   - Bizonyára nagyon magányos… - egyik ujjammal végigsimítok arcán, és hallom megremegő levegővételét. – Csak a lánya maradt magának. – suttogom. – Megértésre – tarkója mögé csúszik tenyerem-, és törődésre vágyik. – és magamhoz vonom, majd számat az övére tapasztom.
   A fiatal özvegyasszony elfelejtve minden körülményt, vadul átkarolja nyakamat, mire felhúzom combjait derekamra, és az ágyra fektetem, pontosan ugyanoda… Megszabadítom ruháitól, és eszeveszetten csókolni kezdem minden porcikáját, mire halk nyögések szakadnak fel a nőből, majd az ingemhez nyúl, de most nem fogok le semmilyen kezet…
   […]
   Elszakadok az izzadt, kimerült testtől, és felkapva ingemet, nadrágomat, felállok a baldachinos ágyról, Lucretia pedig azonnal felül az ágyban. Szőke haja kócosan veszi körbe kipirosodott arcát.
   - Sebastian! – ijedt, értetlen arca láttán szélesen elvigyorodok, visszahajolok, kezemet ismét tarkója mögé csúsztatom, megcsókolom, s közben letépem nyakából az ékszert, majd gyorsan elhúzódok. – Micsoda? Ne, azt ne! – kiabálja kétségbeesetten, és azonnal rájön mindenre. Mindenre, amit az elmúlt hetek alatt műveltem.
   Halkan felkacagok, előhúzom pálcámat, és a nőre szegezem. – Exmemoriam! – a nő eszméletlenül visszacsuklik az ágyra, ahonnan már csak emléket vesztve fog felébredni.
   Elégedetten végignézek a meztelen nőn, és a gardrób felé veszem az irányt. Kinyitom ajtaját, és lenézek a földön kucorgó, ruhátlan tinédzserre.
   - A nyakláncot megtarthatod, valódi! – mondom hetykén. A lány kitágult szemekkel felnéz rám, és suttogni kezd, de nem úgy, mint fél órával ezelőtt.  
   - Átkozz meg... - mondja rezzenéstelen arccal. Lassan elmosolyodok, és ingatom a fejemet. - Kérlek. Nem akarok emlékezni rá... Kérlek!
   Begombolom utolsó inggombomat is, lenézek a kisírt szemű lányra, és elmosolyodva egy halk pukkanás keretében eltűnök a vidéki birtokról.

„- Nagyúr! Meghoztam a nyakláncot!
- Végre valahára, Gray. Végre valahára…”

Küldetés végrehajtva!

[Név:]

A leghűségesebb...

Név: Lilianne I. D'Alambert
Kor: 30 év
Időpont: 1997 szeptembere
Típus: Küldetés
Cél: A Rend egyik tagjának elfogása



A Nap utolsó rubinvörös vércseppjeit hullatta a fák koronájára, vérszín ragyogásba vonva Old Bolingbroke takaros házikóit. A mugli szülők lassan beterelték gyerekeiket a biztonságot hazudó falak közé, hogy aztán maguk is aludni térjenek ezen a lassan hűlő, szeptemberi alkonyon.
A falu fölé tornyosuló dombról a nő mindent kényelmesen szemmel tarthatott. Magas volt, feketébe öltözött Kaszásnak tűnt a maga hűvös nyugalmával, ahogyan az alant mozgolódó települést nézte.
Holott egyáltalán nem volt nyugodt. Keze meg- megremegett az izgalomtól, malachitból csiszolt szemeibe zöldes szikrákat szórt a kihívás és a nehéz préda ígérete, ahogy felidézte a pár héttel ezelőtti eseményeket.



A Nagyúr személyesen hívta magához. Ő kellett neki a több tucatnyi híve közül. Fontosságának és pótolhatatlanságának tudatával eltelve lépett az idő nemesítette tölgyajtó elé. Nem félt, ahogy benyitott a dolgozószobába.
- Á, Lilianne... -szólt hidegen süvítő hangján a karosszékben nyugvó halottfehér alak. Nagini most nem volt mellette.
- Nagyuram! -a nő mély hangja a legmélyebb alázat és szolgálatkészség húrjain pendült meg, ahogy elegánsan meghajtotta magát, majd közelebb lépve megcsókolta ura éjszín talárjának szegélyét. A Nagyúr kedvtelve nézett végig rajta: odaadást látott a smaragd szemekben, tettkészséget a feszülő izmokban.
- Feladatom van számodra -kezd bele kertelés nélkül- Mindeddig jól szolgáltál a Minisztériumban; most eljött az idő, hogy máshogyan is bizonyítsd hűségedet.
- Nagyúr... parancsolj velem! -a nő pupillái kitágultak az izgalomtól és a kitüntető figyelemtől.
- Szükségem van valakire. Mivel élve kell nekem, úgy gondoltam a legmegfelelőbb egy aurort megbíznom az elfogásával- Voldemort szórakozottan forgatta a pálcáját, ahogyan a Halálfalót méregette.
- Megtisztelsz, Nagyuram -az elragadtatástól elfúló hang már vibrált a feszült várakozástól.
A hószín kezek lehanyatlottak, a rubinszín íriszek a smaragdba martak.
- Hozd el nekem Hestia Jonest, Lilianne!
A telt, sötét ajkak ádáz mosolyra húzódtak a porcelán bőr vászna előtt.
- Ahogy parancsolod, Nagyúr! - finom meghajlás, göndör fürtök sötét függönyével.
- Ha sikerrel jársz, megjutalmazlak. Ha nem... -a kígyószerű arc oldalra billen- akkor tudod, mire számíthatsz.
A boszorkány megremegett; tudta jól, milyen sors vár azokra, akik cserbenhagyják a Nagyurat. Most is azoknak a házában volt, akik többé nem voltak érdemesek az Ő kegyeire.
- Nem fogsz csalódni bennem, Nagyúr! - siet a válasszal a nő. Hangja elfúló; öröm, elhivatottság, magabízás és  talán egy árnyalatnyi félsz is keveredett benne.
- Nem is ajánlom, Lilianne, nem is ajánlom...




Az emlék jólesőn melegítette a boszorkányt. Tudta, hogy csak egyetlen esélye van; ha elbukik, nem csak ő hullik ki Voldemort kegyeiből, de bátyját is magával rántja a szakadék mélyére.
Ellenőrizte a felszerelését: az alkarjaira csatolt bőrtokokban várakozva, szolgálatkészen lapultak a malachitból faragott markolatú pálcák. A bilincset az övére csatolta, a háta mögé. Ugyan dolgozhatna bűbájjal is, de a bilincs jobb választás volt: csakis a gazdája nyithatja ki, s ellenáll minden varázslatnak. A díszletek a helyükön, a színpad készen áll. Kezdődhet az előadás!
Ahogy az Ismeretlen Mester keze az utolsó vörös ecsetvonásokat is letörölte a Világról, a boszorkány megindult lefelé a dombról. Fekete talárja örvénylőn ölelte körül karcsú alakját, hosszú, göndör tincsei zászlóként lobogtak utána. Besötétedett.
A falvacskát a keleti végéről közelítette meg. Az utolsó előtti ház volt Jonesé. Kényelmesen körüljárta, tanulmányozta a mágikus védelmi rendszert; tehette, hiszen előrelátó módon még a dombtetőn kiábrándító bűbájt szórt magára.
A muglik már mind eltűntek az utcáról. Lilianne megvetéssel gondolt rájuk, szívesen elszórakozott volna velük. De ma nem ezért van itt. Most nem.
A kiszemelt ház átlagos volt, szinte semmiben nem ütött el a körülötte terpeszkedőktől, leszámítva talán azt az apróságot, hogy a boszorkányon és a bentlakón kívül más nem láthatta. A varázstalan korcsok csupán egy üresen álló, gazos telken legeltethették a szemüket, a Fidelius- bűbájnak hála.
Lilianne persze nem volt ostoba, első dolga volt megtörni a titokgazdát, így most a maga átlagos valójában szemlélhette a kétszintes épületet.
A védelem igazi mestermunka volt a maga nemében: hozzáértő, gondos elme alkotta meg, minden apróságra ügyelve. Csak a minisztériumi módszerekkel nem számoltak.
Halvány fintor szalad végig a szép metszésű arcon. A boszorkány fel nem foghatta, hogy lehet valaki ennyire óvatlan.
Miután a mágikus háló egészét feltérképezte, munkához látott. Kiválasztotta a Kulcsot -a védelem leggyengébb csomópontját- majd előhúzta pálcáit és halk suttogásba kezdett. A hozzá tartozó mozdulatsort számtalanszor ismételte el az elmúlt napokban. Nem volt átoktörő, a megfelelő formulákat és mozdulatokat a bátyjától és Celestől leste el. A Cave Maliciussal és a Salvio Hexiával magától is könnyen boldogult, de a többi már nagyobb falat volt.
Az összpontosítás finom szarkalábakat vésett a szemek sarkába: a trükk nem az volt, hogy feltörje a  varázslatot, hanem hogy úgy törje fel, hogy azt a bent lévő ne vegye észre. A varázs makacs volt; a megtörése több energiát emésztett fel, mint ahogy a Halálfaló azt képzelte. Végül Fortuna rámosolygott gyermekére: a háló engedett, a mágia leomlott. Szabad az út az áldozati bárányhoz.
Lilianne, kifújta az arcából az elszabadult tincseket, majd óvatosan indult meg a hátsó ajtó felé. A nehezén már túl volt, a következő lépés már úgymond rutinmunka. Számtalanszor csinált már ilyesmit.
A boszorkányon végigvert az első adrenalinhullám. Élvezte, kívánta a küzdelmet, a fordulatos párbajt. Szeretett megdolgozni a sikerért, ez hajtotta előre az életben.
Az ajtó hatalmas robbanással szakadt be, egyenletesen terítve be a folyosót fogpiszkálónyi darabkáival. Baloldalt, elöl üvegcsörömpölés biztosította róla, hogy Hestia Jonest váratlanul érte a látogatása. Arra indult hát, majd a lépcsőhöz érve vérfagyasztóan magabiztos vigyort vetett a konyhából elősiető pálcás alakra.
- Hestia, drágám -kezdte csevegő hangon- ezer éve nem láttalak...
- Lilianne... gyanítottam, hogy te sem az vagy, akinek mutatod magad. Szóval te is az Ő oldalán állsz -a ház úrnője valamivel alacsonyabb volt a Halálfalónál, de olyannyira hasonlítottak, hogy akár testvérek is lehettek volna. Hangja nem árult el félelmet; Lilianne-t ez csak még jobban feltüzelte. Szerette az egyenlő küzdelmet, különösen egy méltó ellenféllel.
- Az Igazak már régen felismerték, hogy melyik oldal a helyes, Hestia. De te nem voltál elég bölcs belátni az igazságot - a mély, doromboló tónus és a félárbocra eresztett szempillák unottságot mutatnak, de a levegő csak úgy vibrál a kitörni készülő energiáktól.
- Az igazságot? Ezért vagy itt? Hogy felnyisd a szememet az „igazságra”? -a fiatal házigazda jól láthatóan küszködött a nevetéssel.
- Vigyázz a szádra, Hestia! -a Halálfaló hangja ostorként csattant a kopár előszobában- Élve van rád szükségem, de azt nem kötötték ki, hogy bántatlanul is -a tónus most mélyebb, reszelősebb, zabolátlanabb. Mintha valaki más szólna a csinos testből.
- Szóval el akarsz vinni? - végre valami riadalomféle kezdte hatalmába vonni a fekete hajút. Lilianne mindig is gyűlölte a gyengéket.
- El is foglak, drágám! -kiáltja a Halálfaló, ahogy a három pálca összecsap.


Az ebédlőben izgatott duruzsolásba kezdenek, ahogy meglátják a spanyol félvért.
- Nagyuram! -hajt fejet a nemrég érkezett, hitsorsosainak pusmogásától kísérve- Elhoztam, amit kértél!
Voldemort elégedettel simít végig Nagini hűvös pikkelyein. A kígyó gazdájával együtt érdeklődve fordul a boszorkány felé. Haja szabadon száll, talárját égett foltok és vér szennyezte be. Homlokát mély vágás ékteleníti, melyből még mindig bőven szivárog a vér. Egész testét finom por burkolja be, mintha valamiféle antik szobor állna a Nagyúr szolgálatában.
- Nagyon helyes, Lilianne...  már kezdtem aggódni, hogy a feladat túlságosan nehéznek bizonyult még egy magadfajta hétpróbás aurornak is -a skarlátszín szemekben türelmetlenség vibrált, a szavakat kiélezte a megváratottak haragja.
- Sosem hagynálak cserben, Nagyuram! Én vagyok a leghűségesebb... -őszinte rajongás cseng a kimerült hangban. A nő a kétszárnyú ajtóhoz lép, majd drámai mozdulattal rántja magához az est díszvendégét.
A Halálfalók harsány röhögésben törnek ki; Hestia Jones hátracsavart karokkal, megtépázott ruhában áll Lilianne előtt, aki szorosan magához húzza áldozatát, lenyalja  vért annak arcáról, majd egy erősebb lökéssel a Nagyúr felé indítja.
- Lám, lám, lám! A Főnix Rendjének egy tagja megtisztelt bennünket a jelenlétével! -Voldemort lassan felemelkedik az asztalfőről, s az alacsony nőhöz sétál, aki nem sokkal az asztal közepén túl megállt. A magas, hórihorgas alak körbejárja a vendéget, aki tüntetően kerüli annak tekintetét. Nagini finoman megszimatolja a Rend képviselőjét.
A Nagyúr elégedetten bólogat, majd a hosszú asztal felé int pókszerű, sápadt kezével.
- Lucius! Kísérd le Miss Jonest a többi vendégünkhöz!
- Igen, Nagyúr -érkezik az említett vontatott, félsztől terhes hangja. Malfoy a boszorkányhoz sétál, majd gondosan kerülve a kígyószerű arc tekintetét, kivezeti a foglyot az ebédlőből. Lilianne vágyakozón néz utána.
- Figyeljetek jól, és vegyetek példát a hölgyről: ilyen egy igazi Halálfaló! -a Nagyúr az egybegyűltek felé fordul, miközben pálcájával színpadias gesztussal Lilianne felé int.
- A jól végzett munka jutalmat érdemel -fordul az évszázad legfeketébb varázslója a boszorkány felé. Az büszkén húzza ki magát; minden ziláltsága ellenére diadalmas győztes benyomását kelti.

- Mit kíván a leghűségesebb?...

[* * *]

Minticz... Idegesít ez a kovácsoltvas kerítés. Hatalmas, lenyűgöző, monumentális. Hihetetlenül precíz munka, még  körömnyi nagyságú sárkányfejek is meg vannak munkálva a rácsok végén. Azt hiszem ilyen gazdagságban sosem lesz részem. Legalábbis addig biztosan nem, míg ez a nyavalyás rendszer van hatalmon. Phö! Megvetően köpnék egyet, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy a házigazda figyeli érkezésünket. Minticz Ismét spektrumom közepén landol az egyszerű, mégis elegáns betűkkel díszített kaputető. 'Arbeit macht frei' rímel rögtön a látottakra elmém. Sárvérűként volt alkalmam belepillantani a mugli világ kegyetlenkedéseibe. Ó, bizony lenne onnan mit tanulni önzőség terén, talán még azoknak is akik halált falnak. Hát ma este falhatja majd a tisztelt osztályvezető. Csak nehogy véletlenül belefulladjon kedvenc fogásába.
Már nem sok volt hátra, hogy a nyárfák szegélyezte kavicsos út végére érjük, ahol félelmetes bestiaként magasodott a már említett bejárat. Nem féltem, csak egy kicsi bizonytalanságot éreztem magamban. Láttam, ahogy az északi estében lábam kontúrjai furcsa hullámmá alakulnak, mikor ránehezedik a testsúly. Ó igen... szervezetem kezdte végre felfogni az agy vakmerő döntését, és fokozatosan próbált rávenni a megfutamodás helyességére. Hát tudd meg kedves én: nincs az az isten ami miatt most visszafordulok. Alighanem tudomásul vették az akadékoskodó folyamatok a szent hitvallásomat, mert elhallgattak. Én vagyok a férfi. Nekem kell példát mutatnom. Nekem kell erős vándorbotnak lennem, hogy támaszkodhasson rám Susie. Mosollyal a szívemben, de kőkemény arccal fordultam nejem felé, hogy lássam ő is birkózik-e az érzésekkel? Akárki megmondta volna rá a választ: nem. Határozottan, de csöppet sem elsietve fogyasztotta a yardokat. Még kacéran ki is tekintett rám, megérezve, hogy íriszeim testét fürkészik. De én.... Én tudtam! Megijedt, félt, és biztos, hogy az első adandó alkalommal összeroppan, amikor én is megtörni látszok. Húsz éve ismerjük egymást, és bizton állítom, hogy az az akárki téved. Igazamat bizonyítva pedig közelebb sétáltam hozzá, és megfogtam a kezét. A zsebekből előhúzott meleg testrész szorosan fonta át (már amennyire tudta, ugyanis jóval szélesebb kézfejem volt) az enyémet.
- Megcsináljuk. - suttogtam halkan, majd szemeibe nézve ismét csak azt gondoltam, hogy Ruphus, életed legjobb választása volt tizenhét esztendeje a házasság.
Fölösleges volt kopogtatót vagy egyéb bebocsájtást kérő alkalmatosságot keresni. Egy rongyos, és az átlagnál sokkal megviseltebb külsejű házimanó már várt minket. Csettintésére lágyan föltárult a kapu, majd mély meghajlásokkal közölte, hogy csak jöjjünk, csak jöjjünk. Az úr már vár minket. A pletykák alapján ez a kifejezés rendkívül nevetségesnek hatott, de hát mit tehetünk, ha szerencsétlen lényt efféle szolgálatra kötelezik. Vajon hány generáció óta szolgálja ezt a barbár családot? Ismét képtelen voltam megállni, hogy oldalra nézzek. Szélfútta fürtjei közül szánakozva tekintett az apró manóra. Már csak ezért a sors gyötörte pöttöm miatt is kénytelenek vagyunk végrehajtani jöttünk célját. Az ő ügyetlensége ad hát erőt. Ugyanis ez a látvány még jobban megacélozott. Éreztem az energiát, amint végigzubogott különböző testtájaimon. Húzd ki magad! Mutasd, hogy nem félsz. Mutasd, hogy büszke muglik büszke szülöttje vagy! Saját parancsaimnak engedelmeskedve elengedtem feleségem kezét, de csak azért, hogy belém tudjon karolni. Így, már nem pusztán ketten jöttünk, hanem együtt is. Merő horror volt a kert esti látványa. Az ijesztő kontúrok mellett a köd, és a halovány fáklyák is fokozták ezt az érzetet. Bár minek is képzelődjek? Ilyen vandál kelet-európaiaknak fogalmuk sincs a jó ízlésről, és az értelemről. Ezt igazolja az is, hogy melyik oldalt képviseli. Phö! Megint köpni támad kedvem, de most még inkább türtőztetnem kell vágyaimat, ahogy ideje arcvonásaim rendbe szedni. Semmit nem mutatunk ki. Fapofával vesszük tudomásul akármilyen hajmeresztő baromsággal áll elő. Nyugalom. Nyugalom... Susie is tudja a dolgát, nem azért szerettem belé, mert egy agyatlan gép.

- Ó! Mr. Leopold! - igéző mély hang ébreszt a gondolatokból, és kénytelen vagyok felfelé tekinteni. A lépcsőn álló varázsló beleillik kertje hangulatába. Matt fekete dísztalárja valóban elegáns, irigylésre méltó darab lenne, ha nem ez a senkiházi piszok viselné. Sápadtfehér arca gonosz szemként villog a sötétben, ahogy háta mögül előhúzott jobbja is, amit kinyújtva nekem szegez. Nem tehetek mást, minthogy mosolyogva viszonozom a gesztust... Erős, férfias marokkal szorítja meg a csontjaimat. Bőre ugyanolyan hideg, mint a miénk. Mintha régóta a szabadban lenne. - Kézcsókomat fogadja Mrs. Leopold! Ön most még varázslatosabb, mint általában. - Zavart. Egyenesen idegesített, hogy olyan finoman nyúl Susie kezéért, hogy aztán puha csókot leheljen a félelemtől színtelenné vált kacsóra. Hisz ki tudja milyen mocskos gondolatok rugaszkodtak már el ajkairól, ki tudja még mit akar csókolni a kezén kívül? - Fáradjanak beljebb. - megnyerő ábrázattal mutat nekünk utat, ezzel egy időre elfelejtetve hatalmas dühömet. Ficánkoló mimikám is sikeresen megszilárdult, hogy a képmutatás magasiskolájával felszerelkezve lépjem át a küszöböt. Alea yacta est. Innen már képtelenség visszafordulni.

* * *

- Természetesen Nagyúr. Természetesen. - mélyen meghajoltam a kígyóképű fenevad előtt. Kedvem láttam a kiszabott feladatban, és inkább éreztem jutalomnak, mint tehernek.
- Azok tisztátalan vérű Leopoldok eszes kis jószágok ám. Erről ne feledkezz el. Bár hogyan is feledkezhetnél. Hisz te elég jól ismered az egyiküket... Mr. Minticz.. - Kirázott a hideg, amint a nevemet mondta. Minden egyes alkalommal így szólít meg. Maró vitriol. Gunyoros irónia, amivel nem lehet mit kezdeni: tűrni kell.
- Nem fogok. Holnap este megtanulják... Ó igen! Megtanulják, hogy... - felegyenesedtem, és teljesen kiment a fejemből a valóság. Nem egy hideg teremben álltam a kor legfélelmetesebb mágusával, hanem valahol agyam barázdáinak mocsarában süllyedtem még mélyebbre. Kaotikus jellemem perverz kreativitása már rögtön munkába látott, és fellángolt a szenvedély káoszfekete pupillámban. - nem... nem-nem. Nem fognak semmit megtanulni. Csak a szép, lassú, fájdalmas halált. - és már folytattam is volna nagyszerű ötleteim részletezését, amikor kénytelen voltam ismételten összeszorítani a szám. Ó, ha Shannon ezt látná. Az embert (embert?) aki könnyebben befolyásol, ijeszt meg, mint én őt valaha is fogom.
- Ne bízd el magad... - fölállva csontok sokaságát imitáló székéről lassan ballagni kezdett felém. Erős lábaim megremegtek egy pillanatra, és képtelen voltam kihúzni magam. Pedig jóval magasabbra nőttem nála, egyikünk kezében sincsen pálca, és a távolság se túl nagy. Ennyire nem gyors. Ennyire nem lehet gyors. A fizikai erőfölény is velem van... És ez nekem miért lenne jó? Nem tudnám folytatni a kísérleteimet, teljességgel tönkre mennénk, Vo-vo... a Nagyúr nélkül. Mozdulni meg amúgy is képtelen vagyok. - Helyes gondolatmenet Mr. Minticz. hangja késdöfés a bordák közé. Nem tudom miért félek ennyire... Valami mágia van a légkörben... csak az lehet. - Csak el ne feledd... Különben én is elfeledkezem arról ki rokonod, és ki nem. - Élvezte. Az arcára volt írva, hogy imádja nézni, ahogy kétségbeesetten végigperdül egy izzadságcsepp fehér bőrömön, ádámcsutkámat pedig egyre beljebb nyomja a rettegés.
De Nagyúr! Azóta... azóta már beszéltem vele. Ezt persze ön is tudja. - halálos marás előtt mosolyodhat el így egy vipera. Kevés dologtól undorodtam, kevés dolog váltott ki belőlem hányingert, rossz érzést. Közönyösen nézem végig egy nő, vagy akár egy férfi megerőszakolását, sőt meg is ebédelek közben, ha kell. De minden alkalommal futni akartam, ha egyedül voltam a Nagyúrral.
- Tedd amit mondok. És ne többet.

Még főnixem sosem volt. Van egy pár veszélyes bestia az alagsorba, de ilyen különleges egy se. Azt mondják büszke lények, akik nem hajtják igába önként fejüket. Most mégis kettő sétál be az ajtómon keresztül. Arcukra van írva a bizonytalanság, a kétely. Nem tetszik nekik a kúria. Nem tetszik neki ez a sok hideg márvány. Az elegáns lépcsőkorlát, a túl nagy, túl félelmetesnek ható padló, az irdatlan belmagasság, a halkan pattogó kandallók. Frusztrálva, kényelmetlenül érzik magukat. Főnixek a sárkányfészekben. Meghívót kaptak vacsorára, és milyen lelkesen jöttek Dumbledore ici-pici katonái. Tudom én, mi rejlik a kabátotok alatt. Tudom én, hogy honnan és mit fúj az a szél, ami benneteket ideröpített.
- Hadd segítsek Mrs. Leopold. - a legnagyobb jó szándék látszatával az arcomon bújtatom ki kabátjából. Nem bámulom meg elegáns öltözetét, kisportolt formáit, hanem rutinosan csettintek egyet, mire egy újabb házimanó bukkan elő kezében hatalmas fogassal. Felakasztom rá a szövetkabátot, majd intek, hogy a férj is tegyen hasonlóképp. Látszik rajta a vonakodás, de azért csak enged az illemnek. Bizony kár lenne ilyen hamar elbukni. Miután egy pukkanás keretében eltűnt a házimanó én udvariasan mutattam az utat.
- Legközelebb kérem szólítson Susanne-nak. - Nem szeretem a keresztnevein szólítani az embereket, de úgy néz ki ma este kénytelen leszek. Legalábbis egyiküket mindenképp. Ruphus még férfihoz illően tartja a derekát, és nem olvad fel cukorkaként Észak-Britannia sajátos hangulatában. Hosszú még az éjszaka, és nektek már csak hosszabb lesz..
- Remélem nem zavarja önöket, ha rögtön a vacsorával kezdünk. Ugyanis az étel már elkészült, és roppant mód sajnálnám, ha mágiával kéne frissé tenni a fogásokat. - Kérdően nézek a párra, mire udvariaskodó válaszokat kapok. Nem mernek dönteni, hisz ahogy én gondolom úgy csináljam, meg őket nem zavarja se egyik, se másik opció sem. Nyilván már ettek otthon, attól félve, hogy méreg lesz a tálalásban. Ugyan, kérem. Ilyen pitiáner merényletekben semmi élvezet nincs.
Mosolyogva fordítom oda nekik széles hátamat. Az öltöny válltömése még egy adagot rátett erre, és így már valóban sötét óriásként nézhettem ki. Hátam mögött, derekam tájt összekulcsolt karjaim nem engedték görnyedni a hátat, legalábbis úgy nem, hogy kényelmes legyen. Állam is némiképp felvetve, ahogy azt minden aranyvérű családban tanítják. Ugyan Brayden, ne szégyelld az igazságot: tökéletes vagy.

* * *

- Philip! - ordítja egy oroszlánszerű férfi valami ködbe burkolózott, macskaköves úton. Öblös hangja illet termetéhez. Ezt már sokan elmondták Ruphus Leopoldról, avagy Theodore Brocks-ról, ha az igazi nevén kívánjuk emlegetni. De ez egy teljesen más történet. - Ne mondjam még egyszer te utolsó rohadék! - a dühödt hang ijedten pattant vissza minden szilárd tárgyról. Pedig pálcája messze volt saját torkától, leginkább azért, mert valaki más tarkóját masszírozta vele. Durván nyomta be a laza szöveteket, ameddig csak lehetett, de a nála jóval alacsonyabb, és törékenyebbnek látszó Philip föl sem vette ezeket a zavaró apróságokat.
- Nem érted, hogy ez ÍGY NEM JÓ? - ideges hangja szinkronban remegett többi végtagjával. Csak míg ez utóbbiak a hidegtől, addig az a félelemtől tette ugyanazt. - Mit akartok ti csinálni öten? Megváltani a világot? Békét teremteni? NEM NEM NEM! - fokozatosan vált hisztérikussá a hangneme, és már egész kislányossá torzult. Sírni akart, kiabálni, elfutni a világból, elfutni ez elől az eszelős sárvérű elől.
- Szívd vissza. Vond vissza amit most mondtál de kurva gyorsan! - ellentmondást nem tűrő parancsa meleg levegőként kúszott végig csupasz nyakán, ami elmondhatatlanul jól esett neki. Megköszönni mégsem volt képes, ugyanis könnyei elállíthatatlanul törtek elő szeme gejzíréből, és száraz arcbőrét kezdték öntözni. - Hát nem fáj? Hát nem veszed észre mennyi FÁJDALMAT okoztak neked? MEGÖLTÉK MINDENED! FELAKASZTOTTÁK A GYEREKEDET EGY FÁRA! - ahogy az indulatok kezdtek elszabadulni, és a fájdalmas emlékképek álmokként úsztak a látótér közepére a galagonyavessző ugrándozni kezdett Philip fejénél, és apró szikrákkal tette még kellemetlenebbé a helyzetet, az azonban képtelen volt ezt szóvá tenni, és csak szakadatlanul bömbölt tovább, akár egy kisbaba.
- ÖLJ MEG! ÖLJ MEG! Minek nekem már élnem... - a teljes elkeseredésben megrogynak a térdei és erőtlenül rogy a koszos utcára.
- Hát jó. Ugyanolyan kíméletlen leszek veled, ahogy Tudjukki összes mocskos szolgájával. - a kisváros üres szakaszán éles zöld villant.

* * *

Talán most. Most gyorsan előrántom a pálcám és elkábítom. Hisz mit tudna tenni? Képtelen lenne akármit is tenni ellene. És már mozdul is a kezem, mikor nejem lágyan végigsimít felkaromon, és óvatosan hátrafelé int a fejével. Szándékomat leplezetlen fordulok én is körbe, mire azt veszem észre, hogy legalább tíz különböző rondaságú manó lépdel a hátunk mögött. Hát nem kispályással van dolgunk. Pontosan tudja, hogy mit szabad és mit nem. Ínycsiklandó falat leszel Rufus bácsinak Mr. Minticz. Ne is álmodj róla, hogy neked ma van esélyed akármire is. Házimanók? Szánalmas vagy. Nincsen nálad aduász. És mintha a halálfaló megsejtette volna, hogy gondolataimban épp koncolják, fél szemmel hátrafordult, majd sejtelmes mosollyal az arcán tekintett ismét a menetirányba. Hidd csak azt... hidd csak el, hogy tiéd lesz az este.
Nem leplezve kárörvendő vigyoromat igazítottam meg az aranycsíkos nyakkendőt, hogy makulátlan külsővel érkezzem meg a hatalmas étkezőbe. Kénytelen voltam ámulva végignézni ezen a hatalmas téren, ami ijesztően üres volt. Talán azért, mert fel sem merült bennem az ötlet, hogy mágiával van kitágítva. Ha mégis, akkor nagyon ügyes varázslat, de ha a megérzésemnek van igaza, akkor valami őrült megalomán építhette, tele egoizmussal. Nem kell sokat keresni ezt az elmebeteg tervezőt. A hosszú, legalább harmincszemélyes asztalnak csak a két vége volt megterítve. Elegánsan és kifogástalanul díszített teríték volt mind a három. Hát csak tanult ez a barbár valamit tőlünk angoloktól. Legalább valami kevés tudással hal meg. Helyet foglalunk. Tőlem jobbra kedvesem, velem szemben az elnök. Túl messze van ahhoz, hogy egymás méregetésének értelme legyen, mégis kitartóan nézünk farkasszemet, de egyikünk sem tekint félre, így hát kénytelen vagyok megszólalni:
- Ha nem veszi tolakodásnak, megtudhatnánk, hogy minek köszönhetjük ezt a kellemes... kellemes, bár eléggé váratlan meghívást? - színészek irigyelhetnék érdeklődő tekintetemet, bár kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy fölösleges erőpocsékolás ez a színjáték. Mindhárman tudjuk miről van itt szól.
- Természetesen. - majd oldalra fordult. Követve mozgását láttam, hogy egy újabb manó érkezik, akit nem láttam abba a kis seregbe ami kísért minket. Te jó ég! Hány ilyen dögöt kínoz ez a vadállat? Ez maga előtt lebegtetett három tányért, melyen egyértelműen az előétel volt látható. Meghámozott garnélák salátalevélen, olajbogyókkal és kukoricával. Nem rossz, de egyvalamire azért vigyázni kell. Nemhiába vacsoráztunk mi már otthon. - De először vegyék elő a pálcájukat.
- Pardon? - összezavarodtam. Mi van? Mit akar? Párbajt kezdeményezni a vacsora előtt? Ez az ember teljesen hülye?
- Nyugodjon meg. Csak vegyék elő... Úgy. Most pedig győződjenek meg róla, hogy az étel nem mérgezett. Ha nem tudják a megfelelő bűbájt szívesen segítek. - megilletődötten összenéztünk, de azután hozzáláttunk mindketten a Demonstrate-hez, mire kavargó lila füstből lassan kiváltak az összetevők, de azok között semmi természetellenes nem volt. Nocsak... - Ó! Ne tegyék el. Hisz nem csak előételt eszünk. Jó étvágyat! - hangja akár valami ébenfekete bársony, amivel éjszaka takarózni próbál az ember, de a hálátlan szövetdarab rátekeredik a nyakára, és paplan helyett hullazsák lesz belőle.  
Hidegen csörömpöltek az evőeszközök a porcelán tányérokon.  Mintha itt minden más lenne. Tisztán emlékszem, hogy otthon más hangja van egy üres szobának, a kanalak csörgésének. Még én is máshogy szólalok meg.  Utálom ezt a helyet… még ma porig égetem, az összes bennlakóval együtt.
- Elnézést, de…
- Á! Az italok is végre valahára. – bunkó módon szakította félbe Susanne halk mondatát. Talán nem hallotta. De hát miért is mentegetem? Ez az ember egy vadállat! Ha ismeri az etikát, maximum azért, hogy jól szíven tudja döfni minden cselekedetével.
- Elnézést, de…
- Válasszank! Van rendkívül finom portugieserünk. Igazi száraz bor, és a legjobb helyről: Magyarországról.
- Bort, köszönöm. Elnézést, de még mindig nem válaszolt a férjem kérdésére! – csak összeszedte a bátorságát végre. Nem is húztam volna gyűrűt az ujjára, ha képtelen lenne rá. Az én egyetlen Susiem!
- Ó, valóban. Bocsássanak meg, hát akkor rögtön bele is kezdek. – míg mi ellenőriztük az italt (ismét csak fölöslegesen), ő mosolyogva töltött magának egy csésze kávét. Fekete kávét. Mégis világosnak tűnt aurája előtt.

* * *

Mint szánalmas állatok bújnak el előlem. De legalább megtanulták, hogy nem érdemes a tökéletlen hülyeségeikkel zargatniuk. Miért érdekeljen engem, hogy újabb vérfarkas-támadás volt? Hogy a koboldok lázonganak az új törvénytervezet ellen, amit írtam? Nem azért írtam, mert kíváncsi vagyok a véleményükre, hanem mert így a legjobb nekünk. Szükségem van tőlük is holttestre. Mit nekem az aranyuk, vagy akár a Gringotts. Nem véletlenül van a svájci varázslószövetség bankjaiban a vagyonom. Engem nem tudtok zsarolni ti rohadékok!
Nem nézek hátra, de hallom, ahogy lassan nyikorognak az ajtók, és ijedt fejek néznek körbe, majd nagyokat sóhajtozva továbbfolytatják a munkájukat. Ajánlom nekik, hogy végezzenek időben. De hát ezzel tisztában vannak. Tanulékony kis dögök ezek.
- Á! Ms. Isaacs! Vagyis, elnézést. Mrs. Leopold-ot szerettem volna mondani. - mosolyogva tekintek az ijedten megforduló nőre. Valóban szokatlan, hogy egy egyszerű titkárnőt megszólítok, pláne így, hogy hamarosan kirúgják. Tudja ezt ő is, ezért rögtön támadásba lendül.
- Ne is fáradjon Mr. Minticz. Gondolom az én irodámra is hatalmas szüksége van, az ön... reformjaihoz. De már összepakoltam régen. Készen állok a távozásra, ha úgy adódik. - szemei elszántan villogtak. Mint egy kóbor kutyáé, akinek már nincsen mit veszítenie, így nekimegy minden szembe jövőnek. Ha nyer ő lesz az úr, ha veszt akkor meg ugyan mivel lenne kevesebb a világ? Ez utóbbit rendkívül jól látja a hölgy. Semmivel sem több az ország azzal, hogy lélegzik. Talán már nem sokáig.
- Nem is értem, miért nem aurornak ment ilyen tűzről pattant hévvel. - képtelen megfékezni magát. Pofákat vág. Arcára van írva a véleménye a mai rendfenntartó erőkről. Bezzeg én! Makulátlan minden testrészem, arcomat nem fedi őszinteség. Pont, ahogy annak lennie kell. - Én csak gratulálni szerettem volna, és átadni ezt. A férjének küldtem egyet postai úton, mivel vele képtelen voltam találkozni. - A megdöbbent fruska remegő kézzel veszi át az apró borítékot, én meg egyre csak sarkallom, hogy bontsa ki, majd meg sem várva, hogy elolvassa a díszes vacsorameghívót hátat fordítok neki, de pár lépés után mégis megállok, hogy meg sem fordulva figyelmeztessem valamire. - Remélem tudja, hogy a visszautasítás rendkívül illetlen dolog. Már-már bunkó. És a bunkóság... könnyen kihoz a sodromból... - aztán mégis felé fordulok féloldalasan, de csak egy mondat erejéig. - Szép név a Leopold, de azt hiszem az özvegyeknek vissza kell venniük lánykori nevüket. Nagy kár lenne... Nagy-nagy kár. - a folyosó visszhangozza szavaimat, én pedig kénytelen vagyok elmosolyodni. Ó, ici-pici főnixek! Flambírozott madarak!

- Gratulálni szerettem volna önöknek. És hát meg is ragadom az alkalmat, - intettem az egyik manónak, mire a borosüveg odalebegett, és poharát teleöntötte. - hogy igyunk a házasság nagyszerű intézményre. És természetesen önökre! Éljen az ifjú pár! - Magasra emeltem a boros poharat, majd nagyot kortyoltam belőle, és mosolyogva láttam hozzá a lassan fogyó előétel maradékához. Kézzel szerettem enni, egyenesen utáltam mással, de nincs mit tenni. A feladat, az feladat.
- Azért tagadhatatlan, hogy ez egy kicsit meglepő fordulat, nemde? - Ruphus gyanakvó hangneme rendkívül az ínyemre volt. Óvatossággal próbálta helyettesíteni bizonytalanságát. Fölösleges. De hát, hadd próbáljon meg táncolni. Tudom mi hiányzik! Metsző tekintettel fordultam az egyik kis korcs felé, mire az rögtön szaladt is. Pár pillanat múlva pedig egy kellemes szimfónia taktusai búgtak elő mindenhonnan. A mágia szárnyán lengték körbe a termet, és nem volt hely, akihez nem jutott el a halk, andalító hegedű hangja. Be kellett hunynom a szemeimet egy kicsit, de rájöttem, hogy egy válasszal még adós vagyok. A kellemes hangzavar tisztította elmém könnyebben találta ki a szavakat mostantól, noha eddig sem volt túl nagy probléma.
- Remélem nem zavarja önöket ez az apró hangulatteremtés. - udvarias fejrázások. Még szép, hogy nem zavarja őket, különben most azonnal hajtanám végre gondosan elkészített tervem utolsó előtti lépését. Jajongjatok csak barmok. - Mit tart ön meglepőnek egy vacsorameghíváson? - csak szépen, lassan húzni be a csőbe.
- Csupán annyit, hogy míg a maga családfájában egy varázstalan személy sem lelhető fel, addig nekem mindkét szülőm mugli. Ez pedig nem feltétlen a legjobb ajánlólevél manapság. - Nocsak, nocsak, nocsak. Rezzenéstelen arccal ilyen szépet mondani. Van valami ebben a Ruphusban. Valami, amiért biztos sokan utálják. Pedig közöttünk megtalálná a helyét. Erről a vonatról már lekésett. Majd nemsokára megtanulja döntése helytelenségét.
- Pedig reméltem, hogy legalább a ma estémből kimarad a politika. Mindenáron szeretne a vér kérdéséről beszélgetni? - Hát persze, hogy szeretne. Én pedig válaszolni szeretnék minél jobban. Azt hiszem, most vettük elő Pandora-szelencéjének kulcsát. Nincs megállás ma este, nincs bizony...
- A véleményére kíváncsi lennék erről, már ha szabad...

* * *

- Mr. Brocks, maga nem véletlenül került a Hollóhátba. - Minerva McGalagony szavai most is olyan katonásan hatottak, mintha csak egy neveletlen elsőévest okítana.
- Ruphus, vagy Mr. Leopold, ha kérhetném. - szégyenkezve hajtottam le a fejemet, hogy közbe kellett szólnom. A macskatekintetek, mint Godrik pengéje meredtek rám, és megfogadtam, hogy hagyom beszélni. Nem hiányzik, hogy ez a nő élve felfaljon.
- Nem kérheti. Itt nem hallgat senki, nem kell félnie a piszkos múltjától. Tegezésre pedig nem vagyok hajlandó pont magával. Még egyoldalúra sem. - érzem, ahogy arcom folyamatosan torzul el. Kegyetlen, puritán szavak. Ó, hogy mennyire tudom utálni az igazságot, ha ellenem van! EZ A VÉNASSZONY SE ÉRT MEG ENGEM! MIT KERESEK EGYÁLTALÁN ITT? A vér feltódult fejembe, és vörösre festette a halvány bőrt. Ideges mozdulatokkal már pattantam is volna föl, de az igazgatóasszony egy intéssel visszaültetett. De hát MIÉRT engedelmeskedek neki? Hisz nem vagyok már a diákja! - Nyugodjon le. Gyorsan elmondom a mondanivalómat, aztán útjára eresztem. Vár rám egy beszélgetés még egy problémás hollóhátassal. Bár, ő ennyire nem távolodott el a Teszlek Süveg döntésétől, mint amennyire maga készül. - Már nem fiatal. Ezt könnyen meg lehet állapítani, mégis ugyanolyan elképzelhetetlen kiigazodni rajta. Hol majd felrobban, hol pedig fáradtan nyújtózik el a puha székben. Minerva, Minerva... Összeszorított ajakkal bámultam körbe. A hangfogó bűbájjal ellátott portrék sértődötten átvonultak egy másik festménybe. Egyedül Albus hallgatott figyelmesen, hisz neki volt a legnagyobb joga ehhez a beszélgetéshez. Hát akkor miért ezzel a megátalkodott nőszeméllyel kell társalognom? - Értse meg. Nem Bosszúállók vagyunk. És legkevésbé sem az a célunk, hogy kivégezzük a Halálfalókat. Úgy mivel lennénk különbek tőlük? - a kérdés költői. Folytatná tovább, de most már képtelen vagyok megállni. Indulatosan pattanok fel. A szék hátraborul, de nem törődök a felállításával.
- Ha a Rend túl gyenge ahhoz, hogy segítsen a Bosszúállóknak, akkor köszönjük szépen, nem kérünk az ócska mentegetőzéseiből! Maguk csak maradjanak a helyükön és nézzék  végig, ahogy mi elvégezzük a piszkos munkát. Életért életet, vérért vért akarunk. Vissza kell állítani a régi rendet. - dühösen fordítottam hátat, és választ sem várva vágtattam ki az irodából. Még elhalva hallottam Dumbledore kedves hangját:
- Gondolkodjon Ruphus... kérem gondolkodjon.

- A véleményére kíváncsi lennék erről, már ha szabad... - hisz úgyse szeretnél válaszolni, látom rajtad! De most kénytelen leszel te rohadék ördögfatty. Zsákutcába szorítalak a saját terepeden, és csak úgy sikoltozni fogsz a kegyelemért!
- A véleményemre? - még ilyen messziről is látom a meglepődést az arcán. Erre nem számítottál mi? Nyugodt szívvel vetek fel kényes témákat előtted, hisz úgyis meghalsz hamarosan. Mielőtt folytathatta volna tovább, megérkezett a leves. Kicsit megijedtem, mikor a lila füst hippogriff húst írt ki, ahogy Susie is, de úgy látszik ez a románt nem zavarta, és békésen mártotta kanalát a saját edényébe. Méreg persze nem volt most sem... - Nem utasíthatom vissza egy vendég akaratát. Hát fogadja a válaszomat kertelés nélkül. - a végére még megtanulsz igazi angol férfiként viselkedni. Kár, hogy a holnapi felkelő a Nap, már nem láthatja frissen szerzett tudásod. Halott leszel, Mr. Barbár. - Az emberek hajlamosak elfeledni, hogy a tartalom fontosabb, mint a forma. Mások pedig azt, hogy forma nélkül a tartalom szétfolyik, használhatatlanná válik. Mindennek kell egy váz ami tartást ad, ami nem engedi szétfolyni a tartalmat, amik az angliai polgárok. A váz a törvények, erkölcsök,  szokások. Persze vannak rosszak is, amiket az új kormány reformált az utóbbi időszakban. De vannak jók is. Szerencsére egyre több. Ilyen például a liberalizálódó társadalomban egyre jobban feloldódó házassági szokás. Az embernek legyen tartása, tudja hol a helye. Mennyivel szebb, mikor a különböző dolgok, különböző edényekben vannak, és nem ömlesztve egy rozsdás tárolóban, nemde? - de. Persze tudom, hogy nem helyeselhetek. Mást kell mondanom, hiszen ő egy ellenség. Egy megvetni való szánalmas lény... Phö... de most se köphetünk, most se...
Reflex-szerűen pillantok le, ugyanis mintha földrengés rázta volna meg a helyiséget. A tányérok aprókat rezegnek, és valami ijesztő morgás halkítja el az áriát. Éreztem, ahogy nejem ijedten megmarkolja a kezemet, de képtelen voltam levenni a szemem Mr. Minticzről, aki azonban nem látszott ijedtnek. Birkanyugalommal evett tovább, mintha semmi sem történt volna. Pedig valami biztos volt! Hiába kezd fokozatosan csendesedni, a manók is ijedten toporognak egy helyben, mire az egyik bátortalanul odasiet gazdájához, és a fülébe súg valamit.
- Elnézést! - szabadkozva fölállt, majd elővette pálcáját, amire én is a magaméért nyúltam. Erre elmosolyodott, majd hátat fordítva sietős léptekkel távozott. - Nemsokára visszatérek, addig kérem folytassák az étkezést! - szólt vissza az ajtóból, majd eltűnt az összes manójával együtt.
Hosszúnak tűntek a másodpercek, amik még visszhangozták sietős lépteiket. Képtelen voltam megmozdulni, pedig tudtam, hogyha valamikor, akkor most cselekedni kell. Itt az alkalom! Persze elővigyázatosnak kell lenni, hisz lehet egy újabb trükkel van dolgunk. Lassan nyúltam asztalon fekvő pálcámért, de senki sem akart megakadályozni benne. Varázsigét suttogtam némán, mire egy kettes rajzolódott ki a levegőben. Felvidult szemekkel néztem Susiera. Próbálta viszonozni örömömet, de szemében apró félelem, bizonytalanság csillogott. Nyilván. Túl gyors, túl fura volt ez az elmenetel. Biztosan kell lennie valami csapdának. De a legjobb úgy tenni, mintha ezzel nem lennénk tisztában. Mindketten tudtuk ezt, fölösleges volt emlékeztetni rá egymást. Cselekedni kellett. Cselekedni minél gyorsabban. Zsebemből apró üvegcsét húztam elő, amiben színtelen, szagtalan folyadék lötyögött. Száján egy csepegtető, oldalán nincs jelzés. Pedig el kéne, nehogy valaki idegmérget kortyolgasson víz helyett.
Még jó, hogy nem csak párbajra készültünk. Nyíltan nem támadhatjuk meg, a manói túl sokan vannak, és nem csak, hogy megvédenék őt, de amekkora szadista élőpajzsnak is szívesen használná azokat. De mi van, ha erősítésért ment? Kezem  megáll a varázslatban, szemem kikerekedik. Susie idegesen sziszegi a fülembe,  hogy ilyenre nincs idő. És átveszi a varázslást, amivel szinkronban szid le és kérdezi, hogy mi a bajom. Nem tudhatja meg! Nem mondhatom el neki. Te vagy a férfi Ruphus! Te vagy a férfi bassza meg! Próbálom minél jobban kiverni a fejemből az ötletet, mert ez nem jó. Lebénít, megöl. NEM NEM NEM! Gyerünk már te szerencsétlen!
- Susie! - kiáltom egy kicsit hangosan, mire ő összerezzen. Na az kéne még, hogy elejtse a mérget! De azért én is ijedten tekintek körbe. Senki... - Nyílt harc lesz. - szememben felcsillan valami. És ez a valami teljesen a hatalmába kerít. Érzem, ahogy átveszi az uralmat és teljesen elbódít, akár valami teljesítményfokozó.
- Te megőrültél? - arcán kiújul a félsz, és ez még szebbé teszi. De nem kell aggódnia értem. Ó, nem nem! Még, hogy eltávolodok a Süveg a döntésétől! Hisztérikus vén banya! Maga Hollóháti Hedvig is büszke lenne rám! Rohadék faszkalap! De majd, de majd megmutatom neki, hogy a Bosszúállók még kevesebb létszámmal is többet érnek, mint ők! Phö! Na  most tényleg köptem egyet. Már igazán kijárt ennek a borzalmas romhalmaznak. Illetve leendő romhalmaznak.
- Hát nem érted? Most elbújunk, és mikor visszajön teljesen meg lesz lepődve! Gyorsan elkábítjuk, és aztán dehoppanálunk vele!
- Nem emlékszel? Direkt kérte, hogy ne hoppanálva jöjjünk a védelmi rendszer miatt!
- Tényleg... a kandalló! - ragyog fel a szemem, és mivel már végeztünk a mérgezéssel, megragadom a kezét és húzni kezdem egy másik terembe, ahol láttam hopp-por tartót.
- De azt meg a Minisztérium ellenőrzi! - már vártam ezt a választ, de én csak sejtelmesen elmosolyodtam és továbbrángattam, míg végül meg nem érkeztünk. A biztonság kedvéért újabb Homenum Revelio-t alkalmaztam, de még mindig csak ketten voltunk a kúriában.
- Úgyis elkezd keresni. Az ilyen munkákat nem bízza a dögeire, mindig maga megy. Azok csak arra jók,  hogy kiszolgálják minden óhaját. Legalábbis Rob ezt mondta. Tudod, a fószer akinek vele szembe van az irodája. Akit elraboltam, és kivallattam, igen-igen. Szóval biztos, hogy egyedül jön, a manók maximum fedezik. Tehát bejön, elkábítjuk, és beugrunk vele a kandallóba. - magyarázom lelkesen, miközben egy marékkal veszek a homok-szerű valamiből, és intek a fejemmel, hogy tegyen ő is úgy. - A Mungóba megyünk. Ilyenkor már üres a földszint, és ahogy megérkeztünk hoppanálunk tovább. Lehetőleg ne egyből haza, hanem második-harmadik ugrásra, jó? Majd én viszem a fickót. - kicsit leizzadtam a nagy mutogatásban, de azért csak sikerült a végére jutnom. Rázós egy terv, de a legjobb jelen körülmények között.
- Szeretlek! - gyakran mondta, hogy a belelkesült énem vaddá teszi, de sosem gondoltam volna, hogy egy halálfaló házában esik nekem a legnagyobb hévvel. De nem lehet bassza meg! Visszacsókolok, megölelem én is.
- Én is, Susie! De most nem lehet! Utána amennyiszer csak szeretnéd, de most figyelnünk kell! - elszégyellte magát, hogy nem tudott  a helyzetnek megfelelő komolysággal rendelkezni, majd mindketten kerestünk magunknak egy fedezéket. Az ajtó két oldalán találtuk meg, mivel két hatalmas gardrób szegélyezte, amiben különböző zakókat, és a dísztalárokat tartott. Ennek a teteje és a plafon között kényelmesen elfértünk hasalva, és könnyedén le is tudtunk ugrani. Ideális hely, hisz amíg felemeli ilyen magara a pálcáját, már rég leterítjük! Most már csak várni kell. Csak türelmesen várni, hogy besétáljon a préda...

* * *

- Elnézést! - szabadkozva álltam föl, majd sietősen előrántottam a tiszafavesszőt. Ruphus egy ütemmel később. Már most könnyedén elfoghattam volna őket. Sőt, már rég a karmaimba akadhatnának, ha a Nagyúr nem kérte volna, hogy várjam meg míg szervezkedni kezdenek. Michael dührohama így pont kapóra jön. - Nemsokára visszatérek, addig kérem folytassák az étkezést! - szóltam vissza az ajtóból, majd az apró kis manókkal a hátam mögött futni kezdtem. Hisz cselekedni kell, ha nem akarom romhalmazként látni a kúriámat. A kert futórózsáihoz futottam, ahol néhány pálcaintéssel szétváltak előlem a szúrós szárak, majd feltáródott egy csapó ajtó. A falon fáklya égett, amit sebesen lekaptam tartójából, hogy megkezdhessem rohanásomat lefele a lépcsőkön. Már a harmadik kanyarban jártam, mikor ismét felhangzott az üvöltés. Innen közelről még félelmetesebb volt. A szűk, dohos lépcsősorban megragadt a hang. Még egy forduló, még egy és most...
A 'pince' hatalmas volt. A kúria, sőt talán az egész udvar többször elférne benne. A plafon pedig olyan magasan volt, hogy eltűnt a sötétségben a tér, mielőtt megláthattuk volna. Egy pillanatra mindig elcsodálkozom ezen a csodán. Pont olyan, mint a Minisztérium, csak nincsen emeletekre felosztva, terekre azonban igen. A legbeljebb lévő a műhelyem, laborom. Arról mintáztam a tizenhármas labort. Utána kisebb állatok vannak a következőben, majd egy középkori kínzókamra néhány újítással és végül Michael... A hatalmas ketrec rázkódott, és biztos eltörtek volna a vasak, ha nem lennének mágiával erősítve. Amint meglátta a fáklyát vérszemet kapott és nagy lélegzetvétel után tüzet kezdett el fújni, de az a védőbűbájokról visszafordult és pikkelyvértjének kellett küzdenie vele.
- MICHAEL! - üvöltöttem mennydörögve, miután a fáklyát beraktam egy tartóba, és hosszú ostort vettem a kezembe. A legjobb minőségű troll bőrből, és bélből készült, míg végén vélahaj-bojt volt. Egy sárkányidomár legjobb barátja, ahogy Vlad mondta. A bömbölő fenevad nem volt magánál. Testét nem kímélve ugrott neki a bűbájoknak, fizikai korlátoknak. Pedig a svéd sróforrú nem a legveszélyesebb sárkányként van számon tartva. Sőt. Michael azonban teljesen más volt. Ki gondolná, hogy még csak két hónap múlva lesz három éves, azaz ivarérett. Már most jóval nagyobb, mint az átlagos hím példányok. És sokkal, sokkal vadabb. Hála az egyedi hormonkezelésnek. Aminek előre nem látható mellékhatása az időnkénti pánik-, illetve dührohamok. Biztos, hogy az önpusztításba fog belehalni ez a hülye állat. - MICHAEL! - még erőszakosabb a hangom, és nyomatékosításképp csapok egyet magam mellé az ostorral. Szinte látom, ahogy mögöttem összerezzennek az apró manók. Bizony, ők is ismerik már ezt a kedves kis eszközt. A sárkány egy pillanatra megáll és a szemembe néz, majd az eddigi leghangosabban elordítja magát. - ITT NEM TE VAGY AZ ÚR! - kontrázok vissza a neveletlen bestiának, majd mérgesen a hasa aljára csapok. A vélahajak nem csak csípnek, hanem egyenest égetik, marják a testet, amit egy fájdalmas üvöltés is jelez, de azért csak nem szelídül meg. Újra nekiront belülről. Pedig igazán rájöhetett  volna már, hogy ártani csak kívülről lehet, visszafelé nem működik a dolog a varázslatoknak hála. - Te akartad. - közlöm immár nyugodtan, majd pálcámmal intek egyet a levegőbe.  Mire egy apró gömb lebeg a kezembe. Michael pedig vékony hangon nyüszít, ellenkezik a fegyelmezés ellen. Pedig vele nem is bánok keményen. Pont úgy, ahogy akármelyik idomár tenné egy betöretlen vad példánnyal. Lehunyom a szememet szorosan, majd varázsigét harsogok a levegőbe. Még szemhéjamon keresztül is látom azt a megannyi fényt, ami hirtelen felgyullad a sok kis apró gömbből, elvakítva a sötéthez szokott fenevadat. Az sikítva távolodik a ketrec legtávolabbi szegletébe, hogy ott összekuporodva takarja magát a külvilág összes ártása elől. Nem látom ugyan, de már ismerem a forgatókönyvet.
- Jó legyél Michael... Én nem akarlak bántani. - kiáltja hangosan, de már legkevésbé sem fenyegetően - Ha te segítesz nekem, én is segítek neked. - ez kell az állatoknak. Beszélni hozzájuk, megmutatni, hogy felsőbbrendűek vagyunk ugyan, de nem nézzük le őket. - Csssst, aludj csak. Holnap nagyon finomat fogsz kapni. - újabb igét mormolok, mire lekapcsolódnak a lámpák. Mivel végig le volt hunyva a szemem, így nem zavar a hirtelen változás mikor kinyitom. A fetrengő manókat annál inkább, de ahogy észrevesznek megemberelik magukat. - Adjatok neki nagy adag vacsorát, nagy adag altatóval. Hormoninjekciót ne. Mikor alszik tegyétek fel rá a szárnybilincset. Illetve egy újabbat, harminc százalékkal nagyobb súllyal. - Kritikus. Már ennél is kérdéses volt, hogy nem roncsolódnak-e  az izmok, de ha képes volt ledobni, akkor mindenképp meg kell tenni ezt is.  

Az étkező kihalt. Az ételemben méreg van, a Homenum Revelio szerint még itt vannak. Nocsak-nocsak. Hát a hajtóvadászat végre valahára kezdetét veszi. Őrült nevetés tört elő belőlem, és éreztem, ahogy mellkasomba zárt Miachelhez hasonló vadállat kimászik börtönéből, és helyet cserél elmémmel. A frissen szabadult, elgémberedett  a sok semmittevésben, és lassan nyújtózik el a sejtmagok között, megfertőzve mindegyiket betegségével. DNS-láncába nem nyúl bele, csak egy határozott mozdulattal megfordítja az egészet, akár egy lejárt homokórát. Már nincs visszaút. Ő irányít, és ez...  és ez....
- MEGDÖGLÖTÖK ROHADÉKOK! - imádom! IMÁDOM! IMÁDOM! A hosszú fadarab a kezemben megremegett az érzelmektől, és ugyanolyan gyönyörűen táncolt, akár egy vergődő félholt. Rombolni kELL! PUSZTÍTANI, ÖLNI! Miért van itt ez a fal? - HE? NEM VÁLASZOLTOK! EZ A FAL! MIÉRT VAN ITT? - és már lendül is a kezem a magasba, mikor eljut végre a tudatomig, hogy mire készülök. Egy pillanatra megingok, majd torz arccal ugyan, de kevésbé ziláltan megszólalok.
- Kettesével menjetek a szobákba. De ne hoppanálva! Csak úgy... mugli-módra. - eddig bírtam. Fokozatosan süllyedtem bele csarnokvizembe. Teljesen önakaratomból választottam a fulladást, és testem kontrollját átadtam valaki másnak, aki kisfiúkorom óta velem van...

* * *

Őrületes erők rázták a szobákat. A szekrények ugyan túl nehezek voltak ahhoz, hogy megremegjenek, de mi éreztük ezt a hatalmas energiát, ami a Föld alól jött. Talán közvetlenül alólunk. Ezt képtelenség volt megmondani, hisz szinte biztos, hogy az egész birtokon érezni lehetett ezt a furcsa valamit. Mintha egy Magyar Mennydörgő lenne valami földalatti rejtekhelyen, és kiszabadult, ahogy pár éve a Roxfortban is azon az érdekes Trimágus Tusán. Rémisztő volt, mert nem láttam. Az ember sokkal jobban fél attól, amit nem lát. Amiről van vizuális élménye arról hajlamos azt hinni, hogy kiismerhető, megfejthető valami, amire hatnak a világ törvényei. De a képzeletben nincsenek ilyen szabályok. Probléma nélkül lehet egy három tonnás állat a gyorsabb, mint a hoppanálás. Habár ez elég szélsőséges példa.
- Ne menj. Nem ér annyit. - suttogta a velem szemben hasaló Susie. Erre erőtlenül bólintottam, de gondolataimmal képtelen voltam megkerülni a tényt, hogy ott lent van valami. Valami, amiről nem tudok. Valami, amiről TUDNOM KELL. Túl kíváncsi a természetem.
És amíg így gondolkodtam, hirtelen hisztérikus kiabálás váltotta fel az egy ideje már alábbhagyott földrengést. Ez bizony nem is lehet más, mint Brayden. Hamar kivirult a képen és fejemmel intettem, hogy felhívjam párom figyelmét is az eseményre. Érzékszerveim pattanásig feszültek, kezem pedig a legapróbb mozdulatra kész volt kinyújtani pálcát tartó jobbját, hogy félelmetes, harag táplálta erővel lesújtson az érkezőre. És már nem is kell sokat várni. A lopakodó, surranó kis léptek felhangzottak a folyosón. Egy ekkora test képtelen hangtalanul járni mágia nélkül. Fölösleges is próbálkoznia. És megmozdul a kilincs...
Ez az ember... ez az ember hidegvérrel felakasztotta Philip fiát, az anyja pedig képtelen volt végignézni. Aztán boncmesteri pontossággal kiszedte Sarah néhány szervét, mindenféle érzéstelenítés nélkül. És még ki tudja hány ilyet tett? Ez egy vadállat. Egy gyilkos. Egy bunkó, senkiházi román. Aki idejött. IDEJÖTT A SZENT ANGLIÁBA ÉS TÖNKRETESZ MINDENT! EZ az ember... EMBER? Nagyobb állat, mint amikkel munkaidejében foglalkozik... Undorító, gusztustalan féreg... Pszichopata... Elmebeteg... Meg kell... Meg kell leckéztetni, mert...
- Stupor! - ébreszt fel gondolkodásomból az átok, mire kiváló reakcióidővel segítek én is Susienak.
- CRUTIO! - éreztem, ahogy agyamból a düh kiszökött, és végigfutva karomon feltöltötte a pálcát, hogy az a bejövőre okádja színes villámait, hatalmas fájdalmat okozva. Nem törődve a figyelmeztető ordítással, adrenalintól, és idegességtől elkábítottan ugrok le és kapom fel az elájult valamit, hogy aztán bal kezemben szorongatott port a tűzbe dobjam. És már ugortam volna magam is, mikor ijedten veszem észre, hogy a lángok pirosak maradtak. Lefékezni azonban már úgy tudtam magam, hogy egy hatalmasat estem hátra. Kezemből kirepült egy a szenvedéstől rángó házimanó, és hátra hajtva a fejem láttam, amint élettelenül esik a földre szerelmem. Ordítottam is volna, ha az ütődéstől nem reked benn az összes levegő, fulladás közeli állapotot okozva. Egyszerűen nem... ez nem... NEM LEHET!  HISZ ÉN NYERTEM! NEKEM KELL TÚLJÁRNOM AZ ESZÉN! És ekkor feltűnik ő is... hogy is maradhatna le erről...

* * *

- Lex Ignis! - Ruphus arca elborzadt, már csak az ige hallatán is, aztán persze még elképzelhetetlenebb formákat öltött. Meztelen hátán egészen apró betűkkel jelentek meg az elkövetett bűnök. Nem akkor az a felület, hogy ennyi minden kiférjen rá, olvashat mérettel. De Braydennek nem volt szüksége nagyítóra. Tudott ő egyet, s mást a ketrecben heverő férfiről.
- Lex Ignis! - sétált oda a másik ember-méretű kalitkához, amiben egy meztelen nő feküdt. Mrs. Leopold. Elgyötörten nyögött fel, ahogy a vállak kecses íve alatt kirajzolódtak az első betűk. Ezeket a parázsló szavakat könnyebben el lehetett olvasni. De a hóhért, pontosabban kínzót ezek legkevésbé sem érdekelték. Így hát fájdalmas kiáltások kereszttüzében sétált vissza a szenvedő, acsargó férfihoz.
- Nézzük csak mit is ír. Hazugság... Hát ez igazán nem szép dolog a jó ügy harcosaitól... - színpadiasan megrázza a fejét, majd gyilkos mosolyt villant. - Ó! Nézzenek oda. Itt van valami sokkal csúnyább. Pedig én azt hittem maga egy szent... Ön is mondott valami ilyesmit egyszer, Mr. Brocks. - ha lehetséges, még csúnyább, ráncosabb lett az ijedt arc.
- NEM! NEM! NEM! KÉREM! HAGYD ABBA BRAYDEN! NE! - a halálfaló újabb őrült mosollyal tekintett a könyörgő férfira, aki próbálta elkapni a tekintetét. Az erős kezek azonban benyúltak a rácsokon belülre és durván megragadták állait.
- Mitől félsz Teddy? Hm? Csak nem attól, hogy a drága nejed úgy fog meghalni, hogy a te múltad lebeg majd szemed előtt?
- Nee.. NEeEE... könyörgöm... - óbégató csecsemő. Egy szánalmas fetrengő alak volt, már soha többé nem lesz az oroszlánszerű férfi, akit mindenki megbámul.
- Ó, de! De, DE! - arcára volt írva, hogy élvezi, sőt boldoggá teszi mások szenvedése. Pláne így, hogy vékony sikolyok úsztak a háttérben. - Illetve nem... mégsem... A feleséged még tesz egy kört néhány magányos kollégámnál... El se tudod képzelni mennyire örülnek egy ilyen sportos falatnak... - rémisztő nevetése elnyomta a hörgés szerű ellenkezéseket. Már képtelen volt szavakat formálni Theodore. Az átok teljesen cselekvés képtelenné tette. - Mit is ír ez? Gyilkosság. Hamisítás. Meg még ezernyi ocsmány apróság. De ez a kettő valamiért kidomborodik a többi közül... Nem tudnál erről mesélni egy kicsit... - hangja rendszertelenül ugrál mély és magas tónusok között és idegesítő vihogással zárja mondatai legtöbbjét. Amúgy meg lassan beszél, nyomatékot adva minden szónak, hogy azokat biztosan megértse, felfogja a nyivákoló szerencsétlen. - Hát, ha nagyon nem akarsz, akkor majd én elmondom Mrs. Brocks-nak. Jaj bocsánat. Az egy másik személy, aki már elhunyt egy ideje, rendkívül tragikus körülmények között. Véletlen baleset? Háát... nem vagyok benne biztos. Ön, hogy látja Mrs. Leopold? - a nő arca tele volt ijedtséggel, és kétségbeesetten kereste férje tekintetét, de az képtelen volt akárkinek is a szemébe tekinteni. - Hogy maguk milyen unalmas beszélgetőpartnerek! Így nem is vagyok hajlandó megosztani magukkal ilyen fontos dolgokat. Ráérünk még... Ó, időnk az van... - pálcaintésre kihunyt minden fény, és csak a hát fénylő sebhelyei pislákoltak. Ideges kaparászás, néha egy-egy artikulátlan üvöltés. Brayden nem is kérhetett volna szebb jutalmat a Nagyúrtól.  

Körülbelül másfél órát ült egy helyben. Hallgatva a gyönyörű kórusművet. Lélegzetelállító duett volt, de hát egyszer mindennek vége szakad.
- Lex Culpa! - elismétli  kétszer is a bonyolult mozdulatokat, aminek a végén hatalmas sóhajok szakadnak fel. A görcsbe rándult végtagok fájdalmasan nyúlnak el, és két szuszogó, csupasz test fekszik a hideg fémen. Hátukat próbálják hűteni vele, mindhiába. Ismét felizzanak a fáklyák, és lassan kezdik realizálni, hogy fölöttünk egy apró zuhanyrózsa bámul rájuk. De mielőtt még egyáltalán gondolkozni kezdhetnének az osztályvezető töri meg a síri csendet.
- Drága kis főnixek...
- Mi nem vagyunk!
- Nocsak, még ennyi erő van bennetek? Akkor annyira nem lesz unalmas ez az este. Hát mit vagytok, ha nem főnixek? - kérdezi hitetlenkedő mosollyal. - Szánalmas mentegetőzés... - morogja az orra alatt.
- Bosz...sz... Bosszúállók vagyunk. - hörgi az elgyötört Theodore. Braydennek pedig magasra fut a szemöldöke, és kérdően néz a két szenvedőre.
- Kik? - várakozva figyeli felváltva a két arcot. - KIK? - ordítja egyre veszettebbül, de válasz még mindig nem érkezik. Idegesen belerúg a férfi ketrecébe, de még most is reakció híján van. - Elvettem az összes emlékedet. Mindegyiket. Fölösleges hazudnod. - ismét farkasszemet néztek, ami nem tartott sokáig. Büszkén, makacsul, hülyén fordította el arcát a kiszolgáltatott. - Hát jó. Nekem megfelelnek az emlékek is.
- És most, kicsi főnixek! Lobbanjatok lángra! - újra suhogni kezd a tiszafavessző, és nehéz csapok nyílnak meg. Valami sűrű folyadék kezd csurogni a vezetékekben, hogy aztán a zuhanyrózsa rápermetezze a meztelen foglyokra, akik hirtelen lángra kapnak, és éktelen ordításba kezdenek. - Pekingi álláng! Nagyon ritka holmi, még a fekete piacon is. Folyadék, ami felgyullad, ha élő szövettel érintkezik... nem éget... csak fájdalmat okoz... - újabb röhögés harsogja túl a szenvedést, és Brayden elégedetten figyeli a fetrengő alakokat..

* * *

Az éjszakát kiáltások és vér aranyozta be. Fájdalmas beismerések, csalódások. Feltámadó múlt. A férfi teste reggelre könnyebb lett valamennyivel. Néhány lényegtelen szerve formalinos, felcímkézett üvegcsékben lebegtek, teste többi maradéka pedig Michaelhez került. A nőt fekete, finom szövésű lepelbe csomagolta. Amint felébred lesz benne némi erő, de így is rendkívül fáradtak lehetnek izmai. A halálfaló forogva-pörögve érkezik egy hatalmas étkezőbe. Bal kezében egy rozsdás konzervdobozt szorongat, míg vállán átvetve egy sötét takaró, amiből göndör, barna hajfürtök lógnak ki, és egy fehér láb. A néma egybegyűltekre ügyet sem vet. Leteszi az asztalra Susanne-t, majd mélyen meghajolt Voldemort előtt. Gyomrát újból szorító érzés gyötörte, de megemberelve magát a bestiális este után felegyenesedett.
- Megtettem amit kértél Nagyúr. Ajándékot is hoztam. Önnek, és a társaságnak. - az utolsó szónál hátra mutat, a nőre, majd egy zsákot vesz elő, amiben apró üvegcsék ütődnek egymáshoz. Bennünk ezüstös folyadék csillan. - Mr. Brocks emlékei. Nem néztem végig, de ha kéri, akkor megteszem. - apró szünetet tartott. Magához nem illően küszködött a szavakkal. Szégyellte, hogy így látják a többiek, szégyellte mert ez gyengeséget jelent. Pedig ő nem fél senkitől, csak ettől az egytől. - Bosszúállók nincsenek többé. Egy sem. Illetve egy ott fekszik az asztalon, ha valaki igényt tartana rá. De a testet élve, vagy frissen halva kérném vissza. - hogy utolsó szavait nyomatékosítsa a többi felé fordult, és szúrós tekintettel nézett körbe minden jelenlévőn...
- Jó... Nagyon jó... Mr. Minticz...

[Drága Halálfalóim!]

          Drága Halálfalóim!         
Elnézést kérek, amiért késtem a csodás Rémtettek kiértékelésével.
Mindannyiótokra igazán büszke vagyok, és valamennyien elnyeritek méltó jutalmatok!
Mivel Mr. Minticz azóta eltávozott, és ketten maradtatok csupán, úgy döntöttem, fáradozásaitokért mindketten megérdemlitek a jutalmat.

Tehát ettől a pillanattól fogva
Miss D'Alambert
és
Mr. Gray
a személyes bizalmamat élvezik!
Szavuk mindenki számára szentírás a Halálfaló-közösségben!

Brandon Everald Gray

Értékelés: Gratulálok, testhezálló feladatot választottál Brandonnak! Arra helyezted a hangsúlyt, amiben a fiatal Halálfaló a legjobb. Az NJK-kat viszont igencsak butácskára vetted, és a jelenet is ismerős volt nekünk valahonnan. Mindenesetre tetszett a lényegre törő fogalmazás, a keretbe ágyazás, és az, hogy egyszerű és könnyen követhető volt a történet. Jó példája annak, hogy Rémtettet erőszak és vér nélkül is el lehet követni!
Kedvenc mondat: "Holmi főnixmadárként, talán ez a vörösség, ez a zsenge, és harmatos, friss, puha, és törékeny tulipán életereje lehel beléd újult erőt, hogy az egész elkezdődjön előröl."

A Nagyúr gyakran elgondolkodik azon, miközben halogatod a kincs átadását, hogy egyszerűbb lett volna egy besurranó tolvajt küldenie Madame Lucretia házába, viszont az a baj, tudja ő is, hogy egy ilyen varázslatos kegytárgy ereje csökken ha erőszakos körülmények között cserél gazdát.
Azért küldött oda téged, hogy miközben magához édesgeted a két szerencsétlen nőt, majd egy óvatos és simulékony mozdulattal észrevétlenül lekapcsolod a nyakéket valamelyikük kellemes dekoltázsáról, és úgy hozod el, hogy csak órákkal később veszik észre, miután magukhoz tértek az aléltságból.
Ehhez képest az ékszer, amit viszel, megsérült attól, ahogy letépted a fiatal özvegy nyakából, és ez éktelen haragra gerjeszti a Nagyurat...
- Van fogalmad róla, milyen értékes volt ez a nyakék, Gray?! Most használhatatlan! Tönkre tetted!
A Nagyúr tajtékzik és fel-alá járkál a szobában, alakja el-elhalad az égő kandalló előtt. A meleg fülledt idebent, mintha fojtogatna. Ám ahogy a Nagyúr dühöng, valamire figyelmes leszel. A nyakék legnagyobb köve halványan felragyog, majd egyre sötétedve pulzálni kezd. Eddig nem tudtad, miért is olyan értékes ez a csecsebecse, most már viszont élsz a gyanúperrel, hogy valami mágikus tulajdonsággal rendelkezik. A Nagyúr is észreveszi a változást. Érdeklődve veszi kézbe az ékszert, és arcán mintha megszállottság tükröződne, mintha delej járná át minden porcikáját.
Később megtudtad, hogy ez egy fekete-mágia erősítő ékszer volt. A Nagyúr erejét ha lehet, még inkább megnövelte. Nem nyakék formájában viselte azonban: a nőies giccstől megszabadította, és egyszerű medálként lógatta a követ a nyakában. Igen, így is működött, hisz a lényeg a kő volt.
A kifakadásáért bocsánatot nyilván nem kért. Viszont busásan megjutalmazott téged azért, hogy elhoztad neki a követ...

Lilianne Isabel D'Alambert

Értékelés: Nagyon erős ellenfelet választottál, és tetszett, hogy bevállaltad azt, hogy igenis nem olyan könnyű legyőzni egy képzett aurort. Tetszett, hogy a küzdelemre Lilianne felkészülten érkezett (bilincs, eszközök, bűbájok tanulmányozása), így is kell! Nem megy minden, mint a karikacsapás! Örülök, hogy említetted a tudás forrását, nem csak úgy Lil agyából pattantak ki az ötletek. Nagyon értelmesre sikerült a párbeszéd is. A történet érdekesre sikerült, nem untam halálra, viszont nem írtad le magát az akciót. Ezt kicsit hiányoltam, de a történet maga így is kerek egészet alkot.
Kedvenc mondat: "Ahogy az Ismeretlen Mester keze az utolsó vörös ecsetvonásokat is letörölte a Világról, a boszorkány megindult lefelé a dombról."

Rég szükség volt már erre a nőre, de a Nagyúr nem küldhette akármelyik fajankót érte. Hestia Jones civilben sem tűnik ártalmatlan aggszűznek, de aurorként még veszélyesebb annál, amilyennek hiszik. És szükségük volt rá. Ő az egyik, aki tudja, hová menekítették Potter családját. Ha őket foglyul ejthetnék...!
A Nagyúr jól tudta, hogy a a tehetséges és szép Lilianne lesz a legmegfelelőbb ember arra a feladatra, hogy befogja a boszorkányt, és lám! Nem tévedett.
Lucius, a drága megzabolázott szolga lehajtott fővel vezeti ki a nőt. Nála lesz a legjobb kezekben, igen. Lucius bárkiből bármit ki tud szedni, és különös érzéke van ahhoz is, hogy mit is akar pontosan tudni a Nagyúr.
Most pedig feláll trónusából, és Lilianne elé lépdel. Alig hangyányit magasabb a nőnél. Dicsérni nem szokása, most mégis megteszi, bár nyilván csak azért, hogy szítsa, felpiszkálja a féltékenységet és dühöt, melyet a Halálfalók egyébként is táplálnak egymás iránt. Úgy dönt, hogy olajat öntsön a tűzre, meg is jutalmazza új kedvencét.
- Mit kíván a leghűségesebb...?

Brayden Alexiel Minticz

Értékelés: Mr. Minticz prezentálta nekünk a legbrutálisabb trancsírozást, amit csak el tudtunk képzelni. Ezzel jól ráérzett arra, mit is jelent igazán Halálfalónak lenni: sajnos az ilyesmit rezzenéstelen arccal tűrni kell, esetleg végig is csinálni, ha arról van szó, hiszen a brutalitás mulattatja a Nagyurat. A történet kissé átgondolatlan volt itt-ott, viszont az ötletek jól sikerültek: a sárkány, a Bosszúállók, a pekingi álláng. Nagyon sok az elütés, a helyesírási és az egyeztetés hiányából adódó hiba, ebből azt szűrtük le, hogy a mű roppant terjedelme az alkotó kedvét is elvette az átolvasástól. Nos igen, a kevesebb néha több!
Kedvenc mondat: "Hangja akár valami ébenfekete bársony, amivel éjszaka takarózni próbál az ember, de a hálátlan szövetdarab rátekeredik a nyakára, és paplan helyett hullazsák lesz belőle.", illetve "Fokozatosan süllyedtem bele csarnokvizembe."

Hosszú csend követi Minticz beszámolóját. A nő alig tud mozogni, amit ledobott az asztal közepére. Nagini ott tekerődzik felette, de a Nagyúr tudja, ez most nem lesz előétel a kígyónak, hiszen hű Halálfalója sárkányt nevel a pincében. Az eledel nyilván őneki kell.
Mindenkinek vannak haszontalan hobbijai, Minticzéi közé tartozik a kínzás is, amit alapvetően a Nagyúr igen sokra értékel. Egy találékony kínzómester munkálkodása sok örömet szerez neki, már ha épp tanúja az aktusnak.
Megszemléli az emlékfiolákat.
- Kíváncsi vagyok, a te emlékeid vajon mik az estéről… Mr. Minticz. Azokat is képes lennél a kezembe helyezni?
Hosszú ideig mered a férfi szemeibe, végül megunja a dolgot. Vajon mennyi időbe telt Minticznek mindezt kiszedni az áldozataiból? Vagy ő nem is volt ott? Talán az, aki agyig kínozta ezt a nőt – valaki más volt? Egy irányíthatatlan bestiát sem szeretne a gyűjteményében tudni.
- Jó… Nagyon jó… Mr. Minticz… Most halljuk, mit kívánsz jutalmadul!