Két út - két jövő

[Cím:]

Cím: Két út - két jövő

Szereplők: Alaster W. D'Alambert, Phoebus Tiberius Magnus, Lucius Malfoy, Draco Malfoy, Narcissa Malfoy (?), ALec Delon- Moncorgé

Típus: dráma

Két személyiség, két út, két jövő. A háború végkimenetelétől függő két lehetőség. Hogy melyik lesz az, amelyik valósággá válik, nem tudja senki... a választ a jövő jótékony homálya fedi el a fürkésző malachitszemek elől.

[Egyszer mindennek véget kell érnie...]

Egyszer mindennek véget kell érnie...

A Démon kacagott.
Egy veszett ügy utolsó hírmondója volt, egy veszett Úré, veszett rendé, veszett eszméé. Hangja késnél élesebben hasított a Valóság szövetébe, az elmebaj színeit festve Lilianne profiljára, némi megszállottsággal meghintve.
Tehette, hisz már mindennek vége volt. A Rend tagjai egyre szűkülő gyűrűbe zárták, pálcát szegezve a pokolbéli teremtésnek.
Nem törhet meg. Nem fogja megadni nekik azt a kéjt, hogy megrendülni lássák a kevély, becsvágyó aurort, összetörni, mint egy elegánsan, gonddal metszett kristálypoharat, mely a gravitáció könyörtelenül hívó ujjainak engedelmeskedve hullik darabjaira a kemény kőpadlón. Nem. Ha már így fordult a Sors kereke, oly búcsúra veszi rá e bájos porhüvelyt, amely mindenki számára emlékezetes marad.
- Lilianne! Nem kell, hogy így legyen vége! Ha együttműködsz, még könnyíthetsz a helyzeteden -a hangok tompán, töredezve jutnak el a lágy csigákban leomló haj kusza, szövevényes függönye mögé, mintha vízesés mögül hallgatná az alantas korcsok vinnyogását. A Démon kacagott.
- Lilianne? Ő most nincs itt, kénytelenek lesztek velem beérni -pálcáit előreszegezve, egyenes tartással nézett szembe üldözőivel, a félelem legcsekélyebb jelét se lehetett látni a zavaros malachitszemekben. A szőke férfi hangjába beleitta magát az arcán is tükröződő viszolygás és szánalom esszenciája.
- Ami pedig a könnyebbséget illeti, azt hiszem régen túljutottunk azon a ponton, mikor még meghatódtam volna az ilyen hamis érvektől, te féreg -lefitymáló, arrogánsan dacos kifejezés gyűrte fintorba a finom vonásokat, a boszorkány szeme ide-oda rebbent támadói között- pontosan tudom, hogy innen már nincs kibúvó, mindenképpen az Azkabanba kerülök. Talán őrült vagyok, de korántsem ostoba, Phoebus.
Testéből feszültség vibrált, ugrásra készen várta, hogy valamelyikük pálcát lendítsen végre. Hogy végre igazán vége legyen mindennek.
- Tartogasd a szánalmadat valaki olyannak, aki még értékelni tudja -a sötét ásványból faragott markolaton megszorultak a vékony, zongorához, kedvesek becézéséhez szokott ujjak, ahogyan a Bestia egyenesen a beszélő szívének szegezte azt.
- Lizzy, ne kényszeríts, hogy bántsalak -a varázsló szemében fájdalom látszik átsuhanni, ahogy a pálcája fölött boszorkányra néz. Ő volt a kalauza az első napon, Fortuna pedig őt küldte ellene az utolsón is.
- Ne szólíts így! -hőköl hátra hevesen a nő, feszült hullámzásra késztetve a reá meredő pálcaerdőt. A cseresznyepálca hegyéből élénk, zöld szikrák sora hullik a roxforti birtok frissen sarjadt füvére.

Mit képzel ez magáról?!

- Kímélj meg a sajnálatodtól! Arcátlan! Ahhoz sem vagy elég férfi, hogy tisztességgel lezárd ezt az ostoba patthelyzetet! Aurorok szégyene vagy, a Rend szégyene vagy, tudd meg! -Lilianne mély hangja fennhéjázó, mondandója provokatív.

Gyerünk, legyünk már végre túl rajta! Zárjuk le ezt a történetet...

Kérte, kívánta az utolsó pillanatot, az utolsó átkot, szót, lélegzetet, pillantást. A Nagyúr elbukott, és leghűbb szolgái elkísérik a szakadék mélyére is. Nincs feloldozás, nincs kiút, nincs már semmi. Csak az őrület maga, és a hűség végső tanúságtétele.
- Engedd le a pálcát és ígérem, felszólalok az ügyedben a tárgyaláson -a mágus szemeiben apró könnyeket szült a csalódottság, az aggodalom és a legyűrhetetlen kötelességtudat sajátos keveréke. Még most sem  kívánta a nő bántódását, most, hogy minden lepel, minden maszk lehullt a szép orcáról.
-  Lizzy, kérlek ne csináld ezt! -hangja remegett az elfojtott érzelmektől, ahogy hiábavalóan próbálta meggyőzni azt a valamit, amit a társának hitt.
- Nem vagyok Lizzy!!! -a boszorkány erős, metsző hangja ostorként csattant a körben állókon. Szemeit újra végigfuttatta a díszes társaságon, csókolni való szája gúnyos, fanyar mosolyba szaladt.
Az aurorból lett Halálfaló pálcás balja villámsebesen lendült meg felfelé. A Rend tagjai csupán egyetlen apró pillanattal lemaradva lőtték ki átkaikat a középen álló boszorkányra, de ez az egy pillanat elég volt hozzá, hogy annak egyik pálcájából a gyűlölt-rettegett szimbólum, a koponyás-kígyós bélyeg bújjon elő.
- Morsmorde! -hangzik el még egyszer, utoljára a bűvige, miközben legalább nyolc fénycsóva éri el egyszerre a Halálfalót, aki utolsó tettével is kiállt az Eszme, a Nagyúr mellett, igazi hűségről téve bizonyságot.
A Démon csak kacagott. A májusi fű selymes, gyengéden puha csókját nem is érezte már a homlokán.

***

Korábban...

- Bármi mást kérhetsz tőlem, Lizzy, de ezt nem! -a haragos férfihang betöltötte a tágas konyhát. Amadeus méltatlankodva ugrott fel kényelmes párnájáról, ahogyan a két spanyol varázstudó berontott. Alaster, az idősebb testvér indulatosan csapta az asztalra pálcáját.
- Ez az egyetlen esélyünk, értsd már meg! -a férfi nyomában loholó Lilianne hevesen gesztikulálva, pergő spanyol nyelven győzködi azt, haja sötét glóriaként öleli körül.
- Mégis mit kell megértenem, mondd?! Nem hagyom, hogy rajtad csattanjon az ostor mindünk helyett, nem, Lizzy, felejtsd el -a magas férfi nem hagyja magát, ellentmondást nem tűrőn támaszkodik az asztalnak, szembefordulva testvérhúgával.
- Nem neked kell megvédened engem-hanem nekem kellene téged. Nem mondja ki, csak a szeméből süt a befejezetlen mondat vádló végszava. Hullámos fürtjei közül haragosan tekint a lányra.
- Alas, a Démon nem fog magától odébbállni. Ha jönni akar, nem leszek képes visszatartani... és akkor az Isten irgalmazzon nekünk. Nem köt kompromisszumokat, nincs mit veszítenie... de nekünk van! Ha a Nagyúr megbukik, vele bukunk mi is -a nő most óvatosan közelebb lép testvéréhez, a vékony ujjak a férfi kezéért nyúlnak. Az először elhúzódna, de mégis hagyja, hogy Lizzy kezei az övéihez érjenek, gyengéd szorításban egyesítsék a két azonos vérből született varázstudó ujjait.
- Nem áll szándékomban az Azkabanba kerülni, és téged sem akarlak ott viszontlátni, azt nem viselném el -a malachitból faragott asszonyszemek könyörgőn vájnak bele a férfi világos íriszeibe, mélyükön könnycsepp csillan meg, mint kagyló rejtekén az igazgyöngy.
- Meg kell tenned, értem! Értünk! Csak így lehet esélyünk a háború lezárultával a szabad életre - a lány göndör fürtjei az összekulcsolt kezekre hullnak ahogy lehajtja szép fejét, így rejtve el a világ elől az aggódó, sürgető cirógatást, mellyel egyik kéz a másikat illeti.
- Drága húgom, egy férfinak vállalnia kell a tettei következményét, nem pedig a testvérére hárítania azokat -a férfi megtörten tekint most a nálánál alacsonyabb, kócosnak tűnő, feldúlt szépségre, megszorítván annak övéi közt rejtező ujjait.
- A következmények az azkabani fogságtól a halálos ítéletig terjedhetnek, te szerencsétlen! Még mindig nem érted?! Nem veszíthetlek el önmagam után téged is...! -Lizzy haragosan rántja el kezeit, hogy ököllel vághasson Alas mellére, majd az igazgyöngyök a felszínre törnek, csillogó folyóként ömlenek alá a bájos orcákra, miközben az erőszak abbamarad, s Alas szorosan öleli magához könnyező húgát. Jó darabig állnak így a napsütötte, hívogatóan tágas helységben, egymásnak dőlve, összeölelkezve, míg a lány könnyei és fájdalma elapadni látszik a halk szavaktól, amiket testvére suttog a fülébe, a csokoládészín hajzuhatag mögé. Mintha csak egy megtört zsenialitású festő morbid tréfája festette volna e két komor alakot a vidám kép közepére.
- Nekem kellene oltalmaznom téged... - nyomja meg a mondat végét a férfi, önvádtól terhes, mély hangján ejtve a szavakat, a keskeny hátat simogatva közben, melynek remegése alig csillapodott valamennyit.
- Most rajtam a sor, Alas -húzódik el kissé Lilianne a férfi széles mellkasától, hogy megtörölhesse nedves szemeit- engem nem ítélhetnek el, hiszen nem leszek beszámítható állapotban, nem lesz nehéz elhitetni az esküdtekkel, hogy Imperius- átkot szórtam rád... téged felmentenek, engem pedig beutalnak a Mungóba, ahol végre megszabadulhatok ettől az átkozott cédától -a nő halkan, de meggyőződéstől átitatott hangon ismétli meg a maga nemében briliáns megoldást, mely ilyen heves ellenállást váltott ki a másik félből.
- Majd a második tárgyaláson mindent az elmebaj számlájára írnak, én pedig szabadon távozhatok a tárgyalóteremből, egyenesen hozzád.
- Ez nonszensz... -kezdené a férfi, szemét forgatva, megsimítva közben a lány bánatának hevétől kipirosodott arcát, de az hirtelen közbevág:
- Ígérd meg! Meg kell ígérned nekem, hogy megteszed, amit kértem!
- Lizzy, ez nem ilyen egyszerű... -tűri el az egyik elszabadult hajtincset a lány arcából, majd gyengéden a másik álla alá nyúl, miközben nyomatékosan a lány szemébe néz.
- Dehogynem, világos, mint a Nap! - a fehér karok megemelkedtek, hogy a megrendültségtől kihűlt tenyerek közrefoghassák a borostás arcot.
- Lizzy...
- Kérlek! Könyörgök neked, Alas, tedd meg!Hárítsd rám a felelősséget és maradj szabad! -a könnyek újra elborítják a zöld macskaszemeket.
- Azt nem tehetem Lilianne drágám, még a te kedvedért sem... sajnálom... nem ígérhetem meg, hogy tönkreteszem a saját húgomat...

***